 |
 Evia |
Üdvözöllek
Vendég
|
A Világ, ahol élünk...
Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
|
|
H.G.Wells: Amikor az üstökös eljön
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:43 | Üzenet # 2 · Megosztás:  |
|
I. KÖNYV
AZ ÜSTÖKÖS
PROLÓGUS
Az író a toronyban
Láttam egy őszhajú férfit - egészséges, öreg ember volt -, amint ott ült az íróasztala mellett és írt.
Úgy látszott, mintha toronyszobában volna, nagyon magasan, úgyhogy a magas ablakon át balkeze felől csak távoli vidéket látott, a tenger látókörét a távolban, messzi partvidéket, és ama bizonytalan ködöt és csillogást a lenyugvó nap fényében, amely sok mértföld távolságból jelzi a nagyvárost. A szoba egész berendezése rendes volt és szép, és különleges finomsága révén, egy és más sajátságában, újnak látszott előttem és szokatlannak. Semmiféle meghatározható divatnak nem felelt meg, és a férfi egyszerű ruházata sem emlékeztetett sem bizonyos korszakra, sem bizonyos országra. Úgy gondoltam, ez talán a Boldog Jövendő, vagy Utópia, az Álmok Országa és eltévedt emlék gyanánt Henry James "A Nagy Jó Helyről" nevezetű története tündöklött át egy pillanatig elmémen, majd eltünt és nem hagyott világosságot maga mögött.
A férfi, akit láttam, valami töltőtollhoz hasonló szerszámmal írt, és ez a modernség kizárta a történelmi távlatot. Könnyű, folyékony kézírással írt, és mihelyt befejezett egy oldalt, odarakta az írások növekedő halmazához, egy kedves kis asztalra az ablak alatt. Azok a lapok, amelyeket utoljára írt meg, lazán feküdtek egymáson, részben elfeledve másokat, amelyek iratcsomókba voltak összefűzve.
Nyilvánvalóan nem vette észre jelenlétemet, én pedig ott álltam és vártam, amíg szünetet tart egyszer a tollal. Ha öreg ember volt is kétségtelenül, szilárd kézzel írt.
Észrevettem, hogy magasan feje fölött ferdén felfüggesztve homorú tükör függött; valami mozgás képe ebben élénken magára vonta figyelmemet, és felpillantva, láttam, eltorzítva és fantasztikussá téve, de élénken és szépen színezve, megnagyobbított, tükrözött álomszerű képét egy palotának, egy terrasznak, egy kilátásnak valami hatalmas országútra, amelyen sok ember jár, a tükör görbültsége folytán eltorzult, lehetetlen alakú emberek, amint ide-oda járnak. Gyorsan megfordultam, hogy világosabban lássam a dolgokat a mögöttem lévő ablakon át, de annak párkánya túl magas volt nekem ahhoz, hogy közvetlenül megpillanthattam volna ezt a közelebbfekvő tájat, és egy pillanatnyi szünet után ismét visszatértem ahhoz a torzitó tükörhöz.
Most azonban az író hátrahajlott karszékében. Letette tollát és félig haragosan sóhajtott:
- Ó! te munka, te! Milyen örömet okozol nekem és mennyire kifárasztasz!
Olyan ember sóhajtása volt ez, aki a maga vágyait elégítette ki írásaival.
- Mi ez a hely? - kérdeztem. - És ki ön?
A férfi a meglepetés gyors mozdulatával fordult felém.
- Mi ez a hely? - ismételtem. - És hol vagyok?
Szembenézett velem merően, egy pillanatra, összeráncolt homloka alól, azután mosolyra derült arca. Egy karosszékre mutatott az asztal mellett.
- Én írok - mondotta.
- Erről?
- A Változásról.
Leültem. Nagyon kényelmes karosszék volt, és jól volt elhelyezve, úgyhogy ráesett a világosság.
- Ha önnek kedve volna elolvasni - mondotta a férfi.
Rámutattam a kéziratra.
- Ez megmagyarázza a dolgot? - kérdeztem.
- Ez megmagyarázza a dolgot - válaszolt az író.
Egy újabb tiszta lap papirost von maga elé, miközben rámnézett.
Pillantásom tőle szobájára terelődött, majd vissza a kis asztalhoz. Egy iratcsomó, amely igen világosan "1" számmal volt jelölve, a szemembe ötlött. Felvettem. Mosolyogva néztem barátságos szemébe. Rendben van - mondottam, egyszerre jól érezve magamat, ő pedig bólintott és folytatta az írást. Én meg oly hangulatban, melyben bizakodás és kíváncsiság volt összegyülve, elkezdtem olvasni. Itt következik az a történet, amelyet a boldog, tevékeny öreg ember írt abban a barátságos szobában.
I. FEJEZET
Por a homályban
1.
Elhatároztam, hogy megírom a Nagy Változás történetét, saját életemre és egy-két velem közeli kapcsolatban lévő ember életére gyakorolt befolyása szempontjából. Elsősorban a magam kedvtelésére teszem ezt meg.
Hosszú idővel ezelőtt, zord, boldogtalan ifjúságom idején fogant meg bennem az a vágy, hogy valamikor könyvet írjak. Titokban írogatni és írói dicsőségről álmodozni: ebben kerestem legszívesebben enyhülést, és együttérző irigységgel faltam minden sor írást, amely az irodalom világáról és az írók életéről kezembe került. Mai boldogságom közepette is nagy dolognak érzem azt, hogy akad szabad időm és alkalmam arra, hogy elővegyem és részben megvalósítsam eme régi és reménytelen álmomat. De ez egymagában, ebben a mostani világban, amelyben annyi végtelenül érdekes teendő vár az emberre, még az ilyen öreg emberre is, mint én vagyok, nem volna elegendő arra - gondolom -, hogy ehhez az íróasztalhoz leültessen. Azt hiszem inkább, hogy saját lelki jólérzésem kezdi megkövetelni multamnak valami ilyen összefoglaló elmondását, mint amilyet ez az írásom adni fog. Az évek múlása végül is ráviszi az embert a visszapillantásra; hetvenkét éves korában az ember fiatalsága sokkal fontosabb reá nézve, mint negyven éves korában volt. Én pedig fiatalságommal elvesztettem a kontaktust. A régi élet annyira elmaradottnak látszik az újtól, annyira idegenszerűnek és annyira ésszerűtlennek, hogy néha hihetetlennek tartom. Hiszen annak a kornak még az adatai, épületei, helyiségei is eltüntek. A multkor hirtelen megálltam a lápmezőkön át vezető délutáni sétám folyamán, ott, ahol egykor Swathinglea városa lehangoló külvárosi utcái nyúltak a szomszédos Leet város felé, és azt kérdeztem magamtól: "Valóban ez volt-e az a hely, ahol én valamikor gaz, szemét és tört cserepek között bujkáltam és megtöltöttem forgópisztolyomat, gyilkosságra készen? Valóban megtörtént-e ez vagy talán valami rejtélyes éjjeli lidérc az álmok országából csempészte ezt az álemléket letünt életem emlékei közé?" Kell, hogy ma még sokan legyenek életben olyanok, akiket hasonló lelki zavar gyötör. És azt hiszem, hogy azoknak, akik most nőnek föl, hogy elfoglalják a mi helyünket az emberiség nagy vállalkozásában, a dolgok sok olyan elbeszélésére lesz szükségük, mint amilyen az enyém, hogy akár csak kis részben is el tudják valahogy képzelni maguknak azt a régi árnyékvilágot, amely a mi időnk eljövetele előtt állott fenn. Ezenfelül véletlenül az én esetem eléggé tipikus és jellemző a Változás szempontjából; a szenvedély egy rohamának kellő közepén fogott meg engem ez a változás: valami különös véletlen pedig egy időre az új rend fejlődésének valósággal középpontjába helyezett...
Emlékezetem visszavisz ötven év távolságán át egy kicsiny, rosszul világított szobába, amelynek lebocsátható ablaka a csillagos égre nyílik, és ugyanebben a pillanatban visszatér tudatomba e szoba jellemző illata, az olcsó petroleummal égő rosszul vágott lámpabél átható szaga. A villamosvilágítás akkoriban már tizenöt év óta tökéletesítve volt, azonban dacára ennek, a világ nagyobb fele még ezeket a lámpákat használta. Ezt az egész első jelenetet, legalább is az én elmémben, ama szag kíséri végig. Ez volt a szobának az esti szaga. Napközben valamilyen finomabb illata volt, valami fülledtség volt benne, valami különös enyhén szúró illat, amelyet - nem tudom miért -, porral szoktam asszociálni.
Hadd írom le önöknek ezt a szobát részletesen. Körülbelül két és fél méter hosszú lehetett, két méter széles és valamivel magasabb e méretek bármelyikénél; a mennyezet gipszből volt, repedéses és helyenként hólyagos, a lámpa korma megszürkítette, egy helyen pedig a fölötte lévő emeletről beszürődő nedvesség sárga és olívzöld foltokban ütközött ki rajta. A falakat világosbarna tapéta födte, amelyre ferde sorokban ismétlődve, valami vörös figura volt rányomtatva, valami hullámos strucctoll-féle, vagy valami akantuszvirág, amely kevésbé hervadt korában valami szegényes vidámságot akart kifejezni. Több nagy, vakolattal körülvett seb volt ebben a tapétában, Parload sikertelen kísérleteinek eredményei, aki szögeket akart beverni a falba, amelyekre képeket lehessen akasztani. Az egyik szög véletlenül két tégla közé került és ott szilárdan megakadt, ezen lógott, kissé bizonytalanul felfüggesztve kopott és megcsomózott ablakfüggönyzsinórra, Parload lógó könyvesállványa. Ez a könyvesállvány édeskés színű kék zománcfestékkel befestett deszkákból állott, és ezenkívül még rózsaszínre festett amerikai vászonszalag is díszitette, amely bizonytalanul volt rászögezve rajzszögek segítségével. Ez alatt volt egy kis asztal, amely öszvérszerű csökönyösséggel bosszantotta az ember térdét, ha az ember azt hirtelen alája lökte; ezt az asztalt vörös és kék mintájú takaró födte, amelynek unalmas egyformaságát csupán Parload sokfelé forgatható tintásüvegével kapcsolatos balesetek tarkították némileg, rajta pedig, az egész berendezés vezérlő motívuma gyanánt, ott állott és bűzlött a lámpa. A lámpa, értsék meg, valami fehér, áttetsző anyagból volt, amely nem volt se üveg, se porcellán, volt rajta egy hasonló anyagból készült ernyő, amely egyáltalán nem védte meg kellőképpen a szemét annak, aki e lámpa mellett olvasni akart, és amely főleg arra látszott alkalmasnak, hogy feltünőbbé tegye azt a tényt, hogy a lámpa tisztogatása után port és petroleumot nagy bőkezűséggel szoktak külső felületére rákenni.
A szoba hepe-hupás deszkapadlója valami csokoládészínű mázzal volt bevonva, rajta pedig kis szigetként virágzott, a por és homály közepette, egy kirojtosodott szélű szőnyeg.
Volt egy nagyon kis, öntött-vasból egy darabban készült és drappszínűre befestett nyitott kandalló, és egy még ennél kisebb, semmikép oda nem illő öntöttvas kandallóelőtét, amely mögül kilátszott az a szürke kő, amelyből a kandalló alapja készült. Nem szoktak itt rendes tüzet rakni, csak egy csomó papírrongy és egy törött pipafej volt látható a vasrostély mögött, valahol a szoba sarkában eldugva pedig volt valami japánlakkal bevont, szögletes szenesláda, amelynek a fedele meg volt sérülve. Abban az időben az volt a szokás, hogy minden szobát külön fűtöttek egy külön kandalló segítségével, amely bőségesebben ontotta magából a piszkot, mint a meleget, ami pedig a szoba szellőztetését illeti, arról föltételezték, hogy a rozoga ablak, a kis kémény és a lazán illeszkedő ajtó ezt maguk között úgyis elvégzik, anélkül, hogy nekik eziránt közelebbi utasítást kellene adni,
Parload összehajtható vaságya a szoba egyik oldalán felállított toldozott-foldozott fából készült burkolófal mögé rejtette a rajta levő szürke színű ágyneműt, és ugyanez a fal rejtett el valami ládafélét és hasonló apró tárgyakat, az ablak melletti két sarkot pedig valami ócska szekrényféle és mosdóállvány foglalták el, amely utóbbin szét voltak szórva Parload szerény toalett-eszközei.
Ezt a mosdó-állványt puhafa-deszkából készítette olyasvalaki nagy sietségben, aki túlságos mértékben rendelkezett faesztergáló eszközökkel, és aki munkájának egyszerű voltáról azzal igyekezett elterelni a figyelmet, hogy az állvány lábait és illesztékeit mindenféle megkapó dudorokkal és rozettákkal díszítette fel. Ezek után a szóbanforgó bútordarabot nyilván olyan egyénnek adta át, aki végtelen sok szabad idővel rendelkezett és föl volt szerelve egy fazéknyi okkerfestékkel, fénymázzal és hajlékony kefékkel. Ez az egyén először befestette a bútordarabot, azután, úgy gondolom, bekente fénymázzal, végül pedig leült és elkezdett a kefékkel dolgozni mindaddig, amíg a fénymázt úgy szétkente, hogy valami lidércálombeli exotikus fa harántmetszetének kísérteties utánzata vált belőle. Az így elkészült mosdóállvány azután hosszú karriert futott be, melynek folyamán igen erőszakosan bántak vele, lefaragtak belőle, belerúgtak, forgácsokat törtek belőle, belészúrtak, foltot ejtettek rajta, megperzselték, megkalapálták, minden képzelhető kaland megtörtént vele, kivéve azt, hogy fölgyujtották vagy lesikálták volna, míg végre eljutott ide, erre a magasan fekvő menedékhelyre, Parload manzárd-szobájába, hogy Parload személyes tisztaságának szerény kívánalmait szolgálja. Fel volt szerelve elsősorban mosdótállal, vizeskorsóval, pléhdézsával a piszkos víz számára, továbbá egy darab sárga szappannal egy kis tálcán, fogkefével, patkányfarkú borotváló-pamaccsal, törülközővel és még egy vagy két kisebb holmival. Azokban az időkben csak nagyon gazdag embereknek volt ennél nagyobb felszerelésük, és meg kell jegyezni, hogy minden csepp vizet, amelyet Parload elhasznált, egy szerencsétlen cselédlánynak kellett felhoznia a földszintről a ház legfelső emeletére, azután pedig ismét visszavinnie. Mi már kezdünk arról megfeledkezni, hogy a személyes tisztaság mennyire modern találmány. Tény az, hogy Parload soha életében nem vetkőzött le abból a célból, hogy ússzék egyet; és gyermekkora óta soha nem vett egyetlen, egész testére kiterjedő fürdőt. Azokban az időkben, amelyekről beszélek, ötven ember közül egy volt legfeljebb, aki nem így élt.
Egy ugyancsak furcsa, faerezetet utánzó módon bemázolt fiókosszekrény, amelynek két nagy és két kis fiókja volt, foglalta magában Parload tartalék-ruhakészletét és két, az ajtón alkalmazott fafogason lógott Parload két kalapja. Ezzel azután teljes volt a "kombinált nappali és hálószoba" berendezése, amilyennek az ilyen szobákat a Változás előtt ismertem. Elfelejtettem azonban megemlíteni, hogy volt még egy karosszék is, támlával, amely elégtelen mértékben próbálta enyhíteni szalmafonatú ülésének kényelmetlenségét. Erről pillanatnyilag megfeledkeztem, mert amikor azok a dolgok történtek, melyek elmondásával legjobb lesz történetemet elkezdeni, éppen benne ültem ebben a karosszékben.
Ily részletességgel írtam le Parload szobáját, mert így könnyebben fogják önök megérteni azt a hangulatot, melyben elbeszélésem első fejezeteit megírtam, de nem szabad hinniök, hogy abban az időben ez a különös felszerelés vagy a lámpa bűze csak a legkisebb mértékben is lekötötte volna figyelmemet. Én mindezt a piszkos kényelmetlenséget úgy tekintettem, mintha ez volna az emberi élet számára képzelhető legtermészetesebb és legillendőbb keret. Ez volt a világ, amilyennek én ismertem. Az én elmémet súlyosabb és érdekfeszítőbb ügyek foglalták el teljesen, és csak most, a távolból való visszapillantásnál látom a környezet eme részleteit fontosaknak, jellemzőknek, olyanoknak, amelyek valóban nyilvánvalóan látható megnyilatkozásai voltak annak a rendetlenségnek, amely a régi világban szíveinkben uralkodott.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:45 | Üzenet # 3 · Megosztás: |
|
|
2.
Parload ott állott a nyitott ablak mellett, színházi látcsővel a kezében, kereste, megtalálta, majd ismét kétkedve szem elől vesztette az új üstököst.
Én az üstököst akkor nem tekintettem egyébnek, mint unalmas, zavaró dolognak rám nézve, mivel én más dolgokról akartam beszélni. De Parload teljesen el volt telve vele. Nekem forró volt a fejem, láz gyötört mindenféle egymással kapcsolódó kellemetlenség és keserűség miatt, fel akartam tárni a szívemet Parload előtt - legalább is azt akartam, hogy megkönnyítsem a szívemet azzal, hogy bizonyos romantikus beállításban adjam elő bajaimat -, és csak kevéssé figyeltem azokra a dolgokra, amelyeket ő mondott el nekem. Most hallottam először erről az új fényfoltról, amely az ég megszámlálhatatlan sokaságú fényességei között megjelent, és egyáltalán nem bántam volna, ha soha többet nem hallok felőle.
Körülbelül egykorú ifjak voltunk, Parload huszonkét éves volt, nyolc hónappal idősebb nálam. Parload pontos címe, azt hiszem: "fogalmazó gyakornok" volt, egy kis ügyvédnél volt alkalmazva ilyen minőségben Overcastle-ban, míg én harmadik voltam rangsorban Rawdon fazekasárú-gyárban, Clayton-ban. A keresztény fiatalemberek egyesülete önképzőkörében, Swathinglea-ban találkoztunk először; rájöttünk, hogy ugyanabban az időben tartott tanfolyamokra jártunk mind a ketten Overcastle-ban, ő természettudományt tanult, én meg gyorsírást, és így elkezdtük azt a szokást, hogy együtt mentünk gyalog haza és így született meg barátságunk. (Meg kellene említenem, hogy Swathinglea, Clayton és Overcastle egymással határos három város volt az angol középvidék terjedelmes ipari körzetében.) Megosztottuk egymással ama titkunkat, hogy kételyeink vannak a vallás tanításai tekintetében, bizalmasan megvallottuk egymásnak közös érdeklődésünket a szocializmus iránt, Parload kétszer jött el vacsorára édesanyám házába vasárnap este, nekem pedig szabad bejárásom volt az ő lakásába. Ő akkoriban magas, lenszínű hajú, kissé esetlen ifjú volt, aránytalanul túlfejlett volt a nyaka és a keze csuklója, és képes volt a legmagasabb lelkesedésre; hetenként két estét szentelt a természettudományi oktatási bizottság által Overcastle-ban rendezett esti-tanfolyamnak, a természetrajz volt kedvenc tantárgya és lelkének eme sorsakarta nyílásán át a végtelen világűr iránti csodálat belopódzott lelkébe és azt egészen birtokába vette.
Szerzett magának egy régi színházi látcsövet nagybátyjától, aki Leet-ben a tőzegföldeken gazdálkodott, vett magának egy olcsó, papírból készült égi-térképet, úgynevezett planiszférát és egy Whitaker-féle naptárt és egy ideig a nappal és a holdfényes éjszaka merő, üres megszakításai voltak részére annak, ami az egyetlen kielégítő realitás volt életében - a csillagok nézésének. A világűr végtelen mélységei, a mérhetetlen távolságok és a rejtélyes lehetőségek, amelyek talán megvilágítatlanul lebegnek ebben a ki nem kutatott mélységben, teljesen megragadták lelkét. Végtelen fáradtság árán, és egy a "Csillagos Ég" című folyóiratban, amely azok számára volt írva, akik ugyanezen érdeklődés rabjai voltak, megjelent igen pontos kis értekezés segítségével sikerült neki végre reá irányítani színházi látcsövét arra az új jövevényre, aki a külső terekből most a mi naprendszerünkbe tévedt. Elragadtatással bámult rá arra a kis pislákoló fényfoltra az ég többi csillogó, gombostű-szúrásnyi nagyságú fényes pontjai között. Bámult és újra bámult. Az én bajaimnak várakozniuk kellett arra, míg ő rá fog érni, hogy azokkal törődjön.
- Csodálatos - mondotta sóhajtva, aztán újból, mintha ama elragadtatott hang, amellyel ezt mondta, még mindig nem elégítette volna ki, újból ismételte: Csodálatos!
Felém fordult.
- Nem szeretnéd te is megnézni?
Meg kellett néznem és azután meg kellett hallgatnom, amint Parload elmondta, hogy ez a ma még alig látható jövevény rövidesen egyike lesz a legnagyobb üstökösöknek, amelyeket valaha látott a világ, hogy pályája kétségtelenül egészen közel fogja hozni az üstököst a földhöz, - mindössze ennyi és ennyi millió kilométer távolságra, amiről Parload úgy beszélt, mintha az csak két lépés lett volna; hogy mikép igyekeznek máris színképelemzés útján kikutatni az üstökös kémiai rejtélyeit, mennyire megdöbbentette a kutatókat az, hogy a színkép zöld savában egy oly sötét vonalat fedeztek föl, amelyre eddig még nem volt semmi precedens; hogy miképpen fotografálják le az üstököst éppen ebben a pillanatban, amikor - szokatlan irányban - egy a nap felé nyúló csóvát bocsátott ki magából (amelyet később ismét visszaszívott önmagába); én pedig az egész idő alatt magamban Stuart Nettie-re gondoltam és arra a levélre, amit ez a leány nekem írt, majd pedig az öreg Rawdon gyűlöletes arcára, ahogy azt aznap délután láttam. Az egyik percben azon töprengtem, hogy mit fogok írni válaszképpen Nettie-nek, a másik pillanatban elkésett replikákat terveztem meg magamban, amelyekkel munkaadómnak fogok válaszolni, azután pedig újból a "Nettie" név ragyogott végig gondolataim egész hátterén...
Stuart Nettie a gazdag Verrall úr özvegye főkertészének lánya volt, és ő meg én csókolództunk és szerelmesek lettünk egymásba még tizennyolc éves korunk előtt. Az én édesanyám és az övé másod-unokatestvérek voltak, és valamikor együtt jártak iskolába. Bár az én édesanyámat korán özveggyé tette egy vasúti szerencsétlenség, és oly szűkös helyzetbe hozta, hogy kénytelen volt bútorozott szobákat kiadni - nála lakott a clayton-i segédlelkész - és így helyzetét sokkal alantasabbnak tartották, mint a Stuartné-ét, a két barátnő továbbra is érintkezésben maradt. Édesanyám kezdte meg régebben azt a barátságos szokást, hogy időnként látogatást tett a Checkshill Towers-kastély kertészlakában és ezt a szokást továbbra is föntartották. Rendszerint vele mentem. És emlékszem, hogy egy világos júliusi estén történt, egyikén azoknak a hosszú aranyszínű estéknek, amelyek úgyszólván nem engedik át helyüket az éjszakának, hanem inkább csak udvariasságból engedik be végre a holdat és a csillagoknak egy válogatott kíséretét, hogy Nettie és én, amellett az aranyhalas tó mellett, ahol thuya-bokor szegélyezte ösvények futottak össze, megtettük félénk kezdők gyanánt fogadalmainkat. Még most is emlékszem ennek az élménynek remegő izgalmára, emlékére megmozdul valami lelkem mélyén. Nettie fehér ruhában volt, haja lágy, sötét hullámokban omlott hátra homlokáról fekete csillogó szeme fölött; édesen formás nyakán egy kis gyöngysort viselt, keblében pedig egy kis aranypénz rejtőzött. Megcsókoltam félig vonakodó ajkát és három esztendőn át ezután - nem! majdnem azt hiszem, hogy az ő és az én egész életemnek egész hátralevő részén át - meg tudtam volna halni a kedvéért.
Önöknek meg kell érteniök - és évről évre nehezebb lesz megérteni -, milyen teljesen különböző volt a világ akkor attól, amilyen ma. Sötét világ volt az; telve volt oly rendetlenséggel, amelyet el lehetett volna kerülni, betegségekkel és fájdalommal, amelyeknek elejét lehetett volna venni, ridegséggel és ostoba, nem szándékos, kegyetlenségekkel, és mégis, talán éppen az általános sötétség következménye volt, hogy voltak a ritka és tűnő szépségnek csodálatos pillanatai, amelyek az én tapasztalásomban ma már nem látszanak többé újból lehetségeseknek. A Nagy Változás eljött mindörökre, légkörünk a boldogság és a szépség, béke van a földön és jóakarat minden emberben. Senki sem merészelne már arról álmodozni, hogy az elmult idők szomorúságaihoz visszatérjen, de mindazonáltal azt a nyomorúságot néha áttörték, szürke függönyét néha keresztülszakították oly rendkívüli intenzitású örömök, olyan, az ember lelkét mélyen átjáró érzések, amelyek ma, úgy vélem, teljesen eltüntek az életből. Tünődöm afölött, vajjon a Változás volt-e az, amely megfosztotta az életet szélsőségeitől, vagy talán csak azon múlik a dolog, hogy az ifjúság elhagyott - hiszen ma már a meglett kor ereje is kezd elhagyni - és magával vitte a maga kétségbeeséseit és elragadtatásait, csupán az ítélőképességet talán, az együttérzést és az emlékeket hagyván meg részemre?
Nem mondhatom meg. Ahhoz, hogy az ember erre a kérdésre meg tudjon felelni, az volna szükséges, hogy most is fiatal legyen, és akkor is fiatal lett légyen.
Hiszen talán olyan néző, aki hűvös szemmel figyelt volna meg minket azokban a régi napokban, nem is talált volna bennünk olyan különös szépséget. Két fotográfiánk itt van íróasztalomban, amelyen e sorokat írom és ezeken látszik, hogy én kissé esetlen ifjú vagyok, rosszszabású, készen vett öltözetben, ami pedig Nettiet illeti - valóban Nettie rosszul van öltözve és tartása több mint kissé feszes; de én a képen keresztül is látom őt, és az ő élő derűs lénye és valami abból a rejtélyes varázsból, melyet rám gyakorolt, ismét visszatér lelki szemeim elé. Arca diadalmaskodott a fotográfus fölött - ha nem így lett volna, már rég eldobtam volna ezt a képet.
A szépség igazi valója nem engedi, hogy szavakban fejezzék ki. Kívánom, bárha a rajzoláshoz, az írás e testvérművészetéhez is értenék és itt e sorok szélére lerajzolhatnék valamit, amit leírással nem lehet visszaadni. Volt a szemében valami komolyság. Volt valami végtelen pici sajátosság a felső ajka körül, ami azt okozta, hogy leírhatatlan kedvességgel csukódott össze a szája és leírhatatlan kedvességgel nyilt mosolyra. Óh, az a komoly, édes mosoly!
Miután megcsókoltuk egymást és megbeszéltük, hogy egy ideig nem szólunk szüleinknek arról a visszavonhatatlan választásról, amelyre elhatároztuk magunkat, eljött a búcsúzás ideje; félénken, mások jelenlétében búcsúztunk el, én pedig édesanyámmal együtt elmentem, vissza a holdfényes parkon át - a bokrok sűrűségében halk zajjal riadtak fel az őzek - vissza a checkshilli vasúti állomáshoz és onnan claytoni szegényes földszinti lakásunkba és ettől fogva nem láttam Nettiet - kivéve, hogy gyakran láttam gondolataimban - majdnem egy éven át.
Amikor azonban újból találkoztunk, elhatároztuk, hogy leveleznünk kell, és ezt gondosan eltitkolva tettük, mert Nettie nem akarta, hogy otthon bárki is tudjon a dologról, még egyetlen nővére sem. Így hát az én leveleimet lepecsételve, Nettie egyik bizalmas barátnője és iskolatársnője útján kellett küldenem, aki London közelében lakott... Le tudnám írni most is ezt a címet, bár a ház, az ucca és az egész külváros ma már úgy eltünt, hogy senki fia nem tudná megjelölni, hogy hol volt.
Levelezésünkkel kezdődött egymástól való elidegenedésünk, mert most jutottunk először a testinél szorosabb érintkezésbe és mindkettőnk lelke kifejezést keresett önmagának.
Már most meg kell érteniök, hogy a gondolat világa azokban az időkben a legkülönösebb állapotban volt. Tele volt tömve elavult, ki nem elégítő formulákkal, tekervényes volt mint valami labirintus, mindenféle utólagos kiegyeztetési és alkalmazkodási kísérlettel, elhallgatásokkal, konvenciókkal és ürügyekkel. Alacsonyrendű, közvetlen szempontokra való tekintetek hamisították meg az igazságot minden ember ajkán. Engem édesanyám bizonyos vallásos formulákra, a viselkedés bizonyos szabályaira, a társadalmi és politikai rendről alkotott bizonyos fogalmakra vonatkozó sajátságos, régimódi, szűklátókörű hitben nevelt fel. Ezek a fogalmak olyan kevéssé illettek az akkori idők mindennapi valóságaihoz és szükségeihez, minthogyha megannyi tiszta vászon lett volna, amelyet levendulával szagosítva tett volna el valaki egy fiókos szekrénybe. Valóban, édesanyám vallása igazán levendulaillatú volt; vasárnaponként elrakta maga mellől a valóság minden dolgait, a mindennapi élet ruháit, és még szinte bútorjait is; kezeit, amelyek csomósak és néha felhorzsoltak is voltak a sok sikálástól, gondosan kijavított fekete keztyűkbe bujtatta, felvette régi fekete selyemruháját és kalapját és elvitt engem, aki ilyenkor szintén egészen szokatlanul tiszta és szelíd voltam, a templomba. Ott aztán énekeltünk, hajlongtunk, hallgattunk zengzetes imádságokat, és együtt mondtuk a többi hívővel a zengzetes reszponziókat, azután pedig az egész hívő község egy közös sóhajjal felfrissülve és megkönnyebbülve kelt föl, amikor a gyenge rövid prédikáció után felhangzottak a doxológia kezdő szavai: "Most pedig az Atya Istennek, a Fiú Istennek..." Édesanyámnak ebben a vallásában volt pokol, sistergő lángok vörös fürtjeivel körülvett pokol, amely egy időben nagyon rettenetes volt; volt ördög, aki egyúttal hivatalból ellensége volt az angol királynak, és volt nagyon sok szidalom a test gonosz élvezeteire vonatkozólag; azt várták tőlünk, hogy higyjük el, hogy a mi szegény, szerencsétlen világunk lakóinak legnagyobb része azzal kell, hogy megbűnhödje e világ zavarát és baját, hogy válogatott kínszenvedéseket szenved majd el egy eljövendő életben, végtelen időkig, mindörökké, ámen. De valóban ama göndörödő lángnyelvek szinte mulatságosaknak látszottak. Az egész dolog már hosszú idővel az én időm előtt megenyhült és elfakult valami szelíd, valóság nélküli képzetté; ha valóban sok rémület fűződött hozzá, akár kis gyermekkoromban is, ezt elfelejtettem. Azt hiszem, nem volt annyira rémületes, mint az óriás, akit a kis Babszem Jancsi megölt, és én az egészet úgy látom most, mint szegény öreg édesanyám megviselt és ráncos arcának keretét és szinte szeretettel gondolok még erre is, mint ami része volt az ő lényének. És Gabbitas úr, a segédlelkész, a mi kövérkés kis szobaurunk, aki sajátságosan megváltozottnak látszott, ha fölvette ornátusát és férfiasan megemelte hangját ama Erzsébet királyné korabeli imádságok szavainak megfelelően, úgy látszik, különös és rendkívüli érdeklődést keltett föl édesanyámban Isten iránt. Édesanyám reásugározta Istenre a maga reszkető finomságát és megszabadította őt mindattól, amivel bosszút lihegő teológusok őt fel akarták ruházni; valóban édesanyám személyisége lett volna a legjobb cáfolat mindarra, amit ő nekem tanítani szeretett volna, ha ezt akkor fel tudtam volna ismerni.
Így látom ezt most, de abban a komoly hevületben, amellyel az ifjúság a dolgokkal foglalkozik, van bizonyos kíméletlen keménység, és így azután, minthogy kezdetben mindezeket a dolgokat teljesen komolyan vettem, a tüzes poklot és az Istennek minden elhanyagolása esetén mutatkozó bosszúvágyáról szóló tanítást, mintha ezek olyan kétségtelen tények volnának, mint a Bladden-féle vasgyár és Rawdon fazekasárú gyára, rövidesen ugyanazzal a komolysággal kivetettem ezeket elmémből.
Úgy történt a dolog, hogy Gabbitas úr, mint ahogy mondani szokás, "érdeklődést tanusított" irántam, rávett arra, hogy az iskola elhagyása után is folytassam az olvasást, és a képzelhető legjobb szándékkal kölcsön adta nekem Burble "Válaszunk a kételkedőknek" című könyvét, hogy ezzel már előre ellensúlyozza a kor mérgét, és egyben a Szabad Egyetem clayton-i könyvtárára hívta fel figyelmemet.
A kitünő Burble igen megdöbbentő olvasmány volt számomra. Az ő válaszaiból, amelyeket a kételkedőkhöz intézett, világosan kiderült, hogy a felhozható érvek az ortodox egyházi tanítás és ama elfakult és nem nagyon rettentő túlvilág mellett, amelyet én eddig úgy elfogadtam, mint ahogy elfogadtam a napot, fölötte gyengék. Hogy ez a felismerés véglegesen megerősödött bennem, ahhoz az is hozzájárult, hogy az első könyv, amelyet a nyilvános könyvtárból kölcsön vettem, véletlenül Shelley összegyüjtött műveinek valamelyik amerikai kiadása volt, amely légies könnyedségű versein kívül kissé bőbeszédű prózai írásait is tartalmazta. Nemsokára megértem a nyilt hitetlenségre. Rövidesen ezután pedig a Keresztény Fiatalemberek Egyesületében megismerkedtem Parload-dal, aki a legmélységesebb titoktartás zára alatt megvallotta nekem, hogy ő "szívvel-lélekkel szocialista". Kölcsönadta nekem néhány példányát a "Kürt" hangzatos címét viselő folyóiratnak, amely éppen akkoriban hadjáratot indított az elfogadott vallás ellen. Minden némileg intelligens fiatalember serdülő éveiben ki van téve, és remélhetőleg a jövőben is mindenkor egészséges módon ki lesz téve a filozófiai kételyek, a gúnyolódás és az új eszmék ragályának, és meg kell vallanom, hogy ennek a fázisnak lázát igen heves mértékben éltem át. Kételkedést mondok, de ez nem volt annyira kételkedés - amely bonyolult dolog -, mint inkább felháborodott és erélyes tagadás. Hogy "ilyet én elhihettem." És nem kell elfelejteniük, hogy ugyanekkor kezdtem szerelmes leveleket írni Nettie-nek.
Ma azokban a napokban élünk, amikor a Nagy Változás a legtöbb dologban végbement, oly időben, amikor mindenkit egy bizonyos szellemi nemességre nevelnek, oly finom nemességre, mely semmit nem von le erőnkből, és ma már nehéz megértenünk azt az elfojtott és küzködő módot, amelyben a közönséges fiatalembereknek az a nemzedéke, melynek én tagja voltam, a maga szellemi életét és gondolkodását folytatta. Bizonyos kérdésekről egyáltalában csak gondolkodni is már lázadásszámba ment, és ennek folytán ilyenkor az emberek ide-oda ingadoztak aközött, hogy vagy lopva gondolkodjanak, vagy kihívó módon. Ma az emberek már kezdik úgy találni, hogy Shelley - minden dallamossága mellett - túl lármás és hangja nem megfelelő, mert ma már eltüntek az ő anarchusai, de volt idő, amikor szükséges volt, hogy új eszméket ilyen hangon adjanak elő, amelyben az ember szinte az eltört üvegek csörömpölését hallotta. Ma már kissé nehéz elképzelnünk a szellemnek ama kovászos állapotát, azt a készséget, hogy hangosan kiáltozzunk és odamondjuk igazságainkat a fennálló tekintélyeknek, és állandóan fentartsuk azt a provokáló hangot, amelyet mi, csiszolatlan ifjak akkor használtunk. Mohón kezdtem olvasni azokat az írásokat, amelyeket Carlyle, Browning és Heine hagytak a megdöbbent utókorra, és nemcsak olvastam és csodáltam őket, de utánoztam is. Nettie-hez intézett leveleim, a túlságosan izzó szeretet egy-két őszinte szándékú megnyilatkozása után, a teológia, a társadalomtudomány és a világegyetem kérdései felé törtek ki, túlfűtött és meglepő kifejezésekkel. Kétségtelen, hogy Nettie-t e levelek nagyon megzavarták és nem tudta őket teljesen megérteni.
Én ma is a legélénkebb együttérzéssel és valami olyan érzéssel, amely megmagyarázhatatlan módon közel áll az irígységhez, gondolok eltünt ifjúságomra, de nagyon nehezen tudnám magamat megvédeni olyasvalaki ellen, aki rólam lesujtó ítéletet mondana, azt állítva, hogy nagyon ostoba, pózoló és szentimentális kamasz voltam és valóban olyan, mint amilyennek elfakult fényképem mutat. És ha próbálom emlékembe visszaidézni, hogy a menyasszonyomhoz intézett terjedelmesebb leveleimnek mi volt voltaképpen a hangulata és lényeges tartalma, be kell vallanom, hogy szinte elborzadok... Mégis szeretném, ha a levelek közül megmaradt volna egyik-másik.
Nettie hozzám intézett levelei elég egyszerűek voltak, kerek, kiforratlan kézírással voltak írva és rosszul fogalmazva. Az első két-három levélből a "kedvesem" szó használata fölött érzett félénk öröm nyilvánult meg és emlékszem arra, hogy egyszer a "kedvesem" szó helyett valami ó-angol szót írt, amelyet eleinte nem értettem meg és amelyről később tudtam meg nagy örömömre, hogy annyit jelent: "drága szerelmem". De amikor az én lelki erjedésem első jelei mutatkoztak, Nettie válaszainak hangja kevesebb boldogságot mutatott.
Nem akarom önöket annak a történetével untatni, mikép vesztünk össze egyszer a magunk ostoba fiatalos módján, hogyan mentem el aztán következő vasárnap, egészen hivatlanul, Checkshill-be, amivel azonban csak rontottam a dolgon, és hogyan írtam azután egy levelet, amelyről Nettie kijelentette, hogy az "gyönyörű" volt, miáltal az ügy ismét rendbe jött. Azt sem akarom elmondani, miképpen hullámzottak később is a félreértések közöttünk. Mindig én voltam az, aki vétkezett, és az, akinek a végén bűnbánóan kellett bocsánatot kérnie, egészen eddig az utolsó kellemetlenségig, amely most kezdődött; és közben a közelség néhány gyöngéd percét élveztük, és én rendkívül szerettem őt. Az ügyben az volt a baj, hogy a sötétben, és ha egyedül voltam, a legnagyobb intenzitással gondoltam őreá, szemeire, érintésére, egész édes és elragadó megjelenése, de ha leültem, hogy levelet írjak neki, Shelley-re, Burns-re és magamra, meg hasonló, az ügyre nem tartozó dolgokra gondoltam. Ha az ember ilyen forrongó módon szerelmes, akkor nehezebb udvarolni, mint amikor az ember egyáltalán nem szerelmes. Ami pedig Nettie-t illeti, tudom, hogy ő nem is engem szeretett, hanem azokat a kedves titokzatosságokat. Nem olyan volt az én hangom, hogy szenvedéllyé érlelhette volna az ő álmait... Így hát leveleink között továbbra is megmaradt a diszharmónia. Egyszerre csak azt írta nekem Nettie egyik levelében, hogy kételkedik abban, vajjon valaha is fog-e tudni szeretni olyasvalakit, aki szocialista és nem hisz az egyházban, és röviddel ezután jött egy másik levél, amelynek stílusa meglepően új volt. Ebben azt írja, hogy úgy hiszi, mi nem illünk egymáshoz, ízlésünk és gondolataink annyira különböznek és ennek folytán ő már rég gondolt arra, hogy felmentsen engem ama ígéretem alól, hogy őt feleségül fogom venni. Egyszóval, bár ezt voltaképpen az első megdöbbenés közben nem is fogtam föl teljesen, el voltam bocsátva. Levelét aznap kaptam meg, amikor hazajöttem azután, hogy az öreg Rawdon nem nagyon udvarias módon utasította vissza fizetésemelésre irányuló kérésemet. Ezen a bizonyos estén, amelyről most írok, abban a lelkiállapotban voltam, hogy lázasan igyekeztem alkalmazkodni két új és elképesztő, két valóban szinte lesujtó tényhez, ahhoz, hogy sem Nettie számára, sem Rawdon gyárában nem vagyok nélkülözhetetlen. És ilyenkor üstökösökről beszélnek nekem!
Hol állok én tulajdonképpen? - kérdeztem magamtól.
Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy Nettie-re úgy gondoljak, mint aki elválaszthatatlanul az enyém - erre ösztökélt engem az "igaz szerelem" egész tradíciója -, hogy mélységesen fölháborított az az eljárás, amellyel Nettie azokkal az ő kis preciz mondataival teljes pálfordulást vitt véghez a szakítás irányában, azok után, hogy csókolództunk és suttogtunk és a fiatalemberek kalandos bizalmasságával annyira közelébe jutottunk egymásnak. Velem történjen ez meg! Velem! És ugyanekkor Rawdon sem tart engem nélkülözhetetlennek magára nézve.
Tegyem talán azt, hogy a Rawdonnál viselt állásomat hirtelen otthagyom, azután pedig hirtelen lendítsem föl Frobisher-ék szomszédos és velük igen élesen versenyző fazekasáru gyárát azzal, hogy ott állást vállalok?
Ennek a programnak az első részét valóban könnyű lett volna keresztülvinni, elmenni Rawdonhoz és azt mondani neki: "Ön még fog rólam hallani egyet-mást", de ami a többit illeti, könnyen lehet, hogy Frobisher nem áll kötélnek. Mindezt azonban másodrendű kérdésnek láttam. A fődolog mégis a Nettie-vel való ügyem volt. Úgy éreztem, hogy tele van a fejem szónoki frázisok foszlányaival, amelyeknek talán hasznát fogom venni abban a levélben, amelyet majd írok neki. Gúny, irónia, gyöngéd szeretet - vajjon melyiket fogom választani ezek közül?...
- Ördög vigye! - mondotta Parload hirtelenül.
- Mit? - kérdeztem.
- Odafenn a Bladden-féle vasgyárban begyujtottak a kemencékbe és a füst éppen az égnek azon a részén halad keresztül, amelyet én nézek.
Parload csillagvizsgálásának ez a megszakítása éppen kapóra jött abban a pillanatban, amikor arra készültem, hogy gondolataimat kiöntsem előtte.
- Parload, - mondottam, - nagyon valószínű, hogy kénytelen leszek elmenni innen és itthagyni mindent. Az öreg Rawdon nem hajlandó nekem fizetésemelést adni és miután már egyszer fölléptem ezzel a követeléssel, nem hiszem, hogy el tudnám viselni azt, hogy a régi föltételek mellett folytassam tovább munkámat. Érted? Így hát megtörténhetik, hogy kénytelen leszek Clayton-nak egyszer és mindenkorra búcsút mondani.
3.
Ez a kijelentésem arra bírta Parload-ot, hogy letegye látcsövét és rám nézzen.
- Nem nagyon jó időpont ez a mostani ahhoz, hogy az ember állást változtasson, - mondotta Parload rövid szünet után.
Rawdon is ezt mondta, kevésbé kellemes hangon.
De Parload-dal szemben mindig éreztem bizonyos hajlandóságot arra, hogy hősies álláspontra helyezkedjem.
- Meguntam - mondottam - ezt az egyhangú mindennapi rabszolgaságot más emberek szolgálatában. Végre is nem rosszabb, ha az ember teste éhezik valamilyen álláson kívül, mintha a lelke éhezik abban az állásban.
- Nem vagyok ebben olyan biztos egyáltalán, - kezdte mondani Parload lassan...
És ezzel megkezdődött ama beszélgetéseink egyike, amelyeknek nem volt se vége, se hossza, egyike ama hosszú, egyik tárgyról a másikra térő, rendkívül általánosított, terjengősen személyes beszélgetéseknek, amelyek mindenkor kedvesek lesznek intelligens ifjak szívének, amíg csak világ lesz a világ.
Rövidesen kimentünk az uccára, gyalog lépkedve a meleg nyári éjszakában és csak annál szabadabban beszélgettünk. De egy dologra, amit mondottam, emlékszem.
- Néha azt kívánom, - mondottam egy kézmozdulattal az egekre mutatva, - bárha ez a te üstökösöd, vagy valami hasonló égitest valóban nekiütközne ennek a világnak. Az elsöpörne bennünket valamennyiünket, a sztrájkokat, háborúkat, izgalmas mozgalmakat, szerelmeket, féltékenységeket és az élet minden nyomorúságát!
- Ah! - mondotta Parload és úgy látszott, mintha a gondolat, amelyet kimondottam, nagyon foglalkoztatná.
- Egy ilyen összeütközés csak fokozná az élet nyomorúságát, - vetette közbe később, amikor én már más dolgokról beszéltem.
- Miféle összeütközés?
- Valamilyen üstökössel való összeütközés. Ez csak fokozná a barbárságát annak az életnek, amelyet meghagyna.
- De miért is hagyna meg bármit az életből? - válaszoltam én.
Ez volt a mi stílusunk, meg kell hogy értsék, és közben végigmentünk a szűk uccán barátom lakása előtt, föl a lépcsőúton és azután végig a mezei utakon a claytoni dombtető és az országút felé.
De emlékeim ott élénken idézik fel előttem ama napok képét a Változás bekövetkezte előtt, hogy szinte elfelejtem, hogy azóta mindezeket a helyeket annyira megváltoztatták, hogy többé fel sem lehetne ismerni, hogy voltak valamikor, és hogy a szűk ucca meg a lépcsőút meg a claytoni dombtetőről való kilátás, mondhatnám az egész világ, amelyben én születtem, nevelkedtem és emberré lettem, tisztára eltüntek a térből, az időből, még szinte képzeletéből is azoknak, akik egy nemzedékkel fiatalabbak, mint én.
Kereszteztünk egy hosszabb uccát, amelyen otromba gőzlokomotívos közúti vonat zakatolt végig, füstöt és szikrát okádva, és amelyen végignézve, meglátta az ember a boltkirakatok zsírfoltszerű csillogását és az uccai árusok petroleumos fáklyáit, amint tüzet szórtak a levegőbe.
Ezen túl meg következett egy sáros, szénporos hamuval burkolt sikátor, amelyen nem volt egyetlen lámpa sem és amely arra használta fel számos tócsáját, hogy egy-egy csillagot vagy kettőt kérjen kölcsön az égbolttól. Mitsem törődve a tócsákkal botorkáltunk közöttük, amiközben folytattuk beszélgetésünket.
Azután a munkások apró zöldséges kertjei közt, káposztafejek meg gonosz külsejű fapajták között mentünk tovább, elhagytunk magunk mellett egy kísérteties, üres gyárépületet és így kiértünk az országútra. Az országút emelkedően, ívben kanyarodott el egypár kis lakóház és egy-két söröskocsma mellett, és így ment tovább körben, amíg eljutott egy pontig, ahonnan át lehetett tekinteni az egész völgyet, amelyben négy gyárváros feküdt összezsúfoltan és egymásba folyva.
