Raymond A. Moody: Élet az élet után - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 1 / 212»
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Raymond A. Moody: Élet az élet után (A teljes könyv)
Raymond A. Moody: Élet az élet után
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 10:52 | Üzenet # 1 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A könyv teljes tartalmát az interneten találtam másolható és beilleszthető formában.
Forrás:
http://www.scribd.com/doc/35318675/Raymond-A-Moody-Elet-az-elet-utan

Ha a tartalom megosztása ebben a formában hivatalos szerzői jogot sért, kérem jelezzék felém és én azonnal, de legfeljebb 24 órán belül az anyagot törlöm a honlapomról.


Dr. med. Raymond A. Moody

I.

ÉLET AZ ÉLET UTÁN

A mű eredeti címe: LIFE AFTER LIFE
The investigation of a phenomenon - survival of bodily death.
A mű 1975-ben jelent meg a Mockingbird BOOKS Inc. Covington, Georgia kiadónál
Magyarra fordította: Dr. Kisnemes János
Life after life ©1975 by Raymond A. Moody. Jr.

RAYMOND A. MOODY
I. RÉSZ
ÉLET AZ ÉLET UTÁN
Fordította: Dr. Kisnemes János

(Moody második könyvének címe: Gondolatok a halál utáni életről. Hamarosan azt is olvashatjátok.)


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 10:54 | Üzenet # 2 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Tartalomjegyzék

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

ELŐSZÓ

BEVEZETÉS

A HALÁL JELENSÉGE

A HALÁL MEGTAPASZTALÁSA
Leírhatatlanság
A halálhír meghallása
A béke és nyugalom érzései
A zaj
A sötét alagút
Testen kívül
Találkozás másokkal
A Fénylény
Visszatekintés
Határ, vagy sorompó
Visszatérés
Közlési kísérletek
Egész életre kiható következmények
A halál új szemlélete
A hitelesség kérdése

A PÁRHUZAMOS HELYEK
A Biblia
Platón
A Tibeti halottkönyv
Emmanuel Swedenborg

KÉRDÉSEK

MAGYARÁZATOK
Természetfölötti magyarázatok
Természetes (természettudományos) magyarázatok
Gyógyszeres magyarázat
Fiziológiai magyarázatok
Neurológiai magyarázatok
Pszichológiai magyarázatok

HATÁSOK

IRODALOM

GONDOLATOK A HALÁL UTÁNI ÉLETRŐL

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 10:54 | Üzenet # 3 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére 150 olyan ember számol be élményéről aki orvosi értelemben meghalt, és mégis feléledt.
Egy eddig megmagyarázatlan tapasztalat kutatása

Mit jelent meghalni?
„Minden fájdalom eltűnt.”
„Irtózatos sebességgel rohantam keresztül egy légüres téren.”
„Nem éreztem semmi félelmet, hanem teljes békét és nyugalmat.”
„Nagyon sötét, mély völgyben voltam. Később arra gondoltam: igen, most már tudom mit jelent a Bibliában említett 'árnyék és halál völgye', mert ott voltam …”
„Miután visszajöttem, egy héten keresztül sírtam, mert a másik világ megpillantása után ezen a világon kell élnem.”
„Teljesen új világ nyílt meg előttem. Folyton arra gondoltam: olyan sok dolog vár még rám, amit meg kell ismernem.”
„Hallottam egy hangot, mely közölte velem, hogy mit kell tennem: vissza kell mennem a földi életbe; de félelmet nem éreztem.”



KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon sok ember segített és bátorított kutatásaim és írásom közben. Segítségük nélkül az egész megoldhatatlan lett volna. Köztük kell megemlítenem John Ouzts barátomat, aki rábeszélt arra, hogy erről a témáról szóló első nyilvános előadásomat könyvben foglaljam össze. Ugyanígy John Egle, aki a Mockingbird Books kiadónál dolgozik; ő biztatott először arra, hogy munkám eredményeit feljegyezzem és kezdettől fogva mindvégig ellátott tanácsaival és segítségemre volt tetteivel. Leonard, Mae, Becky és Skott Brooks mindig rendelkezésemre bocsátottak lakást, ellátást és egy kocsit ügyeim intézéséhez, ha szükségem volt rá. Kathy Tabakian számtalan interjúra kísért el, s a vele folytatott hosszas beszélgetés erről a témáról termékenyítőleg hatott rám. A georgiai Orvosi Egyetemen működő Russ Moores, Richard Martin és Ed McCranie értékes javaslatokat adott, s az e témával kapcsolatos fontos irodalomhoz segített hozzá. Feleségem is sok munkát áldozott a kéziratokra és ezek sajtó alá rendezésére. Végül köszönetet mondok mindazoknak, akik a halállal való találkozásukról beszéltek nekem. Szeretném remélni, hogy ez a könyv visszafizeti mindazt a bizalmat, amit a fent említett személyek belém helyeztek.


ELŐSZÓ

Abban a szerencsében részesültem, hogy Dr. Moody: "Élet az élet után" c. könyvét kutyanyelv alakjában olvashattam. Az olvasás után ennyit mondhatok: örülök, hogy ennek a fiatal tudósnak van bátorsága ahhoz, hogy munkájának eredményeit összegyűjtse és ennek az új kutatási területnek nagy nyilvánosságot szenteljen. Több, mint húsz éve foglalkozom halálos betegekkel és általuk bepillantást nyertem a számomra egyre fontosabbá váló halál jelenségébe. Ma már egy csomó dolgot ismerünk a halál lefolyásáról, vagyis arról, mi történik a halálba való belépésnél, mit tapasztalnak a betegek, ha klinikai értelemben meghaltak. Ez utóbbiról eddig alig voltak ismereteink, s ezért még sok a nyitott kérdés.
A kutatómunkák, ahogy azt dr. Moody könyvében előadja, sok embert felvilágosítanak és megerősítik azt, amit kétezer év óta tanítanak - hogy van élet a halál után. Bár ő azt mondja, nem kifejezetten a halál jelenségével foglalkozott, de tapasztalatai azt mutatják, hogy a haldokló beteg megtartja öntudatát és érzékeli környezetét akkor is, ha a klinikai halál állapotában van. Ez messzemenően megegyezik a saját kutatásommal, mely olyan betegek kijelentéseire támaszkodik, akik meghaltak, de aztán visszatértek az életbe, jóllehet erre egyáltalán nem is számítottunk, sőt amit néhány nagyon jól ismert, tudományos és gyakorlati téren kiemelkedően művelt orvos is csodálkozással vett tudomásul. Amikor ezek a betegek kiléptek anyagi testükből, a békesség és teljesség mély érzését élték át. A legtöbben észleltek egy másik személyt, aki őket a másik létformába való átmenetnél segítette. A betegek találkoztak olyan, már korábban meghalt személyekkel, akikkel földi életükben baráti kapcsolatban voltak, vagy olyan vallási alakkal, aki hitükhöz kapcsolódott. Amikor dr. Moody könyvét olvastam, felvillant bennem az a gondolat, hogy saját kutatásaim eredményeit papírra vessem én is.
Dr. Moodynak rengeteg kritikai támadásra kell felkészülnie, főleg két oldalról. Az egyik oldalon lesznek a teológusok, akik élesen szembeszállnak azzal, aki az általuk tabunak nyilvánított területre tudományosan bemerészkedik. Bizonyos egyházi körökben ilyen kutatás ellen már hangos szemrehányásokat nyilvánítottak. Egy pap vitatkozva beszélt arról, hogy itt „olcsó vigaszt fognak árulni”. Mások egyszerűen úgy érzik, jobb lenne, ha a "van-e élet a halál után?"-kérdés továbbra is hit-kérdés maradna és azt senki sem kutatná. A másik csoport, mely dr. Moodyt meg fogja támadni, tudósokból és orvosokból tevődik össze, akik ezt a tanulmányt "tudománytalannak" fogják tartani.
Azt hiszem, társadalmunk átmeneti korban él. Bátorságot kell vennünk, hogy új kapukat döngessünk és elismertessük, hogy mai tudományos módszereink nem elegendők eme új kutatási terület sokrétűségéhez. Azt hiszem, ez a könyv új ajtókat fog kitárni olyan emberek számára, akik lelkileg nyíltak, reményt és bátorságot ad nekik az új kutatási területhez. Érezni fogják, hogy dr. Moody mint igazi és becsületes kutató írja le munkái eredményeit. öt igazolják az én vizsgálataim és eredményeim is, melyeket számos természettudós, pszichológus és teológus is megerősít, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy ezen a területen tevékenyen részt vegyenek abban a reményben, hogy segítsék azokat, akiknek nem elég a puszta hit, hanem a tudományt is igénylik.

Ezt a könyvet mindenkinek őszintén ajánlom és gratulálok dr. Moodynak, hogy volt bátorsága munkájának eredményeit immár könyv formájában is közreadni.

Flossmoor, Illinois
Elisabeth Kübler-Ross M.D.



BEVEZETÉS

Ez a könyv is, mint minden emberi alkotás, természetesen magán viseli a szerző életét, gondolkodásmódját és előítéleteit. Noha megpróbáltam olyan tárgyilagos és hű maradni, amennyire csak lehetséges, mégis hasznosnak találom, ha az olvasó bizonyos személyes vonatkozásokról tőlem értesül, melyek a következő fejezetekben segíthetnek néhány rendkívüli kijelentés könnyebb megértéséhez.
Első helyen említem azt a tényt, hogy én még soha nem voltam közel a halálhoz. Könyvem nem saját tapasztalataimra támaszkodik, hanem más emberek személyes tapasztalataira. Mivel vizsgálataim anyaga ilyen forrásokból táplálkozik, a magam számára teljes tárgyilagosságot nem igényelhetek, mert munkám érzelmileg is hatott rám. Oly sok ember tapasztalatának közlését végighallgatva, melyek e könyv magját alkotják, az az érzésem támadt, mintha azokat magam is átéltem volna. Nagyon remélem, hogy magatartásom munkám ésszerűségére és értékelésére semmi káros következménnyel nem jár.
Másodszor: e könyvet olyan emberként írom, aki nem rendelkezik az okkult és parapszichológiai jelenségek gazdag irodalmának átfogó ismereteivel. Nem azt állítom, hogy ezek teljesen ismeretlenek lennének előttem, hanem csak azt akarom mondani, hogy a mélyebb elmerülés ebbe az irodalomba jobban hozzásegített volna a szóban forgó történések jobb megértéséhez. Valóban szándékomban van az idevonatkozó írásokat pontosabban áttanulmányozni, mert tudni akarom, mennyire fogják támogatni mások kutatásai az én eredményeimet.
Harmadszor: röviden utalnom kell vallásos neveltetésemre. Családom a metodista egyházhoz tartozik. Szüleim sohasem kényszerítették gyermekeikre vallásos elképzeléseiket. Általában azon fáradoztak, hogy engem abban segítsenek, ami iránt magamtól kezdtem érdeklődni és megadták a lehetőséget, hogy érdeklődésemet valóra váltsam. Így nevelődtem és szereztem olyan vallásos hitet, mely nem holmi ortodox rendszer merev tantételeiből állt, hanem lelki és vallási kérdések, tanulmányok, gondolatrendszerek iránti komoly érdeklődésből. Hiszem, hogy az emberiség minden nagy vallásában sok igazság rejlik, és úgy gondolom, egyikünk se állíthatja magáról, hogy azok mély és lényegi igazságait megértette. Tisztán szervezetileg kell tekinteni, hogy a Metodista Egyháznak vagyok tagja.
Negyedszer: egyetemi és hivatásbeli fejlődésem nem a szokásos keretek közt folyt le - változatosnak lehet nevezni. Mindenekelőtt a virginiai egyetemen filozófiát hallgattam és 1969-ben elnyertem a filozófia-doktori címet. Érdeklődésem inkább az etika, logika és a lingvisztika területére irányult. Ezután három évig tanítottam egy észak-karolinai egyetemen, majd beiratkoztam az orvosi fakultásra. Pszichiátriai szakorvos akartam lenni és a főiskolán előadásokat akartam tartani az orvostudomány filozófiai kérdéseiről. Mindezek az érdeklődések és tapasztalatok olyan magatartásra és viselkedésre ösztökéltek, mely a szóban forgó téma kutatására fordította figyelmemet.

Ezzel a könyvvel olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, mely éppoly elterjedt, mint elrejtett. Hasonlóképpen szeretném a nyilvánosság érdeklődését felkelteni és ezt a jelenséget széles körben vitára bocsátani. Erősen meg vagyok győződve arról, hogy ennek a jelenségnek tulajdonképpeni jelentősége nemcsak tudományos és gyakorlati téren érdekes - különösen a pszichológiában, pszichiátriában, orvostudományban, filozófiában, teológiában és lelkipásztorkodásban -, hanem mindennapi életünk hétköznapjain is.
Mindjárt az elején szeretném hangsúlyozni, hogy a könyvben elmondandók alapján nem a halál utáni életet szándékozom bebizonyítani. Úgy gondolom, jelenleg ilyen bizonyíték egyáltalán nem lehetséges. Ezért elkerültem a nevek említését és bizonyos azonosítható életrajzi részleteket elkendőztem, ugyanakkor magukat a történeteket változatlanul megtartotta m. Erre azért volt szükség, hagy az érintett személyek magánélete titokban maradjon, másrészt, hogy hozzájárulásukat megkapjam tapasztalataik nyilvánosságra hozásához.
Sokan lesznek, akik ennek a könyvnek kijelentéseit hihetetlennek fogják találni és első megnyilvánulásként tagadni fogják azokat. Valójában nincs jogom e csoporthoz tartozókat bírálni. Néhány évvel ezelőtt bizonyára én is így vélekedtem volna erről. Senkitől sem várom, hogy e könyv tartalmát egyszerűen elfogadja és elhiggye csupán az én tekintélyem miatt. Ellenkezőleg! Mint képzett logikus (= filozófus), egyáltalán nem akarok hit-bevezetőt tartani. Ez történne, ha a tekintélyemre hivatkoznék. Ezért szeretnék erről minden egyes olvasót lebeszélni. Ennek ellenére, mindazoknak, akik e könyv olvasásakor hitetlenül csóválják a fejüket, szeretném ajánlani: kérem, járjanak utána kissé ennek a dolognak! Ilyen értelemben biztattam hallgatóimat, hogy saját maguk kutassanak és kérdezősködjenek. Akik kezdetben kétkedéssel fogadták ezt, többen közülük nem sokáig maradtak meg kételyükben, hanem később ugyanúgy csodálkoztak az ilyen eseményeken, mint én. Másrészt, minden bizonnyal sokan lesznek olyanok, akik ezt a könyvet megkönnyebbüléssel fogják olvasni, mert megtudják, hogy nem egyedül vannak birtokában ilyen tapasztalatoknak. Ezeknek az embereknek - akiknek ilyen élményeik vannak és mások elől elhallgatták, vagy csak nagyon kevés embernek mondták el azokat - csak azt tudom mondani, ez a könyv kellő bátorságot ad, hogy erről a témáról szabadabban beszéljenek, s ezáltal az emberi lélek legtitokzatosabb oldalát világosabb fényben fogjuk látni.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 10:55 | Üzenet # 4 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A HALÁL JELENSÉGE

Mit jelent meghalni?

Amióta ember létezik, feltették ezt a kérdést. Az utóbbi években több alkalommal nagyszámú hallgatóság előtt én is így cselekedtem. A közönség diákokból, pszichológusokból és szociológusokból tevődött össze, jelen voltak egyházi szervezetek, a televízióstúdió vendégei, különböző egyesületek, klubok és körök egészen az orvosi szakszövetség képviselőiig.

Ennyire élénk érdeklődés alapján bizonnyal állíthatom, hogy a legkülönfélébb felfogású és élettapasztalatú emberekben ez a téma heves érzelmi megnyilvánulásokat váltott ki. Bár kétségtelenül nagy az érdeklődés, mégis igaz, hogy a halálról a legtöbb ember nem szívesen beszél. Ennek két oka van. Az egyik pszichikai és kulturális jellegű: a haláltéma tabu. Talán öntudatlanul is él bennünk ez az érzés, ha a halállal kapcsolatba kerülünk, még ha közvetett formában is, mert azonnal a saját halálunkra gondolunk, ami előbb- utóbb bekövetkezik. Pl. a legtöbb orvostanhallgató azt tapasztalja - magamat is beleértve -, amikor először lép a boncolóterembe és közvetlenül találkozik a halállal, hogy erős szorongó érzés keletkezik benne. Ami engem illet, ma már világosan látom, miért volt ilyen érzésem. Ha most visszaemlékezem, úgy látom, hogy ez nálam nemcsak azokkal az emberekkel való együttérzés volt, akiknek maradványait magam előtt láttam - bár ez az érzés is létezett -, hanem a látvány saját halandóságomnak is a jelképe volt. Valamiképpen, ha öntudatlanul is, arra kellett gondolnom: "Ez veled is meg fog történni!"

Ugyanígy érthető az e témától való irtózás lélektanilag is. A halálról való beszélgetésben sok embernek az az érzése támad, hogyha lelkileg felidézte a halált, akkor valamiképpen kényszerítve van arra, hogy saját halálának elkerülhetetlen voltára gondoljon. S mivel magunkat ettől a lelki sérüléstől meg akarjuk kímélni, megpróbálunk egyszerűen elzárkózni előle és az egész témát kerüljük.
Egy másik ok, amiért a halálról nehéz beszélni, magában a nyelv természetében rejlik. Az emberi beszéd szavai rendszerint olyan valamire vonatkoznak, amiket értelmi rendszerünkkel tapasztalunk meg. A halál olyan valami, ami a legtöbb ember számára a tudatos megtapasztaláson kívül esik, mert a legtöbb embernek nincsen ilyen tapasztalata. Ha egyáltalán beszélni akarunk a halálról, akkor le kell győzni a társadalmi tabukat és a begyökerezett nyelvi nehézségeket is. Ha mégis beszélünk e halálról, gyakran csak tetszetős hasonlatokkal fejezzük ki magunkat: tapasztalati világunkból ismert kellemesebb dolgokhoz hasonlítjuk.

A leghétköznapibb analógia: a halálnak az alváshoz hasonlítása. Meghalni - szoktuk mondani - annyit jelent, mint elaludni. Ez a metafora nagyon elterjedt a mindennapi gondolkodásban és beszédben, a különböző korszakok és kultúrák irodalmi alkotásaiban. Úgy látszik, már a régi görögöknél is ez volt a felfogás. Az Iliászban pl. Homérosz az alvást a "halál testvérének" nevezte. Platón az "Apológia"-ban tanítójának, Szókratésznek - akit az athéni bíróság akkor ítélt halálra - egy párbeszédben a következőket adja a szájába:

„Ha a halál álmatlan alváshoz lenne hasonló, óriási nyereség lenne. Mert valóban hiszem, ha valaki olyan éjszakába kerül, amelyben oly mélyen elaludt, hogy semmit se álmodott és összehasonlítja életének minden napját és éjszakáját ezzel az éjszakával, akkor valóban azt kellene mondania, hogy életének mennyivel több napját és éjszakáját jobban és kellemesebben töltötte el, mint ezt az éjszakát. És valóban hiszem, hogy nemcsak egy egyszerű ember, hanem a király is könnyebben meg tudná számlálni ezeket a napokat és éjszakákat, mint az ellenkezőket. Ha tehát a halál alvás lenne, azt nyereségnek tekinteném és a halálban töltött idő csak egy hosszú éjszaka lenne.”

Ez az elképzelés a mai beszédben is tovább él. Vegyük csak ezt a kifejezést: "elaltatás". Ha valaki a kutyáját az állatorvoshoz viszi és el akarja altatni, akkor ezen egészen mást ért, mint amikor az altató orvos a műtét előtt arról beszél, hogy valakinek a férjét, vagy a feleségét el fogja altatni.

Egyesek szívesen alkalmaznak a halálra rokonértelmű hasonlatot. Szerintük a meghalás olyan, mint egy nagy feledés. Aki meghal, az elfelejt minden gondot és fájdalmat, megszabadul a gyötrelmes emlékektől. Bár ősi és általános dolog a halált alvásnak és feledésnek nevezni - és ez most is fennáll -, mégis elégtelennek bizonyul, mert nem tud valódi vigaszként megnyugtatást adni. Hiszen mindkettő ugyanazt az alapgondolatot fejezi ki, csak különböző módon. Bármennyire is szép kifejezések ezek, valójában mégis azt jelentik, hogy a halál tudatos létünk megsemmisülése. Ha ez igaz, akkor a halál egyáltalán nem képes megadni azt, amit alvásnak és feledésnek nevezünk. Az alvás valami pozitívum és szándékait dolog az életben, mert arra ébredés következik. A pihentető éjszakai alvás az ébredés utáni órákat kellemessé és tevékennyé teszi. Ha abból többé nincs ébredés, akkor az alvás állapota sem lenne jótékony dolog. Hasonlóképpen tudatos létünk megsemmisülése nemcsak minden fájdalmas dolog megszűnését jelentené, hanem minden kellemes emlékét is. Alaposabban átgondolva kiderül, hogy a két analógia emlegetése a halállal kapcsolatban nem is olyan pontos, hogy abból valóságos vigaszt és reményt meríthetnénk.

Van azonban egy másik elmélet, mely tagadja azt az elvet, hogy e halál az öntudat megsemmisülése. Talán régebbi hagyomány szerint az emberi lény bizonyos megjelenési formája akkor is fennmarad, ha a fizikai test működése megszűnt és a test végleg elhalt. Ezt a fennmaradó megjelenési formát különféle névvel illették: psziché, lélek, szellem, én, lényeg, lét, öntudat. Maga az elnevezés nem fontos, hanem csak az az elgondolás, hogy az ember a testi halál után egy másik lét-formába lép és ez az elképzelés megfelel az emberiség legtiszteletreméltóbb vallásos gondolkodásának.

Törökországban feltártak egy temetőt, mely kb. 100 000 évvel előbb létesült a neandervölgyinél. A régészek a leletekből meglepő következtetéseket vonhattak le, mert ezek a régi emberek virágokra és virágos ágakra helyezték el halottaikat. Ebből arra lehet következtetni, hogy ők a halált valami ünnepélyes dolognak tartották, mely a halottnak ebből a világból a másikba való átmenetele. És valóban a világ minden részén talált sírleletek arról tanúskodnak, hogy az ember testi halála után tovább él.

