Raymond A. Moody: Élet az élet után - Oldal 2 - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 2 / 2«12
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Raymond A. Moody: Élet az élet után (A teljes könyv)
Raymond A. Moody: Élet az élet után
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:09 | Üzenet # 16 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Emmanuel Swedenborg

Swedenborg Stockholmban született, 1688-tól 1772-ig élt. Korának híres embere volt, aki leginkább a természettudományok különböző területein dolgozott. Írásai kezdetben az anatómia, fiziológia és pszichológia kérdéseivel foglalkoztak és komoly elismerést eredményeztek számára. Életének későbbi szakaszában vallási válságba került, ekkor kezdett olyan tapasztalatokról beszélni, melyek szerint ő kapcsolatban állt volna túlvilági szellemi lényekkel.

Későbbi munkáiban csak úgy hemzsegnek az olyan eleven történetek, melyekben a halál utáni életet mutatja be. Itt ismét újabb összehasonlítás adódik az ő szellemi tapasztalata és a halál közeléből visszatért tanúk vallomása között. Ezek egészen megdöbbentők. Swedenborg pl. leírja, mi történik a vérkeringés és a légzés megszűnése után:

„Az ember még sokáig nem hal meg, hanem csak elválik á testétől, melyre e világban szüksége volt... Ha az ember meghal, akkor csak az egyik világból átmegy a másikba.”

Swedenborg elmondja, hogy a halál utáni események közül néhányat saját maga megtapasztalt, amikor testén kívül tartózkodott:
„Az összes érzékszervem működése megállt, a halál állapotának közelébe kerültem. Mégis megmaradt a belső életem és gondolkodásom, felfoghattam és emlékembe idézhettem azokat a dolgokat, melyek ott történtek és hogyan történtek azokkal, akik a halálból újraéledtek... Különösen arra emlékszem, hogy milyen volt a lélek, ez esetben az én lelkem kiszakítása és kirántása a testből.”

Élménye közben találkozott több lénnyel, akiket "angyalok"-nak ismert föl. Ők megkérdezték tőle, kész-e meghalni?
„Azok az angyalok először azt kérdezték, milyenek a gondolataim? Olyanok-e, mint azoké, akik meghaltak, mely gondolatok érvényesek az örök életre? Ők azt akarták, hogy a lelkem ilyen gondolatokkal foglalkozzon.”

Swedenborg és a lelkek közti érintkezés nem földi, emberi módon ment végbe, hanem közvetlen gondolatátvitellel. Így a tévedés kizárt.
„A lelkek egymás számára felfogható nyelven beszélnek. Minden ember erre a mindenki által érthető nyelvre változtatja beszédét, mely tulajdonképpen saját lelkének a nyelve. Az angyalnak, vagy szellemnek az emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Mégsem érthetik meg azt mások, akik a közelében vannak, csak az, aki felé irányul. Ez azért van így, mert az angyal, vagy a lélek beszéde elsősorban az ember gondolataiba hatol be.”

A meghalt ember a halál pillanatában nem fogja föl, hogy halott, mert még "testben" van, mely anyagi testéhez több szempontból hasonlít.
„A halál utáni pillanatokban az ember állapota hasonló a világban levő helyzetiéihez, mert akkor őt még a külső környezete veszi körül... Itt nem tud meg mást, csak azt, hogy még a világon van... Ezért csodálkozva tapasztalják, hogy még testben vannak elrejtve, mint ahogy a világban voltak; vágy keletkezik bennük, hogy megismerjék, milyen a mennyország és a pokol”

A szellemi állapot alig korlátozott. A felfogás, a gondolatok, az emlékek tökéletesek. A térnek és időnek nincsenek olyan korlátai, mint a földi életben.
„A lélek minden képessége magas tökélyre emelkedik, vagyis a gondolkodás, tapasztalás és a felfogás,”

A haldokló a holtak között olyan lelkekkel találkozik, akiket életében ismert. Ezek azért állnak mellette, hogy segítsenek neki átjutni a túlvilági életbe.
„Ha valakinek a lelke elvált a világtól... barátai és ismerősei azonnal eléje mennek... örülnek és megmagyarázzák neki, hogy az örök életben mi vár rá.”

Elmúlt élete látomásban feltárol a szeme előtt. Annak minden részletére emlékezik és lehetetlenség valamit is eltitkolni.
„Előjönnek a belső gondolatok, minden, amit bármikor gondolt, beszélt, cselekedett a legkisebb gyerekkortól legöregebb koráig. Az ember tehát minden dologra emlékezik, ha eljutott a másik életbe és lépésről lépésre mindent feltárnak előtte. Minden tette és beszéde annyira világos lesz az angyalok előtt, mint a Nap. Nincs olyan, amit eltitkolhat. A halál után minden köztudott lesz. Amikor a lelket az égi fényben megvizsgálják, olyan lesz, mint egy jól megnézett kép.”

Swedonborg ír még az „Úr fényéről", mely a mennyországot beragyogja. Ezt a kimondhatatlan fényességet ő maga is látta. Ez a megértés és az igazság fénye volt.

Swedenborg írásaiban is - mint a Bibliában, Platónnál és a Tibeti halottkönyvben - meglepő párhuzamokat találunk azokkal a beszámolókkal, melyeket a mai tanúk halál- közeli-tapasztalataiból ismerünk. Természetesen felvetődik a kérdés: ezek a párhuzamok valóban bámulatosak? Egyesek ellene vethetik, hagy a szerzőket a munkák kölcsönösen befolyásolhatták. Némely esetben ez a vélemény igaz lehet, de nem mindenkor. Maga Platón mondja, hogy tanításának bizonyos részletei a kelet misztikus vallomásaiból valók. Ennélfogva őt befolyásolhatta az a hagyomány, melyet a Tibeti halottkönyv tartalmaz. A görög filozófia az Újszövetség bizonyos részleteire hatással lehetett. Közölhette a "szellemi test" kifejezést, amint azt Pál apostolnál olvastuk. Ez némely vonatkozásban visszautal Platónra.

Másrészt azonban az esetek zömében aligha lehet azt állítani, hogy ilyen befolyásolás történt. Minden szerző közöl olyan részletet, melyeket a korábbi szerzőktől nem vehetett át, melyek az általam megkérdezett tanúk beszámolóiban feltűnnek.

Swedenborg ismerte a Bibliát és Platónt is. Ő többször említi azt a tényt, hogy az, aki éppen hogy csak meghalt, egy ideig nem veszi észre, hogy halott. Ez a mozzanat újra és újra előkerül azoknak az elbeszélésében, akik nagyon közel kerültek a halálhoz, de sem a Biblia, sem Platón ilyent nem említ, Még biztosabb az a körülmény, hogy Swedenborg a Tibeti halottkönyv tartalmát nem ismerhette, mert a könyvet csak 1927-ben fordították le tibeti nyelvből.

Lehet, hogy a halál-tapasztalatokat, melyeket összegyűjtöttem, befolyásolták az említett könyvek? Azok a személyek, akikkel beszéltem, "halál-élményük" előtt ismerték a Bibliát, ketten vagy hárman tudtak valamit Platón elméletéről, de egyetlen egy se tudott Swedenborgról, vagy a Tibeti halottkönyvről. De sok részlet, melyet sem a Biblia, sem Platón nem említ, rendszeresen felbukkan azokban az elbeszélésekben, melyeket összegyűjtöttem, és ezek pontosan egybevágnak azokkal a jelenségekkel és történésekkel, amiket a régi forrásmunkák állítanak.

El kell ismerni, hogy a hasonlóságok és párhuzamok az ősi bölcsességszövegek és kortársaink közlései között, amit saját halálukban éltek meg, bármennyire elgondolkodtatók is, de ezek a jelenségek a mai napig nem rendelkeznek elegendő magyarázattal. Joggal kérdezhetjük, hogyan lehet az, hogy a tibeti láma-papok bölcsessége, Pál apostol látomása és istenélménye, Platón különös elképzelései és mítoszai, Swedenborg lelki kinyilatkoztatásai összeillenek és megegyeznek egymással és a mai emberek elbeszéléseivel, akik olyan közel voltak a halál állapotához, mint senki élő ember?


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:12 | Üzenet # 17 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére KÉRDÉSEK

Az olvasóban eddig bizonyára sok kérdés és kétely merült föl. Az elmúlt években, amikor erről a témáról nagy nyilvánosság előtt, vagy szűkebb társaságban előadást tartottam, sok kérdést intéztek hozzám. A kérdések általában ugyanazok voltak, úgyhogy egy idő múlva komoly kérdés-köteg gyűlt össze. Ebben és a következő fejezetben ezeket a kérdéseket idézem és válaszolom meg.

Ezeket a történeteket nem ön találta ki?

Nem. Nagyon komolyan készültem a tudományos pályára. A pszichiátria ás az orvostudomány filozófiai kérdéseinek professzora akartam lenni. Ha hazugságokat akartam volna terjeszteni, ez egyáltalán nem lehetett volna jó ajánlólevél a professzori állás megszerzésére. Egyébként azt tapasztaltam, hogy akik szorgalmasan kutattak ilyen események után ismerőseiknél, rokonaiknál, barátaiknál, azoknak a kételye hamarosan eloszlott.

Nem távolodott el ön kissé a valóságtól? Milyen gyakori az ilyen élmény?

Ilyen élmények elbeszélésekor az érintett személyek bizonyos akadályokba ütköznek, ahogy ezt már kifejtettük. Ezért az élmények gyakoriságáról nehéz statisztikailag pontos számot közölni. Ennek ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az élmények sokkal gyakoribbak, mint azt az ember gondolná. Számos nyilvános előadást tartottam erről a témáról nagyon különböző felfogású és korú hallgatóság előtt és egyszer se fordult elő, hogy az előadás végén a hallgatók közül hozzám ne jött volna valaki, aki saját történetét mondta el, sőt néha a közösség előtt is beszélt róla. Természetesen ellene lehet vetni - és joggal -, hogy azok az emberek, akik maguk is ilyen tapasztalattal rendelkeznek, szívesebben jönnek el ilyen témáról szóló előadásra, mint mások. De nagyon sok olyan személy is volt, aki csak az én előadásomból ismerte meg ezt a témát és eredetileg nem a téma miatt jött az előadásra. Nemrég egy 30 tagú csoporttal beszéltem. Közülük kettőnek volt halál-közeli-élménye, de ők csak azért voltak jelen az előadáson, mert véletlenül ehhez a csoporthoz tartoztak. Korábban egyikük se ismerte az előadási témát.

