 |
 Evia |
Üdvözöllek
Vendég
|
A Világ, ahol élünk...
Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
|
|
H.G.Wells: Amikor az üstökös eljön
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:55 | Üzenet # 16 · Megosztás:  |
|
4.
Magányban ért engem az ébredés csodája, a boldog kacagás és utána a könnyek. Csak egy kis idővel később találkoztam egy embertársammal. Amíg meg nem hallottam az ő hívó hangját, mintha nem is ébredtem volna tudatára annak, hogy van más ember is a világon. Mintha mindez elmúlt volna, azokkal a kínokkal együtt, amelyek elmúltak. Kiléptem abból az egyéni mély aknából, amelybe félős önzésem annak idején elrejtőzött, lényem kiömlött önmagából és elvegyült az emberiségével, szinte úgy éreztem, hogy én vagyok maga az emberiség; nevettem Swindellsen olyan módon, mint ahogy magamon nevethettem volna, és amikor ezt a kiáltást hallottam, az úgy tűnt fel nekem, mint valami váratlan gondolat a saját elmémben. De amikor a kiáltás megismétlődött, válaszoltam rá.
- Sérülést szenvedtem, szólt a hang, én pedig azonnal lementem a dülőútra és ott megtaláltam Melmount-ot, amint háttal felém ült az árok partján.
Ennek a reggelnek érzékeimre gyakorolt apró benyomásai annyira mélyen vésődtek lelkembe, hogy valóban azt hiszem, hogy amikor végre szembe fogok nézni ama hatalmasabb misztériumokkal, amelyek túl vannak ezen az életen, amikor ennek az életnek dolgai úgy fognak elhalványulni előttem, mint ahogy a hajnal köde halványul el a nap előtt, ezek a kis lényegtelen részletek fognak legvégül elhagyni, ezek lesznek ama foszlányai a mindig vékonyabbá váló fátyolnak, amelyek legutoljára fognak eltűnni. Azt hiszem például, hogy még ma is ki tudnám választani azt a prémet, amely teljesen megegyezne Melmount hatalmas automobil-köpenye gallérjának prémjével, meg tudnám festeni hatalmas arcának tompán vörös színét és szőke szempilláit, amelyekre éppen ráesik a nap fénye. Nem volt kalap a fején és boltozatos feje, élénk vöröses szőke sima hajával előre hajolt, kificamított lábát vizsgálva. Rendkívül széles hátú, széles vállú ember volt. És megjelenésének hatalmas erőteljességében volt valami, ami szeretetet keltett bennem iránta.
- Mi baj van? - kérdeztem.
- Hallja csak kérem, - mondotta Melmount, az ő sajátságos, zengzetes, világos hangján, erőfeszítéssel fordulva felém, miközben profilja, szépen formált orra és érzékeny vastag erős ajka látszott, amelyet a világ minden torzképrajzolója ismer. - Kellemetlen helyzetben vagyok. Leestem és kificamítottam a bokámat. Merre van Ön?
Megkerültem őt, eléjeálltam és szemébe néztem. Láttam, hogy levetette bokavédőjét, harisnyáját és cipőjét, automobil-kesztyűje félre volt dobva, ő pedig vizsgáló modorban kenegette a sérült testrészt vastag hüvelykujjával.
- Istenemre - mondottam, - hiszen ön Melmount!
- Melmount! - gondolkozott. - Valóban ez a nevem, mondotta anélkül, hogy felnézett volna... - de ez nem segít a bokámon.
Egy pár pillanatig csendben maradtunk, csak ő nyögött egyet fájdalmában.
- Tudja-e, - kérdeztem, - hogy mi történt tulajdonképen a dolgokkal a világon?
Ő mintha most fejezte volna be diagnózisát.
- Nem tört el - mondotta.
- Tudja - ismételtem, - hogy mi történt mindennel a világon?
- Nem - mondta ő most először nézve rám, de minden különös kíváncsiság nélkül.
- Minden valahogy megváltozott.
- Igen, minden valahogy megváltozott. - Váratlanul barátságos mosolyra nyílt az ajka és érdeklődés kezdett felcsillámlani szemében. - Én kissé túlságosan el voltam foglalva saját belső érzeteimmel. Azt veszem észre, hogy valami rendkívül fényesség árad el a tárgyakon. Ez az, amiről ön beszél?
- Ez annak egy része. És valami furcsa érzés, valami világosság az ember fejében.
Melmount vizsgáló szemmel nézett végig rajtam és komolyan elgondolkozott. - Én felébredtem - mondotta, tapogatózva keresve az utat emlékezete felé.
- Én is.
- Én eltévedtem, már nem tudom pontosan, hogy miképen. Volt valami furcsa zöld köd. - Lábára bámult és emlékezete kezdett visszatérni.
- Valami üstökössel volt ez összefüggésben. Egy sövény mellett álltam a sötétben. Próbáltam futni... Akkor azután - úgylátszik - beleugrottam ebbe a dülő-útba. Nézzen oda! A fejével mutatott az árkon túlra. - Ott van egy fakerítés, amely most nemrég törhetett el, meg lehet ezt látni arról, hogy milyen a törés helye. Úgylátszik abba botlottam bele, az út fölött levő mezőről jövet. - Vizsgálva nézte ezt a törést és végkövetkeztetésképen azt mondotta: - Igen...
- Sötét volt - mondottam - és valamiféle zöld gáz jött ki a semmiből mindenfelől. Ez az utolsó, amire én emlékszem.
- Azután pedig ön fölébredt? Így történt velem is... Fölébredtem, roppantul elképedt állapotban. Kétségtelen, hogy valami furcsa dolog van a levegőben. Én azelőtt - azelőtt autón rohantam végig egy országúton, roppant izgatott állapotban és valami kérdéssel elfoglalva. Aztán leszálltam valahol - egyszerre csak feltartotta az ujját, mint aki győzedelmeskedik valamin. - Páncélos hadihajók!
- No most végre megvan! Mi felvonultattuk hajóhadunkat innen Texel-ig. Keresztültörtünk a németek hajóinak vonalán és az Elba torkolata elé rakott akna-soron. A Lord Warden csatahajót elvesztettük. Istenemre, igen. A Lord Warden-t! Csatahajó, amely két millió font sterlingbe került - és az az ostoba Rigby azt mondta, hogy ez nem jelent semmit! Ezerszáz ember fulladt a tengerbe... Most már emlékszem mindenre. Hajóhadunk végigsöpört az északi tengeren, mint a halász, amikor felszedi hálóját, odafönt pedig a Farőer szigeteknél várakozott a német hajókra a mi Észak-Atlanti hajóhadunk - nekik pedig egyiküknek se volt több szene, mint amennyi három napra lett volna elegendő! Nos, hadd lássuk, álom volt ez talán? Nem! El is mondtam ezt a dolgot egy csomó embernek - mi volt az, valami népgyűlés? - hogy megnyugtassam őket. Nagyon harciasak voltak, de nagyon meg voltak ijedve. Furcsa emberek voltak - pocakosak és kopaszok mint a gnómok, legtöbbjük. Hol történt ez? Természetesen! Megtárgyaltuk az egészet - nagy ebéd volt - osztrigák! - Colchesterben. Én ott voltam, éppen azért, hogy megmutassam, hogy ez az egész rettegés a németek tengerfelőli megszálló betörésétől ostobaság. Onnan pedig ide jöttem vissza... De az egész dolog nem tűnik fel nekem úgy, mintha - csak rövid idővel ezelőtt történt volna. Pedig hát gondolom, hogy csak rövid idővel ezelőtt történhetett. Igen, természetesen! Persze, hogy úgy volt, Kiszálltam az autómból ott, ahol az út emelkedni kezd, azzal a szándékkal, hogy gyalog megyek végig az ösvényen, a parti sziklák ormán, minthogy mindenki azt mondta, hogy a német hadihajók egyikét most végig kergetik a part mellett. Erre világosan emlékszem! Hallottam az ágyúikat...
Elgondolkozott. - Furcsa, hogy én ezt egy pillanatig elfelejtettem! - Hallotta ön is az ágyúzást?
Azt válaszoltam, hogy hallottam.
- Az éjszaka történt ez?
- Későn az éjszaka. Körülbelül hajnali egy vagy két óra tájban.
Melmount visszahajlott, kezére támaszkodva és rámnézett, őszinte mosollyal ajkán. - Még most is - mondotta, - furcsa, de ez az egész történet olyannak látszik előttem, mintha valami bolond álom volna. Igazán hiszi, hogy volt valamikor egy Lord Warden nevű csatahajó? Igazán elhiszi, hogy mi mindazt a drága gépezetet a tengerbe süllyesztettük - csak úgy tréfából? Álom volt ez. És mégis - megtörtént.
A régi idők szabályai szerint igen nevezetes dolog volt ez, hogy én ilyen könnyedén és szabadon beszélgettem egy ilyen nagy emberrel. - Igen, mondottam - ez az. Az ember úgy érzi, hogy fölébredt - valami másból is, mint ama zöld gáz okozta kábulatból. Mintha a többi dolog is, ami volt valamikor, már nem is látszanék egészen valóságosnak.
Melmount összeráncolta homlokát és elgondolkodva tapogatta meg lábikráját. - Beszédet tartottam Colchesterben, mondotta.
Azt hittem, hogy erről többet fog mondani, de az elhallgatásnak valamilyen megszokott ösztöne még megmaradt ebben az emberben és ez egy pillanatra elnémította. - Nagyon furcsa dolog az, kezdte el hirtelen másról beszélve, - hogy ez a fájdalom, egészben véve, inkább érdekes, mint kellemetlen.
- Fájdalmat érez?
- Fáj a bokám! Vagy eltört, vagy súlyosan kificamodott - én azt hiszem kificamodott; mozgása fájdalmat okoz, de személyesen tulajdonképpen nem szenvedek. Annak a bizonyos általános betegségi érzésnek, amely egy testrészünk lokális sérülésénél is fel szokott lépni, - nem érzem legkisebb nyomát sem!... Töprengett és azt mondta: - Beszédet tartottam Colchesterben, és mondottam egyet mást a háborúról. Most már kezdem világosabban látni. Az újságriporterek - irkáltak, irkáltak. Max Sutaine, 1885. Morajlás. Bókok, az osztrigák miatt. Hm, hm... Mi is volt az? A háborúról? Oly háború ez, mely szükségképpen kell, hogy hosszú és véres legyen, és kell, hogy vámot szedjen a nemes ember palotájából és a szegény ember viskójából egyaránt, kell, hogy vámot szedjen!... Valóságos szónoki kéjjel mondtam! Részeg voltam én tegnap este?
Összehúzta a szemöldökét. Jobblábát fölhúzta, könyökét arra támasztotta, állát pedig öklére. Mélyen fekvő szürke szeme ismeretlen dolgok felé tekintett zsúpfedélszerű szemöldöke mögül. - Szent Isten! - mormogta - szent Isten! az undorodás hangján. Nagy, hatalmas alak volt ott a napfényben, a benyomás, amelyet reám gyakorolt, nem pusztán csak a fizikai nagyságé volt; azt az érzést keltette bennem, hogy illik várnom, mialatt ő gondolkodik. Sose találkoztam ilyenfajta emberrel régebben, nem tudtam, hogy ilyen emberek is léteznek...
Furcsa dolog, hogy most nem tudom visszaidézni emlékezetembe, hogy miféle képet csináltam magamnak a Változás előtt államférfiak személyiségéről, de kételkedem, hogy azokban a napokban valaha is úgy gondoltam-e rájuk, mint kézzelfogható emberi egyénekre, akikben lehet valami intellektuális komplikáltság is. Azt hiszem, hogy az én benyomásom róluk egyszerűen keveréke volt a torzképnek és az újságok vezércikkeinek. Az bizonyos, hogy tiszteletet nem éreztem irántuk. Most pedig egyszerre ott találtam magam egy olyan emberi lény társaságában, akivel szemben magamat alárendeltnek és kisebb értékűnek éreztem, aki előtt ott álltam, minden szolgalelkűség vagy képmutatás nélkül, a tisztelet és a figyelem állapotában. Mintha ez lett volna a Változás első gyümölcse. Az én éles és avas egoizmusom - vagy talán csak az élet körülményei okozták-e ezt? - a Változás előtt soha egyetlen egyszer nem engedte ezt meg.
Melmount végre kilépett gondolatai világából, modorában még mindig bizonyos megdöbbentség volt észlelhető. - Az a beszéd, amelyet tegnap este tartottam, mondotta - átkozott, káros hülyeség volt, tetszik tudni. Ezen nem lehet változtatni. Nem - nem lehet!... - Kis kövér gnómok estélyi ruhában - ahogy öntötték magukba az osztrigákat!
Egészen természetes része volt ama reggel csodájának az a mód, amellyel Melmount az őszinteségnek ezt a hihetetlen hangját megütötte, meg az a tény, hogy ez semmivel sem kisebbítette iránta való tiszteletemet.
- Igen, mondotta - önnek igaza van. Mindez kétségtelen tény, én pedig nem tudom elhinni, hogy egyéb lett volna, mint álom.
5.
Rendkívül élesen és tisztán áll emlékezetemben ennek a jelenetnek az emléke, amint élesen kiválik a világ sötét multjának hátteréből. A levegő, emlékszem, tele volt madarak hívogató, csicsergő, dallamos énekével. Furcsa, hogy arról is meg vagyok győződve, mintha örömre megkondult harangok távoli boldog zúgása is betöltötte volna a levegőt, de félig bizonyos, hogy ez tévedés. Mindenesetre volt valami a dolgok ujdonságában, az érzések harmatos frisseségében, ami az ember agyában megkongatta az öröm harangjait. És az a nagy, hatalmas szőke elgondolkodó férfi ott ült a földön, még az ő nehézkes pózában is valami szépséget testesített meg, mintha valóban az erőnek és a humornak valamilyen Nagy Mestere alkotta volna.
És az volt a különös - ma már nehéz megértetni ennek a különös voltát -, hogy ez az ember úgy beszélt velem, a rája nézve idegen emberrel, mint ahogy ma szokott egyik ember a másikhoz beszélni, gondtalanul, elhallgatások, rezervációk nélkül. Abban az időben, amely e napokat megelőzte, nemcsak hogy rosszul gondolkodtunk, hanem ezernyi rövidlátó meggondolás, vélt méltóságunk tudata, mindenféle objektív fegyelem, diszkréció, a kopottas lélek száz ehhez hasonló tulajdonsága, eltompíttatta velünk gondolatainkat, mielőtt azokat embertársainkkal közöltük.
- Most már kezd visszatérni emlékezetembe minden, mondotta Melmount, és félig monológszerűen elmondott nekem mindent, ami elméjében volt.
Szeretném, ha közölhetném minden egyes szavát; képet kép után rajzolt ébredő értelmem elé, gyors, tökéletes szavaival. Ha teljesen precízek, teljesek volnának erről a reggelről való emlékeim, szórul-szóra leírnám itt, amiket Melmount mondott, a legaprólékosabb részletekig. Azonban úgy veszem észre, hogy kivéve azt a pár kis éles dolgot, amely kiemelkedik emlékeim közül, csak szavainak általános benyomására emlékszem vissza. Nehezen tudnám hiánytalanul rekonstruálni félig elfelejtett szavait és mondásait, és meg kell elégednem azzal, hogy azok általános hangulatát érzékeltessem önökkel. De arra az egyre emlékszem - szinte magam előtt látom őt és hallom a hangját, amidőn azt mondja: "Az álom a vége felé lett a legrosszabb. A háború - abszolút borzalmas ügy volt! Borzalmas! És olyan volt az egész, mint valami lidércálom, az ember nem tehetett semmit, hogy kimeneküljön belőle - mindenki úgy érezte, hogy kívülről hajtják!"
Régebbi óvatossági ösztöne most már teljesen megszűnt.
Megmagyarázta nekem a háborút - úgy ahogy azt ma már mindenki látja. Csakhogy azon a reggelen ez még meglepő dolog volt. Melmount ott ült a földön, teljesen megfeledkezve meztelen és megdagadt lábáról, úgy bánt velem, mint legszerényebb kiegészítő részével az ő életének és egyúttal, mint olyasvalakivel, aki vele teljesen egyenrangú, miközben kibeszélte magából azokat a nagy dolgokat, amelyek elméjét terhelték. "Mi meg tudtuk volna ezt akadályozni! Bármelyikünk, ha elhatározta volna, hogy őszintén megmondja a véleményét, megakadályozhatta volna ezt a háborút. Csak egy kis tisztességes őszinteségre lett volna szükség. Mi akadályozott meg bennünket abban, hogy őszintén beszéljünk egymással? Az a német császár - helyzete a nevetséges önkényes föltevések piramisa volt, kétségtelenül, de ő maga végre is, alapjában véve - épeszű ember volt." Egypár velős szóval megrajzolta a német császár alakját, a német sajtóét, a német népét, és a mi népünkét. Úgy adta elő a dolgokat, mint ahogy mi valamennyien előadnók azokat most, de bizonyos hevességgel, mint az olyan ember, aki félig bűnös és a maga teljes lényében fel van háborodva. "Azok az ő átkozott kis begombolkozott professzoraik!" - kiáltotta, mellékes megjegyzésként. "Hát el lehet hinni, hogy valaha is éltek ilyen emberek? És a mieink! Néhánynak mi közülünk erélyesebben kellett volna állást foglalnunk... Ha egy csomó ember közülünk erélyesebb állásfoglalásra szánta volna el magát és kellő időben elnyomta volna azt a hülyeséget..."
Hangja suttogóvá vált, úgyhogy már nem lehetett hallani, mit beszél, majd elhallgatott...
Ott álltam mellette, ránéztem, megértettem őt, csodálatos mértékben tanultam tőle. Tény, hogy a Változás e reggelének legnagyobb részén át oly teljesen megfeledkeztem Nettieről és Verrallról, mintha nem lettek volna egyebek alakoknál valami regényben, amelyet félretettem, elhalasztva végigolvasását addigra, amikor majd ráérek, avégből, hogy ezzel az emberrel beszélhessek.
- Nos hát, mondotta Melmount hirtelen felzökkenve gondolataiból, - most itt vagyunk, felébredtünk! Ez a dolog nem mehet tovább; mindezeknek a dolgoknak véget kell vetnünk. Hogy miképpen is keletkezhetett ez egyáltalán! - Édes fiam, hogy is kezdődhettek el mindazok a dolgok? Úgy érzem magamat, mintha valami új Ádám volnék. Gondolja, hogy mindenkivel megtörtént most a világon az, ami velünk? Vagy pedig megint csak régi alakjukban fogjuk megtalálni mindazokat a gnómokat... De mit törődünk ezzel?
Fölkelni készült, és eszébe jutott bokája. Azt a javaslatot tette, hogy kísérjem el őt bungalowjáig. Nem éreztük semmiképpen sem különösnek, egyikünk sem, hogy ő igénybe veszi szolgálataimat, meg hogy én örömmel engedelmeskedem. Segítettem neki bekötni bokáját, azután pedig elindultunk, én mankóul szolgálva neki, úgy hogy ketten együtt olyanok voltunk, mint valami sántító négylábú állat, amint végig mentünk a tekervényes dülőúton a parti sziklák és a tenger felé.
6.
Melmount bungalowja körülbelül két kilométernyire volt a dülőúttól, a golf-játszótéren túl. Lementünk a part homoksávjához, végig a sápadt, hullámsimította homokon, valami ingadozó, ugrándozó, háromlábú tánclépésben, míg én végre kifáradtam az ő testének súlya alatt, azután pedig, amilyen hamar lehetett, leültünk. Melmount bokája valóban el volt törve, és ő nem tehette le lábát a földre anélkül, hogy éles fájdalmat ne érzett volna. Ilyenformán teljes két órába telt, amíg elértünk a házhoz, és még ennél is tovább tartott volna, ha Melmount komornyikja nem jött volna élénkbe és nem sietett volna segítségemre. Ők az automobilt szétzúzva, a soffőrt pedig holtan találták meg az országút ama fordulatánál, amely a ház közelében volt, és azon a vidéken keresték Melmountot is, különben már régebben megláttak volna bennünket. Ennek az időnek legnagyobb része folyamán üldögéltünk egyszer füvön, egyszer valami krétasziklán, egyszer fatörzsön és beszélgettünk egymással a jószándékú emberek egymással való beszélgetéséhez illő nyiltsággal, minden rezerváció vagy agresszivitás nélkül, a mai beszélgetések rendes, őszinte módján, amely azonban akkor a világ egyik legritkább és legkülönösebb jelensége volt. Többnyire Melmount beszélt, de mikor ő azután valami kérdésfélét tett, én is elmondtam neki, - oly világosan és egyszerűen, amennyire egyáltalán beszélni tudtam oly szenvedélyekről, melyek egy időre érthetetlenekké váltak előttem - azt, hogy hogyan üldöztem gyilkos szándékkal Nettiet és szerelmesét, hogyan győztek le engem a zöld gőzök. Komoly szemekkel nézett rám Melmount és megértően bólintott, azután pedig rövid, de a mélységig hatoló kérdéseket intézett hozzám arról, hogy milyen taníttatásban, milyen neveltetésben részesültem és milyen volt a munkám. Modorában volt valami meggondoltság, rövid és teljes szünetek, amelyek azonban a halogatásnak semmilyen elemét nem tartalmazták.
- Igen, mondotta Melmount, - igen - természetesen. Óh, de ostoba voltam én! És többet nem mondott, amíg nem kezdtük meg ismét háromlábú erőlködésünket végig a part mentén. Az első pillanatban nem értettem meg, hogy mi kapcsolata van az én történetemnek ezzel az önváddal.
- Csak gondolja el, mondotta Melmount, miközben lihegve ült le egy fatörzsre - mi lett volna, ha valóban lett volna a világon valaki, aki igazán megérdemli az államférfiú nevet!
Felém fordult. - Ha lett volna valaki, aki elhatározta volna, hogy mind e zavarnak vége kell hogy legyen! Ha lett volna valaki, aki kezébe vette volna ezt a problémát, úgy ahogy a művész veszi kezébe az anyagot, úgy ahogy valaki, aki házat épít, kezébe veszi a telket és a köveket, és ha ez az ember megcsinált volna valamit - hirtelen kiterjesztette hatalmas széles kezét az ég és tenger dicsőséges szépsége felé, és mély lélekzetet vett, - ha megcsinált volna valamit, ami méltó lett volna - ehhez a kerethez.
Magyarázóan tette hozzá. - Akkor aztán, tudja, egyáltalán nem lettek volna olyan történetek, mint az öné...
- Mondjon el nekem többet erről a dologról, folytatta, mondjon el nekem mindent önmagáról. Úgy érzem, hogy mindezek a dolgok elmultak, mindezek a dolgok meg kell, hogy változzanak mindörökre. Ön mostantól fogva nem lesz az többé, aki eddig volt. Mindaz, amit ön eddig tett - az most már nem fontos. Reánknézve legalább is ezeknek nincs már semmi jelentősége. Mi ketten, akik abban a sötétségben, amely mögöttünk van, el voltunk egymástól választva, most találkoztunk. Mondjon el nekem mindent.
- Igen, mondotta Melmount; én pedig elmondtam történetemet, egyenesen és ép olyan őszintén, mint ahogy önöknek mondottam el. - A bungalow-falu ott lehet valahol, ahol azok a kis fűvel benőtt sziklák futnak ki a tenger felé, a fensíkon túl. Mit csinált ön a pisztolyával?
- Ott hagytam fekve - a rozsföldön.
Melmount egy pillantást vetett rám világos szempillái alól. - Ha mások is úgy éreznek, mint ön és én, mondotta - jó sok pisztolyt fognak ma fekve hagyni a rozsföldeken...
Így beszélgettünk, én és az a nagy hatalmas erős ember, és a testvéri szeretet oly nyilvánvalóan ott volt közöttünk, hogy nem volt szükség azt egyetlen szóval is kifejezni. Lelkeink jóhiszemű meztelenségben léptek ki önmagukból egymás elé; soha eddig életemben nem éreztem embertársammal szemben mást, mint valami résen álló óvatosságot. Még most is magam előtt látom őt ott, azon a vad, elhagyott, apályos parton, látom, amint nekitámaszkodik egy fatörzsnek, és lenéz arra a szegény vízbefúlt tengerészre, akinek hulláját röviddel ezután megtaláltuk. Találtunk ugyanis egy vízbefúlt embert, aki véletlenül elmulasztotta ezt a nagy hajnalt, amelynek mi örvendeztünk. Ott találtuk egy víztócsában, barna füvek közt, a fagátak sötét árnyékában. Nem kell túlbecsülniök ama régi idők borzalmasságát; azokban az időkben alig volt gyakoribb látvány Angliában egy halott ember, mint amennyire az manapság. Ez a halott ember a Roter Adler nevű nagy német hadihajó egyik matróza volt, amely, - mi ezt persze akkor nem tudtuk - alig hat kilométernyire tőlünk feküdt a part mellett a krétás homok fölszántott hegyei között, gépezetek szétroncsolt és összetört tömege gyanánt, amelyet dagálykor teljesen elborított a tenger, és amely kamráiban kilencszáz vízbefúlt, bátor, erős, ügyes férfit zárt magába, akik valamikor mind képesek voltak arra, hogy szép dolgokat csináljanak... Nagyon élénken emlékszem erre a szegény fiúra. A zöld gáz okozta eszméletlenség idején fulladt a vízbe, szép fiatal arca nyugodt volt, de mellének bőrét megráncosította a kazánból ráömlő forróvíz, és jobbkarja különös módon volt hátrahajlítva. Még erre a fölösleges halálra is, és arra a kegyetlenségre is, amely ebből a halálból szólott, reászállott a szépségnek és a méltóságnak egy sugara. Minden jelentőségessé olvadt össze, amikor mi ott álltunk, én, a rosszul öltözött, olcsó holmival felszerelt proletár, és Melmount, az ő hatalmas prémes kabátjában, - ő egészen kimelegedett járás közben, de nem gondolt arra, hogy levesse a kabátját, - amint ketten ráhajlunk a durva fatörzsökre, és sajnálkozunk a háború eme szegény áldozata fölött, amely háborút Melmount is segített megcsinálni. - Szegény fiú, mondotta Melmount - szegény fiú! Szinte gyermek még, akit mi ostoba marhák a halálba küldtünk! Nézze ennek az arcnak nyugalmas szépségét, ezt a testet - hát kellett ezt így félredobni?!
- Ilyesminek nem szabad többé történnie, mondotta Melmount nehezen lihegve és vállamra támaszkodva - soha többé ilyesminek...
De a legjobban arra emlékszem, amikor Melmount valamivel később egy nagy krétasziklán ülve beszélt, miközben a nap megvilágította nagy, izzadtságtól harmatos arcát. Ott alkotta meg elhatározásait. - Véget kell vetnünk a háborúnak, mondotta azon az ő sajátságos suttogó és mégis teljes csengésű hangján; - a háború ostobaság. Amikor annyi ember tud olvasni és gondolkodni, - nincs ilyesmire szükség. Szent Isten, mit csináltunk mi, uralkodó osztálybeli emberek!... Félálomban éltünk, mint valami nyomasztó levegőjű szobában élő emberek, túlságosan unatkoztunk és álmosak voltunk, és túlságosan aljasak voltunk egymással szemben ahhoz, hogy bármelyikünk fölkelt volna és fölnyitotta volna az ablakot. Micsoda rettenetes dolgokat csináltunk mi!
Látom őt magam előtt, amint ott ül, mint valami nagy hatalmas alak, aki megdöbbent és csodálkozik önmagán és a dolgokon. - Meg kell változtatnunk mindezt - ismételte és hatalmas mozdulatban terjesztette szét két széles kezét az ég és a tenger felé. Olyan hitványul cselekedtünk - az ég tudja, hogy miért!
Látom őt magam előtt, furcsa óriásnak látszott, amint lenézett arra a reggel fényétől ragyogó partra, amint körülöttünk és ama hulla körül röpködtek a tengeri madarak; nehézkességében, és szükségtelen hevességében nem rossz szimbóluma volt ez a férfi a régi idők föl nem ébredt erejének. Mint e kép lényeges részére, emlékszem arra, hogy messze túl a homoksíkságon egyike ama fehér telektömb-tábláknak, amelyeket leírtam, kissé ferdén látszott ki a sárgás-zöld fűből az alacsony sziklák felső peremén.
Melmount a csodálkozásnak bizonyos nemével beszélt az előbbi dolgokról. "Eszébe jutott Önnek valaha elképzelni, hogy milyen kislelkű - milyen kislelkű! - minden ember, aki hadüzenetben vesz részt?" - kérdezte. Beszélt tovább, mintha valóban szükség volna beszédre ahhoz, hogy ezt hihetővé tegye, és leírta Laycock-ot, aki először öntötte szavakba a borzalmat a minisztertanácson - a rendesnél kisebb termetű oxfordi smokk, akinek tenor hangja volt, és aki zavaros görög idézeteket kevert szavaiba - az a fajta kis idióta, aki idősebb nővérei bámulata alapján nevelődik...
- Majdnem az egész idő alatt, mondotta Melmount, - ezt az embert figyeltem - elgondolkozva azon, hogy hogy lehet az, hogy egy ilyen szamárra bízzák emberek életét... Talán jobban tettem volna, ha magamra nézve gondolom el ugyanezt. Hisz én nem tettem semmit ahhoz, hogy mindezt megakadályozzam! Ez az átkozott kis hülye nyakig benn úszott ennek az ügynek a drámai érdekességében, valóságos kéjjel trombitálta ki szavait, kimeredő szemmel nézett reánk, köröskörül, mint publikumra. "Tehát háború lesz" - mondotta. Richover vállát vonta. Én valami gyenge tiltakozást fejeztem ki, aztán én is engedtem... Később álmodtam erről az emberről.
- Micsoda társaság voltunk mi! Mindnyájan egy kissé meg voltunk ijedve magunktól, - mindnyájan úgyszólván eszközöknek éreztük magunkat.
- És az ilyen bolond emberek műve vezet aztán az ilyesmire! Fejével a halott ember felé mutatott mellettünk.
- Érdekes lesz megtudni, hogy mi történt a világgal... Ez a zöld gáz - furcsa anyag. De hogy velem mi történt, azt tudom. Ez a Megtérés. Mindig tudtam... De most bolond módjára viselkedem. Beszéd! Véget fogok mindezeknek a dolgoknak vetni.
