Dante Alighieri: Isteni színjáték (Babits Mihály fordítása) - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 1 / 11
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Dante Alighieri: Isteni színjáték (Babits Mihály fordítása)
Dante Alighieri: Isteni színjáték (Babits Mihály fordítása)
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:40 | Üzenet # 1 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Dante Alighieri: Isteni színjáték

(Babits Mihály fordítása)

A száz énekből álló műben Dante Vergilius társaságában végigjárja a Poklot, a Purgatóriumot és a Mennyországot. Találkozik a múlt nagy szellemeivel és kortársai halott lelkeivel.

A legutolsó ének záró sorai:
"Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.
"




Forrás és a mű eredeti helye : http://mek.oszk.hu/00300/00362/html/index.htm


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:41 | Üzenet # 2 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére Ízelítőül a legutolsó ének:

Paradicsom; Harmincharmadik ének

Az istenlátás


"Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
ős célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
teremtménnyé lett benned, s szent erényed
méhedben felgyújtá a tisztelendő
szerelmet, melynek örök melegébül
a Béke e Virága volt kelendő.
Te déli láng a Szerete egébül
vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
élő forrás, melytől reményük épül.
Urnő, minden kegyek tőled erednek!
Aki nélküled vágyik szent malasztra,
szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.
S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:
jóságod gyakran azt a szenvedőnek
kérés előtt megadja, nem halasztva.
Jóság és nagyság benned egybenőnek,
és irgalmasság, s ami csak erénye
lehet teremtett lénynek, földi nőnek.
Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -
a mindenségnek mélyétől idáig
látta a szelleméltet, s szemefénye
most még magasabb, új látványra vágyik,
kér új erőért, fölhatolni, téged
kegyelemből az utolsó csodáig.
S én, mert soha még vágyam így nem égett
magamért sem, küldöm imámat érte,
kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,
a mely halandó voltából őt kisérte,
oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,
hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!
S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te
mindent tehetsz: hogy íly látás után is
maradjon épen magas vágyu lelke.
Győzzön hatalmad emberi voltán is!
Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
könyörög - és velük az én imám is!"
Az égi szempár, melyet áldva kedvel
az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya
az ájtatós imát hallgatja kedvvel.
Onnan az Örök Fényre villana
e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
ki tiszta szemmel bépillantana.
S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,
illőn, amint a szemem föltekintett,
égő kinját egyszerre elfelejtém.
Bernát mosolygott és kezével intett,
hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
magától is már intése szerint tett.
Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
a magában-egy Igaz sugarába
mind jobban-jobban behatolni mertem.
Innen kezdve látásomat hiába
vágyom leírni: gyenge lesz az ember
szava rá, és emlékezete kába.
Mint akit elfog álomteli szender,
s ébredve megmarad a benyomása,
de másra emlékezni nem bir, nem mer:
ugy tűnt el az én lelkem látomása;
valami édes megmaradt belőle
máig; s ki merne emlékezni másra?
Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
s a Szibillának jósoló falombok
így szálltak szét a legkisebb szellőre.
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
s földi fogalmak soha föl nem érnek,
tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
hogy látásomból egy szikrácska majdan
jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
emléked e versekben visszazendül,
győzelmed híre terjedend a dalban. -
Akkor az éles, élő fényözöntől
ha elfordúlok, zavarva legottan
lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
tekintetem a végtelen Erővel
összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
szétolvadó látásban elvegyülni
megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
Egyetemes formáját e csomónak
hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom
tágabbra tártan örülök a szónak.
Egy perc mélyebben elaltatta gondom',
És Argo árnya, Neptun döbbenése
huszonöt századát legyőzte pontom.
Lelkem ekként egészen belevésve
merően és figyelve, mozdulatlan,
a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
benne gyül; s ami rajta kívül elvét
minden célt, benne célba jut egészen.
Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.
Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
benne, mert mindig egy marad az élő
fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:
hanem mert tőle mind érttebbre érő
látásom ott látását úgy cserélte,
mintha kép képet lenne megcserélő:
a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
három kör áradt, élesen kiválván,
háromszin és egy átmérőjü térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
tükrözte föl, s e kettő lehelése
a harmadik, belőlük egyre szállván,
Mily kurta a szó íly elképzelésre!
S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
olyan hogy kevés becsülni "kevésre".
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
Magadat érted csak, s magadtól értve
magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
olyannak látszott, mint a visszavert fény,
amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
a mi képünkben festődött keretté,
hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.


Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Dante Alighieri: Isteni színjáték (Babits Mihály fordítása)
Oldal 1 / 11
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016