Annyit el kell ismernem, hogy a szürkület beálltával erre az egész vidékre a kísérteties nagyszerűség valamilyen hangulata borult rá, amely hajnalig ült rajta. Az egymásbafonódó vasúti vonalak csillogó jelzőházikókat emeltek keresztezéseik fölé, meg zöld és piros jelzőcsillagokat, mindenféle derékszögű csillagképekké csoportosítva. A vonatok csuklós fekete kígyókká váltak, amelyek tüzet leheltek ki magukból...
Ezenkívül pedig Parload újból fölfedezett egy birodalmat, fent a magasban, egy birodalmat, amely olyan volt, mintha félretette és majdnem elfelejtette volna valaki és amelyen sem nap, sem kohó nem uralkodott, a csillagok birodalmát.
Ez volt az a környezet, amelyben számos beszélgetésünk rendesen lejátszódott. Ha pedig napközben mentünk fel a dombtető legmagasabb pontjára és nyugat felé néztünk, láttunk szántóföldeket, láttunk parkokat és nagy kastélyokat, egy távoli székesegyház tornyát, néha pedig, ha esőre kezdett fordulni az idő, távoli hegyek csúcsai lebegtek világosan az ég alján. Túl, a látóhatáron messze túl, ott volt Checkshill; mindig éreztem, hogy ott van, és a sötétben jobban, mint nappal. Checkshill és Nettie!
És nekünk, két fiatal gyereknek, ahogy ott jártunk, szénporral beszórt gyalogjárón a kerékvágások felszántotta országút mellett és ahogy megvitattuk problémáinkat, úgy látszott, mintha erről a dombtetőről kicsiben egész világunk képét látnók meg.
Ott voltak, egy kéz felől, összezsúfolt sötétségben, a csúnya gyárak és más munkaszínhelyek körül csoportosult munkások, rosszul ruházva, rosszul táplálva, rosszul iskolázva, rosszul és drágán kiszolgálva életük minden alkalmakor, még a megélhetésükre nem elegendő keresetük tekintetében is bizonytalanságban napról napra, nyomorult otthonaik közepette pedig templomok, kápolnák és kocsmák burjánoztak fel, mint a korhadásból táplálkozó gombák valamely általános rothadás közepette; a másik oldalon pedig, tér, szabadság és méltóság közepette, alig törődve azzal a pár zsellérházzal, amelyek ugyanolyan túlzsúfoltak voltak, mint amilyen festőiek és amelyekben a mezőgazdasági munkások szorongtak, ott éltek a földesurak és a tulajdonosok, akiké volt téglagyár, vasgyár, földbirtok és bánya. Messze a távolban, szépen, jelentőség nélkül emelkedett a határtalan, határozatlan és hihetetlen egekbe a lowchesteri székesegyház szép, kifejezéstelen templomtornya, körülvéve az antikvárius könyvkereskedések, papok lakóházai és egy pusztulófélben lévő mezőváros fogadói és egyéb épületei csoportjától. Ez látszott az egész világ tervrajzának ama első ifjúi benyomásainkban.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:46 | Üzenet # 4 · Megosztás: |
|
|
4.
Parload-dal való beszélgetéseinkben mindig leginkább én vittem a szót.
Azt hiszem, majdnem tökéletes objektivitással tudok visszapillantani magamra. A dolgok úgy megváltoztak azóta, hogy ma valóban más ember vagyok, akinek úgyszólván semmi közössége nincs azzal a dicsekvő, balga ifjúval, akinek bajaira most visszaemlékezem. Közönségesen színháziasnak, önzetlennek, nem őszintének látom ezt a fiatalembert, sőt mondhatnám, nem szeretem őt, hacsak nem annál az ösztönszerű, materiális együttérzésnél fogva, amely a szüntelen bizalmas együttlét gyümölcse. Az, hogy én magam voltam ő, talán képessé tesz arra, hogy megértően érezzek és írjak olyan indító okokról benne, amelyek majdnem minden olvasó rokonszenvétől megfosztják őt, de miért is próbálnám mivoltát takarni vagy védeni?
Amint mondtam, mindig én vittem a szót és mértéktelenül csodálkoztam volna azon, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a szócsatában nem az enyém volt a nagyobbfokú intelligencia. Parload csendes ifjú volt, kissé feszes és erősen tartózkodó mindenben, míg bennem megvolt a fiatalemberek és demokráciák ama legnagyobb adománya: a bőséges kifejezés képessége. Parload-ot szívem mélyén kissé butának diagnosztizáltam; úgy gondoltam, hogy ő a fontoskodó nyugodtság pózát viseli és a "tudományos óvatosság" - hajlamainak megfelelő - modora kerítette teljesen hatalmába lelkét. Nem vettem észre, hogy míg az én kezem főleg gesztikulálásra volt használható, meg a tollam tartására, addig Parload keze mindenféle dolgot tudott csinálni és arra sem gondoltam, hogy kezéből szálak futhatnak nyilván agyának bizonyos részeihez. Parload különben sohasem beszélt azokról a kupszeletekről és arról a differenciál- és integrálszámításról, amiket azon a természettudományi tanfolyamon magába szívott, míg én folytonosan kérkedtem az én gyorsírásommal, valamint irodalmi ismereteimmel és Rawdon üzletében betöltött nélkülözhetetlen szerepemmel. Parload ma híres ember, nagy időknek nagy alakja, az "egymást keresztező sugárzások"-ra vonatkozó hatalmas műve örök időkre kiszélesbítette az emberiség szellemi látókörét, és én, aki legjobb esetben szellemi favágó vagyok, mosolyogni tudok - és ő is mosolyogni tud -, ha visszaemlékezünk arra, hogy én hogy atyáskodtam fölötte, hogyan pózoltam és kotnyeleskedtem előtte ama régi napok sötétségében.
Azon az estén minden mértéken túl éleshangú és ékesen szóló voltam. Természetesen Rawdon volt a tengely, amely körül forogtam - Rawdon és a Rawdon-szerű munkaadó, meg a bér-rabszolgaság igazságtalansága és ama ipari zsákucca minden közvetlen körülménye, mely zsákuccába, úgy látszik, a mi életünk bele volt hajtva. De időnként más dolgokra is vetettem egy-egy pillantást. Nettie mindig ott volt elmém hátterében, rejtélyes pillantással nézve reám. Parloaddal szemben elfoglalt pózomhoz hozzátartozott, hogy volt valahol, a mi baráti viszonyunk szféráján túl, egy regényes szerelmi ügyem és ez a hangulat byron-i rezonanciát kölcsönzött sok olyan értelmetlen dolognak, amelyet azért adtam elő, hogy az ő csodálkozását felkeltsem.
Nem akarom önöket untatni túlságosan részletes elbeszélésével egy balga fiatalember beszédének, aki egyben levert és boldogtalan is volt, és akinek hangja balzsam volt ama megalázásokra, amelyeknek fájdalma ott csillogott szemében. Valóban, ma nem is tudnám minden részletében kibogozni akkori panaszaimat ama számos dolog tömegéből, amelyeket Parloaddal folytatott egyéb beszélgetéseink folyamán elmondtam. Így például nem emlékszem, vajjon ennél az alkalomnál történt-e, vagy előbb, vagy később, hogy szinte véletlenül elmondtam Parloadnak olyasvalamit, ami beismerésnek volt vehető arra nézve, hogy izgató szerek használatának vagyok rabja.
- Ezt nem lenne szabad tenned - mondotta Parload hirtelen. - Nem szabad az agyadat ilyesvalamivel megmérgezned.
Agyam, ékesszólásom, úgy véltük, igen fontos értékei lesznek pártunknak az eljövendő forradalomban...
De egy dolog világosan ehhez a meghatározott beszélgetéshez tartozik, amelynek emlékét most fölidézem. Amikor ehhez hozzáfogtam, teljesen el voltam határozva lelkem mélyén, hogy nem szabad elhagynom Rawdonékat. Egyszerűen szidni akartam munkaadómat Parload előtt. De addig beszéltem, míg teljesen elvesztettem a kontaktust mindazokkal a kényszerítő okokkal, amelyek amellett szóltak, hogy állásomhoz ragaszkodjam, és mire hazaértem, aznap éjszaka visszavonhatatlanul lekötöttem magam egy munkaadómmal szemben folytatandó erélyes, mondhatnám kihívó - cselekvési program mellett.
- Soká nem bírom tovább Rawdonékat - mondottam Parloadnak odavetett megjegyzés gyanánt.
- Nehéz idők következnek - mondotta Parload.
- Majd csak jövő télen.
- Hamarább. Az amerikai iparban túltermelés van és ők el vannak határozva arra, hogy áruikkal olcsón elárasztják piacunkat. A vasipart súlyos válság fenyegeti.
- Nem bánom. A fazekasáru-gyárak helyzete szilárd.
- Akkor, amikor összevásárolták egyesek a világ boraxtermelését? Nem. Én azt hallottam...
- Mit hallottál?
- Az ügyvédi iroda hivatalos titka. De az nem titok, hogy a fazekasokat bajok fenyegetik. Nagyon nagy hiteleket vettek igénybe és spekuláltak. A gyárosok nem ragaszkodnak többé egy szakmához, mint ahogy azt régebben tették. Ennyit mondhatok. E völgy lakosságának fele "sétálni" fog, mielőtt két hónap letelik. - Parload ezt a részéről szokatlanul hosszú kijelentést a legkomolyabb és súlyosabb hangon tette meg.
"Sétálni" - ez volt a városunkban szokásos szépítő megjelölése annak a helyzetnek, amikor az ember nem tudott munkát és pénzt kapni, amikor pangott az ipari tevékenység, és sivár unalomban, éhesen és tétlenül töltöttek az emberek napot nap után. Abban az időben azt hitték, hogy az ilyen időszakok az ipari szervezettség elkerülhetetlen következményei.
- Okosabb lesz, ha igyekszel állásodat Rawdonéknál megtartani - mondotta Parload.
- Brrr - mondottam én, nemes utálatot színlelve.
- Nagy bajok lesznek - mondotta Parload.
- Ki bánja? - mondottam én. - Hadd legyen baj; - minél több, annál jobb. Ennek a rendszernek kell, hogy vége legyen, előbb vagy utóbb. Ezek a kapitalisták az ő spekulációikkal, áru-összevásárlásaikkal és trösztjeikkel napról napra lehetetlenebbé teszik a helyzetet. Miért gubbaszkodjam én Rawdon irodájában, mint valami megijedt kutya, miközben az éhség az utcán jár? Az éhség a fő forradalmár. Ha az eljön, ki kell vonulnunk, hogy üdvözöljük. Mindenesetre én most ezt fogom tenni.
- Ez mind nagyon szép - folytatta Parload.
- Én meguntam ezt a dolgot - mondottam. - Én birokra akarok menni végre mindezekkel a Rawdonokkal. Azt gondolom, hogy talán ha én magam is éhes és éhségtől elvadult volnék, tudnék más éhes emberekhez beszélni...
- Számba kell venned édesanyádat - mondotta Parload a maga lassú, megfontolt módján.
Ez valóban nagy nehézség volt. Szónoki fordulattal ütöttem el ezt a dolgot.
- Miért áldozná föl az ember a világ jövőjét, - miért áldozná föl még csak a maga jövőjét is - tisztán és egyedül csak azért, mert az ember édesanyjából teljesen hiányzik a képzelőtehetség?
5.
Későre járt már, mire Parloadtól elbúcsúztam és hazamentem saját otthonomba.
A mi házunk igen tisztességes úri vidéken, egy kis tér egyik oldalán állott, a claytoni egyházkerületi templom közelében. Gabbitas úr, a segédlelkész, a mi házunk földszintjén lakott, fent az emeleten pedig ki volt adva két szoba Holroyd kisasszonynak, aki virágokat festett porcellánra az egyik szobában, a másikban pedig vak nővérét tartotta; anyám és én a pincében éltünk, és a manzard-szobákban aludtunk. A ház homlokzatát virginiai futónövény fedte be, amely merészen szállt szembe a claytoni levegővel, és rendetlen lombtömegekben lógott le a fából készült kapura.
Ahogy a lépcsőn fölmentem, egy pillanatig megláttam Gabbitas urat, amint fényképeket másol gyertyafény mellett szobájában. Kis életének az volt legfőbb gyönyörűsége, hogy szabadságát külföldön tölthesse egy pillanatfölvételekre alkalmas, furcsa, kis fényképezőgép társaságában és azután hazajöjjön, egy csomó ködös és sötét negatívval, amelyeket szép és érdekes helyeken készített. Ezeket azután a fényképezőgépeket árusító társaság előnyös feltételek mellett kifejlesztette részére, ő pedig az egész éven át azzal töltötte estéit, hogy levonatokat készített róluk, hogy azokat ártatlan barátaira zúdítsa. Így például a claytoni népiskolában egy egész nagy üvegkeret volt tele ezekkel az ő felvételeivel, és alatta ó-angol betűkkel fel volt írva: "Olasz úti képek, készítette tisztelendő Gabbitas E. B. segédlelkész úr". Úgy látszott, hogy ő emiatt él, utazik és általában ezért van a világon. Ez volt az ő egyetlen igazi öröme. Szobája gyér világításában láthattam éles kis orrát, halvány kis szemét szemüvege mögött, és munkája hevében összecsucsorított száját...
- Felbérelt hazudozó - mormogtam magamban, mert hiszen nem volt-e ő is része a rendszernek, része annak a rablási rendszernek, amely bér-rabszolgákat csinált Parloadból és belőlem? Bár kétségtelen, hogy az ő része a zsákmányból vajmi csekély volt.
Édesanyám beengedett.
Rámnézett, némán, mert tudta, hogy valami baj van és hogy hiába kérdezné tőlem, hogy mi a baj.
- Jó estét, mama - mondottam én és kissé hanyagul megcsókoltam, majd meggyujtottam és kezembe vettem gyertyámat és azonnal felmentem a lépcsőn, hogy lefeküdjem, vissza sem nézve rá.
- Eltettem neked egy kis vacsorát, édes fiam.
- Nem kérek vacsorát.
- De édes fiam...
- Jóéjszakát, édesanyám - mondottam, felmentem és bevágtam az ajtót magam mögött, eloltottam gyertyámat és leheveredtem az ágyamra.
Soká feküdtem ott, amíg aztán fölkeltem és levetkőztem.
Voltak idők, amikor édesanyám arcának némán kérő kifejezése mondhatatlanul felizgatott. Így volt ezen az estén is. Ugy éreztem, hogy küzdenem kell ellene, hogy nem tudok élni, ha engedek ennek a néma kérésnek, bántott, ingerelt arra, hogy ellenálljak neki, annyira, hogy azt már szinte nem tudtam elviselni. Világos volt előttem, hogy nekem át kellett gondolnom és a magam számára világossá tennem vallásos és társadalmi problémákat arra nézve, hogy kell viselkednem az életben, célszerűségi kérdéseket, amelyekben azok az együgyű hiedelmek, amelyekben ő, szegényke, hitt, nem lehettek egyáltalán segítségemre - és ő mindezt nem értette meg. Az ő vallása az elfogadott vallás volt, szociális gondolatai kizárólag az elfogadott renddel szemben való vak engedelmességből állottak, - abból, hogy alárendelte magát a törvényeknek, az orvosoknak, a papoknak, az ügyvédeknek, a főnököknek, és minden hatóságként fölénk rendelt úriembernek, és az ő számára a hit egyet jelentett a félelemmel. Ezer kis jelből vette észre - bár időnként még mindig elmentem vele a templomba -, hogy én lassan kikapcsolom magamat mind e dolgokból, amelyek az ő életén uralkodnak, és így valami rettenetes ismeretlen felé haladok. Azokból a dolgokból, amelyeket mondottam, könnyen következtethetett arra is, amit kevés ügyességgel ugyan, de mégis elhallgatni próbáltam előtte. Érezte szocializmusomat, érezte, hogy szellemem fellázad az elfogadott rend ellen, érezte mindazt a tehetetlen felháborodást, amely bennem dúlt és amely keserűséggel töltött el mindazok ellen a dolgok ellen, amelyeket ő szenteknek tartott. Mindazonáltal meg kell érteniük, nem is annyira az ő kedves isteneit igyekezett ő megvédeni, mint engem magamat! Mindig olyannak látszott, mint aki azt akarja mondani: "Édes fiam, tudom, hogy nagyon nehéz a dolgod - de a lázadás még nehezebb. Ne harcolj a fennálló rend ellen, édes fiam - ne tedd! Ne tégy semmit, ami megsérthetné ezt a rendszert. Biztos vagyok benne, hogy ha megsértenéd, akkor ez a rendszer is bántani fog téged - bántani fog, ha ezt megteszed."
Mint azoknak az időknek számos asszonyát, őt is engedelmességbe terrorizálta maga a fennálló rend brutális ereje. A fennálló rend annyira uralkodott fölötte, hogy a maga emberi méltóságáról teljesen megfeledkezve adta oda magát bizonyos dolgok betartásának szinte ájtatos szolgálatához. Ez a rend meghajtotta a derekát, megöregítette őt, elrabolta szemevilágát, úgyhogy ötvenöt éves korában olcsó minőségű szemüvegen át nézte arcomat és így is csak homályosan látta, eltöltötte az aggodalmas félelem szokásával - és hogy mit csinált kezeivel -, szegény drága kezeivel!
Az egész világon nem lehetett volna találni nőt, akinek keze annyira elpiszkolódott, annyira tűktől összeszurkált, a munka által annyira formájából kivetkőzött, annyira vörös és eldurvult lett volna, akinek kezét annyi bántalom érte volna... Annyit mondhatok a magam javára, hogy elkeseredésem a világ és a sors ellen nemcsak magam miatt volt oly nagy, hanem őmiatta is.
Mindazonáltal ezen az éjszakán ridegen eltoltam magamtól. Kurtán válaszoltam neki, otthagytam bánkódva és aggódva a folyosón és becsaptam előtte szobám ajtaját.
Azután pedig hosszú ideig ott feküdtem, dühöngve az élet ridegségén és rosszaságán, Rawdon megvető bánásmódján, Nettie levelének szeretetlen hűvösségén, a magam gyöngeségén és jelentéktelenségén, mindazokon a dolgokon, amelyeket elviselhetetlennek tartottam és amelyeken nem tudtam segíteni. Zakatolva járt szegény kis agyam, fáradtan és képtelenül arra, hogy megálljon, folyton újból hajtogatva bajaim taposómalmát. Nettie. Rawdon. Édesanyám. Gabbitas. Nettie...
Egyszerre erőt vett rajtam az a kimerültség, amely a nagy izgalmakat fel szokta váltani. Éjfélt ütött valahol egy óra. Végre is fiatal voltam; voltak ilyen hirtelen átmenetek lelkiállapotaimban. Egész világosan emlékszem, ahogy hirtelen fölkeltem, igen gyorsan levetkőztem a sötétben és alig hajtottam le párnámra fejemet, már el is aludtam.
De hogy édesanyám hogy aludt azon az éjszakán, nem tudom.
Ahogy én azon az estén gyorsan elmentem az anyám mellett, ahogy választ nem adva, elfutottam a magam csendes elmélkedéseinek birodalmába, ez, mint ahogy most látom, jellemző képe volt annak az egész nehéz viszonynak, mely azokban az időkben szülők és gyermekek között fennállt. Ugy látszott, hogy ez másképpen nem lehetséges; ez az állandóan visszatérő tragédia, úgy látszott, hogy magának a világ haladásának része. Mi nem hittük akkor, hogy lehetséges, hogy elmék érettekké válhatnak, anélkül, hogy merevekké válnának, vagy hogy gyermekek tisztelhetnék szüleiket és mindazonáltal saját fejükkel gondolkozhatnak. Haragosak voltunk és elhamarkodottak, mert sötétségbe voltunk fojtva, mérgezett és romlott levegőbe. Az értelemnek ama öntudatos élénksége, amely ma a világ általános hangulata, ama meggondolással párosult erény, ama magában bízó vállalkozó szellemmel párosult ítélőképesség, amely ma bevilágítja egész világunkat, egységes kapcsolatukból kitöredezett és ismeretlen dolgok voltak előbbi állapotunk életrontó levegőjében.
*
(Igy végződött az első füzet. Félretettem és kerestem a másodikat.
- Nos? - mondotta az író.
- Ez valami képzelt regény?
- Ez az én történetem.
- Dehát ön - mind e szépség közepette - csak nem ön ama szomorú viszonyok között élő, szegényesen nevelt fiatalember, akiről ebben a füzetben olvastam?
Az öreg ember elmosolyodott.
- Közben bizonyos Változás is történt - mondotta -, nem céloztam erre?
Haboztam, mintha valami kérdést akarnék tenni, azután megláttam a második iratcsomót kéznél, és kezembe vettem.)
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:46 | Üzenet # 5 · Megosztás: |
|
|
II. FEJEZET
Nettie
1.
Nem emlékszem most már arra, (így folytatódik a történet) hogy mekkora időszak választotta el azt az estét, amelyen Parload először mutatta meg nekem az üstököst - azt hiszem, hogy én akkor még csak úgy tettem, mintha látnám, - attól a vasárnap délutántól, amelyet Checkshill-ben töltöttem.
E két nap között elegendő idő telt el ahhoz, hogy Rawdonéknál felmondjak és állásomat otthagyjam, hogy nagyon erélyesen keressek valami más állást, de minden eredmény nélkül, hogy sok kemény és erőszakos dolgot mondjak anyámnak és Parloadnak, és hogy a mélységes elkeseredettség számos fázisán menjek át. Kell, hogy szenvedélyes leveleket is váltottam légyen ez alatt az idő alatt Nettie-vel, de ezek a levélváltások, bármennyi indulat is tajtékzott bizonyára bennük, eltüntek emlékezetemből most már. Minden, ami ebből még ma is világos előttem, az, hogy egyik levelemben ünnepélyesen elbúcsúztam tőle örökre, örökre elvetve őt magamtól, és hogy erre a levelemre válaszul rövid és kényeskedő kis levélkét kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy még ha vége kell is, hogy legyen mindennek, ez nem mentség ahhoz, hogy olyan dolgokat írjak, mint amilyeneket írtam, és erre azután azt hiszem újból írtam olyan hangon, amelyet én finoman gúnyolódónak tartottam. Erre a levelemre azután már nem válaszolt nekem. Az említett időköz legalább három hetet tett ki, sőt valószínűleg négyet, minthogy az üstökös, mely az első alkalommal csak kétes kis folt volt az égen, amelyet határozottan látni csak távcsövön át lehetett, most hatalmas fehér jelenséggé vált, amely fényesebb volt, mint a Jupiter és melynek fénye külön árnyékot rajzolt a tárgyakról a földre. Az emberi gondolkodás világában most már igen jelentős szerepet játszott ez a csillag, mindenki róla beszélt, mindenki figyelte növekvő fényességét, mihelyt leszállt a nap - tele voltak visszhangjával az ujságok, a mulatók műsorai és az utcai plakátok.
Igen; az üstökös már uralkodott a világ fölött, amikor átmentem, hogy Nettie-vel mindent tisztázzak. Parload pedig két nehezen összekuporgatott font sterlinget költött el arra, hogy egy színképelemező készüléket vásároljon magának, hogy maga láthassa éjszakánként azt a rejtélyes, az ember képzelőtehetségét izgató vonalat, - az ismeretlen vonalat a színkép zöld részében. Vajjon hányszor néztem én az embertelen világürből ránk rohanó ismeretlen dolgok eme elmosódott reszkető jelképére, mielőtt végre fellázadtam? A végén azonban nem bírtam ki tovább. és igen keserű szavakkal tettem szemrehányást Parloadnak amiatt, hogy "csillagászati dilettantizmussal" pazarolja el idejét.
- Mi most - mondottam - előestéjén vagyunk a legnagyobb mértékü munkáskizárásnak, mely vidékünk történetében valaha is előfordult; közeledik az éhség és a mindenféle nélkülözések ideje, az egész kapitalista versenyen alapuló termelőrendszer úgy áll előttünk, mint egy gyulladt seb, te pedig azzal töltöd az idődet, hogy rábámulsz arra az átkozott buta sávjára a semminek az égben!
Parload mereven nézett rám. Igen, ezt teszem, - mondotta lassan, mintha ez egészen új gondolat lenne. - Ezt teszem ugyebár?... magam is kíváncsi vagyok miért.
- Ami engem illet, én nekem az a szándékom, hogy időnként este a Howden-féle puszta térségen munkásgyűléseket szervezzek.
- Gondolod, hogy fognak rád hallgatni?
- Nagyon is fognak hallgatni rám most már, hamarosan.
- Eddig nem igen voltak erre hajlandók, - mondotta Parload, kedvenc műszerére szegezve pillantását.
- Vasárnap már rendeztek egy tüntetést a munkanélküliek Swathingleában. Kődobásokig ment a dolog.
Parload egy ideig nem szólt semmit, én pedig mindenféle dolgot mondtam. Úgylátszott, mintha Parload elgondolkozna valamin.
- De végre is, - mondotta a végén, zavart mozdulattal mutatva színképelemező készülékére, - ez itt mégis csak jelentőségteljes dolog.
- Az üstökös?
- Igen.
- Mi legyen a jelentősége? Azt csak nem kívánod tőlem, hogy asztrológiában higyjek. Mi jelentősége lehet annak, ami az égen lángol, - amikor a földön éhen halnak az emberek?
- De végre is - fontos tudományos kérdésről van szó.
- Tudományos kérdésről! Amire most szükségünk van, szocializmus, - nem természettudomány.
Parload még mindig nem volt hajlandó lemondani üstököséről.
- Jó, rendben van, szocializmus, nagyon szép dolog, - mondotta, - de ha az a csillag ott fönn igazán nekiütköznék a földnek, ez nagyon fontos esemény lehet esetleg.
- Semmi sem fontos, kivéve emberek életét.
- Tegyük föl, hogy az üstökös megölné valamennyiüket.
- Ó! - feleltem, - de hiszen ez ostobaság.
- Nem vagyok ebben olyan bizonyos, - válaszolt Parload, akin látnivaló volt, mennyire kétfelé húzza lelkét a kétirányú érdeklődése iránti hűség igyekezete.
Fölnézett az üstökösre. Látszott rajta, hogy elismételni készül azt, amit napról-napra növekvő mértékben sikerült megtudnia a föld és az üstökös pályáinak közelségéről, és mindarról, ami ebből következhetne. Így hát gyorsan közbevágtam valami idézettel, amelyet egy ma már elfelejtett Ruskin nevü íróból vettem, aki annak idején, mint valami tűzhányó, szórta magából a szép nyelvezetet és a tökéletesen értelmetlen tanácsokat, amelyek abban az időben ékesszólásra hajlamos, könnyen felizguló fiatalemberekre igen nagy hatást gyakoroltak. Valami olyasmiről szólt ez az idézet, hogy milyen jelentéktelen dolog a tudomány, és milyen végtelen fontos az élet. Parload odahallgatott, félig az ég felé fordulva, színképelemző készülékén tartva ujjai hegyét. Úgylátszott, mintha hirtelen elhatározás érlelődött volna meg benne.
- Nem. Nem értek veled egyet, Leadford, - jelentette ki. Neked arról fogalmad sincs, hogy a tudomány micsoda.
Igen ritkán történt, hogy Parload vitatkozás közben ilyen leplezetlenül ellenkezett. Én annyira megszoktam volt azt, hogy én viszem a vezetőszerepet beszélgetéseinkben, hogy ez a kevés szóval történt határozott ellenkezés úgy hatott rám, mint egy ökölcsapás. - Nem vagy velem egy véleményen?! - ismételtem.
- Nem, - mondotta Parload.
- Dehát hogy érted ezt?
- Én azt hiszem, hogy a természettudomány fontosabb, mint a szocializmus, - mondotta Parload. - A szocializmus elmélet... A természettudomány - a természettudomány ennél több.
És ezzel úgy látszott, meg is mondott mindent. Ehhez nem volt több hozzátenni valója.
Belekezdtünk ama furcsa vitatkozások egyikébe, amilyeneket hiányos műveltségű fiatalemberek akkoriban olyan izgatóaknak tartottak. Természettudomány vagy szocializmus? Természetes, hogy ez olyan volt, mintha két ember arról vitatkozott volna, hogy mi a helyes, a balkezesség, vagy az, ha valaki szereti a hagymát. Teljesen lehetetlen szembeállítás volt ez. De szónoki frázisaim végre is kihozták Parloadot sodrából, engem pedig kihozott a sodromból az, hogy ő következtetéseimet nem volt hajlandó elfogadni, és a végén úgy váltunk el, mintha pozitíve összevesztünk volna valamin. - Óh kérlek, rendben van! - mondottam én - a fő az, hogy tudjuk, hogy állunk egymással!
Úgy csaptam be magam mögött Parload szobájának ajtaját, mintha dinamittal robbantottam volna fel a házát, és tajtékzó dühvel mentem végig az utcán, de éreztem, hogy még mielőtt befordultam volna a következő utcasarkon, Parload már ismét visszatért az ablakához és ott imádta azt az ő drágalátos vonalát a színkép zöld részében.
Egy óráig kellett fel-alá járnom az utcákon, hogy lecsendesedjem annyira, hogy haza mehessek.
Ha elgondolja az ember, hogy Parload volt az, aki először vezetett engem be a szocializmus elméleteibe!
Hűtlen lett az elveihez! Meghátrált!
Azokban a vad szenvedélyes napokban a legfurcsább dolgok futottak át néha agyamon. Meg kell vallanom, hogy azon az estén elmém állhatatosan a legjobb francia minta szerint készült forradalmakkal foglalkozott, képzeletemben tagja voltam a forradalmi "Jóléti Bizottságnak" és törvényt ültem azok felett, akik hűtlenné váltak a forradalom elveihez. Ott volt Parload is a foglyok között, mint fő-hűtlen, aki most látja be túlkésőn, hogy mennyire eltévelyedett. Keze hátra volt kötve, most fogják vasra verni; a nyitott ajtón át hallotta az ember az igazságnak, a népítélet nyers igazságának hangját. Sajnálom, de meg kellett tennem kötelességemet.
- Ha megbüntetjük azokat, akik királyoknak akarnak bennünket elárulni, mondottam szomorúan megfontolt hangon, - mennyivel inkább kell megbüntetni azokat, akik haszontalan ismeretek hajhászására akarják felhasználni az Államot; és ezekkel a szavakkal, sötét önelégültséggel küldöttem őt a vérpadra.
- Áh Parload! Parload! bárcsak hallgattál volna reám korábban Parload!...
Mindazonáltal nagyon szerencsétlenné tett engem ez a mi összeveszésünk. Parload volt az egyetlen ember, akivel el tudtam beszélgetni, és súlyos áldozat volt rám nézve távoltartani magamat tőle és rosszat gondolni felőle, miközben senkivel nem közölhettem e gondolataimat, egyik este a másik után.
Nagyon nyomorúságos napok voltak ezek rám nézve, még utolsó checkshill-i látogatásom előtt is. Az a sok óra, amit nap-nap után munka nélkül kellett töltenem, nagyon deprimált. Egész nap elmaradtam hazulról, részben azért, hogy tartsam azt a fikciót, mely szerint nagy igyekezettel járok utána új állás szerzésének, részben pedig azért, hogy ne lássam az állandó kérdést édesanyám szemében. "Miért vesztél össze Rawdon úrral? Az Istenért, mért tetted ezt? Mért jársz-kelsz most is folyton mogorva arccal, kockáztatva, hogy azt a bizonyos valamit, a dolgok megállapodott rendszerét még jobban megsérted?" A délelőtt legnagyobb részét a nyilvános könyvtár ujságolvasó termében töltöttem, lehetetlen pályázati kérvényeket írva, lehetetlen állások elnyerése irányában - emlékszem, hogy egyebek között egy magándetektív irodának is felajánlottam szolgálataimat, - sötét emberfajta volt ez, akik emberek aljas irígységéből és féltékenységéből éltek, és ma már szerencsére eltüntek a világból, máskor pedig válaszoltam egy hirdetésre, amelyben egy hajósvállalat stevedorokat keres, oly értelemben, hogy én nem tudom, hogy stevedoroknak mivel kell foglalkozniuk, de én mindenesetre alkalmas vagyok erre a munkára és hajlandó vagyok azt megtanulni, - délutánonként és esténként pedig ott kóboroltam ennek a völgynek, amely szülőföldem volt, különös fényei és árnyékai között és gyűlöltem minden teremtett lényt. Míg aztán végre vándorlásaimnak véget vetett az, hogy észrevettem, hogy már teljesen elkoptattam a cipőmet.
Micsoda stagnáló, semmi eredményre nem vezető, malárialázhoz hasonló állapotban voltam én abban az időben!
Úgy látom, rosszindulatra, haragvásra hajló, rossz diszpoziciókkal bíró ifjú voltam, akiben nagy volt a gyűlölet iránti képesség, de -
Sok mentő körülmény tette érthetővé azt, ha akkoriban valaki gyűlölködött.
Rosszul tettem, hogy gyűlöltem egyéneket, hogy goromba, rideg és bosszúálló lelkülettel voltam egy és más ember iránt, de ugyanolyan helytelen lett volna, ha én minden felháborodás nélkül fogadtam volna azt, hogy mit ajánlott fel nekem az élet, nyilvánvalóan. Én ma világosan és nyugodtan látom, amit akkor homályosan és egyensúlynélküli hevességgel éreztem, - azt, hogy életem feltételei elviselhetetlenek voltak. Munkám unalmas volt és fáradságos, időmnek aránytalanul nagy részét emésztette fel, nem volt rendes ruhám, rendes táplálékom, rendes lakásom, hiányos volt a nevelésem és a kiképzésem, akaratom annyira el volt nyomva és oly korlátok közé volt szorítva, hogy az már valóságos kínszenvedés számba ment, nem volt okom annyira büszkének lenni magamra, amennyire ez a rendes emberi önérzethez szükséges, és nem volt semmi csak némi valószínűséggel is bíró kilátásom arra, hogy bármit rendbehozzak. Olyan élet volt ez, amelyet alig volt érdemes élni. Hogy a körülöttem lévő emberek nagy részének ugyancsak nem volt jobb sorsuk mint nekem, sőt sok embernek még az enyémnél is rosszabb sors jutott ki, nem változtatott ezeken a tényeken. Olyan élet volt ez, amelybe szinte szégyen lett volna megelégedéssel belenyugodni. Ha voltak az ilyen sorsú emberek között, akik belenyugodtak sorsukba vagy rezignáltak, ez csak tiszta kárt jelentett mindenki részére. Kétségtelenül elhamarkodott és oktalan cselekedet volt részemről, hogy otthagytam az állásomat, de minden olyan nyilvánvalóan céltalan és oktalan volt akkori társadalmi rendszerünkben, hogy még ezért az elhatározásomért sem vagyok képes magamat megróni, kivéve annyiban, hogy ezzel fájdalmat és gondot okoztam édesanyámnak.
Képzeljék csak el ezt az egy, annyi mindent felölelő jelenséget, a folyamatban lévő munkáskizárást!
Az az esztendő rossz esztendő volt, mindenfelé a világon a gazdasági bomlás esztendeje. Az amerikai vasgyárosok hatalmas trösztje - erélyes, szűklátkörű kohótulajdonosok szervezett csoportja - értelmes vezetés hijján sokkal több vasat olvasztott, mint amennyi a világon elhelyezést tudott volna találni. (Azokban az időkben még azt sem tudták, hogy miképpen kell az ilyen természetű szükségletek mérvét előre megbecsülni.) Megtették ezt, anélkül, hogy még csak a többi ország vasgyárosaival is tanácskoztak volna erre nézve előzetesen. Annak az időszaknak a folyamán, amelyben ezek az amerikai vasgyárak ilyen lázas tevékenységet fejtettek ki, igen nagyszámú munkást vontak alkalmazásuk körébe és hatalmas termelő berendezéseket létesítettek. Nyilvánvalóan igazságos, hogy az ilyen emberek, akik ilyen ostobán és meggondolatlanul csinálják a dolgukat, szenvedjenek meg ezért, de azokban a régi időkben teljesen lehetséges volt, sőt rendszerint az történt, hogy azok, akik az ilyen szerencsétlenségeket igazán okozták, feladatuk elvégzésére való képtelenségüknek majdnem minden következményét másokra hárítsák át. Senki nem tartotta bűnös cselekedetnek egy kevés eszű ipari vezérférfiú részéről, aki túltermelésbe vitte bele munkásait, azaz valamilyen árucikknek aránytalan mérvű gyártásába, ha azután ezeket az embereket egyszerre csak cserbenhagyta és szélnek eresztette, és abban sem lehetett meggátolni senkit, hogy hirtelen és pánikszerűen annyival olcsóbban adja valamilyen ilyen cég az áruját, egy másik cégnél, hogy ennek a másik konkurrens cégnek a vevőközönségét elhódíthassa, a konkurrens üzletét tönkretehesse és saját büntetésének egy részét ilyen módon versenytársára háríthassa. A rendesnél olcsóbb áron való ilyen időnkénti lázas eladást "dumping"-nak nevezték. Ez egyszer az amerikai vasgyárosok alkalmazták a "dumping" módszerét és áruikkal nevetségesen olcsó áron árasztották el az angol piacot. Az angol munkaadók természetesen a lehetőséghez képest azon voltak, hogy veszteségeiket munkásaikra hárítsák át, ezenkívül azonban agitációt indítottak meg oly törvényhozási intézkedések irányában, amelyekkel meg lehessen akadályozni - nem az ostoba relatív túltermelést, hanem a "dumping"-ot - tehát nem a betegséget, hanem a betegség következményét Nem álltak rendelkezésükre a szükséges ismeretek ahhoz, hogy megakadályozzák akár magát a "dumping"-ot, vagy annak okát, a különböző javak termelésében a helyes arány betartásának hiányát, de ezzel nem is törődtek, és sikerült követeléseikkel létrehozni a megtorló védvámokat követelő furcsa pártot, amely egyrészt bizonyos határozatlan javaslatokat tett arra nézve, hogy micsoda rendszertelen és görcsös ellenakciókat kellene kifejteni a külföldi gyárosok részéről jövő ugyancsak rendszertelen támadások ellen, másrészt nyilvánvalóan ezzel együtt bizonyos kalandos üzleteket is akart csinálni. Valóban annyira nyilvánvaló részét képezték e mozgalomnak a tisztességtelen és vakmerő elemek, hogy ez a körülmény a bizalmatlanság és bizalmatlanság légkörének kialakulásához nagymértékben hozzájárult, és nagymértékben fokozta a közönség idegenkedését attól a kilátástól, hogy az állampénzügyi hatalom az emberek azon osztályának kezébe mehet át, akiket "modern pénzügyi vezéreknek" hívtak, és sokszor hallhatta az ember, hogy megijedt régimódi államférfiak, ettől a fenyegető kilátástól való félelmükben, szenvedélyesen jelentették ki, hogy "dumping" egyáltalán nem fordul elő és ha előfordul, nagyon szép és kellemes dolog. Senki nem volt hajlandó szembenézni és foglalkozni magának a dolognak kissé komplikált igaz mibenlétével. Olyasvalakire, aki hűvös szemmel nézte volna az eseményeket, azt a hatást tette volna az egész, hogy az irreális, ostobán fecsegő elmék csapata bukdácsol át az értelmetlen gazdasági katasztrófák sorozatán, árak és ipari foglalkoztatás mértéke ide-oda hullottak, mint tornyok földrengés idején, és mindeme eltolódás közt ott voltak a munkások, folytatták életüket, ahogy éppen tudták, szenvedtek, tájékozatlanok voltak, szervezetlenek, és erőszakos, de eredménytelen tiltakozásoktól eltekintve, tehetetlenek. Önök ma már meg sem tudják érteni, hogy a dolgok régi rendjében mennyire hiányzott mindennemű szabályozás és összeegyeztetés. Volt idő, hogy megtörtént, hogy Indiában a szó szoros értelmében éhenhaltak az emberek, miközben ugyanakkor Amerikában emberek elégettek búzát, mert nem lehetett eladni. Ugyebár, úgy hangzik ez, mintha az ember különösen nagy mértékben bolond álomról akarna számot adni. Álom volt ez valóban és olyan álom, amelyből senki a világon nem várt felébredést.
Mi, fiatalemberek, akikben benne volt a fiatal kor pozitivizmusa és észszerűsége, úgy láttuk a dolgokat, mintha a sztrájkok és munkáskizárások, a túltermelés és a nyomor nem eredhetne egyszerűen a tudatlanságból és a gondolatok és érzések hiányából. Drámaibb tényezőkre volt szükségünk, mint amilyenek ezek a szellemi ködök, ezek a csupán légköri ördögök voltak. Ennek következtében a szerencsétlen és tudatlan emberek ama közös menedékébe menekültünk, abba a hitbe tudniillik, hogy szívtelen, érzéketlen összeesküvések, - valóban úgy beszéltünk róluk, mint összeesküvésekről - állanak fenn a szegény emberek ellen.
Megláthatják még most is, hogy milyen képet alkottunk mi magunknak a dolgokról, ha fellapozzák a Tőkét és Munkát ábrázoló torzképeket, amelyek a régi idők német és amerikai szocialista lapjait díszítették.
2.
Igen ékesszólóan megírt levélben szakítottam Nettie-vel, valóban azt képzeltem, hogy ennek a dolognak vége van örökre, - "a nőkkel végeztem" mondottam Parloadnak, - és ezután csönd volt több mint egy hétig.
Mielőtt vége volt ennek a hétnek, növekvő izgalommal kezdtem arra gondolni, hogy mi fog történni kettőnk között legközelebb.
Azon vettem észre magamat, hogy állandóan Nettie-re gondolok, elképzelem őt, amint gyászol engem, bűnbánó hangulatban van, rájön arra, hogy milyen abszolute vége szakadt mindennek közöttünk. Néha bizonyos komor elégtétellel, néha pedig együttérző bánattal töltött el ez az elképzelés. Szívem mélyén egyáltalán nem hittem el, hogy vége van mindennek közöttünk; könnyebben képzeltem volna el ennél azt, hogy vége van a világnak. Hiszen mi megcsókoltuk egymást, hiszen mi a suttogó közelség légkörét teremtettük meg kettőnk között, egymással törtük meg szűzies félénkségünk jelét. Természetesen az enyém volt ő, természetesen az övé voltam én, és az elválások és végső összeveszések, a keménység és a magunkat egymástól távoltartás nem voltak egyebek, mint díszítései ennek az örökkévaló ténynek. Legalább is így éreztem a dolgot, bármi alakba öntöttem is gondolataimat.
Valahányszor munkába fogott képzelőtehetségem, miközben ez a hét vége felé közeledett, Nettie magától értetődő módon megjelent képzeletemben, képe újra meg újra visszatért egész nap, álmaimban ő jelent meg éjszaka. Szombat éjszaka különösen élénken álmodtam róla. Arca ki volt pirulva, és könnyektől volt nedves, haja kissé szét volt zilálva, s amikor megszólítottam, elfordult. Ez az álom elmémben valahogy a kétségbeesés és aggodalom érzését hagyta hátra. Reggel őrült vágy fogott el az után, hogy őt viszontlássam.
Ezen a vasárnapon édesanyám különösen élénken kívánta, hogy elmenjek a templomba. Kettős oka volt erre; azt hitte, hogy ez bizonyára kedvező befolyást fog gyakorolni a jövő hét folyamán való álláskeresésemre, ezenkívül pedig Gabbitas úr bizonyos titokzatos kifejezéssel szemüvege mögött azt ígérte volt, hogy megpróbál valamit csinálni érdekemben, és édesanyám ébren akarta tartani benne ezt az ígéretet. Félig beleegyeztem, azután pedig erőt vett rajtam Nettie utáni vágyam. Azt mondtam anyámnak, hogy a templomba nem megyek és körülbelül tizenegy órakor elindultam, hogy gyalog tegyem meg a Checkshill-be vezető huszonhét kilométeres utat.
Ennek a hosszú gyalogútnak fáradságosságát nagy mértékben növelte az a körülmény, hogy cipőm talpa már az út elején megrepedt elől, és miután levágtam a lelógó részt, egy szög bujt keresztül a talpon és kezdett engem kínozni. Annyit mindenesetre elértem, hogy a cipő ennek az operációnak keresztülvitele után külső látszatra teljesen rendben levőnek tünt fel, és hallható jelét sem adta annak a kínnak, amelyet benne szenvedtem. Egy kis vendéglőben az országút mellett megettem egy kis sajtot és kenyeret, és körülbelül négy óra tájban a checkshill-i parkba értem. Nem mentem végig az országúton a kastély mellett és így körül a virágos kert felé, hanem átvágtam a második vadőr házikója melletti dombtetőn, végig egy ösvényen, melyet Nettie a magáénak szokott nevezni. Az ösvény nem volt több, mint őzek és szarvasok útjának keskeny nyoma, felvezetett egy piciny völgybe és át egy csinos kis mezőn, amelyben találkozni szoktunk és onnan a galagonyabokrok között át, végig egy keskeny úton, szorosan a bokros kert kőfala mellett a virágos kerthez.
Emlékezetemben igen élénken él ez a séta a parkon át, addig a pillanatig, amíg Nettie-vel találkoztam. Az ezt a sétát megelőző hosszú gyalogút az országúton emlékezetemben a poros országút és a fájó cipő egybevegyült benyomásává vonódik össze, de ez a páfrányos völgy és a kétségek és szokatlan reménységek tömege, amely hirtelen megrohanta lelkemet, úgy él lelkemben, mint valami sokat jelentő, valami elfelejthetetlen dolog, valami, ami mindannak, ami azután következett, értelméhez tartozó lényeges elem. Hol fogok Nettie-vel találkozni? Mit fog ő mondani? Máskor is feltettem magamnak ezeket a kérdéseket és mindig megtaláltam rájuk a választ. Most ismét felmerültek bennem, mindenféle új kérdés vegyült beléjük és választ egyikükre sem tudtam találni. Ahogy mind közelebb jutottam Nettie-hez, ő mindinkább megszünt önző énem kivetítésének céltáblája és sexuális büszkeségem őre lenni, mindinkább összeállott egyéni, saját személyiséggel biró lénnyé, egyéniséggé és rejtéllyé, szfinksszé, akit csak azért kerültem ki, hogy újra találkozzam vele.
Úgy látom, kissé nehéz lesz nekem leírni most a régi világbeli szerelmes udvarlás milyenségét, úgy, hogy önök azt megértsék.
Bennünket, fiatal egyéneket, úgyszólván egyáltalán nem készítettek elő a serdülő kor mozgalmas érzésekkel telt időszakára. A fiatalokkal szemben a világ az izgató elhallgatás rendszerének fentartására esküdött össze. Soha nem avattak be bennünket az életbe. Voltak könyvek, furcsán konvencionális fajtájú történetek, amelyek minden szerelmi ügyben bizonyos vonásokat emeltek ki és nagyon fokozták az ember természetes kívánságát ezek iránt, különösen a tökéletes egymásbanbízás, a tökéletes lojalitás, az élethossziglani egymásnak szenteltség vonásait. A szerelem komplikált lényeges dolgainak igen nagy részét teljesen elrejtették előttünk. Az ember elolvasta ezeket a regényeket, véletlenül meglátta ezt és amazt a dolgot, kíváncsian elgondolkodott róluk, majd ismét elfelejtette őket, így nőtt az ember nagyra. Azután furcsa emóciók következtek, új nyugtalanító vágyak, álmok, amelyek különös módon voltak telítve érzésekkel, és a serdülő kor megszokott, tisztára önző és materialista dolgai közé úgy fiúknál, mint lányoknál, a magát valaminek odaadás megmagyarázhatatlan ösztöne kezdett vegyülni. Olyanok voltunk, mint a rosszul kalauzolt utazók, akik egy tropikus folyam kiszáradt medrében ütötték fel éjjeli tanyájukat. Egy pillanat, és térdig, nyakig bent voltunk az áradatban. Lényünk hirtelen kilépett önmagából és elment keresni más lényeket, - nem tudtuk, miért. Ez az újszerű szenvedélyes vágy arra, hogy egy, a másik nemhez tartozó egyénnek odaadjuk magunkat, magával ragadt bennünket. Szégyenkeztünk és telve voltunk vággyal. Bűnös titokként rejtettük magunkba ezt a dolgot és el voltunk határozva arra, hogy az egész világgal is szembeszállunk azért, hogy ezt a vágyunkat kielégíthessük. Ebben az állapotban azután teljesen véletlenszerűen sodródtunk oda egy másik, ugyancsak vakon kereső teremtvény felé és összekapcsolódtunk, mint atomok megszületésük állapotában.