Ha a halál-közeli-tapasztalatok valóban ennyire gyakoriak, ahogy ön mondja, akkor általában miért nem tudnak többet erről az emberek?

Ennek több oka lehet. Az első helyen említem azt a tényt, hogy a mai közfelfogás határozottan ellene van minden olyan beszédnek, mely a biológiai halál utáni élet lehetőségét tanítja. Olyan korban élünk, amikor a tudomány és technika roppant haladást tett a természet megmagyarázására és meghódítására. Sok ember már visszatetszőnek találja, hogy olyan fogalmakban gondolkodjék, melyek inkább a babona régmúlt világába illenek. A mai ember tudományos fogalmakban akar gondolkodni. Ezért nem veszik sokan komolyan az ilyen élménnyel rendelkező embereket, mert ezek az élmények kívül vannak a tudományos határokon. Ez a magatartás sokkal könnyebb, mint elfogadni azokat a személyeket, akik természetfölötti tapasztalattal rendelkeznek, inkább elhallgattatják őket, ha a kérdés nyilvánosság előtt előkerül. Meg vagyok győződve arról, hogy ezeknek az embereknek az élményeiben sokkal több részlet van, mint amit elmondanak, csak félnek, mert "bolondnak", vagy "virágzó fantáziával rendelkezőknek" tartják őket s így az élmények sohasem, vagy legfeljebb egykét barát, rokon előtt lesznek ismeretesek.

Ezenkívül a halál-közeli-élmény témája a nyilvánosság előtt zavaros dolog, mert ez a tapasztalat eltér attól, amit az ismeretelméletből és a pszichológiából ismerünk. Sok dolog, amit naponta látunk és hallunk, anélkül jut öntudatunkba, hogy nyomot hagyna bennünk. Figyelmünk inkább csak a különösen izgalmas dolgok felé irányul. Bizonyára mindenkinek volt már olyan tapasztalata, hogy egy ismeretlen szó jelentését megismerte, s ha ezt a szót a következő napon is olvasta, akkor még világosabb lett a jelentése. Ez nem azzal magyarázható, hogy ez a szó új és friss fogalomként került volna beszédbe, hanem inkább azzal, hogy már régóta használatban volt, de jelentését nem ismerte, s ezért csak tovább olvasta anélkül, hogy tudatosan figyelt volna rá.

Hasonló esetet éltem át az egyik előadásom utáni vitában. Felszólalt egy orvos és azt kérdezte:
„Már olyan sok éve dolgozom az orvosi gyakorlatban. Ha ezek a tapasztalatok valóban oly gyakran előfordulnak, mivel magyarázza ön, hogy eddig én nem hallottam ilyenekről?”

Tudtam, hogy hallgatóim közül egy-kettő ismer ilyen esetet és a kérdést azonnal a közönség felé továbbítottam:
„A jelenlevők közül hallott már valaki hasonló dolgokról?” Az orvos felesége felemelte a kezét és elmondta egy nagyon jó barátjuk történetét.

Van egy másik példa: Egy ismerős orvos akkor lett figyelmes ilyen élményre, amikor az egyik előadásomról szóló újságcikket elolvasta. Másnap az orvos egyik betege hasonló tapasztalatot beszélt el, anélkül, hogy ő kérdezte volna. Az orvos megbizonyosodott afelől, hogy a beteg egyáltalán nem hallott az én munkámról és nem is olvasott róla. A beteg azért volt bizalommal az orvosához, mert olyasmi történt vele, amit ő nem értett és ez nyugtalanította, tőle akart eligazítást kapni. Így megtörténhetett, hogy mindkét orvos már korábban hallott ilyen esetekről, de azokat csak egyéni hóbortnak tartotta és nem széleskörű jelenségnek, ezért nem fordított rájuk semmi figyelmet.

Végül az orvosoknál létezik egy speciális ok, mely megmagyarázza, hogy közülük sokan miért nem ismernek halál-közeli-élményeket, bár nekik több ilyen élményt kellene ismerniök, mint a többi embernek. Az orvostanhallgatóknak kiképzésük idején azt vésik a fejükbe, hogy ne vegyék figyelembe, amit a beteg a saját hogylétéről mond. Minden orvosnak meg kell tanulni, hogy a figyelmét teljesen a betegség lefolyásának mérhető jelenségeire összpontosítsa, de a beteg egyéni véleményét, "panaszát" mindig csak cum grano salis kell értékelni. Ezt sokan így is teszik, mert könnyebb a mérhető tényállásra helyezkedni. Ez az alapbeállítottság eredményezi aztán, hogy ők nem találkoznak halál- közeli-élményekkel, mert csak elenyészően kevés az az orvos, aki kötelességének érzi, hogy a beteg érzelmi és gondolatvilága felől érdeklődjék, akit éppen a klinikai halál állapotából keltettek életre. Az ilyen felfogású orvosok - jóllehet sokan vannak, akiknek találkozniok kellett volna a halál-közeli tapasztalatokkal - valószínűleg semmivel sem tudnak többet ezekről, mint a többi ember.

E jelenség elmondásában van-e különbség férfiak és nők között?

Nincs. Semmiféle különbség nincs a férfi és a női betegek beszámolóiban, se tartalomban, se formában. Egyaránt találkoztam férfiakkal és nőkkel, akik általánosságban írták le halál- élményük megjegyezni valót. Nyilván létezik olyan elem, mely az egyik nemnél erősebben kidomborodik. Mégis van némi különbség a férfi és a női "kísérleti személyek" között. Általában a férfiak tartózkodóbak a halál-élmények közlésében, mint a nők. Több olyan férfi volt, mint nő, akit részletesebben akartam kikérdezni élménye felől, akár szóban, akár levélben, vagy telefonhívásban, de a részletekre nem akartak kitérni.

Érdekes, hogy több férfi, mint nő jelentette ki:
„El akarom felejteni az egészet, nem is gondolok rá.”

Kiderült, attól féltek, hogy nevetségessé válnak, sőt voltak, akik tudomásukra hozták, hogy élményük másokat nagyon megviselt. Ezért nem akarták mások érzelemvilágát beszámolóikkal felkavarni.

Nem tudom megmagyarázni, de nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a jelenség feltűnt. Dr. Russel, az ismert parapszichológus közölte velem, hogy ő is és mások is megfigyelték ezt. Háromszor annyi nő, mint férfi fordul hozzá és beszél neki rejtett tapasztalatairól.
Érdekes tény, hogy az ilyen élmények nagyobb százalékban fordulnak elő terhes nőknél, mint várható volna. Ismét nem tudok erre magyarázatot találni. Talán azért, mert a terhesség, mint életjelenség önmagában több kockázatot előidéző helyzetet teremt, melyek váratlanul életveszélyes következményekkel járhatnak. Ha figyelembe vesszük, hogy csak a nők lehetnek terhesek és ők kevésbé zárkózottak, mint a férfiak, akkor részben megmagyarázható, hogy az ilyen jelenségek miért jelentkeznek együtt a terhességgel.

Honnan tudja ön, hogy ezek az emberek nem hazudtak?

Aki nem látta és nem hallotta, hogyan mondja el valaki a saját halál-közeli élményét, az nagyon könnyen feltételezi, hogy ezeket a történeteket kitalálták. Én szerencsére kivételes helyzetben vagyok. Tanúja voltam, hogy felnőtt emberek, lelkileg kiegyensúlyozott személyiségek elvesztették önuralmukat és sírásban törtek ki, amikor élményeikről beszámoltak nekem, melyeket néha több évtizeddel ezelőtt éltek át. Kifejezésmódjukból éreztem az emberi melegséget és őszinteséget, ha nem írásban közölték mondanivalójukat. Számomra ezért a legtöbb esetben a fantázia szülte történet gyanúja teljesen kizárt.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:17 | Üzenet # 18 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Véleményemet megerősíti néhány súlyos érv, mely a hazugság ellen szól. A legnyomósabb érv az, hogy a sok beszámoló nagymértékben megegyezik. Hogyan lehet az, hogy nyolc éven keresztül annyi sok ember ugyanazzal a hazugsággal jöjjön hozzám? Talán véletlenül? Vagy talán igaz lehet az összejátszás-teória? Vagyis összes beszélőpartnerem megegyezett egymás között. Elméletileg lehetséges, de a valóságban elképzelhető, hogy egy előkelő hölgy Észak-Karolina keleti részéből, egy orvostanhallgató New Yerseyből, egy állatorvos Georgiából, és még sokan mások több évvel ezelőtt összedugták a fejüket, hogy ellenem valamilyen hátsó gondolattal, egy ravasz cselt eszeljenek ki? Talán! De számomra egyáltalán nem valószínű!

Ha ez nem egyszerű hazugság, akkor viszont egy magasabb cél érdekében történt ferdítés.

Nem lehet, hogy az ön tanúi a történeteiket idővel kiszínezték?

Ez a kérdés egy ismert pszichológiai jelenségre utal. Valaki elkezd egy egyszerű történetet előadni, de a többszöri elmondás közben mindig hozzátesz valamit. Egy idő múlva az új részletekkel szép kacskaringós mese alakul ki, amit lassan maga is elhisz. Ez az elbeszélés a végén alig hasonlít az eredetire. Az általam összegyűjtött történeteknél ez az eljárásmód nem vehető észre. Először, mert azoknak a személyeknek beszámolói, akiket közvetlenül a halálélményük után interjúvoltam meg - néha még a kórházban -, pontosan megegyeztek azokéval, akik több évtized múlva, emlékezetből adták elő élményüket. Azonkívül volt olyan személy, aki gondolatait közvetlenül az élmény után leírta és feljegyzését beszélgetésünk folyamán nekem felolvasta. Ezek a leírások hajszálnyira hasonlítottak a sok év távolából, emlékezetből közölt beszámolókhoz.