Tehát két ellentétes válaszunk van eredeti kérdésünkre a halál lényegét illetően. Mindkettő ősi hagyományokra épül és mindkettőt széles körben hiszik. Egyesek azt mondják, hogy a halál az öntudat megsemmisülése; mások meg vannak győződve arról, hogy a halálban a lélek, vagy a szellem átmegy a valóság másik létrendjébe. A következőkben nem akarok dönteni e két nézet között. Egyszerűen csak azt szeretném közölni, hogy kutatásaim során miként jártam el az egyik válasz szerint.

Az utóbbi években nagyon sok olyan személlyel találkoztam, akikkel valami olyan történt, amit én "halál-közeli-élmény"-nek, vagy "majdnem-a-halál-megtapasztalásának" neveznék. Ezekkel az emberekkel a legkülönfélébb módokon találkoztam. Az első egészen véletlenül történt, 1965-ben a virginiai egyetemen filozófiát hallgattam. Itt találkoztam az egyetem klinikájának pszichiátria-professzorával. Kezdettől fogva megragadott engem az ő emberi melegsége, barátságos és vidám természete. Teljesen meglepődtem, amikor később különös érdekességeket hallottam róla, nevezetesen azt, hogy ő meghalt - nem is egyszer, hanem egymásután kétszer is, 10 perces különbséggel - és igazán fantasztikus beszámolót tartott arról, ami vele történt, amíg "halott" volt. Később magam is hallottam, ahogy azt az érdeklődő diákok kis csoportjának előadta. Akkor ez nagy hatással volt rám, de még nem készültem fel, hogy ilyen tapasztalatokról véleményt alkossak, s az egészet "ad acta"; félretettem, s így ezt most mint az emlékezetem archívumából való hangszalagot vehetem elő.

Néhány évvel később megszereztem a filozófiai diplomát, majd egy észak-karolinai egyetemen tanítottam. Ott Platón Phaidon-járól tartottam előadásokat, melyben Szókratész a barátaival való utolsó párbeszédét tárgyalja a halálról és a halhatatlanságról. Előadásaimban inkább más filozófiai kérdésekben voltam járatos. Ebben a könyvben Platon a halál utáni élet témáját csak mellesleg említi. Előadás után egy diák azzal a kérdéssel jött hozzám, hogy foglalkoznék-e többször is a halhatatlanság problémájával. Őt érdekli ez a téma, mert az ő nagymamája "meghalt" és "visszatérve" csodálatos "élmények"-ről számolt be. Kértem, hogy erről mondjon el mindent. S csodálkozásomra ezek az élmények egészen hasonlók voltak azokhoz, amiket pár évvel korábban a pszichiátria-professzoromtól hallottam.

Attól kezdve tevékenyebben kutattam hasonló esetek után. Filozófiai előadásaimban egyre többször foglalkoztam az ember "biológiai halálának túléléséről" szóló kérdéssel. Mindenesetre ügyeltem arra, hogy diákjaim előtt egy szóval se említsem az általam ismert haláltapasztalatokat. Inkább tudatosan törekedtem azokat elhallgatni. Ha a szóban forgó halál-tapasztalatok ennyire mindennapiak, akkor - úgy gondoltam - még valószínűleg többet is fogok hallani azokról. Ha a filozófiai vitáknál a továbbélés kérdését e tapasztalatok alapján tárgyaltam volna, akkor a kérdéssel kapcsolatban részrehajló lettem volna. Megdöbbenésemre az történt, hogy csaknem minden tanfolyamban harminc hallgató közül az egyik óra után hozzám jött és elmesélte a saját halálközeli tapasztalatát. Kezdtem érdeklődni a téma iránt és ismételten csodálkozással töltött el, hogy a közlések között milyen nagy a hasonlóság, bár az egyes "tudósítók" teljesen különböző vallási és szociális környezetből származtak. Amikor 1972-ben az orvosi fakultásra iratkoztam be, már tekintélyes mennyiségű tudósítást gyűjtöttem össze és most már gyakrabban mertem szóba hozni ezeket a kérdéseket orvostanhallgató társaim előtt. Így történt, hogy egyikük rábeszélt: tartsak előadást erről a kérdésről az orvosnövendékek előtt. Az előadás után sok hasonló rendezvény következett. Aztán újabb tapasztalatokat szereztem, mert minden egyes előadás után a hallgatók közül hozzám jött valaki és elmondta nekem saját hasonló tapasztalatát.

Ezek után sokan megtudták, hogy én ilyen kérdésekkel foglalkozom, s így történt, hogy az orvosok hozzám küldték betegeiket, akiket újraélesztettek és akik szokatlan tapasztalatokról számoltak be. Mások viszont írásban közölték beszámolóikat, miután újságcikkek jelentek meg munkáimról.

Ma kb. százötven ilyen esetet ismerek erről a jelenségről. Az általam megvizsgált
tapasztalatok három különböző kategóriába sorolhatók:

1. Olyan személyek tapasztalatai, akiket föl- élesztettek, miután az orvosok klinikailag
halottnak tartották, ítélték, vagy nyilvánították őket.

2. Olyan személyek tapasztalatai, akik bal- eseti sérülés, vagy betegség által nagyon
közel kerültek a biológiai halálhoz.

3. Olyan személyek tapasztalatai, akik hallották más emberek tapasztalatainak elbeszélését. Ezek a fültanúk a mások haláltapasztalatának tartalmát részletezték nekem.

A százötven esetből megismert, terjedelmes anyagot természetesen meg kellett rostálni. Néhányat tudatosan elhagytam, pl. a fenti felsorolás harmadik kategóriájának csaknem mindegyik közlését. Bár elég sok volt köztük, mely az első kategóriához tartozó tapasztalatokat megerősítette és kiegészítette, mégis elhagytam őket, éspedig két okból. Először is így sikerült az esetek tanulmányozását használható mennyiségűre csökkenteni. Másodszor abban a helyzetben vagyok, hogy szigorúan első kézből vett közlésekre támaszkodhatom. Így aztán kb. ötven személlyel behatóbban beszélgettem erről a témáról. Ezekre a tapasztalatokra épül mondanivalóm irányvonala. Az első kategóriához tartozik mintegy ötven eset, melyeknél megállapították a klinikai halált, s ezek sokkal drámaibbak, mint a második kategóriához tartozó közlések, ahol csak futólagos érintkezés történt a halállal. Ha nyilvános rendezvényen beszéltem ezekről a jelenségekről, a legfőbb érdeklődést mindig az "igazi halálesetek" váltották ki. Az újságcikkek néha azt a benyomást keltették, mintha csak e típussal foglalkoztam volna.

Amikor e könyv megírásához felhasználtam a történeteket, ellenálltam annak a kísértésnek, hogy csak az "igazi haláleseteket" dolgozzam fel. Ki fog derülni ui., hogy a második kategória esetei alapjában véve nem különböznek, hanem mintegy folytonosságot képeznek az első kategória eseteivel. Bár a halálközeli tapasztalatok meglehetősen hasonlítanak egymásra, a konkrét körülményeket tekintve, mint pl. a tanúk személye, mégis jelentősen különböznek. Így az ilyen tapasztalatok feldolgozásánál arra törekedtem, hogy az egymástól eltérő mozzanatokat kifejezetten kimutassam. Ezeket a megjegyzéseket tartsuk szem előtt, ha feltesszük a következő kérdést: mi történik a halál megtapasztalásában?


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:02 | Üzenet # 5 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A HALÁL MEGTAPASZTALÁSA

A halál közelébe került emberek tapasztalatai, és az egyes személyek tulajdonságai közt nagy különbségek vannak, ugyanakkor a különböző személyek tapasztalataiban feltűnően nagy a hasonlóság is. A szóban forgó közlésekben olyan sok a megegyezés, hogy minden nehézség nélkül mintegy 15 különböző elemet fedezhetünk fel, melyek az általam összegyűjtött anyagban állandóan visszatérnek. Engedtessék meg, hogy most ezekből az elemekből egy rövid, elméleti-ideális, ill. "teljesen egész" élményt állítsak össze, amely az összes elemet tartalmazza, és ezek tipikusan a következő sorrendben fordulnak elő.

Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újjáélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van "teste", de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább. Később, amikor megpróbálja másoknak közölni élményeit, nehézségekbe ütközik. Először is nem találja a megfelelő szavakat, melyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, aztán az emberek kinevetik. Majd lemond arról, hogy ezeket másoknak elmondta. Az élmény mégis nyomokat hagy életében, nevezetesen: hatással van életvitelére, megváltozik gondolkodásmódja és másként értékeli a saját és más emberek halálát.

Mielőtt értékelésre kerülne sor, néhány szempontra szeretném felhívni a figyelmet, melyek
a haláltapasztalatok magyarázatának hátterét képezik.

1. Az egyes közlések közti feltűnő hasonlóság ellenére mégsem akad kettő, mely teljesen azonos lenne (bár néha figyelemreméltóan közel vannak egymáshoz).

2. Egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki az összeállított élménynek minden összetevőjét említette volna. A legtöbben sokat, a tizenöt elemből nyolcat, vagy többet említenek, sőt volt olyan is, aki tizenkettőt.

3. Az összeállított élménynek egyetlen olyan eleme sincs, mely a tanúk vallomása alapján minden elbeszélésben szabályszerűen visszatért volna, mégis az egyes elemeket körülbelül általánosnak tekinthetjük.

4. Az elméleti modellben említett elemek nemcsak egy elbeszélésben fordultak elő,
hanem több elbeszélésben is.

5. A haldokló élményeinek sorrendje eltérhet az általam említett elméleti modell sorrendjétől. Csak egy példát: sokan nem úgy közölték a Fénylénnyel való találkozást, ahogy a modellben szerepel, vagyis bizonyos eseménysor után, hanem már az elején, vagy az élmény egész folyamán tapasztalták azt. Az élmények sorrendje általában a modell sorrendje szerint történik. Erősebb eltérések ritkán fordulnak elő.

6. Hogy a haldokló milyen messzire jut ezekben a feltételezett élményekben, az úgy látszik attól függ, hogy a klinikai halál ténylegesen mikor következett be és mennyi ideig kellett neki ilyen körülmények között tartózkodnia. Általában azok, akik "meghaltak", bőségesebb és teljesebb élményekben részesültek, mint azok, akik a halált csak érintették. Vagyis, akik hosszabb ideig voltak "halottak", mélyebbre jutottak, mint azok, akiknél ez rövid ideig tartott.

7. Beszéltem több olyan emberrel, akiket halottnak nyilvánítottak, majd életre keltettek. Visszatérésük után semmi ilyen élményről nem számoltak be, mert egyáltalán nem emlékeztek semmire. Meglehetősen érdekes dolog, hogy beszélhettem olyan személyekkel, akik különböző okok következtében (időben nagyobb különbséggel - esetleg kétszer is) a klinikai halál állapotában voltak. Az első alkalommal nem emlékeztek semmire, míg a második alkalommal voltak tapasztalataik.

8. Végül szeretnék rámutatni arra, hogy első kézből vett közlésekkel, tanúvallomásokkal és elbeszélésekkel foglalkozom, melyek a beszélgetések közben megdöbbentettek. Ha a következőkben arról beszéltek, hogy az elméleti modell valamelyik eleme egyik-másik elbeszélésben nem bukkan fel, az nem azt jelenti, hogy annak nincs jelentősége, hogy a szóban forgó esetben nem fordult elő, hanem csak azt, hogy a tanú nem említette, vagy elbeszélésének módjából nem derül ki, hogy ő ezt a részletet pontosan átélte-e, vagy sem. Most tehát ebből a kiinduló helyzetből fogjuk tárgyalni a halál-tapasztalatok ismételten visszatérő stádiumait (= fokozatait)



Leírhatatlanság

Számunkra az emberi nyelv érthetősége attól függ, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk a minket körülvevő világból. Ebből egy komoly akadály adódik, mely a most következő fejtegetést megnehezíti. Azok tapasztalatai akik megközelítették a halált, a mi tapasztalati világunkon kívül esnek, ezért teljesen érthető, ha az illetők élményeik visszaadásánál bizonyos nyelvi nehézségekbe ütköznek. Így is van. Az ilyen élményekben részesülők úgy számolnak be tapasztalataikról, hogy azok kimondhatatlanok, mintegy "leírhatatlanok".

Sokan a következőket mondják: „egyszerűen nincs olyan szó, mely pontosan kifejezné, amit megpróbálok elmondani”. Vagy: „a jelzőket és azok felsőfokát, melyekkel kifejezhetném magam, még ki kellene találni”. Egy asszony azonban nagyon meggyőzően fejezte ki magát, amikor így beszélt:
„Ha önnek mindent megpróbálok elmondani, komoly probléma előtt állok, mert mindazok a szavak, melyeket ismerek, a háromdimenziós világhoz tartoznak! Élményem közben is gondolkodtam: Hát igen, a geometriában azt mondták, hogy három dimenzió van: ezt én készségesen elhittem. De itt ez nem érvényes - itt több van. Természetesen a mi világunk - melyben jelenleg élünk - háromdimenziós, de a következő egészen biztosan nem az. Éppen ezért nehéz ezt önnek elmondani. A tér és az idő fogalmával ellentétben kell magamat kifejezni. Megpróbálok a valósághoz annyira közel kerülni, amennyire csak lehetséges, de ennek ellenére ez mégsem lesz a valóságos helyzet. Valóban nem tudok önnek teljes képet adni.”



A halálhír meghallása

Többen elmondták nekem, hallották, hogy az orvos, vagy más jelenlevők halottnak nyilvánították őket. Egy asszony a következőket beszélte el:
„Kórházban feküdtem, de valójában nem tudták megállapítani, mi a bajom. Orvosom, dr. James elküldött a radiológushoz, hogy készíttessek máj-scintigramot (= a test sugárzását leíró görbe). Mivel néhány orvosságra érzékeny vagyok, kipróbálták rajtam a szert, amit a karomba fecskendeztek. Miután hatás nélkül maradt, azonnal munkához láttak. Amikor a szert újból alkalmazták, megállt a szívverésem. Hallottam, amint a radiológus, aki engem kezelt, a telefonhoz ment és tárcsázott, mert tisztán felfogtam minden zajt. Ezt mondta a telefonba: 'Dr. James, megöltem az ön betegét, Martinnét.' Közben pontosan tudtam, hogy nem vagyok halott. Megpróbáltam megmozdulni és szólni hozzá, de nem tudtam. Amint élesztgetési kísérleteiket végezték, hallottam, amikor mondták, hogy valamilyen szerből hány köbcentit adjanak be, de a tűszúrásból semmit sem éreztem. A kezük érintését se éreztem.”

Másik esetben egy asszony, akinek korábban többször voltak komoly szívbántalmai, az egyik rohamnál, amelybe majdnem belehalt, a következőket tapasztalta:
„Szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha a középső részét vaspánt szorította volna össze. Férjem és egy ott-tartózkodó barátunk hallotta, hogy elestem és sietve jöttek a segítségemre. Hallottam férjemet, mintha nagy távolságból mondaná: 'most meghalt'. És én is azt gondoltam: igen, ez a halál.”

Egy fiatalember, aki autóbaleset következtében "halt meg", megjegyzi:
„Egy ott levő asszony hangját hallottam, aki ezt mondta: 'Meghalt?' És valaki ezt válaszolta: 'Azt hiszem, igen.'”

Ennek a típusnak közlései pontosan megegyeznek az orvosok és más jelenlevők nyilatkozatával. Egy orvos a következő esetet mondta el:
„Egy női betegemet akartam műteni orvostársammal, amikor a beteg szívverése megállt. Ott álltam és figyeltem, hogyan tágulnak a pupillái. Néhány újraélesztési kísérletet alkalmaztunk, de egyik sem járt sikerrel, úgyhogy azt gondoltam: vége. Kollégámnak mégis azt mondtam: 'Tegyünk még egy utolsó próbát, mielőtt lemondunk róla!' Ezúttal sikerült a szívverését működésbe hozni és ő magához tért. Később faggattam a beteget, mire emlékszik a halálából? Mindössze annyira, amikor én azt mondtam: 'Tegyünk még egy utolsó próbát, mielőtt lemondunk róla!'”


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:03 | Üzenet # 6 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A béke és nyugalom érzései

Élményeinek kezdeti szakaszáról sok ember azt mondja, hogy rendkívül kellemes érzései voltak. Egy férfi, aki súlyos fejsérülése következtében semmi életjelt nem adott, később ezt mondta:
„A sérülés pillanatában hirtelen fájdalom futott rajtam keresztül, majd teljesen elmúlt. Ügy éreztem, hogy egy sötét teremben lebegek. Aznap nagyon hideg volt. Bár sokáig tartózkodtam abban a sötétségben, mégse éreztem semmi mást csak meleget és nagyon kellemes jóérzést. Emlékszem, arra gondoltam: biztosan meghaltam.”

Egy asszony, aki szívroham után került vissza az életbe, ezt mondja:
„Egyszer csak olyan jó érzések töltöttek el, amilyeneket csak el lehet képzelni. Nem volt más, csak béke, harmónia, tökéletes nyugalom. Úgy éreztem, minden bajom elmúlt és ezt gondoltam magamban: ó, milyen csendes és békés minden, semmi se fáj.”

Egy férfi így emlékezett vissza:
„A magány és a béke nagyszerű érzését tapasztaltam meg ... szép volt, nagy megbékélést éreztem.”

Egy férfi, miután Vietnamban sebesülés következtében "meghalt" amikor találat érte, "nagy megkönnyebbülést érzett".
„Nem fájt semmi és sohasem éreztem magam azelőtt annyira megkönnyebbültnek. Teljes kiegyensúlyozottságot éreztem. Minden jó volt.”



A zaj

Nagyon sokan különböző, szokatlan hallási benyomásokat tapasztaltak. A hangok néha különösen kellemetlenek voltak. Így beszél egy férfi, aki altesti műtétje közben 20 percig "halott" volt:
„Nagyon kellemetlen dübörgés jött a fejem belsejéből. Rossz érzés volt. Ezt a zajt sohase felejtem el.”

Egy asszony elmondta, hogy amint az öntudatát elvesztette:
”Hangos zengést hallottam. Talán dübörgésnek lehetne mondani. A fejemben forgott az egész.”

Ezeket a kellemetlen tapasztalatokat, mint hangos reccsenést, robajt, zúgást, szél süvítését írták körül. Némely esetben a hanghatásokat örvendetes zenei hangoknak érezték. Pl. így emlékezik egy férfi, akit visszahoztak az életbe, miután a kórházban halottnak nyilvánították:
„Úgy hallottam, a messze távolból harangzúgást hoz felém a szél, úgy hangzott, mint a japán szélharang. Ez volt az egyetlen hang, amit akkor hallottam.”

Egy fiatalasszony, aki véralvadási zavarok következtében hajszál híján meghalt belső vérzésben, arról a pillanatról tudósít, amikor összeesett:
„Egyszer csak zenét hallottam, fenséges, csodaszép zenét,”



A sötét alagút

A résztvevők a zaj feltűnésével egy időben gyakran azt érzik, mintha egy "sötét termen" nagyon gyorsan kellene átrohanniuk. A térség meghatározásához különféle kifejezéseket használnak. Ilyeneket hallottam: barlang, folyosó, cső, bányaakna, zárt terem, völgy, tölcsér, alagút, vákum, üresség, henger. Bár az emberek különféle kifejezéseket használtak, mégis ugyanazt a fogalmat akarták kifejezni e szavakkal.

Nézzünk meg két beszámolót, melyekben az alagút játszik főszerepet:
„Amikor kilencéves kisfiú voltam, a következő történt velem. Huszonhét évvel ezelőtt történt, de az eset annyira belém vésődött, hogy a mai napig sem felejtettem el. Egy délután hirtelen beteg lettem és gyorsan elvittek a közeli kórházba. Amikor bevittek, elhatározták, el fognak altatni, hogy miért, nem tudom. Akkor még kicsi voltam és éterrel altattak, mégpedig úgy, hogy egy kendőt tettek az arcomra. Pontosan abban a pillanatban - így mondták később - megszűnt dobogni a szívem. Akkor természetesen fogalmam se volt arról, mi történt, de ez volt az élményem. Az első, ami történt - én most pontosan azt mondom, ahogy akkor tapasztaltam -, hogy ilyen hangzást hallottam: brrrrnnnng-brrrmnng- brrrrnnnng; mindig ugyanabban a ritmusban. Aztán elindultam azon a - ez önnek bizonyára különösen hangzik - sötét, hosszú folyosón; ez cső, vagy valami ilyen volt. Egyszerűen nem tudom leírni. Ide-oda mozogtam egész idő alatt, ennek a zajnak, ennek a csengő hangnak ritmusában vibráltam.”

Egy másik beszámoló így hangzik:
„Helyi érzéstelenítés hatására nagyon heves allergiás reakció lépett fel nálam. Egyszer csak nem tudtam lélegezni - megállt a lélegzetem. Az első, ami történt - hihetetlen gyorsan zajlott le: óriási sebességgel sodródtam keresztül egy sötét, fekete ürességen. Alagútnak is mondhatnám; ahogy vesszük. Úgy éreztem, mintha sebesvonattal utaznék, annyira nagy sebességgel rohantam át ezen az alagúton.”

Egy férfi súlyos betegsége alatt került közel a halálhoz, úgyhogy pupillái kitágultak és teste kihűlt. Ezt mondja:
„Egy teljesen sötét és fekete ürességbe kerültem. Nagyon nehéz elmesélni, de az volt az érzésem, mintha légüres térben mozogtam volna keresztül, de közben teljesen öntudatomnál voltam. ügy tűnt, mintha egy hengerbe dugtak volna, ahol nincs levegő. Elhagyatottságot éreztem, mintha félig itt, félig máshol lennék.”

Egy férfi, aki súlyos égési és zuhanás közben szerzett sérülések következtében többször "meghalt", jegyzőkönyvbe mondta:
„Kb. egy hétig sokkos állapotban voltam és ez idő alatt egyszer felébredtem - majd egy sötétségbe kerültem. Úgy látszik, soká voltam ott, lebegtem és egy termen tántorogtam keresztül ... Úgy el voltam foglalva ezzel a térséggel, hogy közben semmi másra nem tudtam gondolni.”

Az egyik partnerem gyerekkorában félt a sötétségtől. Elmondta élményét, ami kerékpárbalesete után következett be.
„Olyan érzésem volt, mintha egy mély, nagyon sötét völgyön mentem volna keresztül. A sötétség Oly sűrű volt, hogy semmit se tudtam felismerni - mégis ez az élmény olyan csodálatos, gondtalan érzést adott, amilyet csak el lehet képzelni.”

