A Világ, ahol élünk...

Első felvonás

(Szoba, amelyet a mai napig is gyermekszobának neveznek. Az egyik ajtó Ánya szobájába vezet. Virradat, nemsokára feljön a nap. Már május van, a cseresznyefák virágban állnak, de odakint a kertben még hideg van, hajnali fagy. A szoba ablakai becsukva.)

(Belép Dunyása, gyertyával, és Lopahin könyvvel a kezében)

Lopahin
Megjött a vonat, hála istennek. Hány óra?

Dunyása
Mindjárt kettő. (Eloltja a gyertyát) Már virrad.

Lopahin
Mennyit késtek végül is? Legalább két órát. (Ásít, nyújtózkodik) Jó firma vagyok, mondhatom, bolondot csinálok magamból! Azért jöttem ide, hogy várjam őket az állomáson, hát nem elalszom... Ültő helyemben elnyomott a buzgóság. A mindenségit... Felkelthettél volna.

Dunyása
Azt hittem, kiment elébük. (Fülel) Ha jól hallom, jönnek.

Lopahin
(fülel) Dehogy... mire megkapják a poggyászt, ez-az... (fülel) Ljubov Andrejevna öt esztendeig volt külföldön, vajon milyen lehet most? Jó ember. Kedves, egyszerű ember. Emlékszem, tizenötéves suttyó kölyök voltam, megboldogult édesapám - boltja volt akkor itt a faluban - úgy képen vágott az öklével, hogy eleredt az orrom vére..., Éppen valami dologban jártunk itt a birtokon, és be volt rúgva az öreg. Ljubov Andrejevna, mintha most is látnám, fiatalka, törékeny teremtés volt, mindjárt behozott a házba, egyenest a mosdóhoz, éppen ide, a gyerekszobába. "Ne sírj, kis parasztfiú, azt mondja, mire vőlegény leszel, nyoma se marad..." (szünet) Parasztfiú... igaz, ami igaz, az apám paraszt volt, én meg fehér mellényt, sárga cipőt viselek. Disznó orrán az aranyperec. Gazdag vagyok, pénzem, mint a pelyva, de ha megkaparjuk a dolgot, a paraszt csak paraszt marad... (Belelapoz a könyvbe) Ezt is, olvasom, de egy szót se értek belőle. El is aludtam rajta. (Szünet)

Dunyása
A kutyák egész éjjel nem nyughattak, megérezték, hogy jön a gazda.

Lopahin
Dunyása, mi van veled?...

Dunyása
Reszket a kezem. Ájulás környékez.

Lopahin
De kényes lettél! Úgy öltözködsz, mint holmi kisasszony, meg a frizurád is! Micsoda dolog ez? Az ember sose felejtse el, hogy kicsoda!

(Belép Jepihodov, virágcsokorral, zsakettet visel, fényesre tisztított csizmát, amely kegyetlenül nyikorog: mihelyt belép, elejti a csokrot)

Jepihodov
(felemeli a csokrot) A kertész küldi, azt mondja, az ebédlőbe. (odaadja Dunyásának a csokrot)

Lopahin
Nekem pedig mindjárt hozhatsz egy kis kvászt.

Dunyása
Igenis. (Kimegy)

Jepihodov
Jött ez a hajnali fagy, mínusz három fok, a cseresznye meg mind virágban áll. Nem tudom jónak tartani ezt a mi klímánkat. (Sóhajt) Nem tudom. Ez a mi klímánk képtelen segíteni, amikor kell. Ha megengedi, hogy folytassam, Jermoláj Alekszejevics, tegnapelőtt vettem ezt a csizmát, hát kérem, bátorkodom biztosítani önt, úgy nyikorog, hogy az egyszerűen lehetetlenség. Vajon mivel kéne bekenni?

Lopahin
Hagyj békén. Unlak.

Jepihodov
Mindennap rám szakad valami szerencsétlenség. Én már nem is zúgolódom, hozzászoktam, egyenesen jó képet vágok hozzá.

(Dunyása jön be, odaadja Lopahinnak a kvászt)

Jepihodov
Megyek. (Megbotlik egy székben, amely felborul) Na tessék... (Szinte diadalmasan) Tetszik látni, micsoda összefolyása a dolgoknak, elnézést a kifejezésért, ugyebár... Mégiscsak szembeszökő!... (Kimegy)

Dunyása
Jermoláj Alekszejics, magának elárulhatom, megkérte a kezemet.

Lopahin
Nocsak!

Dunyása
Nem tudom, hogy legyen... Jámbor ember ez, de néha hetet-havat összehord, egy szavát se érteni. Szépen beszél, érzéssel, csak éppen senki sem érti. Talán még tetszik is egy kicsit. És őrülten szerelmes belém. Szerencsétlen alak, mindennap történik valami. Úgy is csúfolják nálunk: rakás szerencsétlenség...

Lopahin
(fülel) Na, most jönnek, ha jól hallom...

Dunyása
Jönnek! Jaj, mi lel... Jéghideg lett kezem- lábam.

Lopahin
Csakugyan jönnek. Menjünk elébük! Megismer-e még Ljubov Andrejevna? Öt éve nem láttuk egymást:

Dunyása
(izgatottan) Ájulás környékez... Jaj, elájulok!

(Hallatszik, amint odakint két fogat érkezik a házhoz. Lopahin és Dunyása kisietnek. A szín üres. A szomszédos szobákban zaj támad. Botjára támaszkodva Firsz sántikál át gyorsan a színen, ő kiment Ljubov Andrejevna elé az állomásra, régimódi libériát visel, cilindert, motyog magában, egy szavát sem lehet érteni. A színfalak mögött erősödik a zaj. Egy hang: "Erre tessék"... Ljubov Andrejevna, Ánya és Sarlotta Ivanovna lép be, az utóbbi kiskutyát vezet pórázon, mindhárman útra öltözötten majd Várja jön, nagykabátban, kendőben, Gajev, Szimeonov-Piscsik, Lopahi, Dunyása batyuval és ernyővel, szolgák poggyásszal - mind keresztülmennek a szobán)

Ánya
Itt menjünk át! Mama, emlékszel még erre a szobára?

L. Andrejevna
(boldogan, a könnyein keresztül) A gyerekszoba!

Várja
Milyen hideg van, egészen meggémberedett a kezem. (Ljubov Andrejevnához) Anyuska, mind a két szobája pontosan olyan, mint volt, a fehér is, meg az ibolyaszínű is.

L. Andrejevna
A gyerekszoba, az én kedves, szép szobám... Itt aludtam kislány koromban... (Sír) És most megint olyan vagyok, mint egy kislány... (Megcsókolja a bátyját, Várját, aztán megint a bátyját) Várja semmit sem változott: a mi kis apácánk. És Dunyását is mindjárt megismertem... (Megcsókolja Dunyását)

Gajev
A vonat két órát késett. Szép, ugye? Szép kis állapotok.

Sarlotta
(Piscsikhez) A kiskutyám a diót is megeszi.

Piscsik
(ámulva) Hihetetlen!

(Mind kimennek, csak Ánya és Dunyása marad a színen)

Dunyása
Már nem győztük kivárni... (Lesegíti Ányáról a köpenyét, kalapját)

Ánya
Négy éjjel nem aludtam az úton... Most meg egészen összefagytam...

Dunyása
Nagyböjtben tetszett elutazni, hóban, fagyban, most meg! Kedveském! (Nevet, megcsókolja) Alig győztem kivárni boldogságom, napsugaram... Most mindjárt el kell mondanom valamit, egy percig se tudom magam tartani...

Ánya
(bágyadtan) Mi az már megint...

Dunyása
Jepihodov, a könyvelő, húsvét után megkérte a kezemet.

Ánya
Mindig ugyanazt fújod (Megigazítja a haját) Az összes hajtűmet elvesztettem... (Nagyon fáradt, meg is tántorodik)

Dunyása
Nem tudom, mit gondoljak. Szerelmes belém, fülig szerelmes!

Ánya
(benéz a szobája ajtaján, szelíd kedvességgel mondja) A szobám, az ablakaim, mintha ki se tettem volna a lábamat. Itthon vagyok! Holnap reggel felkelek, kiszaladok a kertbe... Jaj, csak el tudjak aludni! Egész úton a szememet sem hunytam le, olyan nyugtalan voltam.

Dunyása
Tegnapelőtt megjött Pjotr Szergejics.

Ánya
(boldogan) Pétya!

Dunyása
Odakint alszik a fürdőházban, ott szállt meg. Félek, hogy zavarnék, azt mondja. (Megnézi a zsebóráját) Fel kellett volna kelteni, de Varvara Mihajlovna megtiltotta. Azt mondta, föl ne merjem kelteni.

(Várja lép be, övén kulcscsomóval)

Várja
Dunyása, kávét hamar... Anyuska kávézni akar.

Dunyása
Máris. (kimegy)

Várja
Hála Istennek, hogy végre megjöttetek. Újra itthon vagy. (Becézi) Megjött az én lelkecském! Megjött az én szépségem!

Ánya
Mi mindenen mentem keresztül!

Várja
Képzelem!

Ánya
Amikor nagyhéten elindultam, még hideg volt. Sarlottának egész úton be nem állt a szája, folyton jött a bűvészmutatványaival. Minek kellett ezt a Sarlottát a nyakamba varrnod?...

Várja
Nem utazhattál egyedül, lelkecském. Egy tizenhét éves lány!

Ánya
Megérkeztünk Párizsba, ott is hideg volt, havazott. És képzelj el az én borzasztó franciaságommal. A mama a negyedik emeleten lakik, ahogy odaérek, mindenféle franciák ülnek nála, valami hölgyek, meg egy öreg páter az imakönyvével, vágni lehet a füstöt, és az a kényelmetlenség! Hirtelen úgy, de úgy megsajnáltam a mamát, a két kezembe fogtam a fejét, szorítottam, el se akartam engedni. A mama megsimogatott, sírt...

Várja
(könnyek között) Ne mondd, ne mondd...

Ánya
A Menton környéki villáját már eladta, semmije, de semmije se maradt. Nekem se maradt egy árva kopejkám, alig tudtunk hazavergődni. De a mama képtelen ezt megérteni! Beülünk a pályaudvaron az étterembe, ő a legdrágábbat rendeli és rubeles borravalókat osztogat a pincéreknek. Sarlotta szintén. Jása is megköveteli a magáét, egyszerűen rémes. Jása a mama inasa, őt is magunkkal hoztuk...

Várja
Láttam a gazembert.

Ánya
Hát itthon mi újság? Kifizettétek a kamatot?

Várja
Ugyan!

Ánya
Istenem, Istenem...

Várja
Augusztusban elárverezik a birtokot...

Ánya
Istenem...

Lopahin
(benéz az ajtón, állathangon:) Möööö... (Kimegy)

Várja
(könnyek között) Majd adok én ennek... (Öklével fenyegeti)

Ánya
(átöleli Varját, csendesen) Várja, megkérte a kezedet? (Várja tagadóan rázza a fejét) De hiszen szeret... Miért nem beszéltek egymással, mire vártok?

Várja
Azt hiszem, semmi se lesz belőle. Annyi a dolga, nem tud velem foglalkozni... rám se hederít. Hát menjen Isten hírével, jobb, ha nem is látom... Mindenki az esküvőnkről beszél, sorra gratulálnak, valójában meg nincs semmi, az egész csak álom. (Más hangon) Né, milyen brossod van!... Mint egy méhecske!

Ánya
(szomorúan) A mama vette. (Bemegy a szobájába, vidáman, gyerekesen csacsog) Párizsban még léggömbbel is röpültem!

Várja
Megjött az én lelkecském! Megjött az én szépségem!

(Dunyása már jön is a kávéfőzővel, készíti a kávét)

Várja
(az ajtóban) Tudod, lelkecském, egész nap teszek-veszek a háztartásban, és közben ábrándozom, Férjhez kéne adni téged valami gazdag emberhez, akkor végre nyugodtabb lennék, elmennék remeteségbe, aztán Kijevbe Moszkvába, sorra járnám a szent helyeket... Csak zarándokolnék és zarándokolnék, de szép is lenne! Nincs szebb annál!...

Ánya
Dalolnak a madarak a kertben. Hány óra?

Várja
Háromra jár. Igazán ideje aludnod, lelkecském. (Bemegy Ányához) Nincs is szebb annál!

(Jása jön be, plédet, kis útitáskát hoz)

Jása
(miközben keresztülmegy a színen, finomkodva) Szabad itt átmennem, kérem?

Dunyasa
Jása! Rá se ismerni magára! Hogy megváltozott külföldön.

Jása
Hm... Hát maga kicsoda?

Dunyása
Amikor elkerült innen, még ilyen kicsi voltam. (Mutatja a padlótól számítva) Dunyása vagyok, Fjodor Kozojedov lánya. Nem emlékszik?!

Jása
Hm... Prücsök! Körülnéz, megöleli a lányt, az felsikolt és elejt egy csészealjat. (Jása gyorsan kimegy)

Várja
(az ajtóban, zsörtölődő hangon) Mi volt ez!?

Dunyása
(szipogva) Eltörtem egy csészealjat...

Várja
Tányértörés jót jelent.

Ánya
(kijön a szobájából) Idejében szólni kellene a mamának, hogy itt van Pétya...

Várja
Meghagytam, hogy ne keltsék föl.

Ánya
(eltűnődve) Hat évvel ezelőtt meghalt apa, egy hónapra rá belefulladt a folyóba Grisa öcsém, hét éves volt, gyönyörű kisfiú. A mama nem bírta elviselni a fájdalmat, elment, vissza se nézett... (Összerázkódik) Mennyire megértem a mamát, ha tudná! (Szünet) Pétya Trofimov Grisa házitanítója volt, eszébe juttathatja megint...

(Belép Firsz, ő is zsakettben, fehér mellényben)

Firsz
(odamegy a kávéfőzőhöz, aggodalmasan) Úrnőnk itt méltóztatik kávézni... (Fehér kesztyűt húz) Kész a kávé? (Szigorúan Dunyásához) Te! Hát a tejszín?

Dunyása
Jaj, Istenem... (Kisiet)

Firsz
(a kávéfőző körül matat) Eh, te ügyefogyott... (Motyog magában) Megjöttek Párizsból... valaha az uraság is járt Párizsban... fogattal... (Nevet)

Várja
Mi az, mi van, Firsz?

Firsz
Parancsol velem? (boldogan) Megjött az úrnőm! Megértem még! Most akár meg is halhatok... (Sír az örömtől)

(Ljubov Andrejevna, Gajev és Szimeonov-Piscsik Szimeonov-Piscsik finom posztóból varrott zekében és buggyos nadrágban. Gajev, ahogy jön befelé, egész törzsével és karjával olyan mozdulatokat tesz, mintha biliárdozna)

L. Andrejevna
Hogy is van? Várj, mindjárt eszembe jut... Sárgát a sarokba. Dublett középre!

Gajev
Nyesve a sarokba! Valamikor itt aludtunk mind a ketten, ebben a szobában húgocskám, most pedig már az ötvenegyediket taposom, bármilyen hihetetlen...

Lopahin
Bizony, az idő múlik.

Gajev
Hogyan?

Lopahin
Mondom, az idő múlik.

Gajev
Itt pacsuliszag van.

Ánya
Megyek, lefekszem. Jó éjszakát, mama. (Megcsókolja az anyját)

L. Andrejevna
Drága, édes kis bogaram! (Megcsókolja Ánya mindkét kezét) Örülsz, hogy újra itthon vagy? Én még mindig nem tudtam magamhoz térni.

