Tíz éves lehettem, amikor először megláttam. – Egy ajtó – mondtam, és tágra meredt szemekkel rábámultam. Két tenyeremmel megérintettem a merev faburkolatot, végigsimítottam rajta az ujjaimat, aztán csalódottan elhúzódtam. Úgy képzeltem, ez az ajtó más lesz, mint a többi; ez megégeti a kezem, vagy túl hideg lesz az érintése. Esetleg beértem volna egy kis nyirkossággal is, de semmi nem történt. – Egyszerű ajtó – húzódtam el dacosan, de mégsem meggyőződéssel –, olyannyira hétköznapi, hogy ezentúl rá sem fogok nézni. – (Most már mosolygok, ha ez a butaság eszembe jut: hiszen éppen ez az; ha felhívta volna magára a figyelmemet például azzal, hogy szikrázni kezd, amikor hozzá nyúlok, attól még lehetne olyan, mint bármelyik ajtó, sőt hivalkodása még nevetségessé is tenné). – Az is lehetséges – folytattam, hogy sikerüljön meggyőzni magam az ajtó érdektelenségéről –, hogy ha kinyitnám, semmit sem találnék mögötte, vagy ami még ennél is rosszabb, az előszobába vezetne. – Igyekeztem megnyugodni ebben a gondolatban, és hogy eltereljem a figyelmemet az ajtóról, a cipőm sarkával kezdtem játszani. Sokáig álltam mereven leszegett fejjel, és megpróbáltam a sarkamat a padló mélyedéseibe dugni. A rések azonban túlságosan keskenynek bizonyultak az én ormótlanul vastag cipőmhöz képest és többszöri próbálkozás után sem jártam sikerrel. Néhány nap múlva megadtam magam. – Én nem is akartam játszani – védekeztem, bár nem éreztem, hogy okom lett volna rá –, csak ez az ajtó kényszerített arra, hogy ostobaságokat csináljak. Sokáig gondolkoztam ezen, s mivel akkor még úgy hittem, hogy képzeletem ártalmatlan, azaz nem tudja meghamisítani a valóságot a legrafináltabb eszközökkel sem, hagytam, hogy kiélje magát az ajtóról szőtt ábrándokban.

Évekig álltam az ajtó előtt; türelmesen, néha unatkozva, időnként kiábrándultan majd egy-egy elképzelt jelenetet végiggondolva megújult erővel, de még az is előfordult néha, hogy majdnem teljesen érdektelennek éreztem magam. Vártam. Nem tudtam pontosan, hogy mire. Azt sejtettem, hogy kézzelfogható jelet nem kívánhatok, mert egyre inkább különbséget tudtam tenni valóság és mese között. Csak úgy vártam. Egy idő múlva már zavarban voltam, mert ha valaki véletlenül odajön hozzám, és megkérdezi, hogy mit csinálok, vagy ne adj isten meglátja rajtam, hogy várok, és tudni akarja, hogy mire, nem tudtam volna válaszolni. Félelmem nem volt alaptalan; észrevettem ugyanis, hogy figyelnek. Persze nem sokan, csak néhányan azok közül, akikkel nap mint nap találkozom. Egyik reggel, amikor tiszták voltak a gondolataim, elhatároztam, hogy elébe megyek a kérdéseknek. A figyelő szempárok közül kiválasztottam azt, amelyik legkevésbé tűnt kíváncsinak, s bár nehéz dolog meglesni valakit, aki a tekintetemet és minden mozdulatomat fürkészi, mégis elfogtam néhány reagálását, egy-egy pillantását, és ezekből a töredékekből némileg sikerült egy képet összeállítani erről az emberről. Rájöttem arra is többek között, hogy nála az ásítozás nem holmi akarat nélküli tompa lustaság kinyilvánítása, inkább tudatos felkészülés a pihenésre, egy várakozás valami új élményre. Mert pihenés közben megfigyelhetjük, mint rakosgatja össze tudatunk a legfrissebb információkat, hogyan csoportosítja és szórja ki azokat az élményeket, amelyekre szerinte nem lesz szüksége, és rendezgeti össze a korábban elraktározottakkal azokat, amelyekről az a véleménye, hogy éppen oda illenek. Ha nem is tudunk minden szálat nyomon követni, mindenesetre szórakoztató ez akkor, amikor már kudarcot vallunk az irányított gondolkodás kísérletével. És úgy vettem észre, hogy ez az ember valóban nem a puszta kíváncsiságtól indíttatva figyel engem, hanem a kutatás és tudás vágya készteti. Ha ő az ismeretlent kívánja birtokba venni, akkor meg fog engem érteni. Talán ő az egyetlen, akinek elmondhatom a