Nehézkes kiterjesztett kezével egy mozdulatot tett, jelezve, hogy föl akar kelni.
- Véget fog vetni minek? - mondottam én ösztönszerűen előrelépve, hogy segítsek neki.
- A háborúnak, mondotta Melmount, az ő hatalmas suttogó hangján, vállamra téve nagy kezét, de anélkül, hogy újabb kísérletet tett volna arra, hogy fölkeljen - véget fogok vetni a háborúnak - mindenféle fajta háborúnak! És mindazoknak a dolgoknak, amelyeknek végük kell hogy legyen. A világ gyönyörű, az élet szép és hatalmas, nekünk csak fel kellett emelnünk szemeinket és látnunk. Gondoljon ama dicső szépségekre, amelyeken úgy hajszolódtunk keresztül, mint egy disznócsorda egy kerten át. Gondoljon az élet színére - hangjaira - alakjaira! Mi foglalkoztunk féltékenységeinkkel, vitáinkkal, idegeskedő jogainkkal, legyőzhetetlen előítéleteinkkel, alacsonyrendű vállalkozásainkkal és lomha félelmeinkkel, fecsegtünk és szurkáltuk egymást és berondítottuk a világot - mint a szarkák a templomban, mint a tisztátalan madarak az Isten szent helyén. Egész életem ostobaság volt és kicsinyesség, durva élvezetek és aljas okosságok - egész életem! Úgy érzem magam, mint valami sovány fekete lény ennek a reggelnek ragyogó szépségében, mint valami bűnbánó, szégyenkező! És ha nem lett volna Isten kegyelme, meghalhattam volna az éjszaka - mint az a szegény fiú ott, bűneim szennyessége közepette! Nem akarok erről többet tudni! Nem akarok erről többet tudni! Akár megváltozott az egész világ, akár nem, az nem jelent semmit. Mi ketten megláttuk ezt a hajnalt!... Egy pillanatnyi szünetet tartott. - Fel fogok kelni és elmegyek az atyámhoz, mondotta ezután és azt fogom mondani neki...
Hangja suttogássá halkult, úgy hogy már nem lehetett megérteni, mit mond. Keze fájdalmasan szorult össze vállamon, ő pedig fölkelt...
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:55 | Üzenet # 17 · Megosztás: |
|
|
II. FEJEZET
Az ébredés
l.
Így jött el számomra a nagy Nap.
És ahogy én ébredtem, úgy ébredt ugyanebben a hajnalban az egész világ.
Mert az élőlények egész világát ugyanúgy elfogta váratlanul az eszméletlenségnek ugyanaz a hulláma; egy óra leforgása alatt, mihelyt az üstökösben foglalt új gáz megérintette légkörünket, a katalitikus változás reszkető hulláma körüljárta az egész földgömböt. Azt mondják, hogy a levegő nitrogénje egy szempillantás alatt megváltozott és egy óra leforgása alatt légzésre alkalmas gázzá vált, amely különbözött ugyan az oxigéntől, de segítette és támogatta az oxigén hatását, erő és gyógyulás fürdője volt az idegeknek és az agynak. Nem tudom pontosan, mik voltak azok a változások, amik végbe mentek, és nem ismerem a neveket, amelyeket vegyészeink adtak nekik, az én munkám engem ezektől a dolgoktól távoleső irányba terelt, csak azt tudom, hogy én és minden ember a világon megújhodtunk.
Elképzelem magamnak, ahogy ez a dolog megtörténik a világürben, az egész egy pillanat a bolygó életében, amint az a kis ködfolt, az a karcsú kavargó kis meteor, mindig közelebb jön ehhez a bolygóhoz - ehhez a bolygóhoz, amely ott lebeg az űrben, mint egy gömb, mint egy árnyékolt, gömbölyű labda, a maga kicsiny, szinte észrevehetetlen fellegekből és levegőből összetett légkörével, sötét óceán-tócsáival, csillogó föld-partjaival. És amikor az a kis picike jövevény az űrből megérinti ezt a gömböt, annak átlátszó gáznemű burka egy pillanat alatt zölddé felhősödik és azután lassan ismét kitisztul.
Azután pedig három órán át vagy ennél tovább - tudjuk, hogy a Változás minimális ideje majdnem pontosan három óra volt, mert valamennyi fali- és zsebóra járt ezalatt is - mindenfelé a világon, sem ember, sem állat, sem másmilyen élőlény, amely levegőt szív, nem mozdult meg, hanem csendesen feküdt...
Mindenfelé a földön azon a napon, mindenkinek fülében, aki lélekzik, ugyanaz a zengő hang volt a levegőben, a zöld gőzöknek ugyanaz a rohanása, ugyanaz a pattogzás, a hulló csillagoknak ugyanaz az esője. A hindu megállt reggeli munkája közben a mezőn, bámult, csodálkozott és lebukott a földre, a kékruhás kínai fejjel előrebukott déli rizses táljára, a japán kereskedő csodálkozva jött ki irodájából, ahol valami üzletről alkudott és a következő pillanatban már ott feküdt ajtaja előtt, a sanfranciscói aranykapu melletti esti sétálókat, akik bámulva néztek ki a tengerre, megfogta az esemény, amint várakoztak a Nagy Csillag felkeltére. Ez történt a világ minden városában, minden magányos völgyben, minden házban, otthonban, menhelyen és mindenfelé a szabad ég alatt. Kint a mély tengeren a csoportba verődött gőzhajóutasok, készen minden csodára, tátott szájjal bámultak és hirtelen elfogta őket a rémület, tolongtak a fedélzetekre vezető lépcsők alján és ott ájultak el, a kapitány megingott a parancsnoki hídon és leesett, a fűtő fejest esett le szene közé, a gépek kezelés nélkül folytatták dobogó útjukat, a halászok bárkái üdvözlet nélkül haladtak el a hajó mellett, ingadozó kormánnyal hátrabukva, majd pedig előrehajolva...
A materiális sors hatalmas hangja megálljt kiáltott. És a darab közepén meginogtak a szereplők, lebuktak és elhallgattak. A hasonlat kiszalad a tollamból. New-Yorkban ez a dolog valósággal megtörtént. A legtöbb színház közönsége szétszéledt, de két zsúfolt színházban a társaság, pániktól félve, folytatta a játékot a félhomályban és a közönség, amelyet régebbi szerencsétlenségek már hozzászoktattak ilyesmihez, ülve maradt székein. Ott ültek, csak a leghátsó sorok mozogtak egy kissé és ott ájultak el, fegyelmezett sorokban, fejük lehanyatlott és leestek előre vagy lecsúsztak a padlóra. Parload mondja nekem - bár én valóban nem tudok semmit azokról a következtetésekről, amelyeken az ő meggyőződése alapult -, hogy az összeütközés nagy pillanatától számított egy órán belül a nitrogén első zöld színű változata már feloldódott és megszünt, oly fényesen hagyva a levegőt, amilyen az csak valaha volt. Ennek a csodálatos közjátéknak hátralevő percei tiszta világosságban játszódtak le, de nem volt szem, mely ezt a világosságot látta volna. Londonban éjszaka volt, de New-Yorkban például az emberek az esti mulatozás kellős közepén voltak, Csikágóban pedig éppen akkor ültek le estebédhez, ott az egész világ talpon volt. A holdfény kellett, hogy olyan utcákat és tereket világított légyen meg, melyek tele voltak szórva összegubbaszkodott alakokkal, akik között az olyan villamos kocsik, amelyeknek nem volt automatikus fékjük, szántva járták át utukat, amíg a földre hullott testek meg nem állították őket. Estélyi ruhájukban feküdtek az emberek ebédlőkben, vendéglőkben, lépcsőkön, hallókban, mindenfelé, ahol éppen elérte őket az ájulás. Kártyázó embereket, iszákoskodó embereket, rejtekhelyen rejtőző betörőket, bűnös szerelmes párokat megfogott az esemény, ott, ahol éppen voltak, hogy azután másnap reggel fölébredt elmével és lelkiismerettel keljenek fel bűnük zavaros környezete közepette. Amerikát az esti élet tetőpontján érte el az üstökös, de Nagybritánnia aludt. De mintahogy elmondták nekem, oly mélyen nem aludt Nagybritánnia, hogy ne lett volna egyúttal tetőpontján valami csatának és nagy győzelemnek. Végig az Északi tengeren ide-oda rohantak Nagybritánnia hadihajói, behálózva ellenségeiket. A szárazföldön is nagy döntéseket hozott volna ez az éjszaka. Fegyverben állottak a német táborok, Redingentől Markirchig, gyalogsági hadoszlopaik úgy feküdtek éjjeli takaróikban, mint a lekaszált széna, az éjszakai menetelés közben tartott pihenőn, minden ösvényen Longwy és Thiancourt, meg Avricourt és Donen között. A spincourti dombok sűrűen tele voltak szórva elbujtatott francia lövészekkel; a francia előőrsök vékony vonala ásók és be nem fejezett lövészárkok között feküdt ájultan, kis félkörökben, amelyek a német hadoszlopok fejeit akarták bekeríteni, onnan végig a Vogézi vízválasztóig és ki a határon túl Belfort mellett, majdnem a Rajnáig.
A magyar, az olasz paraszt ásított és azt hitte, hogy sötét az éjszaka, másik oldalára fordult, hogy álmok nélküli álomba essen; a mohamedán világ kiterítette szőnyegeit, és ima közben fogta el őket az esemény. Sydney-ben, Melbourne-ban, Új-Zélandban pedig az esemény délutáni köd alakját öltötte, amely széjjelszélesztette a lóversenyek és krikettpályák nézőtömegét, megakasztotta az áruk kirakását a hajókból, és kihozott embereket délutáni, pihenésükből, hogy meginogjanak és testeikkel borítsák az utcákat.
2.
Gondolataim elkalandoznak a világ erdeibe, vadonaiba és dzsungeljeibe, a vadállatok életéhez, melyet ugyanolyan megszakítás ért, mint az emberét, és gondolok ezer vadállati cselekményre, amelyet éppen úgy félbeszakított a nagy esemény - szinte megfagyasztotta őket, hogy olyanokká lettek, mint a megfagyott szavak, melyekkel Pantagruel találkozott a tengeren. Nemcsak az emberek csendesültek el, minden olyan élőlény, amely lélegzik, érzéketlenné, eszméletlenné vált. Mozdulatlan állatok és madarak feküdtek a lehajló ágú fák és a fű között az egyetemes szürkületben, a tigris ott hevert mozdulatlanul éppen megsebzett áldozata mellett, amely álomtalan alvásban vérzett el halálosan. Még a legyek is úgy szálltak le a levegőn át kiterjesztett szárnyakkal; a pók ott lógott összegubbaszkodva hálójában; élénkszínűre festett hópihéhez hasonlatosan szállt le a földre a pillangó, földet ért és elcsendesült. Furcsa ellentéte ennek, hogy a halak a tengerben egyáltalán nem szenvedtek semmit...
Amint a halakról beszélek, eszembe jut ennek a nagy világ-alvásnak egy furcsa kis betétszerű epizódja. Nagyon nevezetesnek látszott előttem mindig a B. 94. tengeralattjáró hajó legénységének különös sorsa. Úgy tudom, ők voltak az egyetlen emberek, akik sohasem látták azt a zöld fátyolt, amely beburkolta a világot. Az egész idő alatt, amíg odafönt csönd borult a földre, ők az Elbe torkolata felé igyekeztek, elhaladva a robbanó aknák mellett, igen lassan és gondosan, mint valami vészes, acélból való pikkelyes állat, tele zsúfolva robbanó anyaggal, végigsuhanva a tenger sáros feneke fölött. Maguk mögött húztak valami hosszúkás jelző úszóbóját, amelynek az volt a rendeltetése, hogy társaikat az anya-hajón tájékoztassa arról, hogy merrefelé járnak. Akkor aztán abban a hosszú csatornában az erődítményeken túl végre följöttek ismét a felszínre, hogy kijelöljék áldozataikat és friss levegőt szerezzenek. Ez a hajnal hasadása előtt lehetett, mert arról beszélnek, hogy látták a csillagok ragyogását. Legnagyobb csodálkozásukra alig háromszáz méternyire maguktól láttak egy páncélos hajót, amely zátonyra futott és egyik oldalára fordult akkor, amikor az apály beállott. A hajó közepe lánggal égett, de ezzel senki sem törődött, senki abban a furcsa tiszta csöndben nem törődött ezzel - és nemcsak ez a szerencsétlenül járt hajó, hanem mindaz a sötét hajó körülöttük úgy látszott megdöbbent és zavart elméjük előtt, mintha csupa halott emberrel lett volna telve!
Amit ők tapasztaltak, az lehetett, úgy gondolom, valamennyi átélés közül a legkülönösebb; ők nem voltak egy pillanatig sem eszméletlenek; egyszerre, és amint elmesélik nekem, hirtelen kacajjal kezdték magukba szívni az új levegőt. Egyikük sem mutatkozott írónak; nem kaptunk képet csodálkozásukról, nem kaptunk leírást arról, hogy mit mondtak egymásnak. De azt tudjuk, hogy ezek az emberek ébren és tevékeny munkában voltak legalább másfél órán át, mielőtt eljött az általános ébredés, és amikor végre a németek megmozdultak és fölültek fekvő helyzetükből, egyszerre csak azt látták, hogy ezek az idegenek elfoglalták hajójukat, a tengeralattjárót gondtalanul otthagyták úszva, ők maguk pedig, az angol tengeralattjáró legénysége portól és olajtól szennyesen és fáradtan, de valami dühös lelkesültséggel, fáradhatatlanul tevékenykedtek a ragyogó hajnal fényében azon, hogy eszméletlen ellenségeket kimentsenek a lassan a tengerbe merülő tűzvészből...
De amikor eszembe jut, hogy néhány fűtőt a tengeralattjáró matrózainak legnagyobb erőfeszítései sem tudtak megmenteni, gondolataim visszatérnek a groteszk borzalom ama szálához, amely átfut ezen az eseményen, azon szálhoz, amelyet nem tudok elfelejteni, dacára az emberi boldogság ama gyönyörűségeinek, amelyek ebből az eseményből eredtek. Nem tudom elfelejteni a vezér nélkül maradt hajókat, amelyeket a part felé vetett a szél, amelyek hajótörést szenvedve merültek a tengerbe, miközben egész legénységük aludt, sem azt, hogy a szárazföldön hogy rohantak pusztulásukba a gépkocsik az országutakon, hogyan folytatták útjukat, tiltójelzések dacára, a vonatok a vasutakon, míg aztán végre elképedt, ismét életre eszmélő mozdonyvezetőik ismeretlen vonalon állva látták meg őket újból, tüzük kialudva, míg más vonatok, amelyek kevésbé szerencsések voltak, bámuló parasztok vagy fölébredő vasúti portások szemébe tűntek reggel, füstölgő, ropogó romhalmok gyanánt. A Négy Város kohótüzei még mindig égtek, a mi tüzelésünk módjának füstje még mindig elrútította az eget. Valóban a tüzek csak annál élénkebben égtek, amikor a Változás bekövetkezett - és terjedtek is helyenként...
3.
Képzeljék el, hogy mi történt az Új Lap ama számának szedése és nyomása között, amely itt fekszik előttem. Ez volt az első ujságszám a világon, melyet a Nagy Változás bekövetkezte után nyomtattak. Kopott megbámult ujság, oly papírra nyomtatva, melyet senki sem szánt hosszú időn át való megőrzésre. Ott találtam ezt a lapot a fogadó kertjében levő lugas asztalán, amikor Nettiere és Verrallra várakoztam ama utolsó beszélgetésünk előtt, melyet később el fogok mondani. Amint ránézek erre a papírlapra, megelevenedik előttem az egész jelenet és Nettie alakja, amint ott áll fehér ruhájában, mögötte kékeszöld háttér gyanánt a napsütötte kert, és amint vizsgálva nézi arcomat, miközben olvasom az ujságot...
Annyira elszáradt ez a papírlap, hogy megreped a hajtásokban és darabokra esik szét kezeim között. Itt fekszik íróasztalomon, mint halott emléke a világ ama elmúlt, meghalt korszakának. Tudom, hogy beszéltünk a benne közölt hírekről, de ha életem forogna is kockán, akkor se tudnék visszaemlékezni arra, hogy mit mondtunk, csak arra emlékszem, hogy Nettie nagyon keveset mondott és hogy Verrall egy ideig a vállamon átnézve olvasta az ujságot, és hogy nekem nem jól esett, hogy ő a vállamon át olvassa.
Ez az előttem fekvő papír biztosan átsegített, gondolom, e találkozás első perceinek zavarán.
De mindarról, amit akkor mondtunk és tettünk, egy későbbi fejezetben kell szólanom...
Könnyű észrevenni, hogy az Új Lapot előző este szedték ki, azután pedig az öntvények nagy darabjait később pótolták újakkal. Nem ismerem eléggé a nyomdatechnika régi módszereit ahhoz, hogy pontosan tudjam megmondani, hogy mi történt. Az egészből az a benyomása az embernek, hogy nagy mennyiségű szöveget kivágtak és új tömböket illesztettek helyükre. Van valami improvizált nyerseség az egész körül és új részek sötétebb és jobban elkent betűkkel vannak nyomtatva, mint a régiek, kivéve a papír baloldalán, ahol nem kaptak elég nyomdafestéket és csak bevésődtek a papírba. Egy barátom, aki ért egy kissé a régi tipográfiához, azt mondta nekem, hogy úgy látszik, hogy az Új Lap kinyomtatására szolgáló gépek megsérültek ezen az éjszakán és hogy a Változás reggelén Banghurst talán igénybe vette a lap kinyomatására valami szomszédos nyomdának a segítségét, amely talán pénzügyileg függött tőle.
A külső lapok teljesen a régi korszakból erednek. Csupán a két középső lap szenvedett változást. Itt aztán van egy furcsa kis négy hasábos szöveg azzal a címmel: Mi történt. Ez a szöveg kettévág egy olyan szedés-hasábot, mely szenzációs címfelírásokkal kezdődik: Hatalmas tengeri ütközet van folyamatban. Két birodalom sorsa forog kockán. Azt jelentik, hogy elvesztettünk két - -
Mindezekkel a dolgokkal, az világlik ki a lapból, most már senki sem törődött. A valószínűség az, hogy már eredetileg sem volt ez egyéb, mint találgatásokon alapuló, mesterségesen gyártott hírek sorozata.
Érdekes összerakni a kopott és elrongyolódott papírtöredékeket és újra elolvasni az új korszak eljöveteléről szóló ezt az első fakult híradást.
Emlékszem, hogy annak idején furcsa meztelen benyomást tettek rám az ujság eme behelyettesített részének egyszerű, őszinte közlései, a rossz angolságú ordító frázisokból álló külső keret közepén. Ma olyannak látszanak ezek a közlések, mint egy épeszű ember szavai valami hatalmas, eltűnt, erőszakos világ kellős közepében. De tanuságot tesznek ezek a sorok arról is, hogy milyen gyorsan ocsudott fel London a gáz okozta kábulatból. Tanuságot tesznek arról, hogy micsoda gyors eréllyel látott hozzá teendőihez e szédületesen nagy város lakossága, mihelyt rövid aléltsága után ismét eszméletre ébredt. Csodálkozással veszem észre most, amikor újra elolvasom ezt a lapot, mennyi kutatást, kísérletet, mennyi gondolati munkát kellett elvégezni az embereknek annak az egy napnak a folyamán, amely eltelt addig, amíg az ujságot kinyomatták. De hát ezt csak mellékesen jegyzem meg. Amint itt ülök és tűnődöm ezen a félig elszenesedett papírlapon, újra visszatér emlékezetembe ama furcsa távoli látomás, mely ama reggelen ébredt agyamban. Már leírtam Önöknek egyszer, milyen volt ez az ujságnyomda; látomásomban azt képzeltem el, milyen lehetett az, amikor ez a krízis végbement benne.
Kétségtelenül úgy történt a dolog, hogy a katalitikus hullám éppen teljes üzemben találta ezt a helyiséget, abban a lázban, amely minden éjszaka el szokta ezt a helyiséget fogni, sőt azt lehetne mondani, egészen kivételes mértékű lázban, tekintettel egyrészt az üstökösre, másrészt a háborúra - főleg a háborúra. Igen valószínű, hogy a helyiségben először alig észrevehető módon jelentkezett a Változás. A zajnak, a kiabálásnak és a villamos lámpák fényének ama világában, amely e helyiség éjszakai atmoszférája volt, talán még a zöld köd megjelenését sem vették rögtön észre, mert lehet, hogy eleinte a zöld gőzök leszálló gomolyagjait nem tartották másnak, mint londoni köd szokatlan évszakban megjelent szálló foszlányainak. (Azokban az időkben Londonban még nyár idején is megtörtént néha, hogy sötét köd borította el a város egy-egy részét.) Végre pedig eljött a Változás és lecsapott mindannyiukra.
Ha egyáltalán felhívta valami figyelmüket a közeledő eseményre, ez csak az lehetett, hogy hirtelen általános riadalom támadt az utcákon, azután pedig még sokkal általánosabb csönd. Másféle figyelmeztető értesülést aligha kaphattak. Nem volt idő arra, hogy megállítsák a rotációs gépeket, a zöld gőzök rohamos fejlődése előbb terítette le valamennyiüket. Nyilvánvaló, hogy a gőzök beburkolták őket, ledöntötték őket a földre, álarcot vontak arcukra és elnémították valamennyiöket. Képzeletemet mindig különös mértékben izgatja ennek a jelenetnek az elgondolása, mivel gondolom, ez volt az első kép, amelyet meg tudtam alkotni magamnak arról, hogy mi is történhetett a városokban. Mindig furcsa érzéseket vált ki belőlem az a tény, hogy amikor eljött a Változás, a gépek tovább folytatták működésüket. Nem tudnám pontosan megmondani, mi az oka annak, hogy ez oly különösnek tűnt fel előttem, de tény, hogy ezt igen különös dolognak éreztem és bizonyos mértékig annak érzem ma is. Gondolom, úgy van a dolog, hogy az ember annyira hozzászokott ahhoz, hogy a gépeket az emberi személyiség kibővítő tartozékainak tekintse, hogy megdöbbenéssel veszi észre, amit a Változás láttatott meg velünk, hogy mekkora voltaképpen a gépek önkormányzatának a mértéke. Így például, feltétlenül úgy történt, hogy a villamoslámpák mint megannyi homályos zöld-fátyolos ködfolt, legalább is még egy ideig tovább égtek; a sűrűsödő sötétség közepette tovább zúgtak a hatalmas rotációs gépek, nyomva, hajtogatva, ledobva egyik példányát a másik után ama mesterségesen gyártott hadijelentésnek, egy negyedhasábot elfoglaló felírásaikkal, és az egész helyiségen át továbbra is búgott és reszketett a gépek megszokott zakatolása, mindez pedig annak ellenére, hogy az emberek nem uralkodtak már felettük! A sűrűsödő köd alatt pedig mindenfelé emberek összegubbaszkodott vagy kinyújtózott alakjai feküdtek csöndesen.
Különös, csodálatos látvány lehetett volna ez olyasvalaki számára, akiben véletlenül meg lett volna az ellenállás képessége a gőzökkel szemben, és aki ott járhatott volna ébren e dolgok közepette. Biztos, hogy nemsokára azután az következett be, hogy a gépek kimerítették a papír- és nyomdafesték készletüket és üresen járva csapkodtak, kalapáltak és zörögtek tovább az egyetemes csönd közepette. Azután pedig, úgy gondolom, fűtés hiján kialudhatott a kazánok tüze, a gőzgépek dugattyúi mögött lecsökkent a gőznyomás. Az egész gépezet meglassult, a lámpák pedig, ahogy lassanként elapadt a villamos központ szolgáltatta áram, homályosan kezdtek égni, majd pislogva kialudtak. Ki tudná ma pontosan elmondani, hogy milyen sorrendben következtek ezek a dolgok egymás után?
Azután pedig képzeljék el, hogy miközben odakint elhalkult, majd teljesen elült minden emberokozta zörej, egyszer csak kitisztult a levegő, eltűnt a zöld köd, egy óra multán csakugyan már nem maradt meg belőle semmi, és lehet, hogy szél kerekedett és járta körül a föld egész kerekségét.
Az élet minden zaja elnémult, de voltak olyan zörejek is, amelyek semmivel sem csökkentek és amelyek diadalmasan csendültek meg az egyetemes hangapály fölött. A templomok órái elütötték a két órát, majd a három órát, oly világ fölött, mely nem hallgatta szavukat. Mindenfelé a világon faliórák ketyegtek és ütötték az óranegyedeket megsiketült füleknek... Azután pedig eljött a hajnal első sugara, az új ébredés első megmozdulásának halk zöreje. Talán ebben a nyomdában még mindig vöröslöttek a villamoslámpák izzószálai, a gépek talán még mindig folytatták lassú, erőtlen mozgásukat, amikor az összegyűrt, cipős ruhahalmazokból emberek lettek újra, és elkezdtek megmozdulni és bámulva nézni maguk köré. A nyomdászok csapata bizonyára megdöbbenve vette észre, hogy átaludta az éjszakát. A kápráztató hajnalban az Új Lap csodálkozva ébredt fel, felkelt és pislogva nézte a saját maga megdöbbentő képét.
A Belváros templomórái, versenyt futva egymással, elütötték a négy órát. A személyzet összegyűrt ruhában, zilált hajjal, de valami csodálatos felfrissüléssel lényükben, ott állt a sérült gépek között, elcsodálkozva és kérdéseket intézve egymáshoz, a szerkesztő kételkedő nevetéssel olvasta el előző este írt címsorait. Nagyon gyakori volt aznap reggel a nem szándékos nevetés. Odakint az ujságkihordó kocsik emberei ébredő lovaik nyakát veregették és térdét dörzsölgették...
Aztán pedig, képzeljék el, lassan és sok beszélgetés meg kételkedés között hozzá láttak, hogy megcsinálják a lapot.
Képzeljék el azokat az elcsodálkozott, megdöbbent embereket, amint régi foglalkozásuk tehetetlenségi ereje magával ragadja őket és amint minden igyekezetükkel azon dolgoznak, hogy megcsináljanak valamit, ami egyszerre igen különössé, értelmetlenné vált. Folytonos kérdezősködések között dolgoztak és mégis könnyű szívvel; folytonos megszakításoknak kellett bekövetkezni munkájuk minden fázisában, amelyek alatt megvitatták a dolgokat. A lap csak öt napi késedelemmel ért le Mentonba.
4.
Hadd rajzoljak önöknek egy kis képet arról az élénk benyomásról, amelyet egy bizonyos prózai kis embertől kaptam - egyszerű fűszerkereskedő volt az illető, - és arról, hogy ő hogy ment át a Változáson. A mentoni postahivatalban hallottam ennek az embernek a történetét, amikor az Első Nap délutánján elhatároztam, hogy édesanyámnak sürgönyözök. A táviróhivatal egyúttal fűszerüzlet volt, és amikor beléptem, ott találtam ezt az embert, amint a bolt tulajdonosával beszélgetett. Üzleti versenytársak voltak, és Wiggins éppen azért jött át az utcán, hogy megtörje a közte és versenytársa közt már vagy húsz éve tartó ellenséges hallgatást. Ott volt szemében a Változás ragyogása, ott csillogott az mindkettejük szemében, kissé kipirult arcuk, ruganyosabb mozdulataik arról tettek tanuságot, hogy új fizikai behatások érvényesültek mindkettőjük lényében.
"Nem tett nekünk jót ez a mi egész gyűlölködésünk", mondotta nekem Wiggins úr, megmagyarázva a kettejük találkozásának szenzációját. "És nem tett jót a vevőinknek sem. Eljöttem, hogy megmondjam neki ezt. Emlékezzék erre, fiatalember, ha valaha önnek is lesz saját üzlete. Valami ostoba keserűség uralkodott rajtunk, és nem tudom megérteni, hogy miért is nem láttuk meg mi már régen ezt a dolgot ebben a világításban. Nem annyira gonoszság volt ez, mint inkább ostobaság. Ostoba féltékenység! Két emberi lény, egy kőhajításnyira egymástól, aki nem beszél egymással húsz év óta és akik megkeményítik szívüket egymás ellen!"
- Nem is tudom megérteni, hogy miképen jutottunk ebbe az állapotba, Wiggins úr, mondotta a másik, teát csomagolva félkilós csomagokba puszta megszokásból, miközben beszélt. - Vétkes büszkeség volt ez és makacsság. Magunk tudtuk az egész idő alatt, hogy ez ostobaság!
Ott álltam ráragasztva a bélyeget táviratomra.
- Csak pár napja történt, folytatta a boltos, - hogy én francia tojásokat adtam el, veszteséggel. Láttam, hogy ez a barátom itt valami ménkő nagy plakátot tett a kirakatba, hogy ő kilenc penny-ért adja tucatját. Megláttam a plakátot, amint elmentem a boltja előtt. Itt a válaszom! - Rámutatott egy plakátra. "Nyolc penny tucatja - ugyanolyan, amilyet máshol kilenc pennyért adnak!" Egy egész pennyt leütöttem az árból. Éppen csakhogy egy árnyalattal kapok így többet, mint amibe nekem kerültek - talán még annyit sem - és még akkor is... - Áthajolt a pulton, hogy annál hangsúlyozottabban mondja: "Ez nem is olyan tojás - sokkal jobb!" Már most, mondja nekem, melyik épeszű ember cselekedne így? - mondotta Wiggins.
Elküldtem sürgönyömet - a bolt tulajdonosa továbbította a távírógépen és míg ez megtörtént, beszélgetésbe elegyedtem Wiggins-szel és kicseréltem vele tapasztalataimat. Ő sem tudta pontosabban, mint én, annak a változásnak természetét, amely a dolgokban végbement. A zöld villámok megijesztették, mondotta, annyira, hogy miután egy ideig hálószobája ablakfüggönye mögül nézte őket, egyszerre csak felkelt, gyorsan felöltözött, felkeltette családját is, hogy legyenek elkészülve a végre. Vasárnapi ruháikat vétette fel velük, mindnyájan együtt kimentek a kertbe, elméjük megoszlott a látvány dicsőséges szépségének csodálata és valami hatalmas és percről-perce növekvő rettegés között. Az államvallástól eltérő protestáns felekezethez tartoztak és igen vallásosak voltak az üzleti munkaidőn kívül, és úgy hitték ama kápráztató utolsó percekben, hogy íme mégis csak a tudomány tévedett és a fanatikusoknak van igazuk. A zöld gőzökkel együtt megszállta őket a meggyőződés, és elkészültek arra, hogy találkozni fognak az ő Istenükkel...