A könyvek, amelyeket olvastunk, és az emberek beszéde körülöttünk azt a rögeszmét érlelte meg bennünk, hogy mihelyt összekapcsolódtunk valakivel, azzal egész életünk tartamára vagyunk összekapcsolva. Később aztán rájöttünk, hogy az a másik lény maga is valamely egoizmus megtestesülése volt, valami, ami gondolatokból és hajlamokból van összetéve, amelyek nem kapcsolódtak harmonikus egységbe a mieinkkel.
Így álltak a dolgok, mondom, az én társadalmi osztálybeli fiatalokkal és általában a legtöbb fiatal egyénnel a világon. Így történt, hogy Nettie-t kerestem azon a vasárnap délutánon és hirtelen reábukkantam, amint ott állott előttem könnyű, karcsú, nőies testével, mogyoróbarna szemeivel, lágy, kedves, fiatal arcával, szalmakalapja árnyékot vető pereme alatt, csinos Vénusz, akire nézve elhatároztam, hogy teljesen és kizárólagosan az enyém lesz. Ott állott ő, még nem sejtve semmit közeledésemről, megtestesülése a nőiesség ama típusának, amelyre nekem volt szükségem, az élet belső értelmének megtestesülése részemre, - és ugyanekkor ezenkívül ismeretlen másik lény, emberi lény, mint magam.
Kis könyvet tartott a kezében, mintha séta közben olvasta volna. Ebben a pózban állt ott véletlenül, de tényleg mozdulatlanul állt egy helyben, szemeit a szürke és moszatokkal benőtt kőfalra függesztve, a távolban, amely a bokros kertet választotta el a kert többi részétől; ott állt és ma úgy gondolom, figyelt valami hangra. Ajka kissé széjjelnyilt arra az ő sajátságos halk, kedves mosolyára.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:47 | Üzenet # 6 · Megosztás: |
|
|
3.
Élénk pontossággal emlékszem arra, milyen furcsán riadt fel Nettie, amikor meghallotta közelebbi lépteim zaját, milyen meglepetve nézett reám, szinte mélyen elképedten. Azt hiszem, vissza tudnék emlékezni minden fontosabb szóra, amit ő találkozásunk folyamán kimondott és a legtöbbre abból, amit én mondottam neki. Vagy legalább is úgy gondolom, hogy vissza tudnék rá emlékezni, bár lehetséges, hogy ebben tévedek. De ezt nem is fogom megkísérelni. Mindketten túlságosan rossz nevelésben részesültünk ahhoz, hogy ki tudjuk mondani gondolataink teljességét, nehézkes, sztereotip szólamokban fejeztük ki érzéseinket; önök, akik már többet tanultak, szinte meg se tudnák érteni, hogy mit is akartunk kifejezni. Valami üresség benyomását keltenék önökben a mi szavaink. De az első pár szót, amelyet egymással váltottunk, elmondhatom önöknek, mert bár én magam akkor nem értettem meg igaz értelmüket, később igen jelentőségteljesekké váltak.
- Te vagy, Willie? - kérdezte Nettie.
- Eljöttem, - mondottam, elfelejtve ebben a pillanatban mindazokat a mesterkélt szavakat, amelyekre készültem. - Azt gondoltam, hogy legjobb lesz, ha megleplek -
- Meglepsz?
- Igen.
Nettie egy pillanatig rám meresztette szemét. Most is magam előtt látom csinos arcát, ahogy rámbámult akkor, - az ő kifürkészhetetlen drága arcát. Furcsa kis nevetés hangzott el ajkairól és egy pillanatig elsápadt, majd mihelyt megszólalt, elpirult.
- Miben akartál meglepni? - mondotta Nettie, hangjában egy kis ingerült emelkedéssel.
Túlságosan el voltam telve azzal az igyekezettel, hogy kimagyarázzam magam, semhogy gondoltam volna arra, hogy mi minden rejlik ebben az ő kérdésében.
- Azt akartam neked mondani, - válaszoltam, - hogy nem gondoltam egészen komolyan... mindazokat a dolgokat, amelyeket a levelemben írtam.
4.
Amikor én is, Nettie is tizenhat évesek voltunk, valóban teljesen egykorúak voltunk és kortársak minden tekintetben. Most egy és háromnegyed évvel voltunk idősebbek és ez az idő Nettie-nek elegendő volt ahhoz, hogy szinte teljesen átalakuljon, én pedig még csak kezdetén voltam a férfi hosszú ideig tartó serdülő korának.
Nettie egy pillanat alatt felfogta a helyzetet. Gyorsan megérett kis elméjének titkos rugói egy pillanat alatt engedték kibontakozni benne az e motivumoknak megfelelő cselekvés intuitív tervét. Engem a megértésnek azzal a precíz tökéletességével kezelt, amely megértés mindig megvan fiatal nőkben egy fiú lelke iránt.
- De hogy jöttél ide? - kérdezte.
Megmondtam, hogy gyalog.
- Gyalog! - A következő pillanatban már a virágos kert felé vezetett engem. Kijelentette, hogy én kétségtelenül fáradt vagyok, akár bevallom, akár nem, és leszek szíves vele azonnal hazamenni az ő otthonába és leülni. Valóban, az esti tea ideje már erősen közeledett. (Stuarték öt órakor itták esti teájukat, ami régi divatú embereknél szokásos időpont volt.) Mindenkire nézve kellemes meglepetés lesz viszontlátni engem. Gyalog jönni! El se lehet gondolni! De hát, úgy látszik, férfiaknak huszonhét kilométer semmi. Milyen korán reggel kellett elindulnom!
Az egész idő alatt bizonyos távolságban tartott engem magától, még csak kezét sem érinthettem meg.
- De Nettie! Hisz én azért jöttem, hogy te veled beszéljek!
- Drága kis fiú vagy! De a tea előbbre való! És különben is - hiszen most is beszélgetünk!
A "drága kis fiú" új hang volt beszélgetésünkben, amely furcsa hangzású volt rámnézve.
Nettie kissé gyorsan meggyorsította lépteit.
- Meg akartam magyarázni, - kezdtem.
Akármit akartam is megmagyarázni, Nettie nem nyujtott nekem erre alkalmat. Mondtam egy pár nem helyénvaló szót, ő pedig nem annyira szavaival felelt, mint azzal a móddal, ahogy azokat hangsúlyozta.
Amikor már jóval túl voltunk a bokros kerten, Nettie sietsége kissé alábbhagyott és így jöttünk végig a bükkfák alatti lejtős mezőn a virágoskert felé. Útközben állandóan rajtam tartotta fényes, őszinte pillantású, lányos szemeit; úgy látszott, mintha állandóan ezt tette volna, most azonban tudom, jobban, mint ahogy akkor tudtam, hogy időnként egy-egy pillantást vetett vállamon át és mögém a bokros kert felé. És az egész idő alatt, miközben gyorsan, időnként kifulladó lélekzettel beszélt mindenféle összefüggésnélküli dolgot, állandóan gondolkozott.
Ruházata kifejezte lénye megváltozásának befejezett voltát.
Vissza tudom-e idézni?
Félek, hogy azokkal a kifejezésekkel, amelyeket nő használna, aligha. De annyit elmondhatok, hogy fényes barna haja, amely valamikor kislányos, piros szalaggal megkötött hajfonatban lógott le hátára, most úgy volt megfésülve arca és kis füle köré, meg nyakának hosszú, puha vonalai köré, hogy csinos, hullámos vonalak bonyolult rendszerét képezze; fehér ruhája most már olyan hosszú lett, hogy lábait érte; karcsú "dereka", amely valamikor csak helyhatározó kifejezés volt, képzelt vonal, mint az "egyenlítő", most hajlékony szépség megtestesülése volt. Egy évvel ezelőtt az egész lány nem volt egyéb, mint csinos lányarc, amely egy kis jelentéktelen ruhából nyult ki, amelyet viszont két igen mozgékony és ügyes, barnaharisnyás láb hordozott. Most pedig valami rejtélyes új test kezdett kibontakozni ruhája alatt, test, melynek hullámos vonalai magukra vonták az ember figyelmét. Minden mozdulata, és különösen az az új és szokatlan mozdulat, amellyel szoknyáját fogta fel, és egy graciózus előrehajlás, melynek szokását felvette, valami halk kedvességet kölcsönzött neki szememben, fiatal testének hullámos vonalaira néha szorosan tapadt rá valami nagyon szép, zöld, pókhálószövedékű selyemsál, - azt hiszem, sálnak hívják az ilyesmit - valami nemrég felébredt ösztön bírhatta őt rá arra, hogy válla köré vesse ezt a kendőt, - néha meg a szél egy fuvallatára fellobogott a levegőbe, és mint valami félénk, független csáp, amelynek elmondandó titka van, érintette meg egy-egy pillanatra karomat.
Nettie visszahívta és megdorgálta a lobogó kendőt.
Átmentünk a kert magas kőfalának zöld kapuján. Nyitva tartottam a kaput, hogy Nettie átmehessen rajta, - egyike volt ez ama néhány feszes udvariassági aktusnak, amelyeket gyakorolni szoktam vele szemben, és akkor egy másodpercig Nettie közel volt ahhoz, hogy hozzám érjen. Így jöttünk el a főkertész háza előtti csinos virágágyak rendezett csoportjához, és a melegágy-üvegablakok hosszú soraihoz, melyekre tőlünk balra nyílt a kilátás. Végigmentünk a begónia-ágyak és a puszpángszegélyek közt és egy jávorsövény mellett, alig húsz méternyire attól az aranyhalas tótól, amelynek partján cseréltük ki egykor fogadalmainkat, és így eljöttünk a kis háza bejáratához, melynek kapuja előtti kis faalkotmányt teljesen beborította a repkény.
Az ajtó tárva-nyitva volt, és Nettie előttem ment be rajta.
- Találjátok ki, hogy ki jött el meglátogatni bennünket! - kiáltotta Nettie.
Valami határozatlan mormogással felelt erre apja a nappali szobából, és hallani lehetett egy karosszék recsegését. Úgylátszik, éppen délutáni szundikálásában zavartam meg az öreg urat.
- Anyám! - kiáltotta Nettie a maga tiszta, fiatal hangján. - Cica!
Cica a kis huga volt Nettie-nek.
Nettie elmondta nekik, az elcsodálkozás hangján, hogy én gyalog jöttem el Claytonból egészen idáig, ők pedig körém gyülekeztek és visszhangozták Nettie meglepetését.
- Most már aztán foglalj helyet, Willie, - mondotta Nettie apja, - most, hogy már igazán ide értél. Hogy van édesanyád?
Kíváncsi, furcsa pillantást vetett rám beszéd közben.
Vasárnapi ünneplőruhája volt rajta, valami barna posztóruha, de mellénye ki volt gombolva, mert így kényelmesebb volt a szundikálás. Barnaszemű, vörösarcú férfi volt, és még most is emlékszem, milyen különös hatást tett az az aranyszőke-vöröses haja arca mellett, amely összefolyt szakállával. Kicsiny, de zömök termetű volt, és bajusza meg szakálla volt a legimponálóbb megjelenésében. Ami szépség-lehetőség csak volt az apában, - tiszta arcbőre, csillogó, mogyoróbarna szemei, mindaz tökéletességig kifejlődve volt meg a lányban, aki azonfelül mindezt összekapcsolta valami fürgeséggel, amelyet viszont anyjától örökölt. Anyjára úgy emlékszem, mint igen tevékeny, élesszemű nőre; mindig úgy emlékszem rá, mint aki ételeket visz be vagy ki, vagy valami ehhez hasonló szolgálatot végez, hozzám pedig - édesanyám kedvéért is, meg a magam kedvéért is - mindig igen barátságos és vendégszeretően kedves volt. Cica tizennégy éves, kis kamaszleány volt, róla csak annyi maradt meg emlékezetemben, hogy kemény, csillogó volt a nézése, és olyan halavány az arcbőre, mint az anyjáé. Mindezek az emberek nagyon kedvesek voltak irányomban, és valami közmegegyezés volt közöttük az iránt, hogy én nagyon "okos" vagyok, sokat tudok, és ez a közös meggyőződés néha igen kellemes módon nyert kifejezést. Mindnyájan így álltak körülöttem, mintha kissé zavarban volnának.
- Parancsolj helyet foglalni, - mondotta Nettie apja. - Adj Willienek egy széket, Cica.
Kissé feszesen beszélgettünk - őket nyilván meglepte hirtelen megjelenésem, azon porosan, fáradtan és sápadt arccal; Nettie azonban nem maradt ott fentartani a beszélgetést.
- Ejnye! Hogy erről megfeledkeztem! - kiáltotta hirtelen. - Hallatlan!
És ezzel már ki is szaladt a szobából, mint a nyíl.
- Szent Isten! Micsoda lány ez! - mondotta Stuartné. - Mi jutott megint eszébe?
Beletelt egy félóra, amire Nettie ismét megjelent. Hosszú időnek tűnt ez fel előttem, pedig Nettie futott, és amikor újra belépett a szobába, lihegett. Időközben, mellékesen odavetve elmondtam, hogy Rawdonéknál viselt állásomat otthagytam.
- Tudok én magamnak ennél sokkal jobb foglalkozást szerezni, - mondottam.
- Otthagytam a könyvemet a völgyben, - mondotta Nettie kifulladó lélegzettel. - Kész a tea?...
Ennyiből állt az egész, amit mentségére mondott.
Még akkor sem jött létre teljesen nyugodt, barátságos hangulat közöttünk, amikor az asztalra került a tea. Az esti tea a kertészék házában komoly étkezés volt, hatalmas nagy kalács és apró sütemény járt hozzá, ezenkívül gyümölcsíz, meg friss gyümölcs; gyönyörűen meg volt terítve mindezzel az asztal. El kell hogy képzeljenek engem, amint ott ülök, mogorván, zavart hangulatban, preokkupáltan, megdöbbenve attól a valamitől, ami megmagyarázhatatlanul váratlan volt Nettie-ben; keveset beszéltem, csak sötét pillantásokat vetettem Nettie-re a kalácson át, és mindaz az ékesszólás, amelyet az előző huszonnégy óra alatt koncentráltam magamban, nyomorúságosan elveszett valahol elmém hátterében. Nettie atyja megkísérelte, hogy engem beszélgetésre bírjon; kedvelte az én szónoki készségemet, mert saját eszméit csak nehezen tudta kifejezni s így nagy örömmel és csodálattal hallgatta, ahogy kiöntöttem előtte nézeteimet. Valóban, odaát nálunk én még beszédesebb voltam, mint Parload társaságában, bár a nagyvilág előtt csak félénk, fiatal siheder voltam. "Meg kellene ezt mind írnod az ujságok számára", szokta volt mondani Nettie apja. - "Ezt kellene tenned. Én soha életemben nem hallottam ilyen hülyeséget."
Vagy, máskor: "Neked aztán jó svádád van, fiam. Ügyvédet kellett volna belőled faragni."
Ezen a délutánon azonban még Nettie apja szemében sem tüntettem ki magamat. Minthogy más, érdekesebb beszédtárgy nem volt, az öreg elkezdett új állás szerzése iránti törekvéseimről beszélni, de ez a tárgy sem volt képes engem kihozni kedvetlen hangulatomból.
5.
Hosszú időn át attól tartottam, hogy kénytelen leszek hazamenni Claytonba, anélkül, hogy alkalmat kaptam volna arra, hogy még egyetlen szót váltsak Nettie-vel, - úgy látszott mintha Nettie teljesen érzéketlen volna az iránt, hogy mily nagy szükségem van arra, hogy vele beszélgessek, és én már arra is gondoltam, hogy az egész társaság előtt hirtelen nyíltan ki fogom jelenteni, hogy beszélnem kell Nettie-vel egyedül. Végre is anyja, aki az egész idő alatt figyelte arcomat, valami átlátszó manőverrel küldött ki bennünket együtt, hogy csináljunk valamit, - hogy mit, arra már nem emlékszem, az egyik üvegházban. Bármi volt is az a kis teendő, merő kifogás volt, valami ajtót kellett bezárni, vagy ablakot becsukni, és nem is végeztük el egyáltalán, gondolom.
Nettie habozott, majd engedelmeskedett. Előre ment az egyik melegház felé. Alacsony, gőzpárás, téglapadlós sikátor volt ez, állványok közt, amelyeken páfrányok sűrű sokasága állott, mögöttük pedig hatalmas, ágas leveles növények, amelyeknek ágait úgy terítették szét és szegezték fel a mennyezetre, hogy áthatolhatatlan levélsátrat alkottak. Ebben az elzárt, zöld magányban hirtelen megállt Nettie és felém fordult hirtelen, mintha üldözött vad lett volna.
- Nem gyönyörű ez az árvalányhajpáfrány? - kérdezte Nettie, és oly szemekkel nézett rám, amelyek azt mondották: "Most."
- Nettie, - kezdtem - szamár voltam, hogy olyan dolgokat írtam neked...
Nettie meglepett azzal a hozzájárulással véleményemhez, amelyet hirtelen pírral borított arca kifejezett. De nem szólt semmit, én pedig ott álltam és vártam.
- Nettie, - mondottam, mint aki most beugrik a vízbe, - én nem tudok nélküled élni. Én - én szeretlek.
- Ha szeretnél, - mondotta Nettie kimért kedvességgel, fehér újjaira szegezve pillantását, amelyek egy selaginella zöld ágai közé merültek, - képes volnál-e arra, hogy olyanokat írj nekem, amilyeneket írtál?
- Ezeket a dolgokat nem gondoltam komolyan, - mondottam. - Legalább is nem mindig.
Én valóban azt gondoltam, hogy ezek kitűnő levelek voltak, és hogy Nettie ostoba, ha más véleményen van róluk, de ebben a percben világosan éreztem, hogy ezt Nettie-vel megértetni teljes lehetetlenség lenne.
- De megírtad őket.
- De aztán huszonhét kilométernyi utat teszek meg gyalogszerrel, hogy elmondhassam, hogy nem gondoltam őket komolyan.
- Igen. De talán azért mégis komolyan gondoltad.
Azt hiszem, zavarban voltam; azután pedig, nem nagyon világosan, azt mondtam:
- Nem gondoltam komolyan.
- Te azt hiszed, hogy - szeretsz engem, Willie. Pedig nem szeretsz.
- De, szeretlek. Nettie! Tudod, hogy szeretlek.
Azzal válaszolt, hogy fejet rázott.
Olyasmire határoztam el magam, amit hősies fejesugrásnak éreztem.
- Nettie, - mondottam - jobban kívánlak téged, mint - mint saját véleményeimet.
Még mindig a selaginella kötötte le figyelmét.
- Ma így gondolkozol, - mondotta.
Tiltakozásokba törtem ki.
- Nem, - mondotta röviden - megváltozott a helyzet ma már.
- De miért változtatná meg két levél a helyzetet ilyen nagy mértékben? - kérdeztem.
- Nemcsak a levelek tették ezt. De megváltozott a helyzet. Megváltozott - véglegesen, örökre.
Kissé akadozva mondotta el ezt a mondatot, keresve kifejezéseit. Hirtelen felnézett szemembe és egy kis mozdulatot tett, nagyon kis mozdulatot ugyan, de amely mégis azt jelezte, hogy beszélgetésünknek most vége lehetne.
De én el voltam határozva arra, hogy nem engedem, hogy így végződjék ez a mi beszélgetésünk.
- Örökre? - mondottam. - Nem!... Nettie! Nettie! Ezt csak nem gondolhattad komolyan?
- Egészen komolyan gondolom, - felelte, meggondolt hangon, még mindig rám nézve és egész magatartásával kifejezve szavai véglegességét. Úgylátszott, mintha összeszedné az erejét, hogy szembenézhessen azzal a kitöréssel, amelynek most következnie kell.
Természetesen nagyon beszédessé váltam. De szavaim áradata nem volt képes őt elmeríteni, ő ott állt, beásva a maga árkaiba, és ellenkezéseit, mint megannyi ágyúlövést, belétüzelve széthulló, diskurziv támadásomba. Emlékszem, hogy beszélgetésünk azt az értelmetlen formát vette fel, hogy vajjon lehetséges-e egyáltalán, hogy én szerelmes legyek őbelé, vagy sem. Pedig én ott álltam, élő, jelenvaló bizonyíték gyanánt, mindig mélyebbé és szélesebbé váló kétségbeeséssel lelkemben amiatt, hogy Nettie tudott ott állni, védekező állásban, szebb volt és csillogóbb, mint valaha, és valami megmagyarázhatatlan módon el volt vágva tőlem, és hozzáférhetetlen.
Meg kell érteniük, hogy soha régebben nem voltunk együtt anélkül, hogy bizonyos gyöngéd merészségeket el ne követtünk volna, hogy valami félig vétkes és teljesen gyönyörteljes izgalom ne lett volna közöttünk.
Kérleltem Nettie-t, vitatkoztam vele. Igyekeztem kimutatni, hogy még ridegnek és bántónak látszó leveleim is abból a vágyamból eredtek, hogy vele teljes kontaktusba kerüljek. Túlzottan szép szavakkal ecseteltem azt a vágyódást, amelyet ő iránta éreztem, amíg távol voltam tőle és azt a kínos meglepetést és fájdalmat, amely átjárt, amidőn azt láttam, hogy ő elidegenedett tőlem és hűvösen bánik velem. Nettie rám nézett, megérezte a szavaimban dúló indulatot, de az azokban kifejezett gondolatok nem találtak nála megértésre. Bármilyen szegényesek is voltak talán szavaim, ha az ember azokat hidegen leírná, de én úgy éreztem akkor, hogy valóban ékesszólón védelmezem igazamat. Teljes meggyőződéssel mondtam ki minden szavamat, teljesen arra koncentráltam egész lényemet, amit mondtam. A legteljesebb őszinteséggel akartam megértetni vele, hogy úgy érzem, hogy ő bizonyos távolságban tart engem, és megértetni vele azt, milyen mélységesen vágyódom utána. A szavak rengetegén át próbáltam fájdalmasan és makacsan utat törni magamnak ő feléje. Nettie arca igen lassan változott meg, - olyan észrevehetetlen fokozatos változással, mint ahogyan hajnaltájban jelenik meg lassan a világosság a tiszta égen. Éreztem, hogy szavaim érintik őt, hogy keménysége kezd megolvadni, hogy elhatározottsága habozássá kezd puhulni. Valahol benne lappangott még régi bizalmasságunk megszokása. De hogy teljesen hozzáérjek lelkéhez, azt nem akarta megengedni.
- Nem, - kiáltotta hirtelenül és megmozdult, mintha el akarna indulni.
Karomra tette kezét. Valami csodálatos újszerű barátságosság kezdett felcsengeni hangjában.
- Lehetetlen dolog ez, Willie. Minden megváltozott időközben - minden. Tévedtünk. Mi, két ostoba fiatal gyerek, tévedtünk, és most már minden megváltozott örökre. Igen, igen.
Sarkon fordult.
- Nettie! - kiáltottam én és állandóan tiltakozva követtem őt végig a keskeny sikátoron, az állványok között, a melegház ajtajáig. Követtem őt, mint valami vád, ő pedig előttem járt, mint olyasvalaki, aki bűnös és szégyenkezik. Így emlékszem erre most.
Nettie nem engedte meg, hogy mégegyszer beszéljek vele.
Mindazonáltal észrevettem, hogy szavai teljesen megszüntették azt a kimért distanciát, amely találkozásunknál a parkban még fenn állott közöttünk. Újra meg újra észrevettem, hogy rajtam pihenteti mogyoróbarna szemét. Szeme valami újat fejezett ki - valami meglepetést, mintha ő most valami szokatlan viszonylatnak jutna tudatára közöttünk, és valami együttérző könyörületet. És mindamellett - valami védekező volt a pillantásában.
Amikor visszakerültünk a kertészházhoz, már kissé szabadabban kezdtem beszélgetni apjával a vasutak állami tulajdonba vételéről, és kedvem annyira mégis megjavult, annak láttára, hogy még most is hatást tudok gyakorolni Nettie-re, hogy Cicával még tréfálkozni is tudtam. Stuartné ebből azt a következtetést vonta le, hogy a dolgok jobban állanak velem, mint álltak eddig, és arca örömöt kezdett sugározni. De Nettie továbbra is gondolataiba volt elmerülve és nagyon keveset mondott. Látszott, hogy mélyen töpreng olyan dolgokon, amelyeket én nem értettem és röviddel ezután egyszerre csak kisurrant a szobából és felment hálószobájába az emeletre.
6.
Természetesen túlságosan sebes volt a lábam ahhoz, hogy gyalog menjek vissza Claytonig, de volt a zsebemben egy shilling és két penny, amiből meglehetett váltani a vasútijegy árát Checkshilltől Two-Mile Stone-ig, és így elhatároztam, hogy az útnak ezt a részét vonaton teszem meg. Amikor indulni készültem, Nettie legnagyobb meglepetésemre feltünő gonddal viselkedett irányomban. Kijelentette, hogy feltétlenül az országúton kell végigmennem. Túlságosan sötét van most már ahhoz, hogy a rövid úton át menjek le a park bejáró kapujához.
Rámutattam arra, hogy holdfényes az éjszaka.
- És ráadásul még ott van az üstökös is, - mondotta az öreg Stuart.
- Nem, - mondotta makacsul Nettie, - okvetlenül kell, hogy az országúton át menj. Én még mindig ellenkeztem.
Nettie mellettem állott.
- Tedd meg szivességképen nekem, - mondotta halk, gyors suttogással és oly rábeszélő pillantással, amelynek nem tudtam értelmét megérteni. Már ugyanabban a pillanatban kérdeztem magamtól, hogy hogy lehet az, hogy ezzel én őneki szívességet teszek?
Lehet, hogy beleegyeztem volna, ha Nettie hozzá nem teszi:
- A bokroskert melletti galagonyasűrűség olyan sötét, mint a korom. És ott vannak a vadászkutyák.
- Én nem félek a sötétségtől, - mondottam. - Sem pedig a vadászkutyáktól.
- Óh de azok a kutyák! Képzeld csak el, ha valamelyik szabadon járna!
Ez persze leányhoz illő érv volt, fiatal leányhoz, aki még nem tanulta meg azt, hogy a félelem csak az ő nemebeli lények számára nyílt indokolás. Én is gondoltam azokra a szürke, sovány dögökre, amelyek ráncigálják láncukat és kórusban való ordításukra olyankor, amikor egy-egy elkésett járó-kelő lépteit hallották az erdőszélen, de ez a gondolat megszüntette azt a kívánságomat, hogy megtegyem Nettie-nek a szívességet, amelyet kért. Mint a legtöbb élénk képzelőtehetséggel felruházott ember, én is képes voltam rettegésekre és visszavonulásokra, és állandóan el voltam foglalva azzal, hogy az ilyeneket elnyomjam magamban és eltitkoljam, és tűrhetetlen gondolat volt részemre az, hogy én most kikerüljem a rövidebb utat, akkor, amikor ennek az lehetne a látszata, hogy egy féltucat, majdnem bizonyosan láncravert kutyától való félelem miatt teszem ezt. Így aztán elindultam, dacolva az ő kívánságával, bátor férfinek érezve magam és örülve annak, hogy ilyen könnyű szerrel ki tudtam mutatni bátorságomat, de kissé fájlalva azt, hogy Nettie most azt hiszi, hogy én nem akarok neki kedvében járni.
Átlátszó felleg fátyolozta el a holdat, és az út a bükkfák alatt sötét volt és nem volt világosan kivehető. Szerelmi ügyeim nem foglalták le annyira érdeklődésemet, hogy elmulasztottam volna megtenni azt, ami, megvallom, állandó szokásom volt, valahányszor éjszaka át kellett mennem azon a vad és magányos parkon. Fütyköst csináltam magamnak olyképen, hogy összecsavart zsebkendőm egyik végére nagy követ kötöttem, a zsebkendő másik végét pedig csuklóm köré kötöztem, és ezt a fegyvert tartva zsebemben, megnyugodva mentem utamon.
A véletlen úgy hozta magával, hogy amikor kiléptem a galagonyabokrok közül, a bokroskert sarkán egyszerre megdöbbenésemre váratlanul szemben találtam magam egy estélyi ruhába öltözött fiatalemberrel, aki ott állt és szivarozott.
Pázsiton jártam, úgy hogy lépteim zaja alig volt hallható. A fiatalember ott állt világosan láthatóan a holdfényben, szivarja úgy izzott, mint valami vérvörös csillag, én pedig majdnem láthatatlanul közeledtem feléje a sötét árnyékban, de erre a körülményre én magam akkor nem vetettem ügyet.
- Halló! - kiáltotta a fiatal férfi a barátságos kihívás hangján. - Én jöttem előbb!
Egyszerre kiléptem a világosságba.
- Ki az ördög bánja azt, hogy ön jött előbb? - mondottam.
Én azonnal elhamarkodott következtetéssel adtam magamnak számot a fiatal férfi szavainak értelméről. Tudtam, hogy időnként kiújuló vita volt folyamatban a kastély tulajdonosai és a falu lakosai között ennek az ösvénynek használatára vonatkozólag, és fölösleges mondanom, hogy ebben a vitában ki felé hajlott az én rokonszenvem.
- Mi az? - kiáltotta a fiatalember meglepődve.
- Ön biztosan azt gondolta, hogy én el fogok szaladni, felteszem, - mondottam én és odajöttem egészen közel hozzá. Egész, szédületes mértékű gyűlöletem az iránt az osztály iránt, amelyhez ez a fiatalember tartozott, fellobogott bennem, mihelyt megláttam öltözékét és meghallottam a kihívást, amelyet szavaiba beleképzeltem. Ismertem ezt a fiatalembert. Verrall Edvárd volt, annak az embernek a fia, aki nemcsak ennek a hatalmas birtoknak volt ura, hanem akié volt a Rawdon-féle fazekasárú gyárnak is több mint fele, és akinek érdekei és birtokai, szénbányái és földjáradékai voltak mindenfelé véges-végig a Négy Város vidékén. Délceg fiatalember volt, mondották az emberek, és nagyon okos és művelt. Fiatal kora ellenére is már arról beszéltek, hogy be fogják választani a parlamentbe; az egyetemen igen nagy sikereket ért el, és most serény agitáció folyt arra nézve, hogy a közönség körében nálunk népszerűvé tegyék. Bizonyos könnyed önbizalommal, magától értetődő dolgok gyanánt fogadott el olyan előnyöket, amelyeknek megszerzése érdekében még a kínpaddal is szembenéztem volna, pedig én megvoltam győződve arról, hogy különb ember vagyok nálánál. Amint ott állt ez a férfi, koncentrált alakja volt mindannak, ami engem keserűséggel töltött el. Valamelyik nap házunk előtt állt meg autójával, és én visszaemlékszem arra a dührohamra, amely engem elfogott, amikor észrevettem a kötelességtudó tiszteletteljes csodálat kifejezését anyám szemében, mikor az ablak függönyén át bámult reá. - Ez a fiatal Verrall úr, mondotta akkor anyám. - Azt mondja mindenki, hogy rendkívül okos ember.
- Képzelem, hogy ilyeneket mondanak, - válaszoltam. - Ördög vigye azokat is, akik ezt mondják és őt magát is!
De hát ez most mellékes.
Látnivaló volt, hogy nagyon meglepte őt, hogy férfivel találja magát szemben. Hangja megváltozott.
- Hát Ön kicsoda az ördögbe is?
Válaszom az volt, hogy bárgyúan visszhangoztam az ő kérdését.
- Hát ki az ördögbe Ön?
- Tessék? - kérdezte ő.
- Én végig megyek ezen az ösvényen, ha nekem úgy tetszik, - mondottam. - Érti? Ez közhasználatú ösvény, mint ahogy ez az egész terület is valamikor a közösség használatára szolgált, önök ellopták a földet, - ön és az ön fajtája, most pedig a szabad átjárási jogot is el akarják tőlünk lopni. Legközelebb már az lesz a kívánságuk, hogy tűnjünk el a föld felszínéről. Én nem teszem meg önnek ezt a szívességet. Érti?
Kisebb voltam nálánál, és gondolom, talán két évvel fiatalabb is, de ott szorongattam zsebemben készenlétben a rögtönzött fütyköst és nagyon szívesen álltam volna ki vele verekedni, ő azonban egy lépést tett hátra, amikor feléje közeledtem.
- Ön nyilván szocialista, ugyebár? - kérdezte ő, figyelmes és nyugodt magatartással, hangjába pedig egy egészen halk árnyéka vegyült az évődésnek.
- Egyik a sok közül.
- Mindnyájan szocialisták vagyunk manapság, - jegyezte meg a fiatal Verrall filozófiai nyugalommal - arról pedig, hogy én kétségbevonjam az ön szabad átjárási jogát, nincsen szó egyáltalán.
- Nem is tanácsolnám önnek, hogy ezt megpróbálja, - mondottam én.
- Nem!
- Nem! - Ismét visszatette a szivart szájába és egy pillanatnyi szünet következett.
- El akar érni valami vonatot? - kérdezte a fiatal ember hanyagul.
Ostobaságnak látszott erre nem válaszolni.
- Igen, - mondottam röviden.
A fiatal Verrall kijelentette, hogy nagyon szép az idő és nagyon kellemes egy esti sétára.
Én még egy pillanatig ott álltam habozva, de ott volt előttem az utam, a fiatalember pedig félre állott. Úgy látszott, itt nem lehet semmit sem tenni, csak tovább menni.
- Jó estét, - kiáltott felém a fiatalember, mihelyt ez a szándékom láthatóvá kezdett válni.
Durcás hangon morogtam válaszul:
- Jó estét.
Úgy éreztem magam, mintha káromkodásokkal telt bomba volnék, amelynek hamarosan kell felrobbannia, miközben folytattam magányos utamat. Bosszantott, hogy ez az ember oly tökéletes fölénnyel viselkedett e találkozásunk alkalmakor.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:48 | Üzenet # 7 · Megosztás: |
|
|
7.
A képek sorában, melyeket emlékezetem magam elé idéz, ezután következik egy, amely - összeszövődve két egymástól teljesen eltérő dologból - a legintenzívebb élénkséggel emelkedik ki a sorból. Amikor átmentem az utolsó szabad mező térségen, követve a checkshill-i állomás felé vezető rövid átvágó utat, észrevettem, hogy alakom két árnyékot vet. Ez a megfigyelés hirtelen szökkent agyamba és megakasztotta egy pillanatra annak lázas folyamát. Emlékszem arra, hogy hirtelen felébredt érdeklődésem milyen értelmes objektivitással vette tudomásul ezt a jelenséget. Sarkon fordultam és megálltam, néztem a holdat és a nagy fehér üstököst, amelyről a felhők elvonulása most szinte hirtelenül elvonta a leplet, mellyel eddig borították.
Az üstökös talán húsz ívfoknyira volt a holdtól. Milyen csodálatos dolognak látszott, amint ott lebegett az űrben, zöldes-fehér jelenség az ég sötétkék mélységei közepette! Fényesebbnek látszott, mint a hold, mert kisebb volt, de az árnyék, amelyet vetett, bár élesebbek voltak a körvonalai, sokkal halványabb volt, mint az, amely a holdtól eredt... Tovább mentem, észrevéve ezeket a tényeket, figyelve két árnyékomat, amint előttem jártak.
Teljesen képtelen vagyok arra, hogy gondolataim egymásutánjáról számot adjak. De arra emlékszem, hogy hirtelen az volt az érzésem, hogy egy teljesen új gondolat merült fel előttem, valami új tény, amelyre úgy bukkantam rá, mintha az ember egyszerre, az utcasarkon befordulva, szemben találja magát egy váratlan látvánnyal.
Néha eltünődöm azon, hogy vajjon nem-e a két árnyék, amelyet vetettem, melyek egyike bizonyos nőies halványságú volt a másikhoz képest, és valamivel kisebb amannál, keltette-e fel bennem ezt a gondolatot, de annyit világosan tudok, hogy hirtelen az intuició biztonságával tudtam, hogy mi hozta azt az estélyi ruhás fiatalembert oda a bokros kert elé. Természetesen! Azért jött, hogy Nettie-vel találkozzék!
Mihelyt egyszer megindult ez a lelki folyamat, egy pillanat alatt teljessé is vált. Ez az egész nap, mely rám nézve annyira telve volt a megdöbbentő jelenségekkel, az a rejtélyes, láthatatlan valami, ami engem és Nettie-t egymástól távol tartott, most fel volt derítve és meg volt magyarázva.
Most már tudtam, hogy miért volt oly vétkesség az arca kifejezésében, amikor megpillantott engem, mi hozta őt ki a szabadba aznap délután, miért sürgette annyira, hogy menjek be a házukba, milyen természetű volt az a "könyv", amelyet ő elhozni ment vissza a parkba; megértettem azt, hogy miért kívánta Nettie, hogy az országúton át menjek haza, és miért sajnált engem. Mindez egy pillanat alatt világossá vált előttem.
Úgy kell elképzelniök engem, mint valami furcsa, fekete teremtményt, amely hirtelen megáll, mintha villámcsapás érte volna - egy pillanatig mereven megáll, - majd egyszerre ismét tevékennyé válik, egy tehetetlen mozdulatot tesz, artikulálatlan hang tör ki belőle, miközben két kis árnyék gúnyolja kétségbeesésemet, és e körül az alak körül el kell képzelniök egy hatalmas, széles pázsitterületet, melyet besugároz a holdfény, és melyet beszegélyez távoli fák kísérteties körvonala - fák, nagyon alacsonyan a láthatár fölött, halványan és határozatlanul és az egész fölött annak a csodálatos fényes éjszakának kupolás fényessége.
8.
Egy kis ideig ez a felismerés megbénította gondolkodásomat. Gondolataim megtorpanva bámultak rá erre az új felfedezésre. Közben lábaim mechanikusan folytatva előbbi irányukat a meleg sötétségen át, elvittek a checkshilli állomásig, kis fényes lámpáival, a jegypénztárhoz és így tovább a vonathoz.
Emlékszem arra, ahogy én szinte kezdtem ráébredni a dologra - egyedül voltam az akkori idők egyik kopottas "harmadik osztályú" fülkéiben - és emlékszem arra, hogy hirtelen mily szinte őrült hevességgel támadt fel bennem dühöm. Felugrottam, olyan kiáltás szakadt ki torkomon, mint egy dühös állaté, és az öklömmel teljes* erővel belésujtottam az előttem levő deszkába...
Elég furcsa, hogy teljesen elfelejtettem azt, hogy milyen volt a hangulatom egy ideig ezután, de tudom, hogy később, tán egy perc időtartamán át, kint lógtam a kocsi ajtaja előtt, azon gondolkodva, ne ugorjam-e le a vonatról? Drámai ugrás lett volna ez, azután visszarohantam volna, lesujtottam volna Nettie-re szavaimmal. Ott lógtam, és arra ösztökéltem magamat, hogy ezt tegyem meg. Nem emlékszem arra, hogy történt, hogy elhatároztam végeredményben, hogy ezt nem teszem meg, de tény, hogy nem tettem.
Amire a vonat a következő állomásnál megállott, már lemondtam minden olyan szándékomról, hogy visszatérek. Ott ültem a kocsi sarkában, karom alá szorítva zúzódást szenvedett és megsebesült kezemet és még mindig érzéketlenül az innen eredő testi fájdalom iránt, - ott ültem és igyekeztem világosan átgondolni valami cselekvés tervét - valami oly cselekvését, amely kifejezze azt a szörnyűséges felháborodást, amely egész lelkemet eltöltötte.
III. FEJEZET
A revolver
1.
- Az az üstökös belé fog ütközni a földbe!
Így kezdte a beszélgetést az egyik ama két utas közül, akik beszálltak a fülkébe, a másikkal.
- Igazán? - mondotta a másik.
- Azt mondják, hogy gázból áll az az üstökös. Csak nem fogunk fölrobbanni, mit gondol?...
De mit törődtem én mindezzel!
Bosszúra gondoltam - bosszúra azok ellen, akik boldogságomat szétdúlni készültek. Nettie-re gondoltam és szerelmesére. Szilárdan feltettem magamban, hogy Nettie nem lesz ezé az emberé - még ha mind a kettőt meg is kellene ölnöm, hogy ezt megakadályozzam. Nem törődtem azzal, hogy mi egyéb történhetik; csak ezt a célt akartam elérni. Minden szenvedélyem dühhé változott. Ezen az éjszakán egyetlen utógondolat nélkül elfogadtam volna az egész örökkévalóságon át tartó kínt, ha ezzel biztosíthattam volna bosszum kitöltését. Százféle cselekvési lehetőség, százféle viharos helyzet, az erőszakos tervek vad özöne egymást kergette megszégyenített, elkeserített elmémben. Az egyetlen kilátás, amit el tudtam viselni, az volt, hogy sikerül megalázott énemnek valami gigászi, kérlelhetetlenül kegyetlen bosszút állnia.
És mi volt Nettie-vel? Még mindig szerettem Nettie-t, de most a legintenzívebb féltékenységgel, a megsértett büszkeség éles, mértéket nem ismerő gyűlöletével és akadály előtt feltorlódó szenvedélyes vággyal.
2.
Ahogy lejöttem a lejtőn, a claytoni dombtetőről - mivel egy shillinget és egy pennyt kitevő pénzkészletem csak Two-Mile Stoneig engedte vasuton megtennem az utat, onnan pedig gyalog kellett mennem a dombon át - nagyon élénken emlékszem egy rikácsoló hangú emberkére, aki egy gázlámpa fényében állva valami plakátokkal borított deszkakerítés alatt, prédikált vasárnapesti járó-kelők gyér csoportjának. Kis ember volt, kopasz, rövid szőke hullámos szakálla és haja volt, meg vizenyős kék szeme és arról prédikált, hogy közeledik a világ vége.
Azt hiszem, ekkor hallottam először, hogy valaki az üstököst a világ végével kapcsolja össze. A prédikáló ezt a gondolatot zagyva egyvelegbe vegyítette össze a külpolitikával és Dániel könyvéből merített jóslatokkal.
Csak pár pillanatig álltam meg és hallgattam beszédét. Nem hiszem, hogy egyáltalán megálltam volna, ha a köréje csoportosuló tömeg nem állta volna el az utamat, azután pedig egy pillanatig lekötötte figyelmemet ennek az embernek furcsa, vad arckifejezése és felfelé mutató ujjának gesztusa.
- Íme, ez a vége minden bűnötöknek és balgaságtoknak, ordította. - Nézzétek ott! Ott van az ítélet csillaga, a legmagasabb Isten ítéletének csillaga! El van rendelve, hogy most minden ember meghal - minden ember meghal - hangja furcsa tompa énekké változott - a halál után pedig jön az Ítélet! Az Ítélet!
Utat törtem magamnak a tömegben, és tovább mentem, a prédikáló furcsa, rideg, tompa hangja pedig követett. Tovább mentem ugyanazokkal a gondolatokkal, amelyekkel ezelőtt foglalkoztam - hogy hol vehetnék forgópisztolyt, és hogyan tanulhatnék meg azzal bánni - és valószínűleg teljesen elfelejtettem volna a prédikálót, ha nem lett volna neki is szerepe abban a borzalmas álomban, mely befejezése volt rövid alvásomnak ezen az éjszakán. Az éjszaka legnagyobb részén át ébren feküdtem és Nettiere és udvarlójára gondoltam. Azután következett három különös nap - három nap, amely ma úgy tűnik fel nekem, mintha annak minden perce egyetlen egy ügyre lett volna koncentrálva.
Ez az uralkodó ügy a revolver megvásárlása volt. Szilárdan ragaszkodtam ahhoz az eszméhez, hogy vagy helyreállítom a magam becsületét Nettie szemében, az energiának és erőszakosságnak valamilyen rendkívüli cselekménye által, vagy pedig meg kell ölnöm Nettiet. Nem engedtem meg magamnak, hogy ettől eltántorodjam. Úgy éreztem, hogyha ezt a dolgot tétlenül tűröm, akkor büszkeségem és becsületem utolsó foszlányát is elveszítem és életem hátralevő részén át soha többet nem fogom megérdemelni a legkisebb becsülést sem, vagy bármely nő szerelmét. Szenvedélyes kitöréseimen kívül büszkeségem is megerősített szándékomban.
Mindazonáltal nem volt könnyű dolog azt a forgópisztolyt megvenni.
Kissé féltem attól a pillanattól, amikor szembe kell néznem a boltossal, és különös gondot okozott, hogy készenlétben tartsak valami mesét arra az esetre, ha a boltos szükségesnek látná kérdéseket intézni hozzám aziránt, miért veszek ilyesmit. Elhatároztam, hogy azt fogom mondani, hogy Texasba szándékozom kivándorolni, és azt hiszem, hogy ott az ilyesmi hasznos. Texas abban az időben vad, törvényt nem ismerő ország hírében állt. Minthogy nem tudtam semmit a kaliberről meg miegymásról, szükséges volt az is, hogy valami módon meg tudjam nyugodt arccal kérdezni, milyen távolságról lehet az illető fegyverrel embert ölni. Ügyemnek erről a gyakorlati oldaláról egészen hűvös fejjel gondolkoztam. Némi nehézséggel járt puskaművest találni. Claytonban volt egy csomó madárpuska és ehhez hasonló szerszám az egyik kerékpár-üzletben, de ami revolver volt itt, reám azt a benyomást tette, hogy túlságosan kicsi és játékszerjellegű ahhoz, amit én akarok vele csinálni. Végre a swathingleai keskeny főucca egyik zálogkölcsönző boltjának ablakában megtaláltam, amit kerestem, megfelelően nehéz és komoly külsejű revolvert, amelyre az a felírás volt rátűzve: "Az amerikai hadseregben használatos modell."
Kivettem egész megtakarított pénzemet a takarékpénztárból, több mint két fontot, hogy ezt a bevásárlást megtehessem, és végül azt tapasztaltam, hogy az ügylet nem járt semmi nehézséggel. A zálogházas megmondta, hol vehetek lőszert, én pedig aznap este teletömött zsebekkel, felfegyverzett férfiként mentem haza.