titkomat. Elégedettnek éreztem magam. Most végre közelebb juthatok az ajtó rejtélyéhez. Lassú léptekkel közelítettem felé, és mint aki csak véletlenül tévedt arra, meglepődést színlelve néztem rá. – Mondja, hmm... az az ajtó ott, tudja... – mondtam félvállról – nem tartja úgy, hogy van benne valami szokatlan? Vagyis különleges, egyszóval más mint a többi, igaz? – csalódottan nézett rám. Éreztem, hogy nem ezt várja tőlem. Rosszul fogalmaztam, ez lehetett a hiba. Ez az ajtó pontosan olyan, mint minden más ajtó. Ha ránézünk, nem látunk semmit, ami említésre méltó lenne. Ha őszintébb vagyok, ha nem leplezem az érzéseimet és a végig nem szőtt gondolataimat, ha csak úgy pőrén kitárulkozom és engedem feltörni magamban azt, ami olyan régóta szorongat, akkor felkiálthattam volna: „Látod, ott van az ajtó. Évek óta szenvedek, mert nem ismerem, nem tudok semmit róla. Mindenki úgy tesz, mintha az az ajtó nem is létezne. Tudnom kell, hogy mit rejteget, és mikor küldi már a jelet, amit várok!” Akárhogy is fogalmaztam, mégiscsak kérdés volt, és elvártam ettől az embertől, hogy alaposan megvizsgálja az ajtót, mielőtt válaszol. De ő nem ezt tette. Csak egy futó pillantást vetett az ajtóra, azt is csak azért, hogy meg ne sértsen engem közömbösségével. – Nem hiszem, hogy más lenne, semmi különös nincs rajta. Ajtó, minden ajtó ilyen, vagy hasonló – mondta, aztán már nem is foglalkozott velem. – Igen, azt hiszem, igaza van – válaszoltam meggyőződés nélkül, és eloldalogtam. Éreztem, hogy további kérdéseimmel felingerelném, és ezt semmiképpen sem akartam. Később, amikor visszanéztem, láttam, hogy beszélget a többiekkel, de alig hallottam valamit belőle. Egy elfojtott nevetés még sokáig visszhangzott a fülemben, de másra nemigen emlékszem. Úgy rémlik, a figyelők még inkább szemet vetettek rám, de már tekintetükben felfedeztem valami gúnyosat. Mintha ezt suttogták volna körülöttem: „Ez még mindig az ajtóján töri a fejét, ahelyett hogy valami értelmesebbel foglalkozna.” Megmakacsoltam magam. Még intenzívebben figyeltem az ajtómat. Mert az ajtó most már az enyém volt. Az enyém, mert csak én tudtam, hogy létezik valami benne, ami különbbé teszi minden más ajtónál.

A tétlen várakozásba nem törődtem bele. Egy nagyon okos embert kell keresnem, aki ismeri a titkokat. Neki mindent el fogok mondani, amit az ajtóról tudok, és majd ő kitalálja, hogy mit kell tennem. – A papok okos emberek – mondta egyszer valaki, és ez most eszembe jutott. Talán még sohasem éreztem magam olyan bátornak, mint akkor, abban a percben. Az elhatározás megszületett bennem, és most már senki sem akadályozhatott meg abban, hogy véghez is vigyem a tervemet. Úgy képzeltem, hogy a pap egy hatalmas székben ül majd, magasan, mert a székhez egy külön lépcsősor vezet fel, és az emberek, akik kihallgatást kérnek tőle, nem léphetnek fel csak a legalsó lépcsőfokra, azért is, mert a lépcsőre egy hatalmas bársony szőnyeget terítettek, és erre különösen vigyázni kell, és persze azért is, mert a papnak meg kell őriznie a tekintélyét. Nem lehet egy magasságban holmi jöttment csőcselékkel. Gyorsan kellett cselekednem, nehogy elveszítsem a bátorságom és ostoba ábrándozássá zsugorodjon a nagy tervem. Úgy éreztem, mintha a titok kulcsát máris a markomban szorongatnám. Elindultam. A hideg szél az arcomat csapkodta, talán szándékosan tette, és nem azért, hogy kijózanítson, hanem mert el akart tántorítani. Azt hitte, megijedek az időjárástól, és szaladok vissza egészen az ajtómig, ahol kipihegem majd magam, mert ott van az én igazi biztonságom. De hogy lehetnék én biztonságban egy olyan ajtó előtt, amiről semmit sem tudok? Birtokolnom kell a titkot ahhoz, hogy érezzem a biztonságát. Akkor majd odasimulhatok hozzá, akkor tudni fogom, hogy már nem kell félnem semmitől, mert ott van, és ha kell, az emberektől is megvéd.