Egy asszony, akinek hashártyagyulladása volt, ezeket mondja:
„Az orvos már odahívta hozzám bátyámat és nővéremet, hogy halálom előtt még egyszer lássanak. A nővér egy injekciót adott, hogy megkönnyítse a halált. A kórházi környezetemben levő tárgyak egyre messzebb kerültek tőlem és én fejjel előre belecsúsztam egy rendkívül sötét átjáróba, melybe hajszálpontosan beleillettem. És egyre mélyebben csúsztam lefelé.”

Egy asszony, aki közlekedési baleset következtében került közel a halálhoz, párhuzamot vont tapasztalata és egy tv-adás között.
„A legnagyobb nyugalom és a legteljesebb béke, a legteljesebb félelemmentes érzés közben egy alagútban találtam magam - egy koncentrikus körökből álló alagútban. Nemsokára ezután láttam a tv-ben egy adást, melynek címe: 'Az idő-alagút' volt, ahol az emberek egy csigavonalú folyosón, alagúton az időben visszafelé mentek. Látja, ez az, ami az élményemmel a legjobban megegyezik.”

Vallásos meggyőződésről tett tanúságot egy férfi, aki nagyon közel került a halálhoz, egy igazán különös hasonlattal:
„Hirtelen sötét és mély völgybe kerültem. Mintha egy ösvény, egy út vezetett volna keresztül a völgyön és én haladtam ezen az úton... Később, amikor meggyógyultam, a következő gondolatom támadt: most már tudom, mit akar mondani a Biblia a 'halál árnyékáról és völgyéről', mert én magam voltam ott”


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:25 | Üzenet # 7 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Testen kívül

Közhely, hogy a legtöbb ember fizikai testével azonosítja önmagát. Természetesen elfogadják, hogy van "lélek". De a legtöbb embernél a "lélek" sokkal mulandóbb, mint a test. Szerintük a "lélek" nem más, mint bizonyos elektrokémiai folyamat eredménye, mely az agyban, vagyis a testszövet egy részében játszódik le. Sok ember lehetetlennek véli még elképzelni is a létezés más módját, mint a fizikai testben való létezést, amit tapasztal. Azok a személyek, akikkel beszéltem, élményük előtt semmiben sem különböztek az átlagembertől. A haldokló személyt ezért éri sok meglepetés a sötét alagúton való gyors áthaladáskor. De abban a pillanatban, amikor öntudatra ébred, a saját fizikai testét kívülről pillantja meg; mintha az alakokat, eseményeket szemlélve ő maga a teremben kívülálló, idegen személy lenne. A saját alakját és az ott lejátszódó eseményeket úgy nézi, mint egy színdarabot, vagy filmet.

Szeretnék néhány részletet előadni azokból a beszámolókból, melyekben egyes személyek a testnélküliség (vagy jobban mondva: "testenkívüliség") állapotában tartózkodtak.

„Tizenhét éves koromban bátyámmal egy vidámparkban dolgoztam. Egy délután elhatároztuk, hogy elmegyünk úszni. Néhány más fiú is velünk tartott. Egyikük azt mondta: 'ússzuk át a tavat!' Ezt én már számtalanszor megtettem, de azon a napon - miért, nem tudom - a tó közepén víz alá merültem. Föl-alá bukdácsoltam a vízben és egyszerre úgy éreztem, mintha a testemtől különválnék, külön többiektől is és egyedül lennék egy Űrben. Bár ugyanabban a magasságban tartózkodtam, kb. egy méter távolságban láttam testemet föl-alá bukdácsolni. Kissé jobb oldalról láttam a hátamat. Mégis azt éreztem, hogy van testem, jóllehet a fizikai testemen kívül vagyok. Leírhatatlanul könnyed érzés volt.”

Egy asszony így emlékezik vissza:
„Kb. egy éve szívbántalmakkal kórházba kerültem. Másnap a kórházi ágyon fekve a mellkasomban nagyon heves fájdalmat kezdtem érezni. Megnyomtam az ágyam mellett levő csengő gombját, hogy segítségül hívjam a nővéreket. Nagyon kényelmetlenül feküdtem a hátamon, ezért megfordultam s közben megállt a lélegzetem és a szívverésem. Abban a pillanatban hallottam, amint a nővér kiabált: 'Nem ver a szíve!' Közben éreztem, hogy elhagyom a testemet, az ágy és a matrac között csúsztam le. Ugy látszott, hogy a korláton keresztül a padlóra kerülök. Majd lassan kezdtem felemelkedni. Közben egyre több nővért láttam bejönni a szobába. Vagy egy tucatnyian lehettek. Hívták az orvosomat, aki éppen kórházi vizitet tartott és őt is láttam bejönni a szobába. Csodálkoztam, hogy mit akar ő itt? Egyre feljebb kerültem a lámpához, a mennyezet alatt megálltam és onnan felülről lebegve néztem őket. Papírdarabnak éreztem magam, amit valaki felfújt a mennyezetre. Láttam, ahogyan élesztgettek. Világosan és tisztán láttam a testemet feküdni az ágyon. Mindnyájan körülállták. Hallottam, amint az egyik nővér azt mondta: 'Ó Istenem, meghalt!' Közben az egyik odahajolt, hogy szájon keresztül légzést adjon nekem. Láttam a fejét és rövidre vágott haját hátulról. Ezt a rálátást sohasem felejtem el. Aztán odagurították a gépüket és láttam, hogyan helyezik az elektródokat a mellemre. Amikor áramütést adtak, láttam, hogy testem hogyan vonaglik és hallottam minden csontom reccsenését. Ez volt a legszörnyűbb. Amikor lent a karomat és a mellkasomat ütögették, lábamat dörzsölték, azt gondoltam: miért fáradoznak fölöslegesen, hiszen most nagyon jól vagyok.”

Egy fiatalember mondja:
„Kb. két évvel ezelőtt, amikor tizenkilenc éves voltam, a barátomat vittem haza kocsival. A belvárosban egy útkereszteződéshez értem, lassan hajtottam, jobbra-balra tekintettem és nem láttam jönni semmit. Továbbmentem, majd hallottam, amint a barátom velőtrázóan felordít, aztán hirtelen vakító fényt láttam - egy kocsi reflektorát, mely egyenesen felénk jött. Borzasztó csörömpölést hallottam; a kocsi oldalról nekünk rohant. Ekkor olyan pillanat következett, mintha sötétségen át; sötét, zárt termen keresztül rohannék. Mindez nagyon gyorsan játszódott le. Aztán a föld fölött lebegtem, talán másfél méterre a földtől és mintegy öt méterre az autómtól. Még hallottam az összeütközés zaját elcsendesedni. Láttam, amint mindenfelől emberek szaladnak a kocsihoz. A barátom sokkos állapotban szállt ki a kocsiból. A roncsok között saját testemet is láttam és figyeltem, hogyan próbálják kiszabadítani. Lábaim kificamodtak és minden tele volt vérrel.”

Elképzelhető, hogy akik ilyen szörnyű helyzetbe kerültek, azoknak micsoda rendkívüli gondolataik és érzéseik támadtak. A testen kívüli létezés számukra annyira felfoghatatlan, ha tapasztalják is, hogy a fogalmak összezavarodnak és az egész eseményt jó ideig nem hozzák összefüggésbe a halállal. Csodálkoznak azon, ami velük történik, nem értik miért látják önmagukat bizonyos távolságból, mintha szemlélők volnának. Erre a szokatlan állapotra érzelmileg mindenki másként reagál. Legtöbben azt mondják, leghőbb vágyuk minél előbb visszatérni a testükbe, de fogalmuk sincs arról, ez miként valósulhatna meg. Mások úgy emlékeznek vissza, hogy heves pánik félelem ragadja meg őket.

Néhányan azonban jóleső érzéssel élik át ezt a helyzetet, amint a következő eset is mutatja:
„Nagyon beteg voltam, és az orvos kórházba vitetett. Egy reggel sűrű, szürke köd felhősödött körülöttem és elhagytam a testemet. Lebegő érzésem volt. Amikor testemen kívül voltam, visszanéztem és láttam, hogyan fekszik a testem az ágyon. Nem éreztem félelmet, nyugalom, béke és csend volt. Cseppet se voltam izgatott, vagy rémült. Egyáltalán nem féltem. Minden a legnagyobb nyugalommal töltött el. Azt gondoltam, ha meghalnék és halott maradnék, se szívesen mennék vissza a testembe.”

Ugyanígy eltér az emberek magatartása abban is, mit éreznek elhagyott testük iránt. Leggyakrabban a saját testük iránti érzésekről számolnak be. Egy fiatalasszony, aki élményének idején nővérnövendék volt, félelmét juttatja kifejezésre:
„Lehet, hogy kissé vicces, nagyon jól tudom, de a nővérképzőben megpróbálták belénk sulykolni, hogy nekünk még a testünket is a tudomány szolgálatába kell állítani. Nos, mindezek ellenére, amikor figyeltem őket, hogyan próbálják megindítani a lélegzetemet, folyvást arra gondoltam: 'Nem szeretném, ha valaki ezen a testen kísérletezne.'”

Két másik embertől is hallottam, hogy őket is hasonló gond töltötte el, amikor testükön kívül voltak. Érdekes módon mindketten egészségügyi dolgozók voltak. Az egyik orvos, a másik ápoló- nővér. Egy férfi fájdalmas sajnálkozással nyilatkozik élményéről, miután szívdobogása megállt:
„Az ágyon feküdtem, mégis valóságosan láttam az ágyat és az orvost, amint körülöttem tevékenykedik. Nem tudom megérteni, hogyan, de a saját testemet láttam az ágyon és igazán fájt ilyen helyzetben látni, hogy az orvos milyen csúnyán bánik vele.”

Némely résztvevő közölte velem, hogy elhagyott teste iránt egészen közömbös volt. Ezt látjuk ebben a szemléletes leírásban:
„Hogy így nézek ki?! - Ember, soha az életben nem gondoltam volna! Tudja, rendesen csak képről, vagy tükörből ismerem magamat és akkor is természetesen csak síkban láthatom magam. De egyszer feküdtem - vagy inkább a testem - ott magam előtt és láthattam azt. Világosan láttam, egészen pontosan, mintegy másfél méterre tőlem. Egy ideig eltartott, mire felismertem magamat.”
Az egyik beszámolóban ennek az idegen érzésnek meglehetősen furcsa és vicces formáját hallottam. Egy orvos mesélte, amint klinikai halálának állapotában az ágy mellett tartózkodott és saját holttestét nézegette, mely közben már hamuszínű árnyalatot öltött, amilyent az emberi test a halál után fel szokott venni. Kétségbeesetten és zavartan tépelődött, hogy mitévő legyen? Úgy határozott, hogy simán eltűnik, mert szerfölött kellemetlenül érezte magát. Amikor kisfiú volt, nagypapája sok kísértet-történetet mesélt neki és ezért - érthető módon úgy döntött: „...semmi kedvem hozzá, hogy egy holttest mellett tartózkodjak - jóllehet az a saját holttestem volt!”

Ezzel ellentétben néhányan említették, hogy testük iránt semmiféle különleges érzést nem tanúsítottak. Pl. egy asszony, akinek szívrohama volt és tudta, hogy ebben meg is halhat, érezte, amint egy sötét termen át kihúzzák a testéből és ő onnan habozás nélkül kivonult. Ezeket mondja:
„Egyáltalán nem néztem vissza a testemre. igen, biztosan tudtam, hogy ott feküdt, hogy minden további nélkül láthattam volna; de semmiképpen sem akartam ránézni, mert az életben mindent megadtam neki. Figyelmem teljesen az új létrend felé fordult. Ha a testemet néztem volna, az annyit jelentett volna, mintha a múltat kívántam volna vissza. Ügy döntöttem, hogy azt nem teszem.”

Nagyon ideillő példa egy lány esete, akinél a testen-kívüliség élménye autóbaleset után következett be, ahol komoly sérüléseket szenvedett: „A környékről odaszaladtak az emberek. A kocsiban láttam teljesen összeroncsolódott testemet - de, tudja, annak a látványa semmiféle érzést sem váltott ki bennem. Mintha az a test valaki másé lett volna - mint egy tárgy ... Tudtam ugyan, hogy az az én testem, de teljesen közömbösen hagyott.”

A testen-kívüliségbe való átmenet olyan gyorsan történik, hogy a haldoklónak új élménye jelentőségét - bármennyire rendkívüli is az - alig van ideje felfogni. Szívesen tartózkodik testén kívüli állapotában és kétségbeesetten igyekszik összhangot teremteni élménye és gondolatai között. Világosan szeretné tudni, vajon meg fog halni, vagy talán már meg is halt? Amikor ennek tudatára ébred, ez a tudat a haldokló érzéseire óriási hatással lesz és szokatlan megnyilatkozásokat vált ki belőle. Egy asszony ebben az állapotban következő gondolataira emlékszik:
„Halott vagyok. Milyen nagyszerű!”

Egy férfi meséli, aki balesetet szenvedett:
„Ez lehet az, amit halálnak neveznek.”

Ez a felismerés a haldoklónál gyakran annyira zavart kelt, hogy fellázad helyzete ellen. Így maradt meg pl. egy fiatalember emlékezetében, hogy elgondolkodott a bibliai "hetven év" fölött, Fellázadt a halál ellen, mivelhogy ő még "csak húszéves". Egy fiatalasszony hatásosan ábrázolta ezt a helyzetet, amikor nekem ezt mesélte:
„Rájöttem, hogy halott vagyok. Nem bántam, csupán nem értettem, hogy most hova is kell mennem. Gondolkodásom és öntudatom teljesen ugyanaz volt, mint az életben, de az egészet egyszerűen nem értettem. Csak tovább gondolkodtam: hová kell mennem, mit is kell tennem? Istenem, én halott vagyok! Nem tudom elhinni! Az ember sohasem veszi komolyan, hogy meg fog halni - mindenesetre nekem úgy tűnt -, mert azt olyan valaminek tartja, ami csak másokkal történhet meg. Tudja ugyan az ember, hogy meghal, de úgy igazán, a szíve mélyén sohase hiszi el... Ezért elhatároztam, hogy várok, amíg felindulásom lelohad és holttestemet valahová elviszik, akkor majd megpróbálom kigondolni, hogy hová menjek.”

Az általam megvizsgált esetek közt egy vagy két haldokló - akinek lelke, szelleme öntudata (amint általában nevezik) elvált a testétől - kijelentette, az elválás után nem érezték, hogy valamilyen testük lett volna. Ugy tapasztalták, mintha ők "tisztán" öntudat lennének. A következő benyomást tapasztalta egy férfi élménye közben:
„Környezetemben mindent láttam, a testemet ahogy az ágyon feküdt, anélkül, hogy magam a térben helyet foglaltam volna el.”

Azaz, mintha "öntudatpontként" létezett volna. Néhányan azt mondták, nem emlékeznek arra, hogy fizikai testük elhagyása után "valamilyen más testben léteztek volna", mert a körülöttük levő sok esemény annyira igénybe vette figyelmüket.
Tanúim többsége közli, hogy a fizikai testükből történő kiszabadulás után egy másik testbe kerültek, ami számukra új területet, új nehézséget jelentett. A halálban tapasztalt új test meghatározásánál a legnagyobb akadály a nyelv alkalmatlansága. Csaknem mindenki, aki erről a testről beszélt, elérkezett egy ponthoz, ahol megakadt és őszintén bevallotta: „Nem tudom meghatározni!”, vagy ehhez hasonló kifejezést használt.

Mindazonáltal a szóban forgó testről szóló nyilatkozatok megegyeznek. Bár a megkérdezettek különböző szavakat használtak és eltérő hasonlatokat mondtak, mégis e kifejezések ugyanazt a fogalmat jelölik. A különböző kifejezésekben - az egyes nyilatkozatok alapján - megegyeznek az új test tulajdonságai. Hogy milyen tulajdonságai vonnak ennek a testnek, azt nagyon jól meghatározza két tanúm kijelentése. Ők "szellemi testnek" nevezték. Ezentúl én is így fogom mondani. A szellemi test valószínűleg korlátozott, amire a haldokló hamarosan rájön. Észreveszik, hogy őket nem hallja meg senki. Ezt először közömbösen, majd kétségbeesetten veszik tudomásul, amikor rendkívüli helyzetükben másoknak közölni akarnak valamit.

A következő részlet egy asszony elbeszéléséből való, akinek megállt a lélegzete, amit az újjáélesztés alkalmával működésbe hoztak.
„Láttam, hogyan élesztettek fel engem. Nagyon különös volt. Nem lebegtem magasan. Úgy tűnt föl, mintha emelvényen állnék, alig magasabban, mint a többiek. Legfeljebb annyira, hogy a fejük felett éppen átláthattam. Megpróbáltam beszélni velük, de egyikük se hallotta hangomat. Senki sem figyelt rám.”

Még nehezebben viselik el a tényt, hogy környezetük nem hallja meg őket, ha rájönnek, a többiek nem is látják őket. A kórházi vagy más személyek nézhetnek éppen arra, ahol ők szellemi testükben tartózkodnak, de a legkisebb jellel sem mutatják ki, hogy meglátták volna őket. A szellemi testnek hiányzik a szilárdsága is: környezetének anyagi tárgyai könnyedén haladnak rajta keresztül és mégis tehetetlen.

Képtelen megfogni bármely tárgyat vagy személyt, amit, vagy akit megpróbál megérinteni.
„Az orvosok és a nővérek ütögették a testemet, így próbálták megindítani lélegzésemet, hogy visszahozzanak az életbe. Közben állandóan azt magyaráztam nekik: 'Hagyjanak engem békén. Nem akarok mást, csak nyugalmat. Hagyják abba az ütögetést!' De nem hallották. Ezért megpróbáltam félretolni a kezüket, hogy többé ne foglalkozzanak a testemmel, de ez sem sikerült. Tehetetlen voltam. Látszólag semmit se fogtam meg, valójában semmi se történt velük és egyszerűen nem tudtam félretolni a kezüket. Úgy tapasztaltam, hiába érintettem - és fáradoztam azon, hogy félretoljam őket, a kezük ott maradt, ahol volt. Nem tudom, az én kezem áthatolt-e az ő kezükön, mellette ment el, vagy erőtlen volt. Nagy fáradozásom ellenére úgy látszott, hogy semmiféle hatással nem lehetek a kezükre.”

Vagy egy másik:
„Minden irányból özönlöttek az emberek a baleset színhelyére. Pontosan láttam őket. Egy nagyon keskeny járda közepén voltan. Minden bizonnyal rajtam mentek keresztül, de engem nem láttak. Ők csak mereven előre nézve futottak. Tömegesen tódultak oda, ezért megpróbáltam oldalra fordulni, hogy elmehessenek mellettem, de ők mégis rajtam keresztül mentek.”

Többen úgy nyilatkoztak, hogy a szellemi test súlytalan. Legtöbben akkor tapasztalták ezt - amint néhány részletből kiderül -, amikor a szoba mennyezetén, vagy a levegőben lebegtek. A lebegés, súlytalanság, "hátulról való rálátás" tapasztalatát sokan új testük tulajdonságának mondják.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:27 | Üzenet # 8 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Fizikai testünkben több érzékszervvel rendelkezünk, melyek közlik velünk, hogy testünk és a végtagok adott pillanatban hol és milyen helyzetben vannak a térben és milyen mozgást végeznek. Fontos szerepe van a látó- és az egyensúly érzékelő szervnek. Hasonlóképpen létezik bennünk még a mozgás érzékelése, melynek segítségével mozgást, illetve feszítést érzékelünk izmainkban, testünk inaiban és ízületeiben. A mozgást irányító szervek működése természetesen a nem öntudatos, ez az érzékelőképesség az ösztönös, futólagos hatások felfogására gyakorlatilag eltompult. De minden bizonnyal létezik, mert hiányát azonnal észrevesszük. Több ember közölte velem, hogy a szellemi testben létezésük idején a testi súly, mozgás és térérzékelés hiánya számukra tudatos lett.
A szellemi test tulajdonságai nyilvánvalóan korlátozottak, bizonyos szempontból azonban ellenállnak a korlátoknak. A nyilatkozatokból kitűnik, hogy a szellemi testben levő ember másokat akadálytalanul meglát és meghall, miközben őt senki sem láthatja és hallhatja. (Egy kém számára irigylésre méltó helyzet lenne!) A keze nyomására az ajtókilincs nem mozdul, de ez nem baj, mert a zárt ajtón is könnyen átmegy. Ilyen értelemben a helyváltoztatás sem probléma. Az anyagi világ többé nem jelent akadályt, mert egyik helyről a másikra haladás rendkívül gyors, szinte villámszerű lehet.

Akik egy ideig a szellemi testben éltek, egyhangúlag állítják, hogy a fizikai testben élő emberek őket nem érzékelik ugyan, de ők mégis valóságosan léteznek, akár lehet, akár nem lehet leírni azt. Továbbá azt is mondják, hogy a szellemi testnek alakja, illetve felismerhető körvonala van (néha gömb alakú vagy felhőformájú, máskor meg megegyezik a fizikai test formájával.) Ezenkívül beszélnek a test tagjairól (kar, láb, fej). Ha netán ez az alak körvonalú, akkor is világosan fel ismerhető a fenn és a lenn, sőt ennek megfelelően említik a "testrészeket".

Ezt az új testet különféle kifejezésekkel írták kőrül. Nem nehéz azonban felismerni, hogy a különböző leírásokban hasonló fogalom szerepel. A tanúk a következő szavakkal és kifejezésekkel fejezték ki magukat: köd, felhő, füst, pára, átlátszó, színes felhő, füstoszlop, erőtér vagy ezekhez hasonlók.

Végül az élményben részesülők mindegyike felhívta a figyelmet a testen-kívüli állapotban tapasztalható időnélküliségre. Sokan megjegyzik, hogy a szellemi testükben átélt eseményt ugyan időbeli fogalmakkal kénytelenek leírni (mert az emberi nyelvnek időbeli vonatkozása van), az ő élményükben az időnek még sincs olyan szerepe, mint a természetes életben. Most öt elbeszélést idézek, melyben a tanúk a szellemi testben való létezés néhány nehezen kifejezhető mozzanatát mondják el.