Forgópisztolyom megvásárlása volt, amint mondottam, e napok legfontosabb ügye, de nem kell hinniök, hogy feszült figyelemmel foglalkoztam ezzel az üggyel, hogy érzéketlen lettem azok iránt a mozgalmas dolgok iránt, amelyek végbementek az uccákon, miközben a célom megvalósítására szükséges eszközöket kerestem. Az uccák telve voltak lármával: a Négy Város egész lakossága mintha ott állt volna mogorva és haragos nézéssel a házak kapujában. Munkába menő, ügyeik után járó emberek rendes, egészséges sürgése-forgása, mintha megakadt és befagyott volna. Emberek álltak az utcán kis összeverődött csoportokban, mint ahogy vértestecskék verődnek és ragadnak össze a véredényekben a gyulladás kezdő stádiumaiban. A nők sápadtak voltak és látszott rajtuk, hogy gond fekszi meg lelküket. A vasmunkások visszautasították fizetésük leszállítását és a kizárás megkezdődött. Az emberek máris "sétáltak". Az Egyeztető Bizottság nagy erőfeszítéseket tett, hogy megakadályozza a szénbányászok és a szénbányatulajdonosok között a szakadást, de a fiatal Lord Redcar, legnagyobb szénbányatulajdonosaink egyike és Swathinglea város egész területének, meg Clayton fél területének birtokosa, annyira határozott és kérlelhetetlen álláspontot foglalt el, hogy a szakadás elkerülhetetlenné vált. Csinos, daliás fiatalember volt, büszkesége felháborodott azon, hogy neki "egy csomó rongyos bányamunkás" diktáljon; kijelentette, hogy késhegyig menő harcot indít álláspontja fentartásáért. A világ gyermekkorától fogva fejedelmi bőkezűséggel bánt vele; ötezer ember közös munkája eredményének reáeső része fedezte előkelő nevelése költségeit, és nagy, regényes, költséges ambíciók töltötték el bőkezűen táplált elméjét. Már kora fiatalságában kitüntette magát az oxfordi egyetemen a demokráciával szemben elfoglalt gúnyos álláspontjával. Volt az ő felfogásában valami, a nagy tömeggel szemben elfoglalt előkelő ellenségesség, ami hatást tett a fantáziára - egyik oldalon ott állt ez a fényes fiatal nemes úr, festői módon egyedül; a másik oldalon ott volt a csunya, magát kifejezni nem tudó tömeg, formátlan, boltban készen vett ruháiban, ez a neveletlen, rosszul táplált irígy, alacsony tömeg, amelyben volt valami bűnös hajlandóság a munkakerülésre és valami bűnös vágy ama jó dolgok után, amelyekben olyan ritkán volt része. Az emberek rendes fantáziája kihagyta a dolgok tervéből a rendőrt, a vállas, erős rendőrt, aki ő lordságát védelmezte, és rendszerint arra sem gondoltak ezek az emberek, hogy míg Redcar lord közvetlenül és törvényesen rajta tartotta kezét a munkás hajlékán és kenyerén, addig; azok csak a törvény erőszakos megtörése árán tudták volna őt úgy bántani, hogy azt a maga bőrén érezze meg. A lord a lowchesteri kastélyban lakott, körülbelül nyolc kilóméterrel Checkshillen túl, de részben azért, hogy megmutassa, milyen kevéssé törődik ellenfeleivel és kétségtelenül részben azért is, hogy kontaktusban maradjon azokkal a tárgyalásokkal, amelyek még mindig folyamatban voltak, úgyszólván mindennap ott volt látható a Négy Városban és azok környékén, hatalmas autóján, amely óránként száz kilométer sebességgel vitte, ahová menni akart.
Azt hihette volna az ember, hogy az angol közönségnek a "fair play", a "játékszabályok becsületes betartása" iránti szenvedélye elegendő volt arra, hogy veszélytelenné tegye a lordra nézve ezt a vakmerő viselkedést; de teljesen még sem kerülte ki az inzultusokat, egyszer mindenesetre megtörtént, hogy valami részeg ír asszony öklével fenyegette meg...
Sötét, csendes, napról-napra növekvő néptömeg, - nők nagyobb számban, mint férfiak - állt naphosszat a piactéren a claytoni városháza előtt, amelyben az egyeztető tárgyalások folytak; úgy, mint ahogy néha mozdulatlanul áll meg egész nap valami sötét, forrongó felleg egy hegytetőn...
Úgy éreztem, hogy lakóházunk tetőzetének repedései és a szobánkba azokon át becsurgó eső feljogosítanak arra, hogy speciális ellenséges érzelmekkel nézek Redcar lord mellettem elrobogó gépkocsijára.
Haszonbérben bírtuk azt a kis házat; a ház tulajdonosa valami fukar, fösvény, Pettigrew nevezetű öreg ember volt, aki gipszből készült kecskebakok és kutyák figuráival díszített villában lakott odaát Overcastleban, és szerződésünk ellenére sem volt hajlandó egyáltalán megcsináltatni a lakásunk karbantartásához szükséges javítási munkákat. Teljesen nyugodt volt, mert tudta, mennyire félénk anyám. Valamikor régen, anyám hátralékban maradt a bérrel, a negyedévi bér felerészével, Pettigrew egy hónappal kiterjesztette azt a pár napot, amelynél tovább törvény szerint nem tartozott volna haladékot adni; és anyámat az az érzés, hogy valamikor ismét szüksége lehetne erre a kegyelemre, ennek az embernek alázatos rabszolgájává tette. Még azt sem merte tőle kérni, hogy tataroztassa a ház tetőzetét, mert attól félt, hogy ezen meg talál sértődni. De valamelyik este úgy csurgott be a víz anyám ágyára, hogy anyám súlyos meghülést kapott ennek folytán, és átáztatta szegényes, ütött-kopott kredencét is. Erre aztán megiratott velem egy az öreg Pettigrewhez intézett túlzottan udvarias levelet, amelyben nagy szívességképpen kérte tőle olyasminek a teljesítését, ami a háziúrnak egyszerűen törvényes kötelessége volt. Hozzátartozik ama napok általános hülyeségéhez, hogy még azok az egyoldalú törvényes rendelkezések is, amelyek akkor fennállottak, mélységes rejtélyek voltak a szegény emberek nagy tömege részére, akik képtelenek voltak megtudni, hogy a törvény mit rendel, és képtelenek voltak arra is, hogy a törvény gépezetét mozgásba hozzák. Ahelyett, hogy lett volna világosan megfogalmazott törvénykönyvük, ahelyett, hogy világosan, érthetően kifejezett szabályok és elvek álltak volna rendelkezésükre, mint ahogy azok ma rendelkezésére állnak mindenkinek, - a törvény a hivatásszerű jogászok zavaros titka volt. Szegény embereknek, túlfárasztott embereknek állandóan bele kellett nyugodniok számtalan apró igazságtalanságba, mert nemcsak a törvény értelmezése tekintetében, hanem a felmerülhető költségek tekintetében is a legtűrhetetlenebb bizonytalanság uralkodott, ugyanígy arra nézve is, hogy peres eljárások mennyire fogják igénybevenni az ember idejét és energiáját. Valóban nem volt igazság olyan ember részére, aki szegény volt ahhoz, hogy egy jó ügyvéd szolgálatkészségét megfizesse; a lakosság nagy tömegei részére a törvény nem nyujtott egyebet, mint bizonyos primitív, nyers rendőri védelmet, meg a bírák nem szívesen adott és gyakran szélsőséges tanácsait. Különösen a magánjog volt rejtélyes, csak a magasabb osztályok részére kitalált fegyver, és nem tudok elképzelni oly igazságtalanságot, mely elég súlyos lett volna ahhoz, hogy szegény öreg édesanyámat rábírja, hogy jogainak védelmére igénybevenni próbálja a törvényt.
Mindez kezd már hihetetlennek hangzani. Pedig biztosíthatom Önöket, hogy így volt. Én azonban, mihelyt megtudtam, hogy az öreg Pettigrew lejött anyámhoz és hosszú előadást tartott neki a saját csúzáról, megnézte a háztetőt és kijelentette, hogy semmiféle javításra nincs szükség, engedtem lángoló felháborodásomnak, és magam vettem kezembe az ügyet. Írtam neki egy levelet, amelyben száraz szakszerűséggel fölkértem, hogy javítassa ki a tetőzetet "szerződésünk értelmében" és hozzátettem, "ha ez mától számított egy héten belül nem történik meg, kénytelenek leszünk az ügyet bírói útra terelni." Édesanyámnak nem említettem meg mindjárt, hogy az ügyet ilyen fölényesen igyekeztem elintézni, és így, amikor az öreg Pettigrew roppant izgatott állapotban lejött hozzá, kezében a levelemmel, édesanyám majdnem olyan izgatott lett mint ő.
- Hogy írhattál ilyen levelet az öreg Pettigrew úrnak? - kérdezte tőlem.
Azt válaszoltam, hogy az öreg Pettigrew utálatos vén gazember, vagy valami ehhez hasonlót, és attól tartok, hogy anyámmal szemben nem nagyon tiszteletteljes módon viselkedtem, amikor azt közölte velem, hogy mindent elintézett Pettigrew úrral - nem akarta megmondani, hogy milyen értelemben, de ezt elég könnyű volt kitalálnom - és azt kérte tőlem, ígérjem meg neki becsületszavamra, hogy ebben az ügyben nem teszek semmi további lépést. Kijelentettem, hogy ezt nem ígérem meg.
És - minthogy akkor semmi fontosabb dolgom nem volt, - fogtam, magam és dühöngve elmentem az öreg Pettigrewhoz, hogy az egész ügyet abban a megvilágításban adjam elő, ahogy azt helyesnek tartottam. Az öreg Pettigrew elkerülte a neki szánt felvilágosítást. Amikor meglátott, amint villája lépcsőfokain följövök - még most is magam előtt látom furcsa vén orrát és szeme fölött ráncokba húzott homlokát, meg szürke hajának azt a kis tincsét, amelyet ablakredőnye sarka fölött megpillantottam - kiadta a parancsot cselédjének, hogy tegye az ajtó elé a láncot, amikor csöngetésemre az ajtóhoz jön, és mondja meg nekem, hogy Pettigrew úr nem hajlandó fogadni. Így aztán kénytelen voltam megint csak tollamhoz fordulni.
Ekkor történt, hogy mivel sejtelmem sem volt arról, hogy miből is áll az, ha az ember "bírói útra tereli az ügyet", az a fényes gondolatom támadt, hogy Redcar lordhoz fogok fordulni, mint aki a város telkeinek tulajdonosa, és mintegy hűbéres urunk volt, és megmagyarázom neki, hogy az az épület, amely voltaképen biztosítéka az ő földjáradékának, az öreg Pettigrew kezén napról-napra csökken értékben. Hozzátettem levelemhez bizonyos általános megjegyzéseket a bérletekről, a földjáradék megadóztatásáról és a földbirtok-magántulajdonról. Redcar lord pedig, aki állandó fölháborodást érzett a demokrácia gondolatával szemben, és aki ezt azzal igyekezett kimutatni, hogy alárendeltjeivel szemben kackiásan fönhéjázó és megalázó modort kultivált, egy levelet iratott nekem titkárával oly értelemben, hogy Redcar lord tiszteletét küldi és egyben fölkér, hogy törődjem a magam dolgával és engedjem, hogy ő a magáét úgy intézze, ahogy ő jónak látja. Ez a válasz annyira földühített, hogy először számtalan apró darabra téptem a levelet, aztán drámai módon szétszórtam a darabokat szobám padlóján - ahonnan később, hogy édesanyámat e munkától megkíméljem, magam voltam kénytelen azt négykézláb kúszva nagy fáradsággal összeszedni.
Még azon töprengtem, hogy milyen szédületes ellentámadással fogok erre válaszolni, hogyan fogom megvádolni Redcar lord egész osztályát, ennek az osztálynak modorát, hogy fogom pellengérre állítani ennek az osztálynak minden gazdasági és politikai bűnét, amikor felmerült ügyem Nettievel, amely magába fojtotta kisebb bajaim valamennyiét. Nem oly teljesen mindazonáltal, hogy ne kiáltottam volna el magam gúnyosan, amikor hosszadalmas fegyverkereső utamon mellettem suhant el ő lordsága gépkocsija. Rövid idővel ezután pedig megtudtam, hogy anyám zúzódást szenvedett a térdén és emiatt akadályozva volt a járásban. Az történt ugyanis, hogy félve attól, hogy felizgat az ügy újbóli említésével, maga fogott hozzá ahhoz, hogy ágyát eltolja oda, ahol nem csepeghet rá az eső, és eközben beleütötte valamibe a térdét. Láttam, hogy most már összes szegényes bútordarabjai a hámló hálószobafal mellett húzódnak meg; a mennyezet óriási területen megfakult, a szoba közepén pedig fürdődézsa teljesítette feladatát...
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:50 | Üzenet # 8 · Megosztás: |
|
|
3.
Három nappal ezután történt - azaz szerdán, - hogy végbement ama gyászos kitörések egyike, amelyek a pávakerti véres ügyre és a Swathingleai szénbányák teljes sorának vízzel való kiárasztására vezettek. Ez volt az egyetlen ama zavargások közül, melyet látni alkalmam volt, és ennek is csupán első, aránylag jelentéktelen bevezető mozzanatait láttam.
A lapok jelentései erről az ügyről rendkívül eltérnek egymástól. Ha elolvassa az ember őket. rájön arra, hogy ama utolsó napok sajtója milyen becstelenül ferdítette a dolgokat. Íróasztalom fiókjában több sorozata van meg ama régi idők napilapjainak - gyűjtöm őket - és éppen ebben a pillanatban vettem ki hármat vagy négyet ezek közül, erről a napról, és átolvastam őket, hogy felfrissítsem emlékét annak, amit láttam. Itt fekszenek ezek a lapok előttem, - furcsa, összeaszott, hihetetlen tárgyak; olcsó papírjuk már törékennyé vált, megbámult és megrepedezett a hajtásoknál, a nyomdafesték megfakult vagy szétkenődött, nekem a legnagyobb gonddal kell bánnom velük, ha dühöshangú, vastagbetüs címsoraikat végig böngészem. Ahogy itt, ülök ebben a derült nyugalmú lakásban, ezeknek az ujságoknak egész hangja, tartalmuk elrendezése, érveik és felszólításaik úgy hangzanak, mintha részeg és izgató szerektől megmérgezett emberektől erednének. Olyan hatást tesznek az emberre, mintha elfakult vásári kiáltozásból, kis gramofonban gyöngén hallott rikoltozásokból és ordítozásokból állanának... Úgy látom, csak hétfőn, és mélyen eltemetve a háborús hírek alatt, tartalmaznak ezek az ujságok valami közlést arról, hogy szokatlan események vannak folyamatban Claytonban és Swathingleaban.
Amit én láttam, estefelé történt. Napközben azzal foglalkoztam, hogy megtanultam nemrég vásárolt revolveremmel lőni. Hét vagy nyolc kilométernyi utat tettem meg, a forgópisztollyal zsebemben, a tőzeges mezőkön át, le egy kis elzárt ligetig, amely telve volt kék harangvirággal, az országút mellett, középúton Leet és Stafford között. Itt töltöttem a délutánt, gondosan és komor állhatatossággal kísérletezve és gyakorolva magam. Magammal hoztam egyik régi, nádból készült sárkánykeretemet, amelyet össze és széjjel lehetett hajtani, és mindegyik lyukat, amelyet belé lőttem, megjelöltem, megszámoztam, és összehasonlítottam előző kísérleteimmel. A végén meggyőződtem arról, hogy harminc lépés távolságból tíz lövés közül kilenc esetében el tudok találni egy játékkártyát; a világítás kezdett már túlságosan homályossá válni ahhoz, hogy lássam ceruzával megrajzolt célkarikámat és a néma rosszkedv ama állapotában, amely a szenvedélyes embereket gyakran elfogja akkor, amikor kezdenek megéhezni, a Swathinglean át vezető úton otthonom felé indultam.
Az út, amelyen jártam, mindkét felől nyomorult külsejű munkásházak sűrű sorai között vezetett el, és ott, ahol egy postaszekrény meg egy gázlámpa mellett a gőzzel vontatott közútikocsi vonala kezdődött, felvette a swathingleai Fő-ucca szerepét. Eddig a pontig ez a szennyes forró ucca szokatlanul csendes és néptelen volt, de a sarkon túl, ahol a sörházak első csoportja állott, népessé vált. Itt is még nagyon csendes volt, még a gyermekek sem fejtettek ki különösebb tevékenységet, de sok ember állt az uccán kis csoportokba szétszórva, és mindnyájan a Bantock-Burden szénbánya bejárata felé néztek. A sztrájkbizottság őrjáratai járták be az uccákat, bár ebben a pillanatban a bányamunkások hivatalosan még munkában voltak, és az egyeztető tárgyalások a bányatulajdonosok és a munkások közt még folyamatban voltak a claytoni városházán. De a Bantock-Burden szénbányában alkalmazott munkások egyike, Briscoe Jack, szocialista volt, és azzal tünt fel, hogy erről a válságról igen erőszakoshangú levelet írt a vezető angol szocialista lapnak, a Kürtnek, amelyben elég merész volt Redcar lord valószínű indokainak fejtegetésébe is belebocsátkozni. Ennek a levélnek a közlését Briscoe azonnali elbocsáttatása követte. Amint egy-két nappal később megírta Redcar lord a Times-nek - megvan nekem a Times-nek ez a példánya, megvan valamennyi londoni ujságom a változást megelőző hónap minden napjáról - "Azt az embert kifizettük és kirúgtuk; minden munkaadó, aki tart valamit magára, ugyanúgy cselekedett volna." Ez a dolog megelőző este történt, a munkások pedig nem foglaltak azonnal világosan állást ebben a mindenesetre bonyolult és vitatható ügyben. De megtették azt, hogy úgyszólván félhivatalos sztrájkba léptek Redcar lord valamennyi szénbányájában, amelyek a Swathingleat kettéosztó csatorna túloldalán voltak. Formális bejelentés nélkül tették ezt meg, szerződésszegést követve el munkájuk e hirtelen beszüntetésével. De e régi napok hosszadalmas munkaviszályaiban mindig úgy volt, hogy a munkások elkövettek olyasmit, amiért őket joggal lehetett támadni, elkövettek törvénytelenségeket a műveletlen elméknek drámai hirtelenségre irányuló, mindent legyőző hajlamából kifolyólag.
Nem valamennyi ember lépett sztrájkba a Bantock-Rurden bányában. Valami baj volt ott, ha egyéb nem, az elhatározottságnak valamely hiánya; a bánya még dolgozott, és az a hír járta, hogy Redcar lord durhami munkásokat tartott készenlétben és ezek már bent is voltak a bányában. Teljesen lehetetlen biztonsággal megállapítani, hogy valóban hogy álltak a dolgok akkor. Az egyik ujság ezt mondja, a másik mást, de semmi olyan feljegyzés nem maradt fenn, amelynek hitelességében bízni lehetne.
Azt hiszem, hogy én e sztagnáló ipari dráma sötét színterén nagy lépésekkel át mentem volna, anélkül, hogy bárkihez bármiféle kérdést intéztem volna, ha véletlenül Redcar lord nem lépett volna erre a színtérre, körülbelül ugyanakkor, mint én magam, és megjelenésével véget nem vetett volna rögtön a sztagnáló állapotnak.
Redcar lord kijelentette, hogy ha a munkások harcot akarnak, hát olyan harcban lesz részük, amilyent még nem láttak, és e délután egész folyamán a legerélyesebb intézkedéseket tette, hogy e harcra felkészüljön, és a legfeltünőbb módon állított össze egy sztrájktörő csapatot, amely majd - amint ő kijelentette és mi elhittük - helyettesíteni fogja a sztrájkolókat a bányában.
Szemtanúja voltam annak az egész jelenetnek, amely a Bantock-Rurden bánya előtt lejátszódott és mégis - nem tudom, hogy mi történt.
Képzeljék el maguknak az egész helyzetet, amelynek folyamán én ebbe a dologba belekerültem.
Meredek, apró kőkockákkal fedett kiásott úton mentem le, melynek mindkét oldalán majdnem két méter magas töltésszerű járda vezetett, amelyre egyhangú sorozatban nyíltak az alacsony, sötét munkásházak nappali szobáinak ajtai. Alacsony, kék palatetők hosszú sora és kémények sűrű csoportja mögött, a szénbánya előtt elterülő szabálytalan üres térségre nyílt a kilátás - szénporos, kerékfelszántotta, sárral födött térségre, melynek baloldalán giz-gaz növényekkel benőtt szénrakodó terület, jobboldalán pedig a szénbánya bejárata volt látható. Ezen túl ismét komolyan megkezdődött a Fő-ucca a maga boltjaival és ment tovább, a közúti gőzvasút sínei pedig, amelyeknek vonala lábaim előtt kezdődött, helyenként élesen láthatóan csillogtak, ahol visszaverték az ég fényét, helyenként homályba merültek, a távolban pedig egy éles pillanatig visszatükrözték az éppen meggyújtott gázlámpa zsírszerűen sárga lángját, mielőtt az ucca hajlása mögött eltűntek volna. Azon túl az otthonok sötét posványa, kicsiny, füstölgő kunyhók végtelen tömegei és ezekből kiemelkedő keskeny templomok, kocsmák, népiskolák és egyéb épületek terültek el a swathingleai gyárkémények uralma alatt. Jobboldalt igen világosan és aránylag magasan látszott a Bantock-Burden szénbánya aknaszája, komor vasrácsával és nagy, fekete felvonókerekével, igen élesen és kivehetően az esti szürkületben, rajta túl pedig szabálytalan perspektivában más hasonló aknaszájak látszottak, amelyek a szénréteg vonalát követték. Ahogy az ember lejött a dombról, az általános hatás, amit ez a vidék tett, a sötét, összepréselt emberi életé volt, nagyon magas, széles és csillogó esti ég alatt, amelyre lerajzolódtak ezek a bányafelvonó kerekek. Ennek az égnek nyugodt kiterjedésén pedig uralkodott a nagy üstökös, amelynek most zöldesfehér volt a színe, és amely csodálatos volt mindenki számára, akinek volt szeme, hogy meglássa. A naplemente halványuló utófénye markánsabbakká tette a nyugati láthatár körvonalait, az üstökös pedig kelet felől bontakozott ki a Bladden-féle kohók kéményeiből gomolygó füsttömeg közül. A hold még nem kelt lel.
Ebben az időben az üstökös már felvette ama fellegszerű alakot, amely ezernyi fénykép és rajz útján még ma is ismerős előttünk. Először csupán szinte csak távcsövön látható kis folt volt; nemsokára fénye annyira növekedett, hogy az égbolt legnagyobb csillagának látszott; tovább növekedett, óráról-órára, a maga hihetetlenül gyors, hangtalan és kikerülhetetlen rohanásában földünk felé, amíg a holddal egyenlő, majd azt meghaladó nagyságúvá lett. Most a legfényesebb jelenséggé vált, amely valaha is föltűnt ennek a földnek egén. Sohasem láttam olyan fényképét, amely híven visszaadta volna azt a benyomást, amelyet ez az üstökös keltett. Soha nem vette fel az üstökösök szokásos csóvás alakját. A csillagászok beszéltek arról, hogy kettős csóvája van, egy, amely előtte jár, és egy, amelyet maga mögött vonszol, de ezek a perspektivában semmivé rövidültek, úgyhogy formája inkább valami kidagadó fényes füstfelleghez hasonlított, amelynek élénkebb, fényesebb magja volt. Amikor felemelkedett a látóhatár peremén, intenzív sárga volt a színe, sajátságos zöld színe csak akkor mutatkozott, amikor már kikerült az esti párák rétegéből.
Egy ideig nézték az emberek. Bármennyire földi dolgokkal volt is telve elmén, mégis, amikor ránéztem, valami olyan bizonytalan várakozó érzés töltött el, mintha egy ilyen különös és csodálatos jelenségnek kellene, hogy valami különös jelentősége legyen, mintha az nem lehetne teljesen közömbös életem tervére és értékeire nézve.
Igen, - de mi módon?
Parloadra gondoltam. Gondoltam arra a pánikra és nyugtalanságra, mely éppen erre a dologra vonatkozólag most volt terjedőfélben, és a tudósok ama megnyugtató kijelentéseire, hogy ez az egész üstökös oly csekély súlyú - legfeljebb néhány száz tonna hígan eloszlott gáz és por, - hogy még abban az esetben is, ha teljes mértékben nekiütközik a földnek, ennek nem lehet semmi következménye. Végre is, mondottam magamnak, micsoda komoly következménye lett volna valaha is valamilyen csillagnak a földre nézve?
Azután pedig, ha tovább ment lefelé az ember, mindig jobban kiemelkedtek a házak és egyéb épületek, előtérbe kerültek azok a figyelő embercsoportok és az egész helyzet feszültsége; és az ember megfeledkezett az égről.
Teljesen elfoglalva önmagammal és ama sötét ábránddal, amelyet Nettie felől és a magam becsülete felől szőttem, kerestem utat magamnak a vészteljesen mozdulatlan csoportok között, és egyszerre hirtelen, észrevétlenül odakerültem arra a pontra, ahol az egész jelenet hirtelen drámává lobbant.
Mindenkinek figyelme, mintegy ellenállhatatlan delejes vonzás hatása alatt, a Fő-ucca felé fordult, engem pedig magával ragadt a tömegnek e mozdulata, mint ahogy vizek rohanása ragad magával egy marék szénát. Hirtelen az egész tömeg ugyanazt a hangot adta. Nem volt az szó, csak valami hang volt, amelyben tiltakozás és fenyegetés vegyült össze, valami hosszúra nyújtott bőgésszerű hang. Aztán pedig a düh rekedt élességével egy másik mélyhangú üvöltés, amely valami ostoba módon fejezett ki állatias vadságot. "Tút, tút!" - válaszolt Redcar lord automobilja, nevetséges feleselésképpen. "Tút, tút!" - az ember hallotta, ahogy süvölt és reszketve kopog a motor, miközben a tömeg arra kényszeríti, hogy lassítson.
Úgy látszott, hogy mindenki a szénbánya bejárata felé mozog, én is a többiekkel.
Kiáltást hallottam. A körülöttem levő sötét alakokon keresztül megláttam, ahogy a gépkocsi megáll és ismét előreindul, és egy pillanatig megpillantottam valami a földön kínban vergődő alakot...
Azt állították később, hogy Redcar lord maga hajtotta a kocsit és hogy teljesen szántszándékkal gázolt el egy kisfiút, aki nem akart kimenni útjából. Ugyanolyan határozottsággal állítják azt is, hogy az a kisfiú felnőtt férfi volt, aki megpróbált a gépkocsi előtt átszaladni, amikor az lassan haladt a tömegen keresztül, egy hajszálon mult, hogy a kocsi nem gázolta el, azután azonban elcsúszott a közúti vasút sínjén és földrebukott. Mind a két verzió itt van előttem ordító nagybetűs címek alatt, két ilyen elszáradt ujságban íróasztalomon. Soha senki nem tudta megállapítani az igazságot. Szinte azt lehetett volna mondani, hogy a szenvedélyek ilyen vak tumultusában talán nem is volt sehol az igazság...
A tömeg előrerohant, a gépkocsi kürtje megszólalt, az egész tömeg áttolódott jobbfelé, tán tíz méternyi hosszúságban, és valami olyan durranás hallatszott, mint a pisztolylövésé.
Egy pillanatig úgy látszott, mintha mindenki elszaladna. Kendőbe takart gyermeket vivő nő botlott belém, úgyhogy visszatámolyogtam. Mindenki arra gondolt, hogy valaki lőfegyvert használt, de valóban csak az történt, hogy valami baj adódott elő a motornál, olyasmi, amit azokban a régimódi szerkezetekben visszagyujtásnak neveztek. Kékes füst vékony fellege lebegett a levegőben a gépkocsi mögött. Az emberek nagyobb része rendetlen, szétszóródott csoportokban szállingózott vissza az esemény színhelyére, és üres teret engedett annak a harcnak, amelynek a gépkocsi volt a középpontja.
Az a fiatalember, vagy fiú, aki földrebukott, ott feküdt magára hagyatva, fekete tömegként, amelyből egy kar és két kapálódzó láb nyúlt ki. A gépkocsi megállt, és három utasa felállott a kocsiban. Hat vagy hét fekete alak vette körül a kocsit és úgy látszott, mintha megfogták volna a kocsit, hogy megakadályozzák az újra elindulását; egyikük, Mitchell, az ismert munkáspárti vezér, szenvedélyes, elfojtott hangon vitatkozott Redcar lorddal. Nem hallottam semmit beszédjükből, nem voltam hozzájuk elég közel. Mögöttem nyitva volt a szénbánya kapuja, és annak az érzése volt a tömegben, hogy ebből az irányból segítség fog érkezni az autó utasai részére. Üres, sáros tér volt, tán ötven méter szélességben az autó és a bánya kapuja között, azon túl pedig feketén meredtek az égbe az akna bejárata és kerekei. Ott álltam egy csomó ember közt, akik szabálytalan félkörben álltak az esemény színhelye körül, és ez idő szerint még ingadoztak, vajjon beleavatkoznak-e ebbe a vitába.
Azt hiszem, természetes volt, hogy újjaim görcsösen szorultak a zsebemben levő forgópisztoly köré.
Előreléptem, a leghatározatlanabb szándékkal, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy egy néhány ember meg ne előzött volna, amint mellettem elrohantak, hogy csatlakozzanak az emberek ama kis csoportjához, amely föltartotta a kocsit.
Redcar lord, hatalmas, prémes köpönyegében, magasan emelkedett ki a körülötte lévő csoportból; gesztusai öntudatosak és fenyegetőek voltak, szavai pedig hangosak. Szép megjelenés volt, be kell vallanom; nagy, erős, szőke, csinos fiatalember volt, szép tenor hanggal és bizonyos ösztönös szándékkal, hogy daliás benyomást keltsen. Szemeimet eleinte teljesen magára vonta. Jelképnek látszott, mindama dolgok győzelmes jelképének, amelyeket az arisztokrácia elmélete vindikál magának, mindannak, ami lelkemet felháborodással töltötte el. A lord soffőrje összegubbaszkodva ült a helyén, a lord karja alatt nézve át a tömegre. De Mitchell is hatalmas alaknak látszott, hangja szilárd és hangos volt.
- Ön sérülését okozta ennek a fiatalembernek, mondotta Mitchell újból és újból. - Ön lesz szíves itt várni, amíg meglátjuk, hogy mi baja történt.
- Várni fogok vagy nem, aszerint, hogy nekem hogyan tetszik, válaszolt Redcar; soffőrjének pedig azt mondta: - Hallja csak! Szálljon le és nézze meg azt az alakot!
- Jobb lesz, ha ön nem száll le, mondotta Mitchell; a soffőr pedig meghajolva és habozva állt a gépkocsi lépcsőfokán.
Az az ember, aki a kocsi hátsó ülésén ült, felkelt, előrehajolt és mondott valamit Redcar lordnak. Most először vonta ez az ember magára figyelmemet. A fiatal Verrall volt! Csinos arca világosan és szépen ragyogott az üstökös sápadt zöld fényében. Ettől a perctől fogva nem hallottam többé azt a vitát, amely Mitchell és Redcar lord hangját mind élesebbé tette. Ez az új tény valamennyiüket visszaröpítette a háttérbe. A fiatal Verrall! Íme itt volt a saját szándékom, amely félúton elém jött.
Biztos, hogy itt verekedés lesz; az emberek neki fognak menni egymásnak és itt voltunk mi.
Mit kell most tennem? Nagyon gyorsan gondolkodtam, és ha csak emlékezetem nem csal, gyors elhatározással cselekedtem. Szorosabbra fogtam forgópisztolyomat, ezután pedig eszembe jutott, hogy az nincs megtöltve. Egy pillanat alatt átgondoltam, hogy mit kell tennem. Megfordultam és utat törtem magamnak, kifelé a haragos tömegből, amely most tengerárként hullámzott a gépkocsi felé.
Úgy gondoltam, hogy túl az úton a széndombok mögött csendes lesz minden, ott nem lát meg senki és ott megtölthetem majd a pisztolyomat, anélkül, hogy bárki észrevenné...
Magas fiatalember rohant előre ökölbe szorított kézzel; egy pillanatig megállt, amikor engem meglátott.
- Mi az! mondotta, - csak nem fél tőlük, mi?
Vállamon át visszanéztem rá, már-már közel voltam ahhoz, hogy megmutassam neki pisztolyomat, valami mozdulatot tettem, és erre arckifejezése megváltozott. Megdöbbenve függesztette rám szemét. Azután morogva tovább ment.
Hallottam, hogy a hangok mögöttem élesekké és hangosakká válnak.
Haboztam, félig a vitázók felé fordulva, azután fogtam magam és rohantam a széndombok felé. Valami ösztön azt mondta nekem, hogy nem szabad, hogy rajtakapjanak azon, hogy megtöltöm pisztolyomat. Elég világos volt tehát a fejem ahhoz, hogy gondoljak következményeire annak a dolognak, amelynek elkövetésére el voltam határozva.
Mégegyszer visszanéztem a hullámzó vita felé - vagy már verekedés volt most? Azután pedig lebocsátkoztam a mélyedésbe, letérdeltem a gyomok közt, vágyódó, reszkető ujjakkal megtöltöttem a revolvert. Megtöltöttem az egyik kamrát, fölkeltem, visszamentem vagy tíz lépést, gondoltam mindenféle lehetőségre, ingadoztam, visszafordultam és megtöltöttem valamennyi többi kamrát is. Lassan csináltam ezt, mert kicsit ügyetlennek éreztem magamat, a végén pedig következett egy pillanatnyi megtekintés - nem felejtettem el semmit?
Azután pedig egy pár másodpercig a földön feküdtem összegubbaszkodva, mielőtt fölkeltem, legyőzve az ösztönömmel szemben bennem keletkezett visszahatás első rohamát. Gondolkoztam és egy pillanatig ismét megjelent tudatos elmémben ama zöldesfehér égitest fejem fölött. Először történt ekkor, hogy világosan összekapcsoltam ezt az üstököst mindazzal a vad erőszakkal, amely az emberi életbe váratlanul beköltözött, összekapcsoltam azzal, amit tenni szándékoztam. El voltam határozva, hogy a fiatal Verrall-t úgyszólván ennek a zöld fénynek áldása alatt fogom agyonlőni...
De mi lesz Nettie-vel?
Úgy éreztem, hogy ezt a nyilvánvaló komplikációt most nem gondolhatom át.
Újra följöttem a széndombon át és lassan visszamentem a verekedés színhelye felé.
Természetesen meg kell őt ölnöm.
Már most szeretném, ha megértenék, hogy egyáltalán nem felelt meg szándékomnak, hogy a fiatal Verrallt éppen ebből a különös alkalomból öljem meg. Nem képzeltem el magamnak ilyesfajta körülményeket, soha nem gondoltam rá Redcar lorddal és a mi fekete ipari világunkkal kapcsolatban, ő abban a másik checkshill-i világban élt, abban a világban, amelyben parkok voltak meg virágoskertek, meleg napsugaras érzések és Nettie. Az ő megjelenése itt megzavart. Túlságosan meglepetésszerű volt. Túlságosan fáradt és éhes voltam ahhoz, hogy világosan gondolkodjam, és így a mi ellenségességünk merev képzete vált uralkodóvá rajtam. Multbeli érzéseim viharában állandóan összefüggésekre, szembekerülésekre és erőszakos cselekedetekre gondoltam, most pedig eme dolgok emléke teljesen elfogott, mintha visszavonhatatlan elhatározások lettek volna.
Éles kiáltás hallatszott, asszony sikolya, és a tömeg visszafelé kezdett hullámzani. A verekedés megkezdődött.
Redcar lord, azt hiszem, leugrott kocsijáról és egy ökölcsapással leterítette Mitchellt és emberek szaladtak ki máris a szénbánya kapujából, hogy segítségére jöjjenek a lordnak.
Emlékszem, hogy nehezen törtem utat magamnak a tömegen át, még mindig nagyon élénken emlékszem arra, hogy egyszer két nagy erős ember közé szorítottak be, úgy hogy karjaim hozzászorultak a testemhez, de minden egyéb részlet eltűnt elmémből, addig a pillanatig, amikor egyszerre csak úgy éreztem, hogy szinte erőszakosan belelöknek a verekedés középpontjába.
Nekiütköztem, támolyogva, a gépkocsi sarkának, aztán megkerülve azt, szembetaláltam magam a fiatal Verrall-lal, aki a kocsi hátsó fülkéjéből szállott le éppen. Az arcára narancssárga, fény esett a gépkocsi hatalmas lámpáiból, ami az üstökös fénye által vetett árnyékkal furcsa ellentétben volt, és különös módon torzította el arcát. Ez a benyomás csak egy pillanatig tartott, de engem kihozott a sodromból. Azután Verrall egy lépést tett előre és a vöröses fény meg a torzulás eltűnt.
Nem hiszem, hogy megismert volna, de azonnal észrevette, hogy meg akarom őt támadni. Gyorsan, anélkül, hogy célzott volna, ütött és arcomon talált.
Ösztönszerűen elengedtem a pisztolyt, kirántottam jobb kezemet a zsebemből és elkésett védekezésre emeltem fel, azután pedig balkezemmel teljes erőmmel belevágtam a mellébe.
Az ütés erejétől támolyogva hanyatlott vissza, és ahogy hátrabukott, láttam, hogy arcának csodálkozásába a megismerés kifejezése vegyül.
- Ismersz engem, disznó, kiáltottam és újra belévertem öklömmel.
Ezután egyszerre azt éreztem, hogy oldalt bukom, félig aléltan, és egy hatalmas ököl csap állkapcsom alá. Redcar lordot láttam egy pillanatig, mint valami nagy prémmel borított alakot, aki valami homéroszi hőshöz hasonlóan emelkedik ki a harcolók közül. Lebuktam előtte - úgy éreztem, mintha az ő alakja tornyosodott volna föl hirtelen előttem, - aztán pedig ő nem törődött, velem tovább, öblös tompa hangja tanácsokat adott a fiatal Verrallnak:
- Szökjünk Teddy! Nem lehet itt csinálni semmit. A sztrájkolok őrjáratai vasrudakkal vannak felfegyverkezve...
Lábak rohantak körülöttem, és valami szögescipőjű bányász megrúgta bokámat és megbotlott. Kiáltások és szitkok hallatszottak, ezután pedig egyszerre minden elrohant mellőlem. Meghenteregtem a földön, felemeltem fejemet, és láttam, amint a soffőr, a fiatal Verrall és a fiatal Redcar lord, az utóbbi groteszk módon fogva hosszú prém palástját, egymás mögött teljes erővel rohannak át, az üstökös hideg fényétől megvilágított térségen a szénbánya nyitott kapuja felé.
Föltápászkodtam két kezemre.
A fiatal Verrall!
Én még csak föl sem húztam a forgópisztolyom kakasát - teljesen megfeledkeztem róla. Tele voltam szénporos sárral - térdem, könyököm, vállam, hátam. Még csak föl sem húztam forgópisztolyom kakasát!... A nevetséges tehetetlenség érzése vett erőt rajtam. Fájdalmasan tápászkodtam fel és álltam a lábamra. Egy pillanatig haboztam, ne menjek-e a szénbánya kapuja felé, azután pedig sántítva hazamentem, szándékom kivitelében megakadályozva, testem tele fájdalmakkal, zavart lelkiállapotban és szégyenkezve. Arra nem volt semmi kedvem vagy vágyam, hogy segédkezzem Redcar lord gépkocsijának szétzúzásában és fölégetésében.
4.
Az éjszaka folyamán a láz, a fájdalom, a fáradtság, lehet hogy kenyérből és sajtból állott vacsorám okozta gyomorrontás is, végre felébresztettek lidércnyomásos álmomból, hogy szembetaláljam magam a kétségbeeséssel. Kétségbeesés és szégyenkezés közt hánykolódó elveszett lélek voltam, aki meg volt becstelenítve, akivel gonoszul bántak, aki elvesztette minden reményét. Dühöngtem az ellen az Isten ellen, akinek létezését tagadtam, és átkoztam őt, amint ott feküdtem ágyamban.
Lázam többi részében pedig Nettie, valami sajátságos módon eltorzult Nettie, állandóan megjelent azokban a rövid álmokban, amelyek a virrasztásomat időnként megszakító teljes kimerüléseket jelezték, eljött, hogy uralkodjon nyomorúságom fölött. Túlzott világossággal éreztem át a reám gyakorolt testi varázsnak, minden szépségének és bájosságának intenzitását; ő foglalta le a vágy és a büszkeség teljes skáláját bennem, ő, megtestesülten, volt elvesztett becsületem. Nemcsak veszteség, hanem szégyen volt őt elveszteni, ő képviselte az Életet és mindent, amit megtagadtak tőlem; ő kigúnyolt engem, mint oly lényt, aki sikertelenségre és bukásra van teremtve. Szellemem szembeszállott vele, azután pedig az állkapcsomon levő zúzódás ujból elkezdett tompa forrósággal izzani, és ismét ott henteregtem a sárban vetélytársam előtt.
Voltak idők, amikor valami őrülthez hasonló érzés fogott el, amikor csikorgattam fogaimat, kezem húsába vájtam bele körmeimet, és csak azért szűntem meg szitkozódni és ordítani, mert már nem találtam erre szavakat. Egyszer pedig hajnal felé felkeltem ágyamból és leültem tükröm elé, töltött forgópisztolyommal kezemben. Végre fölkeltem és gondosan eltettem a revolvert fiókomba és elzártam - hogy ne legyen kéznél, ha valamely hirtelen pillanatnyi impulzus fog el. Ezután kis ideig aludtam.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:51 | Üzenet # 9 · Megosztás: |
|
|
Az ilyen éjszakák nem voltak ritka és különös dolgok a világnak ama régi rendjében. Nem volt egyetlen város, nem volt egyetlen éjszaka az egész évben, amikor ne lettek volna azok mellett, akik aludtak, olyanok, akik ébren virrasztottak és végig tapasztalták a düh és a nyomorúság minden mélységét. Számtalan ezer ember volt, aki ilyen beteg, ilyen kétségbeesett volt, aki az őrület határához közel küzködött, mindegyikük központja gyanánt egy-egy elsötétült és elveszett világnak...
A következő napot borongó bágyadtságban töltöttem.
Az volt a szándékom, hogy aznap elmegyek Checkshill-be, de zúzódott bokám túlságosan meg volt dagadva, semhogy ez lehetséges lett volna. Otthon ültem a rosszul világított földszinti konyhában, lábam be volt kötve, sötét képzelődéseknek adtam át magam és olvasgattam. Drága öreg édesanyám kiszolgált, barna szemei figyeltek és csodálkoztak szótlan némaságomon, összeráncolt homlokomon, elmém elfogódottságán. Nem mondtam el neki, miképpen történt, hogy zúzódást szenvedett a bokám és besározódott a ruhám. Ő kikefélte reggel a ruhámat, mielőtt felkeltem.
Óh Istenem! Manapság már nem bánnak ilyen módon anyákkal. Kénytelen vagyok vigaszul ezzel beérni, úgy látszik. Nem tudom, mennyire lesznek önök képesek elképzelni azt a sötét, szennyes, rendetlen szobát, dísztelen deszka asztalával, rongyos tapétájával, a lábasokat és az üstöt a keskeny, olcsó, de semmiképpen nem takarékos tűzhelyen, a hamut a tűzhely alatt, a rozsdafoltos vas tüzelőszerszámtálcát, amelyen bekötött lábam pihent; kíváncsi vagyok, mennyire juthatnak önök közel ahhoz, hogy maguk előtt lássák azt a durcás, sápadtarcú kamaszt, aki voltam, amint ott ülök borotválatlanul és gallér nélkül a nádszéken és azt a kicsiny, félénk, piszkos, odaadó öregasszonyt, aki körülöttem forgolódott, miközben ráncos szemehéjja alól sugárzott felém a szeretet...
Amikor édesanyám kiment a délelőtt folyamán, hogy nekem egy kis főzeléket vegyen, egy fél pennys ujságot is hozott. Egészen olyan volt, mint ezek itt íróasztalomon, eltekintve attól, hogy az a példány, amelyet akkor olvastam, még olyan nedves állapotban volt, mint ahogy a sajtó alól kikerült, ezek pedig már oly szárazok és törékenyek, hogy megrepednek, ha hozzájuk nyúlok. Van egy példányom abból a számból magából, amelyet azon a reggelen olvastam; napilap volt, amely nagy hangon "Új Lap"-nak nevezte magát, de mindenki megvette és mindenki úgy hívta, hogy a "szennylap". Tele volt ez a lap aznap reggel a legszédületesebb hírekkel és még szédületesebb címsorokkal a cikkek felett; annyira szédületesek voltak ezek, hogy egy pillanatig engem is fölébresztettek önző borongásomból, szélesebb körre irányuló érdeklődéseket ébresztve fel bennem. Úgy látszott ugyanis, hogy Németország és Anglia háború szélén állanak.
Az elmult idők valamennyi szörnyűséges, esztelen jelensége közül kétségtelenül a háború volt a legnyilvánvalóbb őrület. A valóságban valószínűleg sokkal kevesebb kárt okozott, mint némely csendesebb baj, például mint a föld magántulajdonába való általános belenyugvás, de gonosz következményei oly nyilvánvalóan mutatkoztak, hogy még a fojtó gondolatzavar ama napjaiban is csodálkozni kell, hogy létezhetett. A modern háborúnak semmiféle képzelhető alapon nem volt értelme. Eltekintve attól, hogy rengeteg embert lemészárolt és megcsonkított, rengeteg mennyiségű anyagot elpusztított és mérhetetlen számú energiaegységet elpazarolt, a háború semmiféle pozitív eredményt nem hozott létre. A vad és barbár nemzetek régi háborúja legalább megváltoztatta az emberiséget. Valamelyik nép kijelentette önmagáról, hogy testi erő és fegyelmezettség tekintetében különb faj a többinél, megpróbálta ezt gyakorlatilag rábizonyítani szomszédaira, és ha ez sikerült neki, elvette azok földjét és asszonyait, és állandóbbá tette, megerősítette a maga felsőbbségét. A modern háború nem változtatott meg semmit, csak a térképek színét, a póstabélyegek rajzát és néhány véletlenül exponált egyén egymáshoz való viszonyát. Így például eme nemzetközi epilepsziás rohamok egyikében az angol nemzet nagyszámú vérhas megbetegedés és rossz vers kíséretében és néhány száz hősi halál árán legyőzte a délafrikai búrokat, fejenként körülbelül háromezer font sterling költséggel. Megvásárolhatták volna azt az egész nevetséges nemzetutánzatot ennek az összegnek tizedrészéért. És ha eltekintünk egy pár személycserétől, attól, hogy a részben megvesztegethető hivatalnokok egyik csoportja helyébe a részben megvesztegethető hivatalnokok egy másik csoportja került, és ehhez hasonlóktól, az állandó változás, amely a háború nyomán bekövetkezett, teljesen jelentéktelen volt, kivéve, hogy mindenki szegényebb lett, és kivéve, hogy korlátlan készletek álltak az emberek rendelkezésére üres konzervdobozokból, szöges drótból és patronhüvelyekből. Az emberek maguk nem változtak meg, és bizonyos enyhe zavarral fogtak ismét hozzá régi szokásaikhoz és félreértéseikhez, a néger még mindig ott lakott az ő nyomortanyaszerű kráál-jában, a fehér ember a maga rút és rosszul berendezett házikóiban...
De az ostobaságoknak eme ostoba konfliktusát megelőzően és követően, valami nagyobb ellentét kezdett kifejlődni, néha-néha kissé feledésbe merült, hogy azután csak annál nagyobb határozottsággal jelenjen meg ujból, néha éles, határozott formába lobbant, majd pedig a gondolkodás valamely új területét hatotta át lassú szivárgással: Németország és Nagybritánnia ellentéte.
Ha arra gondolok, hogy olvasóim napról-napra növekvő számú része már teljesen az új rend gyermeke és úgy nő fel, hogy a régi világra vonatkozólag csak igen határozatlan távoli emlékei vannak, úgy érzem, hogy rendkívül nehéz leírnom azt a sok érthetetlen gondolatzavart, mely e gyermekek apái részére még mindennapi dolog volt.