Ehhez járul az a tény, hogy gyakran én voltam az első, vagy második személy, akinek élményüket elmondták, éspedig nagyon tartózkodva, különösen akkor, ha az eset sok éve történt. Ilyen körülmények között az eset kiszínezéséhez nem volt lehetőség. Ezeknek a közlései is megegyeznek a sok év múlva előadott esetekkel. Végül néhány esetben megtörténhetett a kieszelés ellenkezője is. A pszichológiában találkozunk az "elfojtás" lelki folyamat fogalmával, mely azt jelenti, hogy az egyén arra törekszik, hogy öntudatából kiűzze a kellemetlen emlékeket, érzéseket, vagy gondolatokat. A megkérdezettek sok esetben közölték, hogy bizonyos élményrészletet nem tudnak elmondani, mert azt valami emlékezetükből kiszorította.

Egy asszony pl. aki élményét közölte velem, elmondta, hogy a "halála" közben volt még valami, amire nem emlékszik, mert
„...el akartam felejteni. Arra gondoltam, hogy azt az emberek úgysem hiszik el.”

Egy férfi, aki Vietnamban megsebesült és műtét közben megállt a szíve, elmondta, milyen nehéz volt neki érzelmileg elviselni a testen kívüli állapotot.
„Még most is levegő után kapdosok, ha beszélnem kell erről... Valószínűleg még sok más dolog is történt, amikre nem tudok visszaemlékezni. Megpróbálom elfelejteni azokat.”

Összegezve, nyugodtan mondhatjuk: ezeknek a történeteknek létrejöttében semmiféle jelentős díszítő tényező nem volt.

Ezek az emberek vallásosak voltak, mielőtt ilyen tapasztalatokat szereztek? Ha igen, tapasztalataikat nem befolyásolta a vallási hit- tartalom és nevelés?

Úgy látszik, bizonyos fokig igen. Amint már mondtam, a Fénylény leírása mindig ugyanaz, csak az elnevezés különbözik aszerint, ahogy a vallásos környezetek szereplői elnevezik. Ennek ellenére egész kutatásom során egyik szereplőtől sem hallottam a jelenlegi társadalmunkban élő mennyország vagy pokol fogalmát. Sőt, sokan hangoztatták, hogy tapasztalatuk eltért attól, amit vallási ismereteik alapján elképzeltek.

Egy asszony, aki "meghalt", ezt mondta:
„Mindig azt hallottam, hogy ha meghalunk, látjuk majd a poklot és a mennyországot. De én egyiket se láttam,”

Egy másik asszony ezt mondta, akinek súlyos sérülése után testen-kívüliség élménye volt:
„Az volt különös, hogy a hittanórán mindig azt hallottam, ha meghalunk, egy gyönyörű, gyöngyökkel ékes kapu előtt kell megállni. Ehelyett a saját húsom és vérem fölött lebegtem. Különben nem volt semmi. Nagyon csodálkoztam.”

Meglehetősen sokan vannak olyanok, akik semmiféle vallásos nevelést nem kaptak, mégis leírásuk tartalmilag nem tér el azokétól, akik eredetileg is mélyen vallásosak voltak. Voltak olyanok, akiknek fiatal korukban volt valami kapcsolatuk vallásos dolgokkal, de később eltávolodtak attól, halálélményük után azonban nagyon komolyan foglalkoztak vallásos dolgokkal. Mások azt mondják, hogy olvasták a Bibliát és sok vallásos könyvet, de azokból sok dolgot nem értettek meg, most a halál-közeli-élményük után azonban kérdéseikre világos választ kaptak.

Az ön által megvizsgált estek alapján mondhatunk-e valamit a lélekvándorlás lehetőségéről?

Az általam megvizsgált egyik eset sem utal arra, hogy létezne lélekvándorlás. Világosan ki kell jelenteni azt is, hogy egyik eset se mond ellene. Ha létezne lélekvándorlás, akkor valószínűleg úgy jönne létre, hogy az valamilyen közjáték lenne a régi testből való kiszakadás és az újba való belépés között. Ebből következik, hogy a halál-közeli- élményekkel rendelkező emberek megkérdezése nem alkalmas módszer ennek a kérdésnek eldöntésére.

Vannak, akik kifejlesztettek és alkalmaztak egy módszert, Megpróbálták pl. a "régmúltba visszahelyezés" módszerét. Egy kísérleti személynek hipnózis közben azt a feladatot adták, hogy lelkileg térjen vissza életének korábbi szakaszához. Ha az illető eljutott élete legkorábbi szakaszához, amelyről élményeket mondott el, akkor megparancsolták neki, hogy menjen vissza tovább, egyre tovább! Ennél a pontnál sok személy elkezdte mesélni időben és helyben távol eső történeteit. Néhány esetben bebizonyosodott, hogy ezek az elbeszélések megdöbbentően megegyeztek a valósággal. Sőt az is megtörtént, és ellenőrizték is, hogy az illető személy tudatosan, rendes körülmények között semmiféle módon nem tudott volna azokra az élményekre visszaemlékezni, melyekre hipnózis állapotában tudott. A legismertebb Bridey Murphy esete. Voltak mások is, akiket jobban megvizsgáltak és ellenőriztek, bár nem voltak ennyire közismertek. Azok az olvasók, akik ezt a kérdést jobban akarják tanulmányozni, olvassák el Dr. Ian Stevenson: Twenty Cases Suggestive of Reincarnation című munkáját (Lélekvándorlás. A halál és az újjászületés az ember életében. Húsz meggyőzően és tudományosan igazolt eset. Érdekes, hogy a Tibeti halottkönyv, mely a halál-közeli-élmények egyes szakaszait pontosan feljegyzi, a lélekvándorlás megtörténtét ama szakasz utánra teszi, ameddig az én tanúim egyáltalán eljutottak.

Beszélgetett-e olyan emberrel, aki öngyilkossági kísérlet következtében került halál-közeli-élményekhez? Ha igen, van-e különbség az élményük és a többieké között?

Nagyon kevés esetről tudok, ahol az öngyilkossági kísérlet okozta volna a "halált", Ilyenek egyértelműen kellemetlennek nyilvánították a tapasztalataikat. Egy asszony ezt mondta:
„Aki itt szomorú lelket hagy el, az ott fönt is szomorú lélek lesz.”

Ezek az emberek közölték, hogy azok a nehézségek, melyek elől itt öngyilkossággal akartak menekülni, odaát is megmaradtak éspedig még erőteljesebb formában. Test nélküli helyzetükben képtelenek voltak problémájukat megoldani, sőt tehetetlenül kellett nézniük, hogy milyen kellemetlen következményeket okozott a tettük. Egy férfi a felesége halála után annyira kétségbeesett, hogy életének golyóval akart véget vetni, ö mondja:
„Nem jutottam oda, ahol feleségem volt. Egy borzongással teli helyre kerültem, rögtön rájöttem, hogy milyen nagy hibát követtem el... azt gondoltam: bárcsak ne tettem volna!"

Másoktól azt hallottam, akik ezt a tartózkodási helyet "előpokolnak" (= pokol tornácának? A ford.) értelmezték, olyan érzésük volt, hogy hosszú ideig kell ott maradniuk. Ezt büntetésnek fogták föl, mert vétkeztek a "szabályok ellen". Valami olyan elől szaladtak el, ami tulajdonképpen az ő feladatkörük volt, melynek teljesítésével az életük bizonyos értelemben beteljesült volna. Ezek a nyilatkozatok megegyeznek azokkal, amit azok az emberek mondtak el nekem, akik más okok következtében "haltak" meg. Szerintük az öngyilkosság nagyon borzasztó cselekedet, mely megtorlásul súlyos büntetést kap.

Egy férfi, aki baleset következtében jutott halál-közeli-élményhez, ezt mondta:
„Amikor ott fenn voltam, olyan gondolatom támadt, hogy számomra két dolog tilos: magamat megölni és másokat megölni... Ha öngyilkosságot követek el, akkor Isten ajándékát vetem el... Másokat megölni annyit jelent, mint más életében Isten tervét keresztezni.”

Ezek és az ezektől független vélemények számos más közlés, melyeket időközben megismertem, pontosan megegyeznek azokkal az ősi teológiai és erkölcsi tanításokkal, melyek elítélik a szabad halált. Lényegében ugyanazt a bizonyítékot hozzák fel különböző formában a különböző gondolkodók: Aquinói Tamás, John Locke és lmmanuel Kant. Kant szerint az öngyilkos az isteni gondviselés ellen cselekszik és fellázad a Teremtő ellen. Aquinói Tamás úgy magyarázza, hogy az élet Isten ajándéka és annak visszavétele az Isten előjoga és nem az emberé. Ezekkel az idézetekkel nem akarok erkölcsi ítéletet mondani az öngyilkosságról, csak azt közlöm, hogy mások mit mondanak tapasztalataikról. Következő könyvemben, mely szintén a halál-közeli élményekről szól, ezt és más kérdéseket részletesebben fogok tárgyalni.

Ismer ilyen eseteket más kultúrkörökből is?

Nem. Az egyik ok az a tény, ami miatt nyugodtan mondom, hogy kutatásom nem "tudományos" munka, hogy azok a személyek, akikel beszéltem, nem képviselik az egész emberiséget. Egyébként érdekes lenne tudni valamit a kwakiutli indiánok, a pápuai fejvadászok, a watussi marhapásztorok halál-közeli-élményeiről és még más népekéről is. Földrajzi és más körülmények sajnos, korlátoztak abban, hogy ezeket is felkutassam.

Van történelmi példa a halál-közeli jelenségre?

Tudomásom szerint nincs. Mivel kortársaink példáival foglalkoztam behatóbban, nem volt időm a régi múlt ilyen témáinak feltárására. Különben nem csodálkoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a régebbi időkben is voltak ilyen tapasztalatok. Másrészt határozottan állítom, hogy a halál-közeli-élmények az utóbbi évtizedekben összehasonlíthatatlanul gyakoribbak, mint a korábbi időkben voltak. Ennek az az oka, hogy a modern újraélesztési módszerek még nem régóta léteznek. Akiket mostanában élesztettek föl, eme eszközök nélkül nem sok esélyük lett volna a továbbélésre. ilyen eszközök: a szívbe fecskendezett adrenalin injekció, a szívizom működését elindító elektromos készülék, a szív- és tüdőgépek stb.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:21 | Üzenet # 19 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Megnézte ön az érintett személyek beteglapját?

