Lázár Ervin: A hétfejű tündér - Oldal 2 - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 2 / 2«12
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Lázár Ervin: A hétfejű tündér (Válogatott mesék)
Lázár Ervin: A hétfejű tündér
EviaDátum: Csütörtök, 2011-08-04, 22:30 | Üzenet # 16 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére RÁCEGRESI ÉS PÁCEGRESI

Babó Titti találkozott egy öregemberrel. Az öregnek térdig ért a szakálla. Azt kérdezte:

- Tudod-e, öcsém, ki vagyok?

- Tudom bizony - mondta neki Babó Titti -, te vagy Ajahtan Kutarbani király.

- Ejha! - csodálkozott az öreg, az ámulattól még a szakálla is megnyúlt egy jó arasszal. - Nem az vagyok, de ha már így kitaláltad, mostantól kezdve az leszek. Hogy is mondtad, milyen király?

- Ajahtan Kutarbani.

- Nagyon jó - mondta elégedetten az öreg, és megsimította egy araszt nőtt szakállát. - És mit gondolsz, miért szólítottalak meg?

- Mert mesélni akarsz.

- Ejha! - ámuldozott megint, s most a változatosság kedvéért rövidült egy araszt a szakálla. - Igaz, hogy azt akartam csak megkérdezni, hogy hány az óra, de ha úgy találod, akkor valóban mesélni akarok. És azt tudod-e miről akarok mesélni?

- Hogyne tudnám, a furulyafákról.

Az öregember megint ejházott, a szakálla nyúlt egy araszt.

- Igaz, hogy a Nagyhajú Kopasz Tillaláromról akartam mesélni, de most már furulyafákról akarok. Milyen az a furulyafa?

- Olyan, amin furulyák teremnek.

(Ejha! Szakáll. Arasz.)

- Van egyáltalán olyan fa?

- Hogyne volna.

- Ki tud róla?

- Hát elsősorban te.

- Ejha! - Most már annyira csodálkozott az öregember, azazhogy Ajahtan Kutarbani király, hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy araszt. Vagyis éppen akkora maradt, amekkora azelőtt volt. - És ezenkívül milyen bizonyítékaid vannak a furulyafák létezésére?

- Az, hogy mesélni fogsz róluk. Ami nincs, arról nem lehet mesélni.

- Az már igaz - mondta Ajahtan Kutarbani király, és ezúttal a szakálla békén maradt. - És hány furulyafáról kell mesélnem?

- Kettőről. Jól tudod, hogy nincs is több. Csak két furulyafa van a világon.

- Tényleg - mondta Ajahtan Kutarbani király -, jól tudom. És azt is jól tudom, hogy ezzel a két fával egyszer minden embernek dolga akad. Nincs ember, aki ne kerülne a furulyafák elé.

- De nincs ám!

- Most már mondanám is a mesét... várj egy pillanatra... Hol is áll az a két furulyafa?

- Hát hol állna! A palotád udvarán.

- Az ám - csapott a homlokára Ajahtan Kutarbani király -, a nádfödeles palotám udvarán!

- Nem nádfödeles! Fazsindelyes.

- De még mennyire fazsindelyes! - lelkesedett a király, és így folytatta:

Kőből rakott, fából rakott,
csillognak rajt vakablakok!

- Csak ne húzd az időt szavalással - figyelmeztette Babó Titti.

- Nem szavalok, csak egy versikét mondtam - szabadkozott Ajahtan Kutarbani. - Szóval ez a kőből rakott, fából rakott, vakablakos, fazsindelyes, hetyke tornyú, szép palota a Négyszögletű Kerek Erdő szélén állt.

- Úgy bizony - bólintott Babó Titti -, nem beszélve Csodaországról, mert Csodaország ott kezdődött a palotád háta mögött.

- Méghozzá nagyon közel - emelte fel az ujját Ajahtan Kutarbani király -, mert esténként elhallatszott hozzánk, ahogy Csodaország őre, a Hétfejű Tündér énekelt.

- Hét szólamban.

- Bizony, mind a hét szájával más szólamot énekelt.