Ánya
Jó éjszakát, bácsikám.

Gajev
(megcsókolja az arcát, a kezét) Isten veled. Hogy hasonlítasz az anyádra! (A húgához) Te, Ljuba, szakasztott ilyen voltál ennyi idős korodban.

(Ánya kezet nyújt Lopahinnak és Piscsiknek, kimegy, bereteszeli maga mögött az ajtaját)

L. Andrejevna
Hogy kimerült szegény!

Piscsik
Hosszú út van mögötte.

Várja
(Lopahinhoz és Piscsikhez) Na, mi lesz, uraim? Három órára jár, illendőség is van a világon.

L. Andrejevna
(nevet) Várja, te semmit se változtál, (Odavonja magához, megcsókolja) Megiszom a kávémat, aztán mind eltűnünk. (Firsz párnát tol a lába alá) Köszönöm, kedvesem. Hogy rászoktam a kávéra. Éjjel-nappal kávéznám. Köszönöm, jó öreg. (Megcsókolja Firszet)

Várja
Megnézem, meghozták-e mind a poggyászt...?

L. Andrejevna
Hát csakugyan én ülök itt? (Nevet) Legszívesebben ugrándoznék, repdesnék. (Eltakarja két kezével az arcát) Hátha csak álmodom az egészet! Isten látja a lelkemet, mennyire szeretem a hazámat, milyen gyengéd vonzalommal, nem volt erőm kinézni a vonatablakon, menten sírva fakadtam (Könnyek között) Na, gyerünk azzal a kávéval. Köszönöm, Firsz köszönöm, jó öreg. Úgy örülök, hogy még élsz.

Firsz
Tegnapelőtt.

Gajev
Nagyot hall.

Lopahin
Négy után indul a vonatom Harkovba. A mindenségit! Pedig hogy szerettem volna alaposan szemügyre venni magát, jól kibeszélgetni magunkat... Még mindig ugyanolyan gyönyörű!

Piscsik
(zihálva) Még szebb lett... És ez a párizsi módi... azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!...

Lopahin
A bátyja, Leonyid Andrejics, azt mondja, rólam, hogy bugris vagyok, felkapaszkodott vagyok, de ez engem egy csöppet sem zavar. Mondjon, ami jól esik. Nekem csak az a fontos, hogy maga ugyanúgy bízzon bennem, mint régen, hogy maga azzal a csodálatos, elbűvölő két szemével ugyanúgy nézzen rám. Irgalmas Isten! Az én apám még jobbágy volt a maga nagyapjánál, az édesapjánál, de maga, személy szerint, valamikor olyan sok jót tett velem, hogy mindent elfelejtettem, úgy szeretem, mint a testvéremet... még annál is jobban.

L. Andrejevna
Nem tudok egyhelyben maradni, egyszerűen képtelen vagyok rá... (Felugrik, erős felindultságában fel-alá járkál) Hogy lehet kibírni ezt a boldogságot... Azt se bánom, ha kinevetnek, hogy milyen buta vagyok... Drága, jó szekrénykém... (Megcsókolja a szekrényt) Kicsi asztalom...

Gajev
Mialatt odavoltál, maghalt a dadus.

L. Andrejevna
(leül, kávézik) Tudom, Isten nyugosztalja szegényt. Megírták.

Gajev
Anasztaszij is meghalt. A kancsal Petruska meg faképnél hagyott, most bent szolgál a városban, a rendőr-kapitánynál. (Cukorkás szelencét vesz ki a zsebéből, cukrot szopogat)

Piscsik
Dásenykám, a kislányom... tiszteletét küldi...

Lopahin
Szeretnék valami nagyon kellemeset, valami vidámat mondani magának (Az órájára néz) De mindjárt indulnom kell, nincs időnk társalogni... csak dióhéjban a lényeget. Azt tudja, hogy a cseresznyéskertjüket a tartozásaik miatt elárverezik, augusztus 22-ére ki van tűzve az árverés, de ne nyugtalankodjék, kedvesem, aludjon nyugodtan, van megoldás... Elmondom a tervemet. Egy kis figyelmet kérek! A birtokunk csupán húsz versztányira van a várostól, a közelben megy a vasút, és ha a cseresznyéskertet meg a folyóparti földet nyaralótelkekre parcellázzuk, és aztán bérbeadják, hogy villák épüljenek rajta, akkor legkevesebb éve huszonötezer bevételre számíthatnak.

Gájev
Ezt a badarságot, már megbocsásson!

L. Andrejevna
Nem egészen értem, amit mond, Jermoláj Alekszejics.

Lopahin
A nyaralóktól legkevesebb huszonöt rubelt kérhetnek hektáronként, és ha most mindjárt meghirdetik a dolgot, a fejemet rá, hogy őszre egy talpalatnyi szabad telek se marad, mind elkapkodják. Egyszóval, gratulálok, meg vannak mentve. A hely fekvése csodálatos, a folyó mély. Természetesen mindent rendbe kell szedni, egy kis takarítást kell rendezni... például le kell bontani a sok ócska épületet, ezt a házat, mert már végképp kiszolgált, ki kell vágni az öreg cseresznyéskertet...

L. Andrejevna
Kivágni a kertet? Kedvesem, bocsásson meg, maga nem tudja, mit beszél. Ha az egész kormányzóságban egyáltalán van valami érdekes, valami csodálatos, akkor az csakis a mi cseresznyéskertünk.

Lopahin
Ebben a cseresznyéskertben csak az a csodálatos, hogy olyan nagy. Termést csak minden második évben hoz, és akkor se tudnak mit kezdeni vele, mert nem akad rá vevő.

Gájev
Ez a kert még a lexikonban is benne van.

Lopahin
(az órájára néz) Ha semmit sem tudunk kitalálni, ha nem jutunk dűlőre, akkor augusztus 22-én elárverezik a cseresznyéskertet, meg az egész birtokot. Szánják el végre magukat! Nincs más megoldás, esküszöm. Egyszerűen nincs más mód.

Firsz
A régi időkben, negyven-ötven évvel ezelőtt, a cseresznyét megaszalták, levében eltették, besavanyították, lekvárt főztek belőle, nem egyszer volt úgy...

Gájev
Hallgass, Firsz.

Firsz
Volt úgy, hogy az aszalt cseresznyét szekérszámra küldték Moszkvába, Harkovba. Dőlt a pénz! És az aszalt cseresznye akkoriban puha volt, húsos volt, édes, zamatos... Külön receptje volt annak...

L. Andrejevna
És hol van most az a recept?

Firsz
Elfelejtették. Senki se emlékszik rá.

Piscsik
(Ljubov Andrejevnához) Mi volt abban a Párizsban? Milyen ott az élet? Evett békát?

L. Andrejevna
Krokodilt is.

Piscsik
Hihetetlen!

Lopahin
Mostanáig vidéken csak urak meg parasztok voltak, most pedig megjelentek a nyaralók is. Minden várost nyaralótelepek vesznek körül, a legkisebbet is. És bátran mondhatjuk, hogy a nyaralók jelentősége húsz év alatt rendkívülien megnövekszik. Most még csak teázgat a teraszán, de egy szép napon gazdálkodni kezd az egy hektáros telkén, és akkor a maguk cseresznyéskertje helyén boldog, gazdag, pazar vidék lesz...

Gajev
(felháborodva) Micsoda badarság!

(Belép Várja és Jása)

Várja
Anyuska, két távirata is jött. (Kiválasztja a kulcsot és csörömpölve kinyitja a régi szekrényt) Itt vannak.

L. Andrejevna
Párizsból érkeztek. (Összetépi a táviratokat olvasatlanul) Párizzsal végeztünk...

Gájev
Ljuba, tudod te, hány éves ez a szekrény? A múlt héten kihúzom az alsó fiókját, hát ott áll beleégetve az évszám. Ezt a szekrényt kerek száz esztendeje készítették. Szép, mi?! Akár a jubileumát is megünnepelhetnénk. Igaz, hogy élettelen tárgy, de azért mégiscsak könyvszekrény.

Piscsik
(csodálkozva) Száz esztendő... Hihetetlen!...

Gájev
Igen... Ez aztán a bútordarab... (Megtapogatja a szekrényt) Kedves, mélyen tisztelt szekrény! Köszönöm, hosszú fennállásodat, amellyel immáron több mint száz esztendeje szolgálod a jóság és igazság fényes eszményeit néma felhívásod, amellyel termékeny munkára szólítottál, sosem lankadt e száz esztendő során, erősítette (Könnyek között) családunk sorjázó nemzedékeiben a szorgos jókedvet és a jobb jövendőbe vetett bizodalmat, nevelte bennünk a nemes eszményeket és a társadalmi tudatot. (Szünet)

Lopahin
Igen...

L. Andrejevna
Lonya, te semmit se változtál.

Gajev
(kissé zavarban) A jobb sarokba! Középre teszem!

Lopahin
(órájára néz) Most már igazán mennem kell.

Jása
(odaadja Ljubov Andrejevnának az orvosságait) Be tetszik venni a piruláit?...

Piscsik
Csak orvosságot ne, kedvesem... Se nem ártanak, se nem használnak... Adja csak ide... drágaságom. (Elveszi a pirulákat, kiszórja a tenyerére, rájuk fúj, az egészet beveszi és leöblíti kvásszal) Így ni!

L. Andrejevna
(rémülten) Elment az esze?!

Piscsik
Bevettem azt a sok pirulát.

Lopahin
Micsoda nyeldeklő! (Mind nevetnek)

Firsz
A tekintetes úr itt volt húsvétkor, fél vödör uborkát megevett... (Motyog)

L. Andrejevna
Mit mond az öreg?

Várja
Már három éve így motyog mindig. Megszoktuk.

Jása
Élemedett korban van.

(Az ösztövér Sarlotta Ivanovna megy át a színen, fehér ruháját öv fogja szorosra, az övén lornyon függ)

Lopahin
Bocsásson meg, Sarlotta Ivanovna, még nem is köszönthettem. (Kezet akar csókolni neki)

Sarlotta
(elhúzza a kezét) Ha most megengedem, hogy megcsókolja a kezemet, utána már a könyökömet kívánná, aztán a vállamat...

Lopahin
Ma nincs szerencsém. (Mind nevetnek) Sarlotta Ivanovna, lássunk egy bűvészmutatványt!

L. Andrejevna
Sarlotta, egy bűvészmutatványt!

Sarlotta
Nincs kedvem, álmos vagyok. (Kimegy)

Lopahin
Három hét múlva találkozunk. (Kezet csókol Ljubov Andrejevnának) Isten áldja. Indulnom kell. (Gajevhez) Viszontlátásra. (Kezet nyújt Varjának, majd Firsznek és Jásának) Semmi kedvem elutazni! (Ljubov Andrejevnához) Ha fontolóra vennék a nyaralótelkek dolgát és rászánják magukat, kérem, értesítsenek, szerzek ötvenezret kölcsön. Alaposan fontolják meg.

Várja
(haragosan) Menjen már, mire vár?

Lopahin
Megyek, megyek... (Kimegy)

Gajev
Bugris. Azazhogy, pardon... Elvégre Várja hozzámegy feleségül, ő a mi Várjánk jövendőbelije.

Várja
Beszél itt össze-vissza, bácsi!

L. Andrejevna
Miért, Várja? Én nagyon boldog lennék. Olyan jó ember.

Piscsik
Igaz, ami igaz, nagyon... a lehető legtiszteletreméltóbb ember... Dásenykám is... úgyszintén azt mondja... szóval, mindenfélét. (Hortyog, de tüstént fel is ébred) Izé... drágaságom, nem adhatna nekem kölcsön... kettőszáznegyven rubelt... holnap ki kéne fizetnem a jelzálogkamatokat...

Várja
(rémülten) Nincs, nincs!

L. Andrejevna
Valóban egy fillérem sincsen.

Piscsik
Majd csak akad. (Nevet) Én sohase veszítem el a reményt. A múltkor is, már azt hittem, kész, vége, veszve minden, hát nem éppen az én földemen vitték keresztül a vasutat,... szép summa ütötte a markomat. Most is, majd csak alakul valami, ha ma nem, hát holnap... Dásenykám nyer kétszázezret... neki van sorsjegye.

L. Andrejevna
Megittuk a kávét, most aztán menjünk szépen aludni.

Firsz
(ruhakefével Gajevet tisztogatja, dorgálja) Már megint más nadrágot vett fel, mint amelyik ehhez a kabáthoz való. Mit csináljak magával?

Várja
(halkan) Ánya alszik. (Halkan kitárja az ablakot) feljött a nap, már nincs hideg. Nézze, anyuska: milyen csodálatosak a fák! Istenem, és a levegő! És hogy csivognak a seregélyek!

Gajev
(kinyit egy másik ablakot) Csupa fehér a kert. Emlékszel még, Ljuba? A hosszú fasor egyenesen fut, mint a kifeszített szíj, és csillog a holdas éjszakában! Emlékszel még? Nem felejtetted el?

L. Andrejevna
(kinéz az ablakon át a kertre) Gyermekkorom, tisztaságom! Itt aludtam a gyerekszobában, kinéztem a kertre, a boldogság minden reggel együtt ébredt velem, és hajszálra ugyanilyen volt ez a kert, semmit se változott. (Nevet a boldogságtól) Minden, minden fehér! Drága, drága kertem! A nyomasztó komor ősz és a hideg tél után megint fiatal vagy, repesel a boldogságtól, nem hagytak el az ég angyalai... Jaj, csak levenné valaki ezt a nehéz követ a szívemről, a vállamról, ha csak elfelejthetném a múltamat!

Gajev
És ezt a kertet most elárverezik... micsoda képtelenség...

L. Andrejevna
Odanézzetek, szegény édesanyám jár a kertben... fehér ruhában! (Kacag a boldogságtól) Ő az.

Gajev
Hol?

Várja
Anyuska, az Isten szerelmére!

L. Andrejevna
Nincs ott senki, csak képzelődtem. Ott, jobbra, ahol a lugas felé kanyarodik az ösvény, az a kis fehér fa előrehajolt, megtévesztésig olyan, mint egy nőalak...

(Belép Trofimov, kopott egyetemi egyenruhában, szemüveggel)

L. Andrejevna
Milyen elragadó ez a kert! A rengeteg fehér virág, a kék ég...

Trofimov
Ljubov Andrejevna! (Az asszony odafordul hozzá) Csak köszönteni szeretném és már itt se vagyok. (Forrón megcsókolja a kezét) Rámparancsoltak, hogy várjak reggelig, de már nem volt türelmem...

(Ljubov Andrejevna értetlenül néz rá)

Várja
(könnyek között) Ez Pétya Trofimov...

Trofimov
Pétya Trofimov vagyok, Grisa volt házitanítója... Így megváltoztam?

(Ljubov Andrejevna megöleli Pétyát, csendesen sír)

Gajev
(zavarban) Ljuba, elég már, elég.

Várja
(sír) Pétya, nem megmondtam, hogy várjon holnapig!?

L. Andrejevna
Grisám... kisfiam, Grisa... fiacskám...

Várja
Anyuska, semmit sem tehetünk. Isten adta, Isten elvette.

Trofimov
(gyengéden, könnyek között) Nyugodjon meg...

L. Andrejevna
(halkan sír) Meghalt szegény kisfiam, vízbefúlt... De hát miért? Mivégre, kedvesem? (Csendesebben) Ánya alszik, én meg hangoskodom... még felverem... Pétya, mi történt magával? Hogy megcsúnyult! Hogy megöregedett!