Ha tehettem, igen. Azokban az esetekben, ahol ezt megnézhettem, az orvosi feljegyzések megerősítették, ami az érintett személyekkel történt. Némely esetben, ahol hosszú idő telt el, vagy az illető meghalt az újjáélesztés után, semmi kézzel fogható bizonyíték nem volt. Azok közlései, akiknek betegségét perdöntő bizonyítékokkal lehetett ellenőrizni, semmiben se különböztek azokétól, akiknél ez nem volt fellelhető. Sok olyan esetben, ahol az orvosi bizonyítékok nem kerültek elő, igyekeztem bizonyítékokat szerezni az illető személyek orvosainak, barátainak, hozzátartozóinak tanúvallomásaiból, hogy valóban a halál közelében voltak-e ők?

Azt mondják, hogy az újraélesztés öt perc után lehetetlen. Ön pedig azt állítja, hogy néhány esetben az illető húsz percig is "halott" volt. Hogyan lehetséges ez?

Az orvosi számértékek, melyekkel is mindennapi életben találkozunk, középértékek és nem kell azokat abszolút adatnak venni. Az említett öt perc is átlagérték. Van egy általános klinikai szabály, hogy öt percen túl nem próbálkoznak az újraélesztéssel, mert ezen az időn túl az agy oxigénhiány következtében súlyos károsodást szenvedhet. Néha ettől az ötperces átlagértéktől eltekintenek, mert a határérték néha ezen belül van, néha ezen túl. Valóban találtam néhány olyan esetet, ahol az újraélesztési próbálkozás csak húsz perc múlva vezetett sikerre anélkül, hogy az agy megsérült volna.

Ezek az emberek valóban mind halottak voltak?

Ez a kérdés nagyon rázós és nehezen megválaszolható. A nehézség legfőbb oka szemantikai (= jelentéstani) természetű. Mit jelent a "halott" szó? A szervi átültetésekkel kapcsolatos heves viták bizonyítják, hogy a „halál" meghatározása még orvosi körökben sem egyértelmű. A halál meghatározása nemcsak az orvosok és nemorvosok beszédében különbözik, hanem az egyes klinikák orvosi testületein belül is más. Erre a kérdésre a válasz tehát attól függ, mit értünk a "halott" kifejezésen. A következőkben három meghatározást fogunk ismertetni és aztán állást-foglalni.

1. A „halál" nem más, mint a klinikailag kimutatható életjelek hiánya. Sokan azt mondják, hogy az ember akkor halott, ha megáll a szívverése, hosszabb időn keresztül nincs lélegzete, vérnyomása mérhetetlen, a testhőmérséklet leesik, a pupillák kitágulnak stb. Ez a klinikai meghatározás, mely orvosok és nem-orvosok számára évszázadokon át érvényben volt. Valóban a legtöbb beteget ilyen jelenségek alapján nyilvánították halottnak. Az általam megvizsgált legtöbb ilyen esetben ez a klinikai mérce igaz volt. Így tehát az orvosok kijelentései, valamint a betegdokumentációból származó írásos bizonyítékok elegendően alátámasztják azt a felfogást, hogy a halál ebben az értelemben bekövetkezett.

2. A "halál" nem más, mint az agyi áramhullám hiánya. A technikai haladás az élettani folyamatok megfigyeléséhez nagyon fejlett készülékeket állított elő, melyek segítsége nélkül bizonyos életjelenségek nem lennének érzékelhetők. Az elektroenkefalográf olyan készülék, mely az agy gyenge elektromos áramát felerősíti és kimutatja. Újabban hajlanak arra, hogy a "tulajdonképpeni" halál kimutatása az agyi áramtevékenység hiányától függ, ahogy azt tökéletesen szemléltetik a "lapos" EEG-görbék. Kétségtelen, hogy nem minden olyan esetnél, amellyel én foglalkoztam, következett be a végső helyzet. Néha egyszerűen nincs idő az EEG-t előkészíteni. A klinikai orvosok egyedül azzal törődnek, hogy betegeiket minden körülmények között megmentsék. Így ellene lehet vetni, hogy a betegek közül bizonyítottan egyik se volt "halott" Tételezzük fel, hogy az emberek nagy százalékánál, akik meghaltak és újjáéledtek, teljesen "lapos" volt az EEG- görbe. Jelenthet ez a tény a mi szempontunkból valami különlegeset? Gondolom: nem, éspedig három okból: először, az újraélesztési kísérletek kényszerhelyzetek, melyek a legtöbb esetben harminc percig tartanak. Az EEG-készülék üzembe helyezése nagyon bonyolult technikai feladat, sőt tapasztalt szakembernek is próbafutást kell végezni vele egy ideig, míg el nem éri a megfelelő görbét és ez is csak a kedvező feltételek mellett jön létre. A szükséghelyzetben mindig olyan izgalom van, hogy a hibalehetőség ugrásszerűen megnövekszik. Ilyen esetben, ha meg is jelenne a lapos görbe azoknál a személyeknél, akiknek halál-közeli- élményük volt, még mindig azt lehetne mondani, hogy az EEG-görbék nem voltak pontosak. Másodszor, a legmodernebb EEG-készülék is csak hasznos szolgálatot nyújt, de tévedhetetlenül nem dönti el, hogy egyes esetekben az újjáélesztés lehetséges-e, vagy sem. Ha valakinél lapos EEG-görbék vannak, a kísérletet folytatni kell és az életre keltés megvalósítható, mint ahogy az néhány esetben meg is történt, ahol a gyógyszerek túladagolása olyan erős hatással volt a központi idegrendszerre, hogy előidézték ezt a jelenséget, így a hypothermia is (a testhőmérséklet szándékos csökkentése). Harmadszor, még mindig maradna egy megoldatlan probléma akkor is, ha a készülék jól van beállítva. Még most is azt lehetne mondani, hogy a halál-közeli-élmények nem biztos, hogy akkor következhettek be, amikor az EEG-görbék laposan futottak, mert létrejöhettek előtte és utána is. Arra kell következtetnem, hogy az EEG a kutatás jelenlegi szakaszában nem nagy segítség.

3. A „halál" nem más, mint a létfontosságú funkciók megfordíthatatlan elvesztése. Egyesek még szigorúbb meghatározásra szorítkoznak. Szerintük lehetetlen egy emberről azt állítani, hogy halott, ha az életjelenségeket klinikailag nem lehet kimutatni; ha az EEG-je tökéletes sima horizontban szalad, aztán mégis életre lehetett kelteni. Más szavakkal: a halál a testnek olyan állapota, melyből lehetetlen újraéleszteni, Ha így értjük a halál fogalmát, akkor - természetesen - egyik esetemre sem vonatkozik, mivel mindegyiküket felélesztették.
Láthatjuk tehát, hogy kiinduló kérdésünkre a válasz attól függ, hogy mit értünk a "halál" kifejezésen. Jóllehet, ez itt jelentéstani vitának tűnik, mégis fontos, mert mind a három meghatározás önmagában lényeges határok közé helyezi a halál fogalmát. Én a harmadik, a legkövetkezetesebb meghatározás felé hajlok. Olyan esetekben, amikor a szívműködés hosszasan kihagy, a testszövetnek, jelen esetben az agynak, rendelkeznie kell bizonyos oxigéntartalékkal és tápanyaggal. Nem szükséges mindjárt arra gondolni, hogy biológiai, vagy pszichológiai törvény sérült meg. Hogy a felélesztés megtörténhessen, a test sejtjeinek bizonyos mértékig biológiai tevékenységgel kell rendelkezniük, még akkor is, ha az újjáélesztéshez semmiféle klinikai ismertetőjelet nem lehet felfedezni. Úgy látszik, lehetetlen egyértelműen meghatározni azt a pontot, ahonnan már semmiféle visszatérés nem lehet. Ez a pont valószínűleg minden embernél másutt van és az is lehet, hogy nincs ilyen fix pont, hanem inkább folyamatos átmenet létezik. Tény, hogy azokat az embereket, akikkel beszélgettem, néhány évtizeddel ezelőtt nem lehetett volna feléleszteni. A jövőben talán lesznek olyan módszerek, melyekkel sok olyan embert lehet feléleszteni, akiket ma még nem sikerül.

Ezért állítsunk fel egy hipotézist, mely szerint a halál a lélek elválása a testtől és a lélek ennél a pontnál átjut egy másik létrendbe. Tételezzük fel, hogy létezik olyan történés, mely által a lélek, vagy a szellem a halál pillanatában kiszabadul. Nem feltétlen kell megegyezni ennek a pontnak azzal, amit korunkban önkényesen a vissza-nem-térés pontjának neveznek. Ugyanígy azt sem kell feltételezni, hogy ezek az esetek zavar nélkül játszódnak le, mint ahogy semmilyen biológiai rendszer sem zavarmentes. Így pl. ezek a történések áttevődnek a másvilágba olyan esetben is, ha semmiféle testi sérülés nem történt. Ezzel magyarázható azoknak az embereknek az elbeszélése, akik egy pillanat alatt egész életükre visszatekintettek, saját testükön kívül érezték magukat stb., s közben biztosan tudták, hogy meghaltak, bár semmi testi sérülést nem szenvedtek.

Végezetül a következőket akarom kijelenteni: bármikor és bárhol legyen is az ellenőrizhetetlen halott-lét pontja - előbb, most, vagy később -, nem tudom, de akikkel beszéltem, azok ehhez a ponthoz sokkal közelebb voltak, mint embertársaik óriási többsége. Egyedül ez az oka annak, hogy kénytelen vagyok meghallgatni, amit erről mondanak.

Ha végiggondoljuk ezeket a fejtegetéseket, belátjuk, hogy nem bölcs dolog a halál pontos fogalma körüli szőrszálhasogatás; hogy vajon az végérvényes volt-e, vagy sem? Aki ilyen ellenvetéseket támaszt a halál-közeli-élmények ellen, az úgy látszik valamilyen alapelvre céloz. Szerinte amíg a testben bizonyos biológiai folyamatok működnek, addig van lehetőség arra, hogy ezek a folyamatok okozhatják az ilyen tapasztalatokat.

Nos, már fentebb elismertem, hogy a testben bizonyos maradékfunkcióknak minden esetben kellett még lenniük. Az a vita, mely eldöntené, vajon nekem igazi halálesetekkel volt-e dolgom, vagy sem, egy alapvetőbb problémára terelődik, arra, hogy a biológiai maradékfunkciók vajon meg tudják-e magyarázni az ilyen tapasztalatokat?
Más szavakkal:

Vannak-e más magyarázatok a testi halál utáni továbbélésre?