Meglepődtem, amikor a papot megláttam. Egy kőkerítéssel bevont udvaron találtam rá. Tarka nyugágyban hevert, mely két vaskos fa közé volt kifeszítve. A szeme le volt hunyva, de én azonnal észrevettem, hogy nem alszik. Homlokát összeráncolta, talán azért, hogy barázdáltnak tűnjön, és úgy tett, mintha gondolkodna. De nem gondolkodott, mert a szája sarka lustán lebiggyedve őrzött még egy cseppet korábbi fintorából, amely valószínűen a külvilágnak szólt. Úgy látszik, elfelejtette visszaigazítani az ajkát, és így mulatságosnak hatott együtt az összehúzott szemöldök a szinte ránctalan homlokkal és fintorba fagyott szájjal. – Igen – mormolta maga elé, amikor odaértem, de a szemét még nem nyitotta ki. Úgy tetszett, mintha kilátna a csukott szemek mögül. Én még nem tudtam megszólalni, nagyon fáztam. Attól is féltem, hogy ha kinyitom a számat, a fogaim olyan hangosan fognak összekoccanni, hogy ezt a pap azonnal észreveszi, és majd félénkségem miatt nem fog komolyan venni. Konoknak tűnő némaságom felkeltette a kíváncsiságát. Először pislogva kinyitotta a szemét, egy visszafojtott ásítással helyreigazította félrebiggyedt száját, majd ügyetlenül felült és összekulcsolta kezeit. Az ásítás valamennyire megnyugtatott; én szeretem az ásítozó embereket, ezt ő biztosan nem is sejti, mert különben legalább akkorát ásított volna, mint az az ember, akinek először beszéltem az ajtóról. – Meleg van – mondta a pap meglepő barátsággal, és letörölte a homlokát, mintha verejtékes lenne. Én még mindig fáztam, de elhittem, mert semmi sem szólt ellene azon kívül, hogy én nem éreztem. A nap erősen tűzött, és ha felemelem a kezem, láthattam volna, hogy éles árnyékot vet a ruhámra, ez pedig kétségtelenül bizonyítja a pap szavait. – Meleg – válaszoltam felbátorodva és már mosolyogtam –, láthatóan meleg van. – Amikor először rám nézett, éreztem, hogy átfúr a tekintete. A foglalkozásához tartozik, gondoltam, és nem volt szükségem arra, hogy megnyugtassam magam, mert az sohasem zavart, ha valaki a lelkemig lát. Az szokott feldühíteni, ha nem akarnak észrevenni olyannak, amilyen vagyok. Ismerek olyan embereket, akik elfordulnak, ha elébük kerülök, és megbotránkoznak azon, hogy én milyen szemérmetlenül mutogatom magam. Hiába mondom nekik, hogy ez nem szemérmetlenség, hanem őszinteség, nem hajlandók rám nézni, de én tudom, hogy azért, mert magukat nem akarják megmutatni. Ha nem fájna ennyire a viselkedésük, biztosan nevetnék is átlátszó trükkjeiken. Ezek az emberek mindig csoportosan járnak, mert azt azért tudják, hogy ha egyedül maradnának, előbb vagy utóbb lelepleződnének önmaguk előtt, és ez igen kellemetlen dolog. Ez a pap szerencsére nem tartozott közéjük. Még akkor sem félt, amikor nem voltak gondolatai. Az összeráncolt homlok a külvilágnak szólt, ami ugye tele van szégyenlős emberekkel. Néhány másodperc alatt megállapította magában, hogy én nem tartozom a külvilághoz, és megkönnyebbülten eltüntette a barázdákat a homlokáról. – Egy ajtóról van szó – kezdtem el olyan határozottan és magabiztosan, mint ahogy magammal szoktam beszélgetni – Már hosszú évek óta tudom, hogy ennek az ajtónak van valami titka, és ezt meg kell ismernem ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessek vele. – A pap mosolygott – Megtalálta az ajtót, és vonzódik hozzá. Mi ezért vagyunk itt, mert nekünk is van ajtónk, amihez tartozni akarunk. – megvillantak a szemei – Ne kutassa, hogy mi van mögötte, az égbekiáltó bűn lenne. Mi csak az ajtót láthatjuk, el kell fogadni úgy, ahogy van. Az a dolgunk, hogy feltétel nélkül imádjuk, mert Ő az Isten.