Trofimov
A vonaton egy néni azt mondta rám: vedlett uraság.

L. Andrejevna
Akkor még egészen kölyök volt, kedves kis diák, most meg már a haja is megritkult, szemüveget hord. Csak nem akarja azt mondani, hogy még mindig egyetemre jár? (Az ajtó felé indul)

Trofimov
Úgy látszik, én már örök diák maradok.

L. Andrejevna
(Megcsókolja a fivérét, aztán Várját,) No, menjetek aludni... Te is megöregedtél Leonyid.

Piscsik
(Az asszony után megy) Szóval, aludj... Jaj, a köszvényem! Itt maradok magunknál... Ljubov Andrejevna, lelkem, holnap reggel... kellene kettőszáznegyven rubel...

Gajev
Ez csak hajtja a magáét.

Piscsik
Kettőszáznegyven rubel... Kamatot kell fizetnem a jelzálogra.

L. Andrejevna
Nincs pénzem, galambocskám.

Piscsik
Megadom, kedveském... Nevetséges összeg...

L. Andrejevna
No jó, majd Leonyid ad... Adj neki, Leonyid.

Gajev
Majd adok én neki, de azt nem teszi zsebre!

L. Andrejevna
Mit lehet tenni, adj neki... Szüksége van rá... megadja.

(Ljubov Andrejevna, Trofimov, Piscsik és Firsz kimegy. Gajev, Várja és Jása marad a színen)

Gajev
A húgom még mindig nem szokott le róla, hogy szórja a pénzt. (Jásához) tágulj innen, barátocskám, tyúkólszagod van.

Jása
(Vigyorogva) Leonyid Andrejics, maga pont olyan, mint volt.

Gajev
Hogyan? (Varjához) Mit mondott ez?

Várja
(Jásához) Az édesanyád bejött a faluból, tegnap óta ott gubbaszt a cselédházban, látni szeretne...

Jása
Isten éltesse!

Várja
Te szégyentelen!

Jása
Éppen ő hiányzott. Ráért volna holnap is. (Kimegy)

Várja
Anyuska ugyanolyan, mint volt, egy szemernyit sem változott. Ha hagynák, mindenét elosztogatná.

Gajev
Igen... (Szünet) Ha egy betegségre nagyon sokféle orvosságot ajánlanak, akkor bizony az a betegség gyógyíthatatlan. Egész nap töprengek, töröm a fejemet, nagyon sok orvosságot tudok, tehát nincs egy sem. Jó lenne örökölni valakitől, jó lenne férjhez adni a mi Ányánkat valami dúsgazdag emberhez, jó lenne elmenni Jaroszlavlba és szerencsét próbálni a grófné nénikénknél. Hiszen a néni rettentő gazdag.

Várja
(sír) Jaj, csak megsegítene a Jóisten!

Gájev
Ne bőgj. A néni rettentő gazdag, de ki nem állhat minket. Először is, a húgom hozzáment egy ügyvédhez, aki nem is volt nemesember...

(Ánya megjelenik az ajtóban)

Gájev
Hozzáment valakihez, aki nem is volt nemesember, ráadásul nem lehet azt állítani a húgomról, hogy nagyon erényesen viselkedett. Jó asszony, derék asszony, nagyszerű asszony, én nagyon szeretem, de bármennyi enyhítő körülményt találjunk is, be kell vallanunk, hogy erkölcstelen teremtés. Minden mozdulatán meglátszik.

Várja
(suttogva) Ánya ott áll az ajtóban.

Gájev
Hogyan? (Szünet) Ejnye, de fura, úgy látszik, valami belement a jobb szemembe... alig látok. Na, szóval, csütörtökön, amikor bent voltam a járásbíróságon...

(Ánya bejön)

Várja
Ánya, még mindig nem alszol?

Ánya
Nem tudok elaludni.

Gajev
Kicsikém! (Megcsókolja Ánya arcát, két kezét) Gyermekem... (Könnyek között) Te nem a kishúgom vagy, hanem az én angyalom, a mindenem. Hidd el nekem...

Ánya
Én elhiszem neked, bácsi. Téged mindenki szeret, becsül..., de kedves bácsi, hallgass, neked nem szabad megszólalnod. Az imént is, miket beszéltél a mamáról, a tulajdon húgodról? Minek beszélsz ilyeneket?

Gájev
Igen, igen... (Kezével eltakarja az arcát) Ez csakugyan borzasztó! Istenem! Istenem, könyörülj rajtam! Ma is egész szónoklatot vágtam ki a szekrény előtt... micsoda butaság! Csak amikor a végére értem, akkor döbbentem rá milyen buta voltam.

Várja
Igaz, ami igaz, bácsikám, magának nem volna szabad megszólalnia. Hallgasson, és kész.

Ánya
Neked is jobb lenne, ha hallgatnál... hidd el...

Gájev
Hallgatok. (Ányának és varjának megcsókolja mindkét kezét) Hallgatok. Csak még egy szót a lényegről. Csütörtökön bent voltam a járásbíróságon, összejött a kompánia, szó esett erről-arról, hogy így meg úgy, szóval úgy látszik, el lehet rendezni a dolgot, lehetne kölcsönt szerezni váltóra, abból kifizethetnénk a kamatokat a banknak.

Várja
Jaj, csak megsegítene a Jóisten!

Gájev
Kedden bemegyek a városba, még egyszer megbeszélem. (Várjához) Ne bőgj. (Ányához) Az anyád majd beszél Lopahinnal, őneki semmi esetre se fog nemet mondani... Te pedig, ha egy kicsit kifújtad magad, elutazol Jaroszlávba a grófné nagynénédhez. Háromfelől nekilátunk - és egy-kettőre tető alá hozzuk az egészet. Kifizethetjük a kamatot, efelől biztos vagyok... (Egy szem cukorkát vesz a szájába) Esküszöm a becsületemre vagy amire akarod, hogy nem árverezik el a birtokot! (Lelkesen) A boldogságomra esküszöm. Itt a kezem, az arcomba vághatod, hogy becstelen rongy ember vagyok, ha hagyom, hogy kalapács alá kerüljön a birtok. Minden porcikámra esküszöm!

Ánya
(most visszanyerte nyugalmát, boldog) bácsi, hogy te milyen jó vagy, milyen okos vagy! (Megöleli a bácsikáját) Most már megnyugodtam. Nyugodt vagyok! Boldog vagyok!

(Belép Firsz)

Firsz
(szemrehányóan) Leonyid Andrejics, hát nem fél az Istentől!? Mikor akar lefeküdni?

Gajev
Mindjárt, mindjárt. Menj csak, Firsz. Majd magam levetkőzöm. No, gyerekek, hajcsi, hajcsi... A részletekről majd holnap, most menjetek aludni. (Megcsókolj Ányát és Várját) Én a nyolcvanas évek embere vagyok... erről a korról nem sok jót mondanak, pedig állíthatom, hogy alaposan kijutott nekem nem egyszer a meggyőződésemért. Nem hiába szeretnek a parasztjaim. Érteni kell a parasztot. Tudni kell a nyelvén...

Ánya
Bácsi, már megint!

Várja
Bácsika, tessék hallgatni.

Firsz
(Haragosan) Leonyid Andrejics!

Gájev
Megyek, megyek... Feküdjetek le. Kontra falssal Két falról középre! Tusé! (Kimegy, Firsz a nyomában tipeg)

Ánya
Most nyugodt vagyok. Semmi kedvem Jaroszlavlba utazni, nem szeretem a nénit, de azért megnyugodtam. Hála érte a bácsinak. (Leül)

Várja
Aludni kell. Megyek. Amíg elvoltál, olyan kellemetlenség ért. Tudod, hogy a régi cselédházban csak az öreg szolgák laknak: Jefimuska, Polj, Jevsztyignyej, na meg Karp. Képzeld, rákaptak, hogy éjszakára beeresszenek mindenféle csavargót - én nem szóltam rá egy szót sem. Hát egyszerre csak visszahallom, hogy fűnek-fának azt híresztelik, üres borsón tartom őket. Fukarságból, na ehhez szólj... Jevsztyignyej volt a főkolompos. Jól van, gondolom. ha te így, én is így, gondolom. Hívatom Jevsztyignyejt... (Ásít) Bejön hozzám... Mondom neki, idefigyelj, Jevsztyignyej... azt a tökfej mindenedet... (Rápillant Ányára) Ányecska!... (Szünet) Elaludt... (Belekarol Ányába) Gyere szépen az ágyikódba... Na, gyere... (Vezeti) Elaludt az én lelkecském! Gyere szépen... (Lépkednek)

(Messze a kerten túl egy pásztor a tilinkóján játszik. Trofimov megy át a színen, észreveszi Várját és Ányját, megtorpan)

Várja
Pszt... Alszik szegénykém... alszik... Gyere, bogaram.

Ánya
(halkan, félálomban) Úgy elfáradtam a fülemben mintha csengők csilingelnének... Bácsi... kedves bácsi... mama...

Várja
Gyere, kisbogaram, gyere... (Bemennek Ánya szobájába)

Trofimov
(ellágyulva) Drágám! Tavaszi napsugaram!

Függöny

Második felvonás

(Mező. Régi, rozzant, régóta használaton kívül álló kápolna, mellette kút, nagy kőlapok, valamikor sírkövek lehettek: öreg pad. Idelátszik az út, amely Gajev kúriájára vezet. Odább jegenyék sötétlenek: amarra kezdődik a cseresznyéskert. Távolabb távíróoszlopok sora, és messzi- messzi a látóhatáron homályosan sejlik egy nagy város, amelyet csak igen tiszta időben lehet látni. Nemsokára lemegy a nap. Sarlotta, Jása és Dunyasa a padon ül Jepihodov a pad mellett gitározik, mind elgondolkozva ülnek. Sarlotta ócska vadászsapkát visel, a válláról levette a puskát, a csatot igazgatja a puskaszíjon.)

Sarlotta
(elgondolkozva) Nekem még passzusom sincs, azt se tudom, mikor születtem, és úgy érzem, hogy egészen fiatal vagyok. Amikor még kislány voltam, az apám meg az anyám a vásárokat járták, micsoda fényes műsorokat adtak! Én salto mortalet ugrottam, megy még mindenféle mutatványom volt. Aztán amikor meghalt az apám meg az anyám, egy német hölgy vett magához, ő tanított. No, jó! Felnőttem, nevelőnő lettem. De hogy honnan jöttem, ki vagyok - nem tudom... Kik a szüleim, egyáltalán össze voltak-e házasodva... nem tudom. (Uborkát halász elő a zsebéből, azt eszi) Semmit se tudok. (Szünet) Olyan jól esne beszélgetni valakivel, de hát kivel?... Nincs énnekem senkim.

Jepihodov
(a gitárján játszik és énekel) "Mit nekem a világ folyása, Barát, ellenség - mit nekem." Milyen kellemes dolog is így mandalinon játszani!

Dunyása
Ez nem mandolin, hanem gitár. (Tükrében nézegeti magát, púderezkedik)

Jepihodov
Aki eszét vesztette a szerelemtől, annak ez is mandolin... (dúdol) "Csak megértő szívre találna Az én lángoló szívem!"

(Jása is átveszi a dalt)

Sarlotta
Borzasztó, hogy ezek hogy danásznak... Pfúj! Mint a sakálok.

Dunyása
(Jásához) Azért óriási szerencse, ha valaki megfordulhat külföldön.

Jása
De mennyire. Száz százalékig egyetértek kegyeddel. (Ásít, aztán szivarra gyújt)

Jepihodov
Természetes. Külföldön minden réges rég abszolút perfektül van.

Jása
Magától értetődik.

Jepihodov
Pallérozott elme lévén mindenféle kiváló könyveket forgatok, de fogalmam sincs róla, hogy milyen irányt kövessek, hogy lényegében véve mire is törekszem én, éljek vagy lényegében véve lőjem főbe magam, mindazonáltal folyton hordok magamnál revolvert. Tessék... (Megmutatja a revolverét)

Sarlotta
Slussz, befejeztem. Megyek. (Vállára veszi a puskát) Jepihodov, hogy te milyen okos ember vagy, és milyen félelmetes, nyilván bomlanak utánad a nők. Brrr! (Indul) Ezek a nagy bölcsek mind olyan marhák, hogy senkivel sem lehet egy értelmes szót beszélni... Mindig egyedül, egyes egyedül, senkim sincsen... És hogy ki vagyok, minek vagyok, ki tudja... (Lassan kimegy)

Jepihodov
Lényegében véve és kizárólag erre a témára szorítkozva, ami engem illet, határozottan ki kell jelentenem, hogy a sors olyan részvétlenül kezel, mint vihar a kicsiny csónakot. Teszem azt, ha tévednék ebben a vonatkozásban, akkor példának okáért mire magyarázzam, hogy ma reggel, amikor kinyitom a szememet, egy borzasztó méretű hatalmas pók mászik a mellemen... Ekkora ni. (Mindkét kezével mutatja) Vagy például nyúlok a pohárért, hogy egy kis kvászt igyak, hát nem ott úszik benne valami kimondott undokság, olyan csótány forma. (Szünet) Olvasták Bucklet-t? (Szünet) Avdotya Fjodorovna, ha meg nem sértem, néhány szó erejéig háborgatnám.

Dunyása
Rajta, ki vele.

Jepihodov
Ha lehetne inkább négyszemközt... (Sóhajt)

Dunyása
(Zavarban) Rendben van... csak előbb hozza ki a köpönyegemet... ott lóg a szekrény mellett... valahogy nyirkos itt a levegő...

Jepihodov
Jól van, kérem... hozom, kérem... Most már tudom, mit tegyek a revolveremmel... (Fogja a gitárját és kimegy, közben játszik rajta)

Jása
Egy rakás szerencsétlenség! Köztünk szólva, ostoba alak. (Ásít)

Dunyása
Istenem, csak nehogy agyonlője magát! (Szünet) Úgy aggódom, nincs egy nyugalmas percem. Egészen kicsi koromban magukhoz vettek az uraságék, elszoktam már az egyszerű élettől, a kezem is patyolatfehér, mint egy kisasszonynak. Kifinomult a természetem, érzékeny lettem és előkelő, mindentől megijedek... Rémes! Jása, ha maga megcsal, én nem tudom, mi lesz az idegeimmel.

Jása
(megcsókolja) Prücsök! Természetesen hajadon leány nem feledkezhet meg magáról, ki nem állhatom, hogyha egy leányféle ostobán viselkedik.

Dunyása
Én borzasztóan beleszerettem magába, maga olyan művelt, mindenhez ért. (Szünet)

Jása
(Ásít) Igenis... mert szerintem az úgy van: amelyik lány szerelembe esik, az feslett erkölcsű. (Szünet) Jól esik egy szivar a friss levegőn... (Fülel) Jönnek... Az uraságok...

(Dunyása vadul megöleli Jását)

Jása
Most menjen haza, mintha csak a folyón lett volna fürödni. Erre, az ösvényen, különben összetalálkozik velük, és még azt hihetik, hogy randevúm volt magával. Azt nem tudnám elviselni!

Dunyása
(halkan köhécsel) Megfájdult a fejem a szivarjától... (kimegy)

(Jása marad, a kápolna mellett ül. Belép Ljubov Andrejevna, Gájev és Lopahin)

Lopahin
Végérvényesen dönteni kell, az idő sürget, és olyan egyszerű az egész: hajlandók bérbeadni a birtokukat nyaralók építésére vagy sem? Egy szóval feleljenek: igen vagy nem? Egyetlenegy szót várok!