1. „Egy kanyarban elvesztettem a kormány fölötti uralmamat, a kocsi megpördült és lecsúszott az útról. Emlékszem, még láttam a kék eget s hogy a kocsit az árokba kormányoztam. Ebben a pillanatban ezt gondoltam magamban: ez a baleset! Ennél a pontnál az időérzéket és a fizikai testtel való összeköttetésemet teljesen elvesztettem. Énem, vagy önmagam, vagy a lelkem, teljesen mindegy, hogy minek nevezzük, eltávozott tőlem. Éreztem, hogy a fejemen keresztül a magasba szállt. Nem éreztem fájdalmat, csak felemelkedett s aztán fölöttem volt... Úgy éreztem, az énem mintha sűrűség lett volna, de nem fizikai értelemben, hanem mint valami hullám; nem éreztem semmi anyagiságot. Talán elektromos töltésnek lehetne nevezni, vagy valami ilyennek. De éreztem, hogy voltam valami... Kicsinek és kereknek tűnt, határozott körvonalak nélkül, talán felhővel lehetne azonosítani... Ügy látszott, 'mintha saját burkába zárták volna... Ahogy elhagyta a testemet, először a nagyobbik, aztán a kisebbik vége jött volna ki... Nagyon könnyűnek éreztem magam. A legkisebb mértékben sem sérült meg az anyagi testem. Érzéseim teljesen elszakadtak tőle. Az új testemnek nem volt súlya... Az egész élményben a legmaradandóbb mozzanat az volt amikor az "énem" közvetlenül fejem fölött lebegett. Ügy látszott, mintha azon tűnődne, ott maradjon-e, vagy elmenjen. Ügy tűnt, megállt az idő. A baleset elején és végén minden annyira gyorsan játszódott le - különösen abban a pillanatban, amikor az énem fölöttem lebegett és a kocsi a töltés felé rohant, egészen addig, amíg meg nem állt -, hogy az eközben eltelt idő alatt nem az autómmal, nem a balesettel, vagy a testemmel foglalkoztam, hanem kizárólag az öntudatommal... Énemnek nem volt semmilyen anyagi jellege, de most mégis csak anyaghoz hasonlót tudok mondani. Beszélhetnék erről még sokféleképpen, több szóval körülírhatnám, de a valóságot nem tudnám eltalálni. Gyakorlatilag nem lehet leírni. A kocsi végül is nekicsapódott a töltésnek és felborult, de eltekintve egy nyakrándulástól és néhány horzsolástól, sértetlen maradtam.”

2. „Amikor kiléptem anyagi testemből, úgy tűnt, mintha egy másik testbe kerültem volna. Nem azt éreztem, hogy a semmiben oldódok föl... A másik ugyancsak test volt, de nem szabályos emberi test, attól kissé különbözött. Alapjában véve nem volt azonos az emberi testtel, másrészt nem volt anyagi halmaz sem ... Jó alakja volt, de színe nem. Pontosan emlékszem, hogy még mindig volt kezem. Nem tudom leírni. Akkor inkább a körülöttem levő események bűvöltek el annyira - a fekvő testemet láttam -, hogy valójában alig gondoltam arra, milyen testbe kerültem. Mindez nagyon gyorson történt, az idő nem számított, bár jelentősége mégis volt. Mihelyt megszabadul az ember a testétől, úgy látszik, minden felgyorsul.”

3. „Emlékszem, hogyan vittek be a műtőbe. A következő órák hozták a krízist. Ez idő alatt váltam el a testemtől és tértem vissza abba. A fizikai testem fölött levő pontról figyeltem mindent. Eközben is volt testem, de nem fizikai test volt, hanem valamilyen képződmény, talán 'erőtér'-nek lehetne nevezni. Ha szavakkal kellene leírni, azt mondhatnám, az anyagi testtel ellentétben átlátszó, szellemi létező volt. Ennek ellenére meg tudtam különböztetni az egyes részeket is.”

4. „Amikor megszűnt dobogni a szívem, úgy éreztem, mintha labda lennék, vagy talán golyó ennek a labdának belsejében. Pontosan nem tudom elmondani.”

5. „Testemen kívül voltam és azt kb. tíz méter távolságból láttam, de még mindig úgy gondolkodtam, mint a fizikai életemben. A hely, mely engem és gondolataimat körülfogta, az igazi testem magasságában létezett. Nem 'valódi' testben tartózkodtam. Valamit betölthettem, amit talán - amit talán egy kis toknak lehetne nevezni, vagy ehhez hasonlónak, de ténylegesen nem tudtam kivenni, olyan áttetsző volt, persze nem teljesen. Én olyan voltam ott, mint egy energiacsomó, talán mint egy kis erőműcentrum. Mindenesetre semmiféle testi érzékelést (hőmérsékletet, vagy ehhez hasonlót) nem fogtam föl.”

Mások említették, hogy fizikai testük és az új test között hasonlóságot láttak. Egy asszony mesélte, hogy a testen kívüli állapotában még mindig teljes testi alakja volt:
„Éreztem karomat és lábamat, mindent és súlytalan voltam.”

Egy másik asszony, aki újraélesztését saját maga alatt a mennyezetről figyelte, ezt mondja:
„Abban a pillanatban még mindig testben tartózkodtam. Kinyújtottam minden végtagomat és lenéztem. Amikor az egyik lábamat megmozdítottam, az melegebb volt, mint a másik.”

Ahogy ebben az állapotban a mozgás akadálytalan, ugyanúgy a gondolatok is. Amikor hozzászoktak új helyzetükhöz, rájöttek arra, hogy gondolataik sokkal világosabbak és gyorsabbak, mint fizikai létükben. Egy férfi pl. az ő "halott-létéről" beszélt nekem:
„Ami a földi életben lehetetlennek látszik, az ott nem úgy van. Ott a gondolkodás csodálatosan világos. Az elmém egyszerűen felfogott és feldolgozott mindent. Nem volt szükség hosszas gondolkodásra. Bizonyos idő után azt vettem észre, hogy az átélt tapasztalatok minden részlete valamire figyelmeztetett engem.”

A szellemi környezetben átélt tapasztalatok hasonlítanak az anyagi testben megélt tapasztalatokhoz, ugyanakkor jelentős mértékben különböznek is. Bizonyos szempontból a szellemi állapot nagyobb mértékben korlátozott. Amint láttuk, teljesen hiányzik a mozgási érzékelés. Ketten azt mondták, hogy semmiféle hőmérsékletérzetük nem volt, a többség azonban valamilyen kellemes "melegségről" beszélt. Egyikük sem említett szag- és tapintási érzékelés-tapasztalatot.

A szellemi testnek vannak látást és hallást érzékelő képességei, sőt lényegesen felül is múlja a létben meglevő képességeket. Egy férfi azt mondta, "halott állapotában" látóképessége a többszörösére fokozódott.
„Érthetetlen, hogyan láthattam olyan messzire” - mondta nekem.

Egy asszony, aki hasonlókat élt át, megjegyzi:
„Úgy tűnt föl, a szellemi látásnak nincs korlátja, mintha valóban mindent láthattam volna.”

Egy asszony, aki baleset következtében került távol a testétől, a vele való beszélgetés következő részletében ezt a jelenséget szemléletesen így juttatta kifejezésre:
„Sok ember rohant a karambolos kocsihoz, én azonban távol voltam a tömegtől. Mégis, valahányszor tekintetemet egy meghatározott személyre irányítottam, hogy megtudjam, mire gondol, az volt az érzésem, mintha egy teleobjektívvel egészen a közelébe jutnék, s közben eredeti helyemen maradtam. Valami mindig visszamaradt belőlem az eredeti helyemen - talán az öntudatom lehetett. Ha bizonyos távolságból látni akartam valakit, bizonyos rész csápszerűen hozzá irányult belőlem. Úgy tűnt föl abban a pillanatban, mintha a világon mindenütt, ahol valami történt, jelen lehettem volna.”

A szellemi környezetben a 'hallás-érzékelést' természetesen csak analóg módon lehet a fizikai rendben levő hallásnak nevezni. A legtöbben ki is jelentették, hogy valójában nem fizikai hangokat hallottak, hanem a beszélő ember gondolatait fogták fel közvetlenül.

Amint később látni fogjuk, a közvetlen gondolatátadásnak ez a módja a halálélmények előrehaladott szakaszában fontos szerepet fog játszani. Ezt egy asszony így mondta el:
„Magam körül mindenütt embereket láttam és megértettem, amit beszéltek. De nem a füllel való hallással, mint ahogy most önt hallom, hanem inkább úgy, hogy tudtam - egész pontosan tudtam, mit gondoltak, éspedig nem abból tudtam, ahogy kiejtették a szájukkal, hanem a tudatommal fogtam fel a beszédüket. Mindig abban a pillanatban fogtam föl, mielőtt beszédre nyitották volna szájukat.”

A végére hagytam egy nagyon érdekes beszámolót, melyben a fizikai test súlyos sérülésénél a szellemi test egyáltalán nem károsodott. Egy férfi baleset következtében csaknem az egész lábát el vesztette s így került a klinikai halál állapotába. Ezt ő is tudta, mert sérült testét, amit az orvos vizsgált, bizonyos távolságból egészen világosan látta, mégis testen kívüli állapotáról ezt mondta:
„Érezni tudtam a testemet - sértetlen volt. Pontosan tudom. Olyan jól éreztem magam, mintha minden végtagom meglett volna, noha ez nem így volt.”

Ebben a test nélküli állapotban az ember másoktól el van szakítva, bár látja őket és gondolataikat pontosan megérti, de őt mások se nem láthatják, se nem hallhatják. Sőt a tapintási kapcsolat se lehetséges, mert a szellemi testnek nincs szilárdsága. A többi emberrel való érintkezés reménytelenül megszakad. Így nem csoda, ha jelentkezik bennük a magányosság és a kívül rekedtség érzése. Amint egy férfi elmondta, a kórházban egész környezetét, a körülötte tevékenykedő személyeket könnyen megfigyelhette, de velük a kapcsolatot egyáltalán nem tudta felvenni, úgyhogy "reménytelenül egyedül" érezte magát. A tanúk nagy százaléka a bénító magányosság érzéséről beszélt, mely ebben az állapotban eltöltötte őket.
„Minden tapasztalat, amit átéltem, bár csodálatos volt, de mégis leírhatatlan. Nagyon szeretném, ha mások is átélnék ezt, mert úgy érzem, senkivel se tudom közölni, amit láttam. Nagyon egyedül voltam akkor, mert senki se volt velem, hogy élményemben részesülhetett volna. Egy zárt világban éreztem magam s ez az érzés nagyon elszomorító volt.”

Egy másik tanú ezt mondja:
„Képtelen voltam valamit megérinteni, képtelen voltam egyetlen jelenlevő emberrel érintkezésbe lépni. Félelmetes magányosság, teljes elszigeteltség érzése volt az. Tudtam, egészen egyedül voltam, egészen és nagyon magányosan.”

Továbbá:
„Szerfölött megdöbbentem. Nem értettem, mi van velem. Nem az gyötört, hogy most milyen rossz helyzetben vagyok, hogy meghaltam, hogy szüleim egyedül maradtak, nélkülem szomorúak lesznek és nem fogom őket viszontlátni - ez nem jutott eszembe, hanem egész idő alatt az volt bennem, hogy egyedül vagyok, szörnyen egyedül. Majdnem úgy éreztem magam, mintha egy más világból való látogató lennék. Úgy látszott, minden összeköttetés megszakadt. Valóban - mintha nem létezne semmi szeretet, egyáltalán semmi. Minden olyan - olyan rideg volt. Ezt igazán nem értem.”

Amint a halál-közelség-tapasztalatába mélyebbre behatol a haldokló, a magányosság érzése hamarosan megszűnik. Más létezők csatlakoznak hozzá, hogy megkönnyítsék számára az előtte levő átmenetet. Ahogy mondják, szellemi lét alakjában tűnnek föl, általában a már meghalt rokonok, barátok és azok, akiket a haldokló életében ismert. Az általam kiértékelt esetek többségében még egy egészen más formában való szellemi létező is feltűnik. A következő fejezetben ilyen találkozásokat fogunk látni.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:31 | Üzenet # 9 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Találkozás másokkal

Sokan elmondták, hogy halott-élményük közben valamikor - lehet, hogy az elején, lehet, hogy később, amikor már más események lezajlottak - a közelükben más szellemi létezők jelenlétét észlelték. Ezek a lények vagy azért jöttek, hogy megkönnyítsék neki a halálba való átmenetet, vagy pedig - mint két esetben történt - közöljék velük, hogy még nem érkezett el haláluk órája, ezért vissza kell térniük anyagi testükbe.

„Ezt az élményt gyermekem szülésénél tapasztaltam. Fölöttébb nehéz szülés volt, mert nagyon sok vért veszítettem. Az orvos lemondott rólam és megmondta hozzátartozóimnak, hogy haldoklom. Ámde én egész idő alatt éber voltam és hallottam, amint ezt kijelentette. És akkor úgy éreztem, hogy magamhoz térek. Egyszer csak észrevettem, hogy emberek vannak körülöttem, akik - úgy tűnt föl - a szoba mennyezetén lebegtek. Mindenki ott volt, akit korábbi életemben ismertem, akik már előttem meghaltak. Felismertem a nagymamámat és egy lányt, akit iskolás koromból ismertem és sok más rokont meg barátot. Csak az arcukat láttam jól és éreztem a jelenlétüket. Nagyon vidám benyomást tettek rám. Kellemes találkozás volt; éreztem, ezért jöttek, hogy óvjanak és vezessenek. Úgy tűnt föl, mintha most jönnék haza és ők köszöntenének. Az egész ott tartózkodásom alatt minden könnyű és szép volt. Csodálatos és szívderítő pillanat volt az.”

Egy férfi így emlékezik:
„Néhány héttel azelőtt, mielőtt meghaltam, egy jóbarátomat, Bobbyt meggyilkolták. Abban a pillanatban, amikor elhagytam a testemet, éreztem, hogy Bob ott van mellettem. Bensőleg láthattam őt és éreztem, hogy jelen van - mégis különös volt. Nem a rendes testében láttam őt. Egészen világosan felismertem a külsejét és mindent, csak éppen nem a fizikai alakjában. Érthetően hangzik? Ő volt az, de nem anyagi, hanem valamilyen átlátszó testben - összehasonlítottam minden testrészét, karját, lábát stb. -, de úgy igazán, kézzelfoghatóan nem láttam. Akkor nem tartottam ezt különösnek, mert nem kellett őt szemmel nézni. Egyébként sem volt szemem. Megkérdeztem: 'Bob, hová megyek most? Mi történt? Halott vagyok már?' De ő semmit se válaszolt, egyetlen szót se mondott. Amíg a kórházban voltam, gyakran meglátogatott és én többször megkérdeztem tőle: 'Mi van tulajdonképpen?' - de akkor sem válaszolt semmit. Sőt attól kezdve amikor az orvosok megmagyarázták, hogy túlélem őt, Bob elmaradt. Többé nem láttam, nem jelent meg. Most úgy tűnik föl, mintha arra várt volna, hogy én az utolsó akadályt átlépjem és akkor adjon választ arra, ami történt.”

Más esetekben a szellemi lények, akikkel a haldoklók találkoznak, a földi életből nem ismerősök. Egy asszony azt mondja, testen-kívüli állapotában nemcsak a saját átlátszó testét pillantotta meg, hanem másét is, aki nemrég halt meg. Nem tudta ki volt az, de egy érdekes megjegyzést tett.
„Erről az emberről, erről a szellemről nem lehetett megállapítani az életkort, különben nem volt időérzékem.”

Néhány ritka esetben a beszélőpartnereim arra a megállapításra jutottak, hogy azok a lények, akikkel találkoztak, az ő "őrangyalaik" voltak. Egy férfinak az egyik szellemi lény ezt mondta:
„Életednek eddigi szakaszában én segítettelek, mostantól fogva másnak adlak át.”

Egy asszony mesélte, a testéből való kilépéskor két szellemi lényt fedezett fel, akikben az ő "szellemi segítőit" ismerte fel. Két hasonló esetben azt mondták, hogy hangot hallottak, mely közölte velük, hogy még nem haltak meg és vissza kell térniök. Egyikük így adta ezt elő:
”Hallottam egy hangot - nem emberi hangot, inkább értelemmel való hangot - mely megmagyarázta nekem, mit tegyek: vissza kell térnem. Egyáltalán nem féltem, hogy visszaküld a fizikai testembe.”

Végül a szellemi lények alaktalan formában is feltűnhetnek:
”Amikor halott voltam, ürességbe kerültem és ott más emberekkel is beszéltem, de nem mondhatnám, hogy testi módon beszéltem volna. Ennek ellenére éreztem, hogy emberek vannak körülöttem. Jelenlétüket tapasztaltam: mozogtak. de nem láttam őket. Egyszerre csak egyikükkel beszéltem anélkül, hogy az ,arcát felismertem volna. Valahányszor azon gondolkodtam, ami történt, valamelyiktől azonnal kaptam gondolatválaszt: minden rendben van, most haldoklom, de minden jóra fordul. Minden kérdésemre kivétel nélkül kaptam választ. Sohasem hagytak bizonytalanságban.”



A Fénylény

Az általam tanulmányozott közlésekben a legbámulatbaejtőbb az az elem, mely az egyénekre a legnagyobb hatással volt: egy nagyon ragyogó fénnyel való találkozás. Első megpillantásakor szabályszerűen halványnak tűnt, de fényessége nagyon gyorsan földöntúli fényerőre fokozódott. Ez a fény leírhatatlan fényessége ellenére (amit természetesen "fehérnek", vagy "világosnak" jelölünk) semmiképpen se bántja a szemet, amint ezt sokan nagyon hangsúlyozzák - nem kápráztat, nem akadályoz abban, hogy jelenlétében más dolgokat is érzékeljenek (talán azért, mert az érintetteknek már nem volt fizikai szemük, amit el lehet kápráztatni).
Szokatlan megjelenési formája ellenére egy személy sem kételkedett abban, hogy ez a fény élőlény, Fénylény. És nemcsak az: személyi tulajdonsága és félreismerhetetlen személyi jegyei vonnak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből. A személyeket teljesen körülveszi, mintegy magába zárja a jelenléte. A haldoklót eltölti a belőle áradó mágneses vonzerő. Így elkerülhetetlenül vonzódikhozzá. A legkisebb eltérés nélkül fogjuk leírni ezt a Lényt. Ámde figyelembe véve a szereplők eltérő vallásosságát és meggyőződését, az ő kijelentéseik alapján, esetenként másként fogjuk megnevezni. Így azok, akik neveltetésük és meggyőződésük szerint keresztények, ezt a Fényt Krisztussal azonosítják, ezért néha párhuzamot vonnak a Bibliával, hogy állításukat bebizonyítsák. Egy zsidó férfi és egy zsidó nő a Fényt "angyalnak" nevezte. Világos, hogy a két ember nem akarta azt állítani, mintha a Lénynek szárnya lett volna, hárfán játszott, vagy emberi alakja lett volna. Csak Fényt említettek. Mindegyikük igyekezett elhitetni velem, hogy ők a Fényt követnek, vagy vezetőnek tartották. Egy férfi, aki élménye előtt semmiféle vallásos neveléssel és meggyőződéssel nem rendelkezett, látomását egyszerűen "Fénylény"-nek nevezte. Ehhez a megjelöléshez kapcsolható egy keresztény asszony kijelentése, aki nem tartotta erőltetettnek, hogy a Fényt "Krisztusnak" nevezze. A Lény megjelenése után hamarosan felveszi a kapcsolatot a haldoklóval. A "gondolatátvitel" ugyanazon a módon történik, ahogy azt e más szellemi lényekkel való találkozásnál említettük.

A tanúk ismételten azt állítják, hogy semmiféle fizikai hangot nem hallottak, mert a Fénylénytől jövő hang is közvetlen, akadálytalan gondolatátadással történik - éspedig olyan világosan, hogy minden félreértés, valamint a Fénylény iránti bármilyen hazugság ki van zárva.

Sokan említették, hogy ez a gondolatcsere nem mindig a résztvevő anyanyelvén történt, mégis azonnal megértették a közléseket. A gondolatokat és beszédeket, melyek ebben az állapotban "elhangzottak", a tanúk újraélesztésük után nem tudták nehézség nélkül emberi nyelvre lefordítani. Ha az élmények következő szakaszait figyeljük, ennek a kimondhatatlan nyelvnek fordítási nehézsége mindjárt világos lesz. A Lény mindjárt az elején meghatározott gondolatot intéz az emberhez. Akikkel beszéltem, megpróbálták ezeket a gondolatokat többnyire kérdésszerűen megformálni.

Az elhangzott kérdések között ilyenek voltak:
„Elkészültél a halálra? Kész vagy meghalni?”,
„Mit tettél életedben, amit fel tudsz mutatni? Mit tettél életeddel, amit birtokoltál?”

Az első pillanatra különbség látszik a két kérdésforma között. Az első kettő a "felkészültségre" fordítja a figyelmet, a másik kettő a "teljesítményre" teszi a hangsúlyt. Véleményem szerint mindkét változat ugyanazt fejezi ki. Ezt bizonyítja egy asszony következő megfogalmazása:
„A Lény hozzám intézett első szavai ezek voltak - mintha kérdezett volna: kész vagyok meghalni? és - mit csináltam egész életemben, amit most megmutathatnék?”

Továbbá, néhány vizsgálat mutatja, hogy a "kérdések", ha eltérő megfogalmazásban hangzanak is el, semmit se veszítenek jelentőségükből. Valahogy így közölte ezt egy férfi: „Amikor 'halott' voltam, a hang kérdést tett fel nekem: 'Értékes az életed?' Amit ő gondolt, ez volt: Vajon számomra az élet, amit eddig leéltem, annak fényében, amit most tudok, még mindig értékesnek látszik?”

Mellékesen minden résztvevő megjegyzi, ez a kérdés bármennyire is mélyreható, mégse lehet azt állítani, hogy szemrehányó lenne. Mindnyájan állítják, hogy a Lény által feltett kérdések sohasem vádlók, vagy ledorongolók, mert - nem számít, hogy milyen a válasz - utána is ugyanaz a korlátlan szeretet és megértés árad a Lényből, mint előtte. A kérdésnek az a célja, hogy életüket őszintén és alaposan gondolják át. Ez olyasmi, mint a szókratészi kérdés, amely nem előre megfogalmazott választ akar hallani, hanem a megkérdezettet segíti abban, hogy ő maga jöjjön rá az igazságra. Nézzünk most néhány közlést, melyekben a résztvevők adnak felvilágosítást erről a földöntúli Lényről:

1. „Hallottam, amint az orvosok halottnak nyilvánítanak és attól a pillanattól fogva éreztem, hogy valamilyen zárt térségben sötétségen keresztül zuhanok, vagy talán lebegek. Ezt nem lehet leírni. Minden szurokfekete volt és csak messze a távolban láttam meg a fényt, ezt a mérhetetlenül ragyogó fényt. Kezdetben nem látszott különösen nagynak. Ahogy közeledtem feléje, egyre nagyobb lett. Igyekeztem a közelébe kerülni, mert azt hittem, hogy az Krisztus. Minden erőmet összeszedtem, hogy ezt a pontot elérjem. Az élmény nem volt félelmetes, inkább barátságos. Mivel keresztény vagyok, azt a fényt azonnal Krisztussal hoztam összefüggésbe, aki azt mondta: 'Én vagyok a világ világossága.' Magamban arra gondoltam: ha most meg kell halnom, akkor tudom, ki vár rám abban a fényben.”