Talán a gyermekkor naivitásához tartozik az a kritikátlan hit, amely oly erőssé képes duzzasztani magát az emberi gondolatok között, hogy felülemelkedve minden tapasztalaton és következtetésen, képes arra, hogy a valóságot saját képére formálja. Igaz, hogy szerettem gondolkodni, de az azért mégiscsak túlzás, hogy az információk, amelyeket a világ küldött felém, olyan tömegben árasztottak el, hogy még akkor is képtelen lettem volna a feldolgozásukra, ha nem ennyire rakoncátlanok, hogy vitatkozásukkal örökös lármát csapva, tülekedve, lökdösődve rohannak rám, hanem fegyelmezetten viselkednek, és sorrendben közelítenek meg, esetleg kategóriákba rendeződve adják át magukat. Érthető tehát, hogy egy kis nyugalmat akartam. Hogy van-e valami az ajtó mögött, azon nem kellett gondolkodnom, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ez tiltva van. Ha az ajtó maga az Isten, akkor nincs is szükség arra, hogy mögé akarjunk lesni. Tekinthetjük úgy is, hogy ez többé nem ajtó, csak annak látszik. Ez egy fal, egy befejezés. Aki az ajtót látja, az már mindent lát. A feladat pedig ez: imádni, mert Ő a minden, Ő az igazság.

Boldog voltam; megtaláltam egy csapásra imádatom tárgyát. A pap megvilágosította az elmém. Az ajtó maga az Isten, akit ezentúl imádhatok, mert minden kritikán felül áll. Én nem is tudok másképpen szeretni. Ha csak egy apró hibát felfedeztem volna fel ebben az ajtóban, már nem lettem volna képes arra, hogy rajongásomat kiéljem benne. Az ajtómban (most már mondhatom így is: az Istenemben) minden tökéletes volt, pont úgy, ahogy nekem kellett.

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy tökéletesítsem szeretetemet. Ez nehéz feladatnak tűnik, de nem az, ha boldogsággal átitatva tesszük. Egyesülés. Ez a tökéletes szeretet megvalósulása. Erre törekedtem, maximálisan a teljesség igényével. Ezek csodálatos évek voltak főleg azért, mert tudtam, hogy nem érhet csalódás. Nekem azt is elmondták, hogy az a szeretet, amit az ajtótól kapok, sokkal több annál, mint amit én valaha adni képes leszek. Ez részben örömmel töltött el, mert megerősítette biztonságomat, amelyre oly mérhetetlenül szükségem volt, de bánkódtam is amiatt, hogy én nem vagyok képes arra, hogy teljes biztonságot nyújtsak szenvedélyem tárgyának. Talán ha még nyíltabb és még őszintébb leszek, akkor sikerül őt boldogabbá tennem. Mert az a legnagyszerűbb dolog ebben a földi életben, ha magunkat feláldozhatjuk annak a kedvéért, akit imádunk. Az önzetlenség kéjes mámor. Mámor micsoda silány kifejezés ahhoz az érzéshez hasonlítva, amely akkor születik, ha a „mindenre” „mindennel” válaszolhatunk. Titokra többé nem volt szükségem. A titok ez: imádni utolsó leheletemmel is azt, aki önmagát nekem ajándékozta. Egyesülni azzal, akinek egyetlen vágya én vagyok. Ez másképpen nem is lehetséges; minden egyéb út hazugság. Találkoztam már olyan emberekkel, akik azt mondták nekem, hogy szeretnek. De nem jól fogalmaztak. Azt kellett volna mondaniuk: „Szeretem magamat, és jól esik a bőrömnek, ha a te szereteteddel kenegethetem, ezért azt akarom, hogy szeress engem” Olyankor bánatos voltam, mert minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult: nem tudtam teljesíteni a kérésüket, és tovább sóvárogtam a nagy önátadás után. Ezentúl azonban minden másképp lesz: Végre, végre elsorvaszthatom magam az Ő kedvéért. Sokat beszélgettem vele. Eleinte fel sem tűnt, hogy Ő néma. Elég volt a biztos tudat, hogy kedvére van a beszédem, a válaszait pedig magam gondoltam ki. Botorság lenne azt képzelni, hogy Ő mást is gondolhat, mint amit én, hiszen olyannyira közel voltunk már az egyesüléshez, hogy minden sóvárgásunk, minden gondolatunk megegyezett. Az összeolvadás lehetőségét azonban óvatosan kell kezelni, mert – jól tudtam már akkor is – ez azzal a veszéllyel fenyegethet, hogy végül önmagamat fogom imádni.