L. Andrejevna
Ki szív itt ilyen utálatos szivarokat... (Leül)

Gájev
Csoda kényelmes ez, hogy megépítették a vasutat. (leül) Az ember fölül a vonatra és bent ebédel a városban... Sárgát középre! Legszívesebben hazamennék és lejátszanék egy partit...

L. Andrejevna
Ráérsz.

Lopahin
Egyetlen szót! (könyörgőre fogja) Adjanak végre választ!

Gájev
(Ásít) Hogyan?

L. Andrejevna
(belenéz az erszényébe) Tegnap még mennyi pénzem volt, mára alig maradt. És az én szegény jó Várjám nem győz takarékoskodni, mindenkit tejlevesen tart, az öregeknek mindennap üres borsót adnak a konyhán, én pedig értelmetlenül költekezem... (Elejti az erszényét, kiszóródnak az aranypénzek) Na, most meg kiszóródott... (Bosszús)

Jása
Tessék hagyni, majd én összeszedem. (Összeszedi a pénzt)

L. Andrejevna
Lesz szíves, Jása. Nem is értem, minek mentem be a városba ebédelni... Ez a ti nyomorúságos zenés vendéglőtök, a szappanszagú abroszaival... És mire jó ennyit inni, Ljonya? Mire jó ennyit enni? Mire jó ennyit beszélni? Ma az étteremben már megint rengeteget beszéltél és teljesen fölöslegesen. A hatvanas évekről meg a dekadensekről. De hát kinek? A pincéreknek tartasz előadást a dekadensekről?

Lopahin
Bizony

Gájev
(legyint) Úgy látszik, javíthatatlan vagyok... (ingerülten Jásához) Mit lábatlankodsz itt örökösen...

Jása
(nevet) Mihelyt meghallom a hangját, muszáj nevetnem.

Gájev
(a nővéréhez) Vagy én, vagy ő...

L. Andrejevna
Jása, menjen innen, menjen...

Jása
(odaadja Ljubov Andrejevnának az erszényt) Azonnal. (Alig tudja visszatartani a nevetést) Már itt se vagyok... (Kimegy)

Lopahin
A dúsgazdag Gyeriganov pályázik a birtokra. Úgy hírlik, személyesen ott lesz az árverésen.

L. Andrejevna
Honnan tudja?

Lopahin
A városban beszélik.

Gájev
A jaroszlavli nagynéni megígérte, hogy küld pénzt, de hogy mikor és mennyit, azt nem tudni...

Lopahin
Mégis, mennyit küldhet? Százezret? Kettőt?

L. Andrejevna
Ugyan már... ha tíz-tizenötezret küld, azért is hálásak lehetünk.

Lopahin
Igazán ne haragudjanak, de még életemben nem találkoztam ilyen könnyelmű, élhetetlen, furcsa emberekkel. Világosan megmondták maguknak, hogy a birtokot elárverezik, maguk pedig mintha egyszerűen nem fognák fel.

L. Andrejevna
De hát mit tegyünk? Okosítson fel.

Lopahin
Mást se csinálok. Reggeltől estig ezt fújom. A cseresznyéskertet meg az egész földjüket bérbe kell adni, nyaralótelkekre, méghozzá most hamar, egykettőre - az árverés itt a nyakunkon! Értsék már meg! Ha végérvényesen úgy döntenek, hogy jöhetnek a nyaralók, kapnak pénzt, amennyi kell, és meg vannak mentve.

L. Andrejevna
Nyaralótelkek, nyaralók - már megbocsásson, de ez olyan közönséges dolog.

Gájev
Teljesen egyetértek veled.

Lopahin
Itt helyben sírva fakadok, vagy üvölteni kezdek, vagy elájulok. Ezt nem lehet kibírni! Agyongyötörnek! (Gajevhez) Maga - vénasszony!

Gájev
Hogyan?

Lopahin
Vénasszony! (Menni akar)

L. Andrejevna
(ijedten) Jaj, ne menjen el, maradjon, kedvesem. Könyörgök. Majd csak kigondolunk valamit!

Lopahin
Ezen nincs mit gondolkodni!

L. Andrejevna
Nagyon kérem, ne menjen el. Ha itt van, valahogy minden vidámabb... (Szünet) Különben állandóan valami balsejtelem gyötör, mintha bármelyik percben ránkszakadhatna a ház.

Gájev
(mélyen eltűnődve) Dublett a sarokba... Kroázé középre...

L. Andrejevna
Nagyon sokat vétkeztünk...

Lopahin
Ugyan mit vétkeztek...

Gájev
(cukrot vesz a szájába, szopogatja) Azt mondják, így olvadt el az egész vagyonom, cukorka formájában... (Nevet)

L. Andrejevna
Jaj, az én vétkeim... nyakló nélkül szórtam a pénzt, mint aki nem normális, aztán férjhez mentem, és az uram is csak ahhoz értett, hogy adósságot adósságra halmozzon. A végén elvitte az ital - mert vedelte a pezsgőt -, én pedig vesztemre beleszerettem a következőbe, összeálltam vele, és akkor - ez volt az én első büntetésem, valósággal fejbevágott - a kisfiam belefulladt a folyóba... elmentem külföldre, elköltöztem innen, azt mondtam, vissza se jövök, ne lássam többé ezt a folyót... menekültem innen, vakon, fejvesztve, az a férfi pedig utánam jött... könyörtelenül, erőszakosan... odakint megbetegedett, vettem egy villát Menton mellett, három évig nem volt se éjjelem, se nappalom, fel se keltem a betegágya mellől, halálra gyötört, kiszikkadt a lelkem. Aztán amikor tavaly a sok adósság miatt el kellett adnom a villát, beköltöztem Párizsba, kifosztott, otthagyott, összeállt egy másik nővel, meg akartam mérgezni magam... Micsoda ostoba história, micsoda szégyen... És akkor egyszerre hazahúzott a szívem, Oroszországba, a kislányomhoz... (A könnyeit törülgeti) Uramisten, Uramisten, könyörülj rajtam, bocsásd meg az én vétkeimet! Ne büntess már engem! (Táviratot vesz elő a zsebéből) Ma jött Párizsból... Könyörög, hogy bocsássak meg, menjek vissza hozzá... (Összetépi a táviratot) Valahol muzsikálnak. (Fülel)

Gajev
Ez a mi híres zsidó bandánk. Emlékszel: négy hegedű, fuvola meg bőgő.

L. Andrejevna
Hát még megvannak? Egyik nap elhívjuk őket, adhatnánk egy kis estélyt.

Lopahin
(Fülel) Én nem hallom... (Halkan dúdol) "Franciává lesz a német az oroszok pénzén..." (Nevet) Tegnap a színházban csuda egy darabot láttam, rengeteget lehetett nevetni.

L. Andrejevna
Én pedig nem nevetnék a maguk helyében. Nem a színházzal kéne itt törődni, hanem saját magukkal. Hogy milyen szürke az életük, mennyi fölösleges fecsegés!

Lopahin
Az igaz. Szó, ami szó, ostobán élünk... (Szünet) Az apám még buta paraszt volt, semmihez sem értett, engem se tanított, legfeljebb bottal, ha leitta magát. És alapjában véve én is ugyanolyan hülye tuskó vagyok. Semmire sem tanítottak, az írásom, akár a macskakaparás, lesül a képemről a bőr, ha valaki látja.

L. Andrejevna
Meg kellene házasodnia, kedves barátom.

Lopahin
Igen... Az igaz.

L. Andrejevna
Itt van a mi Várjánk. Nagyon derék lány.

Lopahin
Igen.

L. Andrejevna
Egyszerű sorból származik dolgos, és ami a legfontosabb, szereti magát. Meg aztán magának is régóta tetszik.

Lopahin
No igen. Nincs ellenemre a dolog... Nagyon derék lány. (Szünet)

Gájev
Állást kínálnak a bankban. Évi hatezret adnának... Mit szólsz?

L. Andrejevna
Ugyan már! Te csak maradj, ahogy vagy...

(Firsz jön be, felöltőt hoz)

Firsz
(Gájevhez) Lesz szíves felvenni az úr, nyirkos a levegő.

Gájev
(belebújik a felöltőjébe) Unlak, testvér.

Firsz
Szép dolog... fogja magát délelőtt, elutazik, se szó, se beszéd. (Végigméri Gájevet)

L. Andrejevna
Hogy megöregedtél, Firsz!

Firsz
Parancsol?

Lopahin
Azt mondja, az úrnőd, nagyon megöregedtél!

Firsz
Régóta élek. Az apja még a világon se volt, amikor engem már meg akartak házasítani... (Nevet) Amikor pedig jött a jobbágyfelszabadítás, én már belső inas voltam. Nem is fogadtam el a szabadságot, itt maradtam az uraságéknál... (szünet) Emlékszem, micsoda ujjongás volt, de hogy minek örülnek, azt egy se tudta.

Lopahin
Régen minden nagyon jó volt. Még vertek is.

Firsz
(nem hallotta) De mennyire. A paraszt az árért, az úr a parasztért, most meg minden összevissza van, nem lehet érezni semmit.

Gájev
Hallgass, Firsz. Holnap be kell mennem a városba. Megígérték, hogy összehoznak egy tábornokkal, aki pénzt ad váltóra.

Lopahin
Abból ugyan aligha lesz valami. Abból ki nem fizetik a kamatokat, nyugodtak lehetnek.

L. Andrejevna
Lonya csak fantáziál. Nincs olyan tábornok.

(Trofimov, Ánya és Várja jön)

Gájev
Jön a fiatalság.

Ánya
Itt a mama.

L. Andrejevna
(kedvesen) Gyertek, gyertek... Kedveseim... (Átöleli Ányát és Várját) Ha tudnátok, hogy szeretlek benneteket. Üljetek ide mellém, így ni. (Mind letelepednek)

Lopahin
A mi örök diákunk mindig a kisasszonyok körül sürgölődik.

Trofimov
Mi köze hozzá?

Lopahin
Maholnap ötven éves lesz, de még mindig diák.

Trofimov
Tartsa meg az ostoba vicceit.

Lopahin
Mi az, csodabogár, haragszol:

Trofimov
Hagyj békén!

Lopahin
(nevet) Azért talán megenged egy kérdést: mi a véleménye rólam?

Trofimov
Jermoláj Alekszejics, ha a véleményemre kíváncsi: maga gazdag ember, egykettőre milliomos lesz. És ahogy a természet anyagcseréjében szükség van a ragadozókra, akik felfalnak mindent, ami az útjukba kerül - ilyenformán rád is szükség van. (Mind nevetnek)

Várja
Pétya, inkább meséljen a bolygókról.

L. Andrejevna
Nem, folytassuk a tegnapi beszélgetésünket.

Trofimov
Miről is volt szó?

Gájev
A büszke emberről.

Trofimov
Tegnap sokáig vitatkoztunk, de semmire sem jutottunk. A büszke emberben, a maga felfogása szerint, van valami misztikus. Lehet, hogy a saját kiindulópontja szerint igaza is van, de ha a dolgokat minden cicoma és köntörfalazás nélkül, józanul nézzük: micsoda büszkeség az, mi egyáltalán az értelme, ha az emberi test tökéletlen, ha az emberek zöme durva, tudatlan és mélységesen boldogtalan. Mit vagyunk úgy oda magunktól? Inkább dolgozni kellene.

Gájev
Így is, úgy is meghalunk.

Trofimov
Ki tudja? Egyáltalán mit jelent az, hogy meghalunk? Lehet, hogy az embernek száz érzéke van, és a halálunkkal ebből csak öt pusztul el, az az öt, amelyet ismerünk, a többi kilencvenöt pedig megmarad.

L. Andrejevna
Milyen okos maga, Pétya!...

Lopahin
(gúnyosan) Iszonyúan!

Trofimov
Az emberiség fejlődik, mind jobban tökéletesíti erőit. Amit ma még nem tud megközelíteni, egyszer azt is eléri, megért, csak dolgozni kell, minden erőnkkel segítenünk azoknak, akik az igazságot keresik. Nálunk, Oroszországban, még nagyon kevesen dolgoznak. Az értelmiség zöme, ahogy én ismerem, még nem keresi az utat, semmit se tesz, képtelen a munkára. Intelligenciának nevezi magát, de tegezi a cselédet, úgy bánik a paraszttal, mint a barommal, alig tanul, semmit komolyan el nem olvas, egyáltalán semmit se csinál, csak beszél a tudományról, a művészethez is alig ért. Komolykodnak, szigorú képpel fontos dolgokról beszélnek, filozofálnak, és közben ölbe tett kézzel nézik, hogy a munkások milyen silányul táplálkoznak, a puszta földön hálnak, harmincan- negyvenen egy szobába zsúfolva, mindenütt férgek, bűz, penészes falak, erkölcsi züllés... És nyilvánvaló, hogy a sok nemes beszéd csak arra való nálunk, hogy minderről elterelje a figyelmet, a magunkét is, a másokét is. Hol vannak a bölcsődék, amelyekről annyit beszélnek, hol vannak az olvasókörök? Csak a regényekben lehet olvasni róluk, a valóságban nyomuk sincs. Mi van? Mocsok, közönségesség, ázsiai elmaradottság,... Félek a komolyképű emberektől, félek a komoly beszélgetésektől. Jobb, ha hallgatunk!

Lopahin
Nézzék, én hajnali ötkor kelek, reggeltől estig dolgozom, szüntelenül forgatom a pénzt, a magamét is, a másokét is, én látom, milyenek az emberek. Csak bele kell fogni valamibe, hogy megtudjuk, milyen kevés a becsületes, rendes ember. Időnként, ha nem tudok aludni, ilyesmiket gondolok: "Uramisten, te hatalmas erdőket adtál nekünk, végtelen mezőket, beláthatatlan térségeket, ilyen környezetben magunknak is óriásokká kellene lennünk..."

L. Andrejevna
Maga óriásokra vágyik... pedig azok csak a mesébe valók, a valóságban félnék tőlük.

(A szín mélyén Jepihodov megy át, gitárját pengetve)

L. Andrejevna
(elgondolkozva) Jepihodov a gitárjával...

Gájev
Uraim és hölgyeim, lenyugodott a nap.

Trofimov
Igen.

Gájev
(halkan, de azért deklamálva) Ó, természet, csodálatos természet, ki örök ragyogásoddal fénylesz gyönyörűségesen és közömbösen, te, akit anyánknak mondunk, egyesíted magadban a létet és a halált, éltetsz és pusztítasz...

Várja
(könyörögve) Bácsikám!

Ánya
Bácsi, már megint!

Trofimov
Inkább dublettal középre.

Gájev
Hallgatok, hallgatok.

(Mind ülnek, gondolatukba merülve. Csend. Csak azt hallani, hogy Firsz halkan motyog. Váratlanul a távolból hang hallatszik, mintha az égből zendülne, elpattanó húr elhalóan fájdalmas hangja.)

L. Andrejevna
Mi volt ez?

Lopahin
Nem tudom. valahol messze a bányában leszakadt egy csille. De nagyon messze lehet ott.

Gájev
Vagy talán egy madár... valami kócsagféle.

Trofimov
Vagy fülesbagoly...

L. Andrejevna
(összerezzen) Furcsa, rossz érzés. (Szünet)

Firsz
Így volt ez a szerencsétlenség előtt is: a bagoly huhogott, a szamovár meg fütyült vég nélkül.