Ez az ember, meg kell érteniük, közönséges kinézésű ember volt, ingujjban volt és kötényt hordott pocakja körül, és olyan tájszólással beszélt, mely póriasnak hangzott az én más vidék nyelvjárásához szokott fülemnek; a büszkeségnek legkisebb nyoma nélkül mondotta el a maga történetét, szinte mellékesen, és mégis a hősiesség benyomását tette rám.
Ez az ember meg családja nem futkosott ide-oda, ahogy azt sokan tették. Ez a négy egyszerű, közönséges ember megállt házuk hátsó kapuja mögött, a kerti ösvényen, az epresbokrok közt, miközben rájuk borult az ő Istenük végítéletének rettenete - és elkezdett énekelni. Ott álltak, apa, anya és a két leány, énekeltek törhetetlen bátorsággal, kétségtelenül egy kissé hamisan, fajtájuk szokása szerint, és énekelték ezt a zsoltárt:
- Ción örök reménységében lelkem ujjongva énekel - amíg végre egymásután lebuktak a földre, és ott feküdtek csöndesen.
A postamester hallotta éneküket, miközben sűrűsödött a sötétség: "Ción örök reménységében"...
A legkülönösebb dolog volt a világon, hallani ezt a kipirult és boldog szemű embert, ahogy elmondja iménti halála történetét. Szinte lehetetlennek látszott, hogy ez az elmult tizenkét órán belül történt. Kicsi, távoli kép volt, ezeké az embereké, akik énekelve mentek a rájuk boruló sötétségben Istenük felé. Olyan volt ez, mintha valami amulettre festett nagyon kicsi, de nagyon világosan megfestett jelenetet mutatott volna nekem valaki.
De nemcsak ez az egy esemény keltette bennem ezt a benyomást. Nagyon sok olyan dolog, amely az üstökös eljövetele előtt történt, ugyanezen az átalakító kicsinyítésen ment át. Más embereknek is, mint azóta megtudtam, ugyanaz az illúziójuk volt, úgy érezték, mintha ők maguk és az egész világ egyszerre valahogy megnagyobbodtak volna. Még ma is úgy érzem, mintha az a kis sötét alak, aki átrohant Anglián, üldözve Nettiet és Nettie szerelmesét, talán három centiméter nagyságú lehetett, hogy ez a mi egész régebbi életünk nem volt egyéb, rosszul megvilágított homályban eljátszott bábjátéknál...
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:56 | Üzenet # 18 · Megosztás: |
|
|
5.
Édesanyám alakja mindig megjelenik, ha a Változásra gondolok.
Emlékszem, hogy miképpen gyónta ő meg nekem egy napon, hogy mit csinált. Elmondta, hogy nagyon álmatlan volt azon az éjszakán, és lövések zajának vette a hulló csillagok pattogását; zavargások voltak Claytonban és Swathinglea egész területén aznap, és így felkelt az ágyból, hogy kinézzen az ablakon. Valami homályos érzése volt, hogy minden ilyen zavargásban én benne vagyok.
De amikor a Változás eljött, már nem nézett ki az ablakon.
"Mihelyt láttam, hogy esnek lefelé a csillagok az égből, édes fiam, - mondotta - és arra gondoltam, hogy Te ott vagy kint e dolgok közepette, arra gondoltam, hogy nem lehet baj, ha imát mondok érted, édes fiam! Gondoltam, hogy azért nem fogsz haragudni."
És így kaptam megint egyik képemet - a zöld gőzök jönnek-mennek, az a drága öreg asszony pedig ott térdel, foldozott ágyterítője mellett, aztán aléltan bukik a földre - még mindig imára kulcsolva két bütykös kezét - imára - én értem!
A repedezett ablak fakó függönyén át látom, amint a csillagok elhalványodnak a kémények felett, a hajnal halvány fénye lassan-lassan beszivárog az égbe, édesanyám gyertyája pedig fellobog és elalszik...
Ez is átkísért engem a csenden át - ez a szótlan térdelő alak, ez a megfagyott ima Istenhez azért, hogy óvjon engem, ez a néma alak, a világürben rohanó néma földön...
6.
A hajnal jöttével az ébredés végigfutott a föld kerekségén. Elmondtam, hogy jött el hozzám, és hogy jártam be csodálattal eltelt szívvel Shaphambury megszépült rozsföldjeit. Eljött az ébredés mindenkihez. Nem messze tőlem felébredt Nettie és Verrall, felébredtek egymás közelében én abban a pillanatban tisztára megfeledkeztem róluk - mindegyikük minden más hang előtt meghallotta a másik hangját a csend és a fényesség közepette. Felébredtek az emberek ama szétszórt csoportjai, akik ide-oda futkostak és ott buktak el a Bungalow-falu tengerpartján; Menton alvó falusi lakosai fölriadtak ágyukban és fölültek, átjárta őket ama szokatlan frisseség és ujjászületés érzése; a görcsös helyzetű alakok a kertben, a zsoltárral ajkukon, megmozdultak a virágok között, félénken érintették meg egymást és a paradicsomra gondoltak. Édesanyám ott találta magát, amint az ágyra hajlik és felkelt - felkelt azzal a boldog, legyőzhetetlen tudattal, hogy imádsága meghallgatást talált...
Mire elérkezett hozzánk az ébredés, addigra már a katonák, akik sűrű sorokban álltak az Allarmont felé vezető országút poros jegenyefa sorai között, beszélgettek és megosztották kávéjukat a francia lövészekkel, akik a Beauville-i lejtőkön lévő szőllők között gondosan elrejtett lövészárkaik közül üdvözölték őket. Bizonyos megdöbbentség vett erőt ezeken a katonákon, akik úgy hajtották le álomra a fejüket előző este, hogy feszült idegeik minden pillanatban el voltak készülve a rakétára, amelynek jelt kellett volna adnia arra, hogy puskáik tölténydobjai berregve és kattogva meginduljanak. Mihelyt meglátták lent az országúton az emberek mozgolódását és összevegyülését, minden emberben külön-külön felébredt az az érzés, hogy ő nem lőhet. Egy népfölkelő mindenesetre megírta az ő ébredésének történetét, hogy milyen furcsának érezte a puskát maga mellett az árokban és hogy vette azt térdére, hogy megvizsgálja. Azután, amint világosabban felébredt benne annak az emléke, hogy mi ennek a tárgynak a rendeltetése, leejtette a földre és fölkelt valami örömteljes borzalommal amiatt, hogy milyen bűnt került ki, és elindult, hogy közelebbről megnézze azokat az embereket, akiket neki meg kellett volna ölnie. "Braves types" - gondolta magában, bátor alakok, ezek ilyen sorsra voltak elkészülve. Az a rakéta, amely jelt adott volna a harc megkezdésére, nem repült fel egyáltalán. Lent az emberek nem álltak újból csatasorba, hanem leültek az országút mellé és csoportokban álltak, valami új hitetlenséggel vitatva meg a háború nyilvánvaló okait. "A császár!" mondották; meg azt, hogy "Ó bolondság! Civilizált emberek vagyunk, keressenek valaki mást az ilyen munkára!... Hol a kávé?"
A tisztek fogták lovaikat és nyiltan beszéltek az emberekkel, nem törődve a fegyelemmel. Néhány francia katona a lövészárkokból ugrálva jött le a dombon. Kíváncsi arcok nézték az utóbbiakat. Kis viták keletkeztek ilyenformán: "Hogy ránk fognak lőni? Ostoba beszéd! Ezek becsületes francia polgárok." Van az egészről egy festmény, nagyon világos és fényes reggeli világítás ömlik el rajta, ott lóg a régi Nancy romjai közt lévő képtárban, és látja az ember a "katonák" régi világbeli egyenruháját, a furcsa sapkákat és derékszíjakat, csizmákat, a municiós öveket, kulacsokat, a turistákra emlékeztető hátizsákokat, az egész furcsa komplikált fölszerelést. A katonák egyenként ébredtek, előbb az egyik, aztán a másik. Sokszor elgondolom, hogy ha a két hadsereg ugyanabban a pillanatban ébredt volna, nem történhetett volna-e meg, hogy a csata pusztán a tehetetlenségi erő és a megszokás hatalma alapján mégis megkezdődjön. De azok az emberek, akik először ébredtek, felültek, csodálkozva néztek maguk körül, és volt egy kis idejük arra, hogy gondolkozzanak.
Boldogan nevettek az emberek mindenfelé, boldogan sírtak.
Férfiak és nők, közönséges, mindennapi emberek, mihelyt arra ébredtek hirtelen, hogy világosság gyult bennük és lelkesültség száll beléjük, mihelyt megérezték, hogy képesek megtenni azt, ami eddig lehetetlen volt, és képtelenek megtenni azt, aminek eddig nem tudtak ellenállni, amikor boldognak, reményteljesnek, önzetlenül erélyesnek érezték magukat, határozottan visszautasították azt a feltevést, mintha az, ami történt, csupán az élet vérében és anyagi strukturájában történt változás lett volna. Megtagadták azokat a testeket, amelyeket Isten adott nekik, mint ahogy valamikor a Nilus felső folyásának vademberei kiverték metsző fogaikat, mert állathoz hasonlóvá tették őket. Kijelentették, hogy ez egy szellem eljövetele és semmi más nem elégíthette ki magyarázatra irányuló szükségletüket. És bizonyos értelemben tényleg eljött a Szellem. A nagy vallásos Ébredés, a vallásos érzések fellobbanásának utolsó legmélyebb, legmesszebbre kiterjedő és legtartósabb hulláma, egyenesen a Változásból eredt. De valóban ez a mozgalom lényegében külömbözött számtalan elődjétől. A régebbi vallásos ébredések egy láznak voltak fázisai; de ez az egészségnek volt első mozgalma, mely mindenképpen nyugodtabb, intellektuálisabb, egyénibb és vallásosabb volt, mint ama régi hasonló mozgalmak bármelyike. A régi időben, különösen a protestáns államokban, ahol a vallás dolgairól nyiltan beszéltek, és ahol az a körülmény, hogy nem volt gyónás és nem voltak jól kiképzett papok, robbanékonyakká és ragályosakká tette a vallásos lelkiállapotokat, a vallásos élet normális fázisa volt a különböző mértékű "ébredés". Ilyen "ébredések" ott folyton végbementek - egyszer egy faluban mutatkozott a lelkiismereteknek bizonyos megzavartsága, máskor egy missziós szobában tört ki egy estén a vallásos emóció, néha valami nagy vihar szántott végig egy egész földrészen, néha pedig a lelkeknek e mozgalma valami organizált törekvés formájában jelent meg, amely eljött egy-egy városba, zászlókkal és zenekarokkal, hirdető cédulákkal és automobilokkal, azzal a szándékkal, hogy lelkeket segítsen az üdvözüléshez. Én soha nem vettem részt ilyen mozgalmakban és ezek soha reám vonzóerőt nem gyakoroltak.
Eleget láttam ezekből, hogy megértsem természetüket, és nem vagyok meglepve, amikor ma azt tudom meg, hogy az üstökös eljövetele előtt végig az egész világon, még a vademberek, még az emberevők közt is hasonló periódusok, hasonló emberi mozgalmak jelentkeztek időnként. A világ légköre fullasztó volt; a világ lázban égett, és ezek a jelenségek nem voltak egyebek, mint az organizmus ösztönszerű küzdelmei, a maga erejének elapadása, a maga ereinek eltömődése, a maga életének határoltsága ellen. Ezek a vallásos ébredések mindig a szennyes és korlátozott élet időszakai után következtek. Az emberek a maguk alacsonyrendű közvetlen motivumaikat követték, amíg a világ tűrhetetlenül keserűvé vált. Valami csalódás, a teljesülésnek valamely akadálya megvilágította részükre - homályosan ugyan, de elegendő mértékben ahhoz, hogy bizonytalanul meglássák - az élet zsúfolt piszkosságát, sötét elzártságát. Lelküket valami a régi világ életmódjának esztelen kicsinységével szemben érzett hirtelen utálat töltötte el, valami bűntudat, minden egyéni lény méltatlanságának tudata, valami mindent átölelő, föntartó, valami nagyobb dolog után való vágy, valami vágy tágabb közösségek és kevésbé megszokott dolgok után. Lelkeik, amelyek tágabb célok számára voltak megalkotva, hirtelen felkiáltottak az élet kicsinyes érdekei és szűk tilalmai közepette "nem ezt! nem ezt!". Hatalmas vágy arra, hogy saját lényük féltékeny börtönéből kimeneküljenek, valami artikulálatlan, dadogó, zokogó szenvedély rázta meg őket.
Láttam - emlékszem, hogy a clayton-i kálvinista methodista kápolnában - láttam egyszer - foltos kövér arca furcsa módon volt eltorzulva a lobogó gázlángok alatt - az öreg Pallet-et, a vaskereskedőt, amint vezekelt. Odament a vezeklők padjához, egy padhoz, amelyet az ilyen exhibíciók számára tartottak fenn, és dadogva mondta el sajnálatát és undorát valamilyen szexuális vétsége miatt, - özvegyember volt - és még ma is látom, hogy laza, kövér teste hogyan reszketett és hajladozott bánatában. Kiöntötte mindezt ötszáz ember előtt, akik előtt rendes időben minden gondolatát és szándékát elrejtette. És tény az, és mutatja, hogy hol volt a realitás, hogy mi ketten, fiatalemberek, egyáltalán nem nevettünk ezen a dadogó groteszk jeleneten, még csak egy mosoly árnyéka sem volt gondolatainkban. Ott ültünk komolyan, figyelve - talán csodálkozva.
Csak később és bizonyos erőszakoltsággal tudtunk ezen gúnyolódni...
Azok a régi időbeli vallásos ébredések, mondom, egy megfulladó test görcsös mozdulatai voltak. Legvilágosabb jelei ezek annak, hogy a Változás előtti időkben meg volt annak a tudata, hogy a dolgok nincsenek rendben. De többnyire ezek csak pillanatnyi megvilágosodások voltak. Erejük elforgácsolódott rendszertelen kiabálásban, gesztikulálásban, könnyekben. Nem voltak ezek egyebek, mint villámszerű pillanatnyi meglátások. A szűk élet felett, mindennemű alacsonyrendűség felett érzett undor, szűk és alacsonyrendű dolgokban öltött alakot.
Így emésztették fel a régebbi vallásos ébredések önmaguk erejét, de a Nagy Ébredés nem emésztette fel önmagát, hanem ellenkezőleg, a kereszténység legnagyobb része számára legalább is a Változás állandó kifejezésévé vált. Sokak számára azt a formát vette ez fel, hogy egyenesen kijelentették, hogy ez a Krisztus második eljövetele - nem reám tartozik ennek a gondolatnak érvényességét megvitatni, legtöbbjük számára ez végeredményben nem jelentett egyebet, mint az élet minden vonatkozásának maradandó kiszélesbülését...
8.
Egy lényegtelennek látszó emlékkép elevenedik meg bennem, jelentőségnélkülinek látszik és mégis sajátosságának valamilyen szubtilis vonása miatt úgyszólván egybefoglalja részemre a Változást. Egy nő nagyon szép arcának emléke ez, egy nőé, akinek ki volt pirulva az arca és könnyek csillogtak a szemében és aki elment mellettem anélkül, hogy szólt volna, és valamilyen titkos szándéktól volt eltelve. Elmentem mellette, amikor az első nap délutánján, hirtelen megbánás fogott el egy mulasztásom miatt és lementem Mentonba, hogy sürgönyt küldjék édesanyámnak, közölve vele, hagy nincsen semmi baj velem. Hogy ez a nő hová ment, vagy honnan jött, nem tudom; nem láttam őt soha többé, de arca - valamely új és fényes elhatározás kifejezésével - kiemelkedik emlékezetemben a többi dolog közül.
De ez az arckifejezés az egész világé volt.
III. FEJEZET
A minisztertanács
1.
És micsoda különös, precedensnélküli dolog volt az a minisztertanács, amelyen én is jelen voltam, az a minisztertanács, amelyet két nappal később Melmount bungalow-jában tartottak, és amely összehívta a világállam alkotmányának megteremtésére hivatott konferenciát. Én azért voltam ott, mert megfelelőnek tartottam, hogy Melmount mellett maradjak. Nem volt semmi különös hely, ahová el kellett volna mennem, vele pedig bungalow-jában, amelyet tört bokája miatt őrizni kénytelen volt, egy titkáron és egy inason kívül nem volt senki; nem volt vele senki, aki segíthetett volna neki abban, hogy megkezdje a rá eső részt abból az óriási munkából, amely nyilvánvalóan várt a világ uralkodóira. Én értettem a gyorsíráshoz, és minthogy még fonográf nem állt rendelkezésünkre, bementem hozzá, mihelyt bokáját bekötötték, ott ültem íróasztala mellett, hogy az ő diktátumára írjak. Jellemző arra a furcsa hanyagságra, amely együtt járt a régi korszak görcsös erőszakosságával, hogy a titkár nem tudott gyorsírást, és hogy a lakásban nem volt telefon. Minden közhirré teendő üzenetet el kellett vinni a falusi postahivatalba, abba a mentoni fűszeresboltba, egy kilométernyi távolságra... Így hát ott ültem Melmount szobája hátsó részében, oda tolták félre az ő íróasztalát, és ott csináltam azokat a jegyzeteket, amelyekre szükségem volt. Abban az időben az ő szobája a legszebben bútorozottnak látszott előttem a világon, és még ma is megismerném a selyemszövet élénk színét azon a pamlagon, amelyen velem éppen szemben, ott feküdt a nagy államférfiú, a szép tapétát, a vörös pecsétviaszt és az általam használt íróasztal ezüst felszerelési tárgyait. Most már tudom, hogy az én jelenlétem abban a szobában különös és jelentőségteljes dolog volt, a nyitott ajtó, még Parker-nek, a titkárnak járása és kelése is újítások voltak. A régi időben a minisztertanács titkos gyülekezet volt, titokzatosság és rejtőzködés volt beleszőve a közélet egész menetébe. A régi időkben mindenki állandóan eltitkolt valamit valaki elől, óvatos volt és ravasz, igyekezett embertársait tévútra vezetni - többnyire minden ok nélkül. Most pedig szinte észrevétlenül eltűnt az életből mindez a titkolódzás.
Lehunyom szemeimet és újból magam előtt látom azokat az embereket, hallom hangjukat, amint egymással tanácskoznak. Először kissé szétszórtan látom őket a nappali fény hideg világosságában, azután pedig egy központ köré vonulva, az ernyős lámpák körüli titokzatos árnyékok között. Ezzel összekapcsolódik és nagyon világos az az emlékképem, hogy kétszersült morzsák voltak az asztalon, meg egy csöpp kiöntött víz, amely először ott ragyogott a zöld asztalterítőn és aztán beléje szikkadt.
Különösen emlékszem Adisham lord alakjára. Egy nappal előbb jött a bungalow-ba, mint a többiek, minthogy személyes barátja volt Melmountnak. Hadd írjam le Önöknek ezt az államférfiút, egyikét ama tizenöt embernek, akik az utolsó háborút csinálták. Ő volt a kormány legifjabb tagja, teljesen kedves és derült, negyvenéves férfi. Tiszta, szürke arcának éles profilja volt, mosolygó szeme, simára borotvált ajka, barátságos gondos hangon szólalt meg, modora pedig barátságos és megnyerő volt. Meg volt benne annak az embernek a sajátsága, aki a legnagyobb könnyedséggel találta bele magát abba a pozícióba, mely részére elő volt készítve. Temperamentuma olyan emberé volt, mint amilyeneket akkoriban filozófus természetű embereknek neveztünk, azaz közömbös temperamentumú emberé. A Változás az ő hétvégi megszokott szórakozása közben találta őt, horgászott; valóban emlékszem arra, hogy elmondta, hogy föleszmélve a víz szélétől egy méternyi távolságon belül találta a fejét. Krízis idején Adisham lord minden alkalommal horgászni ment a hét végén, hogy elméjét jó erőben tartsa, amikor pedig nem volt krízis, akkor semmit sem szeretett annyira, mint horgászni, és így természetesen, minthogy nem volt semmi, ami őt ebben megakadályozhatta volna, hát horgászott. Amikor eljött, egyebek között az az elhatározás is megérlelődött benne, hogy a horgászásról teljesen le fog mondani. Jelen voltam, amikor Melmounthoz jött, és hallottam, amikor ezt a szándékát kijelentette; és nyilvánvaló volt, hogy naivabb úton, de mégis nagyjában ugyanolyan szándékok érlelődtek meg benne, mint az én gazdámban. Ott hagytam őket beszélgetve, de később visszajöttem, hogy nekem tollba mondhassák hosszú távirataikat kollégáikhoz, kiknek eljövetelét a legközelebbi napokra várták. Kétségtelen, hogy a Változás őt épp olyan mélyen érintette, mint Melmountot, de megszokott modorbeli sajátosságai, udvariassága, iróniája és kellemes humora túlélték a Változást, és így ő a maga megváltozott beállítását, tágabbakká vált érzelmeit a régi világbeli nagyvilági ember stílusának bizonyos mulatságos változatával, túlzott szerénységgel fejezte ki, és volt benne bizonyos jólnevelt borzadás azzal a lelkesedéssel szemben, amely őt áthatotta.
Az a tizenöt ember, aki a Brit Birodalom fölött uralkodott, annyira más volt, mint amilyeneknek elképzeltem őket, hogy a legnagyobb figyelemmel néztem őket minden olyan pillanatban, amikor szolgálataimra nem volt éppen szükség. Különleges osztályt alkottak abban az időben ezek az angol politikusok és államférfiak, oly osztályt, amely ma már teljesen megszünt. Bizonyos tekintetben gyökeresen eltértek a világ bármely más országának államférfiaitól, és úgy látom, nem maradt fenn róluk semmi olyan leírás, amely valóban találó volna... Lehet, hogy Önök szeretik olvasni a régi könyveket. Ha igen, akkor meg fogják találni ezeknek az embereknek a leírását, egy kissé ellenségesen túlozva, Dickens Bleak-House c. regényében, továbbá durva hízelgés és éles kigúnyolás kíséretében Disraeli könyveiben, aki véletlenül uralkodott köztük azáltal, hogy félreértette őket és elnyerte az udvar kegyét; azok az összes önkényes feltevések pedig, amelyekre ők életüket alapították, súlyos szavakkal talán, de az igazságnak megfelelő módon vannak ábrázolva, úgy, ahogy azokat az állami tisztviselők osztálya láthatta, Mrs. Humphry Ward regényeiben. Mindezek a könyvek még ma is megvannak a világon és a kíváncsi emberek rendelkezésére állanak, ezenkívül pedig Bagehot, a filozófus és Macaulay, a festői történetíró, közölnek egyet-mást az ő gondolkozásuk módjáról, Thackeray, a regényíró, társadalmi életük titkoltabb oldalait érinti, és találni egypár jó fejezetet telve iróniával, személyes leírásokkal és emlékezésekkel a Huszadik Század Breviáriumában, például az olyan írók leírásaiban, mint amilyen Sidney Low. De rajz, amely teljesen a maguk egészében adná vissza őket, nem maradt fenn. Akkor túlságosan közel voltak és túlságosan nagyok; most pedig igen rövid idő leforgása után, már szinte érthetetlenekké váltak előttünk.
Mi, régi időbeli, közönséges emberek, az államférfiakról alkotott képünket úgyszólván teljesen ama karikatúrákra alapítottuk, melyek a politikai harcok leghatásosabb fegyverei voltak. Mint a dolgok régi állapotának, majdnem minden fontosabb vonása, ezek a karikatúrák váratlan jelenségei voltak a fejlődésnek, kinövései voltak azoknak a sovány és határozatlan törekvéseknek, amelyekből a régi demokratikus ideálok állottak, és végeredményben ők foglalták el ezeknek a törekvéseknek a helyét. Ezek a karikatúrák nemcsak azokat a személyiségeket mutatták be nevetséges, közönséges és tisztességtelen képekben, akik közéletünknek vezérei voltak, de ennek a közéletnek legszentebb képzeteit is, annyira, hogy a végén úgyszólván teljesen tönkretettek minden az állam irányában érezhető komoly és tisztességes érzelmet. Nagy-Británnia államát majdnem mindig úgy ábrázolták, mint valami vörös arcú, pénzeszsákjára büszke parasztot, akinek óriási hasa volt; a szabadság ama szép álmát, az Egyesült Államokat mindig úgy ábrázolták, mint ravasz, soványarcú gazembert, csíkos nadrágban és kék kabátban. Az állam legfőbb minisztereit, zsebtolvajok, mosónők, bohócok, cethalak, szamarak, elefántok és nem tudom még miféle lények alakjában ábrázolták, és olyan kérdéseket, amelyek eldöntése emberek millióinak jólétét érintette, úgy öltöztettek fel és úgy ítélkeztek róluk, mintha valami komédiás fölvonulásának alakjai lettek volna, valami hülye revüben. Egy tragikus háborút Dél-Afrikában, amely sokezernyi otthont tönkretett, két teljes országot elszegényített és ötvenezer emberre hozott halált és rokkantságot, úgy ábrázoltak, mint valami komikus vitát, amelyet egy erőszakos, Chamberlain nevezetű, monoklis, orchideát viselő és türelmét folyton elvesztő furcsa lény folytat egy csökönyös és nagyon ravasz öregemberrel, a "vén Krügerrel", aki valami botrányosan rossz kalapot visel. A konfliktust néha az állatias izgékonyság, néha pedig a gondtalan hanyagság hangulatában harcolták végig, a vidám spekuláns kongeniálisan végezte mesterségét ebben a szamarakhoz illő veszekedésben, és ezek mögött a bolondságok mögött és általuk elrejtve, ott járt a sors, míg végre a komédiás színpad függönye legördült, és meg lehetett látni - az éhséget, a szenvedést, az égő tüzeket, a kardokat és a gyalázatot... Ebben az atmoszférában jutottak el a dicsőség és hatalom polcára ezek az államférfiak, és az én számomra azon a napon, valamennyien különös módon olyanoknak tüntek fel, mint a színészek, akik hirtelen levetették a groteszk és bolond szerepek jelmezét, lemosták arcukról a festéket, és félretették a pózolást.
Még akkor is, ha nem nyilvánvalóan groteszk és lealjasító volt az a mód, ahogy őket előttünk ábrázolták, mindenesetre teljesen félrevezető módon mutatták be őket nekünk. Ha például Laycockról olvasok, akkor a róla adott leírások nyomán hatalmas, cselekvő, bár talán kissé téves ideákat tápláló intelligencia képe rajzolódik le előttem, egy kicsiny, de erős és hősies testben, amikor elmondja az ő "Góliát" beszédét, amely olyan nagy mértékben siettette az ellenségeskedés megkezdését, és ez a kép egyáltalán nem vág össze azzal a dadogó, rendkívül magas hangon beszélő, kissé kopasz és lelkiismereti furdalásokkal telt személyiséggel, akit megpillantottam, sem pedig azzal az első megvető leírással, amelyet Melmount adott róla. Kételkedem abban, hogy a nagyközönség valaha is meg fogja-e látni ezeket az embereket, úgy, mint amilyenek valóban voltak a Változás bekövetkezte előtt. Évről-évre hihetetlenebb mértékben tűnik el az ő képük, egy oly világba, amellyel már értelmileg sem vagyunk képesek együttérezni. Egész történetük évről-évre idegenebbé válik előttünk, mindinkább olyanná, mint valami furcsa barbár dráma, amelyet valamilyen elfelejtett nyelven játszanak. Ott járnak e miniszterek és kormányfők méltóságteljesen, karikatúráik kísérteties változásokon mennek át, nagyságukat nevetségesen túlozzák a politikai sisakok, arcukat lefödik nagy hangzatos, embertelen maszkok, hangjuk a közéleti nyilatkozatok nevetséges nyelvén beszél, ott ordítanak és rikoltanak az ujságok hasábjain, olyan jelmezben, amely már egyáltalán nem hasonlít semmire, ami épeszűen emberi. Ott áll az érthetetlen elhalványult komédia, mint olyan dolog, amit félredobtak, ami most már csendes és nem kelt senkiben érdeklődést, ürességei ma épp oly megmagyarázhatatlanok, mint a középkori Velence kegyetlenségei vagy a régi Bizánc teológiája. És ezek a politikusok uralkodtak az emberiség közel negyedrészének élete fölött, befolyást gyakoroltak ezekre az életekre, az ő bohócszerű konfliktusaik mozgatták a világot, ezek okoztak néha nevetést, néha izgalmat, és ezek okoztak olyan végtelen nyomorúságot.