Ez nem csak az én fejemben fordult meg. Megkaptam bizony szemrehányásként valakitől, akinek az ajtómról kezdtem beszélni. Mert fontosnak tartottam, hogy másnak is elmondjam a szeretet titkát, nem voltam féltékeny, sőt a féltékenység gondolata meg sem fordult a fejemben, amikor Róla volt szó. Mindenkit biztattam, hogy jöjjön, imádja velem az ajtót, és akadt is néhány követőm. Ez az ember azonban, akárhogy is próbálkoztam, csak nevetett rajtam. Sőt azt merészelte mondani – milyen felháborító! – hogy az az ajtó nem is létezik, én képzelem csupán, és ha nem foglalkozom vele annyit, akkor majd normális leszek. Ő volt az, aki semmit sem tudva az én nagy érzéseimről, azt állította, kitaláltam az ajtót, hogy imádhassam magam. Mert – próbálta bizonyítani ezt a képtelenséget – ha az ajtó nem lenne velem azonos, nem is szeretném, mégpedig azért nem, mert némi függetlenséggel bírna, azt a tényt pedig, hogy számára más is létezik rajtam kívül, nem lennék képes megemészteni. – Ez tán azt jelenti, hogy én az Istent kisajátítom? – kiáltottam felháborodva – ha ez így lenne, mindenkit eltiltanék tőle, és megkövetelném, hogy csak engem szeressen. Én viszont olthatatlan vágyat érzek arra, hogy minél több embert hozzá vezessek; azt akarom, hogy kapcsolatuk a feltétlen szeretet legyen. – Azt vártam, hogy zavarba jön e bizonyíték hallatán, ő azonban szemtelenül felnevetett – Elárultad magad. Rá akarod kényszeríteni a saját akaratodat az Istenre. Nem beszélve arról a sok ártatlan emberről, akiknek már majdnem elcsavartad a fejét. Még szerencse – folytatta –, hogy a hatalmad nem ér el az égig. Azt megértem, hogy az az ajtó – vagy nevezd, aminek akarod – beéri ennyivel, de micsoda infantilis világot teremthetne egy olyan isten, aki semmi másból nem áll, mint ebből a te nyavalygó szeretet-rögeszméből. – Isten azért teremtette a világot, hogy tökéletesítse benne a szeretetet, ami nem rögeszme, hanem az élet – mondtam halkan, inkább magamnak, mint neki, mert már lemondtam arról, hogy megértsen engem. – Az ajtó pedig ő maga. Ez misztérium. Számunkra érthetetlen a tény, hogy a mindent-teremtő ajtó képében jelenik meg előttünk, de tudna-e vajon kapcsolatot teremteni velünk alaktalanul? – sietve folytattam, mielőtt válaszával megint mindent összezavarna – Nem, mert az anyag világában nem lehet megismerni a szellemet, csak akkor, ha az testet ölt. A művészetet sem tudod magadévá tenni másként, mint azzal, hogy megfoghatóvá teszed. – Ezzel nem vitatkozom – sóhajtott lemondóan –, de mindenesetre ez a te ajtónak álcázott istened elég önző, ha csak azért csinálta meg ilyen mesterien ezt a világot, hogy kiélhesse a szeretet igényeit. Gondolom, nagyon megsértődne rád, ha figyelmedet néha más felé is fordítanád. Csalódna, ha nem akarnál éjt nappallá téve a kedvében járni. Persze ez természetes, ezért lettél teremtve, így teheted hasznossá magad az ő számára. És ebben nem is látsz semmi kivetnivalót, hisz te épp olyan önző vagy, mint ő.