Erről a kérdésről lesz szó a következő fejezetben.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:24 | Üzenet # 20 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére MAGYARÁZATOK

Magától értetődik, hogy a halál határeseteinek jelenségeire létezik még más magyarázat is. Tisztán filozófiailag végtelen sok elképzelést mondhatunk el, ha az egyes tapasztalatokat, megfigyeléseket, vagy tényeket magyarázzuk. Mindent meg lehet magyarázni, hiszen a mások által kigondolt elméleti magyarázatok végtelenek. Így van ez a halál-közeli-élmények esetében is. Sok lehetséges magyarázat kínálkozik.

Van tehát sok lehetséges elméleti magyarázat. Ezek közül néhány sokszor előkerült az előadásaim utáni vitákban. Most a leggyakoribbakat fogom ismertetni és még egyet, amit még soha nem tárgyaltak, de én nagyon elfogadhatónak tartom. A magyarázat- kísérleteket szándékosan három csoportra osztottam: természetfölötti magyarázatok, természetes (természettudományos) magyarázatok és pszichológiai magyarázatok.



Természetfölötti magyarázatok

Csak nagyon ritkán próbálta meg egy-egy hallgatóm a halál-közeli-tapasztalatokat démonokkal magyarázni olyan értelemben, hogy ezek a tapasztalatok a gonosz szellemektől származtak. Erre azt válaszolom: nem nehéz megkülönböztetni, hogy Isten, vagy sátán irányította-e ezeket az élményeket, ha megfigyeljük, hogy mit mondtak és tettek az érintett személyek élményük után. Gondolom, Isten ezekkel az emberekkel meg akarta értetni, hogy megbocsátók és békeszeretők legyenek. A sátán valószínűleg arra indítaná követőit, hogy a gyűlölet és a rombolás útján járjanak. Tanúim köztudottan azzal tértek vissza, hogy az előbbi utat követik, az utóbbi visszautasítják. Véleményem szerint a feltételezett démonnak keservesen kellett csalódnia, ha az emberek félrevezetésére irányuló célját ilyen ügynökökre bízta.



Természetes (természettudományos) magyarázatok

Gyógyszeres magyarázat

Néhányan azt állítják, hogy a halál-közeli-élményeket a betegnek a válságos időpontban beadott kémiai anyagok okozták. Ez elfogadhatónak látszik, mivel több körülményre vezethető vissza. Pl.: a legtöbb orvos és laikus meg van győződve arról, hogy a legtöbb drog (=kábítószer) őrületszerű és hallucinációs (=látási és hallási képzelődés) lelkiállapotot és élményt okoz. Ezenkívül olyan korban élünk, amikor az emberek érdeklődése nagymértékben megnőtt a meg nem engedett drogok élvezete iránt (LSD, hasis stb.), melyek bizonyos hallucinációs hatásokat idéznek elő. Végül van egy vitathatatlan tény, hogy számos gyógyításhoz alkalmaznak olyan anyagokat, melyek mellékhatása nagyon hasonló a halálélményekhez. Példa erre a Ketamin vagy a Cyclohexanon, egy intravénás injekció a kábító mellékhatásával, mely bizonyos szempontból megegyezik azzal, amit mások a testen-kívüliség élményében tapasztaltak. Jellegzetes "disszociatív" érzéstelenítő, mert a beteg ennek hatása közben nemcsak a fájdalmi ingerekre nem reagál, hanem a környezetére sem. Önmagát a környezetétől disszociatívnak (= elkülönítettnek) érzi, beleértve saját testét is (kezét, lábát stb.). A kábítóhatás elmúltával a beteg lelki zavar állapotába kerül, melyben hallucinál és nagyon élénken álmodik.

Az én anyagomban vannak olyan közlések, amiket bizonyos kábítószer hatása alatt éltek át, amiket az érintettek egyszerűen hallucinációszerű halottlátomásnak neveztek.

Egy példa erre:
„Amikor bérmálkozó korú voltam, fogorvoshoz fogtömésre mentem. Kábítógázt kellett belélegeznem. Tulajdonképpen semmi altatószert nem akartam elfogadni, mert féltem, hogy nem tudok felébredni. Amikor is gáz hatni kezdett, éreztem, hogy csigavonalban forgok. Nem úgy, mintha csak én forognék, hanem az orvosi szék is velem együtt forogna föl a magasba mindig följebb és följebb.
Minden sugárzó, világos és fehér volt. Amikor a csigavonal csúcsáig értem, angyalok jöttek felém és az égbe vittek. Gondolom, több angyal lehetett, bár minden elmosódottnak tűnt számomra. Nem tudom megmondani, hányan voltak, de mindenesetre egynél többen. Eközben az orvos asszisztensnőjével valakiről beszélt. Hallottam, amit mondtak, de amikor egy mondat végére értek, már nem emlékeztem a mondat elejére. Tudtam, hogy egymással beszélnek, de szavaik visszhangzottak. Olyan visszhang volt ez, mint ami a hegyekben egyre messzebb távolodik. Emlékszem, hogy mindkettőjüket felülről hallottam, mert felemelkedtem, felszállva az égbe. Ez minden, amire emlékezni tudok. De talán még az is hozzátartozik, hogy a halálra gondolás többé nem rémes. Különben addig féltem a pokoltól. De amikor ez történt, többé nem kételkedtem abban, hogy a mennybe jutok. Később nagyon csodálkoztam azon, hogy a halál gondolata nem nyugtalanít, míg rá nem jöttem arra, hogy az altatás alatt egyáltalán semmi sem izgat. Az egész valami szép volt, azt hiszem, a gáz okozta nekem ezt a gondtalan boldog állapotot. De nem örültem neki, mert olyan bizonytalan dolog volt. Később aztán nem is gondoltam rá.”

Némely pontban van hasonlóság e tapasztalat és azoké között, akik valódi tapasztalatokat éltek át. Az idézett asszony beszél fehér fényről és találkozott más lényekkel, a túlvilágon, akik neki segítettek, úgyhogy a halál látványától nem fél. Két szempont arra enged következtetni, hogy a saját testét elhagyta; az egyik az, hogy az orvos és az asszisztensnő hangját egy magasban levő pontról hallotta, a másik, hogy "lebegő-érzése" volt.

Egyébként ennek a történetnek egyéb részletei nem azonosak a jellegzetes halál-közeli- élményekkel, amiket az érintett személyek valóságosnak tartottak. Ezt a fehér fényt nem személyesítette meg senki, nem áradt a béke és a boldogság kimondhatatlan érzése belőle. A halál-utáni világ leírása betű szerint megegyezik a katekizmussal. A vele szembejövő lényeket angyaloknak nevezi, akik megmondják neki, hogy a "mennyországba" került, és ez "fent" van, ahová vitték. Nem állítja, hogy a saját testét látta volna, vagy valamilyen másik teste lett volna. Végül világosan közli, hogy a fogorvosi székkel együtt forgott és nem a saját teste volt a forgás forrása. Élménye meglehetősen elmosódott, aminek semmi hatása nincs a hitére és további életére. (Sokkal inkább most vannak kételyei a halál utáni életről.)

Összehasonlítva azokat a beszámolókat, melyekben az élmény a gyógyszerek hatására jött létre, azokkal, melyek igazi történést mutatnak. több szempontra kell felhívni a figyelmet.

Először, kevés személy közölt velem drog hatására létrejött tapasztalatokat, de ők se voltak se több, se kevesebb képzelőerővel, intelligenciával, vagy határozott személyiséggel megáldva, mint azok, akik "valódi" halál-közeli-élményről számoltak be.

Másodszor, a kábítószer hatására létrejött tapasztalatok szerfölött bizonytalanok.

Harmadszor, ezek az élmények egymástól és a jellegzetesen halál-közeli- látomásoktól is eltérnek. S ha hozzáteszem azt, hogy példaként olyan estet említettem, mely a legközelebb áll az „igazi" haláltapasztalatokhoz, elképzelhető, hogy mekkora a különbség a két típus tapasztalatai között.

Még további tényezők szólnak a halál-közeli- jelenség gyógyszeres magyarázata ellen. Ezek közül a legjelentősebb az, hogy a legtöbben nem kaptak semmiféle gyógyszert élményük előtt, sőt néhány esetben nemegyszer az élmény után kaptak ilyen anyagot. Sok személy azt állította, élménye akkor következett be, mielőtt valamilyen gyógyszert kapott volna. Más esetben hosszú időn keresztül nem volt orvosi kezelés alatt. Azokban az esetekben is, ahol nem sokkal a halálélmény előtt orvosi okokból gyógyszert alkalmaztak, az egyes személyeknél használt anyagok között is rendkívül nagy különbségek mutatkoztak. Az anyagok sora nagyon hosszú az aszpirintől az antibiotikumokon keresztül a mellékvesehormonon át a folyékony, vagy gáznemű kábítószerekig. A használt anyagok közül a legtöbbnek nincs hatása a központi idegrendszerre, vagy a lélekre. Megállapíthatjuk, hogy nincs különbség az élményekben olyan csoportok beszámolóinál, akik kaptak gyógyszert és azok között, akiknek élménye nem hozható összefüggésbe semmilyen gyógyszerrel. Végül megjegyzés nélkül említek egy asszonyt, aki néhány éven belül, két különböző alkalommal "meghalt". Az első esetben az élménye hiányát altatószer hatásának tulajdonítja, a második alkalommal egyáltalán nem kapott gyógyszert, mégis bőséges élmények részese lett.

A modern gyógyszertudomány abból a felfogásból indul ki, melyet a nem szakemberek óriási többsége is átvett, hogy a pszichtropikus szerek befolyásolnak és okoznak is lelki folyamatokat azoknál, akik ilyeneket szednek. Ezek a lelki folyamatok nem reálisak, ezért csak a "valótlan", "hallucinációs", "őrült", "tisztán pszichikai" szavakkal szoktuk jelölni őket. De az is igaz, hogy ezt a nézetet nem mindenki osztja. A kábítószerek fogyasztása és az élmények között van még egy szempont, amit említeni kell. Az ún. "hallucinogén" anyagok (= hallucinációt előidéző) beavató és megvilágosító hatására gondolok. A történelem folyamán mindig voltak olyan emberek, akik bizonyos anyagok fogyasztásával öntudat-, vagy lelki változást idéztek elő. Ezeket az anyagokat nemcsak gyógyítósra használták, hanem vallásos és jövőbelátó szándékkal is. Az USA nyugati felén élő Peyotl-Kults- indiánok szertartásait alaposan feltárták, melyeknek középpontjában a peyotl-, vagy peyotekaktusz használata áll (ezek közül néhány anhalonium alkaloidát, vagy ismertebb nevén meszkalin tartalmaz), mellyel vallásos látomást és ihletet állapotot érnek el. Hasonló kultusz mindenütt létezik a világon és követőik azt hiszik, az általuk használt kábítószer alkalmassá teszi őket arra, hogy más létrendbe jussanak.