Itt voltunk mi angolok, negyvenegy millió főnyi nép, szinte leírhatatlan céltalan állapotában a gazdasági és erkölcsi zavarnak, amelyet megjavítani nem volt se bátorságunk, se energiánk, se intelligenciánk, amelyről legtöbbünknek még gondolkodni sem volt bátorsága. Ezek a mi zavaros ügyeink reménytelenül össze voltak bogozva háromszázötven millió más, a földgömb számos részén szétszórt embernek teljesen más természetű zavaraival. És itt voltak velünk szemben a németek, ötvenhat millió ember, a konfúzió olyan állapotában, amely egy szemernyivel sem volt jobb, mint a miénk, és azok a zajos kis lények, akik ujságokat szerkesztenek, könyveket írnak és előadásokat tartanak, és akik általában a világőrület ama napjaiban úgy tettek, mintha ők volnának a nemzetek elméje, mind a két országban, valami pokoli egyetértéssel, arra ösztökélték - és nemcsak ösztökélték, hanem tényleg rá is bírták - a két népet, hogy azt a kevés anyagi, erkölcsi és szellemi energiát, amellyel mindegyik nép, mint köztulajdonnal rendelkezett, fordítsák a háború tisztán pusztító és értékpazarló munkájára. És - el kell mondanom Önöknek ezeket a dolgokat, még ha nem is hiszik el őket, mert lényegesen hozzátartoznak történetemhez - nem volt egyetlen élő ember, aki mondhatott volna egyetlen egy igazi és állandó előnyt, egyetlen egy dolgot a világon, ami a nyilvánvaló értékpazarlást és szerencsétlenséget ellensúlyozhatta volna, és amely hasznos eredménye lehetne egy Anglia és Németország közötti háborúnak, akár abban az esetben, ha Anglia tönkre teszi Németországot, akár abban az esetben, ha Németország győzi le Angliát, vagy a háború bármilyen más kimenetele esetére.
Az egész ügy valóban nem volt egyéb, mint rettenetes méretű esztelen kényszerképzet, ami furcsa módon hasonlított ahhoz az önző dühhöz és féltékenységhez, amely lelkemet betöltötte és mozgatta. Mértéke volt ez annak, hogy a tömegszenvedély mennyivel erősebb, mint a tömegértelem, annak, hogy a zavaros szenvedély mekkora örökségét kaptuk ősünktől: a vadállattól. Ugyanúgy, ahogy én rabszolgájává váltam saját megdöbbenésemnek és haragomnak, ahogy töltött revolverrel jártam-keltem, határozatlan ingadozó bűncselekmények szándékát hordozva magammal, úgy járt-kelt a földön ez a két nemzet, forró fülekkel és zavarral a fejében, kirobbanásra kész hadseregeket és hajóhadakat tartva rettenetes készenlétben. Csak annyi volt a különbség, hogy ott még csak nem is volt semmiféle Nettie, amely mentségéül szolgálhatott volna butaságuknak. Nem volt ott semmi, csak mindkét részről teljesen képzeletbeli sérelmek.
Az a legfőbb eszköz pedig, amely az embereknek eme két szédületes sokaságát állandóan egymás ellen uszított állapotban tartotta, nem volt más, mint a sajtó.
A sajtó - azok az ujságlapok, melyek ma annyira idegenszerűek nekünk - akárcsak ama rendkívüli idők egyéb hatalmas, monstruózus alakulatai, a "Birodalmak", a "Nemzetek", vagy a "Trösztök", merő váratlan véletlennek köszönte keletkezését. Létrejöttek, mint ahogy giz-gaz növények keletkeznek elhagyott kertekben, mint ahogy a mi egész akkori világunk véletlenül jött létre - mert nem volt a világon tiszta és határozott akarat, amely valami jobbat teremthetett volna. Annak a korszaknak vége felé ez az u. n. "sajtó" úgyszólván teljes egészében ama mohó, meglehetősen hiányos intelligenciájú fiatalabb embertípus vezetése alatt állt, amely sohasem veszi észre, hogy neki voltaképpen semmi célja nincs; amely hihetetlen büszkeséggel és szorgalommal hajszolja a semmit, és ha Önök igazán meg akarják érteni ama őrült korszakot, amelynek az üstökös vetett véget, sohasem szabad elfelejteniük, hogy e furcsa régi holmi előállításának minden fázisa át volt hatva valami erős és céltalan energiával, és valami koncentrált sebes rohanás formájában ment végbe.
Hadd írjam le Önöknek, nagyon röviden, az ujságnak egy napját.
Képzeljenek el mindenekelőtt egy sietséggel megtervezett és még nagyobb sietséggel felépített épületet a régi London valamelyik szennyes, papírdarabokkal teliszórt mellékutcájában és nagyszámú, kopott öltözetű embert, akik lövedékszerű sebességgel mennek be és jönnek ki ebből az épületből. Azután képzeljék el ezen a gyáron belül a nyomdászok csapatait, amint gyors, ügyes újjaikkal megfeszített munkát végeznek, - folytonosan az volt a törekvés, hogy a nyomdászok dolgozzanak gyorsabban - képzeljék el őket, amint szedőgépeiket kezelik, fémtömegeket öntenek és rendeznek valami konyhaszerű alvilágban, amely fölött mint valami kicsiny és élénken megvilágított szobákból álló méhkaptárban, fésületlen emberek ülnek és gyorsan irkálnak. Közben berregnek a telefónok, kopognak a távírótűk, rohannak a küldöncök, ide-oda futnak izgatott emberek, kefelevonatot és kéziratot szorongatva kezükben. Akkor azután elkezdenek zúgni és kattogni a gépek, amelyekre átterjedt az izgalom ragálya, mind gyorsabban és gyorsabban járnak, süvöltenek és kalapálnak - gépészek, akik születésük óta nem értek rá arra, hogy megmosakodjanak, ide-oda rohannak olajos kannákkal, miközben a gép hengereiről a sietség borzongásával fut le a papír. Azután el kell képzelniök, hogy gyors gépkocsin hirtelen és robbanásszerűen megérkezik a lap tulajdonosa, kiugrik a kocsiból, még mielőtt az megállana, leveleket és kéziratokat szorongat a kezében, berohan a szerkesztőségbe, elszánva arra, hogy sietteti az emberek munkáját, és csodálatos módon mindig oda rohan, ahol valakinek az útjában van. Amikor őt meglátják, még a várakozó kifutófiúk is fölugrálnak és szaladgálnak ide-oda. Ebbe a látomásukba helyezzenek el néhány összeütközést, szitkot és ellenmondó parancsot. Látniok kell maguk előtt, hogy ez a bonyolult, őrült gépezet hogyan dolgozza bele magát hisztériás módon a sietség és az izgalom crescendójába az éjszaka előrehaladtával. A végén, úgy látszik, hogy abban az egész zakatoló, vibráló épületben az egyetlen dolog, ami lassan halad, az óra mutatója.
Lassan a lap megjelenése felé haladnak a dolgok, amely mindennek az izgalomnak befejező végcélja. Akkor azután a kora hajnali órákban, szekerek és emberek vad forgataga jelenik meg ezeken a sötét és elhagyott utcákon, az újság épülete papírt ont minden ajtaján, ujságok kötegeit, halmait, zuhatagjait, ezeket megragadják, ide-oda dobják, az egésznek olyan a színezete, mintha emberek verekednének valamiért, amit ingyen osztanak, aztán pedig rohanva, zörögve mennek szét a kocsik keletre, nyugatra, északra és délre. Az érdeklődés elszáll kifelé; az emberek a kis szobákból hazafelé mennek, a nyomdászok ásítva oszlanak szét, a zakatoló rotációsgépek megállnak. Megvan a lap. Az elkészítést követi az elosztás, mi pedig követjük az ujságkötegeket.
Látomásunk szerteágazó látomássá válik. Látjuk azokat a kötegeket, amint állomásokhoz rohannak, hajszálon múlik, hogy elérik a vonatokat, tovább mennek útjukon, felbomlanak, belőlük alakított kisebb kötegeket vad pontossággal hajítanak ki a vonat mellett elrohanó állomások perrónjaira, azután pedig e kisebb kötegeket mindenfelé még kisebb kötegekre, szétszóródó ujságcsomókra, különálló ujságokra osztják és észrevétlenül jön el a hajnal, fiúk nagy szaladgálása és kiabálása közben, ujságoknak levélszekrényekbe való bedobása, ablakoknak kinyitása, ujságárusító kioszkokon lapok kiteregetése közben. Egynéhány órán át úgy kell képzelniök az országot, hogy az tele van apró fehér foltokkal, az ujság zizegő lapjaival, látniok kell, hogy mindenfelé plakátok ordítják a nap sietve összetákolt hazugságát; látniok kell a férfiakat és a nőket, amint vonaton ülnek és olvassák az ujságot, amint reggeliznek és olvasnak, férfiakat dolgozószobájuk kályhája mellett, embereket, ahogy felülnek az ágyban, az anyát, a fiúkat és a lányokat, ahogy várnak, míg a papa elolvasta az ujságot - egymillió szétszórt embert képzeljenek el, amint olvasnak - vad iramban olvasnak - vagy lázasan várják, hogy mikor olvashatnak. Olyan az egész, mint hogyha valami hatalmas vízsugár szórta volna szét az ujságoknak ezt a fehér habját az ország egész területén...
Azután pedig, képzeljék, az egész egyszerre eltünt - teljesen eltünt, mint ahogy a hullámok habja tünne el valamely homokos parton.
Értelmetlenség volt az egész! Az egész ügy zajos paroxizmusa volt az értelmetlenségnek, esztelen izgalom, gondolat híján való bajokozás, erők elpazarlása - amelynek semmi értelme a világon nincsen!
Ezeknek a fehér részecskéknek egyike volt ez az ujság, amelyet a kezemben tartottam, amikor ott ültem, a vas kályhatálcán pihentetve bepólyázott lábamat, édesanyám ama sötét, alagsori konyhájában, és ennek az ujságnak ordító címsorai felráztak és teljesen elfelejtették velem személyes bajaimat. Édesanyám ott ült a konyhaasztal mellett, ruhája ujját feltűrte száraz alkarján, és krumplit hámozott, miközben én olvastam.
Olyan volt ez az ujság, mint betegségi csírák tömegének egyike, amelyek megtámadnak valamely szervezetet. Itt voltam én, az angol közösség hatalmas alaktalan testének egy sejtje, negyvenegymillió hasonló sejt egyike, és dacára annak, hogy milyen más dolgok kötötték le eddig figyelmemet, ezek az erőteljes címsorok, ez a papírból való erjesztő anyag, megfogott és kizökkentett. És végig az egész országon azon a napon millió meg millió ember olvasta az ujságot, úgy mint én, és ők is kizökkentek, egy vonalba zökkentek velem, ugyanazon delejes hatás alá kerültek, belekerültek abba a lelkiállapotba, hogy azt gondolták - hogy is szoktuk ezt mondani akkoriban? - igen! - "most szembe kell néznünk az ellenséggel".
Az üstökös a lap tulsó oldalának homályába merült el. Senki nem olvasta el azt a rovatot, amelynek ez volt a címe: "Kiváló természettudós azt mondja, hogy az üstökös bele fog ütközni földünkbe. Van-e ennek jelentősége?" "Németország" - ezt a mesebeli gonosz szörnyeteget mindig úgy képzeltem el, mint valami fűzőt viselő, hegyesre kifent bajuszú császárt, fekete heraldikai sasszárnyakkal és nagy karddal - "Németország" meggyalázta lobogónkat. Ez volt az "Új Lap" szenzációs híre, és egyszerre úgy éreztem, hogy ama szörnyeteg előttem tornyosodik az égbe, új sérelmekkel fenyeget meg bennünket, és szinte láthatóan köpködi ártatlan, feddhetetlen országom zászlaját. Az történt, hogy valaki angol lobogót vont fel valamilyen tropikus folyam jobbpartján, melynek soha addig hírét nem hallottam, egy részeg német tiszt pedig, valami kétséges parancsnak engedelmeskedve, letépte a lobogót. Azután pedig az ország nagyszámú, mindig kényelmesen kéznél levő bennszülöttei valamelyikének, aki kétségtelenül brit alattvaló volt, valaki golyót lőtt a lábába. A tényállás azonban semmiképpen nem volt világos. Csak egy dolog volt világos, hogy mi nem vagyunk hajlandók Németország szemtelenségét tovább elviselni. Akármi történt vagy nem történt, mi el voltunk arra határozva, hogy Németországnak azért bocsánatot kell kérnie tőlünk, és nyilván a németek nem szándékoztak bocsánatot kérni.
"Eljött hát végre a háború?"
Ez volt a címsor. Az ember szíve ujjongva mondott igent...
Voltak órák ennek a napnak folyamán, amikor Nettie-t tisztára elfelejtettem, tengeri csatákról, szárazföldön aratott győzelmekről, gránáttűzről, lövészárkokról és sok ezer ember egymásra tornyosuló lemészárolt holttestéből álló hullahegyekről álmodozva.
De másnap reggel elindultam Checkshill felé, elindultam, emlékszem, valami különösen reményteljes lelkiállapotban, megfeledkezve üstökösökről, sztrájkokról és háborúkról.
5.
Meg kell érteniök, hogy nem volt semmiféle előre feltett emberölési tervem és szándékom, amikor Checkshill-be átgyalogoltam. Egyáltalán nem volt semmiféle előre megfontolt tervem. A drámailag elképzelt szándékok nagy zavara volt fejemben, fenyegetéssel, váddal és terrorizálással telt jelenetek képe, de nem volt az a szándékom, hogy öljek. A forgópisztolynak csak az volt a jelentősége, hogy vetélytársam előtt hangsúlyozzam, hogy korban és testalkatban előnytelen helyzetben vagyok vele szemben... De ez sem volt az igazi oka! A forgópisztoly! - Azért vittem magammal a forgópisztolyt, mert megvolt és mert ostoba, fiatal kamasz voltam. Valahogy beleillett drámai elképzelésembe, hogy forgópisztolyt viszek magammal. Ismétlem, semmiféle tervem nem volt.
E második fáradságos gyalogutamon Checkshill felé időnként újból meg újból eltöltött valami új, esztelen remény. Azzal a reménnyel ébredtem reggel, - talán valami emlékezetemből kitörlődött álom utolsó megmaradt nyoma volt ez - hogy végre is talán mégis az történik meg, hogy Nettie megenyhül irányomban, hogy az ő szíve szeretettel van irántam, dacára mindannak, amiről képzeltem, hogy megtörtént. Még azt is lehetségesnek tartottam, hogy talán tévesen értelmeztem mindazt, amit láttam. Talán Nettie mindent meg fog tudni magyarázni. Mindennek dacára a revolver ott volt a zsebemben.
Az út elején bicegtem, de a harmadik kilométer után bokám annyira belemelegedett a járásba, hogy megfeledkezett arról, hogy fáj, és az út többi részén rendesen gyalogoltam. Hátha végre talán mégis tévedtem? Még vitatkoztam önmagammal, amikor átmentem a parkon. A vadőr háza melletti mezőn egy pár elkésett kék jácint arra az időre emlékeztetett, amikor én és Nettie együtt szedtük ezeket a virágokat. Lehetetlennek látszott, hogy igazán és véglegesen elszakadtunk egymástól. A gyöngéd érzések hulláma öntötte el lelkemet és elárasztott mindent bennem, még akkor is, amikor átmentem a kis tisztáson és a galagonyabokrokhoz közeledtem. Ott azonban egyszerre elhalványult bennem gyermekszerelmem édes Nettie-je, és erre az új Nettie-re gondoltam, aki vágyaimból állott és arra a férfire, akivel a holdfényes éjszakában találkoztam. Arra a szűklátókörű, forróan szenvedélyes szándékra gondoltam, amely tavaszi üdeségemből oly hatalmasan kinőtt és hangulatom sötétté vált, mint az éjszaka.
Átmentem a bükkfaligeten és elhatározott, szomorú szívvel mentem a virágoskert felé. Amikor a virágoskert falának zöld ajtajához értem, egy kis ideig oly heves reszketés fogott el, hogy nem tudtam megfogni a kilincset, hogy felnyissam az ajtót, mert most már nem volt semmi kétségem, hogy mi lesz ennek a dolognak a vége. A reszketést valami fázó érzés, elsápadás és önmagamon való sajnálkozás hangulata követte. Meglepetésemre azon vettem észre magam, hogy arcizmaim eltorzulnak, hogy könnytől nedves az arcom, ezek után pedig teljesen engedtem a sírás vad rohamának. Egy kis időt kell engednem magamnak, mielőtt ez a dolog megtörténik... Elfordultam az ajtótól és botorkálva tettem egy pár lépést, hangosan zokogva, azután lefeküdtem a fűbe valahol, ahol nem láthatott senki és így egy kis idő multán ismét megnyugodtam. Ott feküdtem egy ideig. Félig-meddig már kedvem lett volna abbahagyni a dolgot, azután azonban izgalmam eltünt, mint egy felleg árnyéka, én pedig teljesen nyugodt lelkiállapotban bementem a virágoskertbe.
Az üvegházak egyikének nyitott ajtaján át megpillantottam az öreg Stuartot. A faállványzathoz támaszkodott, zsebeibe mélyesztette két kezét és olyan mélyen el volt merülve gondolataiba, hogy észre sem vett.
Egy pillanatig haboztam, azután lassan a kertészlak felé mentem.
Feltünt nekem, hogy valami szokatlan van ennek a háznak a hangulata körül, de hogy mi az, azt nem tudtam megmondani. A hálószoba ablakainak egyike nyitva volt és a szokásos rövid ablakfüggöny ferdén lógott át az üres téren, felső sárgaréz rúdja részben ki volt szakadva. Valami furcsa, elhanyagolt látszata volt, mert rendesen a kertészlak minden legkisebb részlete feltünően szép rendben volt tartva.
Az ajtó tárva-nyitva volt és csend volt mindenfelé. De az előszobában a székek egyikén három piszkos tányér állt egymás tetejében, rajtuk használt kések és villák, és ez valami furcsa színezetet adott ennek a máskor olyan rendes előszobának.
Bementeni az előszobába, benéztem mind a két szobába, amely onnan nyílott és habozva megálltam.
Akkor azután odafutottam az ajtónál lévő kopogóhoz, hangosan megkoppantottam, majd barátságos hangon hozzáteltem: "Halló!"
Egy ideig nem válaszolt senki, én pedig figyelve és várakozó állásban álltam ott, ujjaim között szorongatva fegyveremet. Nemsokára valaki megmozdult az emeleten, majd ismét elcsendesedett A várakozás feszültsége mintegy megedzette idegeimet.
Éppen rátettem kezemet a kopogóra másodszor, amikor Cica megjelent az ajtóban.
Egy pillanatig szótlanul bámultunk egymásra. Cicának zilált volt a haja, maszatos, könnyektől foltos és rendetlenül vörös az arca. Arcának kifejezése, amikor meglátott, merő csodálkozás volt. Azt hittem, éppen mondani akar valamit, amikor egyszerre csak kirohant ismét a házból.
- Halló, Cica! - kiáltottam. - Cica!
Követtem őt ki az ajtón. - Cica! Mi történt? Hol van Nettie?
Cica befordult a ház sarka körül és eltünt.
Habozva álltam ott, zavarban arra nézve, hogy kövessem-e, vagy sem. Mit jelent mindez? Azután hallottam valakinek a hangját az emeleten.
- Willie! - kiáltotta Stuartné hangja. - Te vagy az?
- Igen, - válaszoltam - hol vagytok mindnyájan? Hol van Nettie? Beszélni akarok vele.
Stuartné nem válaszolt, de hallottam ruháját zizegni, ahogy megindult lefelé. Nyilván az emeletről levezető lépcső felső végén állhatott.
Megálltam a lépcső alján, várva, hogy megjelenik és lejön.
Egyszerre jött valami furcsa hang, hangok áradata, összezavart, sebesen elmondott szavak alaktalan zavara, valami olyan jajgatás kíséretében, amely végül teljesen maga alá temette a szavakat és zokogásban végződött. Ha nem látta volna az ember, hogy felnőtt asszony torkából erednek ezek a hangok, azt hihette volna, hogy valami megbántott gyermek sírása. - "Nem tudom elmondani", mondotta az asszony, "nem tudom elmondani", és ez volt minden, amit meg tudtam érteni. Fiatal füleim számára teljesen megfoghatatlan volt ez a hang egy barátságos, anyáskodó asszonyka részéről, akiről mindig csak úgy gondolkodtam, mint akinek nincsen párja a kalácsok sütésében. Megijedtem ettől a hangtól. Azonnal fölmentem a lépcsőn a legnagyobb ijedelem állapotában, ő pedig ott állt a keskeny folyosón a lépcső felső vége mellett, előrehajolva a fiókos szekrény tetejére, amely hálószobájának nyitott ajtaja mellett állt, és sírt. Soha nem láttam még valakit így sírni. Fekete hajának egy vastag fürtje kibontakozott és elcsavarodva lógott le hátára; soha régebben nem vettem észre, hogy annyi ősz hajszála van.
Amikor följöttem az emeletre, hangja ismét erősebbé vált. - Óh, hogy ezt kell elmondanom neked, Willie! Óh, hogy ezt kell elmondanom neked! Ismét lehorgasztotta fejét, és a könnyeknek egy újabb áradata elmosta minden további szavát.
Nem mondtam semmit, túlságosan meg voltam lepve; de közelebb léptem hozzá és vártam...
Sohase láttam még ilyen sírást; mind a mai napig emlékszem zsebkendőjének rendkívüli nedvességére.
- Hogy nekem meg kellett érnem ezt a napot! - jajgatott az asszony. - Ezerszer jobb szerettem volna, ha villámcsapástól lesujtva holtan heverne ez a lány lábam előtt.
Kezdtem megérteni a helyzetet.
- Kedves Stuartné, - mondottam torkomat reszelve - mi történt Nettie-vel?
- Óh, hogy nekem meg kellett érnem ezt a napot! - mondotta az asszony válaszképen.
Vártam, amíg kissé lecsillapodik.
Csönd következett ezután. A zsebemben levő fegyverről megfeledkeztem. Nem szóltam semmit és hirtelen az asszony ott állt kiegyenesedve előttem, törölgetve megdagadt szemét. - Willie, - mondotta - elment!
- Nettie?
- Elment!... Elszökött... elszökött otthonából, óh, Willie, Willie! Micsoda szégyen ez! Micsoda bűn és szégyen!
Ráborult vállamra, belém fogódzkodott és megint el kezdte mondani, hogy azt kivánja, bárcsak holtan feküdne a lánya lábaink előtt.
- No, no, kedves néni - mondottam, - miközben egész lényem remegett. - Hová ment el? - kérdeztem, amilyen halkan csak tudtam.
Ő azonban egy ideig még a saját bánatával volt túlságosan elfoglalva, nekem pedig fognom kellett őt és vigasztalnom, miközben a visszavonhatatlanul végleges dolgok sötétsége borította el lelkemet.
- Hová ment Nettie? - kérdeztem immár negyedszer.
- Nem tudom, nem tudjuk. És, óh, Willie, még tegnap délelőtt ment el! Azt mondtam neki, "Nettie", mondtam, "jaj de szépen vagy felöltözve, túlságos szépen egy délelőtti látogatáshoz." "Szép napra szép ruhát", mondta ő erre és ezek voltak az ő utolsó szavai hozzám! - Willie! - A gyermek, akit én keblemen tápláltam!
- Igen, igen, de hát hová ment? - kérdeztem.
Az asszony tovább zokogott, de most már bizonyos töredékes sietséggel elmondva történetét. - Elment vidáman és csillogóan, el ebből a házból örök időkre. Mosolygott, Willie - mintha szívesen menne el. (Szívesen menne el, visszhangoztam én hangtalan ajakkal.) "Jaj de szép vagy ma reggel", mondom, "jaj de szép vagy", "hadd legyen csinos a lány", mondja az apja, "amíg fiatal!" Neki meg valahol volt valami csomagja a holmijával elrejtve, azt magához vehette, és elment - el ebből a házból örökre!
Az asszony kezdett megnyugodni. - Hadd legyen csinos a lány - ismételte, - hadd legyen csinos a lány, amíg fiatal... Óh, hogy folytassuk mi az életet, Willie?... A férjem nem mutatja, de olyan, mint egy halálosan megsebzett állat. Meg van sebezve szíve mélyéig, Nettie volt mindig a kedvence. Cicát sohase szerette úgy, mint őt. Az pedig így megsebezte.
- Hová ment Nettie? megint csak visszatértem ehhez a kérdésemhez.
- Nem tudjuk. Ott hagyja a saját családját, rábízza magát - óh Willie, ez a dolog engem meg fog ölni. Azt kívánom, bárha Nettie és én együtt feküdnénk sírjainkban.
- De hát - megnedvesítettem ajkaimat és lassan beszéltem - hisz az is lehet, hogy azért ment el, hogy megesküdjék valakivel.
- Óh bárcsak így lenne! Imádkoztam az Úr Istenhez, hogy bár csak így lenne, Willie. Imádkoztam azért, hogy az a férfi könyörüljön meg rajta, - az a férfi, úgy gondolom, akivel együtt van.
Szakadozva jött ki a szó torkomból: - Ki az?
- A levelében azt mondja Nettie, hogy úriember az illető. Azt mondja Nettie, hogy úriember.
- A levelében? Hát levelet írt? Láthatom a levelét?
- Az apja magához vette.
- De hát ha leveleket ír... - Mikor írt?
- Ma reggel érkezett a levél.
- De honnan jött? Azt meg lehet állapítani.
- Nem írja. Annyit ír, hogy nagyon boldog. Azt írja, hogy a szerelem úgy támad rá az emberre, mint a vihar.
- Az ördögbe ezzel. Hol van az ő levele? Hadd lássam! Ami pedig ezt az úriembert illeti. - Az asszony mereven rám nézett.
- Néni, Ön tudja, hogy ki az.
- Willie! válaszolt az asszony tiltakozó hangon.
- Ön tudja, hogy ki az, akár megmondta Nettie, akár nem?
Szemei néma, bátortalan tagadást próbáltak kifejezni.
- A fiatal Verrall?
Az asszony nem válaszolt. - Én mindent megtettem a te érdekedben Willie, kezdte el azután.
- A fiatal Verrall volt? kérdeztem csökönyösen.
Egy pillanatig talán csupasz megértéssel bámultunk egymás arcába... Azután ő visszacsoszogott fiókosszekrényéhez és nedves zsebkendőjéhez, és úgy éreztem, hogy az én könyörtelen szemeim elől keres menedéket.
A szánalom, amelyet irányában éreztem, eltünt. Tudta ő, hogy az úrnőjének fiáról van szó, ugyanolyan jól, mint én! És már bizonyos idő óta kellett ezt tudnia, kellett ezt éreznie.
Egy pillanatig ott álltam fölötte, meglepett utálattal eltelve. Hirtelen az öreg Stuartra gondoltam, aki kint volt az üvegházban, megfordultam és lementem a földszintre. Miközben ezt cselekedtem, visszanéztem és láttam, amint Stuartné lehajtott fejjel és nehezen vonszolva lábát, visszamegy a maga szobájába.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:52 | Üzenet # 10 · Megosztás: |
|
|
6.
Az öreg Stuart szánalmas látvány volt.
Még mindig tétlenül találtam őt az üvegházban, ahol először megpillantottam. Meg sem mozdult, amikor odamentem hozzá; egy pillantást vetett rám, azután pedig ismét mereven ránézett az előtte álló virágoscserepekre.
- Ej Willie, mondotta, - fekete nap ez mindnyájunk részére.
- Mit szándékozik tenni? kérdeztem.
- Az asszony annyira szívére veszi a dolgot, mondotta - kijöttem ide.
- Mit szándékozik tenni?
- Mit tehet az ember ilyen esetben?
- Mit tehet! kiáltottam, - hát - hogy mit tehet!
- Annak az embernek kötelessége volna Nettie-t feleségül venni - mondotta az öreg.
- Istenemre, igen! kiáltottam - azt mindenképpen meg kell tennie.
- Kötelessége volna. Ez - kegyetlenség. De hát mit tegyek? Tegyük fel, hogy az az ember nem akarja elvenni? Valószínű, hogy nem akarja elvenni, mi legyen aztán?
Élesebbé vált kétségbeeséssel hajtotta le a fejét.
- Itt van ez a kertészlak, mondotta valami határozottabb gondolatmenetet folytatva - itt éltük le egész életünket, mondhatnám... Kitakarodni. Az én koromban... Nem lehet valami nyomortanyán meghalni.
Előtte álltam egy ideig és azon töprengtem, vajjon miféle gondolatok töltik ki összefüggéstelen szavainak hézagait. Undorítónak éreztem bágyadtságát és azokat a homályos célzásokat, amelyeket szavai jeleztek. Hirtelen azt mondtam: "Magánál van a Nettie levele?"
Belenyult kabátja belső zsebébe, tíz másodpercig mozdulatlanul állt, azután ismét felébredt és elővette a levelet. Nehézkes mozdulattal vette ki borítékából és szótlanul átadta nekem.
- Mi az? kiáltotta, amikor rámnézett, most először, - mi történt az álladdal, Willie?
- Semmi, mondottam. - Egy kis zúzodás - és felbontottam a levelet.
Zöldes színű divatos levélpapirra volt írva, fogalmazása pedig a rendesnél is nagyobb mértékben viselte magán Nettie szokásos stílusának sablonosságát és kifejezésbeli hiányosságát. Írása nem mutatta izgalom jeleit; gömbölyű volt, tiszta álló írás, olyan, mintha szépíráslecke folyamán írta volna. Levelei mindig olyanok voltak, mint valami álarc az ő saját énjének képe előtt, függönyök gyanánt ereszkedtek arcának változó szépsége elé; az ember teljesen elfelejtette az ő könnyed, tiszta hangját, ha szembe kellett nézni ezzel a megdöbbentően stereotip formájú írással, amely rejtélyes módon bírt hatalommal az ember szíve és büszkesége fölött. Mi is volt ennek a levélnek a szövege?
"Drága anyám, - ne szomorkodj eltávozásom miatt. Jó, biztos helyre mentem el, és olyasvalakivel, aki engem nagyon szeret. Sajnállak benneteket, de úgy látszik, ennek meg kellett történnie. A szerelem nagyon súlyos dolog, és olyan módokon fogja meg az embert, amikre nincsen elkészülve. Ne higyjétek. hogy én szégyenkeznék emiatt a dolog miatt, boldog és büszke vagyok az én szerelmemben, nektek pedig nem szabad túlságosan aggódnotok miattam. Nagyon, nagyon boldog vagyok. (Erősen aláhúzva.)
A legmelegebb szeretettel üdvözölve Apát és Cicát,
szerető lányod
Nettie."
Milyen furcsa kis írás volt ez! Most már megértem, hogy milyen egyszerű, gyermekes írás volt, akkor azonban az elnyomott düh kínzó érzésével olvastam. A reménytelen szégyen mélységébe merített engem ez az írás; úgy látszott, mintha büszkeség részemre nem marad már az életben, amíg bosszút nem állok. Mereven bámultam azokra a gömbölyded álló betűkre, nem mertem megszólalni vagy megmozdulni, mert nem bíztam magamban, hogy mit találok csinálni, ha egyszer megmozdulok. Végre lopva rápillantottam Stuartra.
Stuart kezében tartotta a borítékot és rábámult a körme melletti postabélyegzőre.
- Azt sem tudjuk megállapítani, hogy hol van Nettie, mondotta reménytelenül forgatva a borítékot kezében. Nehéz sor ez nekünk Willie. Itt van ez a lány; semmi oka nem volt panaszra; kényeztettük valamennyien. Még csak a házimunka rá eső részét sem követeltük tőle. Egyszerre pedig fogja magát és itthagy bennünket, mint egy madár, amelyik megtanult repülni. Nem tudott bízni bennünk, én így látom a dolgot. És reá bízza magát - Istenem! mi lesz vele?
- Mi lesz azzal a férfivel?
Stuart fejét rázta, mintha ez a probléma túlhaladná az ő eszét.
- Ön utána fog menni a lányának, mondottam nyugodt hangon. Kényszeríteni fogja azt az embert, hogy vegye Nettie-t feleségül?
- Hová menjek? kérdezte Stuart gyámoltalan hangon, és gyönge gesztust tett a borítékkal kezében; - és mit tehetnék? Még ha tudnám is, - hogy hagyhatnám el a kertet?
- Szentséges Isten! kiáltottam - nem akarja elhagyni ezt a kertet! Az ön becsületéről van szó, értse meg! Ha az én lányom volna Nettie, - ha az én lányom volna - darabokra tépném a világot!... Valami fojtogatta a torkomat, önnek az a szándéka, hogy ezt nyugodtan eltűri?
- Mit tehetek?
- Kényszerítse azt az embert, hogy vegye feleségül Nettie-t! Verje meg kutyakorbáccsal! Verje meg kutyakorbáccsal, mondom önnek! - Én megfojtanám!
Az öreg lassan megvakarta szőrös arcát, ajkai szólásra nyíltak, aztán fejét rázta. Azután, valami lusta, uraktól tanult bölcseség elviselhetetlen hangján azt mondta: A magunkfajta ember, Willie, nem csinálhat ilyen dolgokat.
Közel álltam ahhoz, hogy őrjöngésbe törjek ki. Valami vad ösztön volt bennem az iránt, hogy az arcába vágjak. Egyszer kisfiú koromban találtam valahol egy madarat, amelyet valami macska rettenetes módon megtépett, és olyan mértékű borzadály és szánalom őrülete fogott el, hogy megöltem a madarat. Ugyanennek az érzésnek egy hulláma viharzott át rajtam, amikor ez a gyalázatos megcsonkított lélek reszketett itt a porban előttem. Azután pedig - egyszerűen kikapcsoltam őt az egész esetből.
- Szabad megnéznem? kérdeztem.
Habozva nyujtotta felém a borítékot.
- Itt van, mondotta és a kerti munkától eldurvult mutatóujjával mutatott rá a boríték egyik pontjára. - I. A. P. A. M. P. - Mit gondolsz, miféle helység neve lehet ez?
Kezembe vettem a borítékot. Az abban az időben használatos bélyegre köralakú póstabélyegző volt rányomva, amelyen rajta volt a feladó póstahivatal neve és a feladás kelte. Ebben az esetben azonban véletlenül túlgyöngén, vagy túlkevés festékkel nyomták rá a bélyegzőt és a név betűinek fele nem hagyott nyomot. Annyit tudtam csak kivenni -
IAP AMP.
Az intuició villámszerű fellobbanásával kitaláltam a helység nevét. Shaphambury volt. Mintha maguk az üres hézagok alakították volna ki ezt a nevet elmémben. Lehet, hogy más betűk is voltak ott félig láthatóan, legalább is jelezve. Ez valami kis város volt Anglia keleti partján, tudtam, valahol Norfolk vagy Suffolk grófságban.
- De hát ez - kiáltottam fel - és hirtelen elhallgattam.
Mi célja lenne annak, hogy neki megmondjam?
Az öreg Stuart éles, majdnem azt hiszem, megijedt pillantást vetett arcomra. - Csak - csak nem találtad ki? mondotta.
Shaphambury - nem fogom elfelejteni.
- Csak nem tudod? kérdezte az öreg.
Visszaadtam neki a boritékot.
- Egy pillanatig azt hittem, hogy ez talán Hampton lehetne, mondottam.
- Hampton, ismételte az öreg. - Hampton. Hogy olvasol ki ebből Hamptont? - Ide-oda forgatta a borítékot. - H. A. M. - de kérlek Willie, hiszen te még ügyetlenebb vagy ebben a dologban, mint én!
Visszatette a levelet a borítékba; majd felegyenesedett és a kabátja zsebébe tette a borítékot.
Nem akartam kockáztatni, hogy netalán elfelejtsem a helység nevét. Egy kis ceruzát vettem ki mellényzsebemből, egy pillanatig félrefordultam Stuart-tól és ingem kézelőjének kissé kirojtosodott és meglehetősen piszkos szélére ráírtam ezt a szót: Shaphambury.
- Nos hát, mondottam olyan arckifejezéssel, mint aki valami egészen jelentéktelen dolgot csinált, -
Valami lényegtelen megjegyzéssel fordultam Stuart felé - elfelejtettem, hogy mi volt.
De akármi volt is ez a jelentéktelen megjegyzés, nem mondhattam végig.
Hirtelen felkaptam a fejem és láttam, hogy egy harmadik személy várakozik az üvegház ajtajánál.
7.
Az öreg Verrallné volt.
Nem tudom, sikerül-e e hölgy megjelenésének hatását Önökkel érzékeltetnem. Feltűnően lenszínű hajú, kis, öreg úrhölgy volt, gyönge, sasorros arcvonásai bizonyos felvett méltóság kifejezésére csucsorodtak össze, öltözéke pedig gazdag volt. Szeretném ezt a "gazdag öltözet" kifejezést aláhúzni, vagy pedig színes régi gót betűkkel kiírni. Manapság senki a világon nem visel többé olyan öltözetet, amilyet ez az asszony viselt, egyetlen embernek sem szenvedélye többé, sem öregnek, sem fiatalnak ez a csendes és mégis oly mélységesen pazarló fényűzés. De nem szabad elképzelniök, hogy e nő öltözékének talán feltűnő volt a formája, avagy szépek és melegek lettek volna a színei. Az uralkodó szín a fekete, a prémeknél pedig a barna volt, és azt a gazdag benyomást tisztán csak a drága anyagok tették. Verrallné különösen kedvelte a gazdag és bonyolult mintájú selyembrokátokat, a hallatlan értékű fekete csipkét, krémszínű vagy lila szatén fölött, a bonyolult ruhadíszeket, amelyeken bársony szálak és szalagok kígyóztak keresztül, télen pedig a drága prémet. Kesztyűi tökéletesen illettek kezére, és színaranyból meg igazgyöngyből való keresett egyszerűségű láncok, továbbá karperecek nagy száma fonta körül kis alakját. Az ember kénytelen volt azt érezni, hogy a legkisebb tárgy, amelyet visel, többe kerül, mint az olyan leányoknak, amilyen Nettie, egész ruhakészlete; kalapja azt a keresett egyszerűséget tükrözte vissza, amelyik drágább a gyémántnál. Gazdagság, ez volt a legjellemzőbb ennek az öreg hölgynek a ruházatában, ezt kell mindenekelőtt elképzelniök. A második jellemző dolog pedig a tisztaság volt. Az ember azt érezte, hogy az öreg Verrallné rendkívül tiszta. Ha az én szegény öreg édesanyámat egy hónapig főzték volna szódában, akkor se lehetett volna olyan tisztára mosni, mint amilyen tiszta Verrallné állandóan és láthatóan volt. Ezeken kívül pedig egész megjelenését áthatotta harmadik nagy tulajdonsága, nyilvánvaló bizakodása, hogy az egész világ tiszteletteljesen alá fogja magát neki rendelni.
Egy kissé sápadt volt és nehezen lélegzett aznap, de alapvető önbizalmát semmiképpen nem vesztette el, és világos volt előttem, hogy ő most azért jött, hogy beszélgessen Stuart-tal a szenvedélynek ama kitöréséről, amely az ő és a Stuart családja között most szakadékot alkotott.
Most pedig megint azt látom, hogy olyan nyelven kell írnom, amely fiatalabb olvasóim előtt érthetetlen. Önök, akik csak azt a világot ismerik, amely a Nagy Változás után következett el, érthetetlennek fognak találni sok mindent, amit el kell mondanom. Ezekre a kérdésekre nézve pedig nem utalhatok a régi ujságokra, mint ahogy más dolgokban utaltam rájuk, szavaim megerősítése végett; ezek ugyanis olyan dolgok voltak, amelyekről senki sem írt, mert mindenki megértette őket és mindenki valami állást foglalt velük szemben. Angolországban, Amerikában, sőt az egész világban az emberek két nagy csoportra oszlottak, ha nem is volt ez az elválasztás formális: a biztonságban élőkre és a bizonytalanságban élőkre. E két állam egyikében sem volt soha nemesség, - elterjedt tévedés volt csupán és maradt mai napig az a hit, hogy az angol főrendek nemes emberek voltak - nem voltak ott sem törvények, sem szokások tekintetében nemes családok, és így például teljesen nélkülöznünk kellett azt a fölemelő hatást, amelyet például az orosz szegény nemesség gyakorol az emberre. A főúri rang egyszerűen örökölt tulajdon volt, amely ugyanúgy, mint a családi földbirtok, az illető családnak mindig csak legidősebb fiát érintette: semmiféle noblesse oblige nem sugárzott ki az ilyen méltóságból. A lakosság többi része Angliában törvény és gyakorlat szerint köznép volt - Amerikában pedig az egész lakosság köznép volt. Azonban a föld magántulajdona következtében, mely Angliában a hűbéri kötelezettségek elhanyagolásából, Amerikában pedig a politikai előrelátás teljes hiányából eredt, a lakosság egy törpe kisebbségének kezében nagy birtoktömegek váltak mesterségesen állandóakká. Ennek a törpe kisebbségnek, úgyszólván, zálogjoga volt minden új országos és magánvállalkozás felett, tagjait pedig nem a közös szolgálat és a nemesség valamely tradíciója kapcsolta egybe, hanem csupán a közös érdekekből eredő, és a közös nagystílű életből eredő természetes együttérzés. Olyan osztály volt ez, amelynek határai nem voltak egészen szigorúan megvonva; erőteljes egyéniségek, többnyire erőszakos és nagyon is kétes módszerek segítségével állandóan felkapaszkodtak a bizonytalan élet állapotából a biztos életébe, másrészt a biztonságban élő emberek fiai és leányai azzal, hogy bizonytalan életűvel kötöttek házasságot, vagy pedig esztelen pazarlás vagy flagráns bűnözés útján néha ismét lesüllyedtek az aggodalom és az eszközök elégtelenségének ama életébe, amely a nagy többségnek rendes élete volt. Aki nem tartozott ehhez a törpe kisebbséghez, annak nem volt földje, és nem volt törvényesen biztosított joga ahhoz, hogy éljen, kivéve, ha közvetlenül vagy közvetve dolgozott a biztonságban élők részére. És oly nagy volt gondolataink sekélyessége és elégtelensége, oly nagymértékű volt minden érzésünk elfojtott egoizmusa az Utolsó Napokat megelőző időben, hogy vajmi kevés embert lehetett találni a biztonságban élők között, akik valaha is kétségbe vonták volna, hogy ez a világ természetes és egyetlen elképzelhető rendje.
Amit Önök előtt most feltárok, az a bizonytalan életűek élete a régi rend alatt és remélem, hogy sikerül Önökkel megértetnem valamit ennek az életnek reménytelen keserűségéből, de ne képzeljék valahogy, hogy a biztonságban élők talán valami paradicsomi boldogságú életet éltek. Ők is megérezték a bizonytalanság alattuk tátongó szakadékának hatását, még ha nem is értették ezt meg. Az élet körülöttük csúnya volt; a csúnya és közönséges házak, a rosszul öltözött emberek, a nép szükségleteit árusító kereskedők köznapias hirdetései oly látványok voltak, amelyeket nem lehetett elkerülni. Tudatuk küszöbe alatt valami bizonytalanság lappangott; nemcsak, hogy nem gondolkoztak világosan, hanem ösztönszerűen idegenkedtek attól, hogy ezekről a kérdésekről egyáltalán gondolkozzanak. Az ő biztonságuk nem volt olyan tökéletes, hogy ne kellett volna állandóan rettegniök attól, hogy a szakadék felé zuhannak; mindig újabb és újabb kötelekkel igyekeztek önmagukat odakötni azokhoz a pontokhoz, amelyek biztonságot ígértek nekik; "összeköttetéseik", érdekeik ápolása, törekvésük arra, hogy helyzetüket megerősítsék és megjavítsák, állandó nyomasztó gondja volt lelküknek. Thackeray-t kell elolvasniuk, ha az ő életük teljes ízét meg akarják ismerni. Olvassák el azokat a könyveket, amelyek ebből a korból fenmaradtak. Mindegyik nemzedék siratja a cselédek ama "hűségé"-nek pusztulását, melyet valósággal egyetlen nemzedék sem tapasztalt soha. Olyan világ, mely a maga egyik sarkában szennyes, az szennyes a maga egészében, de ezt ők sohasem érthették meg. Nekik az volt a meggyőződésük, hogy semmiből nincs elég a világon ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle, azt hitték, hogy ez az Isten szándéka és az élet megváltozhatatlan rendje és szenvedélyesen, a jogosságnak bizonyos érzésével ragaszkodtak aránytalan osztályrészükhöz. Bizonyos érintkezést tartottak fenn azok között, akiket nagyban és egészben a biztonságban élőknek lehetett tekinteni, és akiket úgy hívtak: "a Társaság". De ha meg tudják érteni ezeket az idegenszerű eszméket, amelyeken a régi rendszer alapult, ugyanolyan mértékben meg fogják érteni azt a rettegést is, amely ezeket az embereket elfogta akkor, ha valamelyik hozzátartozójuk olyasvalakivel akart házasságot kötni, aki a bizonytalan életűek csoportjához tartozott. Leányaik és asszonyaik esetében ez igen ritka eset volt, de akár nő, akár férfi tette meg ezt a lépést, ezt rettenetes társadalmi bűnnek tekintették. Semmit sem tekintettek olyan nagy bajnak, mint ezt.
Önök valószínűleg tudják, hogy azokban a napokban milyen rettenetes sors várt a bizonytalanságban élők osztályából való lányra, aki szerelemből, házasság nélkül engedett az odaadás ösztönének, és így meg fogják érteni Nettie különleges helyzetét a fiatal Verrallal szemben. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak hátrányt kellett szenvednie. És minthogy mindaketten a nagy érzelmi izgatottság állapotában voltak, és miután egymással szemben csodálatos nagylelkűségekre voltak képesek, nyílt kérdés volt és természetszerűleg nagymértékű aggodalom forrása olyan pozíciójú anyára nézve, mint Verrallné, vajjon nem-e az ő fia lesz az, aki hátrányt szenved, hogy ennek a szenvedélyesen izzó és felelősséggel nem törődő viszonynak nem az lesz-e a következménye, hogy Nettie, mint a Checkshill Towers kastély jövendő úrnője fog fellépni. A valószínűség erősen ellene szólt ennek az eshetőségnek, de ilyen dolgok is elő szoktak fordulni.
Tudom, úgy hangzanak ezek a törvények és szokások, mintha valami aljas lelkületű őrült kitalálásairól szóló feljegyzések volnának. Pedig ezek abban az eltűnt világban, amelybe valamilyen véletlen folytán, belészülettem, legyőzhetetlen tények voltak, és őrültnek bélyegezték azt, aki a dolgok valamilyen jobb állapotáról próbált álmodozni. Próbálják csak elképzelni! Ezt a leányt, akit én egész lelkemmel szerettem, akiért kész lettem volna életemet feláldozni, nem tartották elég jónak ahhoz, hogy a fiatal Verrall feleségül vehesse. Pedig csak rá kellett néznem ennek a fiatalembernek a sima, csinos, jellegzetesség nélküli arcára, hogy felismerjem, hogy ez nálamnál gyöngébb és semmiképpen nem kiválóbb emberi lény. Nettie előtt az a kilátás állt, hogy ennek az embernek játékszere lesz addig, amíg az félre nem dobja, és társadalmi rendszerünk mérge annyira belefészkelődött az ő lelkébe is, - ennek a férfinek estélyi ruhája, cselekvési szabadsága és pénze oly szép dolgoknak látszottak Nettie előtt, engem pedig annyira nyomorúságba öltözöttnek látott, - hogy e kilátásokhoz beleegyezését adta. Ha pedig valaki felháborodott azokon a társadalmi konvenciókon, amelyek az ilyen helyzetet tették lehetővé, arról azt mondták, hogy "osztályirigység" hajtja, és úriszületésű papok szemrehányást tettek nekünk, ha a legenyhébben fel mertünk háborodni oly igazságtalanság ellen, melyet ma egyetlen élő ember el nem tűrne és amelyből egyetlen élő ember sem volna hajlandó hasznot húzni.