Láttam ezeket az embereket, ahogy valóban megelevenítette őket a Változás, de még mindig hordták a régi idők furcsa ruháit, a régi idők modorát és konvencióit; ha sikerült is kikapcsolniok magukat a régi idők szempontjaiból, mégis kénytelenek voltak azokra gyakran hivatkozni, mint közös kiinduló pontra. Az én felfrissült értelmem magába tudta ezt fogadni, úgy hogy azt hiszem, valóban láttam őket. Ott volt Gorrell-Browning, a lancasteri grófság kancellárja, úgy emlékszem rá, mint nagy gömbölyű arcú férfira, akinek lényében nevetséges módon küzködött néha a benne felébredt új szellemmel az ő ostobaságból és hiúságból álló arckifejezése és az a szokása, hogy öblös hangon lapos közhelyeket mondott el. Harcolt ez ellen a modora ellen, kigúnyolta önmagát és nevetett. Egyszerre csak egyszerűen és élénken átérezve szavait - mindenki számára a tiszta fájdalom percei voltak ezek - elmondta a következőket: "Hiú, önmagamat kényeztető és nevetséges öreg ember voltam. Kevés hasznomat lehet itt venni. Politikára és intrikára adtam fejemet és az élet eltűnt előlem." Ezután hosszú ideig csendben ült ott. Azután ott volt Gorton, a lordkancellár. Fehérarcú ember volt, akiben volt intelligencia, nehéz, borotvált arca volt, amely a Cézárok mellszobrai között állhatott volna, lassú szavait gondosan megforgató hangja volt, kissé ferde, diadalmaskodó és élveteg ajkain időnként pillanatnyi szándékos humoros mosoly jelent meg. "Meg kell bocsátanunk" - mondotta - "meg kell bocsátanunk - még önmagunknak is." Ezek ketten az asztal felső sarkánál ültek, úgy hogy jól láttam arcukat. Madget, a belügyminiszter, kisebb termetű ember volt, akinek ráncos homloka volt és megfagyott mosoly ült vékony, száraz száján. Közvetlenül Gorton mellett ült; ő kevéssel járult hozzá a vitához, csak intelligens magyarázó megjegyzéseket tett néha, és amikor a villamoslámpák fent kigyulladtak, furcsa módon mélyültek az árnyékok szemgödrei körül, és egy ironikus manó gúnyos kifejezését ruházták arcára. Mellette volt az a hatalmas nagy úr, Richover gróf, akinek kéjenc indolenciája arra birta őt, hogy a huszadik századbeli angolországi művelt római patricius szerepét játssza, és aki idejét úgyszólván egyforma arányokban osztotta el versenylovai, a politika és szerepének hangjához illő irodalmi tanulmányok szerkesztése között. "Nem csináltunk semmit, amit érdemes lett volna csinálni" - mondotta - "ami engem illet, elég furcsa szerepet játszottam." Eltűnődött kétségtelenül magas patricius életkorán, a szép nagy házakon, amelyek keret gyanánt szolgáltak életéhez, a tolongó emberekkel telt lóversenypályákon, ahol az ő nevét ordította a közönség, a lelkes népgyűléseken, amelyeket ő szép reményekkel táplált, az olimpusi kezdeteken, amelyeknek nem volt semmi folytatásuk... "Ostoba voltam" - mondotta tömören. Együttérző és tiszteletteljes csendben hallgatták.
Gurkert, a pénzügyminisztert előlem részben elfödte Adisham lord háta. Gurker időnként beleszólt a vitába, előre hajolva, mély, zengő hangja volt, nagy orra, durva szája, leeső kifordított alsóajakkal, szúró szemmel, amely ráncok közül nézett ki. Ő a maga egész faja nevében tette meg a vallomását.
"Mi zsidók" - mondotta - "átmentünk e világ rendszerén, semmit sem alkottunk, sok dolgot konszolidáltunk, sok dolgot elpusztítottunk. Faji önhittségünk szédületes volt. Úgy látszik, hogy bőséges mértékű, de nyers intellektusunkat nem használtuk másra, mint hogy kifejlesszük, fentartsuk és kezünkben tartsuk a magántulajdon összpontosítását, hogy az életet valami kereskedelmi sakkjátékfélévé alakítsuk át és hogy közönséges módon költsük el nyereségeinket... Nem volt bennünk semmi érzése az emberiséggel szemben köteles szolgálatnak. A szépségből, amely istenség - mi tulajdont csináltunk."
Ezek az emberek és ezek a mondások maradtak meg különösen emlékezetemben. Lehet, hogy csakugyan le is írtam őket akkor, de erre ma nem emlékszem. Hogy Sir Digby Privet, Revel, Markheimer és a többiek hogyan ültek, arra már nem emlékszem; ők mint hangok, közbeszólások, magyarázatok szerepeltek, melyekről már nem is tudom, hogy melyiket ki mondta.
Az ember azt a furcsa benyomást kapta róluk, hogy ezek az emberek, kivéve talán Gurkert vagy Revelt, nem is kívánták különösebb mértékben azt a hatalmat, amely kezükbe került; és hogy nem volt semmi kívánságuk az iránt, hogy valami lényeges dolgot csináljanak azokban a poziciókban, amelyeket megszereztek maguknak. Egyszerre ott találták magukat a kabinetben, és csak most, amikor eljött a megvilágosodásnak ez a perce, szégyenkeztek először, de nem csináltak szégyenkezésükből semmi gentlemanhoz nem illő nagy komédiát. E tizenöt ember közül nyolc ugyanabból az iskolából került ki, teljesen párhuzamos nevelésben részesült; ott egy kis görög nyelvtant, egy kis elemi matematikát, egy kis lényegéből kiforgatott természettudományt, egy kis történelmet tanultak, elolvastak egy pár könyvet a tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik századbeli hallgatag vagy félénken orthodox angol irodalomból; mind a nyolcan a viselkedésnek ugyanazt az ostoba unalmas, úri tradícióját szívták magukba; lényegükben olyanok voltak, mint a serdülő fiúk, képzelőtehetségük fejletlen volt. E nyolc ember közül egyik se csinált komoly kísérletet az élet körül, úgy éltek, mint ha valami ellenző lett volna a szemükön, a dajkájuk átadta őket a nevelőnőjüknek, a nevelőnőjük az elemi iskolának, az etoni középiskola az oxfordi egyetemnek, és az oxfordi egyetem a politikai és társadalmi élet mindennapi megszokott rutinjának. Még bűneik és vétkeik is a jó illendőség bizonyos fogalmai szerint alakultak. Mindnyájan titokban utaztak Etonból a lóversenyekre, mindnyájan felutaztak Oxfordból Londonba, hogy lássák az életet - már mint az orfeumi életet - és mindnyájan ismét talpra estek. Most aztán egyszerre felismerték korlátjaikat...
- Mit tegyünk? kérdezte Melmount. - Felébredtünk; ennek a birodalomnak a sorsa a mi kezünkbe van letéve... Tudom, hogy mindama dolgok közül, melyeket a régi rendről el kell mondanom, ez fog a leginkább meseszerűnek látszani, de tény az, hogy a magam szemével láttam, a magam fülével hallottam ezt. Tény az, hogy az embereknek ez a csoportja, akik a föld lakható területe egy ötödrészének kormányát képezték, akik egy milliónyi felfegyverzett hadsereg fölött uralkodtak, akiknek olyan hajóhadaik voltak, mint amilyeneket az emberiség soha előbb nem látott, akiknek birodalma az abban összefoglalt nemzetek, nyelvek és népek sokaságával még a mai nagyobb napokban is elkápráztat bennünket, nem volt semmi közös eszméjük arra nézve, hogy mit szándékoznak csinálni a világgal. Három hosszú éven át voltak ők Angolország kormánya, és míg a Változás el nem ért hozzájuk, még csak eszükbe sem jutott, hogy szükség van arra, hogy közös eszméjük legyen. Nem volt semmiféle közös eszme. Ez a nagy birodalom nem volt egyéb, mint valami a tengeren úszó tárgy, céltalan tárgy, amely evett, ivott, aludt és fegyvert viselt, és roppant büszke volt önmagára azért, mert véletlenül bekövetkezett. Nem volt terve, nem volt szándéka; nem akart ez a birodalom semmit. És a többi nagy birodalom ugyanabban a helyzetben volt, úszott, veszedelmesen úszott, mint a tengeri aknák. Bármilyen abszurdnak lássék is ez Önök előtt ma, egy brit kabinet-tanács szemernyivel sem volt abszurdabb, mint vak versenytársainak kormányzó-sejtjei, uralkodói tanácsai, elnöki bizottságai, vagy ahogy az egyes országban hívták ezeket a kormányzó-szerveket.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:56 | Üzenet # 19 · Megosztás: |
|
|
2.
Emlékszem, hogy ami különösen nagy hatást tett rám abban az időben, az volt, hogy jelen államunkra vonatkozó általános elvek tekintetében semmiféle vita és véleménykülönbség nem volt a jelenlevők között. Ezek az emberek eddig a konvenció és a szerzett motívumok rendszerében éltek, párthűség, hűség mindenféle titkos megállapodás és megegyezés tekintetében, hűség a koronával szemben, ilyenek kormányozták őket. Mindnyájan képesek voltak a precedencia kérdését a legnagyobb figyelemmel vizsgálni, mindnyájan képesek voltak mindenféle olyan kétséget vagy kérdést, amelynek romboló hatása lehetett volna, teljesen elnyomni magukban, mindnyájan teljesen hatalmukban tartották vallásos érzéseiket. Úgy látszott, mintha láthatatlan, de áthatolhatatlan korlátok védték volna meg őket minden merész és destruktív gondolattal szemben, mindama szocialista, köztársasági és kommunista teóriával szemben, amelynek nyomát még ma is megtalálhatjuk az üstökös eljövetelét megelőző utolsó idők irodalmában. Most azonban úgy volt, mintha a fölébredés pillanatában mindezek a korlátok és önvédelmek, elenyésztek volna, mintha a zöld gőz keresztülmosta volna elméjüket és felolvasztott meg elsöpört volna száz olyan korlátot és akadályt, amelyek valamikor merev ellenállást fejtettek ki. Egyszerre mindnyájan elismerték és magukba fogadták azt, ami igaz volt azokban a rosszul öltözött propagandákban, amelyek oly hevességgel és oly hiába döngették a lelkek kapuit a régi időkben. Olyan volt ez egészen, mint egy abszurd és korlátozott álomból való ébredés. Mindnyájan kijöttek, természetesen és elkerülhetetlenül a nyilvánvaló és észszerű közmegegyezés széles napvilágtól sütött platformjára, amelyen mi és a mi világunk egész rendje állanak.
Hadd próbáljam vázolni azokat a fő dolgokat, amelyek az ő elméjükből eltűntek. Itt volt mindenekelőtt a földtulajdon ősrégi rendszere, amely oly végtelenül bonyolult szövedékké tette az arra a földre vonatkozó közigazgatást, amelyen éltünk. A régi időkben senki sem hitte, hogy ez igazságos vagy ideálisan megfelelő, de mindenki elfogadta. Azt a népességet, amely a földön lakott, úgy tekintették, mint amely lemondott a földdel való szükségszerű összefüggéséről, kivéve bizonyos korlátozott eseteket, mint az országutakat vagy a közlegelőket. A föld többi része a legőrültebb módon fel volt osztva négyszögekre, háromszögekre, mindenféle alakú területekre, amelyeknek nagysága kétszáz négyszögkilométer és néhány száz négyszögöl között változott, és amelyek az adminisztrátorok egy sorozatának majdnem abszolut hatalma alá voltak helyezve, akiket földbirtokosoknak hívtak. Ezeknek oly módon volt tulajdonuk a föld, mint ahogy ma egy embernek tulajdona a kalapja; vásárolták, eladták, fölvágták, mint a sajtot vagy a sonkát; joguk volt azt tönkretenni, engedni, hogy pusztaság maradjon, vagy rettenetes és káros szemsértő építményeket emelni rajta. Ha a lakosságnak szüksége volt egy országútra vagy egy villamosvasút vonalára, ha valamilyen helyen akart a lakosság várost vagy falut létesíteni, sőt ha csak közlekedést akart is létesíteni, ezt csak úgy tehette, ha exorbitáns szerződéseket kötött ama egyeduralkodók mindegyikével, akinek területe szóban forgott. Senkisem tudta sehol a földkerekségen megvetni a lábát, amíg nem fizetett vámot, hódoltság jeléül, valamelyiküknek. Nekik, úgyszólván, nem volt semmi viszonyuk és semmi kötelességük azzal a névleges községi vagy nemzeti kormánnyal szemben, amelynek nagyobb területein az ő saját uradalmaik feküdtek... Tudom, hogy ez úgy hangzik, mint egy őrült álma, de az emberiség volt ez az őrült; és nem csak Európa és Ázsia régi országaiban uralkodott ez a rendszer, ahol az a helyi uralomnak bizonyos területek fölé rendelt mágnások kezeibe való delegálásból keletkezett, mely utóbbiak később ama idők egyetemes aljasságában teljesen kibújtak kötelezettségeik alól, hanem az új országokban is, ahogy akkor neveztük őket, - az Amerikai Egyesült Államokban, a Dél-Afrikai Fokföldön, Ausztráliában és Új-Zélandban is az történt, hogy az országok a tizenkilencedik század legnagyobb részén át őrült módon ajándékoztak oda földterületeket örök időkre, bárkinek, aki azt hajlandó volt elfogadni. Lett légyen valahol szén, lett légyen petróleum vagy arany, lett légyen termékeny föld, jó kikötő, vagy szép város építésére alkalmas terület, ezek a fanatikus és gondolatnélküli kormányok kiáltozva kerestek érdeklődőket, és elindult a közönséges, csaló és erőszakos kalandoroknak egy kis folyama, hogy megalapítsa a világ földbirtokos arisztokráciájának egy-egy új csoportját. A reménységnek és a büszkeségnek egy rövid évszázada után az Amerikai Egyesült Államok hatalmas köztársasága, amelyet valamikor az emberiség reményének tartottak, legnagyobb részében földnélküli emberek ide-oda hullámzó tömegévé vált; földbirtokosok és vasútkirályok, élelmiszerkirályok (mert a föld jelenti az élelmiszert) és ásványkirályok uralkodtak az ország élete fölött, ajándékoztak neki egyetemeket, mint ahogy az ember egy pár pénzdarabot ad egy koldusnak, és oly hiú, ostoba és bolond fényűzésre költötték e föld által nyujtott értékeket, mint amilyenekhez hasonlókat a világ sohasem látott régebben. Ez volt egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket ezek közül az államférfiak közül a Változás bekövetkezte előtt egyetlen egy sem tartott volna másnak, mint a világ természetes rendjének, most azonban egyikük sem tekintette e dolgokat egyébnek, mint egy őrült időszak bolond és eltűnt illuzióinak.
És ahogy a föld kérdésével állt a dolog, ugyanúgy állt száz más rendszerrel, intézménnyel, az ember életében szereplő komplikált és mesterséges tényezővel. Ezek az emberek most kereskedelemről beszéltek, és én most tapasztaltam először világ-életemben, hogy van olyan adásvétel is, amely senkire nézve nem veszteség; az ipar szervezéséről beszéltek, és az ember az ő szavaik nyomán el tudta ezt képzelni oly ipari vezérek kormányzata alatt, akik nem törekedtek alacsonyrendű előnyökre. A régi asszociációk, a személyes viszonyok zavarossága és a megszokás alapján való felismerések köde eloszlott az emberek társadalmi nevelésének minden fázisáról és folyamatáról. Régóta rejlett dolgok csodálatos tisztasággal és meztelenséggel felfedezetteknek tűntek fel. Ezek az emberek, akik felébredtek, feloldó nevetésekbe törtek ki, és az iskolák és egyetemek, a könyvek és tradiciók ősrégi zavara, az egyházak régi tapogatódzó, félig metaforikus, félig formális tanításai, az elgyöngítő és zavaró sejtetések és homályos utalások, amelyek között a fiatalság büszkesége és becsülete kétkedett, megbotlott és elesett, nem váltak egyébbé, mint furcsa és örömteljesen eloszlott emlékekké. "Kell, hogy a gyermekeket közösen neveljük" mondotta Richover, "kell, hogy őszintén beavassuk őket az élet dolgaiba. Eddig nem annyira neveltük őket, minthogy elrejtettünk dolgokat előlük és csapdákat állítottunk fel számukra. Pedig olyan könnyű lett volna, olyan könnyen meg lehet mindezt csinálni."
Ez maradt meg emlékemben mint e tanácskozás refrénje. "Olyan könnyen meg lehet mindezt csinálni". De amikor ők ezt akkor mondották, a végtelen fölfrissülés és erő hangjával ütötte meg füleimet. Olyan könnyen meg lehet mindezt csinálni, ha adva van az őszinteség és adva van a bátorság. Volt idő, amikor ezekben a közhelyekben egy evangélium frissesége és csodálatossága volt meg.
Ebben a megnövekedett látókörben a háború a németekkel - ama mithoszi, hősies, felfegyverzett női lény: Németország, eltünt az emberek képzeletéből, - nem volt egyéb, mint meddő befejezett epizód. Melmount már megbeszélte a fegyverszünetet, és ezek a miniszterek, néhány elcsodálkozó visszaemlékezés után a béke kérdését félretették, mint olyan kérdést, amely merőben részletmegállapodásokra vonatkozik... A világ kormányzásának egész rendszere folyékonnyá és ideiglenessé vált elméjükben, a kisebb részletekben ugyanúgy, mint a nagyobbakban, a járások és egyházközségek, a megyék és városok, a grófságok, államok, minisztériumok és nemzetek káoszát, az egymásba szövődő, egymást túlfedő és egymással összeütközésben levő hatóságok, az apró érdekek és jogok nemez-szerű szövedékét, amelynek közepében az ügyvédek, ügynökök, igazgatók, főnökök és organizálók megszámlálhatatlan és soha ki nem elégített étvágyú tömege úgy élt, mint a bolhák egy piszkos régi bundában, a régi rend által magával hozott konfliktusok, irigységek, indulatos megállapodások és titkos üzérkedések láncolatait, - mindezt félredobták.
"Mik az új szükségletek?" mondotta Melmount. "Ez a zavaros kuszaság túlságosan rothadt ahhoz, hogy kezelhető legyen. Mi újra kezdjük az életet. Nos hát, alkossunk mindent újonnan!"
3.
"Alkossunk mindent újonnan!" Úgy éreztem akkor, hogy Melmountnak ezt a mondását, amelyet nyilvánvalóan a józan ész diktált, bátorság hatja át, a fogalmak legnemesbike. Melmount egészen megnyerte szívemet, amikor beszélt. Bizonyos, hogy amilyen bátor volt a gondolat, annyira határozatlanok voltak akkor még körvonalai; egyáltalán nem láttuk még kialakulandó formáját annak, amihez hozzákezdtünk. Annyit láttunk csak, hogy nyilvánvalóan elkerülhetetlen az, hogy a régi rendnek vége legyen...
Ezután pedig egy kis idő múlva, az emberiség eleinte még gyakorlatlan, de hatályos testvériség szellemében indult el, hogy újra alkossa a maga világát. Azok az első évek, az új korszak első és második évtizede, mindennapi részleteiben örömteljes munka időszakai voltak: az egyes ember főleg csak azt a kis részt látta meg ezekből az időkből, ami az ő munkája volt és keveset az egészből. Csak most, amikor érett korban erről a magas toronyról pillantok vissza, csak most látom ennek az időnek egymásra következő drámai változásait, látom, amint a régi idők kegyetlen zavarai megvilágosulnak, megegyszerűsödnek, szétosztanak és eltűnnek. Hová tűnt most az a régi világ? Hol van London, ez a füsttel és úszó sötétséggel telt komor város, mely telve volt a rendetlenség mélyhangú robajával és kísérteties zenéjével, az ő olajos, fénylő, sárbekerítette uszályhajókkal telezsúfolt folyamával, fekete tornyaival és megfeketült kupolájával, szennyesszürke házainak szomorú vadonával, lerongyolódott prostituáltjainak tízezreivel, siető kereskedelmi alkalmazottjainak millióival? Fekete, zsíros szennyezések borítottak el benne mindent egészen a fák lombjáig. Hová tünt a mészfehér Párizs, zöld, diszciplinált fáival, kemény rideg ízlésességével, elegánsan rendszeresített kicsapongásaival és munkásai tízezreivel, akik zajt okozó cipőikkel áramlottak át a hidakon a hajnal szürke hideg világításában. Hová tűnt New-York a gépek zörejének és az őrültté vált energiának tornyos városa, hatalmas épületeivel, amelyek egymást lökdösték tolongva és mindig jobban igyekeztek a magasba, hogy helyet biztosítsanak maguknak az égben, könyörtelenül szorítva le az elbukottakat? Hol vannak ennek a városnak titkos zúgjai, amelyekben a súlyos és drága luxus rejtőzött, hová tűnt rosszul ellenőrzött sikátorainak gyalázatos, vesztegető bűnössége és tevékeny életének komor és fantasztikus rútsága? Hová lett Philadelphia, a maga végtelen sok kicsiny és elszigetelt otthonával, Csikágó véget nem érő, véres vágóhídjaival és soknyelvű alvilágával, amelyben az elégedetlenség tombolt?
Mindezek az óriási városok eltűntek, mint ahogy eltűntek szülővárosom fazekasárú-gyárai és az egész fekete "agyag-vidék" és azok az életek, amelyeket e vidék labirintusai befogtak, megnyomorítottak, kiéheztettek és megcsonkítottak, mint ahogy eltűntek e vidékek elfelejtett és elhanyagolt rossz berendezései és végtelen terjedelmű, embertelen, rosszul átgondolt ipari gépezetei, hogy helyet adjanak az életnek. Teljesen eltüntek azok a városok, amelyeknek a véletlen és a tervszerűtlen növekedés adott életet, egyetlen kémény sem füstölög többé a mi világunkban, eltűnt a munkában sínylődő és éhező gyermekek sírásának hangja, a munkával túlterhelt nők tompa kétségbeesése, a sötét sikátorokban végbemenő állatias verekedések zaja, ahogy eltűnt mindenféle szégyenteljes élvezet és a gazdagok gőgjének csúnya közönségessége, ahogy eltűnt minden életünk megváltozásával. És amint visszapillantok a múltba, látom a házak lerombolásának hatalmas ujjongó porát és látom, amint ez a por fölszáll abba a tiszta levegőbe, amely a zöld gőzök órája után eljött, újra átélem a Sátrak Évét, az Állványok Évét, és látom felépülni mint egy új téma diadalát egy szimfóniában új napjaink hatalmas városait. Megszületik Caerlyon és Armedon, Dél-Anglia két ikervárosa, közöttük a Themze tekervényes nyári városával és látom, ahogy a régi Edinburgh félelmes szennye meghal, hogy helyette fehéren és magasan újra az ég felé emelkedjék az új Edinburgh a város ősrégi dómja aljában, látom Dublint, amint új alakot öltve visszatér gazdagabban, szebben, tágasabb terekkel, városa a meleg szíveknek és a vidám nevetésnek, amint ott csillog vidáman a napsugárban, amely áttör a puha meleg esőn. Látom a nagy városokat, amelyeket Amerika megtervezett és megépített; az Arany Várost, állandóan érő gyümölcsfáival, amelyek széles meleg útjait szegélyezik, és az Ezer Torony városát, amelyben mindig örömteljesen zúg a harangok szava. Újból látom a színházak és előadótermek városát, a Napsugáröböl-várost és azt az Új Várost, amelyet még most is Utah-nak neveznek; és látom Martenabar-t, a hegyvidéki hó nagy, fehér téli városát, mely fölött csillagvizsgálójának kupolája és egyeteme homlokzatának egyszerű és méltóságteljes vonalai uralkodnak. És látom a kisebb helyeket is, a kis városokat, a csendes pihenőhelyeket, a falukat, melyek félig, erdők, és amelyek utcái között patakok csobognak végig, látok falukat, amelyeken cédrus fasorok mennek végig, falukat, amelyek kertekből állnak, rózsákból és gyönyörű virágokból, és a méhek állandó döngicsélése zeng bennük. És ezen az egész világon át járnak-kelnek gyermekeink, fiaink, akikből a régi világ szolgai hivatalnokokat és bolti alkalmazottakat, eke mellett járó rabszolgákat és cselédeket csinált volna; lányaink, akik annak idején vérszegény proletárok, prostituáltak, aggodalomtól megkínzott anyák, vagy elszáradt és elkeseredett sikertelen lények voltak; ott járnak ebben a világban, boldogan és bátran, tanulnak, élnek, cselekszenek, boldogak és örömteljesek, bátrak és szabadok. Látom őket, amint ott vándorolnak Róma romjainak tiszta nyugalmában, Egyiptom sírjai vagy Athén templomai közt, vagy eljönnek Mainington-ba és élvezik e város csodálatos boldogságát, Orba-ba és megcsodálják e város fehér és karcsú tornyának szépségét... De ki mondhatná el az élet teljességét és örömét, ki számlálhatná meg valamennyi új városunkat a világon? Azokat a városokat, amelyet emberek szerető kezei élő emberek számára alkottak, a városokat, amelyekbe az emberek sírva fakadnak, ha belépnek, oly szépek, oly kedvesek és oly csodálatosak. Bizonyos, hogy valamiképpen volt e dolgokról látomásom, amint ott ültem Melmount pamlaga mellett, de most már a kész dolgokról való tudatom összevegyült reményeimmel és elhomályosította azokat. Bizonyos, hogy valamit előre kellett látnom - különben miért lett volna szívem oly boldog?
III. KÖNYV
AZ ÚJ VILÁG
I. FEJEZET
A szerelem a Változás után
1.
Mindeddig nem szóltam semmit Nettie-ről. Messze eltávolodtam a magam történetétől. Megpróbáltam megrajzolni önök előtt a Változás képét, a gyors és nagyszerű virradás hatását, az emberi élet általános kereteit, annak a hangulatát, ahogy a fény és az élet szelleme behatolt mindenhová és elárasztott mindent. Az én emlékezetemben a Változást megelőző egész életemnek olyan a képe, mintha sötét sikátor lenne, amelyből csak homályosan és pillanatokig nyilt valamilyen szépségre kilátás. A többi tompa fájdalom és sötétség. Azután pedig egyszerre eldőlnek és eltűnnek a falak, az elkeserítő korlátok és én ott járok elvakítva, megdöbbenve és mégis örömmel szívemben ebben a szép, gyönyörű világban, e világ szüntelen változatosságában, e kielégülésben, a lehetőségek végtelen sokaságában, amelyeket e világ nyujt, és ujjongok az élet dicsőséges ajándékán. Ha zeneszerzői képességem volna, olyan szimfóniával fejezném ki ezt, amelyben egy az egész világot felölelő motívum mindig erősebbé és teljesebbé válik, magához kapcsolja majd ezt, majd azt a témát és végre az öröm és a diadal tökéletes extázisává emelkedik. Csupa hang lenne ez a szimfónia, csupa büszke öröm, csupa reményteljes megindulás a reggel fényességében, benne kellene hogy legyen a váratlan történések fölvidító hangulata, mindaz az öröm, amely azzal jár, ha fáradságos munka hirtelen megkapja a maga jutalmát; frissen kinyílt virágokra kellene hogy emlékeztesse az embert, és gyermekek boldog énekére, örömkönnyes boldog anyákra, akik elsőszülöttüket tartják karjukban, városokra, melyeket zeneszó mellett építenek, és nagy hajókra, amelyeket zászlódíszben és borral megkeresztelve bocsátanak le zúgó éljenzés közben a tengerrel való első találkozásukra. Mindezt át kellene járnia a Reménység hangulatának, a bízó, sugárzó és legyűrhetetlen Reménységnek, végre az egész diadalindulójává válna a hódító Megváltásnak, amely kürtszóval és lobogó zászlóval vonul be a világ tágra nyitott kapuján.
Aztán pedig az örömteljesség eme fényes ködéből kilép és felém jön Nettie csodálatosan átalakult alakja.
Így jelent ő meg újra életemben - csodálatot keltve bennem -, mint valami, amiről hihetetlen módon megfeledkeztem.
Visszatért életembe, és Verrall ott van mellette. Visszatér most is újra emlékezetembe, úgy ahogy akkor visszatért; különös kép volt eleinte, - nem láttam eleinte egészen tisztán, a közöttünk lévő dolgok kissé megváltoztatták képét, kételkedve néztem őt, amikor a mentoni postahivatal és fűszerkereskedés recés üvegablakának kissé színehagyott tábláin át megláttam. A Változást követő második napon történt ez, amikor éppen táviratokat adtam fel Melmount megbízásából, aki előkészületeket tett arra nézve, hogy elutazzék Londonba, a külügyi hivatalba. Mint kicsiny, töredezett alakokat láttam meg mindkettejüket először. Az üvegablak meggörbítette alakjukat és megváltoztatta járásuk és mozdulataik formáját. Úgy éreztem, hogy illendő, hogy a béke szavával üdvözöljem őket és kimentem a boltajtó csengőjének hangjától kísérve. Mihelyt megláttak engem, hirtelen megálltak, és Verrall olyan ember hangjával, aki keresett valakit, elkiáltotta magát "Itt van!", Nettie pedig azt kiáltotta: "Willie!"
Feléjük mentem, és miközben ezt megtettem, rekonstruált világegyetemem valamennyi perspektívája megváltozott.
Úgy éreztem, mintha először látnám életemben ezt a két embert; milyen szépek voltak, milyen nemesek és emberiek. Úgy éreztem, mintha soha eddig igazán nem láttam volna őket és valóban úgy is volt, hogy eddig mindig az önző szenvedély ködén át néztem volt őket. Ők is részesei voltak azelőtt a megelőző idő egyetemes sötétségének, amely eltörpített mindenkit; most pedig ők is részeseivé váltak az új idők egyetemes felmagasztosulásának. Egyszerre újra élt bennem Nettie és Nettie iránti szerelmem, reá irányuló mélységes szenvedélyem. Ez a változás, amely nagyobbá tette az emberek lelkét, nem szüntette meg a szerelmet. Ellenkezőleg, végtelenül nagyobbá és dicsőbbé tette a szerelmet is. A világ újraalkotása ama álmának, mely betöltötte lelkemet, most Nettie lépett középpontjába és mindent birtokába vett. Hajának egy kis fürtjét arcára sodorta a szél, ajka arra az ő édes mosolyára nyílt meg, pillantása telve volt csodálkozással, figyelmesen vizsgált engem és szeme kifejezte örömét a felett, hogy viszontlát és valami végtelenül bátor barátságosság sugárzott belőle.
Magragadtam felém nyújtott kezét és az ámulat teljesen úrrá lett lelkem fölött.
- Én meg akartalak ölni - mondtam egyszerűen, arra igyekezve, hogy magam is megérteni próbáljam ezt a gondolatot. Úgy hangzott ez most, mintha azt mondta volna valaki, hogy le akarta szúrni a csillagokat, vagy meg akarta gyilkolni a napfényt.
- Kerestük önt azután - mondotta Verrall, - de nem tudtuk megtalálni... Hallottunk még egy lövést.
Feléje fordítottam szemeimet és Nettie keze kiesett az enyémből. Ekkor gondoltam csak arra, hogy hogyan kapcsolódtak ők össze és mi lehetett az, ha az ember úgy ébredhetett fel ama hajnalon, hogy Nettie ott feküdt oldala mellett. Eszembe jutott az a kép, ahogy megláttam őket egy pillanatig a sűrűsödő gőzök közepette, szorosan egymás mellett, kézen fogva egymást. A Változás zöld héjjái kiterítették sötétlő szárnyaikat az ő utolsó botorkáló lépteik fölé. Így buktak földre. Aztán pedig fölébredtek - szerelmesek együtt, egy paradicsomi reggelen. Ki tudná elmondani, milyen fényes volt részükre a napfény, milyen szépek voltak a virágok, milyen édes volt a madarak éneke?...