2. „Felkeltem és italért mentem ki a hallba. Mint később kiderült, ez volt az a pillanat, amikor vakbelem átfúródott. Nagy gyengeség fogott el és összeestem. Akkor azt éreztem, hogy lebegek és igazi lényem a testemből ki- és bejárkál és azonnal csodálatos zenét hallottam. A hallban lebegtem, majd az ajtón keresztül kijutottam a rácsos tornácra. Majd azt vettem észre, hogy körülöttem valamilyen kis felhő, vagy pontosabban: pirosas köd keletkezik. Aztán átlebegtem a rácson úgy, mintha nem is létezne. Majd tovább fel ebbe a tiszta, kristálytiszta fénybe - egy hófehéren ragyogó fénybe. Csodálatos volt és olyan világos, olyan sugárzó, mégsem ártott a szememnek Ilyen fényt itt a földön nem lehet leírni. A fény tulajdonképpen nem látszott személynek, de kétségtelenül volt személyes egyénisége. A tökéletes szeretet és megértés fénye volt ez. Majd egy gondolat jutott el az öntudatomhoz: 'Szeretsz engem?' Nem kifejezetten kérdés volt ez, hanem csak gondoltam, hogy a Lény ezt akarja közölni: 'Ha valóban szeretsz engem, akkor menj vissza és fejezd be, amit életedben elkezdtél.' Egész idő alatt éreztem, hogy lenyűgöző szeretet és irgalom vesz körül.”

3. „Tudtam, hogy meghaltam és semmit se tehetek ellene, mert hangomat senki sem hallotta... A testemen kívül voltam, kétségtelenül. Láttam azt, ahogy a műtőasztalon feküdt. A lelkem kívül volt! Ez először lesújtott, de aztán megjelent a hatalmas fény. Kezdetben kissé homályos volt, de aztán óriási sugárrá duzzadt - roppant fénytelítettség volt, de nem lehet reflektorfénynek nevezni, egyszerűen csak nagyon sok fény volt. Azonkívül melegség sugárzott belőle, világosan éreztem. A fény világos, sárgás fehérség volt, de több a fehérségnél. Rendkívül világos, egyszerűen leírhatatlan. Bár úgy látszott, hogy mindent betölt, mégis felismerhettem egész környezetemet: a műtőt, orvosokat, nővéreket, valóban mindent. Nem volt vakító, tisztán láthattam. Amikor a fény megjelent, nem tudtam mi történt, de aztán megkérdezett engem, hogy elkészültem-e a halálra? Olyan volt, mintha emberrel beszéltem volna - csakhogy ember nem volt ott. Valóban a fény volt, ami velem beszélt éspedig hanggal. Közben, azt hiszem, a hang figyelembe vette, hogy még nem készültem el a halálra. Tudja, ezt azért tette, hogy próbára tegyen engem. Attól a pillanattól fogva, amikor a Fény beszélni kezdett velem, végtelenül jól éreztem magam. A belőle áradó szeretet egyszerűen elképzelhetetlen és leírhatatlan. És határozottan humorérzéke is volt, egészen biztos!”


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:37 | Üzenet # 10 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Visszatekintés

A Fénylény megjelenése, vizsgálás és szó nélkül feltett kérdései egy döbbenetes erejű képsort indítanak el, amellyel a Lény panorámaszerűen bemutatja a haldoklónak élete fontos eseményeit. Közben kiderül, hogy a Lény előtt az egyén egész élete kiterítve fekszik. Neki nincs szüksége felvilágosításra. Célja az, hogy a haldoklót ösztönözze arra, hogy életére visszaemlékezzen.

A képszerű visszatekintés megjelenítése egyrészt azért történik, hogy azok újbóli felidézésével az emlékezetben legyenek; másrészt az emlékezésfolyamatból a Lény kiemel néhány jelenetet, melynek megfigyelését különösen ajánlja. Az egész folyamat rendkívüli sebességgel zajlik le. A képek egymásután gyorsan és időbeli sorrendben következnek. Néhány tanú azonban nem emlékezett arra, hogy a képek történeti sorrendben következtek volna. A felismerés villámgyorsan történt, minden emlékezetes esemény egyidőben jelent meg és lelki szemükkel egy pillanat alatt felismerték azokat. A résztvevők, eltérő kifejezéseik ellenére, megegyeznek abban, hogy az élmény a földi időnek megfelelően, ugyanabban a pillanatban történt. Jóllehet rendkívül gyorsan megy végbe a visszatekintés, amit az érintettek látomásszerű képzeletnek említenek, mégis azt állítják, hogy életüket lenyűgöző elevenséggel mutatja be.

Néhány esetben háromdimenziós, sőt eleven színekben mozgóképes bemutatás történt. Amikor azok egymásután felvillantak. a tanúk minden egyes képet felismertek, miközben a képek láttán érzelmileg és hangulatilag néha újból át is élték a jeleneteket. A legcsekélyebbtől a legjelentősebb cselekedetig - így közölték velem azok, akiket megkérdeztem, anélkül, hogy pontosan megmagyarázták volna - a visszatekintésben minden látható volt, amit életükben tettek. Néhányan azt állították, hogy életüknek csak a legfőbb eseményeit látták. Mások arról biztosítottak engem, hogy a visszatekintés életük eseményeinek minden részletére kiterjedt. Néhány ember ezt a jelenséget úgy fogta föl, hogy a Fénylény ezzel nevelni akarta őket. Így gondolkodtak azok, akik a képek láttán ekkor két dologban kaptak figyelmeztetést: az embereket szeretni és tudást szerezni.

Figyeljünk meg most ilyen szempontból egy jellegzetes közlést:
„Amikor a Fény megjelent, első szava ez volt:
- Mit tettél életedben, amit most megmutathatsz nekem?! - vagy valami ilyen.

Abban a pillanatban megkezdődött a visszatekintés. 'Ejha, hát ez meg mi?' - gondoltam, amikor gyermekkorom jelent meg, Attól kezdve, egymásután gyakorlatilag életem minden egyes évét láttam kisgyerekkortól egészen a jelenig.
Sajátos módon kezdődött: kislány voltam és a szomszédságunkban levő patak mellett játszottam. Aztán minden korból következett több jelenet - élmény, amit a nővéremmel együtt szereztem, részletek a szomszéd emberekről és helyekről, ahol laktam. Akkor jött az iskoláskor előtti idő, amikor egy különösen kedves játékomat összetörtem és ezért sokáig sírtam. Ez nagyon szomorú élmény volt. A képek tovább vezettek azokig az évekig, amikor cserkész voltam és sátoroztunk. Aztán számos élmény elevenedett föl az általános iskolából. Amikor középiskolába kerültem, nagy megtiszteltetés ért: beválasztottak a Leg- jobb Tanulók Klubjába; az élményt úgy éltem újra, ahogy akkor befogadtak. Tovább folytatódtak a képek a középiskola alsó osztályaitól a felső osztályokon át a befejezésig és végül a főiskola első évének addigi pontjáig, ahol akkor voltam. Az elmúlt események ugyanabban a sorrendben játszódtak le, mint az életben és tökéletesen élethűek voltak. A képek úgy peregtek, mintha kívülről, a valóságban láttam volna őket, rendkívül szemléletesek, színesek voltak - és hatásosak. Annál a jelenetnél pl., amikor összetört a játékom, láttam teljes felindultságomat. Nem olyan volt, ahogy az akkori szemléletem szerint láttam, a világért se! Az a kislány, akit láttam, nem másvalakinek látszott, mint egy filmből való alak, vagy a játszótéren futkározó kicsik egyike. Az én magam voltam! Láttam magam gyerekként abban a helyzetben, pontosan ugyanabban a helyzetben, amiket átéltem, melyekre emlékezhettem. A Fényt addig nem láttam, amíg a visszatekintéssel foglalkoztam. Mihelyt életem felől kérdeztek, a Fény eltűnt és megkezdődött a vissza- tekintés. Mégis egész idő alatt éreztem, hogy mellettem volt és életem megtekintése közben vezet. Tudtam, hogy jelen volt, mert közbe-közbe megjegyzéseket tett. A visszatérő jelenetek mindegyikével valamit mutatni akart nekem. Ezt nem azért tette, hogy megtudakolja, mit tettem életemben - azt ő tudta már -, hanem kiemelt néhány eseményt és azokat elém helyezte, hogy vissza tudjak emlékezni. Ismételten hangsúlyozta, hogy milyen fontos a szeretet. A legvilágosabban azokat a mozzanatokat mutatta meg, amik a nővéremmel voltak kapcsolatosak, akivel mindig szoros barátságban voltam. Majd a Lény bemutatott néhány esetet, ahol vele szemben önző voltam, de ugyanakkor sok olyant is, amikor kedvesen és önzetlenül viselkedtem. Megmagyarázta, hogy próbáljak másokra is gondolni s erre minden erőmből törekedjek. A figyelmeztetésekben a legkisebb szemrehányás sem volt. Azoknál a jeleneteknél, ahol önzően viselkedtem, a Lény csak annyit jegyzett meg, hogy bizony tanulhatnék belőlük. A tudással kapcsolatban is ugyanígy nyilatkozott. Komolyan felhívta a figyelmemet tanulmányaimra és közölte velem, hogy tovább fogok tanulni. Amíg a legközelebb hívni fog (akkor már megmondta, hogy vissza fogok térni) - addig is fejlesszem a tudásomat, Azt mondta a tudásról, hogy olyan állandó folyamat, mely a halál után is tart. Azt hiszem, a Fénylény azért engedett visszatekinteni az életemre, hogy tanítson. Mindez fölöttébb különös: halott voltam, ténylegesen visszatekintettem az életemre, amikor gyors jeleneteken át vezetett. Mégsem voltak annyira gyorsak ezek a jelenetek, hogy ne érthettem volna meg őket. Ennek ellenére az egész nem tartott sokáig. Látszólag először a Fény jelent meg, aztán következett a visszatekintés, majd újra visszajött a Fény. Ügy tűnt föl, az egész alig tartott öt percig, valószínű azonban, hogy harminc másodpercnél tovább tartott, de pontosan nem tudom megmondani. Csak egy alkalommal ijedtem meg, nevezetesen akkor, amikor úgy tűnt föl, hogy életemet itt nem tudom befejezni. Ennek ellenére a visszatekintést szívesen néztem. Szórakoztatott. Élveztem, hogy visszatérhettem a gyerekkoromba, úgyszólván még egyszer átéltem azt. Olyan út volt ez, amelyen keresztül visszatérhettem a múltba, és amely utat rendes körülmények között nem lehetett volna megjárnom.”

Rá kell mutatni arra, hogy olyan beszámolók is elhangzottak, melyekben a visszatekintés élményét a Fénylény megjelenése nélkül tapasztalták meg. Azokban az élményekben, ahol a Fénylény egyértelműen "irányítóként" volt jelen, a visszatekintésnek még komolyabb meggyőző ereje volt. Mindenesetre a tapasztalatokat úgy jellemezték, hogy a képek elevenek és pontosak voltak, tekintet nélkül arra, hogy a Fénylény megjelent-e, vagy sem. Nem számít az sem, hogy a halálélmény közben létezik-e olyan ok, mely a "halált" okozná, vagy csak hajszálnyira közelíti meg azt.

„A lárma és a hosszú, sötét folyosón való áthaladás után gyerekkorom minden gondolatát kiterítve láttam és egész életem még egyszer felvillant előttem. Nem képek formájában tűnt fel, hanem gondolatokban, azt hiszem. Ezt nem tudom önnek pontosan leírni. Valóban minden benne volt, életem minden eseménye előjött. Nem úgy, hogy egy- egy kis jelenet tűnt volna fel, hanem egyszerre láttam egész életemet, minden élményt egyidőben. Gondoltam anyámra és azokra a dolgokra, amelyekben igazságtalanságot tettem. Azokat a rosszaságokat, amiket gyerekfejjel elkövettem, még egyszer megláttam. Visszaemlékeztem szüleimre s azt kívántam, hogy bizonyos dolgokat bár ne tettem volna meg. Szerettem volna meg nem történtté tenni.”

A most következő két példában nem a klinikai halálnál lépett föl az élmény, hanem heves fiziológiai stressznél, vagy sérülésnél.

„Az egész helyzet meglepően alakult ki. Már mintegy két hete nem éreztem jól magam és kisebb lázam is volt, de ezen az éjszakán gyorsan romlott az állapotom. Még emlékszem arra, az ágyban fekve feleségemet fel akartam kelteni, hogy megmondjam neki, rosszabbul vagyok, de egyáltalán nem tudtam megmozdulni. Sót, egyszer csak teljes sötétségbe kerültem, majd ürességben találtam magam és akkor az egész életem villámgyorsan lepergett előttem. Azzal az idővel kezdődött, amikor hat, vagy hét éves voltam. Emlékeztem egy jóbarátomra, akivel együtt jártam általános iskolába. Az általános iskola után láttam magam középiskolásnak és egyetemistának a fogorvosi szakon, végül mint gyakorló fogorvost. Tudtam, hogy halott vagyok, de akkor eszembe jutott, hogy gondoskodnom kell a családomról. Semmiképpen se akartam most meghalni, mert voltak olyan dolgok, melyeket megbántam, hogy elkövettem és sajnáltam néhány más dolgot itt hagyni. Ez a visszatekintés "lelki képek" formájában történt, de összehasonlítva a szokásos képekkel, sokkal elevenebb volt. Életemnek csak főbb mozzanatait éltem át, éspedig olyan gyorsasággal, mintha egy másodperc alatt lapoztam volna át életem egész könyvét. Úgy tűnt föl, mint egy szörnyű gyorsan rohanó film és mégis olyan állapotban voltam, hogy mindent felfogtam és feldolgoztam. A képek nem keltették fel bennem a múlt érzéseit, mert ahhoz nagyon gyorsan haladtak. Élményem közben semmi mást nem láttam (egyébként is teljes sötétségben voltam), mégis egész idő alatt világosan éreztem egy nagyon hatalmas, korlátlanul szerető Lény jelenlétét a közelemben. Érdekes volt, hagy amikor felébredtem, életem egész történetét minden részletében mindenkinek el tudtam mondani azáltal, amit tapasztaltam. Maradandó tapasztalat volt. Nehéz szavakba önteni, mert minden villámgyorsan történt, mégis rendkívül világos volt.”

Egy háború viselt fiatalember a történetét így mondja el:
„Amikor Vietnamban szolgáltam, megsebesültem és 'meghaltam' . Egész idő alatt tudtam, hogy mi történik velem. Amikor hat géppuskagolyó eltalált, egyáltalán nem lettem nyugtalan. Szívemben a sebesülés után valóságos megkönnyebbülést éreztem. Jól éreztem magam. Semmitől se féltem. Abban a pillanatban, amikor eltaláltak, életem képekben jelent meg előttem. Időben visszatértem gyermekkoromba és attól kezdve peregtek a képek egész életemen keresztül. Valóban mindenre tudtam emlékezni. Minden elevenen és világosan állt előttem. Azoktól a legkorábbi eseményektől, melyekre még éppen emlékezhettem, addig a jelenig, melyben akkor voltam, mindent a legpontosabban megmutattak és ez szélsebesen szaladt el előttem. Az egész egyáltalán nem volt kellemetlen, közben nem éreztem sem megbánást, sem elégedetlenséget magammal szemben. A legtalálóbb hasonlat, ami megfelel ennek a képsornak, talán egy diasorozat lenne. Olyan volt, mintha valaki nagyon gyorsan diafelvételeket pergetett volna le.”

Végül essék szó egy különleges lelki kényszerhelyzetről, mely közvetlen közel volt a halálhoz, bár testi sérülés nem történt.
„Első egyetemi évem utáni nyáron traktoros állást vállaltam. Nehéz nyerges vontatót vezettem. Gyakran küszködnöm kellett, nehogy elaludjak a volán mögött. Egy reggel, amikor teherrel megrakodva már hosszú utat megtettem, elbólintottam. Az utolsó, amire emlékszem, egy útjelző tábla volt. Aztán szörnyű sistergést hallottam, mely a jobb első kerék kidurranását jelezte, erre a kocsi megbillent és a súly áttevődése miatt a bal kerék is kidurrant. A kocsi oldalra dőlt és az út mentén levő híd felé csúszott. Megijedtem, mert tudtam, hogy a kocsi a hídnak fog ütődni. Abban a pillanatban, amikor a kocsi megcsúszott, gondolatban egész életem lepergett előttem. Nem láttam belőle mindent, csak a fontosabb dolgokat, mégis teljes életmű volt. Először láttam, hogy kétéves koromban apám mögött mentem a strandon. Aztán egy sor egyéb esemény bukkant fel gyerekkoromból. Majd láttam, hogy ötéves koromban hogyan törtem össze a karácsonyra kapott új piros autót. Emlékeztem arra, hogyan üvöltöttem, amikor élénksárga esőkabátomban iskolába mentem. Az általános iskola minden évéből megjelent valami előttem. Láttam mindegyik tanáromat s az egyes évek fontosabb eseményei ismét előkerültek. Aztán középiskolás lettem, mellékesen újságot árultam és dolgoztam egy élelmiszerüzletben. A jelenetek folytatódtak egészen az első egyetemi év utáni nyárig. Ezek és még sok más esemény pergett le a szemem előtt. Az egész valószínűleg nem tartott tovább a másodperc töredékénél. Aztán elmúlt, én ott álltam és bámultam a teherkocsira és azon gondolkodtam, vajon halott vagyok-e, vagy talán angyal? Megcsíptem a karomat, hogy meggyőződjek arról mi vagyok, halott, vagy lélek, vagy tulajdonképpen mi? A kocsi összetört és én egy karcolást se kaptam. A szélvédőablakon át repülhettem ki. Mindenesetre az üveg teljesen összetörött. Amikor kissé megnyugodtam, arra gondoltam, milyen különös volt az egész, olyannyira, hogy egész életemre maradandó benyomást hagyott, mert egy kritikus pillanatban az öntudatomon átvonult az egész életem. Valószínűleg át tudnám gondolni még egyszer ezeket az eseményeket s amikor ezek megismétlődnének emlékezetemben, bizonyára jó negyedórára lenne szükségem. De akkor minden egyszerre történt, egészen magától, alig egy másodperc alatt. Valóban bámulatos volt!”


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:47 | Üzenet # 11 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Határ, vagy sorompó

Néhány esetben a résztvevők leírták, hogy halálközeli-élményeik folyamán eljutottak egy helyhez, amit "határ", vagy "választóvonal" szóval jelöltek meg. A különböző szereplők ilyen kifejezéseket használnak: vizek, szürke köd, ajtó, egy mezőn keresztül menő kerítés, vagy egyszerűen: vonal. Ezek bizonyos kérdéseket vetnek fel - természetesen csak elméletileg - vajon mi az alapja a különböző személyek által tapasztalt különböző ábrázolási módnak? Az egyes változatokban meg kellene találni a közös jelentést, mert a szavak jelentése ezt lehetővé teszi. Nézzünk meg most néhány közlést, melyekben a határ, vagy a választóvonal fogalma jut kifejezésre:

1. „Szívroham következtében 'meghaltam'. Amikor holtan feküdtem, hirtelen egy hullámzó gabonamezőn találtam magam. Csodaszép volt, minden ragyogó zöld - olyan színben, amilyen itt a földön nem létezik. A mezőn észrevettem egy kerítést és elindultam feléje. A másik oldalon észrevettem egy embert, aki szintén a kerítéshez közeledett, mintha találkozni akart volna velem. Hozzá akartam menni, de úgy éreztem, hogy valami ellenállhatatlanul visszahúz. Ugyanakkor láttam, hogy ő is megfordul és eltávolodik a kerítéstől."

2. „Első gyermekem szülése közben a következő élményem volt. Amikor az orvos terhességem nyolcadik hónapjában mérgezési tüneteket állapított meg, kórházba küldött, ahol meg tudja indítani a szülést. Közvetlenül a szülés levezetése után olyan súlyos vérzés lépett fel, amit az orvos is alig tudott megállítani. Tudtam, mit jelent ez, mert magam is kórházi ápolónővér voltam, felismertem a veszélyt. Egyszer csak elvesztettem az eszméletemet és egy visszatérő, dörömbölő kolompszerű zajt hallottam. Amikor öntudatra ébredtem, egy hajón voltam, mely vízen haladt keresztül. A túlsó parton összes szeretteimet megláttam, akik már korábban meghaltak - anyámat, apámat, nővéremet és másokat is. Pontosan láttam őket, megismertem az arcukat, ugyanaz volt, mint a földön. Hozzám jöttek, hogy köszöntsenek, de én egyre csak ezt ismételgettem: 'Nem, nem, én még nem vagyok kész arra, hogy hozzátok csatlakozzam, nem akarok meghalni. Még nem készültem fel a halálra!' Ez valóban különös élmény volt, mert egész idő alatt láttam az orvosokat és a nővéreket, akik a testem körül foglalatoskodtak. Úgy tűnt föl, mintha nem én lennék az az ember - az a test -, amit körülállnak, hanem csak egy szemlélő. Közölni akartam az orvossal, hogy nem fogok meghalni, de senki se hallott. Az orvosok, nővérek, szülőszoba, hajó, víz, a túlsó part - mindez együtt egy nagy egészet alkotott. Mindezt egyszerre láttam úgy, mintha mindkét jelenet pontosan egymáson lenne. Aztán a hajó majdnem megérkezett a túlsó partra, de a part előtt megfordult és visszafelé indult. Az orvosnak ismét érthetően jeleztem és ezt mondtam: 'Nem fogok meghalni.' Ebben a pillanatban térhettem magamhoz. Az orvos elmesélte nekem, mi történt: szülés utáni vérzésem volt és hajszálnyira voltam a haláltól, de most már túl vagyok a nehezén.”