Hónapokig próbáltam kiszellőztetni a fejemből ezt a sok otrombaságot. Ha az önzetlenség utáni sóvárgás a legnagyobb önzés, az csakis azt jelentheti, hogy az egész világ a feje tetejére állt. Sokszor álltam szomorúan az ajtóm előtt – El akarnak szakítani tőled – suttogtam neki, és valami biztatást vártam tőle. – A szeretetedet senki nem lophatja el tőled – válaszoltam helyette és ettől egy kicsit megnyugodtam. – Mindig őszinte voltam hozzád – folytattam ismét hozzá fordulva – és ez a biztos pont, ami összeköt minket. – Őszinteségemet bizonyítva elmondtam neki azt, ami mostanában az agyamba fészkelődött, és sehogyan sem tudtam onnan kipiszkálni, de az is lehet, hogy nem is akartam; ugyanis gyávaság, becsukni a szemünket, csak azért, hogy ne lássuk meg azt, amit nem akarunk. Tehát egy bizonyos apróság odafurakodott, és nekem kötelességem, hogy mielőtt kidobnám a szemétbe, alapos vizsgálatnak vessem alá. Én mindig éreztem, bár sohasem mondták, hogy látni csak nyitott szemmel lehet. A papoknak ez sikerülhet a bezárt szemhéjak mögött is, de sohasem bizonyosodhatnak meg arról, hogy ez nem a képzeletük csupán.

Neki kellett készülődnöm a kérdésnek. Az önzésről volt szó, persze nem csak az Ő önzéséről, hanem az enyémről is, hisz ugyanazt éreztük mind a ketten, de én csak egy bűnös ember vagyok, és Neki kell először feltétel nélküli önzetlenséget mutatnia ahhoz, hogy erre én is képes legyek. Tehát vele kellett kezdenem, ezt ő is megértette. – Arról van szó, hogy követeléseid vannak velem szemben. Ezek – azt kellett mondanom, amit éreztem, hogy tisztázhassuk magunkat – szóval ezek önkényesek. Miért adtál nekem szabad akaratot? Azért, mert csak szabad akaratból lehet valakit imádni? Neked pedig imádatra van szükséged és nem arra, hogy a tükörben nézegesd magad. Mégis kegyetlenségnek tartom, hogy felcicomáztál olyan ékszerekkel is, amelyeket bár kedvelek, le kell tépkednem magamról pusztán azért, mert nem téged hirdetnek. – Erre nem válaszolt, mert nem tudtam válaszolni.

Összetartozásunkat nem az kezdte ki, hogy magamtól mindent meg kellett vonnom az ő kedvéért. Ezt élveztem és meg is tettem volna, de ő követelt! Meg sem kérdezte tőlem, hogy mit akarok. Nem engedte magát másképpen szeretni, csak így! Ugyanekkor nem tagadhattam le azt a tényt, hogy én sem viselkedem másként, mert a szeretetem arra épült, hogy őt kisajátítsam, s így mindent, ami benne nem egyezik velem, megtagadjak tőle – Miféle szeretet ez közöttünk? Önzéssel vádolom magam, látod, én nem félek kimondani. Nekem vannak hibáim. De én nem vagyok teremtő; én nem vagyok képes tulajdonságokat készíteni, azokat csak használom. – Nem volt visszaút, ki kellett mondanom – Te, igenis csak te lehettél, aki az önzést, mint tulajdonságot megteremtetted. Honnan tudtál a létezéséről akkor, amikor még rajtad kívül semmi sem volt? Persze – higgadtam le hirtelen, mielőtt elhamarkodottan azt mondtam volna, hogy az önzés kezdettől fogva saját tulajdonságaként benne már ott volt –, aki egyedül van, az nem tudja mi az önzés, hiszen nincsenek ellenfelei. Aki egyedül van, az nem ismerheti a bűn fogalmát, és ugyanúgy a jóságról sem lehetnek sejtései, mert nincs kihez jónak lennie. Nem tudtad tehát, hogy milyen lesz a világ, amelyet el akartál készíteni. Ilyennek sikerült, talán véletlenül, és kénytelen lettél alkalmazkodni, azaz hasonlatossá válni hozzá. – Nem féltem, hogy magamra