Ez volt a gondolat szívemben. De az ajkam azt mondta: "Amikor fölébredtem, eldobtam a pisztolyomat". Valami teljes üresség fojtotta el egy kis ideig a gondolatokat elmémben; üres dolgokat mondtam. "Nagyon örülök annak, hogy nem öltelek meg, hogy itt vagy, hogy ilyen szép vagy és jól érzed magad..."
- Holnapután visszamegyek Clayton-ba - mondottam, magyarázatokba fogva zavaromban. - Gyorsírói munkát végeztem itt Melmount részére, de ez most már majdnem be van fejezve...
Egyikük sem szólt egy szót sem és bár minden ténykörülménynek hirtelen megszünt a jelentősége, magyarázóan folytattam:
- Melmount visszautazik Londonba a külügyi hivatalba, ahol rendes személyzet áll rendelkezésére, úgy hogy reám nem lesz szüksége... Persze, ti bizonyára csodálkoztok azon, hogy én Melmount-tal vagyok most együtt. Úgy történt, hogy találkoztam vele, véletlenül, rögtön, mihelyt magamhoz tértem. Ott találtam őt azon a dülőuton, el volt törve a bokája. Én most elmegyek a Négy Városba, hogy segítsek elkészíteni egy jelentést az ottani állapotokról. Így hát örülök annak, hogy mindkettőtöket viszontláttam - úgy éreztem, hogy elcsuklik a hangom, - elbúcsúzom tőletek és minden jót kívánok nektek.
Ezek a szavaim megfeleltek azoknak a gondolatoknak, amelyek eszembe jutottak, amikor először láttam meg őket a fűszerkereskedő ablakánál, de nem ez volt az, amit éreztem és gondoltam, amiközben ezeket a szavakat mondtam. Mégis elmondtam őket, mert különben valami hézag lett volna beszélgetésünk folyamában. Bensőleg azt éreztem, hogy bizony nagyon nehéz lesz Nettie-től búcsút venni. Szavaim hangzásában a valóságnak valami hiánya volt. Megálltam és egy pillanatig csendben néztünk egymásra.
Én voltam az, úgy látszik, aki a legtöbb új felfedezést tette ebben a pillanatban. Most először történt, hogy rájöttem, hogy lényeges természetemben milyen kevéssé változtatott meg engem a Változás. Erről az érzésről, amit szerelemnek neveznek, egy oly világban, amely csupa csoda volt, egy pillanatra megfeledkeztem. Ez volt az egész. Természetemből nem veszett el semmi, nem tűnt el semmi, csupán a gondolkodásra és az önuralomra irányuló erő növekedett meg csodálatos mértékben és új érdeklődések keltek bennem életre. A zöld köd elmult, lelkünk ki volt mosva és ki volt fényesítve, de mi azért önmagunk maradtunk, bár új és jobb levegőben éltünk. Vonzalmaink irányai változatlanok maradtak; azt a személyes varázst, amelyet Nettie reám gyakorolt, felismerő képességem élesebbé válása csak annál élénkebbé tette. Most hogy ő itt volt előttem és hogy szemébe nézhettem, vágyam azonnal ismét felébredt, csupán nem volt örjöngő, hanem épeszű és egészséges vágy.
Egészen ugyanabban a hangulatban voltam, mint amikor a régi időkben elmentem Checkshill be azután, hogy tanulmányokat írtam a szocializmusról...
Elengedtem Nettie kezét. Abszurdnak éreztem, hogy ilyen módon váljak el tőle.
Így éreztük ezt mindnyájan. Ez az érzés habozó zavart keltett bennünk. Verrall volt az, gondolom, aki megfogalmazta a gondolatot részemre, azt mondva, hogy így tehát holnap találkoznunk kell, hogy elbúcsúzhassunk. És így találkozásunkat átalakította a holnapi találkozás helyének és időpontjának futólagos megbeszélésévé. Abban állapodtunk meg, hogy a mentoni vendéglőbe fogunk elmenni mind a hárman és ott fogunk ebédelni...
Igen, világos volt, hogy ez volt az egész, amit most mondhattunk egymásnak...
Kissé zavart hangulatban búcsúztunk el. Én tovább mentem, végig a falu fő uccáján, nem néztem vissza, csodálkoztam magamon és rendkívül mértékben meg voltam döbbenve. Úgy éreztem, mintha fölfedeztem volna valamit, ami eddig elkerülte figyelmemet, és ami megzavarta minden tervemet, valamit, ami teljesen kihozott gondolataim és érzéseim rendes sodrából. Most történt először, hogy élénk munkakedv nélkül és gondolatokat hánytorgatva fejemben, mentem vissza Melmount munkájához. Azt akartam, hogy tovább gondolkozzam Nettie-ről, elmém egyszerre rája és Verrall-ra vonatkozó gondolatok óriási tömegét kezdte el termelni.
2.
Az a beszélgetés, amelyet mi hárman folytattunk egymással az új korszak hajnalán, nagyon mélyen vésődött be emlékezetembe. Volt ebben a beszélgetésben valami egyszerűség, frisseség, valami fiatal, lelkes emberekhez illő jelleg. A naiv félénkség bizonyos nemével vettük elő és tárgyaltuk meg a legnehezebb kérdéseket, amelyek megoldása elé a Változás állította az embereket. Emlékszem, hogy könnyen vettük őket. Az emberi élet egész régi sémája eloszlott, megszűnt, az emberek szűk látókörű versengésre való beállítottsága, kapzsisága és alacsonyrendű aggresszivitása, a lelkek irigy elkülönülése egymástól. Milyen helyzetben hagyott ez bennünket? Ez volt az a kérdés, amelyet mi és még ezer millió más ember most megvitattunk egymással...
A véletlen úgy hozta magával, hogy Nettie-vel való eme utolsó találkozásom emléke elválaszthatatlanul össze van kapcsolva - nem tudom, miért, - a mentoni fogadó tulajdonosnőjével.
A mentoni fogadó egyike volt a régi rend ritka, kedves, elrejtett zugainak; szokatlanul nagy kedveltségnek örvendő fogadó volt, amelyet gyakran látogattak vendégek, akik Shaphambury-ből jöttek ide, és főleg déli löncsöt meg délutáni teát szoktak itt felszolgálni. Széles, mohával bevont tekepályája volt, körülötte pedig indás kúszónövényekkel bevont lugasai, kék harangvirágokkal, delfiniummal és hasonló magasszárú, barátságos nyári virágokkal telt virágágyak között. Mögöttük babér- és thujabokrok képezték a háttért, és ezek fölött emelkedett az égbe a fogadó homlokfalának oromzata és a fogadó címtáblája - sárkányölő Szent György fehér lovon, - vörös bükkfák háttere előtt.
Amíg Nettie-re és Verrall-ra várakoztam ezen a kellemes találkozóhelyen, beszélgettem a fogadósnővel - szélesvállú, mosolygó, szeplős asszony volt, - a Változás reggeléről. Olyan volt ez a gömbölyded, anyatípusú, vöröshajú asszony, mintha maga lett volna az egészség megtestesülése. Lelkesen biztos volt abban, hogy most minden a világon jóra fordul. Ez az ő nyugodt biztonsága, és valami a hangjában, szeretetet keltett bennem irányában, miközben beszélgettem vele.
- Most, hogy felébredtünk - mondotta, - mindenféle dolog rendbe fog jönni, amelynek nem volt értelme. Miért? Óh! bizonyos vagyok benne.
Jóságos kék szeme végtelen barátságossággal találkozott az enyémmel. Ajka, beszélgetése szüneteiben csinos, halvány mosolyra nyílt. A régi tradició erős volt bennünk; azokban a régi időkben minden angol fogadó váratlan összegeket számítolt fel, és így megkérdeztem, mibe fog villásreggelink kerülni.
- Tessék fizetni, vagy nem fizetni - válaszolt az asszony - és annyit, amennyit önnek jól esik. Ünnepi idő ez mostanában. Valószínű, hogy ezentúl is kell majd fizetni és felszámítani, ezt nem tudjuk elkerülni, de nem lesz ez többé olyan bosszantó dolog, mint eddig - ebben bizonyos vagyok. Én nekem sohasem volt különös tehetségem mesterségemnek ez iránt az oldala iránt. Sokszor néztem a bokrokon át a vendégeket, azon töprengve, hogy mennyi az, ami jogos és igazságos önmagammal és az enyéimmel szemben, és amit ők is méltányosnak fognak érezni. Nem a pénz után vágyódom én. Nagy változások lesznek, ebben bizonyos lehet; de én itt fogok maradni, hogy boldoggá tegyem az embereket, akik az országutakon járnak. Kedves hely ez itt, ha jókedvűek az emberek; csak olyankor, ha irigyek az emberek, vagy aljasak, vagy fáradtak, vagy annyit ettek, amennyit nem tudnak megemészteni, vagy ha szeszes ital van bennük, csak olyankor lép be a Sátán ebbe a kertbe. Sok boldog arcot láttam itt, és sok ember barát gyanánt tért vissza, de ez semmi ahhoz képest, ami ezentúl lesz, most, hogy rendbe jöttek a dolgok a világon.
Mosolygott ez a jóságos asszony az élet és remény örömében.
- Omlettet fogok készíteni önöknek - mondotta. - Önnek és barátainak; olyan omlettet, - amilyet a mennyországban esznek! Úgy érzem, hogy olyan szakácsművészet van bennem mostanság, amilyen még sohasem volt. Boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom...
Éppen ebben a pillanatban jelent meg Nettie és Verrall, egy vörös rózsákkal befutott kerti lugas boltíve alatt, amely az országútról vezetett a fogadó elé. Nettie-n fehér ruha volt és szalmakalap, Verrallon pedig szürke öltöny.
- Itt vannak a barátaim - mondottam, de a Változás minden mágiája ellenére is a lelkemet betöltő napsugáron mintha egy felleg halvány árnya vonult volna át e pillanatban.
- Szép pár, - mondotta a fogadósnő, amiközben a bársonyos zöld pázsiton át felénk jöttek...
Valóban szép pár voltak, de ez nem vidított engem fel nagyon. Nem - ez a szó mégis kissé belevágott a szívembe.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:57 | Üzenet # 20 · Megosztás: |
|
|
3.
Ez a régi ujságpéldány, az Új Lap-nak a Változást követő első száma, egy eltűnt kor elszáradt utolsó relikviája. Olyan, mint azok a személyazonosság megállapítására szolgáló apró tárgyak, melyeket a régi napok babonás emberei - azok a furcsa vallású emberek, akik egy feketébe öltözött Mrs. Piper nevű hölgyet hoztak el Krisztus segítségére - a clairvoyantok kezébe szoktak tenni. Mihelyt megérintem ezt a zörgő papirost, áttekintek ötven év szakadékán és újra meglátom hármunkat, amint ott ülünk a lugasban levő asztal mellett, újra magamba szívom a bodzavirág illatát, amely betöltötte a levegőt körülöttünk, és hallom beszélgetésünk hosszú szünetei alatt a méhek döngicsélését a pázsitot szegélyező heliotrop-virágok között.
Az új korszak hajnalán vagyunk, de mi mindhárman még magunkon viseljük a régi korszak nyomait és libériáját.
Látom magamat, sötéthajú, rosszul öltözött fiatalembert; államon még ott kéklik és sárgállik annak az ökölcsapásnak a nyoma, melyet Redcar lordtól kaptam; ferdén szemben velem ott ül a fiatal Verrall, nálam jobb növésű, jobban öltözött, szőke, nyugodt fiatalember, aki ugyan két évvel idősebb nálamnál, de szőkesége miatt velem legfeljebb egyidősnek hinné az ember; velem szemben pedig ott van Nettie, sötét szemét arcomra függeszti, komolyabb és szebb, mint amilyennek valaha láttam őt a régi időkben. Még most is az a fehér ruha van rajta, amelyet akkor viselt, amikor a parkban rátaláltam, és finom nyaka körül még most is ott hordja gyöngysorát, és azt a kis aranypénzt. Annyira ugyanaz ő, és annyira megváltozott is; leány volt akkor és most asszony - és közben van az én egész kínlódásom és a Változás egész csodája! A zöld asztal vége fölé, mely mellett ülünk, tiszta fehér terítő van borítva, barátságos villásreggeli áll rajta, meg egyszerű evőeszközök, mögöttem van a zöld és színfoltoktól tarkálló kert dús napfénye. Magam előtt látom az egészet. Ott ülök ismét, zavartan eszem, az ujság ott fekszik az asztalon és Verrall a Változásról beszél.
- Ön el sem tudja képzelni - mondja Verrall a maga biztos, nyugodt hangján, - hogy ez a Változás mennyit pusztított el belőlem. Még most is úgy érzem, mintha nem ébredtem volna fel egészen. A magamhoz hasonló emberekben oly roppant sok az, amit mesterségesen csináltak belőlük, sohasem sejtettem ezt régebben.
Áthajol hozzám az asztal felett és nyilvánvaló az a szándéka, hogy tökéletesen megértesse magát.
- Úgy érzem magam, mintha valami új teremtmény volnék, amelyet most vettek ki a burkából, - olyan puhának és újnak érzem magam. Engem arra neveltek, hogy bizonyos módon öltözködjem, bizonyos módon viselkedjem, bizonyos módon gondolkozzam, most látom, hogy mindez helytelen és szűklátkörű dolog - legnagyobb része legalább is - osztályismertető jelek rendszere. Tisztességesek voltunk egymással szemben, hogy banda lehessünk a világ többi részével szemben. Úriembereknek neveztek minket, uram bocsáss! De mindez megdöbbentő.
Még most is hallom a hangját, amint ezeket mondja, látom felvont szemöldökeit és barátságos mosolyát.
Szünetet tartott, ő ezt akarta mondani, de nem ez volt, amit most egymásnak mondanunk kellett.
Én kissé előrehajoltam és nagyon szorosan fogtam a poharamat.
- Önök ketten - mondottam - házasságot fognak kötni?
Egymásra néztek.
Nettie válaszolt igen halkan.
- Nekem nem volt szándékom házasságot kötni, amikor elmentem hazulról - mondotta.
- Tudom - feleltem.
Bizonyos megerőltetéssel felnéztem és pillantásom találkozott Verralléval. Verrall felelt nekem.
- Én úgy gondolom, hogy mi ketten összekapcsoltuk életünket... De ami erre rá vitt, az őrületnek egy neme volt!
Bólintottam.
- Minden szenvedély - mondottam - őrület. Ezután pedig eltünődve kezdtem kételkedni e mondásom igazságában.
- Miért tettük mi mindezeket a dolgokat? - kérdezte Verrall, hirtelen Nettie felé fordulva.
Nettie két keze álla alatt össze volt kulcsolva, szeme lesütve.
- Meg kellett tennünk - mondotta, régi megszokott módján hiányosan fejezve ki magát.
Egyszer pedig, minthogyha megeredt volna a szava.
- Willie - kiáltotta valami hirtelen közvetlenséggel, kérve függesztve rám szemét - nem volt szándékom rosszul bánni veled - valóban nem volt. Folyton gondoltam rád, meg apára és anyára, az egész idő alatt. De ez valahogy nem ingatott meg abban, amit tennem kellett. Nem térített el engem cseppet sem attól az úttól, amelyet választottam.
- Amelyet választottál? - kérdeztem.
- Úgy éreztem, mintha valami megfogott volna - mondotta Nettie, elismerve kérdésem jogosultságát. - Az egészről olyan nehéz számot adni...
Egy kis gesztust tett, mintha képtelen volna magyarázatot adni.
Verrall újjai az asztalterítőn játszottak egy pillanatig. Azután ismét felém fordította arcát.
- Valami azt mondta bennem: Tedd őt magadévá! Minden ezt mondta. Valami szédületes vágy volt ez ő utána. Nem tudom. Minden hozzájárult ehhez - vagy nem számított semminek. Ön...
- Folytassa kérem - mondottam.
- Amikor tudomást szereztem önről...
Ránéztem Nettiere.
- Te nem szóltál neki rólam soha? - kérdeztem és mintha a régi idők egy szúrását éreztem volna szívemben.
Verrall válaszolt Nettie helyett.
- Nem. De egyes elejtett szavak... Megláttam önt azon az éjszakán, ösztöneim ébren voltak. Tudtam, hogy ön az.
- Ön bensőleg diadalmaskodott fölöttem? Ha én lettem volna az ön helyzetében, én is diadalmasnak éreztem volna magamat ön felett - mondottam. - De csak folytassa, kérem.
- Minden összejátszott ahhoz, hogy ezt tegye az élet legszebb dolgává. Volt ebben valami hangulata a nagylelkű vakmerőségnek. Bajt jelentett, bukást jelenthetett részemre abban az életben, amelyre engem neveltek, a politikus és nagy üzletember életében és amelyet folytatni volt számomra a becsület. Ez annál szebbé tette ezt a dolgot. Lehet, hogy bajt és nyomorúságot jelent Nettie számára. Ez annál szebbé tette a dolgot. Egyetlen józan, tisztességes ember sem helyeselte volna, amit teszünk. Ez gyönyörűbbé tette a dolgot, mint bármi más. Én helyzetem valamennyi előnyével bírtam és visszaéltem velük. Ez úgy látszott, mintha nem jelentene semmit.
- Igen, - mondottam - ez igaz. És ugyanaz a sötét hullám, amely fölemelte önöket, engem is elsodort, hogy kövessem önöket. Azzal a revolverrel zsebemben - és túláradva a gyűlölettől. És az a szó, amely a Te lelkedben csendült fel, Nettie, mi volt az? "Adj? Vesd le magad a mélységekbe?"
Nettie kezei leestek az asztalra.
- Nem tudnám megmondani, hogy mi volt, - mondotta, nyílt szívvel beszélve egyenesen hozzám - A leányokat nem tanítják meg úgy, ahogy a férfiakat, arra, hogy belenézzenek a saját lelkükbe. Én még nem látom tisztán az egész dolgot. Mindenféle közönséges kis motívum is volt ott azon a "muszájon" kívül. Alacsonyrendű motívumok. Folytonosan a ruháira gondoltam.
Mosolygott, a derűnek egy pillantását vetve Verrallra.
- Arra gondoltam, hogy olyan leszek, mint egy nagyúri dáma, egy előkelő szállodában fogok ülni és emberek fognak kiszolgálni, akik olyanok, mint a nagyúri kastélyok lakájai. Ez a rettenetes igazság, Willie. Ilyen alacsonyrendű dolgok is voltak! Még ennél alacsonyabbrendű dolgok is.
Látom Nettiet magam előtt, amint kérlel engem és olyan őszinteséggel beszél hozzám, amely annyira ragyogó és csodálatos, mint az első nagy reggel hajnala.
- Nem volt az csupa alacsonyrendű indok, - mondottam lassan, szünet után.
- Nem! - Ezt együtt mondták mindketten.
- De egy nő mindig nagyobb mértékben választ, mint amennyire ezt férfi teszi, - tette hozzá Nettie. - Én magam előtt láttam mindent, kis fényes képekben. Emlékszel, az a te kabátod, abban van valami, nem bántlak meg vele, ha megmondom? De bizonyára most már nem bántlak meg ezzel.
- Nem! - bólintottam.
Nettie megszólalt, mintha lelkemhez beszélne, nagyon csendesen és nagyon komolyan, arra igyekezve, hogy megmondja az igazat.
- Valami olyan - pamutféle, annak a te kabátodnak a szövetében - mondotta. - Tudom, hogy van valami rettenetes abban, hogy az ilyen dolgok képesek az embert valamitől eltéríteni, de tény az, hogy engem eltérítettek. A régi időben be merte volna-e valaki ezt vallani! Meg aztán gyűlöltem Claytont és ennek a városnak minden porát és piszkát. Az a konyha! A te édesanyád rettenetes konyhája! Azonkívül pedig, Willie, féltem tőled. Téged nem értettelek, őt pedig értettem. Most már másképen van, - de akkor tudtam, hogy ő mit akar. Azután pedig ott volt az ő hangja.
- Igen! - mondottam Verrallnak, nyugodtan fogadva mind e fölfedezést, amelyet most tettem. - Igen, Verrall, önnek jó hangja van. Furcsa, hogy nem gondoltam soha erre előbb.
Egy ideig csendesen ültünk, élve boncolt szenvedélyeink előtt.
- Szent Isten! - kiáltottam - és ott volt a mi kis intelligencia-kosarunk, az ösztönnek és a szótlan vágynak ezeken a hullámain, ezeken az érintésből, látásból és érzésből származó habzó hullámokon és olyan szerepet játszott, mint, - mint egy csirkeketrec, amelyet egy hullám lesodort a hajó fedélzetéről és amely ott uszkál, percről-percre jobban süllyedve a hullámokba,
Verrall helyeslően nevetett ahhoz a képhez, amelyet kimondtam.
- Egy héttel ezelőtt - mondotta kibővítve a képet - görcsösen fogódzkodtunk a mi csirkeketrecünkbe és vitettük magunkat a hullámokkal. De ma?...
- Ma, - mondottam - megenyhült a szél. A világviharnak vége van és megtörtént az a csoda, hogy minden csirkeketrec hajóvá változott, amely megállja a maga helyét a tengeren.
4.
- Mit tegyünk? - kérdezte Verrall.
Nettie kihúzott egy sötétpiros szegfűt az előttünk levő vázából, és elkezdte nagyon rendesen és meggondoltan lehajlítani a virág kelyhének minden levelét, aztán pedig egymásután kivette a virág szirmait. Emlékszem, hogy ezt beszélgetésünk egész tartama alatt folytatta. Egy hosszú sorba tette azokat a szakadozott végű vérpiros foszlányokat, rendbe rakta őket és megint újabb rendbe. Amikor végre egyedül maradtam beszélgetésünk eme nyomaival, a minta még mindig nem volt teljes.
- Nos, - mondottam, - az ügy elég egyszerűnek látszik. Ti ketten - szeretitek egymást.
Szünetet tartottam. Ők hallgatással, elgondolkozó hallgatással válaszoltak.
- Ti egymáshoz tartoztok. Átgondoltam a dolgot, sok szempontból. Az történt, hogy én véletlenül - lehetetlen dolgok után vágyódtam... Rosszul viselkedtem. Nem volt jogom benneteket üldözni. - Verrall felé fordultam. - Ön kötve érzi magát Nettiehez?
Igenlően bólintott.
- Semmiféle társadalmi befolyás, semmiféle elmulása a mostani levegő nagylelkűvé tevő tisztaságának - mert az ilyesmi előfordulhatna - nem fogja önt többé visszaalakítani azzá...
Verrall azt válaszolta, miközben becsületesen nézett szemem közé:
- Nem, Leadford, nem.
- Én nem ösmertem önt - mondottam. - Én önt egészen másféle embernek tartottam, mint amilyen.
- Másféle is voltam, - vetette ő közbe.
- Most, - mondottam - minden megváltozott.
Most megakadtam, mert elvesztettem gondolataim fonalát.
- Ami engem illet, - folytattam és egy pillantást vetettem Nettie lehajtott arcára, aztán előrehajoltam, a közöttünk levő virágokra szegezve szememet, - minthogy engem Nettie iránti szerelem tölt el és fog is eltölteni, minthogy ez a szerelem vágyak csíráit bőségesen hordja magában, minthogy nem tudom elviselni, hogy lássam őt, úgy hogy ő az öné és teljesen az öné - meg kell fordulnom és el kell önöket hagynom; kell, hogy önök elkerüljenek engem és én önöket... Ketté kell osztanunk a világot egymásközött, mint Jákob és Ézsau... Én mindazzal az akarattal, amely meg van bennem, kell, hogy más dolgokra irányítsam magamat. Végre is - ez a szenvedély nem az egész élet. Talán állatok és vademberek számára az, de emberek számára - nem! El kell válnunk, és nekem felejtenem kell. Mi más marad hátra, mint ez?
Nem néztem fel, feszülten ültem ott, miközben a vörös szirmok kitörölhetetlen benyomást tettek agyamra, de éreztem, hogy Verrall egész magatartásával helyesli szavaimat. Egy pár pillanatig csendben maradtunk, ezután Nettie megszólalt:
- De hát - mondotta és elhallgatott.
Vártam egy kis ideig. Sóhajtottam és visszahajoltam székembe.
- A dolog teljesen egyszerű, - mondtam mosolyogva, - most, hogy már tiszta a fejünk.
De vajjon, valóban egyszerű-e? - kérdezte Nettie és ezzel agyonütötte szavalatomat.
Felnéztem és azt láttam, hogy Nettie Verrall-ra szegezi szemét.
- A dolog úgy van, - mondotta Nettie, - én Williet szeretem. Nehéz megmondani, amit az ember érez, - de én nem akarom, hogy ő így elmenjen.
- De hát akkor, - vetette közbe Varrall - hogyan?
- Nem, - mondotta Nettie és félig elrendezett szegfű szirmait megint egy rendetlen halomba seperte össze. Aztán újra nagyon gyorsan egy hosszú egyenes vonalban kezdte őket elrendezni.
- Olyan nehéz ez, - soha régebben, egész életemben nem próbáltam a mélyére nézni a lelkemnek. Az egyik dolog az, hogy Willieval nem bántam úgy, ahogy kellett volna. Willie - számított rám. Tudom, hogy ezt tette. Én voltam az ő reménysége. Én egy megígért gyönyörűség voltam - valami olyasmi, ami megkoronázta volna az ő életét, - ami jobb lett volna, mint bármi, amiben valaha is része volt. És valami titkos büszkeség... Az ő élete rajtam alapult. Én ezt tudtam, - amikor mi ketten kezdtünk találkozni, te meg én - ez bizonyos fokig árulás volt ő vele szemben, amit tettem.
- Árulás! - mondottam - dehogy. Te csak kerested tapogatódzva a magad útját, ki ebből a megdöbbentő helyzetből.
- De te azt gondoltad, hogy ez árulás.
- Nem tudom.
- Én azt gondoltam. Bizonyos értelemben még ma is azt gondolom. Mert neked szükséged volt rám.
Kissé tiltakoztam ez ellen az elmélet ellen és gondolkozóba estem.
- És még akkor is, amikor Willie megpróbált minket megölni, - mondotta Nettie szerelmesének, - én lelkem mélyén vele éreztem. Én meg tudom érteni mindazokat a rettenetes dolgokat, azt a megalázást - a megalázást! amelyen ő keresztül ment.
- Igen, - mondottam, - de én mindazonáltal nem látom, hogyan.
- Én sem látom. Csak próbálom meglátni. De tudod, Willie, te része vagy életemnek. Hosszabb idő óta ismerlek, mint amennyi idő óta Edward-ot. Jobban ismerlek. Valóban egész szívemmel ismerlek. Te azt hiszed, hogy mindaz, amiről beszéltél, nem talált nálam megértésre, hogy én a te egyéniségednek azt az oldalát sohasem értettem meg, ambicióidat vagy akármit. Pedig én megértettem. Jobban megértettem, mint amennyire ennek akkoriban tudatára jutottam. Most - most mindez világos előttem. Amit benned meg kellett értenem, az valami mélyebb dolog volt, mint az, amit Edward hozott el nekem. Most már világosan áll előttem... Te része vagy az én életemnek, én pedig nem akarom mindezt elvágni magamtól és eldobni, most, hogy megértettem.
- De te szerelmes vagy Verrall-ba.
- A szerelem olyan furcsa dolog!... Csak egy szerelem van? - úgy értem, csak egy egyetlen szerelem?
Verrallhoz fordult.
- Tudom, hogy szeretlek téged, erről én most már nyíltan beszélhetek. Régebben ezt nem tudtam volna kimondani. Egészen úgy érzem, mintha valami mesterséges jó illatokkal telt börtönből menekült volna ki a lelkem. De mi ez, ez az irántad érzett szerelem? A képzelődések tömege - veled kapcsolatos dolgokról - arról a módról, ahogy nézel, apró szokásaidról. Az érzékek szava ez - és bizonyos szépségek érzése. A hizelgésnek is része van ebben, dolgoknak, amelyeket te mondtál, reményeknek és megtévesztéseknek, amelyek nekem voltak szánva. És mindez összevegyült és megszerezte magának azoknak a mély érzéseknek vad segítségét, amelyek testemben aludtak; egyszerre úgy éreztem, hogy minden csak ez. Pedig ez nem minden. Hogy is írjam ezt neked le? Olyan volt ez, mintha valakinek nagyon fényes lámpája van, és rajta sűrű lámpaernyő - minden egyéb a szobában el volt rejtve. De vedd le a lámpaernyőt és íme - megmaradt ugyanez a fény - most is ott van! csakhogy most már mindenkit megvilágít!
Hangja elhallgatott. Egy kis ideig egyikünk sem szólt egy szót sem, Nettie pedig gyors mozdulattal piramis alakjába seperte össze a szirmokat.
A képes kifejezések mindig zavarba ejtenek engem, és mint valami különös refrén futott át elmémen ez, hogy "még mindig ugyanaz a fény..."
- Nincs olyan nő, aki azokat a dolgokat igazán elhinné, - jelentette ki Nettie hirtelen.
- Milyen dolgokat?
- Soha egyetlen nő azokat el nem hitte.
- Mégis kell, hogy kiválasszatok magatoknak egy férfit, - mondotta Verrall, előbb értve meg mint én, hogy miről beszél Nettie.
- Minket úgy neveltek. Nekünk azt mondják, - benn van a könyvekben, a mesékben, abban a módban, ahogy az emberek ránk néznek, abban a módban, ahogyan viselkednek, hogy egy napon el fog jönni egy férfi, ő lesz minden, senki más nem lesz semmi. Hagyjunk el minden egyebet; éljünk benne.
- És a férfiaknak is azt tanítják, hogy egyszer eljön egy nő, - mondotta Verrall.
- Csakhogy a férfiak azt nem hiszik el! Nekik sokkal makacsabb elméjük van... Férfiak sohasem viselkedtek úgy, mintha ezt elhinnék. Nem kell az embernek öregnek lennie ahhoz, hogy ezt tudja. Már természetüknél fogva nem hiszik el. De egy nő semmitsem hisz természeténél fogva, ő beleilleszkedik egy kész formába és titkos gondolatait úgyszólván még maga elől is elrejti.