3. „Súlyos vesebetegség miatt beutaltak a kórházba és kb. egy hétig eszméletlenül feküdtem. Orvosaim teljes bizonytalanságban voltak, vajon túlélem-e? Öntudatlan állapotomban azt éreztem, hogy felemelkedtem magasba - mintha nem lenne testem. Ragyogó fehér fény jelent meg előttem. Olyan világos volt, hogy nem tudtam átlátni rajta, mégis a közelében tartózkodtam s ez csodálatosan megnyugtatott. A földön semmi sincs, ami ehhez hasonló volna. Miközben a Fény jelen volt, gondolatok, vagy szavak jutottak el hozzám: 'Meg akarsz halni?' Azt válaszoltam, nem tudom, mert nem ismerem a halált. Erre a Fény megmagyarázta: 'Lépj át ezen a vonalon és meg fogod tapasztalni.' Bár a vonalat nem láttam, mégis éreztem, hogy hol húzódik az a vonal. Amikor átléptem, eltöltött valamilyen elképzelhetetlen béke és nyugalom érzése. Minden gondom elmúlt.”

4. „Egy szívroham után egyszer csak sötét ürességbe kerültem és tudtam, hogy elhagytam fizikai testemet és meghaltam. 'Uram, én mindig a legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint cselekedtem, kérlek, segíts meg engem!' - szaladt át rajtam a gondolat. Ugyanakkor kijutottam a sötétségből. Hamarosan minden halványszürke lett körülöttem és aztán lebegtem, vagy gyorsan siklottam tovább a szürke ködön át afelé, amit messze a távolban magam előtt láttam. Olyan gyorsan rohantam, hogy a magam erejéből erre képtelen lettem volna. Amikor egész közel voltam, átláttam a ködön: embereket pillantottam meg, akiknek ugyanolyan alakjuk volt, mint a földön. Azt is láttam, hogy milyen épületekben tartózkodnak. Minden ragyogó fényben úszott, mély aranysárga izzásban, mely gomolygott, de másként, mint a földön levő kemény arany tónus. Amikor közel kerültem, barátságos érzés töltött el, olyan érzés, amit emberi szavakkal nem lehet visszaadni. De az idő még nem érkezett el számomra, hogy ezen a ködön átmenjek. A ködön túl láttam Károly nagybátyámat felém jönni. Ő már korábban meghalt. Megállított és megparancsolta: 'Térj vissza! Munkádat még nem fejezted be a földön. Fordulj vissza innen!' Nem akartam visszatérni, de mást nem tehettem. És még ugyanabban a pillanatban visszakerültem a testembe. A mellemben iszonyú fájdalmat éreztem és hallottam kisfiam rimánkodását: 'Édes Istenem, hozd vissza az én mamimat'

5. „Kritikus állapotban vittek kórházba. Azt mondták, gyulladásom van, amelynek orvosom szerint rossz következményei lehetnek. A kórházba behívatták hozzátartozóimat, mert úgysem élek sokáig. Ők össze is jöttek az ágyam köré - amíg az orvos várta, hogy meghalok, nekem úgy tűnt föl, mintha rokonaim egyre távolabb kerülnének tőlem. Majd azt láttam, hogy ők visszatérnek és én távolodtam el tőlük. Egyre elmosódottabban láttam, mégis felismertem őket. Elvesztettem az eszméletemet és semmiről sem tudtam, ami a szobában történik, hanem hirtelen egy szűk V alakú átjáróba kerültem. Olyan széles volt, mint ez a szék. Ezen át fejjel csúsztam lefelé. Kezeimet oldalamhoz szorítottam. Belül észrevettem egy szép, fényes, kilincs nélküli ajtót, melynek résén keresztül sugárzó fény áradt ki. Oly csodaszépen csillogott, hogy arra gondoltam: micsoda vidám és boldog lehet az élet odabenn! Nagy vágy fogott el, hogy bemenjek az ajtón. Mindenki vidám volt és táncolt. Körülnéztem és azt mondtam: 'Itt vagyok, Uram, ha akarod, végy engem magadhoz!' 'Fiú, fiú!' - szólt hozzám és azonnali hatállyal visszarendelt engem. Még a lélegzetem is elakadt."


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:47 | Üzenet # 12 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Visszatérés

Azoknak az embereknek, akikkel beszéltem, valamikor vissza kellett térniük élményeikből. Időközben meglepően megváltozott a halálról vallott felfogásuk. Amint hallottuk, voltak olyanok, akik 'haláluk' után néhány pillanat múlva kétségbeesetten kívánkoztak vissza anyagi testükbe és haláluk miatt bánatosak voltak. Amikor azonban a haldokló bizonyos mélységig jutott élményeiben, nem tetszett neki a visszatérés, sőt igyekezett ellenszegülni, nehogy vissza kelljen venni testi létformáját. Különösen érvényes ez azokra, akik találkoztak a Fénylénnyel.

Ahogy ezt egy férfi áradozva kijelentette:
„Ennek a Lénynek a közelségét sohase akartam elhagyni!”

A kivételek e szabály alól inkább látszólagosak, mint valóságosak. Több asszony, akinek élménye idején kisgyermekei voltak, közölte, hogy személy szerint szívesebben ottmaradt volna, ahol ezeket ez élményeket tapasztalta, de kötelességének érezte, hogy visszatérjen és gyermekeit felnevelje.
„Gondolkoztam, hogy itt maradjak-e? Aztán megláttam három gyermekemet és férjemet. Mit tegyek? Nem könnyű elmagyarázni. Amikor a Fény jelenlétét éreztem, akkor tényleg nem akartam visszatérni. A családom iránti felelősséget nagyon komolyan vettem és abban a pillanatban is tudatában voltam ennek, így előbbre valónak tartottam, hogy visszatérjek.”

Más személyek közölték velem, hogy biztonságban érezték ugyan magukat szokatlan, test-nélküli állapotukban, mégis azon voltak, hogy visszatérjenek a fizikai létbe, mert befejezetlen feladataik voltak. Néhány esetben ez a feladat a befejezetlen tanulmányt jelentette.
„Három évet már elvégeztem az egyetemen, csak egy év volt még vissza. Ezért mondogattam: 'Nem akarok még meghalni!' Ha a Fénnyel való együttlét néhány perccel tovább tartott volna, akkor én abban feloldódtam volna, amit pillanatnyilag átéltem. Akkor valószínűleg többé nem gondoltam volna tanulmányaimra.”

Ha megkérdezzük, hogy a fizikai életbe való visszatérés hogyan és milyen ok miatt következik be, akkor az általam összegyűjtött vallomások alapján rendkívül változatos képet kapunk. A legtöbb résztvevő erről semmit se mond. Nem tudják, hogyan tértek vissza; elképzelésük sincs róla. Egy-néhányan azt állítják, hogy ők maguk akartak visszatérni a földi létbe s ezt így fejezik ki:
„Amikor kiszabadultam a testemből, bizonyos voltam abban, hogy nem sokáig maradhatok fizikai testemen kívül - mások ezt természetesen nehezen értik meg, de előttem akkor nagyon világos volt -, döntenem kell, tovább távolodjak tőle, vagy visszatérjek beléje? Csodaszép volt ott a túloldalon és szívesen ott is maradtam volna, de tudtam azt, hogy a földön hasznos feladatom volt, s az bizonyos szempontból ugyanolyan szép. Ezért döntöttem: - Igen, én visszatérek és élek - és visszatértem a testembe. Ügy tűnt nekem, mintha a vérkeringést én indítottam volna el. Mindenesetre ettől kezdve javult az állapotom.”

Mások úgy vélik, hogy a továbbélés engedménye "Isten" akaratából, vagy a Fénylény közreműködésével valósult meg, vagy mert ők ezért imádkoztak (többnyire önzetlenül), vagy mert az Isten, vagy a Lény őket különleges feladat betöltésére rendelte.
„Az asztal fölött lebegtem, mindent láttam, ami a teremben történt. Tudtam, hogy számomra itt a vég, hogy meghaltam. Aggódtam a gyermekeimért, ki viseli gondjukat? Valójában ezért nem voltam kész meghalni. Így az Úr megengedte, hogy tovább éljek.”

Egy férfi így emlékezik vissza:
„Az Isten valóban kegyes volt hozzám. Halott voltam, de ő visszahozatott az orvosokkal, mert terve volt velem. Hiszem, hogy a feleségemen akart segíteni. Feleségem iszákos volt és igazán nem tudom, hogyan boldogult volna nélkülem. De most jobban van. Erősen hiszem hogy az, ami velem történt, segített rajta.”

Egy fiatal anya:
„Miért küldött vissza az Úr, nem tudom. Amikor ott voltam, világosan éreztem jelenlétét. Ő ismert engem és tudta, ki vagyok. Látta, hogy az idő nem jött még el, hogy az égben maradjak; hogy miért, nem tudom. Azóta gyakran gondolok arra, valószínűleg azért, mert két kisgyereket kell felnevelnem, vagy egyszerűen azért, mert még nem voltam készen arra, hogy ott lehessek. Magamnak se tudom ezt megmagyarázni s még mindig keresem rá a választ.”

Néhány kevés esetben az érintettek olyformán nyilatkoznak, hogy saját akaratuktól függetlenül, mások szeretete és imája hozta vissza őket a halálból:
„Idős nagynénémmel együtt voltam utolsó betegsége alatt és ápoltam őt. A családban mindenki azért imádkozott, hogy meggyógyuljon. Lélegzete többször kihagyott, de aztán magához tért. Egy napon kinyitotta a szemét és azt mondta: 'Joan, én ott fenn voltam, ott a túlvilágon. Ott csodaszép. Szívesen ott maradnék, de amíg ti imáitokkal magatok mellett tartotok, nem tehetem.' Mindnyájan abbahagytuk az imát, és ő hamarosan meghalt.”

Egy asszony mesélte:
„Bár az orvos megállapította halálomat, én tovább éltem. Az az élmény, melyen akkor átmentem, annyira örömteljes volt, hogy rossz érzés egyáltalán nem volt bennem. Amikor 'visszajöttem' és kinyitottam a szememet, láttam a nővéremet és a férjemet, akiknek arcán a megkönnyebbülés látszott. Arcuk könnyes volt, de örültek, mert felébredtem. Egészen világosan éreztem, hogy nővérem és férjem szeretete hívott vissza, mely mint egy mágneses erő vonzott engem. Azt hiszem, hogy az egyik ember visszahozhatja a másikat.”
Az érintettek sok esetben arra emlékeznek, hogy a sötét folyosón gyorsan visszahúzták őket, melyen élményük első szakaszában átmentek. Így beszél egy férfi, aki 'halott' volt, és akit egy sötét völgyön keresztül hajtottak. Már-már kiért a völgyből, amikor hallotta, hogy hátulról a nevén szólítják. Akkor visszafelé húzták őt hasonló gyorsasággal. Csak nagyon kevesen élik át tudatosan a testükbe való visszatérést.

A legtöbben azt állítják, élményük végén az volt a benyomásuk, hogy egyszerűen 'elaludtak', vagy elvesztették az öntudatukat, hogy később az anyagi testben ébredjenek föl.
„Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza fizikai testembe. Ügy éreztem, mintha elűztek, vagy elaltattak volna - és aztán az ágyban egyszer-csak felébredtem. A többiek még mindig ugyanazon a helyen voltak, ahol őket a testen kívüli állapotban láttam.”

Mások viszont emlékeznek arra, hogy élményük végén nagyon gyorsan, sőt gyakran egy rántással húzták vissza őket fizikai testükbe.
„A mennyezet alatt lebegve láttam, hogyan élesztgetnek. Amikor az elektródokat a mellemre helyezték és testem megvonaglott, éreztem -mint egy kő esem bele a testembe. Aztán arra emlékszem, hogy a testemben felébredtem.”

Más:
„Eldöntöttem, hogy visszatérek és még abban a pillanatban egy ugrással, egy hatalmas ugrással visszatértem a testembe. Abban a pillanatban éreztem, hogy visszakerültem az életbe.”

Azok a vallomások, melyek részletesen kifejtik a testbe való visszalépést, azt állítják, mintha az a 'fejen keresztül' történne.
„Az 'énem'-nek volt egy nagyobb és egy kisebb vége. A baleset után, miután a fejem fölött lebegtem, ez visszatért a testembe. A test elhagyásánál a nagyobbik vége jött ki először és most a visszatéréskor a kisebbik vége volt elöl.”

Valaki ezt mondta:
„Miközben figyeltem, hogyan szedik ki a testemet a kormánykerék mögül, egyszer- csak örvény ragadott el és keresztülhúzott egy zárt, teljesen sötét termen, ami tölcsérformájú volt. A szívás, mely visszahúzott a testembe, a fejemből látszott kijönni, s így kerültem vissza. Az egész olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm gondolkodni, még kevésbé dönteni. Egyik pillanatban még pár méterre lebegtem a fejemtől, a másikban már el is múlt az egész. Még gondolni se tudtam arra, hogy engem most visszaszívtak a
testembe.”

Az élményekkel kapcsolatos különböző érzések a betegségből való felgyógyulás után bizonyos ideig még megmaradnak.

1. „Visszatérésem utáni első héten néha sírtam, mert láttam azt a világot, én viszont itt élek. Szívesen sohasem tértem volna vissza.”

2. „Csodálatos érzéseket hoztam magammal, melyeket ott kaptam. Ez az érzés több napig eltartott. Néha még most is érzem.”

3. „Ezt az érzést akkor nem lehetett szavakkal kifejezni. Bizonyos értelemben megőriztem azt. Sohasem felejtem el, mindig gondolok rá.”


Közlési kísérletek

Hangsúlyozni kell, hogy azoknak, akiknek ilyen élményük volt, semmi kétségük nem volt annak valódiságáról és jelentőségéről. Velük folytatott beszélgetéseimben a témának megfelelő kifejezéseket használtak. Itt egy példa:
„Amikor testemen kívül tartózkodtam, a legnagyobb mértékben ámultam azon, ami velem történt. Nem tudtam magamnak megmagyarázni, mégis valóság volt az! Világosan láttam testemet távol magamtól. Nem voltam olyan hangulatban, hogy ilyen dolgokat kitaláljak, vagy kívánjak. Nem hallucináció volt! Nem voltam olyan lelkiállapotban!”

Egy másik:
„Ez egészen más volt, mint a hallucináció. Egyszer a kórházban kodein hatására volt már hallucinációm, de az sokkal előbb volt, mint a balesetem. Ez az élmény egészen más volt, mint a hallucináció, valami teljesen más.”

Ezek a megjegyzések olyan emberektől származnak, akik meg tudják különböztetni a képzeletet és az álmot a valóságtól. Azok az emberek, akikkel beszéltem, ép érzékkel rendelkező, kiegyensúlyozott személyiségek. Tapasztalatukat nem úgy mondják el, ahogy az álmot meséli el az ember, hanem olyan valóságos történésnek értelmezik, amely velük valóban megtörtént. Bár tudják, hogy élményük valóságos volt és ennek hatása számukra jelentős, mégsem feledik el, hogy a mai társadalom nem szívesen fogadja az ilyen természetű közléseket. Több esetben tapasztaltam, számolnak azzal, ha élményeikről másoknak beszámolnak, óvatosan kell bánniuk ezzel a témával.

Sok esetben hasznosabbnak látták, ha hallgatnak azokról, legfeljebb legközelebbi hozzátartozóik előtt nyilatkoztak.
„Fölöttébb tanulságos élmény volt. Ennek ellenére gátlásom van, amikor arról másoknak beszélek. Ők csak néznek rám, mintha hibbant lennék.”

Hasonlóképpen nyilatkozik más is:
„Sokáig senkinek se beszéltem erről, és egészen magamban tartottam. Rossz érzésem volt emiatt. Azt hittem, senki se hiszi el, amikor az igazságot mondom. Félek, hogy ezt mondják: 'Ó, mindez csak kitalálás!' Egy napon elhatároztam: elmondom a családomnak, vajon hogyan fogadják? - és elmeséltem nekik. Különben a mai napig másnak még nem beszéltem erről. Gondolom, a családom elhitte, hogy olyan messze voltam.”

Mások a legelső alkalommal mindjárt a közvetlen környezetüknek próbálták elbeszélni élményüket, de amikor visszautasításban részesültek, ők is elhallgattak.

1. „Anyám volt az egyetlen személy, akinek megpróbáltam élményemről beszélni. Röviddel az élmény után említettem neki, mit éltem át. De akkor még kisfiú voltam és ő nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. Ezért többé senkinek se mertem elmondani."

2. „Megpróbáltam a plébánosomnak elmondani, de ő megmagyarázta nekem, hogy hallucináltam. Akkor aztán befogtam a számat.”

3. „A középiskolában meglehetősen népszerű voltam. Mindig rendes voltam a többiekhez és sohase lógtam ki a sorból. Nem voltam vezéregyéniség, inkább alkalmazkodtam a többiekhez. Amikor ezeket az élményeket átéltem és beszéltem róluk a többieknek, egyszerűen hülyének tartottak. Ha megpróbáltam erről beszélni, érdeklődéssel hallgattak, de később a fülembe jutott, hogy mindenütt mondogatják: 'Ennél valami nincs rendben.' Akkor megjegyeztem, hogy az egész csak vicc volt és többé nem beszéltem erről. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy ujjal mutogassanak rám: 'Nézzétek ezt a csodabogarat, micsoda bolondos dolgok történtek vele!'
Ezzel az elbeszéléssel csupán azt akartam jelezni, hogy az életben sokkal több dolog létezik, mint amiről az ember álmodhat. Azt hiszem, hogy ez csak képzelődés."

4. „Miután újraélesztettek, a nővéreknek el akartam mesélni, mi történt velem, ők azonban azt tanácsolták, hogy ne beszéljek erről, mert az csak képzelődés."

Így jutnak el az érintettek arra a következtetésre, amit egyikük a következőképpen fogalmazott meg:
„Hamarosan tapasztaljuk, hogy ezeket az emberek nem olyan könnyen értik meg, mint ahogy szeretnénk. Másrészt ezt a dolgot nem lehet úgy eléjük állítani, mint amit minden utcasarkon lehet látni."

Meglepő, hogy az általam megvizsgált összes esetben csak egyetlen orvos tanúsított megértést, vagy fejezte ki együttérzését a halálközeli-élményekkel kapcsolatban. A testen- kívüli állapot megtapasztalása után egy lány a következőket mondta el:
„Családom hozzátartozói és én megkérdeztük az orvost, mi történt velem? Azt válaszolta, hogy súlyos sérüléseknél és nagy fájdalmaknál gyakran megtörténik, hogy a lélek elhagyja a testet."

Ha jól átgondoljuk, hogy a halálközeli élményeiket elbeszélő személyek általában megnemértésre és kételkedésre találnak, nem csoda, ha idővel olyan meggyőződésre jutnak, hogy teljesen egyedülinek érzik magukat olyan élménnyel, amit rajtuk kívül senki se tapasztalt meg.

Egy férfi pl. ezt mondta:
„Olyan helyen voltam, ahol még senki sem járt.”

Ha a szóban forgó személyeket élményük apró részlete felől kérdeztem és megmagyaráztam, hogy mások pontosan ilyen élményekről és észrevételekről számoltak be nekem, akkor rendkívül megkönnyebbültnek látszottak.
„Nem is hittem, hogy megélem, hogy mások is ugyanilyeneket éltek át - holott ilyenekről én sohasem hallottam... Boldogít az a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyen élménye van. Most legalább tudom, hogy nem vagyok bolond. Én ezt mindig valóságos tapasztalatnak tartottam, ámde erről másoknak sohase beszéltem, mert féltem, hogy azt fogják gondolni: 'Akkor még normális voltál, amikor megállt a szívverésed'. Mindig hittem, hogy ezt mások is átélhették, de én valószínűleg sohase fogok megismerni senkit, aki ilyenről hallott volna. Most alig hiszem, hogy erről másokkal is lehet beszélni. Ha azelőtt, mielőtt ott voltam, valaki ilyenekről beszélt volna nekem - akkor valószínűleg ránéztem volna és azt kérdezem magamtól: 'Hát ez miféle medvét szeretne rám sózni?' Ilyen a mi társadalmunk.”

Az ilyen élményekkel rendelkező emberek félénksége mellett van még egy ok, amiért nem szívesen beszélnek tapasztalataikról. Érzik, hogy élményüket nehezen tudják közölni, mert az emberi beszéd távol esik azoktól az érzés- és létformáktól, amiket ők megéltek. Ezért érzik úgy, hogy hiábavaló lenne ezekről beszélni.


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 11:55 | Üzenet # 13 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Egész életre kiható következmények.

A fent említett dolgok terjesztésére tudtommal még sehol a világon egyetlen szónoki emelvényt sem ácsoltak; azért, hogy bárki is hivatásos prófétaként elfogadtassa az emberekkel a haláltapasztalatokat. Senki sem akart másból prozelitát csinálni és meggyőzni másokat, hogy igaznak fogadják el személyes tapasztalatát. Sőt! Az okozott nehézséget, hogy ezek az emberek nagyon zárkózottak, ha másoknak kell elmondani tapasztalatukat.

Tapasztalataiknak az életükben megnyilvánuló hatása nem volt feltűnő, hanem inkább szerény. Sokan mondták nekem, hogy életüket szerették volna teljesebbé tenni. Ezek hatására jobban elgondolkodtak és mélyebben kezdtek foglalkozni a végső dolgok kérdésével.
„Mielőtt az egyetemre kerültem, kisvárosban éltem. A környezetem meglehetősen szűk-látókörű emberekből tevődött össze. Tipikus diák-klikk tag voltam. Aki nem tartozott az én baráti körömhöz, ahhoz nem volt semmi közöm. Amikor azonban ez a dolog történt velem, igazi tudásszomjam támadt. Akkor még nem tudtam, hogy létezhet valaki, aki ilyen dolgokban jártas, mert az addigi szűk kis világból még nem láttam tovább. A pszichológiáról és hasonlókról még semmit se tudtam. De világosan éreztem eme esemény után, hogy máról holnapra idősebb lettem, mert számomra új világ nyílt meg, amit azelőtt nem tartottam lehetségesnek. Ezután gondoltam arra, hogy sok dolog van még, amit tudnom kell. Vagy más szavakkal: több dolog létezik az életben, mint a péntek esti mozi és a foci. Aztán ilyen kérdések kezdtek foglalkoztatni, mint pl.: 'Hol van az ember és elméjének végső határa?' Egészen új világ nyílt meg előttem.”

Egy másvalaki ezt állította:
„Azóta mindig az jár a fejemben, hogy mit tettem az életemben és milyenné kell azt formálni. Addigi életemmel meg voltam elégedve. Nem gondolom, hogy a világ a hibás, mert amihez kedvem támadt, azt megtehettem és kedvem szerint meg is tettem. Mi mást kívánhattam volna még? De amióta meghaltam, az átélt tapasztalat után kérdezgetni kezdtem magamtól: vajon amit tettem az jó, vagy rossz volt, vagy csak az én számomra volt jó? Eddig az ösztöneimre hagyatkoztam, ma azonban mindent szépen, lassan átgondolok. Ma előbb mindent meg kell értenem és emésztenem. Újabban olyan feladatokon fáradozom, melyek fontosabbak. Ezzel az eszem és a lelkem is többet kap. Most jobban érzem magam. Törekszem arra, hogy ne legyenek előítéleteim, s az embereket ne fehér, vagy fekete szemüvegen keresztül nézzem. A jót azért akarom tenni, mert az jó és nem azért, mert az nekem jó. Úgy tűnik föl, hogy a dolgokat ma sokkal világosabban látom. Mindez azért van, mert történt velem valami és ebben a tapasztalatban láttam azokat a dolgokat.”