haragítom őt nyíltságommal, mondhatnám zsaroltam azzal, hogy neki nem szabad haragudnia. Ha következésképpen mégis elismerné, hogy benne, mint világa génjeinek hordozójában, ott lapul egy érintetlen burokba zártan a harag, mint tulajdonság, akkor sem élhetne vele, mert neki reprezentálnia kell teremtett világa felé, hiszen úgy mutatkozott be nekünk, mint a jóság és szeretet istene. Önzése viszont – amit most már bizonyított tényként kell kezelnünk – szeretetének kellékévé vált, és ezért ez nem tartozhat az általunk ismert bűn kategóriájába. Az egész dolgot egyetlen vállrándítással elintézhetnénk, mondván: minden szentnek maga felé hajlik a keze. E szemrehányás jogosságát csak az támaszthatná alá kellőképpen, ha valóban létezne „önzetlen szeretet”; ha például én a történtek után még mindig kritikátlanul imádnám őt, szabadon ereszteném úgy, hogy közben magam feláldozom az iránta érzett rajongásban, és ami a legfontosabb: az önsanyargatás mámorát sem élvezném ki eközben, akkor igen, akkor bebizonyíthatnám, hogy ez a két szó egymás mellett nem értelmetlen, utópisztikus álmodozás. De születhet-e ember valaha a földre, aki képes ezt megtenni, amikor maga az Isten is tehetetlennek bizonyult?

Most már nyugodt voltam. Önzőek vagyunk mind a ketten. Így is lehet szeretni, így vagyunk kénytelenek szeretni, mert nincs más megoldás. Tulajdonképpen sorstársakká váltunk, egymás vérét kell szívnunk ahhoz, hogy életben maradhassunk. Teljesen logikus következtetés, egyszerűen beérjük azzal, ami van. – És én be is értem volna, de ő nem hagyta annyiban. Örökös lelkiismeret-furdalásokkal gyötört vakmerő kutatásaim miatt. Amikor pedig már terhesnek éreztem tolakodását, és megpróbáltam elfordítani a fejem, hogy legalább lélegzetvételnyi időre megszabaduljak tőle, erőszakkal belekapaszkodott a tekintetembe. Néha sikerült felülkerekednem rajta, de ilyenkor sem adta fel; eleinte fenyegetéssel próbálkozott, majd sajnáltatni kezdte magát, és ezzel végleg kiütött a nyeregből. Addig sírt, addig nyomorgatott, amíg önmarcangoló bűnbánatom ki nem elégítette szeretet-éhségét.

Kapcsolatunk kezdett tarthatatlanná válni. Menekülni akartam, de féltem, ha őt elveszítem, akkor a mindent veszítem el. Folytattam hát erőszakkal, folytattam hisztériásan, újból és újból belelovaltam magam a sorvadó mámorba. Úgy éreztem magam, mint az a szerető, aki nem akarja tudomásul venni, hogy már nem kívánja régi kedvesét, de dacolva közönnyel és unalommal, kipréseli magából a már nem kívánt szerelem utolsó cseppjeit. És valóban, hasonlóan a közömbös szeretőhöz, én sem bírtam sokáig. Belefáradtam, elérzéketlenedtem, meguntam. Az önfeláldozás, a mámor silány közhelyekké váltak a szememben – A közöny meglopott – mondtam magamnak dühösen, mert már nem fájt a veszteségem. Ma már érthetetlen számomra, milyen érzéketlenül tudtam megvonni a vállam, amikor tudomásul vettem, hogy visszavonhatatlanul eltávolodtunk egymástól. Közömbösen néztem végig, mint hullik darabokra a hitem, a rajongásom és minden, ami azelőtt az életemnek számított. Nem szívesen gondoltam vissza azokra az időkre, amikor oly mohón faltam minden képzelt szeretet-morzsát, és oly jólesőn éreztem a szétáradó zsibongást tagjaimban a lenyelt falatok után. Ezek az emlékek egy disznót juttattak eszembe, akit addig becézgetnek, kényeztetnek, hizlalnak, amíg elég kövér nem lesz ahhoz, hogy levágják és megegyék.