- A régi időben valóban ezt tették a nők - mondottam én.
- Te nem tetted - mondotta Verrall, - az bizonyos.
- Én kimenekültem. Ez az üstökös csinálta ezt. És Willie. És az, hogy tulajdonkép sohasem hittem abban a formában - még ha azt hittem is, hogy hiszek. Ostobaság elküldeni Williet - megszégyenítve, úgyhogy sohasem lássam ismét viszont, - amikor annyira szeretem őt. Kegyetlen dolog, gonosz és csúnya dolog, rajta ugrálni, mintha legyőzött ellenség lenne, és úgy tenni, mintha én ennek ellenére is épp olyan boldog maradnék. Nincsen értelme az olyan életszabálynak, amely ezt írja elő. Ez önző dolog. Ez állatias dolog. Ez olyan lényre vall, amelynek nincs érzéke. Én - zokogás volt a hangjában, - Willie! Én ezt nem akarom!
Én borongó hangulatban ültem ott, eltűnődve, és gyors újjaira függesztettem szememet.
- Valóban állatias dolog ez - mondottam végre gondos, minden érzést kikapcsoló meggondoltsággal. - Mindazonáltal a - dolgok természetében rejlik... Nem!... Nézd kérlek, Nettie, végre is még mindig félig állatok vagyunk. És a férfiak, amint mondod, makacsabbak, mint a nők. Az üstökös ezt nem változtatta meg; csak világosabbá tette. Vak erők tumultusa hozott bennünket életre... Visszatérek ahhoz, amit az imént mondtam; ott találtuk a mi szegény értelmes lelkeinket, akaratunkat arra, hogy helyesen éljünk, egész lényünket ott találtuk úszva az ösztönök, szenvedélyek, ösztönszerű előítéletek, félig állati ostobaságok hullámzó tengerén. Itt vagyunk mi, olyanok vagyunk, mint azok az emberek, akik valamibe beléfogódznak - mint fölébredő emberek - egy tutajon.
- Visszatértünk tehát végre az én kérdésemhez - mondotta Verrall halkan, - mit tegyünk?
- Váljunk el - mondottam. - Lásd, Nettie, ezek a mi testeink nem angyalok testei. Ezek ugyanazok a testek - valahol olvastam, hogy testünkben legalacsonyabbrendű őseink nyomait is megtaláljuk; hogy valahol fülünk belső része körül - gondolom - és fogaink körül van valami, ami a halra emlékeztet, hogy vannak csontjaink, amelyek valami kenguru-féle ősünktől erednek, és ezer nyoma van meg bennünk a majomnak. Még a te szép tested is, Nettie, magán viseli ezt a bélyeget. Nem! Hallgass végig. - Komolyan előrehajoltam. - Érzéseink, szenvedélyeink, vágyaink lényege - állat, versengő lény, ugyanúgy, mint ahogy vágyódó lény. Te most úgy beszélsz velünk, mint értelem más értelmekhez - az ember ezt meg tudja tenni, ha végzett valami testi mozgást és ha étkezett és ha nem csinál semmit - de mihelyt az ember ismét ahhoz fog. hogy éljen, megint vissza kell térnie az anyaghoz.
- Igen - mondotta Nettie, lassan követve gondolataim menetét, - de az ember uralkodik felette.
- Csak azáltal, hogy bizonyos mértékig engedelmeskedik neki. Nincs ebben a dologban semmiféle boszorkányság, ha az ember le akarja győzni az anyagot, pártütést kell szerveznie az ellenség körében, és szövetségesül kell fogadnia - az anyagot. Manapság igazán igaz, hogy hittel hegyeket mozgathat meg az ember; igazán azt mondhatja egy hegynek, mozdulj el és vettess a tengerbe; de úgy csinálja meg ezt az ember, hogy embertársait segíti, bízik bennük, úgy csinálja meg, hogy van benne elegendő értelem, türelem és bátorság ahhoz, hogy a maga oldalára vonjon vasat, acélt, engedelmességet, dynamitot, darukat, vasúti kocsikat, más emberek pénzét... Ha le akarom győzni irántad való vágyamat, azt nem tehetem meg úgy, hogy állandóan a te jelenléteddel kínzom meg ezt a vágyat; el kell mennem, hogy ne lássalak, más érdeklődéseket kell felkeltenem magamban, bele kell vetnem magamat küzdelmekbe és vitákba.
- És el kell felejtened engem? - kérdezte Nettie.
- Nem elfelejteni - mondottam, - de mindenesetre végét kell vetnem annak, hogy folyton miattad bánkódjam.
Nettie egy pár percig gondolkozott ezen.
- Nem - mondotta Nettie, lebontotta legutolsó virágmintáját és felnézett Verrall-ra. amikor az megmozdult.
Verrall előrehajolt az asztalra, reátámasztotta két könyökét és egymásbakulcsolta két keze ujjait.
- Tudja kérem - mondotta Verrall, - én nem nagyon sokat gondolkodtam ezekről a dolgokról. Az iskolában és az egyetemen ezt nem teszik... Hozzátartozott az egész rendszerhez az, hogy ezt megakadályozzák. Ezen most már változtatni fognak kétségtelenül. - Úgy látszott, Verrall elgondolkozott, - hogy mi mindig csak elsiklottunk oly kérdések fölött, amelyre aztán végre görög nyelven bukkant rá az ember Plátó valamelyik könyvében, de soha nem jutott eszébe egyikünknek sem, hogy ezeket egy halott nyelvből az élő valóság nyelvére fordítsa le... Megakadt és saját elméjének valamilyen ki nem mondott kérdésére válaszolt azzal: - Nem. Én is azt gondolom, amit Leadford, Nettie, hogy amint Leadford fejezte ki magát, hozzátartozik a férfiak természetéhez az, hogy exkluzív hajlandóságúak... Az értelem szabad dolog és körüljárhatja a világot, de egy nő csak egy férfié lehet. Versenytársakat el kell küldeni. Mi a létért való küzdelemre vagyunk teremtve - mi magunk vagyunk a létért való küzdelem; minden lény, amely él, a létért való küzdelem inkarnációja - és ebből következik, hogy az emberek harcolnak egymással párjukért; minden nő számára egy ember győz a többi fölött. A többiek elmennek.
- Mint az állatok - mondotta Nettie.
- Igen...
- Sok dolog van az életben - mondottam, - de nyersen ez az általános igazság.
- De hát - mondotta Nettie, - ti nem harcoltok, ez megváltozott, minthogy az embereknek van értelmük.
- Te választasz - mondottam.
- És ha én azt választom, hogy nem választok?
- Te már választottál.
Nettie kissé türelmetlenül sóhajtott. - Óh, miért rabszolgái a nők mindig a nemüknek? Hát az értelem és a világosság e nagy korszaka, amely most eljött, nem fog ezen változtatni semmit? És a férfiak is! Én azt hiszem, ez mind - ostoba dolog. Én nem hiszem, hogy ez a kérdésnek az igazi megoldása, ez semmi egyéb, mint az elmúlt idők rossz szokásai... ösztön! Hiszen ti nem engeditek, hogy ösztöneitek uralkodjanak felettetek számos más dologban sem. Itt vagyok én köztetek. Itt van Edvárd. Én - én szeretem őt, mert ő jókedvű és kedves, és mert - ő kellemes nekem! És itt van Willie, aki része az én lényemnek, első titkom, legrégibb barátom! Miért nem lehet enyém mind a kettő? Nem vagyok én lélek, hogy rólam mindig csak mint nőről gondolkodtok? Mindig olyannak képzeltek engem, mint valami tárgyat, amelyért harcolni kell? Szünetet tartott és azután tette meg nekem fájdalmas javaslatát. - Maradjunk mi hárman együtt - mondotta, - ne hagyjuk el egymást. Elhagyni egymást, az gyűlölködés, Willie. Miért ne maradnánk mindenképpen legalább is barátok? Miért nem találkozhatnánk és beszélhetnénk egymással?
- Beszélgetnénk? - mondottam - az ilyesmiről?
Átnéztem Verrall-ra, szemébe néztem és tanulmányoztuk egymást. A becsületes ellenfelek tiszta, egyenes vizsgálata volt ez.
- Nem, - mondtam elhatározottan. - Közöttünk semmi ilyesmi nem lehet.
- Soha? - kérdezte Nettie.
- Soha - mondottam meggyőződéssel.
Valami belső erőfeszítést próbáltam kifejteni.
- Nem nyulhatunk az e dolgokra vonatkozó törvényekhez és szokásokhoz - mondottam, - ezek a szenvedélyek túlközel vannak az ember lényeges énjéhez. Inkább operációt, mint hosszantartó betegséget! Nettie-től az én szerelmem - mindent követel. Férfi szerelme nem odaadás - követelés az, kihívás. Ezenkívül pedig - és itt erőszakot követtem el a saját gondolatomon - én most már új szeretőnek adtam oda magamat, - és én vagyok az, Nettie, aki hűtlen vagyok. Mögötted és fölötted az eljövendő Világ Városa emelkedik, és én részese vagyok e város építésének. Édes Szívem! Te csak a boldogság vagy - az pedig - az valóban hív engem! Ha csak az lenne és a rendeltetésem, hogy szívem vére keresztelje meg az alapköveit - majdnem remélni tudnám, hogy ez legyen az én szerepem Nettie - én csatlakozni akarok ehhez. A meggyőződésnek mindazt az erejét, amelyet össze tudtam szedni, belevetettem ezekbe a szavakba... - Semmiféle szenvedélyokozta konfliktusnak - tettem hozzá egy kissé laposan, - nem szabad engem ettől eltérítenie.
Szünet következett.
- Eszerint tehát el kell válnunk - mondotta Nettie, és szeme az olyan asszonyé volt, akit arcul ütött az ember.
Beleegyezően bólintottam... Egy kis szünet következett azután, én felkeltem. Felkeltünk mind a hárman. Szinte duzzogva váltunk el, semmi lényegest nem mondtunk többet, és pár perc mulva egyedül maradtam a lugasban.
Nem hiszem, hogy néztem volna őket, ahogy elmennek. Csak arra emlékszem, hagy én ott maradtam valami - borzalmas ürességben és egyedüllétben. Ismét leültem és mélységes, alaktalan tűnödésbe estem.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:58 | Üzenet # 21 · Megosztás: |
|
|
5.
Hirtelen fölnéztem. Nettie visszajött és ott állt lenézve reám.
- Amióta beszélgettünk - gondolkoztam, mondotta. - Edvárd megengedte, hogy egyedül jöjjek el hozzád. És úgy érzem, hogy talán jobban tudok veled egyedül beszélni.
Nem válaszoltam semmit, és ez zavarba ejtette őt.
- Én nem hiszem, hogy nekünk el kellene válnunk, mondotta Nettie.
- Nem, nem hiszem, hogy nekünk el kellene válnunk, ismételte.
- Az ember, mondotta Nettie, különbözőképpen él. Nem tudom meg fogod-e érteni, amit most gondolok Willie. Nehéz megmondani azt amit érzek. De én meg akarom mondani, még ha örökre kellene elválnunk is, akkor is meg akarom mondani, nagyon világosan. Régebben mindig meg volt bennem az a női ösztön és az a női arraneveltség, amely arra bírja az embert, hogy titkolja a dolgokat. De - Edvárd nem az én egész énem. Értsd meg, hogy mit mondok. - Edvárd nem az én egész énem... Szeretném, ha jobban ki tudnám fejezni és megértetni veled, hogy én hogy látom a dolgot. Én magam sem vagyok a magam egész énje. Te mindenesetre része vagy az én énemnek és én nem tudom elviselni azt, hogy téged elhagyjalak. És nem tudom belátni, hogy miért hagyjalak el. A vérnek valamilyen kapcsolata van közöttünk, Willie. Mi együtt nőttünk fel. Mi benn vagyunk egyik a másik csontjaiban. Én megértlek téged. Most igazán megértlek. Valahogy egyetlen lépéssel odaértem, hogy megértselek. Igenis megértelek téged és megértem a te álmodat. Én segíteni akarok neked. Edvárdnak - Edvárdnak nincsenek álmai... Nekem rettenetes gondolat Willie az, hogy nekünk kettőnknek el kelljen válnunk.
- De hát ezt tisztáztuk - nekünk el kell válnunk.
- De miért?
- Én szeretlek téged.
- Nos hát, és miért titkoljam én ezt el, Willie? - Én is szeretlek téged... Szemeink találkoztak. Nettie elpirult és elhatározottan folytatta. - Te ostoba vagy. Az egész dolog ostobaság. Én szeretlek titeket mindkettőtöket.
Én azt válaszoltam. - Nem érted amit mondasz. Nem!
- Azt akarod mondani, hogy én menjek el.
- Igen, igen, menj el! Egy pillanatig egymásra néztünk, némán, mintha mélyen lent a fölszínalatti sötétségben, melynek nem lehet a mélyére jutni, a dolgok felülete és jelen valósága alatt, néma értelmek törekedtek volna arra, hogy létre szülessenek. Nettie beszélni készült, de lemondott erről.
- De hát igazán muszáj elmennem? kérdezte végre reszkető ajakkal, és a könnyek szemében olyanok voltak mint a csillagok. Azután pedig elkezdte, - Willie! -
- Menj! szakítottam meg őt... - Igen.
Azután ismét elhallgattunk.
Nettie ott állott, mint a bánat könnyező szobra, vágyódva utánam, bánkódva érettem. Annak a tágabb szeretetnek egy szikrája, amely utódainkat valamikor túl fogja vinni minden határon, túl fogja vinni őket személyes életük rideg és világos kötelezettségein, megmozgatott bennünket mint az égből jövő szellő első fuvallata, amely megmozdul és eltűnik. Egy impulzus volt bennem arra, hogy megfogjam a kezét és megcsókoljam, azután pedig reszketés fogott el, és tudtam, hogyha megérintem őt, minden erőm el fog hagyni...
És így távol állva egymástól, elbúcsúztunk és Nettie elment, habozva és mindig újból visszatekintve, a férfivel, akit választott, a sors felé, amelyet választott, el az én életemből - úgy éreztem, mintha a napfény hagyta volna el életemet.
Azután bizonyára az történt, hogy összehajtogattam ezt az ujságot és zsebembe tettem. De az emlék, amit erről a találkozásról megőriztem, Nettie arcával végződik, amint elfordul, hogy eltávozzék.
6.
Minderre igen világosan emlékszem mind a mai napig. Majdnem minden egyes szóért tudnék szavatolni, amelyet hármunk mindegyikének szájába adtam ebben az elbeszélésben. Azután jön valami hézag emlékezetemben. Homályosan emlékszem arra, hogy ismét ott vagyok a golf-játszótér melletti házban, emlékszem a Melmount elutazásával járó sürgés-forgásra, arra, hogy Parker erélyességét kellemetlennek éreztem és hogy azzal az érzéssel mentem végig az országúton, hogy nagyon szeretnék Melmount-től egyedül elbúcsúzni.
Lehet, hogy máris kétely fogott el arra az elhatározásomra vonatkozólag, hogy Nettie-től örökre elválok, mert azt hiszem megfordult agyamban a gondolat, hogy elmondok Melmount-nak mindent, amit beszéltünk és tettünk.
Nem hiszem, hogy tudtam vele beszélni, úgy gondolom talán csak egy gyors sietős kézszorítással búcsúztunk el egymástól. Nem tudom biztosan. Kiment a fejemből. De arra egészen világosan és biztosan emlékszem, hogy a rideg kétségbeesés hangulata fogott el, amikor láttam az ő gépkocsiját mindig messzebbre távolodni, felkúszni a domboldalon és végre eltünni a mapleborough-i domb mögött, és hogy ott éreztem először teljesen és határozottan, hogy ez a nagy Változás és új szélesebb céljaim az életben, nem fognak jelenteni részemre csupán merő boldogságot. A tiltakozásnak valamilyen érzését éreztem, amint őt eltávozni láttam, mintha valami túlzott méltánytalanság történt volna velem. - Túl korán van, mondottam magamban ahhoz, hogy engemet egyedül hagyjanak.
Úgy éreztem, hogy túl sokat áldoztam fel, hogy amikor búcsút mondtam a szenvedély forró közvetlen életének, Nettie-nek és a vágynak, a testi és személyes versengésnek, mindennek, ami a legintenzívebb mértékben én magam voltam, nem volt helyes engem itthagyni egyedül, megsebzett szívvel, hogy azonnal nekiálljak a szélesebb körű élet acélosan hideg kötelességeit teljesíteni. Úgy éreztem magam, mint aki most született, meztelen és zavarban van.
- Dolgozni kell! mondottam hősies erőfeszítéssel, sóhajtva megfordultam és örültem annak, hogy az az út, amelyet meg kell tennem, legalább elvisz engem édesanyámhoz...
De, ami elég furcsa, arra emlékszem, hogy aznap este Birmingham városában elég jókedvű voltam; emlékszem arra, hogy erélyesen cselekvő és érdeklődő hangulatban voltam. Birminghamben töltöttem az éjszakát, mert a csatlakozó vonatok járása meg volt zavarva és így nem tudtam tovább utazni. Elmentem, hallgattam egy zenekart, amely a városi parkban játszotta el régivilágbeli rezes zenéjét, és beszélgetésbe elegyedtem egy emberrel, aki azt mondta, hogy ő régebben riporter volt az egyik kisebb birmingham-i helyi ujságnál. Ez az ember igen bőven és nagy érdeklődéssel beszélt az újjászervezés valamennyi tervéről, amelyek most kezdtek kialakulni az emberiség élete fölött, és tudom, hogy valami abból a nemes álomból visszatért hozzám az ő szavai és mondatai nyomán. Együtt kimentünk gyalog egy Bourneville nevű helyre a holdvilágos éjszakában és beszélgettünk azokról az új társadalmi csoportokról, amelyeknek a régi izolált családi otthonok helyébe kell lépni, és hogy hogy fogjuk az emberek lakásának kérdését megoldani.
Ez a Bourneville összefüggésben állott a kérdéssel. Ez a kertváros kísérlet volt egy magángyároscég részéről aziránt, hogy munkásai lakásviszonyait megjavítsa. A mi mai eszméink szempontjából a leggyöngébb jótékony kísérletnek látszanék, de a maga idejében rendkívüli és híres intézmény volt, és az emberek hosszú utazásokat tettek, hogy megnézzék ennek a telepnek csinos kis házait, amelyeknek fürdőkádjai, minden képzelhető hely közül kiválasztva, pont a konyha padlója alá voltak süllyesztve és a többi hasonló találmányt. Abban az aggressziv korban senki sem vette észre, hogy milyen veszély az az emberek szabadságára nézve, ha a munkások munkaadójuk bérlőivé és adósaivá lesznek, bár egy törvény, amely megtiltotta a munkásoknak jancsibankókkal való fizetését, már sokkal régebben igyekezett hasonló irányú kisebb kísérleteket megakadályozni... De én és véletlen ismerősöm azon az éjszakán mintha mindig tisztában lettünk volna ezzel a lehetőséggel és nem volt kétség elménkben aziránt, hogy a lakásról való gondoskodás kötelessége a közösséget illeti. Érdeklődésünk főleg arra irányult, hogy lehetséges-e közös gyermekszobákat, közös konyhákat és közös nyilvános helyiségeket létesíteni, amelyek lehetővé tegyék a munkával való gazdálkodást és biztosítsanak az embereknek tért és szabadságot.
Nagyon érdekes volt ez, mégis kissé rideg volt a hangulat, és amikor aznap este ágyban feküdtem, Nettie-re gondoltam és azokra a furcsa változataira az egyikünk és másikunk iránt érzett vonzalmának, és egyebek között szinte azt mondhatnám - imádkoztam. Imádkoztam azon az éjszakán, hadd valljam be, egy olyan képhez, amelyet szívemben építettem fel. Olyan képhez, amely még most is jelképül szolgál nekem oly dolgok számára, amelyeket felfogni lehetetlen, egy nagy Mesterhez, mindazoknak, akik a világ megépítése, az emberiség megalkotása körül foglalatoskodnak, láthatatlan vezéréhez. De mielőtt imádkoztam és azután, hogy imádkoztam, azt képzeltem, hogy Nettie-vel beszélgetek és vitatkozom és vele találkozom újból... Annak az imádságnak a templomába ő sohasem jött velem.
II. FEJEZET
Édesanyám utolsó napjai
1.
Másnap hazaértem Claytonba. A világ új, csodálatos fényessége ott annál fényesebb volt, minél inkább emlékeztetett engem ez a város, sötét, szerencsétlen emlékekre, gyermekkorom szomorúságára, suhanckorom keserves munkájára és serdülőkorom keserűségeire. Úgy éreztem, mintha most először láttam volna reggelt ebben a városban. Kéményeik nem füstölögtek ezen a napon, kohók nem égtek, az emberek el voltak foglalva más dolgokkal. A világos, erős napsütés, a portalan levegő csillogása különös vidámságot kölcsönzött a szűk uccáknak. Egy csomó mosolygó emberrel találkoztam, akik azokról a nyilvános reggelikről jöttek, amelyeket a városházán adtak az embereknek addig, míg ennél jobb dolgok lesznek megszervezhetők, és köztük Parloaddal is találkoztam véletlenül.
- Igazad volt annak az üstökösnek a dolgában - kiáltottam feléje, mihelyt megláttam; ő pedig hozzám jött és megragadta a kezemet.
- Mit csinálnak az emberek itten? - kérdeztem.
- Élelmiszereket küldenek nekünk kívülről, - felelte Parload - nekünk meg az a szándékunk, hogy lebontjuk mindezeket a nyomortanyákat és egyelőre sátrakba költözünk ki a tőzegföldekre; és elkezdett mesélni nekem számos dologról, amihez hozzáfogtak. A középangliai földbizottságok figyelemreméltó gyorsasággal és határozottsággal fogtak munkájukba, és nagy vonásaiban már meg volt tervezve a lakosság miként való újraelosztása. Addig is, amig elkészülnek a munkák beosztására vonatkozó tervek, majdnem mindenki ismét iskolába jár, hogy megszerezzen annyi műszaki képzettséget, amennyi lehetséges, hogy az újjáépítés hatalmas művére, amely most kezdődött meg, a lehetőséghez képest felkészüljön.
Parload elkísért a mi házunk kapujáig, és ott találkoztam az öreg Pettigrew-val, aki éppen lejött a ház előtti lépcsőfokokon. Fáradtnak és porlepettnek látszott, de szeme csillogóbb volt mint rendesen, és szerszámkosarat hordott kezében, amilyet munkások szoktak magukkal vinni; látszott, hogy kissé szokatlan neki.
- Mit csinál a csúz, Pettigrew úr? - kérdeztem.
- A diéta, - felelte az öreg Pettigrew - néha csodákat művel... Szemembe nézett. Ezeket a házakat - mondotta - bizonyára le kell majd bontani, gondolom, és a magántulajdonra vonatkozó fogalmainkat igen lényeges revizió alá kell majd vetni a józan ész világánál; egyelőre azonban csináltam valamit, hogy megfoldozzam ezt az én szégyenletes háztetőmet! Ha elgondolom most, hogy én képes voltam arra, hogy ez alól kibujjak...
Bocsánatkérő gesztussal emelte fel egyik kezét, lehúzta nagy szájának laza sarkait és megrázta öreg fejét.
- A mult elmúlt, Pettigrew úr!
- Az ön szegény, drága édesanyja! Oly jó, becsületes asszony! Olyan egyszerű, jóságos és megbocsátó! Ha elgondolom! Kedves, fiatal barátom!... Férfiasan jelentette ki... Szégyenlem magamat.
- Az egész világ elpirult hajnalban a minap, Pettigrew úr, - válaszoltam - és ez nagyon szép látvány volt. Ezen már túl vagyunk. Isten tudja, ki az, aki nem szégyenkezik mindazok fölött a dolgok fölött, amelyek mult kedd előtt történtek!
Megbocsátóan nyujtottam feléje kezemet, naiv módon elfelejtve, hogy ebben a városban én tolvaj vagyok, ő pedig megfogta a kezemet és ment tovább a maga útján, rázva a fejét és ismételgette azt, hogy szégyenli magát, de azt hiszem, kissé megvigasztalt hangulatban.
Az ajtó felnyilt és szegény öreg édesanyám arca, csodálatos módon megtisztulva, megjelent.
- Ó, Willie fiam! Te! Te!
Fölszaladtam a lépcsőfokokon hozzája, mert attól féltem, hogy eleshetne.
Hogy átölelt engem a folyosón, a drága, jó asszony!...
De először bezárta az uccára nyíló ajtót. A kiszámíthatatlan hangulatváltozásaimmal szemben való régi megszokott aggodalmassága még mindig befolyást gyakorolt reá.
- Ó, kedvesem! - mondotta. - Ó, kedvesem! De te milyen megpróbáltatásokon mentél keresztül! És közel tartotta fejét vállamhoz, nehogy megbántsam azzal, ha meglátom a könnyeket, amelyek szemében csillogtak.
Egy kis hangot adott, mintha lenyelné a feltörő zokogást és nyugodt volt egy ideig, nagyon szorosan szívéhez szorítva engem munkától elkopott hosszú kezeivel...
Azután megköszönte nekem sürgönyömet, én pedig köréje tettem karomat és behúztam őt a nappali szobába.
- Minden rendben van velem, drága anyám, - mondottam - és a sötét időknek végük van, végük van örökre, anyám.
Erre aztán megjött a bátorsága, engedett a sírásnak és hangosan zokogott, senki nem korholta érte. Öt hosszú, sötét esztendőn át nem engedte észrevennem, hogy még tud sírni...
2.
- Drága szív! Már csak igen rövid idő maradt fenn részére ebben a megújult világban. Nem tudtam, hogy milyen rövid lesz ez az idő, de azt a keveset, amit meg tudtam tenni, - az ő számára talán nem is volt ez kevés - hogy jóvátegyem haraggal és lázadással telt napjaim kíméletlenségeit, azt megtettem. Gondoskodtam arról, hogy állandóan vele lehessek, mert most észrevettem, hogy milyen különösen nagy szüksége van neki reám. Nem mintha kicserélni való gondolataink, vagy megosztani való örömeink lettek volna, de ő szeretett engem ott látni az asztal mellett, figyelni rám, amint dolgozom, szerette azt, ha ide-odajárok a házban. Nem kellett neki többé a világon semmiféle nehéz munkát végeznie, csupán olyan könnyű teendőket, mint amilyenek elvégzése könnyű és kellemes egy megviselt és fáradt öregasszonynak, és azt hiszem, ő boldog volt utolsó pillanatáig.
Furcsa, régi tizennyolcadik századbeli verzióju vallását is változatlanul megtartotta. Hiszen olyan soká viselte már ezt a különleges amulettet, hogy ez szinte részévé vált az ő lényének. Mindazonáltal még ennek a dolognak a megmaradásában is látnivaló volt a Változás hatása. Egy napon azt mondtam neki:
- De hát valóban még mindig hiszel drága anyám abban a tüzes pokolban? Te, a te jó, lágy szíveddel?
Kijelentette, hogy igen. Valami bonyolult teológiai gondolatmenet tette ezt ő rá nézve szükségessé, mindazonáltal....
Egyideig eltünődve nézett egy előtte levő primulákkal telt virágoságyra, azután pedig kifejezően érintette meg karomat reszkető kezével:
- Tudod, kedves Willie, - mondotta, mintha egy gyermekes félreértésemet akarná szétoszlatni - azt persze nem hiszem, hogy bárki is odakerül. Azt nem is hittem sohasem.
3.
Ez a beszélgetés világosan maradt meg emlékezetemben, éppen édesanyámnak emiatt a kedves teológiai döntése miatt, de ez csak egyike volt a számos beszélgetésünknek. Kellemes volt délután, a napi munka elvégzése után, és mielőtt hozzáfogott volna az ember az esti tanuláshoz, - milyen furcsának látszott volna az a régi időben, ha egy, az ipari osztályhoz tartozó fiatalember a szociológia azon problémáival foglalkozik, amelyek az egyetemen a magasabb képesítés tárgyai, és mennyire mindennapi dolog ez manapság! - kellemes volt ilyenkor kimenni a lowchesteri kastély kertjébe, elszívni egy-két cigarettát és engedni, hogy édesanyám beszélhessen rendszertelenül mindazokról a dolgokról, amelyek őt érdekelték... Fizikailag a Nagy Változás nem erősítette őt meg olyan nagyon - túlsoká élt ő abban a sötét földalatti konyhában Claytonban, hogysem még materiálisan megfiatalodhatott volna újra, - csak éppen hogy újra felizzott mint ahogy egy elhaló parázs a hamu között felizzik, ha a friss levegőnek egy szellője érinti - és, kétségtelenül, a Változás gyorsította az ő életének elmúlását. De ezek az utolsó napok nagyon csendesek voltak, telve voltak valami megerőltetésnélküli megelégedéssel. Az ő számára az élet olyan volt, mint egy esős, szeles nap, mely csak akkor válik derülté, amikor már láthatóvá válik az égbolt izzó pirossága a nap leszállta után. Maga a világosság elmúlt. Ő nem tett szert új szokásokra az új élet nagyobb kényelme közepette, nem csinált semmilyen új dolgot, csak egy boldogabb fény ragyogta be régi életét.
Néhány más, a mi kommününkhöz tartozó öreg hölggyel együtt lakott a Lowchester-kastély emeleti szobáiban. Ezek az emeleti helyiségek egyszerűek és tágasak voltak, szépen és jól voltak megépítve a György királyok korszakának stílusában, és úgy rendezték be őket most, hogy a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsák és lehető kevés gyakorlott kiszolgáló személyzetet tegyenek szükségessé. Mi átvettük valamennyi ilyen "kastélyt", mint ahogy ezeket a házakat akkoriban nevezték, és csináltunk belőlük közös éttermeket, - konyháik erre a célra nagyságuknál fogva igen jól megfeleltek, - kellemes tartózkodó helyeket a hatvan évesnél idősebb öregemberek számára, akiknek pihenési ideje eljött, és ehhez hasonló más közcélú helyiségeket. Ezt csináltuk nemcsak Redcar lord házával, hanem a checkshilli kastéllyal is, - ahol az öreg Verrallné igen előkelően és teljes hozzáértéssel vállalta a háziasszony szerepét, és ezt csináltuk majdnem valamennyi szép vidéki kastéllyal, amelyek a Négy Város vidéke és Wales hegyei között voltak elszórva. E kastélyok körül rendszerint voltak jó melléképületek, mosódák, házas cselédek lakásai, istállók, tejgazdasági épületek és ehhez hasonlók, amelyeket fák burkoltak el; mindezekből lakásokat csináltunk és melléjük építettünk előbb sátrakat és fából készült svájci házakat, később pedig négyszögletes lakásépületeket. Hogy közel legyek édesanyámhoz, két kis szobát vettem az új kollégium épületben, - a mi kommününk volt talán az első, amely ilyen kollégiumot épített, - és ez a lakás nagyon kényelmes volt abból a szempontból is, hogy közel volt hozzá a nagy sebességű villamosvasút állomása, amely mindennap levitt engem konferenciáinkhoz és Claytonban végzett titkári és statisztikai munkámhoz.