Tegyük fel, hogy ez a szemlélet helyes, akkor megkockáztathatjuk azt a feltevést is, hogy a kábítószer használata csupán egyik út a sok között, melyek ihlet-élményekhez és az új lét-gazdagság felfedezéséhez vezetnek. A haláltapasztalat lehetne a másik út ehhez a célhoz és belső rokonság lenne a drog-okozta-élménynek - mint fent mondottuk - és a halál-közel -élmények magyarázatára.



Fiziológiai magyarázatok

A fiziológia a biológiának az az ága, mely a sejtek, szervek és az egész szervezet működésével foglalkozik és e működések közötti összefüggéseket kutatja. A halál-közeli- jelenségekre gyakran hallottam a következő fiziológiai magyarázatot: ha az agy oxigénellátása a klinikai halálnál és más súlyos életveszélyes esetnél megszűnik, ennek következménye lenne a szóban forgó jelenség olyan értelemben, hogy a haldokló agy utolsó oxigénadagjának felhasználása közben működne így. Ennek a feltevésnek az a hibája, hogy nem tud magyarázatot adni olyan halál-tapasztalatokra, melyeknél a halál- közeli-élmények jóval előbb bekövetkeztek, mint a szóban forgó fiziológiai állapot. Néhány esetben semmiféle stressz-állapot nem volt a jelenségek időpontjában. Ez esetben is megegyeztek a halál-közeli-élmények elemei a súlyos testi sérülés következtében előállott élményekkel.



Neurológiai magyarázatok

A neurológia az orvostudománynak az a területe, mely az idegrendszer (azaz agyvelő, gerincvelő és az idegszálak) megbetegedésének okaival, felismerésével és kezelésével foglalkozik. Bizonyos idegbetegségeknél hasonló jelenségek fordulnak elő azokkal is, akik majdnem meghaltak és élményekről számoltak be. Ezért szeretnék egyesek a halál-közeli- élmények magyarázatát a neurológia területére vinni. Szerintük a haláljelenségeket a haldokló idegrendszer hibás működése idézi elő. Most szeretném párhuzamba állítani a halál-tapasztalatok két elemét, a visszatekintést és a testen-kívüliséget a neurológiai jelenségekkel. Egy kórház neurológiai osztályán találkoztam egy beteggel, akinél érdekes módon zajlottak le a rohamok. Eközben ő villámszerűen visszatekintett egész korábbi életére.
„Amikor először történt ez, éppen a barátomra néztem, aki a szoba másik részén volt. Arcának jobb fele valamiképpen eltorzult. Egyszer csak életem korábbi eseményei képek formájában tódultok az öntudatomba. Pontosan olyanok voltak, mint a valóságban - egészen élők, színesek és háromdimenziósak. Szédültem és annyira megdöbbentem, hogy megpróbáltam a képek elől kitérni. Azóta ezek a rohamok többször megismétlődtek.

A legjobb hasonlat az a film, amit a tv év végén sugároz. Az év eseményei képekben villannak fel és tűnnek tova, mielőtt át lehetne gondolni azokat. Így van ez a rohamokkal is. Látok valamit, próbálok emlékezni rá, de ennek helyébe már új tűnik fel. A képek azokat a dolgokat mutatták, melyek valóban megtörténtek. Semmi változás nincs. S ha eltűntek, akkor már nem tudtam visszaemlékezni arra, amit láttam. Néha ugyanazok a képek jöttek vissza, máskor nem. Amikor a képek megjelentek, emlékezni tudtam rájuk, de felfogóképességem egyre csökkent. Valahogy úgy volt, mintha az eszem egyik fele a képekkel törődött volna, a másik meg azzal, amit csinálok. A többi ember, aki látta a rohamomat, azt mondta, kb. egy percig tartott, nekem egy évnek tűnt."

Bizonyos vonatkozásban hasonlóságok vannak eme agyi zavarból származó rohamok okozta jelenségek és az én tanúim halál-tapasztalata között. Pl. ennek a férfinak a rohama kifejezetten világos képek formájában hihetetlenül életszerű és háromdimenziós ábrázolásban mutatta be életét. Az is kitűnt, hogy ezek a képek hatással voltak rá akaratától függetlenül. A képek rohanó sebességgel peregtek és a roham közben időérzéke eltorzult. Ugyanekkor észre kell vennünk a feltűnő különbségeket is, Ennél a betegnél az emlékképek életét nem időrendi sorban mutatták be, és nem is volt egységes látomása egész életéről, mint a halál-közeli eseményeknél történt. A képek életének nem a fontos eseményeire irányultak, hanem a jelentékteleneket mutatták be. A bemutatás célja aligha lehetett erkölcsi, vagy élete végső dolgaira irányuló. A halál-közeli-élmények résztvevői viszont észreveszik, hogy a "visszatekintés" után életük eseményeire lényegesen világosabban emlékeznek vissza, mint azelőtt. Ez a beteg a roham után egyetlen jelenetre se tudott visszaemlékezni, amiket látott.

A testen-kívüliség élményét egyesek „autoszkopikus" (-, önmagátnéző) hallucinációnak magyarázzák, ahogy azt N. Lukianowicz az „Archives of Neurology and Psychiatry" című szaklapban kifejti. Ennél a különös látomásszerű észlelésnél a beteg látja a saját képmását. Ez a másodpéldány - amit lát - utánozza az eredeti ember arcjátékát és mozdulatait, de a beteg hamarosan megzavarodik, amikor bizonyos távolságból saját képét meglátja. Bár ez az élmény bizonyos hasonlóságot mutat a testen-kívüliséggel, amiről fentebb írtunk, már sokkal több a különbség. Az autoszkopikus képzelet mindig élő marad, vagyis a beteg a saját testét érzi valóságnak és nem a látott dolgot, ezzel szemben e testen-kívüliség állapotában a szemlélő csak élettelen buroknak látja. Az autoszkopikus hallucináció betege képes a másodpéldányát "hallani", azzal beszélni, parancsot adni neki és gúnyolni. A testen-kívüliségnél a saját testüket a szereplők teljesen látják (legyen az részben, vagy egészben eltakarva), az autoszkopiában csak mellig, vagy nyakig látható a másodpéldány.

Az autoszkopikusan tapasztalt képmások sokkal inkább a szellemi testtel azonosak, a haldokló viszont anyagi testet lát. Az autoszkopikus hallucinációban a másodpéldány néha erős színekben látszik, máskor meg leheletfinom, átlátszó és színtelen. Sőt a beteg meglátja, amint képmása a vastag ajtón, vagy más akadályokon a legkisebb nehézség nélkül áthatol. Szeretnék itt egy valószínűleg autoszkopikus hallucinációt közölni úgy, ahogy hallottam.

Ez az eset egyedülálló, mert egyszerre két személy szerepel benne.
„Egy nyári éjjel 11 óra felé történt. A menyasszonyommal, akit két évvel később feleségül is vettem, sportkocsimon hazafelé mentünk. A házuk előtt parkoltam. Ez az utca gyengén volt kivilágítva. Mindketten nagyon csodálkoztunk, amikor felnéztünk és láttuk, hogy óriás-képeink deréköv vonalában fent egymás mellett ülnek a fasor hatalmas koronái fölött, tőlünk mintegy harminc méter távolságban lebegtek. A képek sötétek voltak, mint a sziluettek és bár nem tudtuk őket tökéletesen szemügyre venni, mindenesetre nagyon élethű képek voltak. Mindketten azonnal felismertük magunkat. A képek a mi mozgásunktól függetlenül mozogtak, mert mi mozdulatlanul kuksoltunk az autóban és néztük őket. Csináltak valamit. A képmásom pl. egy könyvet vett a kezébe és egy lapot mutatott menyasszonyom képmásának, ő előrehajolt és pontosan ránézett arra az oldalra. Amint ott ültünk, elmondtam a menyasszonyomnak, hogy mit csinál a képmásom - s az én beszédem pontosan megegyezett azzal, amit ő a saját szemével látott. Megcseréltük a szerepet. Most ő mondta el, amit látott s ez megegyezett azzal, amit én tapasztaltam. Hosszabb ideig ültünk ott - kb. félórát - és néztük a színjátékot, közben beszélgettünk róla. Gondoltam, hogy egész éjjel nézhetnénk, de a menyasszonyomnak be kellett mennie és így együtt mentünk fel a lépcsőn, mely a házukhoz vezetett. Amikor visszatértem az autóba, még mindig láttam a képeket és amikor elindultam, akkor is ott voltak. Kizárt dolog, hogy az valamiképpen kettőnk tükörképe lett volna a szélvédő ablakban, mert a motorház teteje zárva volt és mi egész idő alatt az ablakon át néztünk föl. Egyikünk se volt részeg se akkor, se ma. Ez három évvel előbb történt annál, hogy LSD-ről, vagy más hasonló kábítószerről hallottam volna. Nem is voltunk fáradtak, bár már igazán késő volt; álmosak se lehettünk, inkább éberek, jókedvűek, izgatottak voltunk és csodálkoztunk, amikor néztük a képeket és egymással beszélgettünk róluk."

Jóllehet az autoszkopikus hallucinációk némely tekintetben olyanok, mint a halál közelségében tapasztalt testen-kívüliség jelenségei, de ha a kétféle jelenség minden részletét összehasonlítjuk és ha a különbségeket el is hanyagoljuk, a testen-kívüliségben előfordult élményekre az autoszkopikus hallucinációk nem adnak magyarázatot. Ennek oka egyszerűen az, hogy az autoszkopikus hallucinációkra nincs magyarázat. Számos ellentmondó magyarázat merült fel különböző ideg- és lélekgyógyászok között, de a vitán kívül általánosan elfogadott elmélet nincs. Az a próbálkozás, mely a testen-kívüliség élményét autoszkopikus hallucinációval magyarázza, olyan, mint aki titkot magyaráz meg rejtéllyel.