Gájev
Miféle szerencsétlenség előtt?

Firsz
Amikor a jobbágynak kiadták a szabadságot. (Szünet)

L. Andrejevna
Barátaim, menjünk, lassan besötétedik. (Ányához) Könnyes a szemed... mi bajod van, kislányom? (Megöleli)

Ánya
Semmi, mama. Csak úgy.

Trofimov
Valaki jön.

(Egy vándor bukkan fel, nyűtt, fehér sapkában, felöltőben, kicsit kapatos)

Vándor
Engedelmet, ha szabad kérdeznem, jól megyek itt az állomás felé?

Gájev
Igen. Csak egyenesen tovább ezen az úton.

Vándor
Alázatosan köszönöm. (Köhécsel) Gyönyörű időnk van... (Deklamál) Testvérem, keserű rokonom... Kié a síró dal, mi a Volga felől szíven üt... (Vájához) Mademoiselle, ne tagadjon meg egy éhező orosz embertől harminc kopejkát...

(Várja megrémül, felsikolt)

Lopahin
(haragosan) Azért a pimaszságnak is van határa!

L. Andrejevna
(sietve) Fogja... tessék... (Keresgél az erszényében) Nem találok aprót... mindegy, itt egy arany...

Vándor
Alázatosan köszönöm! (Kimegy)

(Nevetés)

Várja
(rémülten) Én elmegyek... elmegyek... Igazán, anyuska, otthon az embereknek nincs mit enniük, és egy aranyat tetszett adni ennek az embernek.

L. Andrejevna
Jaj, de javíthatatlan, buta teremtés vagyok! Ha hazaérünk, odaadok neked mindent, amim még maradt. Jermoláj Alekszejics, adjon még kölcsönt nekem.

Lopahin
Parancsára.

L. Andrejevna
Uraim, ideje indulni. Várja, mielőtt jöttél, tulajdonképpen megbeszéltük a kézfogódat, gratulálok.

Várja
(könnyek között) Mama, ezzel ne tessék tréfálni.

Lopahin
Vonulj kolostorba, Pofélia...

Gájev
Reszket a kezem: emberemlékezet óta nem biliárdoztam.

Lopahin
Pofélia, szép nimfa! Imádba legyenek foglalva minden bűneim.

L. Andrejevna
Uraim, menjünk. Hamarosan vacsorára terítenek.

Várja
Hogy megijesztett az az alak! Még most is dobog a szívem!

Lopahin
Kérem, ne feledjék el: augusztus 22-én árverésre kerül a cseresznyéskert. gondolkozzanak ezen!... Gondolkozzanak!...

(Mind kimennek, csak Trofimov és Ánya marad a színen)

Ánya
(Nevetve) Éljen a vándor! Jól ráijesztett Várjára, most legalább egyedül vagyunk.

Trofimov
Várja attól tart, hogy egymásba szeretünk, ezért nem tágít mellőlünk egész nap. Nem fér bele abba a szűk kobakjában, hogy mi fölötte állunk a szerelemnek. A mi életünk célja és értelme éppen az, hogy átlépjünk a sekélyes és felszínes dolgokon, amelyek megakadályozzák az embert abban, hogy szabad és boldog legyen. Előre! Feltartóztathatatlanul haladunk a tisztafényű csillag felé, amely ott ragyog a messzeségben! Előre! Utánam, barátaim!

Ánya
(tapsol) Milyen gyönyörűen tud beszélni, Pétya! (Szünet) Milyen csodálatos ma itt!

Trofimov
Igen, káprázatos idő van.

Ánya
Mit tett maga énvelem, Pétya, miért nem szeretem már úgy a cseresznyéskertet, mint régen? Pedig tiszta szívemből szerettem a kertünket, azt hittem, nincs a kerek világon ennél szebb hely.

Trofimov
Egész Oroszország a mi kertünk. Nagy a világ, gyönyörű, akad sok-sok csodálatos hely. (szünet) Gondoljon csak bele, Ánya: a nagyapja, az ükapja, valamennyi őse jobbágytartó volt, eleven lelkeket bitoroltak, ebben a kertben minden szem cseresznyéről, minden levélről, minden fatörzsről eleven emberek néznek magára, lehetetlen, hogy ne hallja a hangjukat... Eleven lelkeket bitoroltak, ezért is fajzottak el maguk mindnyájan, ősök és maiak, ezért aztán az anyukája, vagy maga, vagy a bácsikája már észre sem veszi, hogy hozomra él, mások számlájára, olyan emberekére, akiket az előszobájukba se eresztenek be... Mi el vagyunk maradva, legalább kétszáz esztendővel, nincs itt még semmi, a saját múltunkat se tudjuk megítélni, csak filozofálunk, panaszkodunk az unalomra, vagy vodkát iszunk. Pedig a napnál is világosabb, hogy ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni igazán élni a jelenben, előbb meg kell váltanunk a múltunkat, le kell számolnunk vele, és ez csakis szenvedés árán, és megfeszített, folyamatos munkával lehetséges. Ezt értse meg, Ánya!

Ánya
Az a ház, amelyben élünk, már régen nem a miénk, és én elmegyek innen, szavamat adom.

Trofimov
Ha magánál vannak a kulcsok, hajítsa a kútba és menjen el innen. Legyen szabad, mint a szél.

Ánya
(Lelkesen) Milyen gyönyörűen mondta ezt!

Trofimov
Higgyen nekem, Ánya, higgyen nekem! még harminc éves se vagyok, fiatal vagyok, még diák vagyok, de annyi mindenen menten keresztül! Ha jön a tél, éhezem, betegeskedem, tele vagyok gonddal, tengődöm mint a koldus - ha tudná, hová mindenüvé elsodort már engem a sors, hogy mindenütt megfordultam én! De a lelkem minden percben, éjjel-nappal mindig tele volt valami megmagyarázhatatlan előérzettel. Érzem, hogy jön a boldogság, Ánya, már látom, ahogy közeleg...

Ánya
(eltűnődve) Most kel a hold.

(Hallatszik, ahogy Jepihodov a gitárján egyre ugyanazt a szomorú dalt játssza. Feljön a hold. A jegenyék táján Várja Ányát keresi, szólongatja: "Ánya, Merre vagy?")

Trofimov
Igen, most kel a hold. (Szünet) Itt a boldogság, már jön, közelít, mind közelebb és közelebb, már hallom a lépteit. És ha mi nem is látjuk meg. ha nem is ismerhetjük meg, hát aztán! Majd meglátják mások!

Várja hangja
Ánya! Merre vagy?

Trofimov
Már megint ez a Várja! (Dühösen) Felháborító!

Ánya
Nem számít. Lemegyünk a folyóhoz. Ott olyan szép.

Trofimov
Menjünk. (Indulnak)

Várja hangja
Ánya! Ánya!

Függöny

Harmadik felvonás

(Szalon, amelyet boltív választ el a nagyteremtől. Csillár ontja a fényt. Behallatszik, amint az előcsarnokban játszik az a bizonyos zsidó zenekar, amelyről a második felvonásban említés történt. Este. A nagyteremben a grand rond-t táncolják. Szimeonov-Piscsik hangja: - "Promeande à une paire!". A szalonba sorra betáncolnak: az első párban Piscsik és Sarlotta Ivanovna, a másodikban Trofimov és Ljubov Andrejevna, a harmadikban Ánya a Postatiszttel, a negyedikben Várja az Állomásfőnökkel és így tovább. Várja halkan sírdogál és tánc közben a könnyeit törli. Az utolsó párban Dunyása. Amint végigtáncolnak a szalonon, Piscsik elkiáltja magát: "Grand rond, balancez!" és "Les cavaliers à genoux et remereiez vos dames!"

Firsz frakkban Selters-vizet hoz egy tálcán. Piscsik és Trofimov visszajön a szalonba.)

Piscsik
Én vérmes ember vagyok, kétszer a guta is megsimogatott, nem nekem való a tánc, de hát: ki ebekkel tart, annak ugatni kell. Amúgy erő, egészség annyi van bennem, hogy egy lónak is elég. Szegény megboldogult atyám, térfás ember volt, az Isten nyugosztalja, hogy mindig azt mondogatta, hogy mi Szimeonov-Piscsikek állítólag arra a lóra vezetjük vissza a családfánkat, amelyet Caligula beültetett a szenátusba... (Leül) Egy bajom van csak, hogy nincsen pénzem. Az éhes disznó pedig mindig makkról álmodik... (Hortyog, de mindjárt fel is ébred) Én is így vagyok, csak a pénzen jár az eszem...

Trofimov
Ha jobban megnézem, tényleg van magában valami lószerű.

Piscsik
Hát aztán... a ló derék állat... azt el is lehet adni...

(Behallatszik, hogy a szomszéd szobában biliárdoznak. A nagyteremben a boltív alatt megjelenik Várja)

Trofimov
(Csúfolódva) Madame Lopahina! Madame Lopahina!...

Várja
(haragosan) Vedlett uraság!

Trofimov
Úgy is van, vedlett uraság vagyok, de büszke vagyok rá!

Várja
(keserűen töpreng) Felfogadtuk a zenészeket, de miből fizetjük ki őket? (Kimegy)

Trofimov
(Piscsikhez) Ha másra használja azt a sok energiát, amit egész életében arra fordított, hogy pénzt hajtson fel a kamatok fizetésére, akár a földet is kifordíthatná a sarkaiból.

Piscsik
Nietzsche... az a híres-nevezetes, nagy-nagy... filozófus... pedig az roppant nagyeszű ember, azt mondja, a műveiben, hogy szabad hamis bankót gyártani.

Trofimov
Maga olvasta Nieztzschét?

Piscsik
Ugyan... Dásenykámtól hallottam. De most tényleg odáig jutottam, hogy hamis bankót gyártanék... Holnapután háromszáztíz rubelt kell kifizetnem... százharmincat már szereztem... (Megtapogatja a zsebeit, rémülten) Oda a pénzem! Eltűnt a pénzem! (Könnyek között) Hová lett az a pénz? (Boldogan) Megvan e, itt volt a bélés alatt... Még a veríték is kivert...

(Belép Ljubov Andrejevna és Sarlotta Ivanovna)

L. Andrejevna
(lezginákat dúdolva) Hol marad Leonyid ilyen sokáig? Mit tud csinálni a városban? (Dunyásához) Dunyása, kínáljátok meg teával a muzsikusokat...

Trofimov
Biztosan elmaradt az árverés.

L. Andrejevna
A muzsikusok is rosszkor jöttek, ezt a bált is a legrosszabbkor rendeztük... Na, mindegy... (Leül, halkan dudorászik)

Sarlotta
(odaadja Piscsiknek a kártyacsomagot) Itt egy a csomag kártya, gondoljon egy lapra.

Piscsik
Megvan.

Sarlotta
Most keverje meg. Kitűnő. Adja ide, aranyos Piscsik út, Ein, zwei, drei! Most pedig keressem meg a kártyát, ott van a zsebében...

Piscsik
(Előhúzza zsebéből a kártyát) A pikk nyolcas, tény és való! (Ámulva) Hihetetlen!

Sarlotta
(tenyerén tartva a kártyacsomagot, Trofimovhoz) Mondja meg hamar, melyik lap van legfelül?

Trofimov
Nem mindegy? A pikk dáma.

Sarlotta
Itt van! (Piscsikhez) Nos? Melyik lap van legfelül?

Piscsik
A kőr ász.

Sarlotta
Itt van!... (Rácsap a tenyerére, a kártyacsomag eltűnik) Milyen gyönyörű időnk van ma! (Titokzatos női hang felel neki valahonnan a padló alól: "Valóban, pompás időnk van, asszonyom") Ön micsoda férfi!... (Hang: Ön is lenyűgözött a bájával, asszonyom")

Állomásfőnök
(tapsol) A kisasszony hasbeszélő, brávo!

Piscsik
(ámulva) Hihetetlen! Elbűvölő Sarlotta Ivanovna... egyszerűen beleszerettem magába...

Sarlotta
Belém szeretett? (megvonja a vállát) Hát maga tud szeretni? Guter Mensch, aber sohleschter Musikant.

Trofimov
(vállon veregeti Piscsiket) Ló uraság...

Sarlotta
Egy kis figyelmet kérek, újabb mutatvány következik. (Egy székről plédet vesz fel) Itt van ez a príma pléd, amelyet most áruba bocsátunk... (Megrázza) Ki veszi meg, senkinek se kell?

Piscsik
(ámulva) Hihetetlen!

Sarlotta
Ein, zwei, drei! (Gyorsan felemeli a leeresztett plédet, mögötte ott áll Ánya, szertartásosan bókol, odafut az édesanyjához, megöleli és az általános ünneplés közepette visszafut a nagyterembe)

L. Andrejevna
(tapsol) Brávo, brávo!...

Sarlotta
És még egyszer! Ein, zwei, drei! (Fölemeli a plédet, a pléd mögött Várja áll, bókol)

Piscsik
(ámulva) Hihetetlen!

Sarlotta
Vége az előadásnak! (A plédet rádobja Piscsikre, szertartásosan bókol és kiszalad a nagyterembe)

Piscsik
(utána iramodik) Boszorkány! Micsoda boszorkány! (Kimegy)

L. Andrejevna
Leonyid nincs sehol. Mit tud csinálni a városban ennyi ideig, egyszerűen nem értem! Hiszen ott már mindennek rég vége, a birtokot elárverezték, ha meg elmaradt az árverés, miért tart ilyen sokáig bizonytalanságban!?

Várja
(igyekszik megnyugtatni) Egészen biztosra veszem, hogy a bácsi vette meg.

Trofimov
(gúnyosan) Hogyne.

Várja
A nagynéni meghatalmazást küldött neki, hogy vásárolja meg az ő nevére, a tartozás átvállalásával. Ányának szánja. Biztosra veszem, hogy az Isten megsegít, és a bácsi veszi meg.

L. Andrejevna
A jaroszlávli nagynéni küldött tizenötezret, hogy vásároljuk meg a birtokot az ő nevére, - mert bennünk nem bízik -, csakhogy az a pénz még a kamatok kifizetésére sem elegendő. (Tenyerébe temeti az arcát) A sorsom dől ma el, a sorsom...

Trofimov
(Várját gúnyolja) Madame Lopahina!

Várja
(haragosan) Örök diák! Már kétszer kicsapták az egyetemről.

L. Andrejevna
Várja, miért acsarkodsz? Azért, mert Lopahinnénak csúfol téged? Hát aztán? Ha akarod, hozzámégy Lopahinhoz, derék, érdekes ember. Ha meg nem akarod, nem mész hozzá, senki se kényszerít...

Várja
Anyuska, őszintén megvallom, én ezt a dolgot komolyan veszem. Lopahin derék ember, kedvemre való.

L. Andrejevna
Akkor menj hozzá. Mire várunk, nem értem!

Várja
Anyuska, de hát nem kérhetem meg a kezét. Már két esztendeje mindenki csak róla beszél, telebeszélik a fejemet, de ő hallgat vagy tréfával üti el a dolgot. Én megértem őt. Napról napra gazdagabb, el van foglalva az ügyeivel, nincs ideje rám. Ha volna egy kevéske pénzem, csak száz rubelem, itthagynék mindent, elmennék minél messzebbre. Kolostorba vonulnék.

Trofimov
Nincs is szebb annál!