Mi értelme volt annak, hogy "békéről" beszéljen az ember, amikor nem volt béke? Az egyetlen remény, hogy abból a régi rendetlen állapotú világból kiszabadulunk, a lázadásban volt és a halálos összeütközésben.
De ha igazán meg tudják érteni a régi élet gyalázatos különösségét, meg fogják érteni azt is, hogy az öreg Verrallné megjelenésének miféle magyarázata ötlött akkor azonnal eszembe.
Az öregasszony azért jött, hogy valami kompromisszumot kössön ennek a szerencsétlenségnek az ügyében!
Stuarték pedig hajlandók lesznek kompromisszumot kötni! Ezt - sajnos - nagyon is jól láttam.
Amikor ezt a most azonnal bekövetkezendő találkozást Stuart és úrnője között előre láttam, oly végtelen undor fogott el, hogy ennek folytán erőszakos és ostoba módon viselkedtem. El akartam kerülni, hogy ezt a dolgot lássam, hogy még csak Stuart első gesztusát is meglássam ebben az irányban, el akartam kerülni bármi áron.
- Én elmegyek - mondottam - és minden további búcsúzás nélkül hátat fordítottam Stuartnak.
Visszavonulásom vonala az öreg hölgy mellett vezetett el, és így néhány lépést tettem feléje.
Láttam, hogy megváltozik arca kifejezése, ajkai kissé szétnyílnak, homloka összeráncolódik és szemei tágranyílnak. Kellemetlen alaknak érzett engem már első látásra, és az a mód, ahogy feléje mentem, mintha elvette volna a lélegzetét.
Az öreg hölgy ott állt a melegház padozatára levezető három vagy négy lépcsőfok legfelsőbbiken. Egy-két lépést tett visszafelé, mintegy siető lépteim határozottságán megsértődött méltósággal.
Egy szóval sem köszöntöttem.
Azaz valóban mégis csak köszöntöttem valamiképpen. Nem akarok most mentegetőzni azért, amit ennek az asszonynak mondottam - én ezeket a dolgokat nyíltan feltárom önök előtt, - és azt hiszem, minél teljesebb pőreségben látják azokat, annál jobban megértik és megbocsátják. Brutális, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy valami súlyos sértést vágjak ennek a nőnek a fejéhez.
Így aztán ehhez a szegény öreg, költségesen felcicomázott asszonyhoz a következő szavakat intéztem, egész osztályát magába foglaló többesszámban: "Pokoli földtolvajok!" - mondtam neki egyenesen a szemébe, - azért jöttetek, hogy pénzt ajánljatok ezeknek az embereknek?
És anélkül, hogy megvártam volna, hogy mit tud erre válaszolni, otthagytam a faképnél és eltüntem, ökölbe szorított kézzel rohanva ki ismét az ő világából...
Azóta próbáltam elképzelni, hogy ez az egész jelenet őrá miféle hatást tehetett. Az ő különleges világegyetemében én eddig egyáltalán nem léteztem, vagy csak úgy léteztem, mint valami homályos fekete dolog, valami jelentéktelen kis pont a távolban, amely időnkint át szokott menni az ő parkján, így volt ez mostanig, eddig a percig, amikor ő eljött, bizonyos józan nyugalommal vegyes aggodalom állapotában, a saját biztonságos kertjébe, és kereste Stuartot a melegházak között. Erre én hirtelen megjelentem életében, sötét arcú, rosszul öltözött fiatalember képében, ott, annak a lombos falú, téglás padozatú sikátornak a közepén, először sértő módon bámultam rá, azután pedig haragos arckifejezéssel mentem feléje. Elképzelhetetlen ellenségesség és tiszteletlenség volt viselkedésemben, amikor fölmentem a lépcsőkön, ijesztő módon megálltam előtte, egy pillanatig olyan lettem, mint a francia forradalom és a legnagyobb hevességgel vágtam a fejéhez azokat a gonosz és érthetetlen szavakat. Pillanatig szinte azzal fenyegettem, hogy megsemmisítem. Szerencsére ez volt a tetőpontja ennek a jelenetnek.
Azután pedig tovább mentem, és a világegyetem körülbelül olyan maradt, amilyen mindig volt, kivéve azt a kavargó örvényt és a bizonytalanságnak ama halvány árnyalatát, melyet ez a velem kapcsolatos epizód maga mögött hagyott.
Akkoriban soha nem jutott eszembe, hogy a gazdagok nagy része teljesen jóhiszeműen volt gazdag. Én azt hittem, hogy ők pontosan úgy látják a dolgokat, ahogy én, csak gonosz módon tagadják. Pedig az igazság az volt, hogy az öreg Verrallné épp olyan képtelen volt arra, hogy kételkedjék annak a ténynek tökéletes jogosságában, hogy az ő családjának nagy birtoka van, mint amilyen képtelen lett volna vizsgálat tárgyává tenni az angol egyház harminckilenc alaptételét, vagy bármelyikkel ama egyéb ércpillérek közül foglalkozni, amelyeken biztonságban nyugodott az ő világegyeteme.
Kétségtelen, hogy rendkívül megijesztettem és felizgattam. De megérteni nem tudott.
Az ő fajtájához tartozó emberek, úgy látszik, általában nem értették meg a gyűlölet ama villámszerű fellobbanásait, amelyek időnként megvilágították a lábuk előtt elterülő, sok embertől népes sötétséget. Az ilyesvalami pillanatra kiugrott a sötétségből és eltűnt, mint egy fenyegető alak az elhagyott országút szélén, amelyet egy másodpercig megvilágít az ember késő éjszaka ott döcögő kocsijának a lámpája, és amelyet a következő pillanatban ismét elnyel az éjszaka. Az éjjeli lidércálmokhoz hasonlították ők az ilyen epizódokat, és legjobb igyekezetükkel törekedtek elfelejteni az ilyen jelenségeket, amelyek szerintük kellemetlenek voltak ugyan, de nyilván minden jelentőség nélküliek.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:52 | Üzenet # 11 · Megosztás: |
|
|
IV. FEJEZET
A háború
1.
Attól a pillanattól kezdve, amikor azokat a sértéseket az öreg Verrallné fejéhez vágtam, úgy éreztem magam, mintha valaki volnék, mintha személyemben testesíteném meg mindazokat, akiket ebből a világból kitagadtak. Nem maradt bennem sem a büszkeségnek, sem az örömnek semmi reménye, egész lényem tajtékzó lázadássá vált Isten és az emberiség ellen. Nem éltek bennem most már határozatlan szándékok, amelyek majd ebbe, majd abba az irányba tereltek volna, hanem teljesen világos lett előttem most már, hogy mit kell tennem. Tiltakozni fogok a világ rendje ellen és ha kell, meg is fogok halni.
Meg fogom ölni Nettie-t, aki mosolygott és ígért és másnak adta oda magát, és aki az én szememben most az élet minden elképzelhető gyönyörét, minden elérhetetlen örömét, az ifjúi szív minden füstbement elképzelését képviselte; és meg fogom ölni Verrall-t, aki az én szememben mindazokat képviselte, akik társadalmi rendünk gyógyíthatatlan igazságtalanságából hasznot húznak. Meg fogom ölni mindkettejüket. És amikor ezt megtettem, főbe fogom lőni magamat, és majd meglátom, hogy miféle földöntúli bosszúállás fogja követni azt a határozott szándékomat, hogy nem vagyok hajlandó tovább élni.
Valóban erre voltam elhatározva. Szörnyű harag dúlt bennem. Fölöttem pedig, teljesen elhomályosítva a csillagokat, győzedelmeskedve az alatta járó sárga fogyó hold felett, az óriás üstökös terpeszkedett az égbolt tetejéig.
- Csak azt akarom, hogy ölhessek! - kiáltottam. - Csak azt akarom, hogy ölhessek!
Így ordítottam. Olyan lázban voltam, amely szembeszáll az éhséggel és a fáradtsággal; hosszú időn át csatangoltam végig a Lowchester felé vezető mezőn, önmagammal beszélgetve, most pedig, hogy eljött az éjszaka, hazafelé gyalogoltam, végig az egész huszonhét kilométeres úton, anélkül, hogy pihenésre gondoltam volna. Reggel óta nem ettem semmit.
Azt hiszem, olyan lehetett akkori állapotom, mint egy őrülté, sőt őrjöngéseimre vissza tudok emlékezni.
Voltak idők, amikor zokogva jártam abban a fényességben, amely nem volt se nap, se éjszaka. Voltak idők, amikor mindent felforgató módon vitatkoztam azzal, amit a Minden Dolgok Szellemének neveztem. De mindig ahhoz a fehér dicsfényhez intéztem szavaimat fent az égen.
- Mért kell nekem itt ezen a világon mindig csak gyalázatot elszenvednem? kérdeztem. - Mért teremtettél engem olyan büszkeséggel, amely nem találhat kielégülést, olyan vágyakkal, amelyek széttépnek engem? Tréfa talán ez a világ - vicc, amellyel vendégeidet akarod kifigurázni? Bennem - még bennem is - nemesebb humor van ennél!
- Mért nem tanulsz tőlem bizonyos tisztességes könyörületet? Mért nem oltod ki életemet? Kínoztam-e én valaha, napról-napra, valami nyomorult férget, csináltam-e neki piszkot, hogy abban legyen kénytelen testét vonszolni, olyan piszkot, amelytől undorodik, éheztettem-e, vertem, zúztam-e, kigúnyoltam-e valaha? Hát akkor mért teszed ezt Te? A Te tréfáid nagyon is durvák. Próbálj meg, próbálj meg Te odafenn, valami enyhébb mulatságot; hallod-e? Olyasmit, ami nem fáj ilyen rettenetesen!
- Te azt mondod, hogy ez a Te szándékod - ez a Te szándékod velem. Azt mondod, hogy csinálsz valamit velem - hogy ezek egy lélek születésének szülési fájdalmai? Oh! hogy hihetnék Neked? Elfelejted, hogy van szemem más dolgokat látni. Hagyjuk az én esetemet, de mi van azzal a békával, amelyik a szekér kereke alá kerül, Isten? - És mi van azzal a madárral, amelyet a macska széttépett?
És ennyi istenkáromlás után rendesen nevetségesen szenvedélyes mozdulattal emeltem az ég felé a kezemet, mintha az önképzőkörben vitatkoznék. - Erre felelj nekem!
Egy héttel ezelőtt holdsütéses éjszaka volt, fehér fényességekkel, fekete és kemény árnyékokkal a park széles térségein, most azonban élénk volt a világítás s olyan, mintha valami világító köd borította volna el a világot. Feltűnően alacsony, fehér ködpárák, alig egy méternyire a föld fölött szállingóztak a füves térségek fölött és ebből a délibábos tengerből kísértetiesen emelkedtek ki a fák. Végtelen kiterjedésű, homályos árnyékú és különös volt a világ eme éjszakán, úgy látszott, mintha senki se járna odakünn; csak én és meg-megszakadó gyenge hangom úsztunk magányosan a néma titkok közepette. Néha vitatkoztam, a fönt elmondott módon, néha rosszkedvű lelki ürességgel magamban botorkáltam előre, néha pedig élessé és gyötrővé vált bennem kínjaim érzése.
A tompa érzéketlenség állapotát időnként a düh felforró őrülete váltotta fel, ha arra gondoltam, hogy Nettie nevet és kigúnyol, és hogy ő és Verrall egymás karjaiban fekszenek.
- Nem akarom! ordítottam ilyenkor. Nem akarom!
Az ilyen őrjöngési rohamok egyikében kihúztam forgópisztolyomat zsebemből és belelőttem a csendes éjszakába. Háromszor sütöttem el egymásután.
A golyók átsüvítettek a levegőn, a felriadt fák csökkenő erejű visszhangokban mondották el egymásnak, hogy mit tettem, végül pedig valami lassú véglegességgel mindent nyugalommá gyógyított ismét a végtelen és türelmes éjszaka. Lövéseimet, átkaimat és káromlásaimat, majd imáimat, - mert egy perccel később imádkoztam, - mind magába fogadta a Csönd.
Olyan volt ez, - hogy fejezhetem ezt ki? - mintha valami elfojtott felhördülés elcsendesült volna, beleveszett volna annak a fényességnek sugárzó, mindent legyőző birodalmába. Lövéseim zaja, a golyók nekiütközése a fáknak, egy pillanatig szédületes erejűek voltak, azután elmúltak. Azon vettem észre magam, hogy ott állok, felemelt forgópisztolyommal, meglepetten, azt érezve, hogy lelkem szenvedélyes hullámzását átjárja valami, amit nem tudtam megérteni. Erre fölnéztem vállamon át a nagy csillagra, megálltam és bámultam rá soká.
- Ki vagy Te? - mondottam végül.
Olyan voltam, mint a magános pusztaság vándora, aki hirtelen emberi hangot hall...
Azután ez is elmúlt.
Amikor följöttem a claytoni dombtetőre, emlékszem, hogy feltűnt nekem annak az embertömegnek a hiánya, amely most minden este itt szokott járni, hogy bámulja az üstököst, meg az, hogy a kis prédikátor a plakátfalak mögötti puszta térségen, aki óva intette a bűnösöket, hogy térjenek meg a Végítélet előtt, nem volt megszokott helyén.
Régen elmúlt már éjfél, amire ide értem, és az emberek már mind hazamentek. De ez nem jutott rögtön eszembe, és így az utcák néptelensége megdöbbentett és élesen megmaradt emlékezetemben. Tekintettel az üstökös fényességére a gázlámpákat mind kioltották, és ez szintén szokatlan látvány volt. A kis ujságárusító a csöndes Fő-utcában bezárta kioszkját és hazament aludni, de egy hírplakát, amelyet későn este tettek ki és elfelejtettek bevonni, még mindig kint lógott és hirdette a legújabb eseményt.
A szó, amely rá volt írva, - egyetlen egy szó állt rajta óriási betűkkel - ez volt: "HÁBORÚ".
Képzeljék el azt az üres, közönséges utcát, amely a maga ürességében visszhangozza lépteimet - egyetlen lélek nincs ébren, egyetlen lélek sem hallható, csak én. Aztán engem, ahogy megállok a plakát előtt. És ama alvó csendesség közepette, sietséggel rákenve a kartónra, kissé dűledező és rendetlen betűkkel, de teljesen világosan, olvashatóan ama hűvös meteori fényben lehetetlenül és elképesztően, amaz egyetlen szó mérhetetlen gonoszságát és szerencsétlenségét - "HÁBORÚ!"
2.
A lelkinyugalom ama állapotában ébredtem fel, amely oly gyakran követi a heves érzések kitörését.
Késő volt és anyám ott volt ágyam mellett. Valami reggelit hozott részemre ócska tálcán.
- Ne kelj még fel, kedvesem - mondotta. - Aludtál? Három óra volt, amikor az éjszaka hazaértél. Biztosan nagyon kifáradhattál.
- Arcod olyan fehér volt, mint a lepedő, és szemed fénylett... Megijedtem, amikor beengedtelek. A lépcsőn pedig megbotlottál.
Tekintetem nyugodtan kabátom zsebe felé fordult, ahol még mindig ott dagadt egy bizonyos tárgy. Anyám úgy látszik, nem vette észre.
- Checkshillben jártam - mondottam, - Tudod, talán, hogy - ?
- Levelet kaptam tegnap este, kedvesem - mondotta anyám és közel hajolt hozzám, hogy a tálcát térdeimre tegye; gyengéden megcsókolta hajamat. Egy pillanatig mindaketten csendben maradtunk; anyám arca gyengéden érintette fejemet.
Elvettem tőle a tálcát, hogy véget vessek ennek a szünetnek.
- Ne nyúlj a ruhámhoz, mama - mondottam éles hangon, amikor anyám kabátomhoz közeledett. - Magam is ki tudom kefélni.
Azután pedig, amikor félrefordult, megleptem azzal, hogy azt mondottam neki: - Drága, édes anyám te! Kissé - értelek. De - kérlek - most - édes anyám; ó, hagyjál engem! Hagyjál!
Ő pedig, a jó cseléd engedékenységével, elment. Drága megadó lélek, akivel oly rosszul bánt a világ és én magam!
Úgy éreztem ezen a reggelen, mintha szenvedély forgataga soha nem vehetne többé erőt rajtam. Bánatos szilárdság töltötte el lelkemet. Szándékom olyan hajthatatlanná vált bennem, mint a vas; nem volt bennem többé se szeretet, se gyűlölet, se félelem - csak nagy szánalmat éreztem édesanyám irányában mindama dolgok miatt, melyek még eljövendők voltak. Csendben fogyasztottam el reggelimet és azon gondolkoztam, hol fogok megtudni közelebbieket Shaphamburyre nézve és hogyan juthatok el oda. Minden földi vagyonom nem tett ki öt shillinget...
Rendszeres nyugalommal öltöztem fel, kiválasztva gallérjaim közül azt, amely legkevésbé volt kirojtosodva, és sokkal gondosabban borotválkoztam meg, mint rendesen; ezután pedig lementem a nyilvános könyvtárba, hogy megnézzem valami térképen, hol van ez a Shaphambury.
Shaphambury az essexi grófság partvidékén feküdt, bonyolult módon lehetett csak odajutni Claytonból. A vasúti állomáshoz mentem és jegyzeteket csináltam magamnak a vasúti menetrendről. Az állomás altisztjei, akikhez fordultam, nem tudtak pontos felvilágosítást adni, de a jegypénztár tisztje készséggel segített nekem kibogozni mindazt, amit tudni akartam. Akkor azután ismét kijöttem a szénporos utcára. Legkevesebb két font sterlingre lett volna szükségem.
Visszamentem a nyilvános könyvtárba és annak ujságolvasó termébe, hogy átgondoljam ezt a problémát.
Valami akaratom ellenére is fölkeltette figyelmemet. Az emberek teljesen kivételes mértékű nyugtalan érdeklődést tanusítottak a reggeli lapok iránt, többen voltak és többet beszéltek mint rendesen, és ez egy pillanatig megdöbbentett és zavarba ejtett. Azután pedig eszembe jutott: "Persze, ez a háború Németországgal!" Azt mondták, hogy valami tengeri csata van folyamatban az Északi Tengeren. Hadd csatározzanak! Visszatértem saját ügyeim átgondolásához.
Parload?
Megtehetném-e hogy elmenjek hozzá és kibéküljek vele, azután pedig pénzt kérjek tőle kölcsön? Mérlegeltem ennek az eljárásnak a kilátásait. Ezután arra gondoltam, hogy eladok vagy zálogba adok valamit, de ez nehezen kivihetőnek látszott. Télikabátom nem került egészen egy font sterlingbe, amikor új volt, órámért legfeljebb egy pár shillinget tudtam volna kapni. Mindegy, azért ez a két tárgy számításba volt vehető. Bizonyos belső ellenkezéssel gondoltam arra, hogy édesanyám szokott valami kis pénzkészletet összegyűjteni, hogy kifizethesse a házbért. Ezt mindig nagy titokzatossággal csinálta, és ezt a pénzt mindig bezárta egy ócska teáskészlet-szekrénybe hálószobájában. Tudtam, hogy majdnem lehetetlen lett volna tőle ennek a pénznek egy részét az ő beleegyezésével megkapni, és dacára annak, hogy azt mondtam magamnak, hogy ilyen ügyben, ahol szenvedélyről és halálról van szó, semmi apró ügy nem számít, mégsem tudtam szabadulni kínzó töprengéseimtől, ha arra a teáskészlet-szekrényre gondoltam. Nem volt semmi más mód? Talán ha már minden más forrást igénybevettem, kiegészíthettem volna a szerzett összeget azzal, hogy nyiltan kikönyörgöm tőle a hiányzó néhány shillinget. "Azok a másféle helyzetben lévő emberek" - mondottam magamnak, ez egyszer szenvedély nélkül gondolva a biztonságban élők fiaira, - "valószínűleg nehéz dolognak találnák azt, ha regényeiket zálogházi alapon kellene eljátszaniuk." De akárhogy van is, kellett valami módot találni.
Éreztem, hogy múlik a nap, de ez nem izgatott. "Lassan járj, tovább érsz" - szokta mondani Parload, és nekem az volt a szándékom, hogy mindent teljesen átgondolok, hosszan és gondosan célzok, azután pedig úgy cselekszem, mint ahogy a golyó röpül.
Amikor hazamentem ebédelni, megálltam egy pillanatig az egyik zálogház előtt, de úgy határoztam, hogy nem zálogosítom el órámat, amíg télikabátomat is el nem hozhatom.
Csendben ebédeltem, terveket forgatva fejemben.
3.
Ebéd után - körített burgonyát ettünk ebédre, - főleg burgonyából és egy pár harapásnyi káposztából és szalonnából állott ez az eledel - felvettem télikabátomat és sikerült kihoznom azt a házból, miközben anyám hátul a mosogatóhelyiségben volt elfoglalva.
A mosogatóhelyiség, abban a régi világban, az olyan házakban, amilyen a miénk volt, nedves, utálatos, nagyobb részében földalatti helyiség volt a sötét, egyben nappali szobául is szolgáló konyha mögött. A mi esetünkben ezt a helyiséget még piszkosabbá tette az a körülmény, hogy belőle nyilt a szenes pince, a fekete tisztátlanság tátongó szakadéka, ahonnét a mosogató helyiség egyenetlen téglapadozatára kis, az ember léptei alatt széjjelporló széndarabkák terjedtek szét. Ez volt a "mosogatás" színhelye, ama zsírral és nedvességgel kapcsolatos szertartásé, amely minden étkezést követett; a helyiség atmoszféráját mindig valami lehülőfélben levő gőzpára és a főtt káposzta emléke töltötte be, s ha erre a helyiségre gondolok, mindig magam előtt látom azokat a kormos, fekete foltokat, amelyek ama pontokat jelölték, ahol egy percre letették a lábasokat és üstöket, a krumpli-héjja darabokat, amelyek megakadtak a vízvezeték lebocsátó csövének szűrőjén, és azokat a leírhatatlanul borzalmas foszlányokat, amelyeket "törlőrongyoknak" neveztek akkoriban. Ennek a helyiségnek az oltára a "mosogató-vályú" volt, valami kőből készült medence, amelyhez még hozzányúlni is undorító volt, zsírréteg fedte, kellemetlen látványt nyujtott, és e felett volt egy vízvezetéki csap, amely úgy volt elrendezve, hogy telefecskendezett vízzel mindenkit, aki felnyitotta. Ez a csap volt a mi vízforrásunk. És ezen a helyen képzeljenek el egy kis szelid öregasszonyt, aki nem értett nagyon jól a munkájához, aki maga volt az önzetlenség és áldozatkészség lelke, piszkos sötétszürke ruhában, rosszul illő cipőben, oly kezekkel, amelyeket formájukból kivetkőztetett a sok munka, és borzas ősz hajjal - édesanyámat. Télen mindig ki volt vörösödve a keze, és rendszerint köhögött. És amíg ő ott mosogat, én elmegyek, eladni télikabátomat és órámat, hogy őt elhagyhassam.
Furcsa habozások vettek erőt rajtam, amikor ezt a két értékesíthető tárgyamat el akartam zálogosítani. Valami gyönge vonakodás attól, hogy ezt az elzálogosítást Claytonban vigyem véghez, ahol a zálogos ismert, elvitt annak a boltnak ajtajáig Swathingleaben, ahol forgópisztolyomat vettem meg annakidején. Itt viszont eszembe jutott, hogy talán túlsok adatot szolgáltatok magamról egy és ugyanannak az embernek, és így mégis visszamentem Claytonba.
Nem emlékszem már, mennyi pénzt sikerült kapnom, de tudom, hogy valamivel kevesebb volt, mint amennyibe a Shaphamburybe szóló egyszerű, csupán az odautazásra érvényes vasúti jegy került volna régebbi megállapításaim szerint. Erre, továbbra is a megfontoltság hangulatában, visszamentem a nyilvános könyvtárba, hogy megállapítsam, megrövidíthetem-e az utat azzal, ha tizenöt vagy húsz kilométert valahol gyalogolva teszek meg. Cipőim rettenetes állapotban voltak, most már a ballábamon levőnek talpa is kezdett lehámlani és észre kellett vennem, hogy minden tervem meghiúsulhatna, ha ebben a válságban olyan cipőt kell hordanom, amelyben csak csoszogva tudnék járni. Amíg csak lassan járok bennük, még kitartanak talán, de a kemény gyaloglást nem bírják ki. Elmentem a Hacker-utcai cipészhez, de ez nem volt hajlandó javítást negyvennyolc óránál rövidebb időre vállalni.
Öt perccel három előtt értem haza, azzal az elhatározott szándékkal, hogy az ötórai vonattal mindenesetre elutazom Birminghambe, de még mindig elégedetlen hangulatban a szükséges pénz hiánya miatt. Arra gondoltam, hogy talán valami könyvet zálogosítok el, vagy valami ehhez hasonlót, de semmi olyasmi nem jutott eszembe, aminek valami értéke volna. Anyám ezüstneműje - két húsléhez való kanál és egy sótartó - már néhány hete, nevezetesen a júniusi házbérnegyed napja óta el volt zálogosítva. De mindenféle esetleges lehetőségek gondolatával volt tele a fejem.
Ahogy felmentem a lépcsőfokon házunk ajtajához, azt vettem észre, hogy Gabbitas úr hirtelen pillantást vet rám tompa vörös színű függönyei mögül, valami ijedt elhatározottsággal szemében eltűnik, és amikor végigmentem a földszinti folyosón, hirtelen kinyitja szobája ajtaját és utamba áll.
Remélem, el tudnak képzelni mint sötét, durcás arckifejezésű fiatal kamaszt, kopott, olcsó, kifényesedett, régi ruhámban, fakó vörös nyakkendőmmel és kirojtosodott fehérneműmmel. Bal kezemet állandóan a zsebembe sülyesztve tartom, mintha ott volna valami olyan tárgy, amelyet kezem nem szívesen enged ki szorongató kulcsolásából. Gabbitas úr kisebb volt nálam, és az első benyomás, amit bárkire tett, valami derült, madárszerű lényé volt. Azt hiszem, hogy szeretett volna madárszerű lenni, meg volt benne a madárszerű varázsnak valami lehetősége, tényleg azonban lényéből hiányzott a madarak izzó vitalitása, meg aztán a madár lélekzete sohse fullad ki, annak a szája sohasem marad nyitva. Ama napok szokásos papi ruháját hordta, azt az öltözéket, amely a legfurcsább volt a régi világ valamennyi ruhája között, és annak is legolcsóbb formáját - valami tiszta szövésű, rosszul illő, furcsa szabású fekete köntöst! A hosszú reverenda hangsúlyozottan emelte ki teste hordószerűségét és lábai rövidségét. A nyakát teljesen körülvevő gallér alatt, fehér nyakravalóján az étkezés némi nyoma látszott, és nem nagyon tiszta fogai közt rózsafapipát szorongatott. Arcszíne fehéres volt, s bár nem volt még több harminchárom vagy harmincnégy évesnél, fakó szőke haja már gyérülni kezdett feje tetején.
Az önök szemében a legfurcsább figurává tette volna ezt az embert a jó megjelenés és méltóság teljes elhanyagolása. Bizonyára nagyon furának találnák, de ama régi napokban nemcsak elfogadták ezt a megjelenést, hanem még tisztelettel is fogadták. Csak most halt meg, egy-két éve, de külseje később teljesen megváltozott. Ahogy aznap délután láttam, nagyon lompos, cseppet sem vonzó megjelenésű kis emberi lény volt valóban; de ruhája alatt bizonyára megláthatták volna kidagadó pocakjában, amely elernyedt izmokról és étvágya fékentartásának teljes hiányáról tett tanuságot, gömbölyödő vállaiban, sárgás és foltos bőrében, hogy teljesen hiányzik belőle a külső szépségre irányuló bármely törekvés, ösztönszerűen érezte az ember, hogy ez így volt kezdettől fogva. Azt érezte az ember, hogy ez a kis pap nemcsak hogy határozott szándék és akarat nélkül úszott át az életen, elfogyasztva azt az ételt, amely útjába került, vallva azt a hitet, amely elébe jutott, és elvégezve minden erőteljesség nélkül azokat a teendőket, amelyekkel szembe került, hanem hogy ő maga is csak úgy véletlenül került bele az életbe. Az ember nem hihette róla, hogy ő a büszkeségnek és a fenkölt elhatározásnak, vagy valami tüneményes szerelmi szenvedélynek gyermeke, ő éppen csak... meglett véletlenül... De mi mindnyájan véletlenül lettünk meg akkoriban. Miért is beszélek éppen csak erről a szegény kis segédlelkészről ezen a hangon?
- Halló! - mondotta ő, a barátságos nyugodtság hangját erőltetve magára. - Nem láttalak hetek óta! Gyere be és diskuráljunk egy kicsit.
Meghívás a fogadó-szoba albérlője részéről parancsszámba ment. Nagyon szerettem volna ezt a meghívást visszautasítani, soha meghívás alkalmatlanabb percben nem ért, de nem jutott semmi eszembe, amivel kimenthettem volna magamat.
- Rendben van, - mondtam kényszeredetten, és Gabbitas úr kinyitotta előttem az ajtót.
- Nagyon örülök, - mondotta tovább. - Az embernek nincs sok alkalma intelligens beszélgetésekre ebben az egyházközségben.
Mi az ördögben töri ez a fejét, gondoltam magamban titokban. Idegesen vendégszerető barátsággal sürgött-forgott körülöttem, hirtelen kimondott töredék mondatokban beszélgetve, egymáshoz dörzsölve kezeit, és időnként kíváncsi pillantásokat vetve rám szemüvege mellől és felett. Amikor leültem bőrrel bevont karosszékébe, furcsa módon eszembe jutott az a bőrkarosszék, amely a claytoni fogorvos operáló szobájában állott - nem tudom miért.
- Úgy látszik, hogy az északi tengeren alaposan megtámadtak bennünket - mondotta valami ártatlan élénkséggel hangjában. - Örülök, hogy komoly harcot akarnak.
Valami kulturáltság hangulata volt szobájában, amely mindig elvette a bátorságomat és ez alkalommal is elfogódottá tett. Az ablak alatti asztal telve volt fényképészeti segédeszközökkel és az európai kontinensre tett utazásaira vonatkozó újabbkeletű albumokkal, és a műselyemszalagokkal díszített könyvespolcokon, amelyek a kandalló mindkét oldala mellett lévő falmélyedéseket kitöltötték, annyi könyv volt, hogy akkoriban szinte hihetetlennek tartottam, hogy valakinek ilyen nagy számú könyve lehet, - talán nyolcszáz volt összesen, beleszámítva a tisztelendő úr fényképalbumjait és egyetemi meg iskolai tankönyveit. Ezt a tudományos hangulatot még jobban aláhúzta egy kis fapajzs, amelyre valamelyik egyetemi kollégium címere volt ráfestve, és amely ott lógott a tükör felett, meg Gabbitas úr arcképe, egyetemi talárban és sapkában, amely berámázva lógott a szemközti falon. Ennek a falnak a közepén pedig ott állt Gabbitas úr íróasztala, amelyről tudtam, hogy kis rekeszek vannak benne, ha fel van nyitva, és amely őt nemcsak művelt, hanem irodalmi embernek is tüntette fel. Ennél az asztalnál írta Gabbitas úr a prédikációkat, amelyeket ő maga szerzett!
- Igen - mondotta Gabbitas úr elhelyezkedve a kandalló előtti szőnyegen, - a háborúnak előbb-utóbb el kellett következnie. Ha most elpusztítjuk az ő hajóhadukat, ezzel az ügy el van intézve!
Felállt lábujja hegyére, majd visszaejtette magát a sarkára és barátságos arckifejezéssel nézett az akvarell-képre, amelyet húga festett - ibolyacsokor volt a kép tárgya, - a tálalószekrény felett, mely éléskamra, teás-szekrény és borospince gyanánt is szolgált egyúttal.
- Igen - mondotta ezenközben. Köhögtem, és azon törtem a fejemet, hogyan tűnhetnék el minél előbb.
Megkínált dohánnyal - furcsa régi szokás volt ez akkoriban - és amikor köszönettel visszautasítottam, elkezdett bizalmas hangon beszélgetni erről a "rémes ügy"-ről, a sztrájkokról. - A háború nem fogja könnyebbé tenni a helyzetet ebben a tekintetben - mondotta és egy percig rendkívül komoly arcot vágott.
Arról beszélt, hogy milyen felháborító, hogy ezek a szénbányászok nem gondolnak feleségeikre és gyermekeikre, amikor tisztán a szakszervezet kedvéért sztrájkolnak, és ezzel ellenkezésre ingerelt és egy pillanatig eltántorított ama elhatározásomtól, hogy mielőbb megszökjem.
- Ebben a tekintetben nem tudok önnel egészen egyetérteni - mondottam, megreszelve a torkomat. - Ha az emberek nem sztrájkolnának most a szakszervezet kedvéért, ha megengednék, hogy azt feloszlassák, mi lenne velük akkor, ha a bérleszállítások és az azokkal járó nélkülözések bekövetkeznének?
Erre azt válaszolta a segédlelkész, hogy a munkások nem várhatják azt, hogy ők a legmagasabb béreket kapják akkor, amikor a bányatulajdonosok a legalacsonyabb árakon kénytelenek eladni a szenüket. Azt válaszoltam: - Nem így áll a dolog. A bányatulajdonosok nem járnak el méltányosan a bányászokkal. A bányászok kénytelenek védekezni!
Amire Gabbitas úr azt válaszolta:
- Nos, ezt nem tudom. Én már hosszabb ideje élek itt a Négy Városban, és azt kell mondanom, nem hiszem, hogy az igazságtalanságok mérlegén a bányatulajdonosok oldalára esik-e a túlsúly.
- A munkásokra esik rá - mondottam mintegy beleegyezően, szándékosan félreértve szavai értelmét.
Így lassan vitába elegyedtünk. - Ördög vigye ezt a vitát! - gondoltam magamban, de nem volt semmi ügyesség bennem az iránt, hogy kivonjam magamat a vitából, és izgatottságom kifejezést nyert hangomban. Három kis vörös folt jelent meg Gabbitas úr két orcáján és orrahegyén, de hangja nem árulta el belső izgalmát.
- Értse meg kérem - mondottam. - Én szocialista vagyok. Én nem hiszem, hogy a világ arra való, hogy egy törpe kisebbség minden többi ember orrán táncoljon.
- Kedves barátom - mondotta a tisztelendő Gabbitas úr, - én is szocialista vagyok. Ki nem az? De ez nem visz rá az osztálygyűlöletre.
- Önre nem taposott rá olyan rettenetesen ez az átkozott rendszer. Rám igen, én éreztem ennek a rendszernek egész súlyát.
- Ó! - mondotta ő, és amikor ezt a szót kiejtette, hirtelen kopogás zaja hallatszott a ház bejárata felől; és miközben ő feszült figyelemmel megállt, hallani lehetett, amint édesanyám beenged valakit, majd pedig félénk kopogás hallatszott a szoba ajtaján.
- Most - gondoltam magamban, és felkeltem, hogy elmenjek, de Gabbitas nem engedett. - Nem, nem, nem! - mondotta. - Csak a Dorcas-féle pénz miatt jöttek.
Mellem elé tartotta kezét, mintha fizikai kényszert akart volna rám gyakorolni és elkiáltotta magát: "Tessék!"
- Hiszen éppen most válik érdekessé beszélgetésünk - mondotta tiltakozó hangon; közben pedig belépett egy nem egészen fiatal úrhölgy, aki nagy szerepet játszott az egyházi jótékonyság terén Clayton-ban.
A segédlelkész üdvözölte a kisasszonyt, aki az én jelenlétemről nem vett tudomást, odament íróasztalához, én meg ott maradtam állva karosszékem mellett, de anélkül, hogy lehetséges lett volna a szobából kimennem.
- Nem zavarok? - kérdezte Ramell kisasszony.
- A legkevésbé sem - válaszolta a segédlelkész; kihúzta a tolóasztalkákat és felhúzta az íróasztal redőnyét. Nem kerülhettem el, hogy ne lássam, amit csinál.
Annyira bosszantott, hogy képtelen voltam elmenni, hogy ebben a pillanatban gondolataimban nem kapcsoltam össze délelőtti pénzhajszámat azzal a ténnyel, hogy a segédlelkész pénzt vesz ki íróasztala fiókjából. Durcásan hallgattam Ramell kisasszonnyal való beszélgetését és úgyszólván, ahogy Walesban mondják, "a szemem elejével" láttam csak azt a kis lapos fiókot, amelynek fenekén, úgy látszik, a font-sterlinges aranyak egészen jelentékeny száma volt elszórva.
- Az emberek olyan kevés megértéssel vannak, nem érik be azzal, ami rájuk jut - panaszkodott Ramell kisasszony. Hogy is lehetett volna ez másképpen az olyan társadalmi szervezet mellett, amely közel állt az őrülethez?
Elfordultam tőlük, a kandallótálcára tettem lábamat, a plüssel szegélyezett kandallópárkányhoz támasztottam könyökömet és tanulmányoztam azokat a fényképeket, pipákat és hamutálcákat, amelyek ezt a párkányt díszítették. Mit is kellett átgondolnom, mielőtt lemegyek az állomáshoz?
Természetesen! Elmém valami kényszeredett kis ugrást tett - olyan volt ez, mintha arra kényszerítik az embert, hogy feneketlen szakadékon ugorjon át - és rábukkant az aranyokra, amelyek éppen most tűntek el újból, ahogy Gabbitas úr bezárta fiókját.
- Nem akarom tovább megzavarni beszélgetésüket - mondotta Ramell kisasszony, az ajtó felé vonulva vissza. Gabbitas úr udvariasan sürgött-forgott körülötte, kinyitotta az ajtót és kikísérte őt a folyosóra és egy pillanatig a legteljesebb közelségben éreztem magam ama aranyokkal - legalább tíz vagy tizenkét darab lehetett, úgy gondoltam...
A kapu becsukódott és Gabbitas úr visszatért. Menekülésre való alkalmamnak vége volt.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:53 | Üzenet # 12 · Megosztás: |
|
|
4.
- El kell mennem - mondottam, erősen vágyódva arra, hogy ebből a szobából kikerüljek.
- Kedves barátom - mondotta a lelkész ellenmondást nem tűrő hangon -, szó sem lehet róla. Hiszen - biztosan nincsen semmi, ami miatt önnek el kellene mennie - és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy más mederbe terelje beszélgetésünket, azt kérdezte tőlem:
- Ön még nem mondotta meg nekem, hogy Burble kis könyvéhez mit szól?
Most már, ostoba színlelt engedékenységem mögött, szenvedélyes düh lobogott bennem ez ellen az ember ellen. Eszembe jutott megkérdezni magamat, vajjon miért is deferáljak ennek az embernek, és miért mondjam meg neki véleményemet csupán enyhített formában? Miért tegyek úgy, mintha vele szemben társadalmi és szellemi inferioritásban volnék? Ő azt kérdezte tőlem, mit tartok Burble felől. Elhatároztam, hogy megmondom neki - ha szükséges, arrogáns módon. Akkor talán elenged. Nem ültem le újból, hanem megálltam a kandalló sarka mellett.
- Ez volt az a kis könyv, amit Ön mult nyáron adott nekem kölcsön? kérdeztem.
- Igen jól érvel, ugyebár? kérdezte Gabbitas, és kezével a karosszékre mutatott, rábeszélően sugárzó arcát fordítva felém.
Állva maradtam. - Nem keltett bennem valami nagy véleményt abban a tekintetben, hogy érvelni tudna, mondottam.
- Egyike volt a legtehetségesebb püspököknek, akik valaha is betöltötték a londoni püspöki széket.
- Lehetséges. De nagyon gyönge álláspont az, amelynek védelmében ő ebben a könyvében ide-oda kapkod.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hogy Burblenek nincs igaza. Nem látom, hogy be tudta volna bizonyítani álláspontja helyességét. Nem hiszem, hogy a kereszténység igaz. Ő maga is jól tudja, hogy ő csak úgy tesz, mintha hinne azoknak a dolgoknak igazságában, amelyeket mond. Érvelése - hülyeség.
Gabbitas úr, azt hiszem, egy árnyalattal sápadtabb lett, mint amilyen rendesen volt, és modorából eltűnt a behizelgő rábeszélés. Szeme és szája kerekké váltak, arca is mintha kerekké vált volna, szemöldökei meggörbültek megjegyzéseim hallatára.
- Sajnálom, hogy ön így gondolkozik, mondotta végre, megakadt lélekzettel. Nem ismételte meg felszólítását, hogy foglaljak helyet. Egy-két lépést tett az ablak felé, majd ismét visszafordult. - Azt hiszem, azt Ön is beismeri, - kezdte, az intellektuális leereszkedés kissé bosszantó hangján...
Nem akarom elmondani Önöknek sem az ő érveit, sem az enyéimet. Ha a dolog érdekli Önöket, meg fogják találni könyvmúzeumaink elhagyott sarkaiban azokat az összeaszott, olcsó irodalmi műveket - például a Racionalista Sajtó Egyesület kiadványait, - amelyekre az én érveim voltak alapítva. Ott fekszenek mellettük az ócska könyvek furcsa halmazában, összekeveredve velük, az orthodoxia végtelen számú "Válaszai", mint a két tábor összegyűlt hullái valami olyan lövészárok mélyén, amely körül sok harc folyt. Őseink e számos vitáját - pedig szenvedélyes viták voltak azok gyakran - ma már senki sem képes megérteni. Önök, fiatalabbak, tudom, türelmetlen megdöbbentséggel olvasták őket. Nem tudják megérteni, hogy értelmes lények hogyan hihették e kontroverziák legtöbbjében, hogy egyáltalán komoly vitát folytatnak? A rendszeres gondolkodás valamennyi régi módszere, az arisztóteleszi logika fura abszurditásai ma már régen az elgondolhatatlanság sötétségébe kerültek, követve a mágikus számokat, a misztikus számokat és a mindenható neveknek ama varázserejét, mely már akkoriban is csak a gyermekmesékben szerepelt, önök éppoly kevéssé tudják megérteni theológiai szenvedélyeinket, mintahogy nem tudják már megérteni a régi népek ama szeszélyét, hogy isteneikről csak körülírásokban nyilatkozzanak, vagy azt, hogy vad emberek bánatban sorvadtak el és haltak meg, mert lefényképezték őket, vagy azt, hogy egy Erzsébet királynő korabeli kisgazda visszafordult valami fontos napi útról, mert három varjúval találkozott. Még magam is, aki pedig magam mentem át rajtuk, szinte kételkedve emlékszem vissza akkori vitatkozásainkra.
A hitet ma is meg tudjuk érteni, minden ember hit által él, de a régi időkben mindenki reménytelen módon összetévesztette a hitet - azzal, hogy el kell hinni kényszerű, hihetetlen módon, bizonyos ál-konkrét állításokat. Hajlandó vagyok azt mondani, hogy hit, ahogy azt mi értjük, nem volt sem az úgynevezett hívőkben, sem az úgynevezett hitetlenekben - nem volt ehhez elegendő intellektuális erő bennük. Nem tudtak bízni, csak úgy, ha láthattak, megtapinthattak és mondhattak valamit, mint barbár őseik, akik nem tudtak valami cserében megállapodni anélkül, hogy bizonyos jelvényeket ne cseréltek volna ki egymás közt. Ha nem imádtak is már fákat és köveket, sőt már zarándoklással és képekkel se pótolták ki ezirányú szükségleteiket, de még mindig szenvedélyesen ragaszkodtak a szóképekhez, a nyomtatott szavakhoz és formulákhoz.
De miért elevenítsük fel a régi hitviták emlékeit!
Elég elmondanunk annyit, hogy az Istent és az Igazságot kutatva, nagyon gyakran elvesztettük önuralmunkat és mindkét részen válogatottan bolond dolgokat mondtunk. És egészben véve - hetvenhárom esztendőm pártatlan perspektivájából nézve a dolgot, - kimondhatom az ítéletet, hogy ha az én dialektikám rossz volt, a tisztelendő Gabbitas úré mindenképpen még sokkal rosszabb volt.
Kis piros foltok jelentek meg arcán, és bizonyos nyafogás a hangjában. Mind durvábban szakítottuk félbe egymást. Tényeket találtunk ki és tekintélyekre hivatkoztunk, akiknek neveit rosszul ejtettem ki; és látva, hogy Gabbitas irtózik a magasabb kritikától és a németektől, nem csekély hatással hivatkoztam Marx Károlyra és Engelsre, mint bibliamagyarázókra. Ostoba vita volt! nevetséges vita! - el kell képzelniök, amint folyton hangosabbá vált vitánk, amint valami veszekedő hang abban mindinkább erősbödött - miközben édesanyám kétségtelenül ott settenkedett a lépcsőházban és ijedten figyelte vitánkat, mint aki azt mondja: "Kedvesem ne sértsd meg azt a bizonyos rendszert! Ó, ne sértsd meg! Gabbitas úr jóban van vele. Próbálj meg úgy gondolkozni, hogy mindazt igaznak tartod, amit Gabbitas úr mond" - bár mindazonáltal érintkezésben maradtunk egymással oly módon, hogy úgy tettünk, mintha kölcsönösen bizonyos mértékben deferálnánk egymásnak. A kereszténység ethikai felsőbbsége minden egyéb vallás felett került a vita homlokterébe - nem tudom hogyan. Merész, fantasztikus általánosítások keretében tárgyaltuk ezt a kérdést, történelmi ismereteink hiányos volta folytán. Én indíttatva éreztem magamat arra, hogy a kereszténységet azzal támadjam meg, hogy az a rabszolgák ethikája, és kijelentettem, hogy tanítványa vagyok egy Nietzsche nevű német írónak, aki akkoriban nagy népszerűségnek örvendett.
Ahhoz képest, hogy tanítványa voltam, meg kell vallanom, nagyon kevéssé voltam tájékozva a mester műveiről. Valóban mindazt, amit róla tudtam, a "Kürt" mult heti számának egyik kéthasábos cikkéből tanultam meg. De Gabbitas tisztelendő úr nem olvasta a "Kürt"-öt.
Tudom, hogy most erősen igénybe veszem hiszékenységüket, ha elmondom önöknek, hogy ma már kevés kétségem van aziránt, hogy Gabbitas tisztelendő úr még a nevét sem ismerte Nietzschének, dacára annak, hogy ez az író egészen meghatározott és különálló támadó álláspontot képviselt ama hittel szemben, mely a tisztelendő úr védelmére volt bízva.
- Nietzsche tanítványa vagyok, mondottam olyan ember arckifejezésével, mint aki részletes magyarázatot adott.
Gabbitas úr olyan félősen tért ki ez elől a név elől, hogy én azt azonnal megismételtem.
- Tudja ön azt, hogy Nietzsche mit mondott? - kérdeztem, haragosan sarokba szorítva Gabbitas urat.
- Nietzschének kétségtelenül kielégítő mértékben megadták a választ, mondotta ő, még mindig megpróbálva, hogy győzzön a vitában.
- Kicsoda? kérdeztem hevesen. - Ezt mondja meg nekem? és könyörtelenül várakozó állásba helyezkedtem.
5.
Szerencsés véletlen mentette fel Gabbitas urat attól, hogy erre a kihívásra feleljen és ezzel egy lépéssel tovább vitt személyes szerencsétlenségem útján.