Végül van még egy dolog, aminél fogva a testen-kívüliség élménye kapcsolatba hozható a neurológiai magyarázattal. Nemrég találkoztam valakivel, akinél a halál-közeli-élmény után idegzavar lépett föl. Ez az idegzavar testének egy részén levő izomcsoport részleges bénulása volt. Ez volt az összes közül az egyetlen eset - bár gyakran kérdeztem őket, hogy volt-e valami károsodásuk - a halállal való találkozás után.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:39 | Üzenet # 21 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Pszichológiai magyarázatok

A pszichológia még megközelítően sem érte el pontosságban és törvényszerűségben azt a fokot, amit korunk más tudományága megszerzett. A pszichológusok ellentmondó nézeteik miatt különféle csoportokba tömörülnek, vitatkoznak kutatási módszerekről, a lélek természetéről, elsőbbségéről és alapvető véleményekben különböznek egymástól. A lehetséges összes pszichológiai magyarázat helyett inkább azokra a vizsgálódásokra fogok figyelmeztetni, melyeket legtöbbször hallottam hallgatóimtól és ezekhez veszek még egy magyarázatot, amely engem valahogy a legjobban megragadott.

E könyv korábbi lapjain már két pszichikai típusú magyarázatot említettem: az egyik a tudatos hazugsággal kapcsolatos, a másik az öntudatlan fantáziára épült. Ebben a fejezetben két másik pszichológiai kérdést magyarázunk meg.

Izolációs kutatás

Sok előadásomon sohasem fordult elő, hogy valaki a halál-közeli-élményt a modern izolációkutatás fényében próbálta volna megmagyarázni. Mégis ezen a viszonylag fiatal - az emberi magatartástudománnyal foglalkozó - viharosan fejlődő területen kísérlünk meg bizonyos jelenségekre rámutatni és kifejtjük azokat a pontokat, melyek a halál-tapasztalat egyes szakaszaihoz a legközelebb állnak.
Az izoláció-kutatás olyan szakmai irány, mely a következő kérdéssel foglalkozik: Mi történik testileg és lelkileg azzal az emberrel, aki valamiképpen izolált (= elszigetelt) lesz. Ami megtörténhet úgy, hogy hosszú ideig minden emberrel mindenféle kapcsolata megszűnik, vagy hosszú időn át állandóan ismétlődő, egyhangú munkát végez.

Ilyen helyzetek megfigyelésének anyaga sokféleképpen gyarapodott. Vannak magányos kutatók, vagy hajótöröttek, akik tapasztalataikat leírták. Az utóbbi évtizedekben a kutatók azon fáradoznak, hogy ilyen helyzeteket laboratóriumi körülmények között vizsgáljanak meg. Az érzékszervek működésének lecsökkentésével végzett kísérletekről sokat írtak. Pl. egy önként jelentkezőt belelógattak egy víztartályba. A víznek ugyanaz volt a hőmérséklete, mint a testnek. Kötést tettek a szemére és dugót a fülébe. Így a súly- és hő- érzékelést, valamint a fény- és hangérzékelést a minimumra csökkentették. Végtagjait csőbe dugták, úgyhogy nem tudta mozgatni azokat, s így a kéz- és lábmozgás lehetőségétől megfosztották. Ilyen és hasonló körülmények között a kísérleti személy szokatlan lelki jelenségeket élt át, melyeknek egyes részletei erősen hasonlítottak arra, amivel a második fejezetben foglalkoztunk.

Egy asszony, aki rendkívül rossz körülmények között hosszú ideig egyedül lakott az északi sarkon, beszámol arról, hogy életének élményeiről panorámaszerű látomása volt. Hajótörött matrózok, akik heteken át egyedül hánykódtak egy csónakban a tengeren, leírják, hogy hallucinációik voltak és megmenekülésüket természetfeletti lényeknek - kísértetek, vagy szellemek - tulajdonítják. Bizonyos hasonlóságot mutat ez azzal a Fénylénnyel, vagy holtak szellemével, amiről sok tanú beszélt. A halál-közelség más elemei is előfordulnak még az elszigeteltség tapasztalatai között. Ilyenek: időérzékelés megváltozása, a saját testtől elszakadás érzékelése, ellenszegülő érzés a civilizált világba való visszatéréskor, vagy az elszigetelt állapot elhagyása elleni tusakodás, végül a „magány-lét" érzése az egész univerzumban. Ráadásul többen elmondták, hogy a dolgokról más értékfogalom alakult ki bennük s emiatt nem szívesen tértek vissza a civilizált életbe. Bensőleg sokkal biztonságosabbnak érzik magukat. Személyiségük megújulásának érzése is rokon azzal a beszámolóval, amit a halálból visszatértek közöltek.

A haldokló állapotnak vannak olyan megnyilvánulásai, melyeket az elszigeteltség állapotában is fellelhetünk. A halál előtt a betegek gyakran érzik magukat elszigeteltnek, különösen megnyilvánul ez a kórházi intenzív-osztályon, az elfekvőben, amikor a tompított fény, teljes csönd, látogatók hiánya veszi körül őket. Vajon azok az élettani folyamatok, melyek a haldokló testben fellépnek, előidézhetik-e az elszigetelődés végső formáit, melyek az agyhoz futó ingerek csaknem teljes megszűnését jelentik? Továbbá: amint már sok halál közelébe jutott ember mesélte nekem, - és már kifejtettük - azt, hogy mennyire erőt vesz rajtuk az elszigeteltség, a magányosság és az elszakítottság állapotának szomorú érzése, amikor testükön kívül tartózkodtak.

Nagyon valószínű, hogy határeset lehet az, amit most elmondok, mert nem sorolható sem a halálközeli-élményekhez, sem az izolációs tapasztalatokhoz. Egy férfi a következő történetet mondta el, mely súlyos betegsége idején a kórházi tartózkodása alatt fordult elő:
„A kórházban nagyon rosszul voltam. Amikor ott feküdtem, képek jelentek meg hosszasan előttem, mintha a tv képernyőjén peregtek volna. A képeken embereket láttam s egyikük egy térségen keresztül közeledett felém, lassan elhaladt mellettem, majd egy újabb jelent meg. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy kórházban fekszem betegen, de csodálkoztam ezen és nem értettem, hogy mi történik itt. Néhány embert felismertem közülük - barátaim, rokonaim voltak -, a többit nem. Hirtelen rájöttem arra, hogy akiket felismertem, azok már régen meghaltak."

Jogos a kérdés: vajon ez az élmény hova sorolható? Hiszen hasonlít a halál-közeli- élményekhez is, meg az izolációs tapasztalatokhoz is. A halál-közeli élményekhez azért, mert holtak lelkével történt találkozás, de különbözik is azoktól, mert semmi más elem nem fordult elő benne. Érdekes tapasztalatot élt át egy önkéntes kísérleti személy az izolációs kísérlet közben, aki egy ideig egyes cellában élt. Hallucinációi voltak, melyekben híres emberek képét látta. Ezt talán úgy kell tekintenünk, mint egy beteg súlyos állapotának következtében fellépő halál-közeli-élményt, vagy mint izolációs tapasztalatot, amit a bezártság körülményei okoztak? Ezek olyan helyzetek, melyekre nincs egyértelmű magyarázat, melynek alapján vagy az egyik vagy a másik kategóriába lehetne sorolni. Határesetek mindig lesznek.

Az izoláció-kutatás élményei ilyen áttekintés ellenére sem magyarázzák meg a halál-közeli élményeket. Különösen a lelki jelenségeket nem lehet megmagyarázni, melyek elszigetelt állapotban jelentkeznek. Az ismert elméletek nem alkalmasak erre. Akik a halál-közeli- élményeket az izolációs tapasztalatokkal akarják magyarázni, ugyanazt teszik, mint akik a testen-kívüliség élményét :az autoszkopikus jelenségekkel magyarázzák. Ez annyit jelent, mint egyik titok helyébe másikat tenni. Az izolációs körülmények között fellépő látomások magyarázatára két ellentétes nézet létezik. Az egyik szerint ez a jelenség valóságos alap nélküli "elképzelt" és "hallucinációs" érzés. Ilyeneket kerestek a mindenkori misztikusok és sámánok a vadonok magányában, ahol megvilágosodást és kinyilatkoztatást véltek felfedezni. Az a gondolat, hogy az izoláció lelki újjászületést eredményezhet, sok kultúrában a hit lényeges része és ez megtalálható sok nagy vallási műben, sőt a Bibliában is.

Bár ez az elképzelés nyugati hitstruktúránkban jelenleg kissé idegen, mégis számos védelmezője van. A legkorábbi és híres izoláció-kutató dr. John C. Lilly, pár évvel ezelőtt a saját lelki önéletrajzát jelentette meg "A forgószél középpontja" címmel. Ebben a könyvben egyértelműen azt állítja, hogy izolációs élményeiben a megvilágosodás és a magasabb (vagy mélyebb) ismeretek igazi tapasztalatait fedezte föl és azok semmiképpen se "valótlanok", vagy "elképzelt" dolgok. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Lilly a saját halál- közeli-élményeiről számol be és azokat ugyanabba a kategóriába helyezi, mint izolációs tapasztalatait. Ezek szerint az izoláció, a hallucinogének és a halál-közelség egyike lehet azon utaknak, melyek az öntudat új birodalmába vezethetnek.

Álmok, hallucinációk, kényszerképzetek

A halál-közeli-élmények - mondják egyesek - nem mások, mint csodálatos álmok, fantáziaképek, vagy hallucinációk, amik különböző tényezők hatására létrejöhetnek: az egyik esetben a kábítószer, a másikban az anoxia (= teljes oxigénhiány) az agyban, a következőben az izoláció stb. A halál-közeli-élményeket tehát kényszerképzeteknek mondják. Véleményem szerint több tény szól ez ellen.

Először is nagy hasonlóságokat találhatunk tartalomban és felépítésben a különböző ábrázolásokban, jóllehet ezek nem azonosak azokkal, amiket tanúim elmondtak és azokkal, amiket korunkban a halottak sorsáról hisznek. Továbbá elmondjuk, hogy a haldoklás eseményének leírásai, amiket kortársaink elmondanak, csodálatosan megegyeznek azokkal, amiket az ősi, távoli forrásmunkák lefektetnek, melyekről az én tanúimnak fogalmuk sem lehetett.