Várja
(Trofimovhoz) Egy diáknak több esze lehetne! (szelíden, könnyek között) Hogy megcsúnyult maga, Pétya, hogy megöregedett! (Ljubov Andrejevnához, de már nem sír) Csakhogy én dolog nélkül nem tudok meglenni, anyuska. Nekem minden percben kell valami munka.

(Belép Jása)

Jása
(alig tudja visszatartani a nevetését) Jepihodov összetört egy dákót!... (Kimegy)

Várja
Mi keresnivalója van itt Jepihodovnak? Ki engedte meg neki, hogy biliárdozzon? Nem értem, hogy micsoda emberek vannak... (Kimegy)

L. Andrejevna
Ne csúfolja őt, Pétya, nem látja, hogy anélkül is elég keserűsége van szegénynek?

Trofimov
Túlteng benne a buzgóság, mindenbe beleüti az orrát. Egész nyáron egy perc nyugalmunk sem volt tőle, Ányával, attól félt, hogy a végén még valami regény szövődik közöttük. Mi köze hozzá? És egyáltalán nem szolgáltattam okot a gyanakvásra, nem vagyok olyan közönséges. Mi fölötte állunk a szerelemnek!

L. Andrejevna
Én meg alighanem alatta állok. (Nagyon nyugtalanul) Hol marad Leonyid? Csak azt tudnám: eladták-e a birtokot, vagy sem? Ez az egész szerencsétlenség olyan valószínűtlen nekem, azt sem tudom, mit gondoljak, egészen tanácstalan vagyok... Mindjárt üvölteni kezdek... vagy valami ostobaságot teszek. Pétya, mentsen meg! Mondjon valamit, beszéljen...

Trofimov
Nem mindegy, hogy eladták-e ma a birtokot vagy sem? Hiszen az egésznek így is úgy is réges- régen vége, nincs visszafordulás, ezt az utat benőtte a fű. Nyugodjon meg, kedvesem. Nem ámíthatja magát örökké, legalább egyszer az életben nézzen szembe az igazsággal.

L. Andrejevna
Miféle igazsággal? Maga látja, hogy hol az igazság és hol a hazugság, de én mintha elvesztettem volna a szemem világát, semmit se látok. Maga merészen dönt a legfontosabb dolgokról, de arra az egyre feleljen nekem, kedvesem, vajon nem azért van-e így, mert még fiatal, mert mindezt a saját bőrén még nem tapasztalta, még nem szenvedte meg? Maga bátran néz a jövőbe, de vajon nem azért ilyen bátor-e, mert nem lát, és nem vár semmi szörnyűt, hiszen az élet még rejtve van a maga fiatal tekintete elől?! Maga bátrabb, becsületesebb, mélyebben gondolkodik, mint mi, de képzelje magát a mi helyzetünkbe, legalább egy csipetnyit legyen nagylelkű, könyörüljön meg rajtam. Elvégre én itt születtem, itt élt az apám és az anyám, a nagyapám, én szeretem ezt a házat, én a cseresznyéskert nélkül nem tudom elképzelni az életemet, és ha már mindenképpen el kell adni ezt a kertet, adjanak el vele együtt engem is... (Megöleli Trofimovot, megcsókolja a homlokát) A kisfiam itt fulladt a folyóba... (Sír) Szánjon meg maga derék, jó ember.

Trofimov
Tudhatja, hogy tiszta szívből együttérzek Önnel.

L. Andrejevna
Igen, de ezt másképpen kellene mondani, egészen másképpen,... (Előveszi a zsebkendőjét, közben egy távirat hullik a padlóra) Olyan nehéz ma a szívem, el se tudja képzelni. Zavar a lárma, a szívem minden hangra összerezzen, reszketek, de ha bezárkóznék a szobámba, az még rosszabb lenne, rémes egyedül a csendben. Ne ítéljen el engem, Pétya, én úgy szeretem magát, mintha a fiam volna... Én szíves-örömest magához adnám Ányát, esküszöm, hogy így van, de hát kedvesem, tanulni kell, el kell végezni az egyetemet. Maga semmit se csinál, csak veti a sors egyik helyről a másikra, ez azért mégiscsak furcsa... Talán nincs igazam? És a szakállával is csináljon már valamit végre, hogy valami formája legyen... (Nevet) Maga olyan nevetséges!

Trofimov
(felemeli a táviratot) Én nem akarok szépfiú lenni.

L. Andrejevna
Párizsi sürgöny. Mindennap kapok egyet. Tegnap is, ma is. Az a szörnyű ember megint megbetegedett, megint bajban van... Bocsánatért esdekel, könyörögve kér, hogy menjek vissza hozzá, és valóban vissza kellene mennem Párizsba, hogy ott lehessek mellette. Pétya, maga most rettentő szigorú képet vág, dehát mit tegyek, kedvesem, mit tegyek, ha egyszer az az ember beteg, magányos, boldogtalan, ki viseli ott gondját, ki tartja vissza valami ballépéstől, ki adja be neki időben az orvosságot? Meg aztán mit kerteljek, minek titkoljam, szeretem, ez teljesen világos. Szeretem, szeretem... Kő a nyakamban, lehúz a mélybe, de szeretem ezt a követ, és nem tudok élni nélküle. (Megszorítja Trofimov kezét) Ne gondoljon rosszat rólam, Pétya, ne mondjon semmit, ne szóljon egy szót sem...

Trofimov
(könnyek között) Az Isten szerelmére, bocsássa meg az őszinteségemet: de hiszen kifosztotta magát!

L. Andrejevna
Nem, nem, nem, nem szabad így beszélnie róla... (Befogja a fülét)

Trofimov
Hiszen az egy gazember, ezt egyedül maga nem tudja! Egy kisstílű gazember, egy hitvány alak...

L. Andrejevna
(haragra gyullad, de tartóztatja magát) Maga meg huszonhat éves, vagy huszonhét, és még mindig olyan, mint egy gimnazista!

Trofimov
Na és!

L. Andrejevna
Férfi módjára kellene viselkednie, a maga korában már meg kell értenie azt, aki szerelmes. Sőt, saját magának is szerelmesnek kell lennie... meg kell ismerni a szerelmet! (Szigorúan, haragosan) Igen, igen! tudja is maga, mi a tisztaság, maga egyszerűen prűd, nevetséges csodabogár, torzszülött!...

Trofimov
(rémülten) Miket beszél!

L. Andrejevna
"Én fölötte állok a szerelemnek!" Maga nem áll fölötte a szerelemnek, maga egyszerűen csak ügyefogyott, ahogy az öreg Firsz mondja. Micsoda dolog, hogy a maga korában még ne legyen szeretője!...

Trofimov
(rémülten) Ez rémes! Miket beszél?! (Gyorsan bemegy a nagyterembe, a fejét fogja) Ez rémes... Ez kibírhatatlan... elmegyek... (Kimegy, de máris visszatér) Közöttünk vége mindennek! (Kimegy az előszobába)

L. Andrejevna
(utánakiált) Pétya! Ne legyen nevetséges, csak tréfáltam! Pétya!

(Hallatszik, amint az előcsarnokban valaki rohan a lépcsőn, és nagy robajjal legurul. Ánya és Várja felsikít, de máris nevetés hallatszik)

L. Andrejevna
Mi történt?

(Ánya szalad be)

Ánya
(nevetve) Pétya legurult a lépcsőn! (Kiszalad)

L. Andrejevna
Micsoda csodabogár ez a Pétya...

(Az Állomásfőnök odaáll a nagyterem közepére és gróf Alekszej Tolsztoj "A bűnös nő" című művét szavalja. Hallgatják őt, de alig jut néhány soron túl, az előcsarnokból keringő hangjai hallatszanak, a szavalás abbamarad. Mindenki táncol. Az előcsarnokból bejön Trofimov, Ánya, Várja és Ljubov Andrejevna)

L. Andrejevna
Pétya... maga... maga tiszta lélek... bocsásson meg... jöjjön táncolni... (Táncol Pétyával)

(Ánya és Várja táncolnak)

(Firsz lép be, botját lerakja az oldalsó ajtó mellett. Jása is átmegy a szalonból a nagyterembe, nézi a táncolókat)

Jása
Mi van, öregapám?

Firsz
Cudarul vagyok. Azelőtt nálunk a bálokon tábornokok, bárók, admirálisok táncoltak, most meg elküldünk a postatisztért meg az állomásfőnökért, és még ők tesznek szívességet, hogy idejönnek. Aztán meg egyre jobban gyengülök is. A megboldogult uraság, az előzőnek az apja, mindannyiunkat pecsétviasszal kúrált mindenféle betegség ellen. Már húsz esztendeje minden nap beveszek egy kis pecsétviaszt, vagy még régebben? Talán azért is élek.

Jása
Unlak, öreg. (Ásít) Most fölfordulhatnál.

Firsz
Eh, te... ügyefogyott! (Motyog)

(Trofimov és Ljubov Andrejevna táncol a nagyteremben, aztán a szalonban)

L. Andrejevna
Merci. Leülök egy kicsit... (Leül) Elfáradtam.

(Ánya lép be)

Ánya
(izgatottan) Az előbb egy ember azt mesélte a konyhán, hogy eladták a cseresznyéskertet.

L. Andrejevna
Kinek?

Ánya
Azt nem mondta. És elment. (Táncol Trofimovval, mindketten kimennek a nagyterembe)

Jása
Valami vénember fecsegte. Nem a házhoz tartozik.

Firsz
Leonyid Andrejics pedig még mindig nem jött meg. És a felöltőjét vette fel, a végén még megfázik. Ej, fiatalság bolondság!

L. Andrejevna
Mindjárt meghalok. Jása, menjen, tudakolja meg, ki volt a vevő.

Jása
De hiszen rég elment az a vénember. (Nevet)

L. Andrejevna
(könnyed bosszúsággal) Mit nevet? Minek örül úgy?

Jása
Ez a Jepihodov olyan mulatságos. Lehetetlen egy alak. Egy rakás szerencsétlenség.

L. Andrejevna
Firsz, ha eladják a birtokot, te hová mész?

Firsz
Ahová parancsolja, oda megyek.

L. Andrejevna
Milyen az arcod? Beteg vagy? Legjobb lenne, ha mennél és lefeküdnél...

Firsz
Igen... (Gúnyosan) Megyek, lefekszem, aztán kíváncsi vagyok, ki szolgál fel, ki intézkedik? Egyedül vagyok az egész házban.

Jása
(Ljubov Andrejevnához) Ljubov Andrejevna! Lenne egy nagy kérésem, hallgasson meg. Ha most visszamegy Párizsba, nagyon kérem vigyen magával. Egyszerűen nincs maradásom itt. (Körülnéz, suttogóra fogja a hangját) De minek is mondja, Ön is láthatja, ez egy műveletlen ország, egy erkölcstelen nép, ráadásul ez az unalom, ez a rémes koszt, amivel traktálnak a konyhán, és még ez a Firsz is, az örökös jövés- menésével, összemotyogásával. Vigyen magával, legyen olyan jó.

(Piscsik lép be)

Piscsik
Szabad kérném... egy keringőre, gyönyörűségem... (Ljubov Andrejevna elmegy vele) Maga elbűvölő asszony, okvetlenül kapnom kell magától száznyolcvan rubelt... muszáj... (Táncol) Száznyolcvan rubelecskét... (Átérnek a nagyterembe)

Jása
(halkan dudorászik) "Érted-e, hogy mi kavarog a szívemben..."

(A nagyteremben szürkecilinderes, kockás pantallós figura gesztikulál, ugrándozik. Kiáltások: "Brávo, Sarlotta Ivanovna!")

Dunyása
(megáll púderezkedni) A kisasszony rámparancsolt, hogy táncoljak - sok a táncos és kevés a hölgy, de én szédülök a tánctól, majd kiugrik a szívem. Firsz Nyikolájevics, képzelje, a postatiszt az imént olyat mondott nekem, hogy a lélegzetem is elállt.

(A zene elhalkul)

Firsz
Ugyan mit mondott?

Dunyása
Azt mondta, kegyed olyan, mint egy virágszál.

Jása
(ásít) Faragatlan népség... (Kimegy)

Dunyása
Mint egy virágszál... Én finom teremtés vagyok, borzasztóan szeretem a gyöngéd szavakat.

Firsz
Meg vagy te kergülve.

(Jepihodov jön be)

Jepihodov
Avdotya Fjodorovna, maga látni se akar engem... mintha valami rovar volnék. (sóhajt) Eh, ez az élet!

Dunyása
Mit óhajt?

Jepihodov
Kegyednek kétségkívül igaza lehet. (Sóhajt) Viszony ha bizonyos szempontból nézzük a dolgot, akkor már elnézést a kifejezéséért, bocsássa meg az őszinteségemet, kegyed volt az, aki okot adott és feljogosított a lelkiállapotomra. Én ismerem a végzetemet, mindennap rám szakad valami szerencsétlenség, de ezt már rég megszoktam, sőt egyenesen jó képet vágok a sorsomhoz. Kegyed szavát adta nekem, és ámbár én...

Dunyása
Kérem, majd később beszélünk, most hagyjon békén. Ábrándozom. (Legyezőjével játszik)

Jepihodov
Engem mindennap valami szerencsétlenség ér, de ha szabad magamat így kifejeznem, jó képet vágok hozzá, sőt egyenesen nevetek rajta.

(Várja jön be a nagyteremből)

Várja
Szemjon, te még mindig itt vagy?! Igazán nincs benned semmi tisztesség! (Dunyásához) Dunyása, eredj innen, (Jepidovhoz) Hol biliárdozol és eltöröd a dákót, hol meg a szalonban páváskodsz, mintha vendég volnál.

Jepihodov
Maga engem ne leckéztessen, ha szabad magamat így kifejeznem, ehhez nincs joga.

Várja
Én nem leckéztetlek, csak elmondom a véleményemet. Máshoz se értesz, mint hogy mászkálsz ide-oda, a dolgoddal nem törődsz. Nem is értem, minek tartunk könyvelőt.

Jepihodov
(sértetten) Hogy én dolgozom vagy mászkálok vagy eszem vagy biliárdozom, azt csak hozzáértő és idősebb emberek ítélhetik meg.

Várja
Így merészelsz beszélni velem! (Haragra gyullad) Ezt merészeled? Szóval én nem vagyok elég hozzáértő?! Azonnal takarodj! Mars ki!

Jepihodov
(inába száll a bátorsága) Kérem lesz szíves jobban megválogatni a kifejezéseit.

Várja
(kijön a béketűrésből) Kifelé, de ebben a szempillantásban! Mars! (Jepihodov az ajtó felé indul, Várja a nyomában) Te rakás szerencsétlenség! Színedet se lássam! Ne merj a szemem elé kerülni! (Jepihodov kimegy, az ajtó mögött még hallatszik a hangja: "Be fogom panaszolni" )Még visszajössz?! (Felkapja a botot, amelyet Firsz állított oda az ajtó mellé) Na gyere csak... Gyere... Gyere, majd én megmutatom neked... Vissza mersz jönni? Nesze... (lecsap, abban a pillanatban belép Lopahin)

Lopahin
Alázatosan köszönöm.

Várja
(dühösen és nevetve) Bocsánat!

Lopahin
Nem tesz semmit. Alázatosan köszönöm a szívélyes fogadtatást.

Várja
Szót sem érdemel. (Otthagyja, de visszafordulva szelídebben kérdezi) Nem ütöttem meg nagyon?

Lopahin
Á, nem vészes. De azért lesz egy jókora dudor.