A mienk volt egyike a legelsőknek a modern kommünök között, amely rendbe jött; nagyban segített bennünket Redcar lord erélyessége, aki igen élénk érzékkel birt ősi otthonának festői asszociációi iránt, - az a kerülő, amely villamosvasútunk vonalát a nyugati erdő bükkfái és kék harangvirággal teleszórt mezőin vitt át és megmentette a park barátságos, nyilt vadonszerűségét, az ő gondolata volt; és sok okunk volt arra, hogy büszkék legyünk környezetünkre. Majdnem valamennyi többi kommün lakosai, amely a Négy Város körüli ipari völgyet körülvevő parkokban épült fel, sorjában, ahogy kivonultak oda a munkások, hozzánk jöttek, hogy a mi lakásépületeink és tereink architekturáját tanulmányozzák, azoknak a tereknek és lakásnégyszögeknek architekturáját, amelyeket mi a paloták és a templom mögötti paplakok között elterülő sötét mellékutcák helyére építettünk, és hogy tanulmányozzák azt a módot, ahogy mi a meglévő épületeket új társadalmi szükségleteinknek megfelelően átalakítottuk. Némelyek közülük azt állították, hogy még jobban csinálták a dolgukat, mint mi. De azzal a rhododendron-kerttel, amely a mi cserjéseink mögött terült el, egyikük sem tudott versenyezni; ez olyasmi volt, ami nem volt sehol a mi vidékünkön kívül Anglia ezen részében, minthogy ritka helyen lehetett találni ilyen jó érett és mésztől mentes tőzegföldet.
Ezt a kertet még a harmadik Redcar lord idejében tervezték, több, mint ötven évvel ezelőtt; tele volt rhododendronokkal és azaléákkal és helyenként annyira meg volt védve a széltől és olyan jól sütött oda a nap, hogy nagy magnóliák is díszlettek és virágzottak benne. Voltak ott magas fák, amelyeket szinte elfojtottak a bíborpiros és sárga futórózsák, volt végtelen gazdagsága és változatossága a virágzó bokroknak és a gyönyörű, tűlevelű fáknak, és volt ott olyan pampaszfű, amilyent más kert aligha mutathatott fel. És körülvéve e fák széles árnyékaitól, voltak ott pagonyok, széles smaragdzöld fűvel borított területek és imitt-amott rózsakertek, karókhoz kötött rózsákkal, meg virágágyak és partok, amelyek tele voltak tavaszi hagymásnövényekkel, tulipánokkal, primulákkal és polyanthusokkal. Édesanyám ezeket az utóbb említett partokat és az azokból kinéző számtalan kis bámuló gömbölyű sárga, vörösesbarna és bíborvörös virágkehely-fejecskét jobban szerette, mint bármi mást, amit a kertben látni lehetett, és az Állványok Éve tavaszán nap-nap után ment el velem ahhoz a padhoz, ahonnan e virágokat a legnagyobb számban lehetett látni.
Úgy gondolom, hogy ez a látvány egyéb kellemes benyomások között, a barátságos jólét hangulatát is keltette benne. A régi időben, szegény, sohasem tudta, hogy mi az, ha az ember bővében van valami kellemes dolognak.
Itt szoktunk ülni és gondolkodni vagy beszélgetni, - volt közöttünk a teljes megértésnek valami különös hangulata, akár beszéltünk, akár hallgattunk.
- A mennyország, - mondotta nekem egy napon édesanyám, - a mennyország, az egy nagy kert.
Indíttatva éreztem magamat egy kissé évődni vele. - De hát ott drágakövek vannak édesanyám, drágakőből való kapuk és falak - meg éneklés.
- Az olyanoknak, akik ezt szeretik, - mondotta édesanyám szilárd határozottsággal és egy ideig gondolkozott. - Lesz ottan mindnyájunk számára megfelelő dolog, természetesen. De az én számomra nem volna az mennyország, kedvesem, hacsak nem kert - szép napos kert... És kell, hogy azt érezzük ott, hogy mindazok, akiket szeretünk, kéznél vannak közel hozzánk.
Önök, akik ehhez a mostani boldogabb nemzedékhez tartoznak, nem tudják egészen elképzelni az új korszak ama első napjainak csodálatosságát, a biztonság érzését, az ellentét rendkívüli hatását. Reggelenként, kivéve nyár közepén, már hajnal előtt talpon voltam, a gyors, sima járású vonaton reggeliztem, és néha láttam a napfölkeltét, amikor a vonat kirohant abból a kis alagútból, amely átfúrta a claytoni dombot, azután pedig nekiálltam a munkának, mintahogy férfihez illik. Most, hogy kellő távolságba helyeztük otthonainkat, iskoláinkat és az élet minden lágyabb dolgát a mi szenünktől, vasércünktől és agyagunktól, most hogy ezer akadályozó "jog" és félénkség félre volt seperve, átadhattuk magunkat teremtő energiánknak, összeolvasztottuk ezt a vállalatot a másikkal, keresztül vágtunk emezen meg amazon a régóta akadályt képező, azelőtt "magántulajdonban" volt földdarabon, egyesítettünk és szétválasztottunk, gigászi fúziókat és gigászi megtakarításokat eszközöltünk, és a völgy, amióta nem volt többé szennyes emberi tragédiák és aljas konfliktusban lévő egyéni vállalkozások gödre, kifejlesztette a maga sajátságos szépségét, az erőnek, a gépezetnek és a lángoknak sajátságos, nem emberi szépségét. Az ember titán volt ebben az Etnában. Azután hazajött az ember délben, a vonatban megfürdött és ruhát váltott és azután elment a Lowchesteri kastélyban berendezett klub-ebédlőbe, ott kényelmesen diskurálgatva megette villásreggelijét, azután pedig felfrissítették azok a zöld és napsütötte délutáni nyugalmasságok.
Néha mélyebb perceiben édesanyám kételkedett abban, hogy életének eme utolsó fázisa nem álom-e csupán.
- Álom, - szoktam volt erre válaszolni, - álom valóban, de olyan álom, amely egy fokkal közelebb áll az ébredéshez, mint az elmult idők súlyos lidércnyomásai.
Édesanyám nagy örömet talált ruházkodásom megváltozásában, - azt mondta, tetszik neki a ruhák új divata. Nemcsak a ruháim változtak meg. Öt centimétert nőttem, jóval szélesebb vállú lettem, és súlyom tizenöt kilóval növekedett, mire huszonhároméves lettem. Lágy barna posztóruhát viseltem, édesanyám pedig megszokta simogatni kabátom ujját és nagyon csodálta, - igen erős volt benne a nők érzéke szövetek iránt.
Néha eltűnődött a multon, egymáshoz dörzsölve két szegény feltört kezét - sohasem lettek azok ismét lágyakká. Sokat elmondott nekem, amit nem hallottam régebben apámról, és az ő saját maga fiatalkori életéről. Ha az ember hallotta, hogy édesanyámat valamikor szenvedéllyel szerették, ez olyan volt, mintha az ember hervadt és összepréselt virágokat talál egy könyvben, még mindig gyöngén illatosan; hallani azt, hogy atyám, aki oly messze távol volt már tőlem a multban, valamikor gyöngédség forró könnyeit sírta el anyám karjai között. Néha pedig édesanyám még Nettie-ről is beszélt, próbálkozóan, azokban a szűk, régivilágbeli frázisokban, amelyeket az ő ajkai minden keserű szükségüktől meg tudtak szabadítani.
- Nem volt hozzád méltó leány, kedvesem, - mondotta néha hirtelenül, rám bízva, hogy kitaláljam, hogy kire gondol.
- Egyetlen férfi sem érdemes egy nő szerelmére, - válaszoltam - és egyetlen nő sem érdemes egy férfiére. Én szerettem őt, édesanyám, és ezen nem lehet változtatni.
- Vannak mások, - mondotta ő eltűnődve ilyenkor.
- Nem az én számomra, - mondottam - nem! Nem egy lövést lőttem ki akkor a pisztolyomból; elégettem minden töltényemet. Nem kezdhetem újra elölről, anyám. Anyám sóhajtott és nem mondott többet ez alkalommal.
Egy más alkalommal azt mondta - azt hiszem, ezek voltak a szavai. - Nagyon magányosan fogod érezni magadat, kedvesem, amikor én eltávozom.
- Tehát akkor inkább ne gondolj távozásra, - válaszoltam.
- Igen édesem, de legénynek és leánynak össze kell jönniök. Erre nem válaszoltam semmit.
- Túlságosan sokat ábrándozol Nettie-ről kedvesem. Ha láthatnálak megházasodva valami kedves lánnyal, valami jó jószívű lánnyal.
- Kedves anyám, eléggé meg vagyok házasodva. Talán valamikor - ki tudja? Várhatok.
- De neked nincs semmi dolgod nőkkel!
- Vannak barátaim. Ne legyen gondod rám anyám. Elég munka vár egy emberre a világban, mégha a szerelem szíve el is tűnt belőle. Nettie volt rám nézve az élet és a szépség - most is az - mindig az is lesz. Ne hidd, hogy túlsokat vesztettem el, édesanyám.
(A szívem mélyén ugyanis azt mondtam önmagamnak, hogy még nem jött el a dolgok vége.)
Egyszer pedig hirtelen olyan kérdést intézett hozzám, amely meglepett.
- Hol vannak ők most? - kérdezte anyám.
- Kik?
- Nettie és az a férfi.
Reá tapintott legmélyebb gondolatomra. - Nem tudom, - mondtam röviden.
Édesanyám összeaszott keze megérintette az enyémet.
- Jobb ez így, - mondotta, mintha kérlelne. - Valóban... jobb ez így.
Volt valami az ő reszkető öreg hangjában, amely egy pillanatig visszavitt engem egy régen elmúlt korszakba, a régi idők tiltakozásaiba, azokhoz a tanácsokhoz, hogy vessem alá magamat, azokhoz a kérésekhez, hogy ne sértsem meg azt a valamit, a dolgok elfogadott rendszerét, amelyek bennem mindig a lázadás haragos szellemét keltették fel.
- Ez az, amiben kételkedem, - mondottam és hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudok vele Nettie-ről beszélni. Felkeltem és elmentem mellőle, és egy idő multán visszatértem, egy csomó tulipánnal a kezemben az ő részére, és másról kezdtem el beszélni.
De nem mindig töltöttem vele délutánjaimat. Voltak napok, amikor Nettie iránt érzett elfojtott vágyam ismét feltámadt, és ilyenkor egyedüllét után vágyódtam, gyalogutakat tettem vagy kerékpároztam, nemsokára pedig új érdeklődést és megkönnyebbülést éreztem abban, hogy megtanultam lovagolni. A ló ugyanis máris igen hamar learatta a Változás gyümölcsét. A lóval való vontatás embertelensége alig volt már található bárhol is, az új korszak első éve után, a terhek vontatását mindenütt gépek végezték, és a lóból gyönyörű eszköz vált arra, hogy az ifjúságot hordozza és gyönyörködtesse. Lovagoltam nyeregben és ami szebb, meztelenül és a ló meztelen hátán. Úgy találtam, hogy az ilyen heves testmozgás jót tett nekem, amikor időnként nagy búskomorság hangulata fogott el, és amikor később meguntam a lovaglást, elmentem és az aviatikusokhoz csatlakoztam, akik a repülőgépeken való lebegést gyakorolták a horsemarden-i domb mögött... De legalább is minden másodnapot édesanyámmal töltöttem, és azt hiszem, hogy délutánjaimnak legalább kétharmadát átlag neki szenteltem.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:58 | Üzenet # 22 · Megosztás: |
|
|
4.
Amikor röviddel ezután elfogta édesanyámat az a betegség, az a kialvó gyöngülés, mely az új korszak kezdetén annyi öregebb ember számára vezetett szelíd elmúlásra, eljött hozzá Reeves Anna, hogy a leány szerepét vállalja nála - új szokásunk szerint. Saját elhatározásából jött el. Kissé már ismertük őt véletlen találkozások révén és véletlen szolgálatok révén, amelyeket ő édesanyámnak a kertben tett; ő maga kereste az alkalmat, hogy segítséget nyujtson másoknak. Ama egyszerűen jó lányok egyikének látszott, amilyeneket a világ még legrosszabb állapotában is, sohasem szűnt meg termelni, akik valóban a sötét régi időkben titkos gyógyszerei voltak rohanó munkában telő, gyűlölködő, hitetlen életünknek. Ők megcsinálták a maguk titkos, szótlan istentiszteletét, megtették állhatatos inspiráció nélküli, köszönet nélküli, önzetlen munkájukat, mint apák szolgálatkész leányai, mint ápolónők, mint hűséges szolgálók, mint otthonok szerény gondviselői. Majdnem pontosan három évvel volt idősebb, mint én. Először nem találtam szépséget benne; kis termetű volt, de meglehetősen zömök, élénk volt az arcszíne, vörösbejátszó színe volt a hajának, szőke, sok hajjal övezett homloka volt, és vörösesbarna szeme. De szeplős keze, nemsokára észrevettem, telve volt ügyes segítséggel, hangja bátorította az embert...
Eleinte nem volt ő egyéb, mint kékruhás, fehérkötényes jóakarat, amely ott mozgott az árnyékokban az ágy mögött, amelyen öreg anyám feküdt és nyugalmasan merült a halál felé. Megjelent, hogy előre eltalálva teljesítsen valami kis kívánságot, hogy nyujtson valami egyszerű kényelmet, és ilyenkor anyám mindig rámosolygott. Rövidesen felfedeztem az ő asszonyi teste segítő mozdulatának szépségét, felismertem a fáradhatatlan jóság báját, a jóságos könyörület édességét és hangjának, kevésszámú megnyugtató szavainak és mondatainak kincses gazdagságát. Észrevettem és megjegyeztem magamnak nagyon világosan, ahogy édesanyám sovány öreg keze megsímogatta az ő kezének szilárd aranyfoltos erejét, amiközben munkáját végezte a takaróval.
- Jó ez a lány hozzám, - mondotta anyám egy napon. - Jó lány. Olyan, amilyennek egy anya lányának kellene lennie... Nekem sohasem volt lányom - igazán. Békésen tűnődött el egy ideig. - A te kis nővéred meghalt, mondotta.
Én sohase hallottam erről a kis nővérről.
- November tizedikén - mondotta anyám. - Huszonkilenc hónapos volt és három napos... Sírtam, sírtam. Ez azelőtt volt, mielőtt te jöttél, kedvesem. Olyan nagyon régen - és én ma is magam előtt látom. Fiatal asszony voltam akkor és az apád nagyon jó volt. De látom magam előtt a kis kezét, drága kis mozdulatlan kezét... Édesem, azt mondják, hogy most - most nem fogják többé hagyni a kis gyermekeket meghalni.
- Nem, édesanyám, - mondottam. - Most már jobban fogjuk berendezni a dolgokat.
- A munkásbiztosító orvos nem tudott eljönni. Apád kétszer érte ment. Volt valami más páciense, valaki, aki fizetett, így hát apád maga ment le Swathingleaba, az az ember pedig nem akart eljönni, ha nem kapja meg a tiszteletdíját. És apád ruhát váltott, hogy tiszteletteljesebbnek lássék, és nem volt semmi pénze, még annyi sem, hogy lóvasúton jöhetett volna vissza. Kegyetlen dolognak látszott, hogy neki ott kell ülnie és várni, míg az én kis gyermekem kínban fekszik... És mindig azt kell gondolnom, hogy talán megmenthettük volna... De így volt ez mindig a szegény emberekkel a rossz, régi időkben - mindig. Mikor végre eljött a doktor, haragos volt. - Mért nem hívtak engem előbb? - mondotta és nem sok fáradságot vett magának. Haragudott, mert nem magyarázta meg neki senki az esetet. Könyörögtem hozzá - de már késő volt.
Nagyon csendesen mondotta el mindezeket a dolgokat, lecsukódó szemekkel, mint aki egy álmát írja le.
- Jobban fogjuk ezentúl intézni ezeket a dolgokat - mondottam, furcsa felháborodást érezve ezen a szomorú kis történeten, amelyet anyám hervadt, nyugodt hangja mondott el nekem.
- Beszélt - folytatta anyám - csodálatosan beszélt korához képest... Hippopotamusz.
- Mi? - kérdeztem.
- Hippopotamusz, kedvesem, egészen világosan mondotta egyszer, amikor az apja képeket mutatott neki... És a kis imádságait: "Most lefekszem... kis ágyamba"... Én csináltam az ő kis harisnyáit. Kötött harisnyák voltak, édesem és a sarkát mindig olyan nehéz volt megcsinálni.
Szeme most már teljesen lecsukódott, nem beszélt már többé hozzám, hanem önmagához. Mindenféle más, határozatlan dolgot suttogott, kis mondatokat, régen meghalt pillanatok kísérteteit... Szavai kevésbé érthetőekké váltak.
Nemsokára elaludt, én pedig fölkeltem és kimentem a szobából, de lelkemet különös módon elfoglalta annak a kis életnek az elképzelése, amely boldog volt és reményteljes, hogy egyszerre csak olyan érthetetlenül eltűnjön a remény világából, a nemlétbe, ez a kis nővérem, akiről sohasem hallottam eddig.
És rövidesen sötét düh fogott el a mult minden jóvátehetetlen bánata fölött, az elkerülhető szenvedés ama nagy óceánja fölött, amelynek ez az egy esemény csupán egyetlen világító és reszkető vörös cseppje volt. Kimentem a kertbe és a kert túlkicsi volt nekem; kimentem, hogy vándoroljak a tőzegföldeken. "A mult elmúlt!" - kiáltottam és mindazonáltal huszonöt év szakadékán át most is hallottam én szegény anyám széttépett, szívből fakadó zokogását, azért a kis leányáért, aki szenvedett és meghalt. Valóban a lázadás régi szelleme nem halt meg bennem teljesen, az új idők minden átalakulása ellenére... Végre megnyugtattam magam azzal a gyenge és komor vígasztalással, hogy elgondoltam, hogy az élet egészét nem ismerjük, hogy azt olyan elmékkel, amilyen a mienk, talán nem is foghatnók fel, és akárhogy legyen is, - és ez sokkal vígasztalóbb volt - hogy most már van erőnk és bátorságunk és megvan a bölcs szeretet eme új adománya bennünk, és bármilyen kegyetlen és szomorú dolgok rontották el a multat, e szomorú dolgok, amelyek a régi életnek valósággal alapszövedékét képezték, most nem kell tovább folytatódniok. Mi tudunk előrelátni, mi tudunk kikerülni bajokat és tudunk segíteni. "A mult elmúlt!" - mondottam félig sóhajtva, félig elhatározottan, amikor hazavezető utamban ismét megpillantottam a régi lowchesteri kastély száz ablakát, amelyet megvilágított a naplemente. "Azok a szomorúságok nem szomorúságok többé."
De teljesen nem tudtam magamat kivonni az új idők ama elterjedt szomorúságából, az emlékezésből és a megoldhatatlan töprengésből ama megszámlálhatatlan élet fölött, akik szenvedésben és sötétségbe botlottak és buktak el, mielőtt tisztává vált a mi levegőnk...
III. FEJEZET
A Beltane-ünnep és Szilveszter éjszakája
1.
A végén édesanyám egészen hirtelenül meghalt, és halála nagyon váratlanul ért engem. A diagnózis tudománya akkoriban még igen tökéletlen volt. Az orvosok természetesen teljesen tisztában voltak közös kiképzésük hihetetlen hiányosságával és megtettek mindent, ami csak tőlük telt, hogy a hiányokat pótolják, de mindazonáltal még rendkívül tudatlanok voltak. Betegségének valamely helytelenül megfigyelt faktora jött működésbe, lázat kapott, állapota leromlott és nagyon rövid idő leforgása után meghalt. Nem tudom, hogy milyen gyógyeszközöket próbáltak alkalmazni. Alig tudtam, hogy mi történt, amikor az egésznek vége volt.
Abban az időben figyelmemet nagyon lekötötte a nagy Beltane-ünnep mozgalma, amelyet május elsején tartottak az Állványok Évében. Ez volt a legelső a tíz nagy szemétégetés közül, amelyek megnyitották az új korszakot. A mai fiatalemberek alig tudják elképzelni a hasztalan összegyűlt anyag és fölösleges holmi rettenetes mennyiségeit, amelyekkel el kellett bánnunk; ha nem jelöltünk volna ki erre a célra egy meghatározott napot és időszakot, az egész világ állandóan apró tüzektől füstölgött volna, és szerencsés gondolat volt, azt hiszem, a májusi és novemberi elégetések régi ünnepségét feleleveníteni. Elkerülhetetlen volt, hogy a névvel együtt a megtisztulás régi eszméje föl ne ébredjen, az emberek úgy érezték, hogy nemcsak anyagi terhes holmikat égetnek el, számtalan félig szellemi dolog, szerződések, okiratok, adósságlevelek, bosszúra irányuló följegyzések, mind belekerültek azokba a nagy lángokba. Az emberek imádkozva jártak a tüzek között és szép szimbóluma volt annak az új és boldogabb türelmességnek, amely most eljött az emberekhez, hogy azok, akik még mindig az orthodox vallásokban találtak vigaszt, felszólítás nélkül idejöttek, imádkozva azért, hogy munkájukból és vallási tanaikból égettessék ki minden gyűlölet. Mert most, hogy az emberek letettek az alacsony gyűlölségről, az ember még Baál tüzeiben is megtalálhatja az élő Istent.
Végtelen volt azoknak a dolgoknak a száma, amelyeket eme nagy tisztogatások alkalmával el kellett pusztítanunk. Itt volt először is a régi idők majdnem valamennyi háza és épülete. A végén nem tartottunk meg Angolországban az üstökös eljövetele előtti időkből való épületek közül többet, mint egyet minden ötezer közül. Évről évre, ahogy újra felépítettük otthonainkat, az új szociális családok józanabb szükségleteinek megfelelően, évről évre többet és többet söpörtünk el ama rettenetes építmények közül, a régi lakóházakat, amelyeket elsietve, képzelőtehetség nélkül, szépség nélkül, a legegyszerűbb becsületesség nélkül, sőt még kényelem és célszerűség nélkül is építettek, azokat a házakat, amelyekben a huszadik század első éveiben laktak az emberek, míg alig maradt belőlük egy is; nem tartottunk meg e házak rideg és szomorúságot keltő sokaságából semmit, csak azt, ami szép volt vagy érdekes, A házakat magukat természetesen nem hurcolhattuk oda tüzeinkhez, de elhoztuk összes rosszul illő deszkaajtóikat, a rettenetes ablakkereteket, a cselédkínzó falépcsőket, a nedves, sötét szekrényeket, a porladó falak poloskás tapétáit, a porral és piszokkal telt szőnyegeket, a rosszul tervezett és mégis igényeskedő asztalokat és székeket, pohárszékeket és fiókos szekrényeket, a régi, piszokkal teleitatott könyveket, a dísztárgyakat - az ő piszkos, megromlott és teljesen fájdalmas dísztárgyaikat! -, amelyek között - emlékszem - néha még kitömött halott madarak is voltak! Mindezeket elégettük. A mázzal bevont famunka, amelyen egy rétege volt a ronda festéknek a másik fölött, különösen szép lánggal égett. Már megpróbáltam valami képet adni Önöknek a régi világ bútorairól. Parload hálószobájáról, édesanyám szobájáról, Gabbitas úr nappali szobájáról; de hála az égnek, nincsen most már az életben semmi, ami mind e dolgok furcsa közönségességét még megértethetné az emberekkel. Egyebek között most már sehol nem folyik a szén tökéletlen elégetése és a földön nem vonul végig többé semmilyen országút, mint valamilyen fűnélküli nyílt seb, amelyből állandóan por árad. Elégettük és elpusztítottuk legtöbb magánépületünket és mind a fatárgyakat, valamennyi bútorunkat, kivéve néhányszor tízezer határozott és szándékos szépségű tárgyat, amelyekből aztán kifejlődtek a mi mai formáink, elégettük valamennyi függönyünket és szőnyegünket, és elégettük a régi világbeli ruházatnak majdnem minden egyes darabját. Csak egy pár gondosan dezinficiált mintadarabjuk maradt meg ezekből múzeumainkban.
Az ember ma különös borzadással ír a régi világ ruházatáról. A férfiak néha egy évig és még tovább is hordtak egy-egy öltönyt, anélkül, hogy azt bármiféle tisztítási műveletnek vetették volna alá, kivéve hogy egyszer-máskor felületesen lekefélték; sötét, homályosan kevert mintájú szövetekből készítették őket, hogy ezzel elburkolják az elpiszkolódás mértékét, amelyet elértek és egész szövedékük olyan nemezszerű és porózus volt, mintha csak egyenesen arra szánták volna őket kiszámított módon, hogy magukba szedjék a levegőben lebegő port és piszkot. Nagyon sok nő hordott hasonló anyagból készült szoknyát és a formája ezeknek olyan hosszú és kényelmetlen volt, hogy elkerülhetetlenül a földet seperték és fölszedték lovak frekventálta közútjaink minden szennyét. Mi Angliában dicsekedni szoktunk azzal, hogy országunk lakossága minden tagjának kivétel nélkül van cipője - lábaik többnyire oly csúnyák voltak, hogy erre nagy szükség is volt - de ma már érthetetlennek látszik előttünk, hogyan börtönözhették be lábaikat azokba a borzalmas, bőrből vagy ennek utánzataiból készült skatulyákba, amelyeket akkoriban hordtak. Hallottam azt a véleményt, hogy az a testi degeneráció, mely népünk nagy részénél a 19. század utolsó éveiben mutatkozott, bár azt részben kétségtelenül a nép által fogyasztott táplálék szabálytalanul rossz minősége okozta, legnagyobb részében mégis a rendes cipőviselet kriminálisan rossz voltának volt tulajdonítható. Teljesen elkerülték a szabad levegőn való járást és testgyakorlatot, mert ez elkoptatta volna a cipőjüket és ez nagy anyagi kárt jelentett volna és ha mégis megtettek ezekben a cipőkben hosszabb utakat, rendszerint szorították lábukat a cipők és súlyos fájdalmakat okoztak. Megemlítettem, azt hiszem, azt a szerepet, amelyet az én cipőim játszottak serdülő korom szomorú drámájában. Valami bukott ellenség fölötti nemtelen diadal érzése volt bennem, amikor végre ott találtam magamat, amint az olcsó cipők és csizmák egyik kocsirakományát a másik után (eladatlan holmit Swathingleaből) szállítottam fel a glanvillei nagy olvasztó kemencék tetején levő csuzdára. Hangos robajjal buktak be onnan a nagyolvasztó kúpjába és égésük pattogó sistergése betöltötte Beltane ünnepén a levegőt. Soha többé nem fog meghűlést okozni barnapapir-talpuk, soha többé tyúkszem nem fog keletkezni nevetséges alakjuk nyomán, soha többé szögeik nem fognak belevésődni élő húsba...
Középületeink legnagyobb részét fölégettük, amikor újra terveztük lakóhelyeinket, felégettük színházaknak nevezett pajtáinkat, bankjainkat, kényelmetlen bolt-hombárainkat, gyárainkat (ezekkel kezdtük már az első évben), számtalan, értelmetlenül egymásról másolt kis álgótikus templomainkat, ezeket a közönségesnek látszó, kőből és malterból szeretet nélkül épült üres burkokat, melyekben nem volt sem invenció, sem szépség, amelyeket arcába dobtak az emberek rosszul fizetett Istenüknek, úgy ahogy olcsó, rossz minőségű táplálékot dobtak oda rosszul fizetett munkásaiknak; mindezt szintén elsöpörtük az első évtized folyamán. Azután ki kellett selejteznünk és elpusztítanunk az egész elavult gőzvasút-rendszert, az állomásokat, jelző-berendezéseket, a drótkerítéseket, a kocsikat és lokomotívokat; ezt az egész tömegét a rosszul tervezett, füstöt terjesztő szerkezeteknek, amelyek, ha a Változás be nem következik, talán még egy fél évszázadig tartják fenn kellemetlen, mindig csekélyebb jelentőségű és jobb dolgoknak útjában álló életüket. Nagy aratásunk volt kerítésekben is, meg figyelmeztető táblákban, plakátfalakban, csúnya pajtákban, felégettük a világ minden hullámlemezét és mindent, ami kátránnyal volt bekenve, összes gázműveinket és petróleumraktárainkat, összes lóvontatásra berendezett járműveinket, teherkocsijainkat és bútorszállító kocsijainkat... De talán eleget mondtam ahhoz, hogy valami képet adjak a mi hatalmas, örömtüzes máglyáink összetételéről, arról, hogy égettünk fel és olvasztottunk be mindent, ami csúnya volt és elavult, arról a mi hatalmas pusztító munkánkról, amelyet azokban az első években az alkotó munka mellett el kellett végeznünk.