- Eladdig, amíg el nem vesztette hat fejét.

- Hát elvesztette? Akkor a vége felé azért énekelt csak egy szólamban.

- Azért bizony.

- Nem gondolod, hogy áttévedtünk egy másik mesébe? - töprengett a király.

- De, de - bólogatott Babó Titti -, majdnem áttévedtünk. Ott hagytad abba, hogy kőből rakott, fából rakott, vakablakos, hetyke tor...

- ...nyú, szép palota - folytatta a király. - Igen, ott laktam akkoriban, a szakállam még hollófekete volt... és igen jó király voltam, a legjobb király.

- A legeslegjobb - lelkesedett Babó Titti.

- Alattvalóimmal - folytatta volna Ajahtan Kutarbani, de Titti közbevágott:

- Alattvalóiddal? Csak egy alattvalód volt.

- Akkor alattvalómmal mindig jól bántam, ha például éhes volt, megparancsoltam neki, hogy egyék... Ki is volt az alattvalóm?

- Hát te magad! Ajahtan Kutarbani király egyetlen alattvalója Ajahtan Kutarbani alattvaló.

- Így igaz - bólintott Ajahtan Kutarbani -, tudom, az alattvalóm nem nagyon szeretett korán kelni, de azért mire én fölkeltem, addigra ő is mindig felkászálódott. Jól megvoltunk. Jó füle volt az alattvalómnak. Azért is hallotta meg azt a furulyás legényt.

- Aki a Négyszögletű Kerek Erdő közepén lakott egy faluban.

- Úgy bizony. A falut, ha jól emlékszem, úgy hívták: Rácpácegres. Onnan jött ez a legény. Rácegresi volt a neve. No, hát megállt ez a Rácegresi az ablakom alatt, és elkezdett furulyázni. Hát olyat még nem hallottunk, se én, se az alattvalóm! Csak tátottuk a szánkat az ámulattól.

- A szakállad nyúlt egy araszt.

- Kettőt. Mert mit művelt Rácegresi azzal a furulyával! Ha azt én el tudnám mondani!

- Trillázott, sírt és nevetett a furulyája - mondta Babó Titti -, kesergett, röpdösött, vidított, szálldosott. Ringatott.

- Ahogy mondod - helyeselt Ajahtan Kutarbani király -, a végén le is dobattam neki az alattvalómmal egy aranyat.

- Alighogy elment Rácegresi - folytatta Babó Titti -, jött ám egy másik furulyás.

- Jött - vette át a szót a király. - Ez is Rácpácegresen lakott. Úgy hívták, hogy Pácegresi. Ez is nekikezdett furulyázni. Na de még olyat! Olyan szörnyűségeset! Én is meg az alattvalóm is befogtuk a fülünket.

- Mert recsegett, nyítt és nyekegett a furulyája - mondta Babó Titti -, csúszott-mászott, kornyikázott. Zötyögtetett.

- Ahogy mondod - helyeselt a király. - Rögtön le is dobattam egy aranyat az alattvalómmal ennek a Pácegresinek, csak hagyja abba a vernyákolást.

- S aztán ez így volt mindennap?

- Így - bólintott a király. - Előbb jött Rácegresi, és kapott egy aranyat a játékáért, aztán jött Pácegresi, és ő is kapott egy aranyat, csak ne játsszon egy hangot se.

- Mind a kettő ebből az egy aranyból tartotta el a családját Rácpácegresen.

- Öreg édesanyja és hét kis testvére volt Rácegresinek is meg Pácegresinek is. Na de mennyire különbözött ez a két család! Mert Rácegresi otthon is furulyázott, hát vidámak voltak; Pácegresi meg otthon se tudott furulyázni, hát folyvást veszekedtek.

- Csak úgy rengett a ház.

- Egyik helyen a méregtől, a másik helyen a jókedvtől.