Hangok a nagyteremben.
Megjött Lopahin! Jermoláj Alekszejics!

Piscsik
Kit látnak szemeim... (Megcsókolják egymást Lopahinnal) Hű, micsoda konyakszagod van, lelkem, édes fiam. De mi is jócskán mulattunk ám.

(Ljubov Andrejevna lép be)

L. Andrejevna
Maga az, Jermoláj Alekszevics? Hol maradtak ennyi ideig? Hol van Leonyid?

Lopahin
Leonyid Andrejics velem együtt jött, mindjárt itt lesz...

L. Andrejevna
(izgatottan) Na és?! Megvolt az árverés? Beszéljen!

Lopahin
(zavarban van, szeretné leplezni az örömét) Négykor ért véget az árverés... Lekéstük a vonatot, meg kellett várni a féltizest. (Nagyot sóhajt) Huh! Egy kicsit forog velem a világ...

(Belép Gájev, a jobb kezében csomagok, a ballal a könnyeit törli)

L. Andrejevna
Nos?! Ljonya, mi van? (Türelmetlenül, könnyek között) Beszélj már, az Isten áldjon meg...

Gájev
(semmit se felel, csak legyint, aztán Firszhez, sírva) Tessék, fogd... Szardella, sózott hering... Ma még egy falatot sem ettem... Hogy én mit álltam ki!... (A biliárdszobába vezető ajtó nyitva, hallatszik a golyók csattogása és Jása hangja: "Hét meg tizennyolc!" Gájevnek megváltozik az arckifejezése, már nem sír) Borzasztóan elfáradtam. Firsz, segíts átöltöznöm. (Szobájába indul a nagytermen keresztül, Firsz a nyomában)

Piscsik
Mi volt az árverésen? Mesélj már!

L. Andrejevna
Eladták a cseresznyéskertet?

Lopahin
El.

L. Andrejevna
És ki vette meg?

Lopahin
Én. (Szünet)

(Ljubov Andrejevna le van sújtva, elzuhanna, ha nem állna ott a karosszék és az asztal mellett. Várja leveszi övéről a kulcsokat, odavágja a szalon közepére, aztán kimegy)

Lopahin
Én vettem meg! Egy pillanat, uraim és hölgyeim, egy kis türelmet, könyörgök, minden úgy összezavarodott a fejemben, beszélni is alig tudok... (Nevet) Odaérünk az árverésre, Gyeriganov már ott van. Leonyid Andrejicsnek csak tizenötezer rubelje volt, Gyeriganov meg egyből ráígért harmincezret az adósságon felül. Látom, nem babra megy a játék, én is nekiveselkedem, ráígérek negyvenet. Ő negyvenötöt. Én ötvenötöt. Ő ötezrével licitál, én tizesével... Aztán mégiscsak vége lett. Kilencvenet ígértem az adósságon felül, annyival rámütötték. És most az enyém a cseresznyéskert! Az enyém! (Hahotázik) Uram teremtőm, a cseresznyéskert az enyém! Mondjátok, hogy részeg vagyok, hogy meghőbörödtem, hogy csak képzelődöm... (Dobbant) Senki ne nevessen rajtam! Ha az apám meg a nagyapám felkelne a sírból és látnák ezt az egészet, hogy az ő Jermolájuk, akit ütöttek- vertek, aki épp hogy megtanult írni-olvasni, aki csikorgó télben is mezítláb szaladgált, hogy ez a Jermoláj megvette ezt a birtokot, amelyiknél nincs szebb a kerek világon! Megvettem a birtokot, ahol a nagyapám meg az apám rabszolga volt, ahol még a konyhába se eresztették be őket. Biztosan alszom, csak álom az egész, merő képzelődés... a képzeletetek gyümölcse, amit az ismeretlenség homálya takar...( Felveszi a földről a kulcsokat, gyengéden mosolyog) Várja odavágta a kulcsokat, ki akarja mutatni, hogy már nem ő a gazdasszony itt... (Csörömpöl a kulcsokkal) Mindegy, így is jó. (Hallani, hogy hangol a zenekar) Hé, muzsikusok, rajta, most nekem húzzátok! Jöjjön mindenki, hadd lássák, hogyan fog fejszét Jermoláj Lopahin a cseresznyéskertre, hogyan dőlnek a fák! Fölépítjük a sok nyaralót, és az unokáink, meg az ükunokáink meglátják itt az új életet... Szóljon a muzsika!

(Szól a muzsika. Ljubov Andrejevna lerogy egy székre és keservesen zokog)

Lopahin
(korholva) Látja, miért nem hallgatott rám, drágám, most már nem lehet visszafordítani a dolgot. (Könnyek között) Csak múlna el az egész minél hamarább, csak változna meg minél hamarabb ez a mi zűrzavaros, boldogtalan életünk.

Piscsik
(karonfogja Lopahin, lefojtott hangon beszél) Sír szegény. Menjünk át a nagyterembe, hadd maradjon egyedül... Menjünk... (Karonfogva Lopahint átvezeti a nagyterembe)

Lopahin
Hé, mi ez? Muzsikusok, pattogjon a nóta! Minden úgy legyen, ahogy én akarom! (Ironikusan) Itt jön az új földesúr, a cseresznyéskert gazdája! (Véletlenül meglök egy kisasztalt, kis híján felborít egy gyertyatartót )Mindenért megfizetek! Tehetem! (Kimegy Piscsikkel)

(A nagyteremben és a szalonban most senki sincsen, egyedül Ljubov Andrejevna ül magába roskadva, keservesen zokog. Halkan szól a zene. Gyorsan bejön Ánya és Trofimov. Ánya odamegy az édesanyjához és térdre borul előtte. Trofimov megáll a nagyterem ajtajában)

Ánya
Mama! Mama, te sírsz? Drága jó mama, jóságos, gyönyörű mamám, szeretlek... áldalak. A cseresznyéskertet eladták, nincs többé, ez igaz, igaz, de te ne sírj, mama, előtted még az élet, és megmaradt az a tiszta, jó szíved... Gyere velem, menjünk el innen, kedvesem!... Új keretet ültetünk, szebbet, mint a régi volt, majd meglátod és megérted, és csendes, mindent átjáró öröm száll a szívedre, mint az esti napsugár, és újra mosolyogni fogsz, mama! Menjünk, kedvesem! Menjünk!...

Függöny

Negyedik felvonás

(Az első felvonás díszlete. Nincsenek függönyök az ablakokon, eltűntek e képek, ami kevés bútor maradt, az is egy sarokba összetolva, szemlátomást eladásra előkészítve. Ásító üresség. A kijárati ajtó mellett és a színpad mélyén halomba rakott bőröndök, útibatyuk, stb. A baloldali ajtó nyitva, onnan Várja és Ánya hangja hallatszik be. Lopahin áll, várakozik. Jása tálcát tart, rajta pezsgővel teli poharak, Jepihodov az előszobában egy ládát kötöz át. A kulisszák mögött zsongás. A parasztok jöttek elbúcsúzni. Gájev hangja: "Köszönöm, testvérek, köszönöm nektek".)

Jása
Az egyszerű nép eljött, hogy elbúcsúzzon. Nekem az a nézetem, Jermoláj Alekszejics, hogy a nép jó, csak tudatlan.

(A zsongás elcsitul, Ljubov Andrejevna és Gájev jön az előcsarnok felől, Ljubov Andrejevna nem sír, de halottsápadt, arca is remeg, szólani sem tud.)

Gájev
Ljuba, odaadtad nekik az erszényedet. Ez nem megy! Ez nem megy!

L. Andrejevna
Nem tehettem másképp! (Mindketten kimennek)

Lopahin
(Kiszól utánuk az ajtón) Legyenek szívesek egy koccintásra, kérem alázattal! Egy pohárkával, búcsúzóul. A városban valahogy nem jutott eszembe, az állomáson pedig csak egy üveggel kaptam. Ne kéressék magukat! (Szünet) Mi az!? Nem isznak velem? (Visszajön az ajtóból) Hát így állunk, kár volt megvennem. Így én se iszom. (Jása óvatosan leteszi a tálcát egy székre) Jása, legalább te igyál.

Jása
Az elutazók egészségére! Minden jót az ittmaradóknak! (Iszik) Ez nem valódi pezsgő, nekem elhiheti.

Lopahin
Nyolc rubelt kértek egy üvegért. (Szünet) Meg lehet fagyni itt.

Jása
Ma már nem fűtöttünk, úgyis elutazunk. (Nevet)

Lopahin
Mi lelt?

Jása
Örülök.

Lopahin
Odakint úgy süt a nap, olyan szelíd ez az október, mintha nyár volna. Eszményi idő az építkezésre. (Az órájára néz, aztán kiszól az ajtón) Uraim, ne feledjék, hogy már csak negyvenhét perc maradt a vonatindulásig! Húsz perc múlva indulni kell az állomásra. Igyekezzenek.

(Trofimov nagykabátban jön odakintről)

Trofimov
Én azt hiszem, hogy máris ideje indulni. A lovakat befogták. Az ördög tudja, hova lett a kalocsnim. Nincs meg. (Kiált) Ánya, eltűnt a kalocsnim! Sehol sem találom!

Lopahin
Nekem Harkovba kell mennem. Egy darabig utazhatunk együtt. Harkovban leszek egész télen. Ellötyögtem magukkal az időt, egészen kimerített a tétlenség. Nem tudok én meglenni munka nélkül, ilyenkor azt se tudom, mit csináljak a két kezemmel, olyan furán csüng, mintha nem is az enyém volna.

Trofimov
Már megyünk is, aztán megint élhet a hasznos munkájának.

Lopahin
Igyál egy pohárkával.

Trofimov
Nem kérek.

Lopahin
Szóval, megint vissza Moszkvába?

Trofimov
Elkísérem a társaságot a városba, aztán holnap irány Moszkva.

Lopahin
Persze, a professzorok nélküled meg se tartják az előadásukat, mindenki alig várja már, hogy megérkezzél!

Trofimov
Mi közöd hozzá?

Lopahin
Hány éve koptatod a padot az egyetemen?

Trofimov
Találj ki valami újabbat. Ez régi és lapos. (A kalocsniját keresi) Idefigyelj, lehet hogy többé nem találkozunk, búcsúzóul adnék egy jó tanácsot: ne hadonássz örökösen! Hagyd el ezt a rossz szokásodat, hogy folyton hadonászol. Az is csak olyan hadonászás, hogy nyaralókat építesz és hogy arra spekulálsz, hogy a nyaralók tulajdonosaiból idővel gazdaemberek lesznek,... Akárhogy is... azért szeretlek. Finom, érzékeny ujjaid vannak, mint egy művésznek, és finom, érzékeny a lelked is...

Lopahin
(Megöleli) Isten veled, kedvesem. Köszönök mindent. Ha kell pénz az útra, adhatok.

Trofimov
Nem kell. Minek az nekem?

Lopahin
De hiszen nincs pénzed!

Trofimov
Van. Köszönöm. Kaptam a fordításomért. Itt van ni, a zsebemben. (Aggódva) De a kalocsnim nincs meg.

Várja
(a másik szobából) Vigye ezt a rondaságot! (Behajít a színre egy pár gumi sárcipőt)

Trofimov
Mért haragszik, Várja? Hm... Ez nem is az én kalucsnim!

Lopahin
Tavasszal ezer hektárt bevetettem mákkal, most negyvenezret hozott tisztán. Te, mikor az a sok mák virágzott... micsoda kép volt! Mondom, negyvenezret kerestem rajta tisztán, ha kölcsönt kínálok neked, tehetem. Mért hordanánk fenn az orrunkat? Paraszt vagyok... nem szépítem.

Trofimov
A te apád paraszt volt, az enyém patikus, ebből még semmi sem következik. (Lopahin előveszi a pénztárcáját) Hagyd, hagyd... Ha kétezret kínálsz, akkor se kell. Szabad ember vagyok. Rajtam semmi hatalma sincsen mindannak, amit ti, gazdagok és szegények olyan sokra tartotok. Csak annyi a szememben, mint egy tollpihe. Én jól megvagyok nélkületek, egyszerűen elmegyek mellettetek, erős és büszke vagyok. Az emberiség a legmagasabbrendű igazság, a legnagyobb boldogság felé halad, amilyen csak lehetséges ezen a földön, és én ott megyek az első sorokban!

Lopahin
És el is jutsz odáig?

Trofimov
Eljutok. (Szünet) Eljutok, vagy megmutatom az utat másoknak, és majd eljutnak ők.

(Hallatszik, amint a távolban fejszével vágni kezdenek egy fát)

Lopahin
Na, Isten áldjon, kedvesem. Ideje szedelőzködni. Fennhordjuk egymás előtt az orrunkat, az élet meg megy a maga útján. Amikor megállás nélkül dolgozom, látástól vakulásig, olyankor derűsebbek a gondolataim, és már-már úgy érzem, tudom, miért élek. Csakhogy nagyon sokan vannak még Oroszországban olyanok, akikről nem tudni, miért élnek, testvér. Na mindegy, nem ezen fordulnak meg a dolgok. Hallom, Leonyid Andrejics belépett a bankba, évi hatezer lesz a fizetése... nem fog soká megmaradni, lusta ő ahhoz...

Ánya
(az ajtóban) A mama kéri, hogy amíg nem utazott el, ne kezdjék kivágni a kertet.

Trofimov
Csakugyan, hát nincs magukban semmi?... (Kimegy az előcsarnokon át)

Lopahin
Máris intézkedem... ejnye, igazán! (Kimegy Trofimov után)

Ánya
Firszet bevitték a kórházba?

Jása
Már reggel szóltam. Nyilván bevitték.

Ánya
(Jepidovhoz, aki átmegy a nagytermen) Szemjon Pantyelejics, kérem, nézzen utána, hogy Firszet beszállították-e a kórházba.

Jása
(sértődötten) Már reggel szóltam Jegornak. Tizedszer kérdezi.

Jepihodov
Nekem az a visszavonhatatlan meggyőződésem, hogy a vén Firszen nem segít a reparáció, megérett az ősatyái kebelére. De én csak irigyelhetem. (Egy bőröndöt rátesz egy kalapdobozra, amelyet tönkre nyomorít) Na, tessék. Tudtam előre. (Kimegy)

Jása
(gúnyosan) Egy rakás szerencsétlenség...

Várja
(az ajtón kívül) Firszet bevitték a kórházba?

Ánya
Igen.

Várja
Miért nem adták vele a levelet is az orvosnak?

Ánya
Utána kell küldeni... (Kimegy)

Várja
(a szomszéd szobából) Hol van Jása? Szóljatok neki, hogy itt az édesanyja, el akar búcsúzni tőle.

Jása
(legyint) Kihozzák az embert a béketűrésből.

(Dunyasa egész idő alatt a poggyász körül tett-vett, most, hogy Jása egyedül maradt, odamegy hozzá)

Dunyása
Legalább egy pillantásra méltathatna, Jása. Elutazik... itthagy engem... (Sír, a nyakába borul)

Jása
Mire való ez a bőgés? (Pezsgőt iszik) Hat nap múlva újra Párizsban vagyok. Holnap felülünk a gyorsra, és köd előttünk, köd utánunk. El se tudom hinni. Vive la France!... Ez itt nem nekem való, nem tudok itt élni... mit csináljak? Torkig vagyok a faragatlansággal, elég volt. (Pezsgőt iszik) Mire való ez a bőgés? Viselkedjen tisztességesen, akkor nem lesz oka sírni.