Kérdésem nyomán véletlen lódobogást hallottam odakünn, melyet a kerekek súroló zaja és megállása követett. Szalmakalapos kocsist és egy pár szürke lovat pillantottam meg. Szinte hihetetlen eleganciájú kocsi volt ez Clayton számára.
- Ejha! - mondotta Gabbitas tisztelendő úr, az ablakhoz lépve. - Ó, hiszen ez az öreg Verrallné! Az öreg Verrallné! Valóban! Mit akarhat tőlem?
Felém fordult. A vita heve eltűnt arcából, mely úgy sugárzott, mint a nap. Nem mindennap szokott vele megtörténni, amint észrevettem, hogy Verrallné eljön őt meglátogatni.
- Oly gyakran jönnek hozzám látogatók, akik miatt meg kell szakítanom beszélgetéseimet - mondotta szinte vigyorogva. - Ugyebár megbocsát nekem egy percre! Azután... azután majd válaszolok önnek arra az emberre nézve. De ne menjen el. Kérem, ne menjen el. Biztosíthatom... rendkívül érdekes dolgok...
Kiment a szobából, bizonytalan tiltó gesztusokkal.
- Muszáj elmennem! - kiáltottam utána.
- Nem, nem, nem! - hallatszott hangja a folyosóról és azt hiszem, hozzátette: - Megvan a válaszom az ön kérdésére, - meg azt - ön teljes tévedésben van! - és láttam, amint leszalad a ház előtti lépcsőfokokon, hogy üdvözölje az öreg hölgyet.
Káromkodtam. Három lépést tettem az ablak felé és ez egy méternyi közelségbe hozott ahhoz az átkozott fiókhoz.
Egy pillantást vetettem rá, aztán arra az öreg asszonyra, akinek olyan abszurd módon nagy hatalma volt és a következő pillanatban már az ő fiának és Nettienek képe lobogott agyamban. Stuartok kétségtelenül már tudomásul vették a befejezett tényeket. És én is...
Mit csinálok én itt tulajdonképpen?
Mit csinálok én itt tulajdonképpen, miközben az ítélkezés lehetősége kisiklik kezeim közül?
Felébredtem. Hirtelen energia töltötte el egész lényemet. Egy pillantást vetettem a segédlelkész alázatosan hajlongó hátára, az öreg hölgy kiugró orrára és reszkető kezére, a következő pillanatban pedig gyors, tiszta mozdulatokkal felnyitottam a kis fiókot és négy aranyat zsebembe csúsztattam. Azután ismét betettem a fiókot és az ablakhoz léptem. Azok ott lenn még mindig beszélgettek.
Ez a dolog rendben volt. Lehet, hogy még csak órák multán fogja megnézni fiókja tartalmát a segédlelkész. Egy pillantást vetettem faliórájára. Még húsz percem van a birminghami vonat indulásáig. Van annyi időm, hogy vehessek egy pár cipőt és még elérjem a vonatot.
Bátran kimentem a folyosóra, fogtam kalapomat és botomat... Menjek el mellette szó nélkül?
Igen. Ez a helyes! Nem fog velem vitába bocsátkozni, mialatt ily fontos személyiséggel van elfoglalva... Merészen lementem a lépcsőfokokon.
- Szeretném, ha csinálna nekem egy jegyzéket, Gabbitas úr, mindazokról az esetekről, amelyek valóban megérdemlik a támogatást - mondotta az öreg Verrallné.
Különös, de nem jutott eszembe akkor, hogy itt van egy anya, akinek a fiát én meg fogom ölni. Nem láttam őt ebben a vonatkozásban egyáltalán. Ehelyett teljesen eltöltötte lelkemet annak a felismerése, hogy mily kiáltóan hülye az a társadalmi rendszer, amely ennek a gutaütött öreg nőnek ad hatalmat arra, hogy az élet sürgős szükségleteit megadja embertársai százainak vagy megtagadja tőlük, aszerint, hogy micsoda buta, régi, bolond, nevetséges képzetei vannak az ő "érdemességükre" nézve.
- Csinálhatnánk egy ilyen ideiglenes listát, - mondotta Gabbitas úr és rám nézett olyan ember arckifejezésével, akit súlyos gondok foglalkoztatnak.
- Muszáj elmennem, - mondtam válaszul gyors, kérdő pillantására, és hozzátettem: - Húsz perc múlva visszajövök - és továbbmentem utamon. A segédlelkész visszafordult Verrallné felé, mintha engem ugyanabban a percben már elfelejtett volna. Talán nem is bánta alapjában véve, hogy elmentem.
Rendkívül nyugodtnak és ügyeim intézésére képesnek éreztem magamat, mondhatnám felvidított ez a gyors, sikeresen végrehajtott lopás. Végre most megvalósul nagy elhatározásom. Nem deprimált többé leküzdhetetlen akadályok érzése, éreztem, hogy fel fogok tudni használni kínálkozó véletlen alkalmakat, és javamra fogom tudni őket fordítani. Lemegyek a Hacker-utcába, a kis cipészboltba, - veszek egy jó erős pár cipőt, - tíz perc - azután elmegyek a pályaudvarra - további öt perc - és onnan - elindulok utamra! Annyira cselekvőképesnek és erkölcsmentesnek éreztem magamat, mintha én volnék Nietzsche "emberfeletti embere", aki máris megjelent a világon. Arra nem gondoltam, hogy a segédlelkész órája esetleg késhetett is egy pár percet.
6.
Lekéstem a vonatról.
Részben azért volt ez, mert a segédlelkész órája késett valamicskét, részben a cipész kereskedői makacssága miatt, aki csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy még egy pár cipőt próbáljak fel, amikor már kijelentettem, hogy időm letelt. Megvettem mégis a végleges pár cipőt, hamis címet adtam meg neki, hogy oda küldje a régi cipőmet, és az az érzésem, hogy én vagyok a nietzschei emberfeletti ember, csak akkor szűnt meg, amikor megpillantottam a vonatot, amint kirobog az állomásból.
De ekkor sem vesztettem el a fejemet. Szinte azonnal eszembe jutott, hogy abban az esetben, ha azonnal üldözőbe vennének, nagy előny volna rám nézve, ha nem Claytonból induló vonatra ülnék; hogy valóban ezt tenni nagy hiba lett volna, melytől szerencsés véletlen óvott meg. Már úgyis igen meggondolatlan dolog volt tőlem, hogy Shaphambury-re nézve kérdezősködtem; a jegypénztár tisztje biztosan emlékezni fog erre, ha az üldözők hozzája fordulnak ez iránt. Most azonban a valószínűség az, hogy ez a jegypénztári tiszt nem is fog belekerülni az ügybe. Ennélfogva be sem mentem a pályaudvarra, nem tettem úgy, mint aki lekésett a vonatról, hanem nyugodtan továbbmentem, végig az országúton, átmentem a gyalogjáró-vashídon, és visszamentem nagy kerülővel a White-féle agyagbánya és a munkáskertek mellett, át a clayton-i dombtetőn, Two-Mile Stone-ig, ahol, úgy számítottam, bőségesen elegendő időm lesz arra, hogy elérjem a 6 óra 13 perckor induló vonatot.
Nem voltam ekkor különösen izgatott vagy ijedt állapotban. Tegyük fel, így érveltem magamban, hogy valami véletlen folytán a segédlelkész azonnal visszamegy ahhoz a fiókhoz: biztos-e, hogy mindjárt észreveszi négy arany hiányát tíz vagy tizenegy között? Tegyük fel, hogy észreveszi - azonnal azt fogja-e hinni, hogy én vittem el őket ? És ha ezt hiszi, azonnal fog-e cselekedni, vagy várni fog-e arra, hogy visszajövök-e? Ha azonnal cselekszik, anyámmal fog-e vajjon beszélni vagy el fogja hívni a rendőrséget? Azután pedig: egy tucat országút és szinte ugyanannyi vasúti vonal is vezet ki Clayton vidékéről: honnan tudná a lelkész, hogy én melyiket választottam. Tegyük fel, hogy azonnal odamegy a helyes állomáshoz, nem fognak emlékezni elutazásomra ama egyszerű oknál fogva, hogy nem utaztam el. De talán emlékezni fognak Shaphambury-re vonatkozó kérdezősködésemre. Nem volt valószínű, hogy erre sor kerül.
Elhatároztam, hogy nem megyek Shaphamburybe közvetlenül Birminghamből, hanem onnét előbb Monkshamptonba megyek, innen Wyvernbe, és igy észak felől megyek le Shaphamburybe. Ez valószínűleg szükségessé fogja tenni, hogy valamilyen helyen útközben megszállják éjszakára, de másrészt ez az eljárás sikeresen fog elrejteni mindennemű üldözés elől, hacsak azt nem csinálják nagyon alaposan. És végre is, ez jelenleg még nem gyilkossági ügy, hanem csak négy font sterling ellopásának ügye.
Kiokoskodtam magamból minden aggodalmat, még mielőtt felértem volna n clayton-i dombtetőre.
Amikor felértem a domb tetejére, visszanéztem. Micsoda világ volt ez! S hirtelen átéreztem, hogy utoljára látom most ezt a világot. Ha utolérem a szökevényeket és sikerül tervemet végrehajtanom - velük együtt fogok meghalni - vagy felakasztanak. Megálltam és figyelmesebben néztem vissza arra a széles, csúnya völgyre.
Szülőföldem volt ez a völgy, én pedig most elmegyek innét, úgy hittem, örökre, és ebben az utolsó perspektívában, e városok csoportja, amely szült, felnevelt és megnyomorított engem, megfejthetetlenül sajátságosnak tűnt fel előttem. Talán az is hozzájárult, hogy ezt a tájképet innen, erről a mindent összefoglaló kilátóhelyről rendszerint csak olyankor szoktam látni, amikor fátyolt vont rá és megenyhítette körvonalait az éjszaka; ma a hétköznap gőzében állt előttem ez a táj, a délutáni nap éles fényében. Lehet, hogy részben ennek volt tulajdonítható idegenszerűsége. És lehet az is, hogy volt valami azokban az emóciókban, melyeken most több mint egy hét óta átmentem, ami fokozta éleslátásomat, ami lehetővé tette, hogy átlássak olyasmin is, ami megszokott dolog volt, hogy kérdés tárgyává tegyem az elfogadott dolgokat is. De bizonyos vagyok benne, hogy ekkor éreztem át először, milyen ötletszerű, milyen rendszertelen valami az otthonok és ércbányák, a szénbányák és téglagyárak, a vasúti műhelyek, a csatornák, az iskolák, a vasgyárak és kohók, a templomok, kápolnák, munkáskerti fakalibák eme nagy összevisszasága, a füstös, rút, véletlen-szülte létesítmények eme szédületes, rendetlen összesürűsödése, amelyben az emberek olyan boldogan éltek, mint a békák a szemetesládában. Minden egyes dolog megkárosította a körülötte levőket és elvette előlük a teret, minden egyes dolog ignorálta a körülötte levő többi dolgot; a kohó füstje bepiszkította a téglagyár agyagját, a vasút kattogása megsüketítette a templomi imádkozok fülét, a kocsma romlottságot vitt az iskola falai közelébe, kedélytelen otthonok nyomorúságosan húzódtak meg az indusztrializmus szörnyűségesen hatalmas építményei tövében, és az egész a tapogatódzó ostobaság benyomását tette. Az emberiség megfulladt a maga termékei közepette, és az egész energiáját arra fordította, hogy növelje a rendetlenséget, amelyben élt, mint valami vak, sebzett állat, amely egy mocsár közepén szenved, küzködik és csak annál mélyebben sülyed a mocsárba.
Nem gondoltam át világosan mindezt a dolgot ezen a délutánon. Még sokkal kevésbé kérdeztem meg magamtól, hogy én, gyilkos szándékommal, hogyan állok mindezekhez a dolgokhoz. Úgy írom le annak a rendetlenségnek és fulladozásnak a felismerését itt és most, mintha én akkor gondolatok formájában ismertem volna fel, pedig valóban csupán átéreztem, múló hangulatként éreztem át egy pillanatig, ahogy visszanéztem, és a következő pillanatban az egész ismét tovatűnt elmémből.
Sohasem látom viszont többé ezt a tájat. Erre tértem vissza gondolataimban. Az bizonyos, hogy nem sajnálom. A valószínűség az, hogy tiszta levegőben, tiszta ég alatt fogok meghalni.
A távoli Swathingleaből egy kis hang ért ide, valami távoli embertömeg ordításának végtelen pici hangja, azután pedig gyors egymásutánban három lövés zaja.
Ez egy darabig megdöbbenten ott tartott engem... Nos, akárhogy van is, én ezt mind itthagyom. Hála Istennek, hogy itt hagyom! Ekkor pedig, ahogy megfordultam, hogy tovább menjek, eszembe jutott édesanyám.
Nagyon rossz világban hagyom én itt szegény édesanyámat! Gondolataim egy pillanatig nagyon élesen koncentrálódtak reá. Ott lenn, ama délutáni világításban, jár most édesanyám ide-oda, nem tudja még, hogy elvesztett engem, görnyedten szorgoskodik a homályba boruló alagsori konyhában, talán valami lámpát visz most a mosogatóhelyiségbe, hogy ott megtisztítsa, levágja kanócát, vagy pedig ott ül, türelmesen, a tűzbe bámulva, várva, hogy hazajöjjek esti teára. Nagy szánalom költözött szívembe ő iránta, nagy, bűnbánó érzés azok miatt a súlyos bajok miatt, amelyek az ő ártatlan feje köré gyűlnek. Végre is, miért csinálom én ezt a dolgot?
Miért?
Újra megálltam hirtelen, amikor a dombtető pereme már ott tornyosodott köztem és otthonom közt. Szinte kedvem volt már hazatérni édesanyámhoz.
Ekkor azonban eszembe jutottak a segédlelkész aranyai. Ha máris észrevette hiányukat, mi az, amihez visszatérnék?
S ha visszatérnék is, hogy adhatnám őket vissza?
S milyen lesz az az éjszaka, miután lemondtam bosszúmról? S milyen lesz az az idő, amikor a fiatal Verrall visszajön? És Nettie?
Nem! Ezt a dolgot meg kellett csinálni.
De legalább megcsókolhattam volna édesanyámat, mielőtt elmentem, valami üzenetet hagyhattam volna hátra részére, legalább egy kis időre megnyugtathattam volna őt. Ő bizonyára egész éjszakán át figyelni fog minden hangra és várni fog engem...
Küldjek neki táviratot Two-Mile Stone-ból?
Nem lehet ezt már; késő, késő. Így cselekedni annyit jelentene, mint elárulni az útirányt, amelyet választottam, magamra vonni az üldözést, gyorsan és biztosan, ha lesz üldözés. Nem! Édesanyámnak szenvednie kell!
Vad elszántsággal mentem Two-Mile Stone felé, de most mintha már valami az enyémnél nagyobb akarat irányította volna arrafelé lépteimet.
A sötétség beállta előtt értem Birminghambe, és éppen elértem még az utolsó vonatot Monkshampton felé, ahol az éjszakát tölteni szándékoztam.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:53 | Üzenet # 13 · Megosztás: |
|
|
V. FEJEZET
A két szerelmes üldözése
1.
Amikor a vonat tovább vitt Birminghamből Monkshamptonba, nemcsak oly vidékre vitt, ahol eddig még soha nem voltam, hanem egyúttal a napfény köznapi világából, abból a világból, amelyben rendes és megszokott színe és formájuk van a dolgoknak, elvitt a csodálatos, különös, precedens nélküli éjszakába, amely fölött ama utolsó napok óriás meteorja uralkodott.
Abban az időben valami sajátságos hangsúlyozottsága volt a nap és az éjszaka megszokott váltakozásának. Nap és éjszaka úgy váltak el egymástól, hogy eltérő voltuk napról-napra jelentősebbé vált mindenféle világi történésre vonatkozólag. Nappal az üstökös csupán egyik napihíre volt az ujságoknak, amelyet ezer közvetlenebb, az életre nézve jelentősebb hír kiszorított az emberek tudatából, elenyésző jelentőségűnek látszott a háború forgatagához képest, amely most elért bennünket. Csillagászati jelenség volt, valahol messze Kína fölött, milliónyi kilométer távolságban a földtől, az égbolt mélységeiben. Megfeledkeztünk róla. De mihelyt leszállt a nap, mindenki újra meg újra kelet felé fordult, és a meteor ismét átvette uralmát fölöttünk.
Az ember várta felkelését, és mindazonáltal minden éjszaka meglepetés volt megjelenése. Mindig nagyobb fénnyel kelt fel, mint amilyet remélni mert az ember, napról-napra nagyobb lett, körvonalaiban napról-napra csodálatos változások mutatkoztak, most pedig valami csodálatos, kevésbé fényes, sötétebben zöld korong jelent meg rajta, amely abban az arányban nőtt, mint a meteor maga: földünk rávetett árnyéka. Ennek is megvolt a maga fénye, úgyhogy ez az árnyék nem volt éles körvonalú vagy fekete, hanem valami foszforeszkáló fényben izzott, kisebb fényességgel, mint azon a részen, amely a nap sugarait is visszaverte. Amint a zenith felé emelkedett a meteor, mihelyt a trónjáról lemondó napot a nappali világosság utolsó mögötte úszó foszlánya is követte, ennek az új csillagzatnak zöldes-fehér fénye egyszerre számkivetésbe küldötte a nappal valamennyi valóságát és valami ragyogó kísértetszerűség fényét borította a dolgokra. A csillagtalan éjszakát maga körül valami egészen különösen mély sötétkék színűvé tette, a világ legmélyebb, legintenzívebb színe volt ez a sötétkék szín, olyan, amilyet soha se láttam se azelőtt, se azóta. Arra is emlékszem, hogy, amint kinéztem a vonatból, amely kattogó rázással vitt Monkshampton felé, feltűnt nekem, hogy mindabba az árnyékba, amelyet a meteor vetett, valami sajátságos rézvörös fény vegyült.
Csúnya angol ipari városainkat a képzelet tündérvárosaivá változtatta ez a fény. A városi hatóságok mindenütt megszüntették az utcák világítását - az üstökös fénye elegendő volt arra, hogy az ember a legkisebb betűs ujságot is elolvassa világánál - és így Monkshamptonban sápadt, fehér, ismeretlen utcákon mentem végig, amelyek villamos ívlámpagömbjei árnyékot vetettek a járdára. Itt is, amott is vöröses narancsfényben égtek a házak kivilágított ablakai, mintha álombéli függönybe vágott lyukak lennének, amely mögött kohó tüze ég. Hangtalan lépésű rendőr holdfényből szőtt fogadót mutatott nekem; zöldarcú ember nyitott kaput s itt töltöttem az éjszakát. Másnap reggel nagy zaj közt kezdte meg a fogadó reggeli üzemét; piszkos kis sörház volt, amely bűzlött a sör szagától, kövér, piszkos fogadósa volt, vörös foltokkal nyakán s a kis kockás kövezeten a kocsma előtt nagy volt a forgalom zaja.
Kijöttem, miután kifizettem számlámat, az utcára, amely két ujságárus kiáltásaitól volt hangos, meg egy kutya zajos ugatásától, aki versengeni próbált velük. Az ujságárusok azt kiabálták: "Nagy angol szerencsétlenség az Északi Tengeren. Elveszett egy hadihajó, egész legénységével együtt!"
Vettem egy ujságot és a vasúti állomás felé mentem, elolvasva ama részleteket, melyeket a régi civilizáció eme diadaláról közöltek, arról, hogy mikép röpítették levegőbe ezt a hatalmas vashajót, amely tele volt ágyúkkal, robbanó anyagokkal, a legdrágább és legszebb gépekkel, melyeket ama kor egyáltalán elő tudott állítani, - mikép röpítették levegőbe kilencszáz ép, egészséges, szolgálatra alkalmas férfivel együtt, akik mindnyájan felette voltak az átlagnak - egy kontakt-akna segítségével, amelyet egy német tengeralattjáró vontatott maga után. A háborús izgalom lázába olvastam bele magamat. Nemcsak hogy elfelejtettem a meteort, hanem egy időre még megfeledkeztem tervemről is, mely a vasúti állomáshoz vitt, mely megvétette velem jegyemet és amely most visz tovább Shaphambury felé.
Így ismét átvette a maga jogait a forró nap, s az emberek megfeledkeztek az éjszakáról.
Minden éjszaka, éjszakáról-éjszakára mind határozottabban sugárzott felénk a szépség, a csodálatosság, az egek mélységeinek igérete, mi pedig elnémultunk és bámultunk egy ideig. De mihelyt eljöttek újból a hajnal megszokott szürkeségű hangjai, mihelyt hallottuk a felgördített vasredőnyök és a zörgő tejeskocsik csörömpölését, újból megfeledkeztünk mindenről s a poros, szokott nappal ásítva nyujtózott ismét felénk. A szénfüst tisztátalansága sávokban szállingózott végig az égen és mi felkeltünk, hogy hozzáfogjunk az élet tisztátalan, rendetlen napi teendőihez.
"Ilyen volt az élet mindig" mondottuk; "ilyen lesz is mindig."
Ama éjszakák dicső szépségét úgyszólván általánosan látványnak tekintették csupán. Nem jelentett az ránk nézve semmit. Nyugat-Európában csupán az alsóbb néposztályok egyik kis, tudatlan része tekintette az üstököst úgy, mint a világ végét bejelentő csodát. A kontinensen, ahol volt parasztság, máskép állt a dolog, de Angliában már eltűnt a parasztság. Mindenki olvasott ujságot. Az ujság ama csendes napok folyamán, mielőtt Németországgal való viszályunk tetőpontja felé rohant, teljesen eloszlatta annak a lehetőségét, hogy ez az ügy pániknak legyen okozója. Még az országúti csavargók meg a gyermekek a gyermekszobákban is megtanulták, hogy ama fénylő felleg legfeljebb pár száz tonna súlyú lehet mindössze. Ezt a tényt kétségtelenné tették azok az óriási mértékű elterelődések, melyek végül is egyenesen nekifordították az üstököst a mi világunknak. Három kis aszteroid mellett haladt el, anélkül, hogy pályájukból a legkisebb mértékben kizökkentette volna őket; míg maga az üstökös három teljes ívfoknyi utat írt le ezalatt. Amikor bele fog ütközni földünkbe, nagyszerű látvány lesz, kétségtelenül, azokra nézve, akik a földnek azon az oldalán lesznek, amelyen az összeütközés bekövetkezik, de egyéb semmi. A meteor mind nagyobb helyet fog elfoglalni az égen, de fényessége magvát mind nagyobb mértékben fogja beborítani a föld árnyéka és a végén az egész égboltot a meteor fogja betölteni, a fényes zöld fellegekből álló égboltot, fehér fényességgel a látóhatár körül, kelet és nyugat felé. Ezután valami szünet következik el - szünet, melynek tartama nem volt egészen pontosan meghatározható - aztán pedig, kétségtelenül, a hulló csillagok sziporkázó áradata. Szokatlan színűek lesznek talán, amiatt az ismeretlen elem miatt, melynek jelenlétét a színkép zöld részében mutatkozó új vonal jelezte. Egy kis ideig úgy lesz, hogy a zenith felől sziporkázva fog hullani a hullócsillagok áradata. Némelyik ezek közül remélhetőleg a földre fog érni és vegyelemezhető lesz.
Ez lesz minden, mondotta a tudomány. A zöld fellegek sebes forgatagban fognak keringeni, majd el fognak tünni és lehet, hogy lesznek zivatarok. De az üstökösfény széttépett foszlányai mögött ismét meg fog jelenni a régi ég, meg fognak jelenni a régi csillagok és minden úgy lesz ismét, mint valamikor volt. És minthogy mindez a legközelebbi hét keddjének reggelén hajnali egy és délelőtti tizenegy óra közt fog végbemenni - én a szombatról vasárnapra virradó éjszakát töltöttem Monkshamptonban, - csak részben lesz látható - ha egyáltalában látható lesz - földünknek ezen a felén. Talán, ha későn következik be, nem lát majd az ember belőle egyebet, mint egy-egy hulló csillagot az ég alján. Mindezt velünk a természettudomány legnagyobb bizonyossága gyanánt közölték. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy eme utolsó éjszakák az emberi tapasztalások legszebbjei és legemlékezetesebbjei közé tartoztak.
Az éjszakák nagyon melegek lettek és miután másnap hiába jártam be Shaphamburyt, rettenetes gyötrelmet okozott nekem, amikor ama dicső fény megjelent az égen, az a gondolat, hogy ennek a fénynek tüneményes áldása alatt szerelmeskedtek egymással az ifjú Verrall és Nettie.
Jártam oda meg vissza, vissza meg oda, végig a tengerparti házsoron, arcába nézve a sétáló fiatal pároknak, kezemet készenlétben tartva zsebemben, szívemben valami különös fájdalommal, mely nem volt rokon a dühhel. Míg végre valamennyi sétáló hazament és ágyba feküdt és én egyedül maradtam a csillaggal.
A vonat, amely aznap délelőtt Wyvernből Shaphamburybe hozott egy teljes órát késett; azt mondták, bizonyos csapatműveletek miatt volt ez, melyeket abból a célból hajtottak végre, hogy szembeszállhassanak az Elbe torkolata felől jövő esetleges német megszálló támadással.
Shaphambury furcsa benyomást tett reám már akkor is. Valami érlelődött bennem abban az időben, ami megéreztette velem sok elfogadott dolog furcsaságát. Ma visszapillantva rá, még sokkal furcsábbnak látom. Különösnek látszott ez az egész város az én szememben, aki még kevés világot láttam; különösnek látszott még maga a tenger is. Csak kétszer jártam előzetesen tenger partján, egész életemben, akkor is a wales-i parton lévő fürdőhelyeken voltam, amelyeknek hatalmas kősziklái és magas hegyekből álló háttere egészen mássá tették a tengeri látóhatár benyomását, mint amilyen az a keletangliai lapos parton. Itt is vannak szirtek, de amit itt szirteknek neveznek, nem egyéb, mint barnás-fehér földből álló töredező part, mely többnyire nem magasabb tizenöt méternél.
Mihelyt megérkeztem, rendszeres kutatást indítottam meg Shaphambury-ben. Mind a mai napig a legvilágosabban emlékszem arra a tervre, amelyet magamban akkor kialakítottam és arra, hogy kutatásaimat mennyire megnehezítette az, hogy mindenki ellenállhatatlan vággyal arról kívánt beszélni, mi a valószínűsége annak, hogy a németek a tenger felől megtámadnak bennünket, mielőtt a mi La Manche csatornabeli hajóhadunk védelmünkre ide érkezne. Kis kocsmában aludtam Shaphambury egyik félreeső uccájában vasárnap éjszaka. Wyvern-ből csak délután két órára érkeztem Shaphambury-be, mivel vasárnap csak igen kevés vonat jár és semmiféle nyomra nem bukkantam, csak hétfőn késő délután. Ahogy a kis helyiérdekű vonat a domb oldalát megkerülve, közelébe ért ennek a kis fürdőhelynek, az ember meglátott egy csomó dombos-völgyes, füvel benőtt térséget, amelyek közepén nagyszámú feltünő deszkaplakát keltette fel az ember figyelmét és metszette darabokra a tenger távoli látókörét. E plakátok legtöbbje élelmiszerekre, vagy oly gyógyszerekre vonatkozott, amelyek arra voltak hivatva, hogy kövessék az élelmiszereket; a színük pedig nem úgy volt megválasztva, hogy szépek legyenek, hanem inkább úgy, hogy feltünőek legyenek, hogy kiemelkedjenek ama keleti partvidék enyhe, szürkés hátteréből. De ezeken a reklámtáblákon kívül különféle, nagy hangú nevet viselő "telektömbök" nagy, fehér alapon fekete betűs fölirást viselő névtáblái is láthatók voltak. Ama idők individualista vállalkozó szelleme odavezetett, hogy szinte az egész vidéket a tengerparti városok körül feldarabolták építési telkekké, amelyekhez megfelelő utakat is építettek. Anglia egész partvidéke, kivéve a déli és keleti part egy kis részét, ebben az állapotban volt és ha megvalósultak volna minde tervek ígéretei, a szigetország teljes lakosságát el lehetett volna helyezni a tengerparton. Természetesen ez egyáltalán nem történt meg, a tengerpart eme egész elrútítása csak azért történt, hogy egy kis értelmetlen telekspekulációt bátorítson és mindenfelé csupán a telekügynökök plakátjait lehetett látni, mindenféle állapotban az új és a pusztulófélben levő között, látni lehetett rosszul épített, ilyen telektömb kihasználása végett létesített uccákat, amelyeket benőtt a fű, itt-ott pedig, az ilyen uccák sarkán, valami nagyhangú táblát, mely szerint ez a "Trafalgar Avenue", vagy az "Út a tengeri kilátáshoz". Imitt-amott egy-egy kisebb tőkepénzes, egy-egy boltos, akinek "megtakarított pénze" volt, kiszolgáltatta telkét az ottani építő-vállalkozóknak és épített magának házat.
Alaposan megnéztem a várost, mielőtt kutatásaimat megindítottam. Az ucca rosszul kezdődött, egy sorával az olcsó, hivalkodó, fizetésképtelennek látszó boltoknak, egy kocsmával és egy bérkocsiállomással, azután egy csomó kis vörös villa következett, amelyeket részben elrejtettek bokros kertjeik, végül pedig az ucca egy rendetlenül csillogó, de egészben véve tetszetős Fő-uccává alakult át, amelyen aznap délután mindenfelé le voltak bocsátva a redőnyök, és amelyen vasárnapi csend uralkodott. Valahol a háttérben templom harangja hallatszott és gyermekek mentek élénkszínű, újaknak látszó ruhákban a vasárnapi iskolába. Azután a gipszfaragványokkal díszített penzióépületek szegélyezte téren át elérkeztem egy aszfaltból, euonymus-bokrokból álló kerthez - ez volt a tengeri sétány. Leültem egy öntöttvasból készült székre, és mindenekelőtt végignéztem a sáros, homokos tengerpart széles sávján, furcsa kerekes kabinjaival, amelyekre újtalálmányú pilulák hirdetései voltak ráfestve, - azután pedig végignéztem a tengerparti házsoron, amelyről ezekre az emésztési tanácsokra nyílt kilátás. Penziók, magánszállodák és kiadó lakásokat tartalmazó villák terraszokon csoportosulva terültek el szorosan jobbra és balra tőlem, azután pedig hirtelen végük volt; az egyik irányban állványok jelezték, hogy valami építkezés van folyamatban; a másik irányban egy üres hézagon túl, hatalmas, kiemelkedő vörös építmény meredt az égbe, óriási szálloda, amely törpévé kicsinyített minden egyéb épületet. Észak felé alacsony, sápadtszínű sziklák voltak, amelyeken kis fehér sátrak látszottak, mintha kis fehér fogai lennének a szikláknak: ezekben táboroztak a város önkéntesei, teljesen felfegyverezve. Dél felé a homokos zátonyok hosszú sora húzódott, köztük néha egy-egy bokor, vagy egy csomó csenevész fenyő, és itt-ott egy-egy plakát-tábla. Kemény, kék ég borult eme egész kép fölé, a napfény tintasötétségű árnyékokat vetett, kelet felé pedig fehér lett a tenger. Vasárnap volt és az ebéd még otthon tartotta a legtöbb embert.
Furcsa világ! - gondoltam magamban már akkor is, - önök előtt ma szinte lehetetlenül furcsának kell, hogy feltűnjön - és egy kis idő multán kényszerítettem magamat, hogy visszatérjek a magam ügyéhez.
Hogyan kérdezősködjem? Mit kérdezzek az emberektől?
Hosszasan töprengtem ezen, - kezdetben kissé fáradt és indolens voltam, - hirtelen azonban eszmék áradata indult meg bennem.
Megoldásom eléggé ötletes volt. A következő mesét találtam ki. Én most véletlenül itt vagyok szabadságon Shaphambury-ben, és felhasználom ezt az alkalmat, hogy megkeressem egy igen értékes toll-boának jogos tulajdonosát, amely toll-boát nagybátyám wyverni szállodájában felejtett egy fiatal hölgy, aki egy fiatal úrral utazott, - kétségtelenül valami fiatal házaspár. Valamikor csütörtökön kellett, hogy ezek ide Shaphambury-be megérkeztek légyen. Sokszor mondtam el ezt a történetet magamnak, és elfogadható neveket találtam ki nagybátyám és szállodája részére. Ez a mese mindenesetre teljesen indokolni fogja azokat a kérdéseket, amelyeket az emberekhez intézni fogok.
Ezt elhatároztam magamban, de egy ideig még ott ültem a parton, nem volt meg bennem az energia, hogy hozzá fogjak. Végre a nagy szálloda felé irányítottam lépteimet. Ennek a szállodának feltűnő pompája az én tapasztalatlan ítéletem számára azt jelezte, hogy bizonyára ez a hely az, amelyet egy jó családból való gazdag fiatalember ki fog választani.
Hatalmas huzatmentes körforgó ajtót forgatott meg részemre egy fényes, zöld egyenruhába öltözött, ironikusan udvarias alportás, aki ruháimat nézte, miközben kérdéseimet hallgatta, azután pedig német kiejtéssel utasított a ragyogó fényben tündöklő főportáshoz, aki viszont tovább utasított egy hercegi külsejű fiatalemberhez, aki sárgarézzel díszített és ragyogóra fényezett pult mögött ült. Olyan volt ez a pult, mintha banké lett volna, - nem is egy banké, száz banké. Ez a fiatalember, miközben kérdéseimre válaszolt, galléromra és nyakkendőmre szegezte tekintetét, - én pedig tudtam, hogy ezek rettenetes állapotban vannak.
- Szeretnék megkeresni egy hölgyet és egy urat, akik kedden érkeztek Shaphambury-be, - mondottam.
- Ismerősei uraságodnak? - kérdezte a fiatalember az iróniának valami rettenetes finomságával.
Végül is sikerült megállapítanom, hogy itt a fiatal pár semmiesetre sem lakott. Lehet, hogy itt ebédeltek, de szobát nem vettek. Ismét kimentem a hotelből - az ajtót ismét tiszteletteljesen forgatta meg részemre az alportás - a társaságba bele nem illés kényelmetlen érzésével lelkemben és aznap délután nem próbálkoztam meg újabb szállodákkal.
Elhatározottságomban mintha valamilyen apály állott volna be. Most már több ember sétált a tengerparton, és vasárnapi eleganciájuk megalázó érzést keltett bennem. Annyira tudatom előterébe került saját személyem, hogy szándékomról szinte megfeledkeztem. Éreztem, hogy zsebemnek a forgópisztoly okozta dagadtsága nagyon feltűnő, és szégyenkeztem. Végigmentem a tengeri sétányon, túl a városon, ott aztán lefeküdtem a partra, nagy kavicsok és tengerparti pipacsok között. A reakciónak ez a hangulata egész délután uralkodott rajtam. Este, körülbelül naplemente táján, elmentem a vasúti állomásra és ott a hordároknál kezdtem kérdezősködni. De rájöttem, hogy a hordárok olyan emberek, akik jobban emlékeznek a poggyászdarabok formájára, mint az emberekre, és nekem halvány sejtelmem sem volt arról, hogy miféle poggyászt hoztak valószínűleg magukkal Nettie és a fiatal Verrall.
Ezután egy nyálasszájú, falábas öregemberrel beszélgettem, aki ezüst gyűrűt hordott, és azokat a lépcsőfokokat seperte, amelyek a parti sétányról a strandra vezettek. Ez az ember sokat tudott fiatal párokról, de csak általánosságban, és semmit nem tudott arról a meghatározott fiatal párról, amelyet én kerestem. A legkellemetlenebb módon emlékeztetett az élet érzéki oldalára és egyáltalán nem bántam, amikor rövidesen hadihajó jelent meg a tengeren előttünk, jelzéseket váltott a parti őrséggel és a táborral, és így végét szakította az öregember megjegyzéseinek a nyári utazásokról, a tengerpartról és az erkölcsökről.
Elmentem, leültem egy székre a sétányon, és néztem a hideg tűz ama emelkedő fellegeit, amelyek elhomályosítani kezdték a pirosló nyugati égboltot. Déli fáradságom mulófélben volt, vérem elkezdett ismét forróbban keringeni. Mihelyt pedig a szürkület és ama fenséges fényesség elfoglalta a napvilág helyét és megszüntette ennek a szokatlan környezetnek köznapi furcsaságát, a céltalan materializmus hangulatát, amely nap közben áradt belőle, a regényesség érzése visszatért belém és újból feléledtek a szenvedélyre, becsületre, bosszúra vonatkozó gondolataim. Emlékszem, hogy a hangulatnak ez a megváltozása ebben az esetben rendkívül élénk módon történt meg, de úgy gondolom, hogy kevésbé élénken számtalanszor éreztem ugyanezt.
Az a furcsa illuzióm volt ezen az éjszakán, hogy Nettie és szerelmese ott vannak közelemben és hogy rövidesen rájuk is fogok találni. Elmondtam már, hogyan mentem a szürkületben, őket keresve minden párban, amely felém közeledett. Végre pedig álomba merültem, egy szokatlan hotelszobában, amelynek falai tarka színekkel díszített bölcs mondásokkal voltak teleaggatva, és átkoztam magamat, amiért elpazaroltam egy napot.
Hiába kerestem őket másnap egész délelőtt, de ebéd után gyors egymásutánban a nyomok egészen megdöbbentő sokaságára bukkantam rá gyorsan egymás után. Miután először nem találtam egyetlen olyan fiatal párt, amely megfelelt volna a fiatal Verrallnak és Nettie-nek, hirtelen bosszankodásomra négy olyan párt fedeztem fel, amelyek mindegyike ők lehettek volna.
E négy pár mindegyike lehetett volna az, amelyet kerestem; egyikükre nézve se voltam azonban ebben bizonyos. Mind a négy pár szerdán vagy csütörtökön érkezett. Két pár ezek közül még mindig ott lakott azokban a szobákban, amelyeket felfogadtak, de ezek közül egyik sem volt otthon. Késő délután sikerült listámat megszűkíteni azáltal, hogy egy drappruhás fiatalembert, aki pofa-szakállt és hosszú kézelőket viselt, és kísérőjét, egy harmincéves vagy ennél idősebb, tudatosan nagyúri dámát játszó hölgyet kiküszöböltem. Utáltam őket, amikor elém kerültek; a másik fiatal pár pedig hosszú sétára ment el, és bár én ott strázsáltam a penziójuk előtt addig, amíg a tüzes felleg megjelent az égen, mégis elkerültem őket valahogy, amikor hazatértek. Később aztán megláttam őket, amint egy külön kis asztalnál ebédeltek az erkélyes ablak mögött, piros ellenzős gyertyák álltak közöttük, és időnként kinéztek erre a fényességre, amely nem volt se éjszaka, se nappal. A lány rózsaszín estélyi ruhájában nagyon könnyednek és csinosnak látszott - elég csinosnak ahhoz, hogy elkeserítsen, szép karja volt és fehér, formás válla, félreforduló arca és szőke haja füle körül telve volt szubtilis gyönyörűségekkel; de nem volt Nettie, és a boldog férfi, aki vele volt, régi arisztokráciánk ama furcsa degenerált típusa volt, melyet az oly különösen gyakran hoz létre, - semmi áll, nagy, csontos orr, kis szőke fej, unott arckifejezés és olyan nyak, amely ingújj számba menő gallért követelt és kapott. Kint álltam a meteor élénk fényében, gyűlöltem őket és átkoztam, amiért ilyen soká feltartottak. Addig álltam ott, amíg nyilvánvaló volt, hogy észrevettek, amint ott álltam az irigység fekete megtestesüléseként, sötét szilhuettként a fényes háttér előtt.
Ezzel Shaphambury el volt intézve. A kérdés, amelyet most el kellett döntenem, az volt, hogy a hátralevő két pár közül melyiknek kövessem útját.
Visszamentem a parti sétányhoz, azon igyekezve, hogy kiokoskodjam legközelebbi lépésemet; mormogva beszéltem magammal, mert volt valami abban a ragyogó csodában, ami elvette az ember agyának nyugodt gondolkodó képességét, és olyan érzést keltett az emberben, mintha kissé szédülne.
Az egyik pár elment Londonba; a másik pár elment a Bungalow villa-telepre Bone Cliff falu mellett. Merre lehet ez a Bone Cliff? - töprengtem. Egyszerre szembe találtam magam az én falábas emberemmel, aki ott állt lépcsőfokai tetején.
- Halló, - mondottam neki.
Az uccaseprő a tenger felé mutatott pipájával, és ezüst gyűrűje megcsillant az ég fényében.
- Fura dolog, - mondotta.
- Mi a fura dolog? - kérdeztem.
- Reflektorok! Füst! Hajók, amelyek észak felé vonulnak, ha ez az átkozott megzöldült tejút nem volna, láthatnók.
Egy ideig túlságosan elfoglalta őt érdeklődése e dolgok iránt, semhogy figyelt volna kérdéseimre. Végre kegyesen nyilatkozott, válla fölött visszanézve reám:
- Ismerem-e a Bungalow-telepet? Hogyne ismerném. Művészek meg ilyen népség megy oda. Szép dolgok történnek ott! Nők és férfiak együtt fürödnek - botrányos dolog. Igen, ismerem.
- De merre van? kérdeztem. Hirtelen elkeseredés fogott el.
- Nézze! - mondotta - mi volt az a föllobbanó láng? Ágyúlövés volt ez, biz Isten!
- Azt meghallotta volna, - válaszoltam - már sokkal előbb, mint hogy olyan közelségbe jut, amikor látni lehet a lobbanást.
Nem válaszolt. Teljesen elmerülve nézte azt a kísérteties táncot, amelyet a tenger távoli szegélye és az üstökös fénye jártak egymással. Csak azzal tudtam rávenni arra, hogy ezt egy pillanatig abbahagyja, hogy kijelentettem neki, hogy addig fogom zaklatni, amíg meg nem mondja nekem, amit megakartam tudni. A végén kénytelen voltam megragadni a karját, és megrázni. Erre azután káromkodva felém fordult.
- Tizenegy kilométer, - mondotta végre - végig ezen az úton. Most pedig menjen az úr a pokolba!
Valami csúnya szidalommal feleltem köszönet helyett; így váltunk el, én meg elindultam a Bungalow-telep felé.
A parti sétány végén túl valamivel találkoztam egy rendőrrel; ott állt, bámulta az eget és kérdésemre megerősítette azt az útbaigazítást, amelyet a falábú ember adott.
- Nagyon magányos országút ez, tetszik tudni, - kiáltott utánam...
Valami furcsa intuició volt bennem, hogy most végre helyes nyomon járok. Magam mögött hagytam Shaphambury házainak sötét tömegeit, és kifelé igyekeztem ama éjszaka homályos sápadtságában, oly utasnak nyugodt biztosságával, aki útjának céljához közeledik.
Nem emlékszem rendes egymásutánban ennek a hosszú gyalogútnak incidenseire, az egyetlen összefüggő dolog emlékezetemben a mindinkább növekvő fáradság érzésének emléke. A tenger többnyire sima és fényes volt, mint egy tükör, fényt visszaverő ezüst végtelen síksága, amelyre lassú, széles hullámok rajzoltak párhuzamos vonalakat, de egyszer kis szellő gyönge sóhaja suhant végig rajta és a hullámok hosszú testét finom, pikkelyes hab koszorúkká borzolta fel, és ez a kis szellő nem is szűnt meg többé teljesen. Az út néha homokos volt, vastagon feküdt rajta az ezüstfényben csillogó színtelen homok, helyenként pedig mész és köves rögök voltak rajta, a köves rögökön pedig csillámló felületek, az álmos homokpadokon valami alacsony, fekete kúszócserje terjedt szét, helyenként kis sűrűségeket képezve, máshol meg különálló csomókban. Az út egyik szakaszán fű következett, és kísérteties nagy juhok alakjai jelentek meg a szürkeség közepette. Azután egy ideig fekete fenyőerdő fái között haladt el az út, amelyek állandóvá tették rajta a sötétséget, az erdő szélét pedig, rojtos szegély gyanánt, eltörpült, szélhajlította fantasztikus alakú fák vették körül. Azután elszigetelt fenyőfák, amelyek boszorkányokként hajlongtak felém a szélben. Eme alakzatok között, groteszkül, hozzájuk nem illő módon jelent meg aztán néhány telektömb hirdető-táblája, amely azt a felírást: "E telekre villák építhetők a vevők előírásai szerint", odakiáltotta a csöndnek, az árnyékoknak és a ragyogó éjszakai fénynek.
Egyszer, emlékszem, hallottam a szárazföld iránya felől valahonnét egy kutya állhatatos csaholását, forgópisztolyomat pedig több ízben kivettem zsebemből és igen gondosan megvizsgáltam. Természetesen teljesen szándékom uralma alatt állottam, amikor ezt tettem, bizonyára Nettie-re és bosszúállásomra gondoltam, de ma ezekre az emóciókra egyáltalán nem tudok már visszaemlékezni. Csupán arra a zöldes fényre emlékszem vissza nagyon határozottan, amely végig csillámlott a pisztoly forgóján és csövén, miközben azt kezemben forgattam.
Aztán pedig ott volt az ég, a csodálatos, fényes, csillagtalan, holdtalan ég, és annak üres kék mélységei az ég alján, a meteor és a tenger között. Egyszer pedig, - sajátságos fantomok! - láttam messze kint a csillogó tengeren, nagyon kicsinyen és távol, három hosszú, fekete hadihajót, amelyeknek nem volt sem árbocuk, sem vitorlájuk, sem füstjük, egyetlen lámpa sem volt rajtuk, sötét, halálos, settenkedő tárgyak, amelyek igen gyorsan haladtak és egyenlő távolságban tartották magukat egymástól. Amikor pedig újra odanéztem, már egészen kicsinyek voltak és a tenger fényessége elborította őket.
Egyszer pedig láttam valami lobbanást és hallottam valami hangot, amelyről úgy gondoltam, hogy ágyúé, mikor pedig odanéztem, láttam, hogy egy zöldes fénycsóva még mindig ott lebeg az égben. Ezután mintha valami rebbenés és suttogás lett volna a levegőben, a vér erősebben lüktetett az ember ereiben, valami fölfrissülés, az elhatározottság megújulását érezte az ember...
Valahol az út folyamán ketté vált az országút, de nem emlékszem, hogy ez Shaphambury közelében volt-e, vagy valahol utam vége felé. Emlékezetemben csak a kerékvágásoktól fölszántott kétfelé menő országút közötti habozás emléke maradt meg tisztán.
Végre kezdtem elfáradni. A rothadó tengeri moszatok halmai mellé kerültem, mindenféle szekérnyom keresztezte az országutat, egyszerre pedig letévedtem az országútról és homokdombok között botorkáltam egészen közel a tenger mellett. Kijöttem a homályos csillogó homokos partra, és valami foszforeszkáló fény a víz szegélye felé vont. Lehajoltam és bámulva néztem arra a sok csillogó foltra, amely a vízfodrokon úszkált ide-oda.
Nemsokára sóhajtva felegyenesedtem és néztem ama utolsó csodálatos éjszaka magányos csendjét. A meteor ekkor már az ég egész területét bevonta csillogó hálójával, és leáldozófélben volt, kelet felől ismét feltámadt az ég kéksége; élesszélű, mély feketeség volt a tenger, most pedig, kimenekülve ama nagy fényességből, gyöngén és reszkető bátorsággal megjelent az ég alján egyetlen gyönge, alig látható, el-eltűnő csillag.
Mily gyönyörű volt mindez! Mily csendes és mily gyönyörű! Béke! Béke! - béke, mely meghalad minden emberi megértést, s világosságba öltözve száll le a földre!...
