Evia | Dátum: Szombat, 2011-08-06, 23:40 | Üzenet # 1 · Megosztás: |
|
Dante Alighieri: Isteni színjáték (Babits Mihály fordítása)
A száz énekből álló műben Dante Vergilius társaságában végigjárja a Poklot, a Purgatóriumot és a Mennyországot. Találkozik a múlt nagy szellemeivel és kortársai halott lelkeivel.
A legutolsó ének záró sorai: "Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot."
|
Forrás és a mű eredeti helye : http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm
Neked hoztam...
|
|
| |
Evia | Dátum: Szombat, 2011-08-06, 23:41 | Üzenet # 2 · Megosztás: |
|
Ízelítőül a legutolsó ének:
Paradicsom; Harmincharmadik ének
Az istenlátás
"Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak, teremtményeknél nagyobb és szerényebb, ős célja az örök határozatnak: természetünket a te tiszta lényed megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő teremtménnyé lett benned, s szent erényed méhedben felgyújtá a tisztelendő szerelmet, melynek örök melegébül a Béke e Virága volt kelendő. Te déli láng a Szerete egébül vagy itt nekünk; és lenn az embereknek élő forrás, melytől reményük épül. Urnő, minden kegyek tőled erednek! Aki nélküled vágyik szent malasztra, szárny nélkül vágyik szállni az eretnek. S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra: jóságod gyakran azt a szenvedőnek kérés előtt megadja, nem halasztva. Jóság és nagyság benned egybenőnek, és irgalmasság, s ami csak erénye lehet teremtett lénynek, földi nőnek. Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye - a mindenségnek mélyétől idáig látta a szelleméltet, s szemefénye most még magasabb, új látványra vágyik, kér új erőért, fölhatolni, téged kegyelemből az utolsó csodáig. S én, mert soha még vágyam így nem égett magamért sem, küldöm imámat érte, kérvén, ne vesd meg e szegény igéket, a mely halandó voltából őt kisérte, oszlasd a felhőt szent imáddal szerte, hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte! S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te mindent tehetsz: hogy íly látás után is maradjon épen magas vágyu lelke. Győzzön hatalmad emberi voltán is! Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel könyörög - és velük az én imám is!" Az égi szempár, melyet áldva kedvel az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya az ájtatós imát hallgatja kedvvel. Onnan az Örök Fényre villana e drága Szempár, hova nincs teremtmény, ki tiszta szemmel bépillantana. S én, vágyam ős célját közelre sejtvén, illőn, amint a szemem föltekintett, égő kinját egyszerre elfelejtém. Bernát mosolygott és kezével intett, hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem magától is már intése szerint tett. Mert szememben mind tisztább fénnyel telten a magában-egy Igaz sugarába mind jobban-jobban behatolni mertem. Innen kezdve látásomat hiába vágyom leírni: gyenge lesz az ember szava rá, és emlékezete kába. Mint akit elfog álomteli szender, s ébredve megmarad a benyomása, de másra emlékezni nem bir, nem mer: ugy tűnt el az én lelkem látomása; valami édes megmaradt belőle máig; s ki merne emlékezni másra? Hó olvad így, ha nap süt a tetőre; s a Szibillának jósoló falombok így szálltak szét a legkisebb szellőre. Óh, égi Fény, te kit a földi gondok s földi fogalmak soha föl nem érnek, tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok. Csillanj fel újra szellemem szemének, hogy látásomból egy szikrácska majdan jusson azoknak is, kik még nem élnek. Ha most malasztod könyörűlve rajtam emléked e versekben visszazendül, győzelmed híre terjedend a dalban. - Akkor az éles, élő fényözöntől ha elfordúlok, zavarva legottan lelkem örökre zavart lenne szentül. És én emlékszem, amint egyre jobban tekintetem a végtelen Erővel összekapcsolni bírva bátorodtam. Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel szétolvadó látásban elvegyülni megáldtál engem kegyelemmel, bővel. S láttam mélyében három-egybe gyülni, szeretettel kapcsolva egy tömeggé, mi ittlenn szerte szokott elegyülni; substantiát és accidenset eggyé és habitust, egy-fénynek, egy-valónak lehelve, mondom, elemmé s eleggyé. Egyetemes formáját e csomónak hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom tágabbra tártan örülök a szónak. Egy perc mélyebben elaltatta gondom', És Argo árnya, Neptun döbbenése huszonöt századát legyőzte pontom. Lelkem ekként egészen belevésve merően és figyelve, mozdulatlan, a bámulásból izzott tüzelésbe. Olyanná lesz a lélek ama Napban merűlve el, hogy, bármi másba nézzen, lehetetlen, hogy megnyugodjon abban. Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen, benne gyül; s ami rajta kívül elvét minden célt, benne célba jut egészen. Dalom ezentul kurtán fogja tervét, mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek, ki még az emlőn nedvesíti nyelvét. Nem hogy tán egynél több kép rajza termett benne, mert mindig egy marad az élő fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg: hanem mert tőle mind érttebbre érő látásom ott látását úgy cserélte, mintha kép képet lenne megcserélő: a fénysürű mögé, a tiszta mélybe három kör áradt, élesen kiválván, háromszin és egy átmérőjü térbe. És egy a mást, mint szivárványt szivárvány, tükrözte föl, s e kettő lehelése a harmadik, belőlük egyre szállván, Mily kurta a szó íly elképzelésre! S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott, olyan hogy kevés becsülni "kevésre". Óh, örök Fény, magadban ülve boldog! Magadat érted csak, s magadtól értve magadat értőn szereted s mosolygod. S ama körforgás, amely így megértve olyannak látszott, mint a visszavert fény, amint sokáig néztem bele kérdve, magában, s színét színeibe rejtvén a mi képünkben festődött keretté, hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén. Miként a mérnök, ki a kört szeretné megmérni, töpreng, hogy titkába lásson, de mérő elvét hasztalan keresné: ollyá tett engem ez uj látomásom töprengve tudni, hogyan egyesűle kör a képpel, s hogy árad át egymáson, de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle - mig villám fénye tárta szememet fel és égő vágy ekként teljesűle. Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.
Neked hoztam...
|
|
| |