Dunyása
(púderezkedik, megnézi magát a kistükrében) Írjon majd nekem Párizsból. Én szerettem magát, Jása, úgy szerettem! Jása! Én érzékeny teremtés vagyok!

Jása
Jönnek. (Tesz-vesz a bőröndök körül, halkan dudorászik)

(Belép Ljubov Andrejevna, Gájev, Ánya és Sarlotta Ivanovna)

Gájev
Ideje indulni. Már nem sok idő maradt. (Jására néz) Kinek van itt heringszaga?

L. Andrejevna
Tíz perc múlva előállnak a kocsik... (Tekintetét végighordozza a szobán) isten veled, te régi, kedves otthon. Elmúlik a tél, beköszönt a tavasz, de te már nem éred meg, téged lebontanak. Mi mindent láttak ezek a falak! (Hevesen megcsókolja a lányát) Drágaságom, látom, te ragyogsz, a szemed csillog, mint a gyémánt. Örülsz? Boldog vagy?

Ánya
Boldog vagyok! Új élet kezdődik, mama!

Gájev
(vidáman) Csakugyan, most minden elrendeződött. Amíg nem adták el a cseresznyéskertet, mind olyan izgatottak voltunk, gyötrődtünk, aztán amikor végérvényesen és visszavonhatatlanul eldőlt a dolog, valamennyien megnyugodtunk, sőt, föllélegeztünk... Banktisztviselő lettem, pénzember vagyok... sárgát középre, te is, Ljuba, mindenesetre sokkal jobban nézel ki, az biztos.

L. Andrejevna
Igen. Az idegeim jobb állapotban vannak, az tény. (Odaadják a köpenyét és a kalapját) Jól alszom. Jása, hordja ki a poggyászomat. Indulás. (Ányához) Kislányom, hamarosan újra látjuk egymást... Én most elutazom Párizsba, abból élek majd, amit a jaroszlavli nénikéd a birtok vásárlására küldött - éljen a nagynéni! -, de nem soká fog tartani az a pénz.

Ánya
Mama, hamarosan visszajössz, hamarosan, ugye? Én nekifekszem, leteszem a vizsgát a gimnáziumban, aztán dolgozni fogok, segítek neked. És mindenféle könyveket olvasunk majd együtt... ugye, mama? (megcsókolja édesanyjának mind a két kezét) Olvasni fogunk a hosszú őszi estéken, rengeteg könyvet elolvasunk, és megnyílik előttünk egy csodálatos új világ... (Álmodozva) Gyere vissza, mama...

L. Andrejevna
Visszajövök, aranyom. (Megöleli a lányát)

(Belép Lopahin. Sarlotta halkan egy dalt dúdol)

Gájev
Boldog ember ez a Sarlotta: énekel!

Sarlotta
(fog egy batyut, amely egészen olyan, mint egy bepólyált csecsemő) Csicsíja, babája, csicsí... (Hallatszik a csecsemő sírása: "Oá, oá!"...) Csitt, drágaságom, édes fiacskám ("Oá!...oá!"...) Úgy sajnállak! (Visszadobja a batyut a helyére) Nagyon kérem, találjanak nekem valami állás. Mi lesz így velem?

Lopahin
Találunk, Sarlotta Ivanovna, legyen nyugodt.

Gájev
Mindenki itthagy bennünket, Várja is elmegy... most egyszerre senkinek sem kellünk.

Sarlotta
Mihez kezdjek a városban? Fel is út, le is út... (Dudorászik) Mindegy...

(Belép Piscsik)

Lopahin
A természet csodája!...

Piscsik
(zihálva) Jaj, hadd fújom ki magam... egészen kimerültem... Mélyen tisztelt barátaim... Egy korty vizet...

Gájev
Pénzért jött, ugye? Alázatos szolgája, én itt se vagyok... (Kimegy)

Piscsik
Ezer éve nem voltam maguknál... gyönyörűségem... (Lopahinhoz) Te is itt vagy?... De jó, hogy látlak... te roppant eszű ember... ... fogd... itt van... tessék... (Pénzt ad Lopahinnak) Négyszáz rubel... Még nyolcszáznegyvennel jövök...

Lopahin
(Csodálkozva vállat von) Mi az, álmodom?... Hogy jutottál pénzhez?

Piscsik
Várj, mindjárt elmondom... pfü, de meleg van... Rendkívüli história. Beállítottak holmi angolok is valamilyen fehér agyagot találtak a földemen... (Ljubov Andrejevnához) Magának is itt van négyszáz... csodálatos, gyönyörű asszony... (Odaadja a pénzt) A többit legközelebb. (Vizet iszik) Az imént egy fiatalember azt mesélte a vonaton, hogy valami... valami nagy filozófus... egyenesen azt tanácsolja az embereknek, ugorjanak le a háztetőről... "Ugorj!" - mondja, és minden meg van oldva. (Álmélkodva) Hihetetlen! Egy korty vizet!...

Lopahin
Miféle angolok voltak azok?

Piscsik
Huszonnégy évre kiadtam nekik haszonbérbe azt az agyagos földet... De most elnézést, mennem kell... Loholok tovább... megyek Znojkovhoz... Kardamanovhoz... Mindegyiknek tartozom... (Iszik) Jó egészséget... Csütörtökön majd benézek...

L. Andrejevna
Mi most beköltözünk a városba, én pedig holnap elutazom külföldre...

Piscsik
Mit? (izgatottan) Hogyhogy a városba? Persze a bútorok... a kofferek... No, sebaj... (Könnyek között) Micsoda nagyszerű emberek... ezek az angolok... Sebaj... Minden jót... Isten legyen Önökkel... sebaj... Előbb-utóbb mindennek vége lesz ezen a világon... (Kezet csókol Ljubov Andrejevnának) Ha majd hallják, hogy elpatkoltam, gondoljanak jó szívvel erre a... szegény lóra, mondják azt, hogy "élt a földön egy ilyen-olyan... Szimeonov-Piscsik... nyugodjék békében"... Micsoda pazar időnk van... Igen... (Nagy zavarban kimegy, de mindjárt vissza is jön és még az ajtóban beszélni kezd) Dásenykám tiszteletét küldi! (Kimegy)

L. Andrejevna
Mehetünk. Azért két gond még mindig nyomja a lelkemet. Az egyik a beteg Firsz. (Az órájára néz) Még van öt percünk...

Ánya
Mama, Firszet már bevitték a kórházba. Jása még reggel intézkedett.

L. Andrejevna
A másik bánatom - Várja. Ő megszokta, hogy hajnalban keljen, egész nap dolgozzon, most pedig munka nélkül olyan, mint a partra vetett hal. Egészen sovány lett, sápadt, reggeltől estig sír szegény... (Szünet) Jermoláj Alekszejics, jól tudja, arról ábrándoztam... hogy magához adom, és minden jel arra mutatott, hogy megkéri a kezét. (Súg valamit Ányának, az biccent Sarlottának, mindketten kimennek) Az a lány szereti, ő is tetszik magának, egyszerűen fel nem foghatom, hogy nem tudnak egymásra találni. Nem értem!

Lopahin
Én magam sem értem, bevallom őszintén. Olyan fura az egész. Ha még futja az időből, akár most mindjárt kész vagyok... Intézzük el, és punktum, mert ha maga nem lesz itt, érzem, hogy semmi se lesz ebből a lánykérésből.

L. Andrejevna
Pompás. Hiszen egy perc az egész. Máris idehívom Várját...

Lopahin
Szerencsére pezsgőnk is van. (A poharakra néz) Vagy csak volt. Valaki mind kiitta. (Jása krákog) Erre mondják, hogy benyakalta...

L. Andrejevna
(élénken) Remek. Mi kimegyünk... Jása, allez! Idehívom Várját... (kiszól az ajtón) Várja, hagy most mindent, gyere hamar! (Kimegy Jásával)

Lopahin
(az órára néz) Aha... (Szünet)

(Az ajtó mögött visszafojtott nevetés, sugdolózás - végre bejön Várja)

Várja
(sokáig mustrálja az útipoggyászokat) Furcsa, sehol sem találom...

Lopahin
Mit keres?

Várja
Én magam csomagoltam be, de nem emlékszem. (Szünet)

Lopahin
Maga most hová meg, Varvara Mihajlovna?

Várja
Én? Ragulinékhoz... Elszerződtem hozzájuk a háztartásukat
vezetni...
olyan gazdasszonyfélének.

Lopahin
Szóval, Jasnyevóba? Az megvan vagy hetven verszta. (Szünet) Vége az életnek ebben a házban...

Várja
(a holmit fürkészi) Hova tűnhetett talán a ládába tettem?... Igen, ebben a házban vége az életnek... nincs tovább...

Lopahin
Én most Harkovba megyek... ugyanazzal a vonattal. Millió dolgom van. Jepihodovot hagyom itt, hogy intézkedjen a ház körül... Alkalmaztam őt.

Várja
Aha.

Lopahin
Tavaly ilyenkor már havazott, emlékszik, most meg milyen szelíd, napos időnk van. Csak éppen ez a hideg... mínusz három fok.

Várja
Nem néztem. (Szünet) Különben is, el van törve a hőmérőnk... (Szünet)

Egy hang szól be odakintről az ajtón:
Jermoláj Alekszejics!...

Lopahin
(mintha már régóta erre a hívásra várna) Máris! (Kisiet)

(Várja a földön ül, fejét egy ruhásbatyura hajtja, halkan sír. Nyílik az ajtó, óvatosan jön be Ljubov Andrejevna)

L. Andrejevna
Nos? (Szünet) Indulnunk kell.

Várja
(már nem sír, megtörli a szemét) Igen, ideje, anyuka. Estére Ragulinéknál lehetek, csak le ne késsük a vonatot...

L. Andrejevna
(kiszól az ajtón) Ánya, öltözz!

(Belép Ánya, majd Gájev, Sarlotta Ivanovna. Gájeven csuklyás meleg köpeny. Besereglenek a szolgák, kocsisok. A holmi körül Jepihodov ügyködik)

L. Andrejevna
Na, most már útra fel.

Ánya
(boldogan) Útra fel!

Gájev
Barátaim, kedves, drága jó barátaim! Hallgathatok-e most, midőn örökre elhagyjuk ezt a házat, megtartoztathatom-e magamat attól, hogy búcsúzóul kifejezésre juttassam azokat az érzéseket, amelyek egész lényemet eltöltik...

Ánya
(könyörögve) Bácsi!

Várja
Bácsikám, hagyjuk ezt!

Gájev
(leverten) Sárgát dublettal középre... hallgatok...

(Belép Trofimov, majd Lopahin)

Trofimov
Uraim és hölgyeim, legfőbb indulni!

Lopahin
Jepihodov, a kabátomat!

L. Andrejevna
Hadd üljek le mégy egy percre. Nem tudom, hogy van ez, de azelőtt észre se vettem, milyenek ezek a falak, milyen a mennyezet, most pedig olyan mohó érdeklődéssel, olyan szeretettel nézek mindenre...

Gájev
Emlékszem, amikor hatéves voltam, Pünkösd vasárnapján itt ültem, ebben az ablakban, innen néztem, ahogy az édesapám elindul a templomba...

L. Andrejevna
Minden poggyászt felraktak?

Lopahin
Azt hiszem, mindent. (Jepihodovhoz, aki felsegíti a kabátját) Jepihodov, eredj, gondod legyen rá, hogy minden rendben legyen.

Jepihodov
(rekedt hangon) Bízza rám, Jermoláj Alekszejics!

Lopahin
Milyen a hangod?

Jepihodov
Az imént ittam egy kis vizet, és valamit lenyeltem vele.

Jása
(megvetően) Micsoda faragatlanság...

L. Andrejevna
Elmegyünk - egy lélek se lesz itt.

Lopahin
Tavaszig.

Várja
(kirángat egy batyuból egy ernyőt, a mozdulatot úgy lehet értelmezni, mintha ütésre emelné, Lopahin úgy tesz, mintha megijedne) Mi az, mi az?... eszem ágában sem volt.

Trofimov
Uraim és hölgyeim, üljenek fel a kocsikra... Indulás! Mindjárt itt a vonat!

Várja
Pétya, tessék, a kalocsnija, itt volt a bőrönd mellett. (Könnyek között) És milyen koszos, milyen ócska...

Trofimov
(belebújik a kalucsnijába) Menjünk, uraim!...

Gájev
(nagy zavarban, alig tudja visszatartani a sírást) A vonathoz... az állomásra... kroázé középre, fehéret dublettal a sarokba...

L. Andrejevna
Menjünk, indulás!

Lopahin
Mindenki megvan? Senki se maradt itt?! (Bezárja a baloldali oldalajtót) Be kell zárni, ide hordtuk össze a holmit. Indulhatunk...

Ánya
Isten veled, ház! Isten veled, régi élet!

Trofimov
Köszöntünk, új élet!... (Kimegy Ányával)

(Várja végigjártatja tekintetét a szobán, aztán lassan kimegy. Kimegy Jása és Sarlotta is a kiskutyájával.)

Lopahin
Hát akkor... tavaszig. Tessék, parancsoljanak, uraim és hölgyeim... A viszontlátásra!... (kimegy)

(L. Andrejevna és Gájev kettesben maradnak. Mintha várták volna ezt a pillanatot, egymás nyakába borulnak, visszafojtva sírnak, halkan, mintha attól tartanának, hogy meghallja valaki)

Gájev
(elkeseredve) Nővérem, drága nővérem...

L. Andrejevna
Kedves, gyöngéden szeretett, gyönyörű kertem!... Életem, fiatalságom, boldogságom, Isten áldjon!... Isten veled!...

Ánya hangja
(vidáman, hívogatóan) Mama!...

Trofimov hangja
(vidáman, izgatottan) Hahó!...

L. Andrejevna
Hadd nézzem meg még egyszer ezeket a falakat, ezeket az ablakokat... Hogy szerette ezt a szobát szegény megboldogult anyám...

Gájev
Nővérem, drága nővérem!...

Ánya hangja
Mama!...

Trofimov hangja
Hahó!...

L. Andrejevna
Megyünk már... (Kimennek)

(A szín üres. Hallatszik, amint kulcsra zárják valamennyi ajtót, aztán az elinduló fogat zaja. Csend lesz. A csendben hallani amint tompa fejszecsapásokkal vágni kezdenek egy fát - magányos, szomorú csattogás)

(Léptek hallatszanak. A jobboldali ajtóból megjelenik Firsz. Most is mint mindig, zsakettet, fehér mellényt visel, lábán félcipő. Beteg.)

Firsz
(odamegy az ajtóhoz, megrángatja a kilincset) Bezárták. Elutaztak... (Leül a kanapéra) Rólam megfeledkeztek... Nem számít... elüldögélek itt... Leonyid Andrejics biztosan nem vette fel a bundáját, felöltőben utazott el... (Gondterhelten sóhajt) Ha egyszer nem vigyázok rá... Fiatalság-bolondság! (Valamit motyog, nem érteni, hogy mit) Hogy elment az élet, mintha nem is éltem volna... (Lefekszik) Lefekszem... Elhagyott az erőd, egy csöpp se maradt, semmi... eh, te... ügyefogyott!... (Fekszik mozdulatlanul)

(Távoli hang hallatszik, mintha egyenesen az égből jönne, egy elpattanó húr elhaló, szomorú hangja. Csend lesz, csak azt hallani ahogy valahol, távol a kertben a fejsze csattog a fa törzsén)

Függöny