Mások azt közlik, hogy visszatérésük után megváltozott a magatartásuk a testi léttel szemben. Egy asszony pl. egész egyszerűen így beszélt:
„Az életem azáltal sokkal értékesebb lett.”

Íme, egy másik nyilatkozat:
„Valamiképpen áldás volt számomra, mert az infarktus előtt mindig aggódtam gyermekeim jövője miatt, sokat rágódtam a múltamon és teljesen megfeledkeztem a jelenről és annak szép oldaláról. Beállítottságom most egészen más.”

Néhányan arról beszéltek, hogy ez a tapasztalat megváltoztatta bennük a lélekről, no meg a test és lélek közti értékfokozatról vallott felfogásukat. Ez különösen egy asszony szavaiból derül ki, akinek testen-kívüliség élménye volt, amikor nagyon közel került a halálhoz:
„Abban a pillanatban tudatosabban figyeltem a lelkemre, mint a testemre. A lélek fontosabb lett, mint a testi külső. Azelőtt ez fordítva volt. Addig a testemre fordítottam nagyobb figyelmet; hogy mi van a lelkemmel? - no jó, hát az csak éppen van. Az élmény után lelkem került az érdeklődés középpontjába, a test csak másodrendű lett - az csak egy dolog, mely a lelket bezárja. Nem törődöm azzal, van-e testem, vagy nincs. Az nem fontos, sokkal fontosabb, hogy a lelkemmel törődjek.”

Egynéhány esetben hallottam a tanúktól, hogy pszichológiai tekintetben intuíciós képességeket szereztek:
„E halálélmény után úgy tűnt, mintha új lelkem lenne, Sokan mondták nekem azóta, hogy azonnal valami nyugtató hatást árasztok rájuk, ha bajba kerülnek. Lehet, hogy így van, mert mostanában jobban együttérzek az emberekkel, mintha gyorsabban megérteném, mi a bajuk.”

„Azt hiszem, hogy a halálélménnyel kaptam valamit: érezni tudom, hogy másoknak mire van szükségük az életben. Ha pl. valakivel a liftben együtt mentem fel az irodaházba, ahol dolgozom, előfordult, hogy az illető arcáról le tudtam olvasni, hogy segítségre van-e szüksége és milyen segítségre. Akkor bevezettem őt a szobámba és elbeszélgettem vele gondjairól.”

„A baleset óta az az érzésem, hogy megértem mások gondolatait és érzéseit. Érzem az ellenszenvet, mely belőlük felém árad és gyakran képes vagyok arra, hogy megértsem a gondolataikat, mielőtt azt szavakkal kimondták volna. Ezt nem sokan hiszik el nekem, pedig azóta volt néhány különös élményem. Amikor egyszer egy társaságban voltam, meggyőződtem arról, hogy gondolatolvasó vagyok. Volt ott néhány vendég, akik engem nem ismertek, egyszercsak felálltak és elmentek. Megijedtek, hogy boszorkány, vagy hasonló vagyok. Nem tudom, hogy ezt a képességet akkor szereztem, amikor 'halott' voltam, vagy már bennem szunnyadozott korábban is, csak nem használtam a balesetemig.”

A "leckéztetések", melyek a halál-tapasztalat után megmaradtak, egy pontban csodálatosan megegyeznek. Csaknem minden érintett hangsúlyozta, hogy az ember életében mennyire fontos embertársainkat szeretni és szeretetből jót tenni. Egy férfi, aki találkozott a Fénylénnyel, tökéletes szeretetet és ráhagyatkozást érzett, különösen akkor, amikor az ő jelenlétében egész élete képek formájában kitárult. A "kérdés", amit a Lény feltett neki, arra hívta fel a figyelmét, hogy tudna-e ő is másokat így szeretni? Most már tudja, a földön az a feladata, hogy megtanulja elsajátítani a szeretetnek ezt a formáját.

Mások arra teszik a hangsúlyt, hogy mennyire fontos megszerezni a tudást. Halálélményük közben tudomásukra hozták, hogy a tudás megszerzése a földi élet után is folytatódik. Egy asszony pl. minden művelődési lehetőséget felhasznált a halál-élmény után. Egy férfi így nyilatkozott:
„Mindegy, hogy hány éves az ember, a tanulás sohase fölösleges. Mert azt mondták, hogy a tanulás olyan folyamat, mely az örökkévalóságon át is tart.”

Interjúpartnereim egyike sem említette, hogy halál-élményéből azzal a tudattal került volna ki, mintha ő erkölcsileg "tiszta", vagy tökéletes lenne. Egyikük életébe se férkőzött bele a farizeusi gőg: "én tökéletesebb vagyok, mint te". A legtöbben arra mutatnak rá, hogy magukat továbbra is haldoklóknak és keresőknek tartják. A halálban tapasztalt látomásuk új célokat, új erkölcsi elveket és elhatározásokat adott nekik, hogy ezek szerint éljenek. De nem adta meg nekik az azonnali megváltottság, vagy erkölcsi csalhatatlanság érzését.



A halál új szemlélete

Természetesen felvetődik a kérdés, vajon milyen hatással van ez az élmény az érintettek testi halálról vallott felfogására, különösen azoknál, akik azelőtt nem hitték el, hogy a halál után valami még történhet. Valamilyen formában majdnem minden tanú kijelentette, hogy többé nem fél a haláltól. Ez a kérdés némi tisztázást kíván. Először, bizonyos halálnemek ellenszenvesek, másodszor, a megkérdezettek egyike sem maga kereste a halált.

Mindnyájuknak az az érzése, hogy az életben bizonyos feladatot kell betölteniök és egyetértenek egy férfi szavaival, aki nekem ezeket mondta:
„Lényegesen meg kell változnom, mielőtt ide elmennék!”

Az öngyilkosságot, mint ebbe a létrendbe való eljutás eszközét, mindnyájan elutasították. Megértették velük, hogy a halott állapotot ne tekintsék többé rettenetesnek. Figyeljünk meg néhány feljegyzést, melyekből ez a felfogás kiderül:
„Úgy találom, hogy ez az élmény valami átalakulást hozott az életemben. Csak tízéves gyerek voltam, amikor ez megtörtént és a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy van élet a halál után és így nem félek a haláltól. Valóban nem. Néhány emberről tudom, hogy szörnyen félnek tőle. Nekem titkon mosolyognom kell, ha hallom, hogy az emberek kételkednek abban, hogy van-e továbbélés, vagy egyszerűen kijelentik: 'A halállal mindennek vége.' Ilyenkor azt gondolom magamban: 'Ezeknek fogalmuk sincs róla.' Életemben már sok kellemetlen dolgot megéltem. A boltban már pisztollyal is kényszerítettek és ez álmomban visszatér. Ennek ellenére nem rémítettek meg vele, mert arra gondoltam, hogyha meg kell halnom, ha tényleg megölnek, tudom, hogy valahol tovább fogok élni.”

„Amikor kisfiú voltam, iszonyodtam a haláltól. Éjszaka gyakran felriadtam, ordítottam és tomboltam. Apám és anyám berohantak a szobámba és megkérdezték, mi a baj? Azt mondtam nekik, nem akarok meghalni, de tudom, hogy meg kell halnom. Ezt meg kell akadályoznotok! Anyám így szólt hozzám: 'Nem, ezt mi nem tudjuk megtenni, ez úgy von jól, ahogy van és mindnyájunknak bele kell ebbe törődni!' Még azt is mondta, hogy mindenkinek egyedül kell oda eljutni, arra pedig jól fel kell készülni. Évekkel anyám halála után a feleségemmel beszéltem a halálról. Még mindig féltem, nem akartam, hogy bekövetkezzék. De eme élmény után többé nem féltem a haláltól. Az ilyen érzések elmúltak. A temetés többé nem ellenszenves, sőt valami örömfélét érzek, mert tudom, hogy a halott mit hagyott el. Hiszek abban, hogy az Isten azért részesített engem ebben az élményben, mert nagyon féltem a haláltól. Persze, a szüleim is vigasztaltak, de csak az Isten nyugtatott meg. A szüleim erre képtelenek voltak. Tovább nem beszélek erről. Eleget tudok ahhoz, hogy nyugodt és elégedett legyek.”

„Most egyáltalán nem félek a haláltól. Ez nem azt jelenti, hogy vágyódom a halál után, vagy most meg akarnék halni. Most nem szeretnék a túlvilágon élni, mert még itt kell élnem. De egyáltalán nem félek a haláltól, mert tudom, hová megyek, ha innen elmegyek; mert én már voltam ott.”

„Amit a Fény utoljára mondott nekem mielőtt visszatértem a testembe, a földi létbe, tartalmilag ez volt: visszajöhetsz és tovább élhetsz, de eljön az az idő, amikor ismét eljövök érted és akkor valóban meg fogsz halni. - Tudom, hogy a Fény vissza fog jönni, csak az a bizonytalan, hogy mikor? Hiszem, hogy az élmény hasonló lesz a mostanihoz, csak még sokkal szebb, mert akkor már tudom, mi vár rám és nem fog akkor felizgatni. De nem hiszem, hogy hamarosan visszatérhetek oda. Néhány dolgot még itt el kell intézni”

Mindezek a kijelentések azt mutatják, hogy a halál gondolata elvesztette minden rossz ízét. Ennek az az oka, hogy a halálélmény után az érintett személyeknek többé nincs kétségük afelől, hogy a testi halál után van további élet. Ezt nem úgy tudják, mint egy kigondolt lehetőséget, hanem mint saját tapasztalatukból szerzett tényt. Szeretnék emlékeztetni a könyv elején tárgyalt fejtegetésre, ahol beszéltem az álomról és a felejtésről. Ott szó volt arról is, hogy a halált sokan azonosítják ezekkel a fogalmakkal. Akik már egyszer "meghaltak", azok elutasítják ezt az azonosítást és más hasonlattal fogalmazzák meg a véleményüket: a halál olyan, mint az egyik állapotból a másikba való átmenet, vagy mint az öntudatnak, a létnek egy magasabb létrendbe való felemelkedése. Egy asszony, akit a meghalt rokona várt, a halált "hazatérés"-nek mondta.

Néhányan valamilyen kedves személlyel való együttléthez, felébredéshez, egy vizsga sikeres letételéhez, vagy a fogságból való szabaduláshoz hasonlítják a halált.
„Egyesek azt mondják, nem kell használni a 'halál' szót, mert az félelmet kelt. De én egészen másként gondolom. Ha valaki átéli a halált, mint ahogy én átéltem, akkor tudja valójában, hogy egyáltalán nincs is halál. Az ember csupán átmegy egyik életből a másikba, mint ahogy az általános iskolából a középiskolába és a felső-iskolába.”

„A földi élet olyan, mint a fogság. Be vagyunk zárva ebbe az állapotba és közben el se tudjuk képzelni, hogy testünk mennyire börtön. A halál nagy megszabadulás - hasonló a tömlöcből való kiszabaduláshoz. Ezzel a hasonlattal lehet legjobban kifejezni."

Még azok is, akiknek korábban megvolt a hagyományos elképzelésük a túlvilág természetéről, úgy tűnik, hogy a halál-élmény után ettől bizonyos fokig eltávolodnak. Tény, hogy az általam összegyűjtött beszámolók egyikében sincsenek mitológiai képek. Senki sem beszélt a mennyországgal kapcsolatban gyöngykapukról, aranyutakról, hárfapengető angyalokról, vagy a pokollal kapcsolatban lángokról és vasvillás ördögökről. A legtöbb elbeszélésben nincs szó a jutalomról és a büntetésről, sőt azok sem említik, akik azelőtt kifejezetten így gondolkodtak. A legnagyobb csodálkozásukra azt tapasztalták, ha volt is egészen egyértelműen bűnös cselekedetük, melyről a Fénylény nyilván tudott, ő mégsem haraggal és nehezteléssel reagált arra, hanem megértéssel és bizonyos humorral.

Amikor egy asszony a Fénylénnyel együtt áttekintette a saját életét, előfordult egypár olyan jelenet, ahol nem szeretettel, hanem önzően viselkedett. Mégis ezt mondta:
„Amikor ehhez a jelenethez érkeztünk, csak azt adta tudtomra, hogy tanulhatnék belőle!”

Sokan elvetik régi elképzelésüket a jutalomról és a büntetésről. Új fogalmat alkotnak a túlvilágról, a látomás szót használják, mely nem egyoldalú ítéletet jelent, hanem az önmegvalósítás végső céljára törekvő fejlődést, különös tekintettel a szeretetre és a tudásra, mely a halállal nem ér véget. A túlvilágon minden bizonnyal az örökkévalóságig fog fejlődni, legalábbis a földi élethez képest magasabb fokra fog eljutni, ameddig azonban anyagi testünkben élünk, csak "tükör által a homályban látunk."


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:01 | Üzenet # 14 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A hitelesség kérdése

Természetesen felmerül az a kérdés is, vajon felhozható-e valamilyen bizonyíték a halálközeli-élmények valódisága mellett, a tanúk elbeszélésétől függetlenül? Sokan elmondták, hogy saját testüket hosszabb időre elhagyták és bizonyítékul több eseményt sorolnak fel, mely távollétükben a fizikai világban történt. Van-e tárgyi bizonyító ereje olyan közlésnek, melyet szemtanú személyek vallomása és ezzel megegyező, később elmondott esemény támaszt alá?

Néhány esetben ezekre a kérdésekre meglepő válasz az igen. A testen kívüli állapotban történt események leírásának későbbi tanúsítása arra mutat, hogy azok valódisága ellenőrizhető volt. Több orvos mesélte nekem, hogy mélységesen megdöbbent, amikor betegeik, pontosan, a valóságnak megfelelően, minden orvosi ismeret nélkül, részletesen le tudták írni, amit az újjáélesztésnél velük tettek, jóllehet az orvosi vélemény szerint betegük akkor már "halott" volt. Számos esetet elmondtak, amikor orvosokat, vagy másokat bámulatba ejtettek olyan történetek elmondásával, melyeket akkor tapasztaltak, amikor testükön kívüli állapotban voltak.

Egy lány pl. holtan feküdt, elhagyta a testét és átment egy másik kórházi szobába, ahol idősebb nővére sírdogált. A lány hallotta, amint a nővére mondogatta:
„Margit, kérlek, ne halj meg, ne halj meg!"

Ez az idősebb nővér később megdöbbenve hallgatta, amikor húga elmondta neki, hogy hol volt akkor és mit mondott. Hasonlókat mondtak el a két következő történetben is:
„Amikor mindenen túl voltam, az orvos közölte velem, hogy bizony súlyos volt az állapotom. Erre azt feleltem: 'igen, tudom.' Mire ő: 'Honnan tudja?' Erre én: 'Pontosan el tudom mondani önnek, ami történt.' Nem akart hinni nekem. Ezért elmeséltem neki az egész történetet attól a mozzanattól, amikor leállt a lélegzetem addig a pontig, amikor magamhoz tértem. Elcsodálkozott, amint tudomására hoztam, hogy mindenről tudok, ami vetem történt. Nem tudta, mit mondjon erre, de többször is bejött a szobába és különböző részletekről kérdezgetett."

„Amikor a baleset után magamhoz tértem, apám volt mellettem. Nem kérdezgettem tőle, milyen voltam én, mit mondtak az orvosok, csak azokról a tapasztalatokról akartam beszélni, amiken keresztülmentem. Elmondtam apámnak, hogy a ház romjai közül ki húzta ki a testemet, milyen színű ruhában voltak, akik segítettek és mit beszélgettek. Apám azt válaszolta: 'Igen, valóban minden így volt.' Közben ez idő alatt testemet fizikailag elszállították. Egyszerűen nem volt lehetőség arra, hogy ezeket a dolgokat lássam, vagy halljam, ha nem a testemen kívül lettem volna."

Végezetül a történetek hitelesítésére néhány esetben egy független harmadik személytől szereztem bizonyítékot. Ámde, ha ennek a harmadik személynek közlését akarjuk bizonyítékul felhasználni, bizonyos nehézség merül fel. Először is az esetek többségében a történést maga a haldokló bizonyíthatja, legfeljebb néhány rokon, vagy jóbarát. Másodszor, a legszenzációsabb és jól bizonyított példáknál, amikor összegyűjtöttem, nyomatékosan megígértették velem, hogy a tanúk nevét ne szolgáltassam ki. Ha mégis megtenném, meggyőződésem szerint az események jóval kevesebb bizonyítékkal rendelkeznének. Az okokat majd e zárófejezetben fogom elmondani. A haldoklás tapasztalatairól szóló beszámolók részleteiről és eseményeiről készült felmérések végéhez értünk. Ennek a fejezetnek betetőzésére szeretnék egy meglehetősen szokatlan beszámolót részleteiben idézni, mely több olyan elemet tartalmaz, amikről eddig volt szó.

Ezenkívül még olyan elemmel is rendelkezik, ami sehol másutt nem szerepel: a Fénylény előre megmondja egy férfinak közeli halálát, de most még egyelőre élni hagyja:

„Abban az időben súlyos légcsőasztmában és jóindulatú tüdődaganatban szenvedtem. Egy napon köhögési rohamot kaptam és közben a gerinccsigolya alsó tájékán egy idegszalag (-szál) becsípődött. Kínzó fájdalmaim miatt hónapokig járkáltam egyik orvostól a másikig. Egyikük végül egy idegsebészhez, dr. Wyatt-hoz irányított. ő megvizsgált és közölte vetem, hogy azonnal kórházba kell mennem. Mindjárt kaptam ágyat és nyújtókötést.
Dr. Wyatt ismerte az én légzőúti betegségemet és elvitt egy tüdőszakorvoshoz, aki azt mondta, hogy a helyzetet meg kell beszélni dr. Coleman altatóorvossal, ha altatásra lenne szükségem. A tüdőorvos három hétig kezelt, amire azért volt szükség, hogy kissé felerősítsenek, és dr. Coleman átvehessen engem. Ez végül egy hétfői napon meg is történt, bár volt némi kételye. A tüdőműtétet a következő péntekre osztották be. Hétfő este elaludtam és kedd reggelig nyugodt éjszakám volt, de reggel szörnyű fájdalomra ébredtem. Megfordultam, hogy kényelmesebb testhelyzetet találjak, s ebben a pillanatban a szoba egyik sarkában, a mennyezet alatt megjelent egy fény. Olyan volt, mint egy fénygömb, fényes golyó, nem nagyon nagy, mondhatnám harminc-negyven cm átmérőjű lehetett, nem több. Amikor a fény megjelent, egy érzés kerített hatalmába, nem borzongató, nem az, hanem a tökéletes békesség és a csodálatos megkönnyebbülés érzése volt. Láttam, amint egy kéz nyúlt ki a fényből és ezt mondta a Fény: 'Gyere velem, mutatni akarok valamit!' Egy pillanatig se haboztam, kinyújtottam a kezemet és megragadtam azt a kezet, amit láttam. Amikor ezt tettem, éreztem, hagy elhagytam a testemet, majd megfordultam és azt az ágyon fekve láttam. Közben a szoba mennyezetéhez emelkedtem föl. Amikor elhagytam a testemet, ugyanazt az alakot vettem föl, mint a Fény. Az volt az érzésem - és most megpróbálom a saját szavaimmal elmondani, mert még senkitől sem hallottam, hogy ilyen dolgokról beszélt volna -, hogy ez az alak szellem volt. Én sem voltam test, csak egy füstgomolyag, pára. Talán olyan lehettem, mint a cigaretta-füstfelhő, mely egy lámpa körül gomolyog. Az alak, melynél voltam, mindenesetre színes volt: narancssárga, de olyan árnyalatban, amit nem tudok pontosan meghatározni - indigószerűségnek láttam, olyan kékes árnyalatban. Ennek a szellemi alaknak nem voltak olyan körvonalai, mint a testnek. Többé-kevésbé gömbformájú volt, de valamiképpen olyan, mint egy kéz. Ezt tudom, mert amikor felém nyúlt, az én kezem is feléje irányult. Az anyagi testem keze közben mozdulatlan maradt. Ott láttam az ágyon testem mellett mozdulatlanul, amikor a Fényhez felemelkedtem. De ha ezt a szellemi kezet nem fogtam, a Fény ismét gömbformájúvá alakult.

Tehát felemelkedtem oda, ahol a Fény volt, majd a kórházi szoba mennyezetén és falán keresztül együtt távoztunk a folyosóra, a padlózaton át lefelé a kórház mélyebben fekvő emeleteire. Minden nehézség nélkül hatoltunk keresztül ajtókon és falakon. Egyszerűen köddé váltak, ha feléjük közeledtünk. Eközben úgy látszott, mintha haladnánk, de nekem semmiféle sebességérzésem nem volt. Egyszer csak világos lett előttem, hogy az intenzív osztályra érkeztünk. Különben fogalmam sem volt, hogy hol van a megőrzőszoba. Ott voltunk, éspedig ismét a szoba felső sarkában a mennyezet alatt, mindenki fölött a magasban. Láttam, hogyan járkáltak az orvosok és a nővérek a zöld köpenyben és hol álltak az ágyak.
A Lény közölte velem és megmutatta: 'Ez az a hely, ahová kerülni fogsz, ha a műtőből elhoznak. Akkor odafektetnek téged arra az ágyra, de te onnan soha többé nem fogsz felkelni. Semmit sem fogsz érezni, miután a műtőből ide hoznak téged. Én egy idő múlva visszajövök és elviszlek'. Nem merném állítani, hogy ezek a szavak elhangzottak. Nem olyan hang volt az, amit füllel lehetett volna hallani. Ha ugyanis olyan lett volna, úgy gondolom a többieknek is hallaniuk kellett volna a szobában, de nem hallották. Több volt, mint egy benyomás, ami engem ért. Annyira eleven volt, hogy képtelen lennék azt mondani: nem hallottam, vagy nem éreztem. Számomra ez egyszerűen tény!