Mégsem maradtam magamra, mert hűségesen visszajártam beszélgetni az ajtóval, mint ahogy egy kivert kutya is próbálkozik régi gazdájánál. Elismerem, a hasonlat kissé pontatlan; inkább úgy kellett volna fogalmaznom, hogy az a bizonyos kutya kitette a gazdája szűrét, de mégis farkcsóválva szalad utána, amikor megéhezik. Cirógattam, becézgettem, megosztottam vele élményeimet. A jellemtelenség szemléltetéséhez viselkedésem kitűnő példának bizonyulhatott volna, de a vonzalom, amely az ajtómhoz kötött, mégis őszintébb volt, mint valaha. Megtisztultam. Mindent végig mertem gondolni, nem ámítottam magam hamis eszmékkel. Azt nem állítom, hogy mindezt felelősségem teljes tudatában tettem volna, de felelősségen én nem is akartam törni a fejem, mert az olyan utakat zárt volna el előlem, amelyeket mindenképpen be kellett járnom. A kényszer felvértezett bátorsággal; így voltam képes vállalni azt a kockázatot, hogy eltévedek az átláthatatlanban, s ha egyszer belefáradok a keresésbe, a „nagy köd” majd győztesen nyeli el mindazt, ami a létezést jelenti számomra: a nyitás lehetőségét. A lehetőséget, amely már képes arra, hogy a szunnyadó vágyat felpiszkálja. Vakmerőség lenne azonban, ha itt pusztán a bátorságomra hivatkoznék; vándorlásaim során ugyanis egy gondolat-palánta sarjadt ki belőlem: „a köd nem létezik”. Csupán a félelem és lustaság az, ami ködnek látszik annak a szemében, aki nem elég éber.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a papok istenétől való elszakadás után a várt üresség helyett valami egészen más közelített felém; eddig azt hittem, hogy a vágy maga a cél, de most, hogy éreztem az akarat energiájának feszítését tagjaimban, most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én eddig csak önmagam körül forogtam, és azt is csak azért, mert valami ismeretlen erő örökös mozgásra kényszerített. Ez a fogyatékosságom némiképp magyarázattal szolgált önzésemre – és a magam faragta isten önzésére –, amelyre már megvetéssel gondoltam. Élvezettel szippantottam be a szabadság üzenetével átitatott új levegőt. A szabadság nem jelentette azt, hogy minden eddigi kapcsolat-élményemről le kell mondanom, sőt lemondás helyett egy olyan nyitásra ösztönzött, amelynek nélkülözhetetlen kelléke magának az önzésnek – mint létező valóságnak – a megtapasztalása. Az „önzés” számomra már nem csupán a szűken értelmezett önszeretet jelentette; veszélyessé az tette igazán, hogy egyre inkább bezárt egy olyan világba, ahol csak én léteztem, ahová a külvilág csak erős szűrőkön keresztül juthatott be. Ez lehetett az oka annak, hogy az egykori naivitásomat mindez idáig nem voltam képes használhatóvá formálni, ehelyett reális valóságnak hirdetett önkényurat csináltam belőle. Most, amikor tudatára ébredtem, hogy elméleteim építőköveit rossz alapokra helyeztem, tettre kész ujjongással döntöttem le a torz építményt; merészségem oka pedig az a biztos tudat, hogy a fejlődés képessége – ami az akaratomból született –, már az enyém. A tarsolyom tehát nem volt üres; igaz, nem duzzasztották olyan értékek, mint például az önismeret, vagy az a szerénységnek nevezett befogadóképesség, amely nem akarja mindenáron lecsupaszítani a külvilág impulzusait saját igényei szerint, de mindenesetre már tudtam, hogy mit kell tennem.

Nyitni. Szívesen mondogattam ezt a szót, szerettem a csengését, jelentése pedig kellemes bizsergéssel töltött el. Ott tornyosult előttem a nyitás szimbóluma; és én magamra mutattam – ezt kell megismerni, itt van, amit kerestem. – Talán egyszer képes leszek arra, hogy ne a saját értékrendszeremmel ítéljem meg a világot, hanem fordítva: fejet hajtva a lét nagysága előtt elfogadjam annak kritikáját. Ha ez sikerül, akkor már tudni fogom azt, amit most még nem értek: az ajtó én magam vagyok.