Másodszor tény, hogy azok a személyek, akikkel beszéltem, nem voltak pszichológusok. Őket érzelmileg kiegyensúlyozott, normális embereknek ismertem meg, akik hasznos tagjai a társadalomnak. Munkahelyeken dolgoznak és felelősségteljes pozíciókat töltenek be. Komoly házasemberek, gondoskodnak családjukról és kapcsolatban vannak barátaikkal. Tanúim egyike sem élt át olyan jót, mint életének megmagyarázhatatlan élményét. Végül nagyon fontos, hogy a szóban forgó emberek nagyon pontosan megtudták különböztetni az álmot az ébrenléttől. Ezek a személyek hangsúlyozták, hogy a hálát közelében velük történt események nem voltak álmok, hanem valóságos történetek. Végül van még egy tény, ami a testen-kívüliség mozzanatát különleges módon bizonyítja. De becsületszavamat adtam, hogy neveket nem említek könyvem írásakor és az egyes részletek bizonyításához. Én eleget láttam és hallottam, hogy a következőket kijelenthessem: a csodálkozás és a megdöbbenés nálam se kisebb. Meg vagyok győződve, hogy akik szorgalmasan kutatják a halál-közeli élményeket, valószínűleg ugyanerre a bizonyosságra tesznek szert. Hiszem, hogy az illetők fognak annyi bizonyítékot találni, hogy kijelenthessék, hogy a halál-közeli élmények egészen mások, mint az álmok és talán egy egészen különleges kategóriához tartoznak.

Utolsó megjegyzésként hozzátenném, hogy a "magyarázatok" nemcsak elvont, intellektuális gondolatépítmények, hanem némely esetben azoknak a személyeknek a hitvallásai, akik azokat megalkották. Az emberek hajlanak a szabályos, természettudományos magyarázatra, amit megalkottak, vagy elfogadtak, hogy összeházasítsák a mi témánkkal. Miközben az élet és a halál közti átmeneti állapotot vizsgáltam és ezekről sok előadást tartottam, a jelenség sok magyarázatának képviselőjével találkoztam. Ezek az emberek vagy a fiziológia, vagy a farmakológia, vagy a neurológia talaján álltak és saját személyes felfogásukból, mint alapállásból indultak ki és véleményüket akkor is tartották, amikor azokat példákkal cáfoltuk meg. Van köztük, aki a freudi pszichoanalízisért lelkesedik, vagy tűzzel magyarázza, hogy a Fénylény az Atya- imágó előrevetítése, van aki ezzel szemben a közösségi öntudat jungi archetípusait védi stb., stb.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az elmondottakkal kapcsolatban semmi új magyarázatot nem adtam, csak azt akarom mondani, hogy számomra a leggyakoribb magyarázatok is kérdésesek. Amit tulajdonképpen szeretnék mondani, az a következő: legalábbis hagyjuk függőben azt a lehetőséget, hogy a halál-közeli-élmény újszerű jelenség, melynek magyarázatát és értelmezését egészen új módszerekkel kell kifejtenünk.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:40 | Üzenet # 22 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére HATÁSOK

Könyvem írása közben tökéletesen tudatában voltam annak, hogy nézeteim és véleményeim nagyon könnyen félreérthetők. Különösen természettudományos beállítottságú olvasóim előtt szeretném hangsúlyozni: nagyon jól tudom, hogy munkám nem tudományos munka! Filozófus kollégáimnak azt szeretném kiáltani: nem vagyok abban a tévhitben, mintha "bizonyítottam" volna, hogy van élet a halál után! Hogy ezeket a problémákat alaposan megtárgyaljuk, ahhoz egész részletes vitákba kellett volna bocsátkozni, melyek ennek a könyvnek a kereteibe helyszűke miatt nem férnek bele. így tehát csak a következő, rövid megjegyzésekre szorítkozom.

Az egyes szaktudományokban, mint a logika, jog- bölcselet és természettudomány, ilyen szakkifejezések vannak: "következtetés, bizonyítás, indoklás" és ezeknek kifinomultabb jelentésük van, mint a mindennapi szóhasználatban. A mindennapi beszéd e szavakat nem pontos jelentéssel használja. Elég egy futólagos pillantás valamelyik magazinba, hogy megállapítsuk, csaknem minden valószínűtlen történet "bizonyítékul" szolgálhat mindenféle csodálatos feltevéshez.

Hogy milyen következtetéseket vonhatunk le az adott premisszákból és milyeneket nem, az a logikában nem csupán ízlés kérdése. Nagyon szigorú szabályok, előírások és törvények határozzák meg. Ha azt mondjuk, hogy bizonyos következtetést levontunk, akkor egyben azt is állítjuk, hogy mindannak a következtetésnek, mely ezekből a premisszákból indul ki, ugyanolyan pontosnak kell lennie, ha közben semmi logikai hiba nem történt.

Ebből a rövid utalásból következik, hogy vizsgálataimból miért nem vonok le bármilyen "következtetést" és miért mondom, hogy nincs szándékomban új tanítást adni a halál utáni továbbélésről a régi helyett. Mégis állítom, hogy ezek a halál-közeli-élmények nagyon jelentősek. Szeretnék értelmezésükkel középúton járni: ezek a tapasztalatok sem lezárva, sem tudományos, vagy logikai bizonyítékokkal alátámasztva, sem szenzációsan felnagyítva nincsenek, melyekben népies érzelemnyilvánításokat használtunk volna fel bizonyítékként, melyek "bizonyító" erővel utaltak volna arra, hogy van élet a halál után. Ugyanakkor számomra marad egy nyitott kérdés, vajon pillanatnyi tehetetlenségünkben, ami a "bizonyítékot" illeti, felismerhető lesz-e az akadály, ami magában a halál-közeli- élmény természetében rejlik? Ehelyett talán a jelenleg ismert tudományos és logikai módszerekben van az akadály? Lehet, hogy a jövőben a természettudósok és a filozófusok szemlélete megváltozik. (Nem szabad elfelejteni, hogy a természettudomány és a logika módszere nem merev és megváltozhatatlan, hanem dinamikusan fejlődik.)

Most a végén itt állok következtetések, bizonyítékláncok, vagy oksági alapok nélkül, sőt az eredmény, amivel rendelkezem, nem más, mint érzések, kérdések, hasonlatok, megmagyarázhatatlan rejtélyek gyűjteménye. Talán jobb, ha nem is kérdezik tőlem, hogy tanulmányomhoz milyen zárókövetkeztetést formáltam, hanem csak annyit mondanék, hogy nekem személyesen mit jelent ez a munka? Válaszul ennyit mondhatok: Ha valaki átéli azt, hogy egy ember elmondja élményét, mely tele van meggyőzőerővel, azt írásban nehéz kifejezni. Az ő számukra halál-közeli-élményük nagyon valóságos történet volt. És amint őket hallgattam, élményük számomra is valóságos történetek lett.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez pszichológiai és nem logikai gondolatmenet. A logika általánosan kötelező valami, a pszichológiai gondolatsor nem ennyire általános erejű. Egyiket így, a másikat úgy változtathatja meg ugyanaz a körülmény. Függ a rátermettségtől és a jellemtől, és nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha a saját beállítottságom mások számára kötelező lenne: Ha válaszolnom kell a nekem szegezett kérdésre: "ha ezeknek az élményeknek végső magyarázata csupán szubjektív dolog marad, akkor egyáltalán milyen következtetésre jusson az olvasó?" - nem is tudok más választ adni erre a kérdésre, mint felhívom az emberiség határtalan érdeklődését a halál természetére. Hiszem, hogy mindaz, amit nyújtottam, hasznos lehet a halálproblematika megvilágításához.

E téma megtárgyalásához sok hivatásbeli és tudományos szakember szükséges. Szükség van orvosra, aki a haldokló betegnek is biztatást nyújt, lelkészre, aki előkészíti a halálra. Tág értelemben szükség van pszichológusokra és pszichiáterekre, hogy gyakorlatilag is eredményes kezelési módszert tudjanak alkalmazni a lelki zavarok gyógyítására. Először tudniuk kell, mi a lélek, vagy szellem és hogy ez a valami a testtől függetlenül is létezik. Ha nem tudják, akkor a lélekgyógyászat súlypontja a fizikai-kémiai-módszer irányába tolódik el - drogok, elektrosokk, agysebészet és hasonlók felé. Visszatérve: ha van ismertető jel arra, hogy a szellem (lélek) a testtől elkülönítve valóban létezik és önmagában is fennáll, akkor a lelki zavarok gyógyításának valami egészen másnak kell lennie.

De itt többről van szó, mint egyetemi és szakmai kérdésről. Itt nagyon, nagyon személyes dolgokat beszéltünk meg, mert minden, amit a halállal kapcsolatban megtapasztaltunk, lényeges következményekkel járhat életvitelünkre. Ha a tapasztalatok, melyeket a könyvben tárgyaltam, valódi háttérrel rendelkeznek, akkor annak messzemenően gazdag jelentéssel kell rendelkeznie arra nézve, hogy mit csinálunk az életünkben. Akkor bebizonyosodna, hogy ezt az életet valójában nem tudjuk megérteni addig, amíg nem kapunk egy szikrányit abból, ami ezt felülmúlja.



IRODALOM

Evans-Wentz, W. Y. (ed): A Tibeti halottkönyv, New York, Oxford University Press, 1957.

Hamilton Edith and Cairns, Huntington (eds.): Platón összegyűjtött dialógusai, New York,

Boltingen Foundation, 1961.

Lilly, John C. M. D.: A forgószél középpontjában. New York, The Julian Press, 1972.

Lukianowicz, N.: Autoszkopikus hallucinációk. Archives of Neurology and Psychiatry (August 1958).

Plató: Szókratész utolsó napjai, trans by Hugh Treden- nick, Baltimore, Penguin Books, 1959.

Stevenson, lan, M. D.: A lélekvándorlás húsz bizonyított esete, Charlottesville, University Press of Virginia, 1974.

Swedenborg, Emmanuel: Compendium of the Theological and Spiritual Writings of Emmanuel Swedenborg, Boston, Crosby and Nichols, 1853.

Weil, Andrew, M. D.: The Natural Mind, Boston, Houghton Mifflin, 1973.


Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Raymond A. Moody: Élet az élet után (A teljes könyv)
Oldal 2 / 2«12
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016