Valami fájdalom fogta el a szívemet, és egyszerre csak sírtam.
Valami új és különös érzés volt a véremben. Egyszerre úgy éreztem, hogy én valóban nem akarok gyilkolni.
Nem akarok gyilkolni. Nem akarok többé rabszolgája lenni szenvedélyeimnek. Nagy vágy fogott el, hogy kimeneküljek az életből, abból a napvilágból, amely forróság, konfliktus és vágy, az örökkévalóságnak - és a pihenésnek - hűvös éjszakájába. Megjátszottam a magam játékát - készen voltam.
Ott álltam a nagy óceán partján, valami szavakba nem foglalható imádság szelleme töltött el, és mélységesen vágyakoztam arra, hogy nyugtom legyen - nyugtom magamtól.
Pedig hamarosan, ottan kelet felől, újra el fog jönni ama vörös színehagyott függöny, amely befödi majd ezeket a csodákat, el fog jönni újból a véges világ, a hajnal, szürke és növekvő rideg bizonyosságaival. Ez itt most pihenés volt részemre, rövid közjáték, de holnap reggel Leadford Vilmos leszek újból, rosszul táplált, rosszul öltözött, az életre rosszul fölszerelt, ügyetlen fiatalember, tolvaj és megszégyenített ember, seb az élet arcán, fájdalom és bánat forrása még saját szeretett édesanyám részére is; nem maradt fenn számomra remény többé az életben, csupán az az egy, hogy bosszút állok, mielőtt meghalnék.
De minek ez a kicsinyes dolog, ez a bosszúállás? Az a gondolat merült fel bennem, hogy befejezhetném a dolgot most ebben a pillanatban, és hagyhatnám azokat a többieket a maguk útjára.
Kimenni a tengerbe, ebbe a langyos simogatásba, amely a víz és a fény természetét vegyítette össze magában, ott állni, ahol mellemig ér a víz, szájamba tenni forgópisztolyom csövét?
Miért nem?
Erőt vettem magamon és megfordultam. Lassan fölmentem a homokos parton, gondolkozva...
Visszafordultam és visszanéztem a tengerre. Nem! Valami bennem azt mondotta: - Nem!
Gondolkoznom kellett.
Nehézséggel járt a továbbhaladás, mert újból kezdődtek a homokdombok és az egymással összefonódott cserjék. A fekete kúszó bokrok egyik csoportja közepette leültem és pihentem, kezemre támasztva államat. Kihúztam zsebemből forgópisztolyomat, ránéztem és kezemben tartottam. Élet? Vagy halál?...
Úgy éreztem, mintha a létezés legnagyobb mélységeit mérném most meg elmémben, de észrevétlenül álomba merültem. Ott ültem - és álmodtam.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:54 | Üzenet # 14 · Megosztás: |
|
|
4.
Ketten fürödtek a tengerben.
Felébredtem. Még mindig éjszaka volt, ama fehér és csodálatos éjszaka, és a tiszta ég kék sávja nem volt szélesebb, mint előbb. Úgy kellett, hogy legyen, hogy ezek ketten abban a pillanatban kerültek közelembe, amikor én elaludtam, és szinte rögtön felébresztettek. Mellükig a vízben gázoltak, egyre jobban kiemelkedtek belőle, amint a part felé jöttek; nő volt egyikük, haja feje köré volt kötve, mögötte pedig követte egy férfi, feketéből és ezüstből szőtt bájos két alak, akikről fényes zöld hab pergett alá és akik köré a csillámló kis hullámok különös mintákat rajzoltak. A férfi rácsapott a vízre és azt a nő felé loccsantotta; a nő viszonozta ezt, azután pedig egy pillanatig lábaik megtörték a tenger hosszú ezüst szegélyét.
Mindegyikük szorosan testükhöz álló fürdőruhát hordott, amely semmit nem rejtett fiatal alakjuk csillogó, pergő vízcsöppekkel borított szépségéből.
A nő visszafelé pillantott vállán át és észrevette, hogy a férfi közelebb van, mint gondolta, megriadt, valami mozdulatot tett, egy kis kiáltás tört ki torkából, amely belémszúrt a szívemig, és elkezdett felfelé futni a parton, ferdén felém, úgy futott, mint a szél, elfutott mellettem, eltűnt a fekete, torz cserjék között - egy pillanat múlva már nem volt sehol, sem ő, sem üldözője, aki a homokzátonyon túl követte.
Hallottam, amint a férfi valami hangot ad, amely félig kimerültség, félig nevetés volt...
Hirtelen pedig belőlem az állatias düh megtestesülése vált, fölálltam, felemeltem ökölbe szorított kezemet, ott álltam mereven a tehetetlen fenyegetés gesztusával, alakom mögött az ég.
Mert ez a világosságból és szépségből összeszőtt gyors igyekvő lény Nettie volt, - és ez volt az a férfi, aki miatt elárult!
És hirtelen fellobbant a fejemben a gondolat, milyen könnyen megtörténhetett volna, hogy akaratomnak egy kis elgyöngülése következtében itt haltam volna meg - megbosszúlatlanul!
A következő pillanatban már futottam, botorkálva, forgópisztollyal a kezemben, némán üldözve őket, akik erről mit sem sejtettek a puha és hangtalan homokon át.
5.
Felmentem a kis dombvonulat tetejére és megpillantottam magam előtt a bungalow-villatelepet, amelyet kerestem; ott pihent a homokzátonyok alkotta félholdalakú térség ölében. Valahol becsapódott egy ajtó, a két futó eltűnt, én pedig meredten nézve magam elé, megálltam.
Három bungalow állt egy csoportban közelebb hozzám, mint a többi. Ezek egyikébe mentek ők ketten, én pedig túlkésőn érkeztem ahhoz, hogy meglássam, melyikbe. Valamennyinek ajtaja és ablakjai gondtalanul nyitva voltak, világosság pedig nem látszott ki egyikből sem.
Ez a hely, amelyre most végre rátaláltam, a művészi lelkű és bizonyos könnyedséggel élő emberek ama hajlamának volt gyümölcse, amelynél fogva ezek az emberek a rendes tengeri fürdőhelyek költséges és kényelmetlen társadalmi merevsége ellen reakciót próbáltak kifejteni. Tudniok kell, hogy a vasút-társaságoknak az volt a szokásuk, hogy ha már elegendő számú éven át elavultak személykocsijaik, akkor eladták ezeket és valami zseniális embernek eszébe jutott, hogy az ilyen vasúti kocsikból egészen jól lakhaló kis házikókat lehet csinálni, amelyekben emberek eltölthetik nyári szabadságuk idejét. Ez a dolog egy bizonyos bohém-szellemű osztály köreiben divattá vált; egyik kocsit a másik mellé állították és ezek a kis rögtönzött otthonok, amelyeket élénk színűre festettek be és széles verandákkal, meg a kis házakhoz támaszkodó pajtákkal egészítettek ki, a képzelhető legderültebb ellentétet alkották a díszes fürdőhelyek unalmas merevségével szemben. Természetesen sok kényelmetlenség is járt együtt az ilyen táborozással, amelyeket jókedvűen kellett elviselni, és így ezt a széles homokos partot a jókedvűek és fiatalok kedvelték különösen. Azoknak az embereknek az emlékei szerint, akik valamikor jól ismerték az ilyen helyeket, a művészek által kedvelt muszlin-ruhák, a mandolinok, a lampiónok és a nyílt tűznél való sütés voltak az ilyen helyek hangulatának uralkodó elemei. De én rám nézve a szórakozást keresők eme furcsa telepe nemcsak meglepő, hanem rejtélyes valami is volt, amelynek rejtélyességét nem enyhítette, hanem inkább fokozta ama néhány képzelődő és sokat sejtető megjegyzés, amelyet a Shaphambury-i falábas ember tett előttem e helyre nézve. Én nem azt láttam ebben a telepben, hogy az jókedvű, vidámhangulatú, szabadidejüket élvező emberek tanyája, hanem bizonyos komor bosszúsággal néztem ezt a helyet - mint ahogy szegény emberek, akiket öröm utáni minden vágyuk elfojtása megmérgezett, szokták az ilyen dolgokat nézni. A szegény emberek, a szénporos munkások teljesen ki voltak tagadva a szépségből és a tisztaságból; olyan élet mélységeiből, melyet elborított az olajos piszok, és a beszennyezett vágyak, keserű írigységgel és csúnya, kínzó gyanakvással nézték boldogabb társaikat. Képzeljenek el egy világot, amelyben a közönséges emberek azt hitték, hogy a szerelem az állatiasságnak valamilyen fajtája, édes testvére a részegségnek!...
Abban a régi időben mindig valami kegyetlenség volt ennek a nemi szerelem dolgának a mélyén. Legalább is ez az a benyomás, amelyet a Nagy Változás szakadékán áthoztam magammal. Sikert aratni a szerelemben olyan diadalnak látszott, mint amilyet semmilyen más siker nem nyujthat, de sikertelennek lenni olyasmi volt, mintha meg volna bélyegezve az ember...
Nem éreztem különösnek, hogy a vadságnak ez a szála szövődik át ezeken az érzéseimen, sőt most ez az egy szál vált érzéseim egész fonalává. Úgy gondoltam, és azt hiszem, helyesen gondoltam, hogy akkoriban minden igaz szerelmes pár szerelme valami szembeszállás jellegével bírt a világgal szemben, ők egymás karjaiban zárt rendszert képeztek, és túltették magukat a rajtuk kívül álló világon. Az ember akkor mindig úgy szeretett, hogy szemben állott az egész világgal, ezek ketten pedig mintha engem gúnyoltak volna ki szerelmükkel. Valami figyelő kegyetlenség fenyegetései alatt játszódott le kettejük dolga. Kard, éles kard, az élet legélesebb vágófegyvere, feküdt ott rózsáik között.
Bármi igaz is ebből mások számára, az én számomra és az én képzeletem számára ez teljesen igaz volt. Én sohasem voltam híve a habozó játéknak, sohasem voltam tréfáló szerelmes. Hevesen kívántam meg, akit megkívántam; türelmetlenül udvaroltam. Talán éppen ezért írtam olyan a tárgyra nem tartozó szerelmes leveleket; mivelhogy ezzel a meztelen témával nem tudtam játszani...
Ha Nettie ragyogó alakjára gondoltam, ha arra gondoltam, hogyan adja ő oda magát félve és mégis merészen annak az embernek, aki őt olyan könnyen meghódította, a dühnek és haragnak oly rettenetes ereje fogott el, hogy az szinte már sok volt szívemnek, idegeimnek és fizikai lényem feszültségének. Lassan jöttem le a sápadt homokdombok között a gondtalan érzékiség e furcsa falva felé és e pillanatban vézna testem hidegen és élesen volt beállítva fájdalomra és halálra, maga voltam a sötéten csillámló gyűlölet, bosszúnak kirántott kardja.
6.
Megálltam és töprengtem, hogy mit kell tennem.
Menjek bungalow-ról bungalow-ra, míg csak kettejük egyike nem válaszol kopogásomra? De hátha valami cseléd elegyedne a dologba!
Vagy várjak talán itt, ahol most vagyok - talán reggelig virrasztva? Időközben pedig...
Nagyon csöndes volt most valamennyi közelfekvő bungalow. Ha halkan odamegyek hozzájuk, talán a nyitott ablakon át, abból, hogy valamit látok vagy hallok, kapok talán valami olyan értesülést, amely nyomra vezet. Menjek-e oda nagy kerülővel, kúszva támadjak-e rájuk hirtelen, vagy menjek egyenesen az ajtóhoz? Elég világos volt már ahhoz, hogy Nettie megismerjen sok lépésnyi távolságról.
A nehézség véleményem szerint abban állott, hogy ha kérdéseim útján más embereket is bevonok az ügybe, megtörténhetnék, hogy amikor végre szemben állok árulóimmal, ez a sok többi ember ott állhatna esetleg körülöttem, készen arra, hogy kicsavarja kezemből a fegyvert és lefogja a kezemet. Különben is vajjon milyen nevet viselhetnek ők itten?
"Bum!" a dördülés zaja végigremegett idegeimen, azután pedig újból megismétlődött.
Türelmetlenül fordultam meg, mint ahogy az ember valami szemtelenségre fordul meg és megpillantottam egy hatalmas páncélos hajót, alig hat kilométer távolságban, amint sebesen halad át a hullámos ezüstön, kéményeiből pedig sötétvörös szikrák ömlenek ki az éjszakába. Amint feléje fordultam, megláttam ágyúi tüzes lobbanását, amint a tenger irányában lőnek és válaszul ezekre vörös lobbanásokat és valami szálló füst fellegét ott, ahol összeér az ég és a tenger vonala. Így emlékszem rá és arra emlékszem, hogy meredten bámultam erre a jelenségre. Olyasminek néztem ezt, mint ami nem tartozik reám. Mi közöm nekem mindezekhez a dolgokhoz?
Remegő sziszegéssel repült fel egy rakéta a fensíkról a falu mögött és forró arany tüzekké pattant szét a meteor fényessége előtt és ekkor elérkezett hozzám a harmadik és negyedik ágyúlövés dördülő hangja.
A sötét bungalow-k ablakai, egyik a másik után, kiugrottak a sötétből, vöröses fény négyszögei gyanánt, amely pislogott, lobbant és nemsokára állandó fényességűvé vált. Fekete fejek jelentek meg, amelyek a tenger felé néztek, egy ajtó fölnyilt és rövid sárga fénynyalábot bocsátott ki, amely belévegyült és eltünt az üstökös fényességébe. Ez visszahozott engem feladatomhoz.
- "Bum, bum!" És amikor újból kinéztem a hatalmas páncélos hajó felé, egy kis fáklyaszerű lángnyelv lobogott kéményei mögött. Hallottam megfeszülő gépeinek zakatolását és csengő robaját...
Hallottam, amint az emberek a faluban kiáltoznak egymásnak. Fehérruhás, csuklyás alak, - fürdőköpenyes férfi volt, - aki abszurd módon emlékeztetett valami burnuszos beduinra, kijött a közelebb fekvő bungalowk egyikéből, ott állt, tisztán láthatóan, szótlanul és árnyéktalanul az üstökös fényében.
Szeme fölé tette ellenzőül két kezét és valamit kiáltott, hogy meghallják a házban lévő emberek.
A házban lévő emberek - az én embereim! Ujjaim szorosabban kulcsolódtak revolverem köré. Mit bántam én ezt az ostoba háborút? Meg fogom kerülni a bungalow-kat a homokdombok mögött, hogy oldalról közeledhessem feléjük, ahol nem vesznek észre. Ez a tengeri csata talán elősegíti szándékom kivitelét, - ettől eltekintve nem érdekelt engem egyáltalán. "Bum!" "Bum!" A hatalmas zúgó dördülések elrohantak mellettem, megütötték szívemet és tovább mentek. Egy perc múlva talán kijön Nettie, hogy ő is nézze a csatát.
Először egy, majd két másik lebernyegbe burkolt alak jött ki a bungalowkból az első mellé. Ennek az embernek a karja a tenger felé mutatott, hangja pedig, magas tenorhang, magyarázatokban szólalt meg. Hallottam egyet-mást abból amit mondott. "Német hajó!" mondotta. "Megfogták."
Valaki tagadásba vette ezt és ezután valami vita moraja következett, amelyet nem halottam világosan. Lassan megindultam arra a kerülő útra, amelyet kiszemeltem, közben folyton nézve ezeket az embereket.
Egyszerre oly intenziv kiáltásba törtek ki, hogy megálltam és a tenger felé néztem. Láttam a hatalmas szökőkutat egy ágyúlövés nyomán, amely a nagy hadihajó közvetlen közelében csapott bele a vízbe. Azután egy második vízsugár emelkedett fel a tengerből még közelebb hozzánk, majd egy harmadik és egy negyedik, hirtelen pedig abból a fensíkból, ahonnan a rakéta jött, hatalmas örvénylő porfelleg emelkedett robbanva az ég felé és lassan oszlott széjjel jobbra és balra. Közvetlen ezután rettenetes dördülés hangzott és a tenorhangú férfi fölugrott és elkiáltotta magát: "Eltalálták!"...
Hadd lássam, hogy is volt! Természetesen meg kellett kerülnöm a bungalow-kat, aztán hátulról közeledtem ama csoport felé.
Valami magas hangú nő hangja hallatszott: "Nászutasok! Nászutasok! Tessék kijönni és nézni!"
Valami megcsillant a közelebbfekvő bungalow homályában és férfi hangja válaszolt belülről. Hogy mit mondott, nem értettem meg, de egyszerre nagyon világosan hallottam, amint Nettie azt kiáltotta: "Kint voltunk fürödni."
Az a férfi, aki először jött ki, feléjük kiáltott: "Nem hallják az ágyúkat? Odakünn csata van - alig nyolc kilométernyire a parttól."
- Mi az? - válaszolt a bungalow és egy ablak megnyílt.
- Ott kint a tengeren!
Nem hallottam meg a választ, saját mozdulataim zörejétől. Nyilván ezeket az embereket mind túlságosan elfoglalta a csata ahhoz, hogy abba az irányba nézzenek, ahonnan én jöttem és így most egyenesen odamentem a felé a sötétség felé, amely magában foglalta Nettie-t és szivem sötét vágyát.
- Nézzétek! - kiáltotta valaki és az ég felé mutatott. Felnéztem és ime! Fényes zöld csíkokkal volt tele az ég. Sugarasan indultak ki egy pontból, amely középúton volt a nyugati horizont és a zenit között és a meteor csillogó fellegei között valami áramlás indult meg, mint hogyha egyszerre nyugat felé és vissza kelet felé akart volna szétfolyni és ezt a tüneményt valami ragyogó, pattogó hang kísérte, mintha fantomszerű pisztolylövésekkel volna kiverve az egész égbolt. Úgylátszott előttem, mintha segítségemre jött volna a meteor, leszállva ezer pisztolyával mint valami függöny, amely elburkolja a tenger ama értelmetlen őrültségét.
"Bum!" szólalt meg egy ágyú a nagy páncélos hajón és "Bum!" válaszolták föllobogva az üldöző sorhajók ágyúi. Ha fölnézett az ember az égnek ama csíkos, mozgó könnyű habjára, elszédült az ember feje. Egy pillanatig ott álltam elkápráztatva és forgott velem a világ. Furcsa módon egy pillanatig tisztán okoskodva gondolkodtam. Tegyük föl, hogy végül is igaza volt a fanatikusoknak és ez most igazán a világ vége! Micsoda győzelem lenne ez Parloadnak!
Ekkor pedig az a gondolat bukkant fel agyamban, hogy mindezek a dolgok azért történnek, hogy megszenteljék bosszúállásomat! A háború odalent, az egek odafönt mennydörgő ruhái voltak az én cselekedetemnek. Meghallottam Nettie kiáltó hangját alig ötven lépésnyire tőlem és a szenvedély ismét tetőpontjára emelkedett bennem. Én most ő hozzá fogok visszatérni mind e rettenetek közepette, magammal hozva a nem várt halált. Magamévá fogom őt tenni ebben a percben egy golyó útján, mennydörgés és rettegés közepette. Ahogy ezt elgondoltam, ordítás tört ki torkomból, amelyre nem figyelt senki és merészen közeledtem, a forgópisztolyt leplezetlenül tartva kezemben.
Ötven lépésnyire voltam, negyven lépésnyire, harminc lépésnyire, az emberek kis csoportja, akik még mindig nem vettek észre, most már nagyobb és fontosabb helyet foglalt el az előttem elterülő képben, a zöldcsíkos ég és a csatát vívó hajó kissé háttérbe kerültek. Valaki kiszaladt a bungalow-ból, valami megszakított kérdéssel ajkán és megállott hirtelen megpillantva engem. Nettie volt, valami ingerlően csinos sötét pongyola volt rajta és a zöld fény csillogott édes arcán és fehér keblén. Láttam arckifejezésén, amint elborítja a kínos meglepetés és a rettegés érzése, ahogy feléje közeledtem, - mintha valami megfogta volna szívénél fogva és mozdulatlanul tartotta volna - céltáblának lövéseim számára.
"Bum!" hangzott a páncéloshajó ágyúlövése, mint valami parancs. És ugyanebben a pillanatban eldördült a forgópisztoly kezemben. Meg kell érteniök, én ebben a pillanatban nem akartam őt megölni! Valóban ebben a pillanatban nem akartam őt megölni! És íme másodszor is eldördült a revolver a kezemben, én pedig futottam tovább feléje és - úgylátszik, a két lövés egyike sem talált.
Nettie egy-két lépést tett felém, még mindig ijedten bámulva rám, azután pedig közbelépett valaki és közvetlenül Nettie mellett megláttam a fiatal Verrallt.
Nagy, nehéztestű idegen, a csuklyás fürdőköpenybe öltözött ember, - kövér, külföldinek látszó férfi volt - kijött valahonnan a semmiből, hogy eléjük álljon és megvédelmezze őket. Úgy éreztem megjelenését, mint nevetséges zavaró beavatkozást. Arca tele volt meglepettséggel és ijedelemmel. Kiterjesztett karokkal és nyitott kézzel rohant utamba, mint olyasvalaki, aki megvadult lovat akar megállítani. Valami bolondságot kiáltott felém. Úgy látszott, hogy le akar beszélni, mintha lebeszélésének lehetett volna valami szerepe most már.
- Nem magát, maga bolond! - mondottam rekedten - nem magát! De ő mindazonáltal elrejtette testével előlem Nettie-t.
Rettenetes erőfeszítéssel ellenálltam valami gépies ösztönnek, hogy keresztüllőjjem kövér testét. De azért tudtam valahogy, hogy őt nem szabad agyonlőnöm. Egy pillanatig haboztam, azután egyszerre igen mozgékonnyá váltam, hirtelen félrefordultam, balfelé kikerültem kalimpáló karját és egyszerre szemben találtam magam két másik meglepett, velem határozatlanul szembeforduló emberrel. Egy harmadik lövést sütöttem el a levegőbe közvetlenül ennek a két embernek feje fölött és feléjük szaladtam. Gyorsan szétrebbentek jobbra és balra. Én megálltam és szembekerültem egy méternyi távolságra egy rókaarcú fiatal emberrel, aki oldalról jött oda és akinek úgy látszott, mintha az lett volna a szándéka, hogy birokra kel velem. Amikor határozottan megálltam előtte, ő egy lépést tett hátra, lehajolt és védekezően tartotta a karját maga fölött. Akkor láttam, hogy szabad az út és előttem a fiatal Verrall és Nettie - a férfi fogta Nettie karját, hogy segítsen neki a futásban - futottak. - Természetesen! mondottam.
Egy negyedik eredménytelen lövést tettem, azután pedig valami dührohamban amiatt, hogy lövéseim nem találtak, elindultam, azzal a szándékkal, hogy utolérem őket és megölöm őket, ha hátukra kell is tartanom a pisztolyt. "Ezek azok!" - kiáltottam elhessegetve magamtól minden beavatkozást... "Egy méternyi távolságból" - lihegtem hangosan beszélve magammal, - "egy méternyi távolságból! Addig vigyázz, nem szabad - nem szabad újból lőnöd".
Valaki üldözőbe vett, talán többen - nem tudom, messze magunk mögött hagytuk valamennyit...
Futottunk. Egy ideig teljesen elfoglalta figyelmemet a menekülés és üldözés sebes egyhangúsága. A homokos part zöld holdfény örvényévé változott, a levegő mennydörgéssé. Fénylő zöld köd hömpölygött körülöttünk. Mi fontosságuk volt az ilyen dolgoknak? Futottunk. Csökken-e a távolság közöttünk, vagy növekszik? Ez volt a kérdés. A semmiből hirtelen valami töredezett kerítés ugrott ki, ennek egyik hézagán átszaladtak és jobbra fordultak. Észrevettem, hogy valamilyen országúton vagyunk. De ez a zöld köd! Az embernek szinte szántania kellett a maga útját rajta keresztül. Az ő alakjuk kezdett a ködbe beleveszni és amikor erre gondoltam, egyszerre olyan eszeveszettül nekiiramodtam, hogy több, mint négy méterrel csökkentettem a távolságot köztem és ő közöttük.
Nettie megingott. A férfi megragadta a karját és előre vonszolta. Hirtelen balfelé fordultak be. Ismét elhagytuk az országutat és füvön futottunk. Legalább is az volt az érzésem, hogy fű volt. Én megbotlottam és leestem egy ároknál, amely valahogy telve volt füsttel, azután ismét talpon voltam, de ők most már fantomokká váltak, amelyek félig eltűntek már a zöldes-sárga örvényekben körülöttem.
Tovább futottam.
Tovább, tovább. Erőfeszítésem hevességében ordítottam. Újból megbotlottam és káromkodtam. Hallottam, amint nagy ágyúk robaja rohan végig mellettem a nedves ködön át.
Eltüntek! Minden kezdett eltünni, de én tovább futottam. Mégegyszer megbotlottam. Valami volt a lábam körül, ami megakasztott, magas fű volt talán, vagy erikabokrocskák, de nem láthattam, hogy mi az, csak azt a füstöt láttam, amely térdeim körül kavargott. Valami zúgó hang és valami keringő örvénylés volt az agyamban, valami hiábavaló ellenállás, egy zöld függöny ellen, amely hullott, hullott, hullott, redő redő után. Minden egyre sötétebb és sötétebb lett.
Egy utolsó őrült erőfeszítést tettem, fölemeltem forgópisztolyomat, utolsóelőtti lövésemet vaktába lőttem ki és egész testem súlyával arccal előrebuktam a földre. És íme! A zöld függöny fekete volt, és a föld, meg én, meg az egész világ megszűnt létezni.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:54 | Üzenet # 15 · Megosztás: |
|
|
II. KÖNYV
A ZÖLD GŐZÖK
I. FEJEZET
A változás
1.
Úgy éreztem, mintha üdítő álomból ébredtem volna fel.
Nem tettem semmiféle hirtelen mozdulatot, amikor felébredtem, csak felnyitottam a szememet és ott feküdtem nyugodtan, nagyon jól érezve magamat és néztem a pipacsoknak feltűnően élénk bíborpiros sorát, amely ott virított előttem, meg a ragyogó égboltot mögöttem. Olyan égbolt volt, amelyre csodálatos színeket festett a teljes pompájában felkelő nap, aranyzöld levegő-tenger, melyben aranyszélű bíborszigetecskék úsztak. Még a pipacsok is hattyúnyak-szerű bimbóikkal, sugárzó fényű szirmaikkal, áttetsző, szilárdtartású kelyheikkel, mintha szinte világítottak volna, mintha valamiféle, csupán szilárdabb, fényből lettek volna szőve.
Egy ideig csak rábámultam ezekre a dolgokra, anélkül, hogy csodálkoztam volna, azután pedig a pipacsokkal tarkítva, aranyzöld rozs szálkás kalászai tűntek szemembe.
Valami távoli halk kérdés úszott elmémben, hogy vajjon hol vagyok én tulajdonképen, de ez a kérdés ismét eltűnt. Körülöttem minden csendes volt.
Körülöttem minden csendes volt, mint a halál.
Nagyon könnyűnek éreztem magam és el voltam telve valami csodálatosan kellemes testi jóérzéssel. Észrevettem, hogy oldalt fekszem, egy virágokkal teleszórt rozstábla egyik kis letaposott részében és úgy láttam, hogy ez a mező körülöttem valamilyen megmagyarázhatatlan módon telítve van fénnyel és szépséggel. Felültem fektemből és hosszú ideig úgy maradtam ott, teljesen eltelve annak a finom kis hajnalka-virágnak szépségétől, amely a rozs szára köré csavarodott, meg a kis virágokétól, amelyek a rozs alatti talajt tarkították.
Ekkor aztán visszatért az a kérdés: Miféle hely ez ? Hogy történt az, hogy én itt elaludtam?
Nem tudtam erre visszaemlékezni.
Megzavart annak a tudata, hogy valamiképen idegennek éreztem a testemet. Mintha még sohasem láttam volna mindezt - nem tudom ezt pontosabban megmagyarázni - és a rozs, a gyönyörű virágok, meg ezek mögött a hajnal lassan kifejlődő dicsőséges szépsége: mindezeken a dolgokon egyformán valami sohanemlátottság hangulata uralkodott. Úgy éreztem magam, mintha valami nagyon fényes festett üvegablak valamelyik képe lennék, mintha ez a hajnal rajtam keresztül virradna meg. Úgy éreztem, mintha része volnék valami tökéletes festménynek, amelyet fényből és örömből festettek.
Gyönge szellő fuvallatában hajlongtak és zizegtek a rozskalászok és elmém lassan előre kezdett zökkenni.
Ki vagyok én? Talán így lehet kezdeni ezt a dolgot legjobban.
Szemem elé emeltem balkezemet és karomat, - kidolgozott kéz volt, kirojtosodott kézelővel; de a festményszerű valószerűtlenség hangulata áradt el rajta, olyan volt, mint egy koldus, akit Botticelli eszményített át képpé.
Visszaemlékeztem Leadford Willie-re, akié volt ez a kar és ez a kéz; úgy emlékeztem rá, mintha valaki más lett volna, nem én.
Persze! Életem története - nagy vonásaiban inkább, mint a közvetlen múlt tekintetében - kezdett kialakulni emlékemben, mint valami igen kicsiny, igen világos és hozzáférhetetlen kép, mint valami tárgy, amelyet valaki nagyító üvegen át néz. Clayton és Swathinglea visszatértek elmémbe; a nyomortanyák, a sötétség, valami Dürer-szerű kép gyanánt, egészen kicsinyen, szinte tetszetősen mély sötét színükben, a magam képe, amint e környezeten át megyek rendeltetésem felé. Kezemet térdemre kulcsolva ültem ott és emlékeztem ama furcsa, szenvedélyes pályára, amelynek a Vég növekvő sötétségébe irányított, célttévesztett lövésem vetett végett. E lövés emléke ismét felkeltette érzéseimet.
Valami olyasmi volt ebben most, valami olyan eleme az abszurditásnak, amely szánakozó mosolyra indított. Szegény kis haragos, nyomorult lény! Szegény kis haragos, nyomorult világ!
Szánalomtól eltelve sóhajtottam. Szánalomtól nemcsak magamon, hanem mind ama forró szíven, mind ama megkínzott agyvelőn, mindazokon a reményből és fájdalomból összeszőtt, megfeszülő, törekvő lényeken, amelyek végre megtalálták békéjüket az Üstökös omló ködében és fojtó gőzében. Mert hiszen kétségtelen, hogy a világnak vége van, elmult. Hiszen az emberek mind olyan gyöngék és boldogtalanok voltak, én pedig most oly erősnek és derültnek érzem magamat. Bizonyos voltam abban, hogy halott vagyok; élő emberben nem lehetett meg a jónak az a tökéletes biztonsága, ez az erős és bizakodó béke. Véget vetettem annak a láznak, amelyet életnek neveztek. Halott voltam és ez rendben volt. És ezek a dolgok körülöttem?...
Úgy éreztem, hogy itt valami ellenmondás van.
Ez a föld körülöttem eszerint nem lehet más, mint az Isten rozsföldjei! - Isten csöndes és hallgatag rozsföldjei, telve elnemhervadó pipacsvirágokkal, melyeknek magjai békét teremnek.
2.
Furcsa dolog volt rozsföldeket találni a mennyországban, de kétségtelenül még sok meglepetés várt rám.
Milyen csöndes volt minden! Béke! Béke, mely meghalad minden emberi értelmet. Eljött hát hozzám végül mégis! De hát valóban, nagyon csöndes volt minden! Egyetlen madár sem énekelt. Nyilván én vagyok az egyetlen élőlény a világon! Az élet távoli hangjai is megszűntek, a tehenek bőgése, kutyák ugatása...
Szívembe szállt valami, ami olyan volt, mint valami mennyországivá vált félelem. Rendben volt minden, tudtam; de hogy egyedül legyek! Felállottam és szembenéztem a felkelő nap meleg, üdvözlő sugaraival, amelyek úgy rohantak felém a rozskalászok fölött, mintha valami jó hírt hoztak volna...
Megvakítva a fénytől, egy lépést tettem előre. Lábam valami kemény tárgyba ütközött, és amikor odanéztem, láttam, hogy ott fekszik forgópisztolyom, valami kékes fekete tárgy, mint egy halott kígyó lábaim előtt.
Ez egy pillanatig megzavart.
Azután egyszerűen megfeledkeztem róla. A csöndesség csodája vette birtokába lelkemet. Hajnal van és nem szól egyetlen madár sem!
Mily gyönyörű volt a világ! Mily gyönyörű, de mily csöndes! Lassan átmentem a rozson, a cserjék és tövisbokrok egy csoportja felé, amely a rozsföldet szegélyezte. Ahogy arra mentem, észrevettem egy halott mezei egeret, azután pedig egy mozdulatlan varangyos békát. Meglepett, hogy ez a béka nem ugrik félre lépteim hallatára, lehajoltam és kezembe vettem. Teste lágyan rugalmas volt, mintha élne, de semmi küzdelmet nem fejtett ki, homály fedte szemének fényességét, nem mozdult meg a tenyeremben.
Úgy gondolom, hosszabb ideig álltam ott és tartottam ezt az élettelen kis lényt a kezemben. Azután nagyon gyöngéden lehajoltam és visszatettem a helyére. Reszkettem - reszkettem valami meg nem nevezhető érzéstől. Csillogó szemmel néztem mélyen a rozsszárak közé, és íme, most mindenfelé megpillantottam bogarakat, legyeket, mindenféle kis lényeket, amelyek mozdulatlanul feküdtek ott, ahová leestek, amikor a gőzök elérték őket; nem látszottak egyebeknek, mint festett tárgyaknak. Némelyik ilyen élőlény új látvány volt részemre. Nagyon kevéssé ismertem a természet teremtményeit. - Szent Isten! - kiáltottam, - hát csak én egyedül?
A következő pillanatban pedig valami éles visító hangot hallottam közelemben. Megfordultam, de nem tudtam senkit sem meglátni, csak egy kis mozgást vettem észre a kalászok között és hallottam annak a kis teremtménynek halkuló zörejét, ahogy elmenekült. Erre ismét varangyos békámhoz fordultam, és íme, szeme elkezdett mozogni és ő maga is megmozdult. Majd egy perc mulva, gyönge és habozó mozdulatokkal kinyujtotta tagjait és elkezdett mászni és távolodni tőlem.
Most azonban már teljesen betöltötte a lelkemet a csodálat, a félelem szelíd nővére. Kis távolságra előttem barna és piros szárnyú lepkét pillantottam meg, egy búzavirágon ülve. Először azt hittem, hogy csak a szellő remegteti meg, aztán azonban megláttam, hogy szárnyait rezegteti. És miközben néztem, egyszerre csak megindult benne az élet, kiterjesztette szárnyát és felrepült a levegőbe.
Néztem, ahogy repül, egy darabig erre, majd amarra, míg végül hirtelen eltünni látszott. Közben pedig az élet visszatért majd ehhez, majd ahhoz az élőlényhez jobbra, balra tőlem, lassú nyujtózással, hajlongással, csiripeléssel, kis megindulásokkal és zörejekkel...
Nagyon lassan mentem át a rozsföldön a sövény felé, gondosan lépegetve, hogy el ne gázoljam valamelyikét eme elkábított, gyöngén ébredező élőlényeknek. Gyönyörű szép sövény volt és magára vonta szemeimet. Úgy futott végig annak a földnek a szélén, mint valami gyönyörű muzsika. Volt abban lupina, aranyeső, vadszőlő és galagonya; vad clematis kúszott a bokrok lombja közt, az árok mellett pedig csillagvirág emelte fel gyermeki arcát. Sohasem láttam még a hangszerű virágok, lombok és indák ilyen szimfóniáját. Hirtelen pedig a sövény mélyéből madárszárnyak csattogását és madarak csicsergését hallottam.
Semmi nem volt halott, csak minden szépséggé változott! Én pedig egy ideig ott álltam tiszta és boldog szemmel nézve az előttem elterülő gyönyörűségekre és bámultam, hogy milyen gazdagon alkotta meg Isten az ő világait...
Egy pacsirta éneke törte meg a csendet, egy másik követte láthatatlanul a levegőben, arany zene szövedékévé változtatva azt a kék csendet...
Újonnan teremtett föld - csak valami ilyen mondat szünetlen ismétlésével tudom visszaadni annak a hajnalnak intenzív frisseségét. Egy ideig a lét gyönyörű részletei teljesen elfoglalták elmémet, és féltékeny szenvedélyből meg türelmetlen bánatból álló régi életemmel oly kevéssé törődtem, mintha én lettem volna az újonnan megteremtett Ádám. Végtelen részletességgel beszélhetnék most önöknek azokról a zárt virágokról, amelyek felnyíltak, miközben odanéztem, kúszóindákról és fűszálakról, egy piciny vörösbegyről, akit nagyon nagy szeretettel emeltem föl a fűről - soha régebben észre nem vettem, hogy mily végtelen finom valami egy madár tollazata, és elmondhatnám, hogy hamarosan hogy nyitotta ki szemét a kis madár, rám nézett és tudomásul vett; félelem nélkül maradt ülve egy ideig ujjamon, majd sietség nélkül kifeszítette szárnyait és elröpült; elmondhatnám, hogy az árokban a békaporontyok milyen nagy riadalmát láttam; mint minden, ami a víz alatt élt, a békaporontyok is változatlanul mentek át a Nagy Változáson. Ilyen apró incidensek között éltem át ama első nagy pillanatokat és a kis apró részeken való csodálkozás elfeledtette velem egy kis időre az egész változás hatalmas csodáját.
Kis ösvény futott végig a sövény és a rozsföld között, és végig ezen, nyugalmasan, elégedetten és boldogan, ránézve majd erre a szép dologra majd amarra, egy-egy lépést téve előre, megállva, és aztán ismét tovább menve, hamarosan egy kerítéshez jutottam, mélyen alatta pedig valami fűvel benőtt dűlőút haladt el.
A kerítés kopott tölgyfadeszkáira valami kerek reklámcédula volt ragasztva és a cédulán e szavak álltak: "Swindells-féle G 90 számú pilulák."
Fölültem lovas módjára a kerítés fölső végén végigfutó gerendára, nem értve meg teljesen mindazt, amire ezek a szavak mutatnak. De még jobban megdöbbentettek, mint akár a forgópisztoly, akár szennyes kézelőm.
Körülöttem most felemelték kis szívüket a madarak és énekeltek; egyre több és több madár.
Újból elolvastam a plakátot, és hozzákapcsoltam ahhoz a tényhez, hogy még most is régi ruhámat hordtam, és hogy forgópisztolyom ott feküdt lábaimnál. Egy következtetés világosan kiviláglott ebből. Ez itt nem valami új bolygó, nem valami dicsőséges túlvilág, mint ahogy azt az első pillanatban gondoltam. Ez a gyönyörű csodaország nem volt más, mint a mi régi földünk. Ugyanaz a régi föld, amely az én dühöngésemnek és halálra törekvésemnek volt színhelye! De legalább is olyan volt az, ami történt, mintha az ember egy jól ismert házi mindenescselédet megmosdottan, méltóságteljes helyzetben, királynői ruhában, tiszteletreméltóan és gyönyörűen lát viszont...
Lehet, hogy ez valóban a régi föld, de valami új hangulat terült el minden tárgyon, az egészségnek és boldogságnak valami izzó bizonyossága. Lehet, hogy ez a régi föld, de a régi élet pora és dühe kétségtelenül elmúlt. Ebben az egyben nem lehet kételkedni.
Visszaemlékeztem előbbi életem utolsó fázisaira, ama sötét fokozódására az üldözésnek, a haragnak, az egyetemes sötétségnek és a mindent kioltó örvénylő zöld gőzöknek. Az üstökös beleütközött a földbe és minden dolognak véget vetett; ezt is bizonyosnak éreztem.
De azután?...
És most?
Gyermekkorom képzelődései úgy tértek vissza elmémbe mint lehetőségek, amelyeken töprengeni lehet. Ama napokban szilárdan hittem, hogy egyszer csak eljön valami végső nap, amikor az égből kijön valami, harsonák hangja és félelem, amikor elkövetkezik a feltámadás és a végítélet. Csapongó képzeletem most azt a gondolatot vetette fel bennem, hogy valóban úgy kellett hogy legyen, hogy ez eljött és el is múlt. Elmúlt és valami módon elkerült engem. Én itt maradtam a tisztára mosott és kitakarított világban (kivéve persze ezt a Swindells-féle plakátot) talán azért, hogy újra kezdjem az életet...
Swindells kétségtelenül megkapta, amit megérdemelt.
Elmém egy ideig Swindells-szel foglalkozott, ennek a kipusztult lénynek ostoba ügyeskedésével, aki értéktelen szeméttel kereskedett és hazugságokkal födte be a vidéket, hogy ezzel megszerezzen magának - vajjon mit is kívánt? - buta csúnya nagy házat, gépkocsit, amely tönkreteszi az ember lelkinyugalmát, a tiszteletlen, de alázatoskodó cselédek nagy számát; és talán élete csúcspontján valami sok ellenkezésen diadalmaskodó intrika segélyével, pártkassza-alapon szerzett bárói címet. Önök el sem tudják képzelni ama régi idők kicsinységét; naiv furcsa abszurditásait; most történt először életemben, hogy keserűség nélkül gondoltam eme dolgokra. A régi időkben láttam gonoszságot, láttam tragédiát, most azonban a régi életnek csak rendkívüli ostobaságát láttam. Az emberi gazdagság és fontosság nevetséges oldala tárult elém, mint valami fényes ujság, felém áramlott, mint a felkelő nap sugarai és a nevetés tengerét borította körém. Swindells! Swindells, amikor elkárhozik! A végítéletre vonatkozó vízió élvezetes burleszkká vált. Láttam a kacagó angyalt, elfátyolozott arcával és Swindells testi megjelenését, amint a szférák kacaja közben bemutatják. "Van itt valami nagyon csinos holmi, mit kell ezzel a nagyon csinos holmival csinálni?" Láttam, hogy kihúznak valami lelket egy gömbölyű és terjedelmes testből, mintahogy egy babot bontanak ki burkából.
Soká és hosszan nevettem. És íme még miközben nevettem, a befejezett dolgok éles hegyessége megszúrta vidámságomat és egyszerre csak sírtam, hangosan sírtam, görcsösen zokogtam és könnyek futottak le arcomon.
3.
A napfelkelte mindenfelé meghozta az ébredést. A hajnal szépségére és örömére ébredtünk; elkápráztatva jártunk oly fényben, mely maga volt az öröm. Mindenfelé így volt ez. Egy állandó hajnal hangulatában élt a világ. Hajnal volt ez, mert légkörünk megváltozott nitrogénje csak akkor jutott a maga állandó fázisába, amikor a nap közvetlen sugarai megérintették; amíg ez meg nem történt, addig úgy maradtak fekve az alvók, amilyen helyzetben voltak, amikor leterítette őket a zöld gáz. A levegő pedig ebben a közbenső állapotában mozdulatlanul állt, nem volt alkalmas sem arra, hogy elkábítson, sem arra, hogy újjáélesszen, nem volt már zöld többé, de még nem változott azzá a gázzá, amely most bennünk él...
Azt hiszem, mindenki átélt ebben az időben valami hasonlót azokhoz a lelkiállapotokhoz, amelyeket már igyekeztem leírni - valami nagy csodálkozást, az örömteljes megújhodás valamilyen hangulatát. Nagyon gyakran bizonyos értelemben zavart is éreztek az emberek, bizonyos nehézséget abban, hogy önmagukra ismerjenek. Emlékszem, hogy magam is, amikor ott ültem a mező sövénye mellett, szinte kételkedtem önmagammal való azonosságomban és a legfurcsább metafizikai töprengésekbe estem. Ha ez valóban én vagyok, mondottam magamban, - hogy van akkor, hogy nem keresem többé olyan őrült hévvel Nettie-t? Nettie részemre most valami távoleső dolog - és ugyanilyen távolesőknek érzem összes sérelmeimet. Hogy van az, hogy hirtelen kikerültem ebből a szenvedélyből? Hogy van az, hogy ha Verrall-ra gondolok, nem kezd hevesen dobogni a szívem?...
Egyike voltam sok millió embernek, akiknek mind ugyanilyen kétségeik voltak ezen a reggelen. Úgy gondolom, hogy az ember, ha álomból vagy eszméletlen állapotból ébred, testi érzéseinek megszokottsága révén ismeri meg magamagát. Ezen a reggelen pedig legbensőbb testi érzéseim is mind megváltoztak. Valahogy megváltoztak az élet benső vegyi folyamatai, hogy úgy mondjam, az idegrendszer anyagcseréje. A régi idők ingadozó, bizonytalan szenvedély elsötétítette gondolatai és érzései helyébe nyugodt, erőteljes, egészséges folyamatok léptek. Megváltozott az ember tapintóérzéke, megváltozott a látása, élesebbé és finomabbá vált a hallása és minden egyéb érzéke; ha nem lett volna úgy, hogy egyben az ember gondolkodó képessége is teljesebbé és állandóbbá vált, azt hiszem, sok ember megőrült volna. De minthogy megvolt ez a fokozott gondolkodó képesség, mindent megértettünk. Az uralkodó hangulat, amit a Változás eme leírásánál ki szeretnék domborítani, a végtelen megkönnyebbülésnek, valami hatalmas, mélységes lelkesültségnek a hangulata. Az embernek könnyű volt a feje és egyúttal tiszta is, és az ember testi érzéseinek megváltozása, ahelyett, hogy azt az értelmi elhomályosodást, az azonosságnak ama elvesztését eredményezték volna, amely a régi feltételek között gyakran előforduló lelkibetegség volt, egyszerűen csak még jobban lehetővé tette az embereknek, hogy személyes életük nyomasztó szenvedélyeiből és útvesztőiből kikapcsolják önmagukat.
Az én keserű, elnyomott ifjúságom eme történetében, amelyet elmondani igyekeztem önöknek, állandóan azon iparkodtam, hogy megjelenítsem önök előtt a régi világ szűk látókörét, élességét, zavarát, rendetlenségét és hevességét. Ébredésem után egy órával már teljesen tisztában voltam azzal, hogy valami csodálatos módon, mindennek már örökre vége van. Ebben a tekintetben is egyforma volt az enyémmel a többiek tapasztalása. Az emberek felkeltek; beszívták tüdejükbe az új levegőt - egyetlen mély hosszú lélekzettel és egyszerre lehullott róluk a mult; tudtak megbocsátani, tudtak eltekinteni dolgoktól, tudtak megkísérelni valamit... És ez nem volt semmi olyan új csoda, amely a világ régi rendjét megszüntette volna. Változás volt csupán a fizikai feltételekben, valami változás az atmoszférában, amely egy csapásra felszabadította az embereket. Egynémelyiküket halálra szabadította fel... Maga az ember valóban nem is változott meg. Hiszen mi is tudtuk a Változás előtt, a legközönségesebbek is tudták, bizonyos fényes pillanatok révén, magunkban és másokban, történetek, zene és szép dolgok révén, hősies események és csodálatos történetek révén, tudtuk azt, hogy mily tökéletes lehet az ember, hogy mily tökéletes lehet adandó alkalommal úgyszólván bármely emberi lény; ami megváltozott, az csak a levegőben szállongó méreg volt, csak az atmoszférának ama dolgokban való szegénysége szűnt meg, amely dolgok ritkákká és jelentőségteljesekké tették ama csodálatos pillanatokat. Most megváltozott a levegő, és az emberi lélek, amely eddig fél-álomba merülve, unalmas meg gonosz dolgokat álmodott, most fölébredt és a csodálkozástól tiszta szemmel, felfrissülve nézett újból az életre.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
 Chat
|
|
|
H.G. WELLS 