- Pácegresi a végén még a furulyáját is eladta, és egy aranyrudat vett az árán. Furulya helyett aztán ezzel az aranyrúddal járt az ablakom alá, mintha bizony többet érne az aranyrúd, mint egy szépen szóló fafurulya. Még lyuk se volt az aranyrúdon, olyan tömör volt, mint a kapanyél. De hát nem is kellett rá lyuk, mert Pácegresi nem tudott furulyázni.

- És így ment ez hosszú évekig.

- Talán százig is - bólintott Ajahtan Kutarbani -, aztán egy szép napon meghalt Rácegresi is meg Pácegresi is. Oda temettük őket az ablakom alá.

- S aztán egy-egy fa nőtt a sírjukon.

- Bizony. Rácegresién egy sudár magas, és gyümölcs helyett gyönyörűséges fafurulyák teremtek rajta. Pácegresién egy zömök, terebélyes, az meg furulyaforma aranyrudakat termett.

- Ha valaki egy fafurulyát akart leszakítani, fel kellett érte mászni a fára, mert Rácegresi fája magas volt, de aranyrudat lehetett a földön állva is szakítani, mert Pácegresi fájának ágai alacsonyan nőttek.

- Milyen jól tudod! - csodálkozott Ajahtan Kutarbani. - Majdnem jobban tudod, mint én.

- Azt akarod mondani, hogy ezzel vége a mesének?

- Dehogyis vége! Éppen most jön a java. Mert azok az emberek, akik el akartak jutni Csodaországba (és melyik ember nem akar?), mind ott mentek el az én fazsindelyes palotám előtt. Persze hogy megálltak a két furulyafánál. Ámuldoztak-bámuldoztak. Aztán szakítottak maguknak valamelyikről. Vagy a Rácegresiéről, vagy a Pácegresiéről.

- És indultak tovább, Csodaország felé.

- Igen ám, de a bejáratnál elébük állt a Hétfejű Tündér.

- És mosolygott.

- Mind a hét fejével.

- Amíg megvolt mind a hét.

- Aztán csak eggyel.

- De eggyel is nagyon szépen tudott mosolyogni.

- Kiszivárványosodott tőle az ég.

- A nap belesápadt.

- És akkor mi történt?

- Azt mondta az utasnak a Hétfejű Tündér: "Bejöhetsz, hogyne jöhetnél, csak előtte furulyázz egyet nekem." Aki a Rácegresi fájáról szakított, annak megszólalt a furulyája. A Hétfejű Tündér rögtön be is engedte Csodaországba. De aki aranyrudat szakított, az aztán fújhatta. Meg se nyikkant.

- Vagyis azt se mondta, nyikk!

- Se azt, hogy tüű, se azt, hogy tií!

- A tuúról nem is beszélve!

- És ezekkel mi történt?

- Ezeket nem engedte be a Hétfejű Tündér Csodaországba. Mehettek vissza dolgukvégezetlen az aranyrúdjaikkal. A fafurulyások meg mind kaptak egy darabot Csodaországból. A szívükbe rejtették, mindig magukkal hordják.

- Vajon kik lehetnek többen, fafurulyások vagy aranyrudasok? - kérdezte Babó Titti.

- Azt én nem tudhatom - válaszolt Ajahtan Kutarbani király -, de azt sejtem, hogy te melyik fáról szakítottál.

- Én bizony a Rácegresiéről - mondta Babó Titti, és előhúzott egy fafurulyát.

- Hát bizony én is - nevetett Ajahtan Kutarbani király, és előkapta a belső zsebéből a furulyát.

Mindjárt rá is zendítettek. Azt fújták, hogy:

Csodaország, jaj de messze,
mégis itt van a szívünkbe'.

Nagyon szépen szólt. Az öregembernek örömében egyszerre három araszt nőtt a szakálla. Babó Tittié meg hármat rövidült. Ha ugyan rövidülhet olyasmi, ami nincs.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Csütörtök, 2011-08-04, 22:31 | Üzenet # 17 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A HÉTFEJŰ TÜNDÉR

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.

Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

- Mit vétettem én neked, ember fia?

- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.


Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Lázár Ervin: A hétfejű tündér (Válogatott mesék)
Oldal 2 / 2«12
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016