Ezek azonban csak durva, anyagi alapjai voltak a világ főnix-tüzeinek. Ezek csak külső és látható jelei voltak annak a számtalan követelésnek, jognak, párthűségi nyilatkozatnak, tartozásnak, számlának, szerződésnek és privilégiumnak, amelyek mind a máglyákra kerültek; a jelvények és egyenruhák végtelen tömege, amelyek sem elég érdekesek, sem elég szépek nem voltak ahhoz, hogy eltegyék őket, szintén odavándorolt, fokozni a lángok fényét és ugyanoda került - néhány valóban dicsőséges emlék és jelvény kivételével - egész háborús felszerelésünk és anyagunk is. Azután ami régi, fattyú, félig-kereskedelmi jellegű, képzőművészetünk számtalan hivalkodó termékét szintén elvetettük, nagy olajfestmények, amelyeket azért festettek, hogy a félművelt középosztály tetszését nyerjék el velük, fellobogtak egy pillanatig és végük volt, az akadémiai kiállítás márványszobrai hasznos mésszé porladtak szét és sorsukban osztozott az ostoba szobrocskák és a dekoratív cserepesmunkák sokasága, mindenféle függöny, hímzés, rossz zene kottája és a rossz hangszerek tömege. Könyv is ment a máglyára rengeteg és ujságok hatalmas kötegei. Egyedül Swathinglea magánházaiból, amelyek lakóiról - talán nem alaptalanul - azt hittem, hogy azok soha nem olvasnak semmit, egy egész szemétkocsira valót gyüjtöttünk össze a kisebb angol klasszikusok olcsó, rosszul nyomtatott kiadásaiból. A legnagyobb része valóban igen unalmas, ostoba olvasmány volt és még egészen tiszta és körülbelül egy vagónrakománnyit a sok olvasás nyomát magukon viselő, szamárfüles, hatpennys regényeknek, aljas, híglevű olvasmányokat, nemzetünk szellemének vizenyőjét.
...És úgy éreztem, hogy amikor összeszedtük azokat a könyveket és papírokat, többet szedtünk össze, mint nyomtatást és papirost, mi elgörbült és eltorzult gondolatokat és ragályos, aljas szuggesztiókat égettünk itt el, a buta tűrések és a hülye türelmetlenségek formuláit, a gondolkodásbeli restségek, a félénk és indolens kifuvások aljas, védekező naivitásait.
Volt abban, hogy én ezeket segítettem összekeresni, több mint egy árnyalata a kielégülésnek mind e gonosz dolgok pusztulása fölött.
Annyira el voltam foglalva, mondom, abban a részben, amelyet a szemételtakarítás munkájában vállaltam, hogy nem vettem észre, ahogy különben észrevettem volna, azokat a kis jeleket, amelyek édesanyám állapotának megváltozására mutattak. Sőt, kissé jobb egészségi állapotban lévőnek gondoltam őt; kissé ki volt pirulva, kissé többet beszélt, mint máskor...
A Beltane-ünnep előestéjén, és amikor befejeztük az ócska elégetendő tárgyak utáni kutatást a Lowchester-kastélyban, végigmentem a völgyön Swathinglea másik végébe, hogy segítsek széjjelválogatni a fazekasárúgyárak ott levő külön csoportjának raktári készleteit, főcikkük márványutánzatból készült kandallódíszekből állott, és azt találtam, nagyon kevés az, amit abból érdemes lett volna kiválogatni - és itt talált meg engem Anna ápolónő végre telefonon és közölte velem, hogy édesanyám reggel, röviddel eltávozásom után hirtelen meghalt.
Egy ideig nem akartam ezt elhinni; ez az esemény, melynek eljövetelével régóta nyilvánvalóan számolni kellett, amikor valóban eljött, úgy ért engem, mint egy taglóütés, mintha soha nem lett volna olyan pillanat, amelyben azt előreláttam volna. Egyideig folytattam munkámat, azután pedig szinte apathikusan, a félig habozó kíváncsiság hangulatában, elindultam Lowchester felé.
Amire odaértem, az utolsó szolgálatok már megtörténtek és nekem megmutatták öreg édesanyám békés fehér arcát, amely nagyon csöndes volt, de kissé hideg és komoly, kissé más volt, mint amilyennek ismertem, amint ott feküdt a fehér rózsák között.
Egyedül mentem be hozzá, abba a csendes szobába és hosszú ideig álltam ágya széle mellett. Azután leültem és gondolkoztam...
Végre azután, valami egészen különös elcsendesült lelkiállapotban és alattam a magány tátongani kezdő szakadékaival, kijöttem abból a szobából a világba ismét, egy fényes szemű, tevékeny világba, amely nagyon zajos volt, boldog és tevékenyen volt elfoglalva az elmúlt és elavult dolog hatalmas elégetésének utolsó előkészületeivel.
2.
Úgy emlékszem arra az első Beltane-ünnepen mint életem legrettenetesebben magányos éjszakájára. Töredékekben maradt meg emlékezetemben, élénk érzéssel átitatott töredékekben, közben elfelejtett hézagokkal.
Nagyon világosan emlékszem arra, hogy lementem a Lowchester-kastély nagy lépcsőjén (bár arra, hogy miképen jutottam oda abból a szobából, amelyben édesanyám feküdt, nem emlékszem) és arra, hogy a lépcső megállóján találkoztam Annával, aki éppen felment, amikor én lementem. Ő éppen ebben a pillanatban értesült megérkezésemről és sietett fel hozzám. Megállt és én is megálltam, ott álltunk és kezet szorítottunk, ő pedig vizsgálva nézte az arcomat, ahogy azt nők néha tenni szokták. Így maradtunk egy-két másodpercig. Nem tudtam szólni hozzá egy szót sem, de éreztem érzései hullámját. Megálltam, viszonoztam keze komoly szorítását, elengedtem kezét és a habozás egy furcsa pillanata után mentem le tovább, tovább merülve el a gondolatokba, melyek betöltötték lelkemet. Nem jutott akkor egyáltalán eszembe megkérdezni magamtól, hogy ő vajjon mit gondol, vagy érez e percben.
Emlékszem, hogy a folyosó tele volt enyhe esti fénnyel, és hogy én néhány lépést tettem az ebédlő-terem felé. Mikor azután megláttam a kis asztalokat és meghallottam a beszélgetések hanghullámját, amikor valaki, aki előttem ment, felnyitotta és ismét becsukta az ajtót, eszembe jutott, hogy nem akarok enni... A következő emlékezeti képem az, hogy átmegyek a nyílt füves térségen a ház előtt és hogy az volt a szándékom, hogy kimegyek a tőzegföldekre egyedül, meg hogy valaki, aki elment mellettem, mondott valamit egy kalapról. Kalap nélkül jöttem volt ki.
Egy gondolat töredéke kapcsolódik hosszú árnyékokhoz, a lemenő nap fényétől aranyszínű lápföldekkel. A világ megdöbbentően üres volt, úgy éreztem, amikor nincs benne sem Nettie, sem édesanyám. Nem volt az egésznek többé semmi értelme. Nettie ekkor már visszatért gondolataimba.
Azután kint vagyok a lápokon. Elkerültem a dombtetőket, ahol az örömtüzeket rakták, és kerestem az elhagyatott helyeket.
Nagyon világosan emlékszem arra, hogy egy kerti kapu padján ültem, a parkon túl, egy kis mélyedésben közvetlenül a dombtető alatt, amely elrejtette előlem a Beacon-dombon égő örömtüzet és a köréje gyűlt sokaságot, és arra, hogy néztem és bámultam a naplementét. Az arany föld és nap olyannak látszott mint egy kis buborék, amely ott lebeg az emberi hiábavalóság gömbjében... Azután az esti szürkületben végigmentem egy ismeretlen, denevérkisértette úton, magas sövények között.
Nem aludtam tető alatt ezen az éjszakán. De megéheztem és ettem valamit. Ettem valamit éjfél felé egy kis útszéli kocsmában a Birmingham felé vezető úton, sok kilométernyi távolban otthonomtól, ösztönszerűleg elkerültem a dombtetőket, ahol az örömtüzek közé gyülekeztek az embertömegek, de itt sok ember volt, és nekem meg kellett osztanom asztalomat egy emberrel, akinek valami haszontalan elégetni való jelzálogszerződései voltak. Ezekről beszélgettem vele - de lelkem nagy távolságban állott ajkaim mögött...
Neked hoztam...
|
|
|
| |
| Evia | Dátum: Csütörtök, 2011-07-14, 10:59 | Üzenet # 23 · Megosztás: |
|
|
Nemsokára minden dombtetőn tulipán formájú kis lángvirág lobogott. Kicsi fekete alakok csoportosultak köréje és rajzoltak pontokat szirmai aljára, a tömegek többi részét pedig magába olvasztotta a barátságos éjszaka. Azáltal, hogy elkerültem az országutakat és a világos ösvényeket, sikerült egyedül maradnom, bár az emberi hangok összevegyült zaja és a nagy tüzek pattogása és zúgása mindig közelemben volt.
Egy magányos mezőre kóboroltam el, majd egy mély árnyékokkal telt mélyedésben lefeküdtem és bámultam a csillagokat. Ott feküdtem, elrejtve a sötétben és minduntalan megütötte fülemet a Beltane-tüzek suhogása és zúgó robaja, amelyek felégették egy eltűnt kor elszáradt őrültségeit, meg az emberek kiáltásai, akik a tüzek közt haladtak el és imádkoztak azért, hogy kiszabadíthassanak saját énük börtönéből...
És anyámra gondoltam, azután pedig új elhagyatottságomra és szívem vágyódására Nettie iránt.
Sok dologra gondoltam ezen az éjszakán, de főleg arra a túláradó személyes szerelemre és gyengédségre, amely a Változás nyomában költözött szívembe, arra, hogy nagyobb szükségem, kielégítetlen szükségem van most arra az egy nőre, aki kielégítheti vágyaimat. Amíg élt édesanyám, ő bizonyos tekintetben fogva tartotta a szívemet, adott nekem valami olyan táplálékot, amiből élhettek ezek az érzések, és enyhítette lelkem ama ürességét, de most hirtelen ez az egy lehetséges vigasz is elhagyott. Sokan voltak a Változás idején, akik azt hitték, hogy az emberiség szellemi légkörének ez a nagy kitágulása meg fogja szűntetni a szerelmet, de valóban csak tökéletesebbé, teljesebbé, vitálisan szükségesebbé tette. Azt hitték ezek az emberek, hogy tekintve, hogy az emberek most mindnyájan el vannak telve a cselekvés és a tett örömteljes szenvedélyétől, minthogy mindnyájukat öröm tölti el és szeretet és szolgálatkészség embertársaik iránt, nem lesz most már szükség arra az egy bensőséges bízó közösségre, amely az előbbi élet legszebb dolga volt. És valóban, amennyire ez a közösség előnyökre és az életért való küzdelemre vonatkozott, igazuk volt. De amennyiben ez a lélek és az élet szép érzéseinek volt a dolga, teljesen tévedtek.
Mi valóban nem küszöböltük ki a személyes szerelmet, mi csak megszabadítottuk azt alacsonyrendű burkaitól, a gőgtől, a gyanúsításoktól, a megvásárolhatóság és a versengés benne rejtőző elemeitől, amíg végül felkelt lelkünkben meztelenül, csillogóan és győzhetetlenül. Az új élet minden gyönyörű, változatos útján át mindig nyilvánvalóbbá vált, hogy mindenki számára voltak bizonyos egyének, akik rejtélyes és leírhatatlan módon az ember saját egyéniségének hangnemére voltak hangolva, akiknek puszta jelenléte örömet nyujtott, akiknek puszta léte érdeklődésünknek vált középpontjává, akik iránti idioszinkrázis-szerű vonzalom összevegyült a véletlennel, hogy kiegészítő és mindenen uralkodó harmóniát teremtsen az egymás számára predesztinált szerelmesek között. Ők voltak a lényeges dolog az életben. Nélkülük a megifjodott világ szép bátor képe olyan volt, mint felszerszámozott ló lovas nélkül, mint váza virág nélkül, mint színház színdarab nélkül... Számomra pedig ezen a Beltane-éjszakán olyan világos volt, amilyen világosak voltak a fehér lángok, hogy Nettie, és Nettie egyedül, képes felkelteni bennem ezeket a harmóniákat. És ő elment! Én magam küldtem őt el magamtól; nem tudtam, hogy hová ment. Én, az én első hirtelen erényes ostobaságomban kivágtam őt életemből örökre!
Így láttam én ekkor ezt a dolgot, és ott feküdtem a sötétben, senki sem látott engem és kiáltottam Nettie után, sírtam érette, arcomon feküdtem és sírtam érette, miközben az örvendező emberek ide-oda jártak, a füst sötéten gomolygott a messzi csillagok között, és a piros visszfények, az árnyékok és a fluktuáló vakító fényességek táncoltak a világ arculata fölött.
Nem! A Változás felszabadított bennünket valóban alacsonyabbrendű szenvedélyeink alól, a szokáson alapuló és mechanikus érzékiség alól, az alacsonyrendű célok és a durva elképzelések alól, de a szerelem szenvedélye alól nem szabadított fel bennünket. Csak beültette a maga uralmába Erost, az élet fejedelmét. Ennek az éjszakának egész hosszú szomorúságán át, én, aki megtagadtam őt, könnyekkel és enyhülést találni nem tudó megbánással tettem vallomást az Ő uralmáról...
Még távolról sem tudnám megmondani, mikor volt, amikor felkeltem, sem nem tudnám elmondani tekervényes vándorlásaimat a völgyekben az éjféli tüzek között, sem azt, hogy miképpen kerültem ki a nevető és örvendező sokaságokat, amelyek hajnali három és négy óra közt áramlottak hazafelé, hogy újra felvegyék megtisztult, rendbehozott, meztelen szépségre vetkőztetett és tiszta életüket. De hajnalban, amikor a világ öröme hamvainak ízzása kezdett megszűnni, - hűvös hajnal volt, amelyben fázva rázkódtam össze vékony nyári ruhámban - egy mezőn át egy kis ligetbe jutottam, amely tele volt halvány, kék jácinttal. Furcsa érzés állította meg lépteimet, mintha ismerős volna ez a kis pagony, és megdöbbenve megálltam. Azután valami arra indított, hogy néhány lépést tegyek el az ösvényről, és hirtelen egy különösen eltorzult növésű fa egyszerre csak beleilleszkedett a maga rovásába emlékezetemben. Ez volt az a hely! Itt álltam én, ide helyeztem én régi repülősárkányomat, itt lőttem forgópisztolyommal, gyakorolva magamat használatában, készülve arra a napra, amikor Verrallal fogok találkozni.
A repülősárkány és a revolver most már eltűnt, velük egész forró és szűkkeblű multam, utolsó maradványai a Beltane-tüzek örvénylő felcsapó lángjai közt zsugorodtak össze és tűntek el. Így azután a szürke hamvak világán át mentem vissza a nagy házba, ahol drága elvesztett édesanyám halott, elhagyott szoborképe feküdt,
3.
Nagyon fáradtan, nagyon kétségbeesett hangulatban érkeztem vissza a Lowchester-kastélyba; Nettie utáni hiábavaló vágyakozásom kimerített. Semmi gondolatom nem volt arra nézve, hogy mi áll előttem.
Valami kétségbeesett vágy vitt arra, hogy bemenjek a kastélyba, hogy újra reánézzek arra a csendességre, amely egykor édesanyám arca volt, és ahogy beléptem abba a szobába, Anna, aki a nyitott ablak mellett ült, felkelt és elém jött. Olyan volt, mint aki várakozik, őt is sápadttá tette a virrasztás; egész éjszakán át virrasztott, a szobában a halott, odakünn a Beltane-tüzek, és vágyódva várta visszatérésemet. Némán álltam közte és az ágy széle között...
"Willie" suttogta Anna, és szeme meg teste a könyörület megtestesülése volt.
Valami láthatatlan jelenlét egymáshoz vont bennünket. Anyám arca határozottá, parancsolóvá vált. Anna felé fordultam, mintahogy gyermek fordul dajkájához. Anna erős vállai köré tettem két kezemet, ő magához vont engemet, és szívem nem bírta tovább. Keblébe temettem arcomat, hozzátapadtam elgyengülve, és szenvedélyes zokogásba törtem ki...
Ő magához szorított engem, éhesen vágyódó karokkal, fülembe suttogott: "Nyugodj meg, szívem!" mintahogy az ember gyermeket vigasztal... Egyszerre éreztem, hogy megcsókol. A szenvedély vágyódó forróságával borította csókokkal arcomat. Könnytől sós ajka rátapadt az én ajkamra... Én pedig viszonoztam csókjait...
Azután pedig hirtelen abbahagytuk, szétrebbentünk, és megálltunk - szemébe nézve egymásnak.
4.
Úgy látszik előttem, mintha Nettie intenzív emléke teljesen eltűnt volna elmémből Anna ajkának érintésére. Szerettem Annát.
Elmentünk csoportunk tanácsához - kommünnek hívták akkoriban az ilyen csoportot - és őt feleségül adták hozzám, s egy éven belül fiút szült nekem. Nagyon sokat voltunk együtt, és beszélgetéseink nagyon-nagyon közel hoztak bennünket egymáshoz. Anna hűséges barátommá lett és maradt mindig, és egy ideig szenvedélyes szerelmesek voltunk. Ő mindig szeretett engem és telve tartotta lelkemet gyöngéd hálával és szeretettel iránta; mindig ha találkoztunk, kezünk és szemünk barátságos üdvözlésben kulcsolódott össze, egész életünkön át e perctől kezdve egymás biztonságos segítsége és menedéke voltunk, egymás segítséget nem sajnáló mentsvára, ahol segítséget és barátságosan nyílt és őszinte beszédet talált mindegyikünk... És egy kis idő multán Nettie iránti szerelmem és vágyam visszatért, mintha soha el nem halványult volna.
Ma senki sem talál semmi nehézséget abban, hogy megértse, hogyan lehetett ez, de a világmalária gonosz napjaiban ezt a leglehetetlenebb dolognak találták volna. Akkoriban azt várták volna tőlem, hogy ezt a másik szerelmet kitapossam gondolataim közül, hogy eltitkoljam Anna előtt, hogy hazugságokat mondjak róla az egész világnak. A régi világ teóriája az volt, hogy csak egy szerelem van - mi, akik a szerelem óceánján úszunk, nehezen tudjuk ezt megérteni. Azt tételezték fel, hogy egy férfi egész természete odaadódik annak az egy lánynak vagy asszonynak, akié az a férfi lett, és a nőről is azt tételezték fel, hogy az ő egész természete odaadódik a férfinek. Semmi nem maradt fenn, azt hitték - nem illendő dolognak érezték, ha az emberben egyáltalán van még valami többlet. Ők ketten titkos, zárt rendszert alkottak, ők ketten és a gyermekek, akiket az asszony szült a férfinek. Azt tartották a férfiről, hogy arra van kötelezve, hogy semmilyen más nőben ne találjon semmi szépséget, semmi kedvességet, semmit ami őt érdekelné; és a nőről is azt tartották hasonlóképpen, hogy ő meg semmi más férfiban. A régi világ férfiai és női külön vonultak páronként, kis védekező házakba, mint állatok barlangjaikba, és ezekben az "otthon"-okban leültek, azzal a szándékkal, hogy szeretni fogják egymást, de valóban nagyon hamar oda jutottak, hogy azzal foglalkoztak, hogy féltékenységgel őrizzék ezt az értelmetlen kölcsönös tulajdonjogot. Nagyon hamar eltűnt szerelmükből, beszélgetéseikből minden frisseség, közös életükből minden büszke emberi méltóság. Egymásnak szabadságot engedni - tisztára becstelenségnek tartották. Hogy én és Anna szeressük egymást, és szerelmes utazásunk után, járjuk mindegyikünk a magunk külön élete útját, és a nyilvános étkezőhelyiségek asztalai mellett ebédeljünk, amig eljön az ő anyasága ideje, az ő előttük a mi állhatatos lojalitásunk igen súlyos megpróbáltatásának látszott volna. És hogy én képes legyek arra, hogy továbbra is szeressem Nettie-t - aki különböző módokon engem is szeretett meg Verrallt is - ez a régi konvencióknak valósággal a quintesszenciáját háborította volna fel.
A régi időben a szerelem kegyetlen, tulajdonjogszerű dolog volt. Most azonban Anna tudta engedni Nettie-t élni lelkem világában, olyan szabadon, mintahogy egy rózsa el tudja viselni fehér liliomok jelenlétét. Ha én hallani tudtam hangokat, amelyek nem voltak abban a skálában, amelyre az ő egyénisége kiterjedt, Anna örült annak, hogy más zenét is hallgathatok, mint az övét, mert szeretett engem. És ő is át tudta érezni Nettie szépségét. Az élet manapság oly gazdag és bőkezű, nyujt barátságot, ezernyi gyengéd viszonyát teremti az érdeklődésnek, a segítségnek és a bátorításnak az emberek között, hogy senki sem sokallja embertársától a szépség minden lehetőségének teljes átélését. Az én számomra kezdettől fogva Nettie volt a szépség megtestesülése, az isteni principiumnak, amely bevilágítja a világot, színe és formája. Mindenki számára vannak meghatározott típusok, meghatározott arcok és formák, gesztusok, hangok és beszédmódok, amelyeknek megvan ez a megmagyarázhatatlan és elemezhetetlen sajátosságuk. Ezek megjelennek a kedves, barátságos férfi-embertársak és nő-embertársak nagy sokasága között, - és az ember azt érzi: ezek az enyéim. Rejtélyes módon érintik ezek meg az ember lelkét, megmozgatnak mélységeket, amelyeknek különben álomban kellene maradniok, áthatják és maguk szerint értelmezik a világot. Visszautasítani ezt az értelmezést annyi, mint visszautasítani a napot, elsötétíteni és halottá tenni az egész életet. Én szerettem Nettie-t, szerettem mindenkit, aki hasonlított rá, abban a mértékben, amelyben hasonlítottak rá hangban, szemben, alakban vagy mosolyban. És köztem meg feleségem között nem volt semmi keserűség amiatt, hogy a nagy istennő, az életadó Aphrodité, az élő tengerek királynője így jött el az én képzeletembe. Ez nem csökkentette a kölcsönös szerelmet köztünk, minthogy most a mi megváltozott világunkban nem fukarkodik senki a szerelemmel, aranyháló ez földgömbünk körül, amely egybehálózza az egész emberiséget.
Sokat gondoltam Nettie-re és minden olyan mozgásban lévő szép dolog, amelyet láttam, még élénkebbé tette az ő képét bennem, mindennemű szép zene, mindennemű szép szín, minden olyan dolog, amely komoly és szívhezszóló szépségű. A csillagok az övéi voltak, és a holdfény rejtélye; a napot ő viselte hajában finom porrá szétoszolva, napfény csillanásokká és szálakká oszolva hajának fürtjeiben... Ekkor pedig egyszerre egy napon levél érkezett hozzám, őtőle, az ő változatlan tiszta kézírásában, de a kifejezésnek új nyelvén, amely elmondott nekem sok dolgot. Ő értesült édesanyám haláláról és ahogy énrám gondolt, ez a gondolat oly erőssé vált, hogy áttörte a némaságot, amelyet én parancsoltam reá. Írtunk egymásnak - mint egyszerű barátok, bizonyos elfogultsággal eleinte, és nagy vágyódás keletkezett szivemben az iránt, hogy őt viszontlássam. Egy ideig nem fejeztem ki ezt a vágyat, azután pedig úgy éreztem, hogy meg kell neki mondanom. És így a negyedik esztendő újévének napján eljött a Lowchester-kastélyba és hozzám. Hogy emlékszem erre az ő érkezésére, ötven esztendő szakadékán át! Kimentem a parkon át elébe, hogy egyedül találkozhassunk. A szélcsendes reggel nagyon tiszta és hideg volt, a földet új hószőnyeg fedte, és valamennyi fa jégkristályok mozdulatlan csipkéje és csillogása volt. A fölkelő nap arany szellemével érintette meg a fehérséget, szívem pedig dobogott és énekelt bennem. Emlékszem, a domboldal havas vállára, amely napfényben ragyogva emelkedett ki a kék égből, Néhány perc mulva megláttam az asszonyt, akit szerettem, amint jött a fehér, csendes fák között.
Én istennőt csináltam Nettie-ből, és ime ő emberi lény volt, mint magam. Odajött hozzám, meleg ruhába burkolva és remegve, szemében könnyek szeretetteljes ígérete, kinyujtott kézzel, és ajkán ott reszketett az az ő drága mosolya. Kilépett abból az álomból, amelyet én csináltam belőle, mint olyan lény, akinek kívánságai vannak és bánkódásai és emberi jósága. Kezei, ahogy megfogom őket, kissé hidegek voltak. Az istennő átsugárzott rajta valóban, ott izzott egész testében, a szerelem imádatos temploma volt ő rám nézve - igen. De valami új, csak most felfedezett dolognak éreztem az ő élő, az ő drága, személyes és halandó kezeit...
EPILÓGUS
A torony ablaka
Ennyi volt az, amit ez a barátságos arckifejezésű, őszhajú férfi megírt. Én teljesen elmerültem volt az ő történetében, e történet korábbi részeinek tartama alatt, megfeledkeztem az íróról és az ő kedves szobájáról, és a magas toronyról, amelyben ő ült. De fokozatosan, ahogy a vége felé közeledtem a történetnek, a különösség érzése visszatért hozzám. Mindinkább nyilvánvalóvá vált előttem, hogy ez más emberiség volt, mint az, amelyet én ismertem, mesebeli, olyan, amelynek más szokásai, más meggyőződései, más értelmezései, más érzései vannak. Nemcsak az intézményekben és a viszonyokban teremtett változást ez az üstökös. Megváltoztatta az emberek szívét és lelkét is. Bizonyos tekintetben szinte kevésbé emberivé tette a világot, megszüntette az emberek bosszúálló haragját, kicsiny, de mélységes féltékenységeiket, következetlenségeiket, humorukat. A vége felé és különösen anyjának halála után, úgy éreztem, hogy az ő története teljesen kisiklott szimpatikus együttérzésemből. Azok a Beltane-tüzek elégettek valamit ő benne, ami bennem még fékezetlenül élt, és amely különösen Nettie ama visszatérése ellen lázongott. Én kissé figyelmetlenné váltam. Nem éreztem többet együtt vele, és teljes megértést nem merítettem már az ő szavaiból. Az az ő Eros fejedelme, valóban! Ő és ezek az átalakult emberek - szép és nemes emberek voltak, mint azok az emberek, amelyeket nagy képekben lát az ember, mint a nemes szobrászat istenei, de valóságos emberekhez ezek nem álltak közelebb, mint ama képek és szobrok alakjai. Ahogy megvalósult a Változás, megvalósulásának minden fázisával szélesebbé vált a szakadék és nehezebb volt az ő szavait követni.
Letettem az utolsó íráscsomót és szembenéztem az író barátságos szemével. Nehéz volt őt nem szeretni.
Valami szubtilis zavart éreztem, amikor feltettem neki azt a kérdést, amely izgatott. És olyan lényegesnek látszott énelőttem ez a kérdés, hogy kénytelen voltam feltenni. "És önök aztán tényleg?" - kérdeztem. - "Önök tényleg szerelmesekként éltek?"
Az író felhúzta szemöldökét. "Természetesen."
"De az ön felesége?"
Nyilvánvaló volt, hogy ő nem ért meg engemet.
Még jobban haboztam. Megdöbbentett, hogy azt a meggyőződést éreztem, hogy én nagyon alacsonyrendű ember vagyok. "Dehát" - kezdtem. - "Önök megmaradtak szerelmeseknek?"
"Igen". Súlyos kétségeim voltak arra nézve, hogy én értem-e őt. Vagy, hogy ő ért-e engem?
Egy újabb és még bátrabb próbálkozásba fogtam. "És Nettie-nek nem voltak más szerelmesei?"
"Egy oly gyönyörű asszonynak, mint ő! Nem tudom hányan szerették a szépségét őbenne, sem azt, hogy ő másokban mit talált. De mi négyen ettől a perctől fogva nagyon szoros együttlétben éltünk, értse meg, barátok voltunk, egymás segítőtársai, személyes szerelmesek egy oly világban, mely csupa szerelmesből állt."
"Négyen?"
"Ott volt Verrall."
Akkor azután hirtelen rájöttem, hogy a lelkemben mozgolódó gondolatok csúnyák és alacsonyrendűek, hogy régi világom furcsa gyanúi, durvasága és durva féltékenységei e szebben élő lelkek számára már nem léteztek, "Önök tehát", mondottam, arra igyekezve, hogy szabad felfogású legyek, "együtt alapítottak otthont".
"Otthont?!" Az író rámnézett, én pedig nem tudom miért, lenéztem lábamra. Micsoda nehézkes, rosszul megcsinált tárgy egy cipő, és mily keménynek és színtelennek látszott az én ruházatom! Milyen ridegnek tűntem én fel, e gyönyörű tökéletes dolgok közepette. Egy pillanatnyi lázongó gyűlölet vett rajtam erőt. El akartam szökni innen. Végre is ez nem volt az én stílusom. Szerettem volna mondani valamit, ami őt valahogy lejjebb szállítja, megbizonyosodni úgyszólván gyanúimról, azáltal, hogy valami sértő vádat ejtek ki. Felnéztem, és ő ott állott előttem.
"Elfelejtettem", mondotta az író. "Ön azt játssza, hogy úgy tesz, mintha a régi világ még mindig fennállana. Otthont!"
Kinyujtotta kezét, és teljesen zajtalanul szétnyilt a nagy ablak előttünk és ennek az Álomországbeli városnak tüneményes közeli képe előttem állott. Akkor azután egy világos percen át megláttam ezt a várost; oszlopsorait és nyilt tereit, arany gyümölcsös termőfáit, és kristálytiszta vizeit, zenéjét és örömét, a szerelmet és szépséget, amely szünet nélkül hullámzott tarka és bonyolult utcáin át. És a közelebb álló embereket most világosan és szembe láttam, nem többé a torzító tükörben, amely az író feje felett függött. Ők valóban nem igazolták gyanúimat, és mégis! - Olyan emberek voltak, mint amilyeneket a földön látni - kivéve azt, hogy megváltoztak. Hogy fejezzem ki ezt a változást? Mint ahogy egy nő megváltozik szerelmese szemében, mint ahogy egy nőt megváltoztat szerelmesének szerelme. Felmagasztosult emberek voltak...
Felálltam az író mellé és kinéztem. Kissé ki voltam pirulva, még a fülem is piros volt kissé, mert éreztem, hogy kiváncsiskodásom nem illendő, mert homályosan éreztem, hogy mélységes erkölcsi különbségek vannak közöttünk. Ő magasabb volt nálamnál...
"Ez a mi otthonunk", mondotta ő, mosolyogva és reám függesztette mélyen elgondolkozó szemeit.
Neked hoztam...
|
|
|
| |
 Chat
|
|
|
H.G. WELLS 