Amit akkor láttam, míg a szellemi létformában tartózkodtam, sokkal könnyebben felismertem. Nem töprengtem, hogy mit akar mutatni nekem a Fénylény. Azonnal tudtam. Nem volt semmi kétség. A szóban forgó ágy - a folyosó felé az ajtó mellett jobbra állt - volt az a hely, ahová majd nekem feküdnöm kell, ő határozott céllal hozott ide, meg is mondta miért. Nem akarta, hogy féljek, amikor lelkem kiszáll a testemből, hanem azt akarta, hogy tudjam, milyen érzés az, ha azt a bizonyos pontot átlépem, A biztonságérzetet akarta megadni, mert azt mondta, hogy ő akkor nem lesz azonnal mellettem, hanem néhány dolgon keresztül kell esnem, ő azonban mindenre vigyáz, ami velem történik, és a végén egészen nálam lesz.
Különben abban a pillanatban, amikor csatlakoztam hozzá, magam is szellemi alakot vettem fel, valamiképpen egymásba olvadtunk. Mégis különálló lények voltunk. Minden fölött hatalma volt, ami velem történt. Sőt, ha a falon, vagy a mennyezeten áthaladtunk, akkor annyira össze voltunk kapcsolódva, hogy semmit se tehettem ellene. Társaságában olyan béke, nyugalom és vidámság volt bennem, amit azelőtt sohase tapasztaltam.

Miután mindezt elmondta nekem, visszavitt a betegszobába. Amikor megérkeztünk, a testemet ugyanabban a helyzetben láttam viszont az ágyon, ahogy elhagytam. Egy-kettőre ismét visszabújtam a testembe. Becslésem szerint öt-tíz percet tartózkodhattam a esten kívül, de az időnek az élményemben nincs értelme. Ezt mindig tudom, valahányszor az idő fogalmára gondolok.
Hát, igen, az egész dolog nagyon meglepett. Annyira élethű és valóságos volt - sokkal inkább, mint a mindennapi életben. Másnap minden félelmem elmúlt. A borotválkozásnál észrevettem, hogy egyáltalán nem reszket a kezem, mint az elmúlt hatnyolc hétben. Tudtam, hogy halott voltam, mégse éreztem semmi szomorúságot és félelmet. Eszembe se jutott, hogy mit tegyek, ha eljön az idő. Egyszerűen készen voltam. Csütörtökön, a másnapi műtét előtti délután az ágyon feküdtem és aggódtam. Feleségem és én örökbe fogadtuk unokaöcsémet, akivel akkoriban bizonyos nehézségek voltak. Eszembe jutott, hogy levelet írok: egyet feleségemnek, egyet unokaöcsémnek, melyekben az értük való aggodalmamat akartam leírni. A leveleket el akartam rejteni, hogy csak a műtét után találják meg. Amikor mintegy két oldalnyit írtam meg a feleségem leveléből, mintha zsilipet nyitottak volna meg, hirtelen sírni és zokogni kezdtem. Valakit a közelemben éreztem. Először arra gondoltam, hogy a hangos sírásra bejött az egyik nővér, de nem hallottam, hogy az ajtó nyílott volna. Mégis éreztem valakit a közelemben, ha ezúttal nem is láttam semmi fényt. Most is, mint előbb, gondolatok és szavak érkeztek hozzám, melyek ezt mondták: 'Jack, miért sírsz? Azt hittem, szívesen jössz hozzám!' Erre én: 'Igen, nagyon szívesen.' A hang folytatta: 'Hát, akkor miért sírsz?' Erre én: 'Aggódom az unokaöcsénkért. Félek, hogy a feleségem nem tudja, hogyan kell őt felnevelni. Éppen azt akartam leírni és tanácsolni neki, hogy mit tegyen. Szomorú is vagyok, mert ha tovább élnék, tudnék neki segíteni.' - Akkor a következő gondolatok jöttek tőle: 'Mivel te másért könyörögsz, másokkal törődsz és nem magaddal, teljesítem kívánságodat. Addig fogsz élni, amíg unokaöcséd fel nem nő.' És ezzel minden elmúlt. Abbahagytam a sírást, a megkezdett levelet eltéptem, hogy feleségem véletlenül se találja meg. Ezen az estén dr. Coleman jött hozzám és azt mondta, ha az altatásom körül nehézségek fordulnának elő, ne ijedjek meg. Ha a felébresztésnél drótokat, csöveket és gépet látok, ne féljek. Semmit se mondtam el az élményemből neki, csak bólintottam, hogy rendesen fogok viselkedni. Másnap a műtét simán lezajlott és amikor magamhoz tértem, dr. Coleman mellettem volt és azt mondtam neki: 'Pontosan tudom, hogy most hol vagyok.' Megkérdezett: 'Melyik ágyban fekszik?' Igy válaszoltam: 'Az első ágyban jobbra, ha bejövünk a folyosóról.' Felnevetett és arra gondolt, hogy én a narkózis hatása alatt beszélek így. El akartam mesélni neki, mit éltem át, de abban a pillanatban belépett dr. Wyatt és ezt mondta: 'Felébredt! Most mit akar tenni?' Dr. Coleman így válaszolt: 'Semmit se tehetek. Életemben ennyire még nem csodálkoztam. Itt vannak előkészítve az eszközök és készülékek, de a betegnek nincs szüksége rájuk.' Majd dr. Wyatt vette át a szót: 'Vannak még csodák! Elhiszi?' -. Amikor az ágyon felültem és körülnéztem a szobában, láttam, hogy pontosan abban az ágyban vagyok, amit néhány nappal korábban a Fény megmutatott nekem. Bizony, mindez három évvel ezelőtt történt, de ma is annyira elevenen él bennem, mint akkor. Ez volt a legfantasztikusabb, ami valaha velem történt és bennem ez nagy változást eredményezett. De nem szívesen beszélek róla. Az egész dolgot csak a feleségemnek, testvéremnek, plébánosomnak és most önnek mondtam el. Nem tudom, hogy fejezzem ki magam, de nagyon nehéz ezt megmagyarázni. Nem akarok az életébe betörni, se dicsekedni. Eme tapasztalatom után nincs semmi kétségem. Tudom: van élet a halál után.”


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Péntek, 2011-02-18, 12:08 | Üzenet # 15 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére A PÁRHUZAMOS HELYEK

A történetek, melyek a haláltapasztalatok különböző szakaszait leírják, enyhén szólva: szokatlanok. Akkor lepődtem meg igazán, amikor évek múlva számos ideillő, párhuzamos irodalmi hellyel találkoztam. Ezeket a párhuzamokat megtaláljuk a régi, illetve csak a beavatottak számára készült írásokban, ahogy a különböző kultúrákból és korszakokból ránk maradtak.

A Biblia

A nyugati kultúrkörökben a Biblia a legolvasottabb és a leggyakrabban idézett könyv, melyben az ember szellemi vonatkozásairól és a halál utáni létéről a legtöbbet olvashatunk. Pontosabban: a Biblia keveset beszél arról, hogy mi történik a halál utáni életben és hogy milyen a halál utáni világ. Ez különösen érvényes az Ószövetségi szentírásra. A tudományos vélemény szerint az Ószövetségi könyvek közül csak kettőben van szó kifejezetten a halál utáni életről.

Iz 26,19: „Életre kelnek majd halottaid és holttestük feltámad. Kelletek föl és ujjongjatok mind, akik a porban nyugosztok. Mert... a halottak országa szülni fog.”

Dán 12,2: „Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.”

Figyeljük meg, hogy mindkét idézetben szó van a testek feltámadásáról, s a testi halál állapotát az alváshoz hasonlítják. Az előző fejezetekből tudjuk, hogy néhányan kifejezetten hivatkoztak a Biblia fogalomvilágára, amikor a velük történteket szemléltetni akarták. Gondoljunk pl. arra a férfira, aki a sötét átjárót a "halál völgyének és árnyékának" nevezte. Két másik Jézus szavát idézte: "Én vagyok a világ világossága." Úgy tűnik, hogy mindketten azt a Fényt, amellyel (akivel?) találkoztak, Krisztussal azonosították. Egyikük ezt mondta: "Ebben a fényben nem láttam személyt, de számomra ez a fény jelentette Krisztust, együttlétet minden dologgal és tökéletes szeretetet. Azt hiszem, Jézus szó szerint értette, amikor az mondta, ő a világ világossága."

E témáról a Biblia tanulmányozása közben magam is találtam néhány párhuzamos helyet, melyeket egyetlen tanúm sem említett. A legtöbbet Pál apostol írásaiban találtam. ő üldözte Krisztust a damaszkuszi úton történt megtéréséig. Erről számol be az Apostolok cselekedetei 26. Itt az Agrippa király előtti védőbeszédben mondja el megtérése történetét.

„Mi hihetetlent találtok abban, hogy az Isten feltámasztja a halottakat? (26,8)

Amikor egyszer olyan szándékkal mentem Damaszkuszba a főpapok meghatalmazásával és engedélyével, déltájban, király, a napnál ragyogóbb világosságot láttam az úton, körülragyogott engem is, útitársaimat is. Mindnyájan a földre hullottunk, s ekkor egy hangot hallottam, amint héber nyelven megszólított: 'Saul, Saul, miért üldözöl engem? Hiába rugdalózol az ösztöke ellen!' Megkérdeztem: 'Ki vagy, Uram?' 'Jézus vagyok - felelte az Úr -, akit üldözöl. De kelj fel és állj talpra! Azért jelentem meg neked, hogy terjesztője és tanúja légy annak, amit láttál és amit majd eztán látni fogsz...' Agrippa király, nem lehettem engedetlen a látomás iránt...”

Amikor Pál így védekezett, Fesztus hangosan közbevágott: „Elment az eszed, Pál! Nagy tudásod őrültségbe kergetett.” Pál ezt felelte: „Nem vagyok én őrült kegyelmes Fesztus, hanem igazságokat és józan dolgokat mondok...”

Ez az esemény bizonyos szempontból emlékeztet a halál-közeli-állapotban a Fénylénnyel való találkozásra. Mindenekelőtt a Lény személyi léttel rendelkezett, bár testi alakját nem látták. A Fénylény kérdéseket tesz föl és utasításokat ad. Amikor erről Pál másoknak beszélni akar, nem veszik komolyan és bolondnak tartják. Mégis ez a látomás adott más irányt életének és lett a keresztény felebaráti szeretet legfőbb előharcosa. Persze, van különbség is. Pál apostol a látomás alatt nem jutott halál-közelbe. Továbbá közli Pál, hogy a fénytől megvakult és három napon át nem látott. Ez ellentétben van azzal, amit mások mondtak a Fénylényről, hogy az ő leírhatatlan fényessége egyáltalán nem vakított és senkit se akadályozott abban, hogy a környezetét láthassa. A halál utáni élet természetének vitájában Pál felvet néhány kérdést, és különösen arra ad választ, hogy milyen lesz a feltámadott test.

1 Kor 15,35-52: „Kérdezhetné valaki, hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem, vagy más egyéb. Isten testet ad neki, tetszése szerint minden magnak megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el - romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el - dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el - erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el - szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi test is ... Titkot közlök veletek: Nem halunk meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak romlatlanságra, mi pedig elváltozunk.”

Meggondolandó, hogy ez a rövid leírás, amit Pál apostol a "szellemi test" ábrázolásának szentel, nagyon jól megegyezik azoknak a közlésével, akik testükön kívül voltak. Mindenesetre a szellemi test anyagtalanságáról - anyagi szubsztancia hiányáról, a korlátozottság megszűnéséről van szó. Pál azt mondja, ha az anyagi test gyenge és csúnya volt, a szellemi test erős és szép lesz. Ezt említi az egyik halálközeli beszámoló, mely szerint a szellemi test egésznek és teljesnek látszott, holott a fizikai test csonka lett, vagy egy másik közlés szerint a szellemi testnek nem volt kora, azaz időbeli korlátozottsága megszűnik.



Platón

A nagy görög filozófus, Platón Kr. e. 437-347-ig élt Athénben. Filozófiája írásműveiben majdnem teljes egészében ránk maradt. Ezek az írások a tanítójával, Szókratésszel folytatott több mint harminc dialógusból és levélből állnak.

Platón erősen hitte, hogy az értelem, a logika és a bizonyítás elegendő a bölcsesség és az igazság megszerzéséhez. Ugyanakkor látnok is volt, aki meg volt győződve arról, hogy az igazságot csak a megvilágosodás és a belátás misztikus tapasztalatával lehet megközelíteni. Abból indul ki, hogy létezik a létnek egy másik világa és rendje az érzékelhető, tapasztalható, testi világon kívül. Hitte, hogy a testi világot csak arra a másik, "magasabb" létrendre való hivatkozással lehet megérteni. Ennek megfelelően érdeklődése az ember test nélküli, tudatos része, a lélek felé irányult. A testet csak a lélek átmeneti börtönének (fogadójának) tekintette. Így nem csoda, ha a léleknek, a test halála utáni sorsa érdekelte, ha néhány dialógusában - ezek: Phaidon, Gorgias és a Respublica - legalábbis részben, éppen ezzel a témával foglalkozik.-

Platón sok műve a halálnak olyan leírását adja, melyek az előző fejezetek kijelentéseivel nagyon pontosan megegyeznek. A halált pl. ő úgy határozza meg, hogy az nem más, mint a léleknek, az élő ember test nélküli összetevőjének a testből történő kiszabadulása. Sőt mi több: az ember test nélküli része sokkal kevésbé korlátozott, mint a testi része. Platón különösen kiemeli azt, hogy az idő semmit se számít azon a területen, mely a fizikai, érzékelhető világon túl van. Más létterületek örökkévalók, és amit mi időnek nevezünk, az Platón mélyértelmű szava szerint csak "az örökkévalóság bizonytalan, valótlan visszfénye".

Platón különböző helyeken fejtegeti, hogy a lélek a testből való szabadulása után hogyan találkozik más meghaltak lelkével és miként irányítják a segítőkész lények az anyagi létből a másik létrendbe átmenetét. Elmondja, hogy néhányan hogyan várakoznak, hogy haláluk után egy csónak keresztülvigye őket egy vízen, a halál-utáni-létük "túlsó partjára". Ezeket a gondolatokat a Phaidonban tárgyalja. Szerinte a lélek a halál pillanatában megszabadul a test börtönéből. Miközben Platón - amint azt az első fejezetben a Szókratész-féle védőbeszédben láttuk - kezdetben a halált alvásnak, vagy feledésnek nevezi, ezt azért teszi, hogy ezt az elképzelést megdöntse és éppen az ellenkezőjére fordítsa. A platóni szemlélet szerint a lélek az ő testi edényébe, a testbe egy magasabb, isteni létrendből kerül bele; ez a születés, amivel a lélek alvása és feledése megkezdődik. A lélek a testbe egy magasabb, öntudatos állapotból egy sokkal kevésbé öntudatos állapotba kerül s eközben elfelejti azt a valóságot, amit test nélküli állapotában birtokolt. Ezzel azt akarja tanítani, hogy a halál a lélek felébredése és önmagára eszmélése. Platón kifejti, hogy a testtől megszabadult lélek sokkal világosabban gondolkodhat és ismerhet meg, mint előbb és a dolgok igazi természetét messzemenően jobban felfogja. Azonkívül, írja Platón, a halál után a lelket azonnal megítélik, ahol egy isteni lény a léleknek mindent bemutat és feltár, amit életében elkövetett - a rosszat és a jót egyaránt.

A Respublica tizedik könyvében találjuk a legmegdöbbentőbb párhuzamot. Itt Platón egy derék férfinak, a pamphyliai Armenos fiának, Ernek a történetét mondja el. Ez a férfi holtan maradt a csatatéren. Kb. tíz nap múlva sértetlenül találták meg őt a sok megrothadt holttest között, hazavitték, hogy eltemessék. Amikor a tizenkettedik napon a máglyán feküdt, felébredt és beszámolt arról, amit a túlvilágon látott.

Így beszélt:
"Amikor a lelke kiszállt, a többi lélekkel együtt mendegélt és eljutott egy csodálatos helyhez, ahol a földön két egymással határos szakadék volt látható és ezekkel szemben az égen ugyancsak kettő. A kettő között ültek a bírók, akik ítéletet mondtak a lelkek fölött és elkülönítették őket. Akiket igaznak nyilvánítottak, azokat jobbra fel az égi útra irányították. A jó lelkek elől viselték jótettük jelét. A gonoszokat pedig balra lefelé küldték, s ezek hátul hordták gonoszságuk bélyegét. Amikor ő is odaérkezett, azt mondták neki, hogy közölje a földön élő emberekkel, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a másvilágnak. Az elesett katonának tehát nem kellett átesni az ítéleten, hanem vissza kellett térni a földi életbe. Ő hogyan került vissza a testébe, azt nem tudta, hanem egyszer csak feltekintett és a máglyán találta magát."

Világosan tudnunk kell, Platón az olvasó lelkére köti, hogy a túlvilág leírásának pontos részleteit, melybe a lélek a halál után belép, "a legnagyobb valószínűségnek" tartsa. Jóllehet ő nem kételkedett abban, hogy a test halála után van továbbélés, azt hozzáteszi, hogy amíg a jelenlegi testünkhöz vagyunk kötve, két súlyos nehézséggel kell megküzdenünk:

Először: lelkünk az anyagi testbe van bezárva s ennélfogva a tapasztalás és a megismerés képességei korlátozottak, mert azokat az érzékszerveken keresztül szerezzük meg. A látás-, hallás-, tapintás-, ízlés- és szaglás szerve megtéveszthet bennünket, mindegyik a maga módján. Szemünk a nagyon távoli nagy tárgyat is kicsinek látja, könnyen félreértünk valamit, amit hallunk stb. Mindez azt mutatja, hogy hamis fogalmakat és szemléleteket alkotunk a dolgok természetéről. Lelkünk tehát nem tudja magát a létet megragadni, amíg meg nem szabadul az érzékszervek torzításaitól és pontatlanságaitól.

Másodszor: Platón szerint az emberi nyelv a valóságnak megfelelően nem tudja kifejezni a legmélyebb létokokat. A szavak inkább elrejtik, mintsem felfedik a dolgok belső lényegét. Ebből következik, hogy az emberi nyelv nem tehet mást, mint - hasonlatokkal, mítoszokkal és egyéb közvetett módszerekkel - rámutat azokra a valóságos dolgokra, amik a fizikai létrenden túl léteznek.



A Tibeti halottkönyv

Ebbe a csodálatos írásba a tibeti bölcsességtanítók több évszázad tapasztalatát gyűjtötték össze. E könyv tartalmát a régi nemzedékek szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az a szövegváltozat, amit nyugaton ismernek a Kr.-u. VIII. sz.-i forrásokból való. Így tehát több, mint 1000 éves. Kezdetben elrejtették a nyilvánosság elől, mely a titkokat még nem tudta megérteni, egészen addig, amíg el nem jött az ideje.

Ennek a munkának sajátos irodalmi formája különféle célokat szolgált. Mindenekelőtt a bölcsek, akik a könyvet írták, a halált valóban művészetnek tekintették, amit az ember vagy hozzáértéssel, vagy kontár módon végrehajt aszerint, hogy rendelkezik-e ennyi tudással, amivel azt megteheti. Ezért olvasták föl a könyvből a temetési szertartás alatt, vagy a haldokló mellett élete utolsó pillanataiban. A szövegeknek két feladatot kellett betölteniök:

1. A haldoklót kellett segíteni, hogy minden új jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik.

2. A haldokló új tartózkodási helyén kedvet kapjon, ne tartsa vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék abban a közbeeső állapotban, ahová került, s így megszabaduljon minden testi igénytől.

E cél elérésére a könyv a halál különböző szakaszainak megfelelő leírást közöl, melyek a lelket a test halála után segítik. A Tibeti könyv leírásai a halál korai szakaszairól egészen fantasztikusan megegyeznek azok vallomásaival, akiket a klinikai halál állapotából felélesztettek. A tibeti leírás szerint az ember lelke, vagy szelleme megszabadul a testtől. Nemsokára "elájul" a lélek, aztán huzatba kerül, majd egy szűk völgykatlanba, mely pontosan megfelel egyéni kiterjedésének, és amelyben öntudata tovább él. Ott bizonyos rémes és kellemetlen zúgást és zajt hall, melyet szélzúgáshoz és süvítéshez lehet hasonlítani, ő maga meg az egész környezete szürke, felhőszerű megvilágításban látszik. Csodálkozik, hogy a testén kívül van. Látja, hallja, hogy rokonai és barátai a holttesténél siránkoznak és előkészítik őt a temetésre. De ha beszélni próbál velük, se nem láthatják, se nem hallhatják. Még nem tudja, hogy meghalt, innen van a zavara. Megkérdezi önmagától, hogy meghalt-e, vagy sem? S ha végül felfogja, hogy meghalt, nem tudja, hová menjen, mit csináljon? Nagy bánat tölti el és kétségbeesik a helyzete miatt. Egy darabig azon a helyen tartózkodik, ahol testi életében volt.
Észreveszi, hogy még mindig testben van - sugártestnek nevezik ezt - mely nem anyag. Ezzel képes a legkisebb akadály nélkül átmenni falakon, mezőkön, sziklákon, hegyeken. A helyváltoztatás egy pillanat alatt történik. Ahová menni akar, egy pillanat alatt már ott is van. Gondolatai világosak, értelme kifinomult, jobban kitárul az isteni dolgok iránt. Földi életében lehetett vak, süket, korcs, itt csodálatosan erős lett, úgyhogy "sugártesté"-nek minden érzékszerve rendelkezik földi testének minden képességével, sőt azokat felülmúlja.

Ugyanakkor más lényeket is megismer ugyanabban a "testi" formában, amit "od gsal"-nak - sugárzó fény-nek neveznek. A tibetiek azt tanácsolják a haldoklónak, hogy amikor közeledik a fényhez, mondja meg neki, hogy mások iránt szeretettel és együttérzéssel legyen (azaz: járjon közben másokért. A ford.).

A könyvben szó van a béke és a tökéletes vágynélküliség megtapasztalásáról, mely a haldoklót eltölti. "Tükör"-szerűen egész életét felvillantják neki a jó és rossz tettekkel együtt, amiket a Lény, aki őt irányítja, testszerűen megmutat. Ebben az állapotban nincs semmiféle hamis kép, mert a korábbi életéről nem lehet hazudni. Jóllehet a Tibeti halottkönyv számos más részletet is elmond a halál utáni állapotról, melyekről az általam megkérdezettek nem beszéltek, mert azokat ők nem tapasztalták, mégis kétségtelen az a tény, hogy meglepő hasonlóság van eme ősi kézirat tartalma és a több ezer évvel későbbi amerikai tanúk vallomása között.


Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Raymond A. Moody: Élet az élet után (A teljes könyv)
Oldal 1 / 212»
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016