Szathmári Sándor: Kazohínia - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 1 / 212»
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Szathmári Sándor: Kazohínia (regény)
Szathmári Sándor: Kazohínia
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 20:51 | Üzenet # 1 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére


Szathmári Sándor: Kazohínia

Egy modern, XX. század eleji Gulliver utazása egy ismeretlen szigetre. Először a hinek tökéletes társadalmába kerülünk, ahonnan hiányzik a lélek, az eszme fogalma. A behinek úgy jelennek meg, mint egy alsóbbrendű faj, beteges és érthetetlen viselkedésük minden gondolkodó ember számára taszító. Mégis a behin hordozza az eszmét és minden olyan tulajdonságot, mely egy tökéletes társadalomból hiányzik. A behin az ember karikatúrája. Az eszme célját nem látjuk, nem értjük, mégis szinte azonosulunk vele, mert mi magunk is behinek vagyunk...

...a lélek az alkotások szülője, ez az, ami szárnyal, ami felemeli az embert a szürke földről, és alkotásokra bírja...


Első rész

GULLIVER A HINEK KÖZT

Első fejezet
Szerző hazáját veszélyek fenyegetik, és elhatározza, hogy felajánlja szolgálatait - Beosztják az Invincible cirkálóra, és Sanghajba indul a kultúra biztosítására - Találkozása az olasz hajókkal - A hajót robbanás süllyeszti el, de szerző szerencsésen megmenekül

Második fejezet
Szerző felébred Kazohiniában - Találkozása a hinekkel, akik nagylelkűen segítik, de tiszteletteljes háláját félreértik, aminek egyelőre nem tudja okát találni - Megérkezése a hinek különös fővárosába - Méltatlanul bánnak az angol valutával - Szerző szeméremérzetébe súlyosan belegázolnak - Tapasztalatai a hinek vendéglőjében és az utcán - Vezetője meghívja lakására

Harmadik fejezet
Szerzőt orvosok vizsgálják meg - Kórházban helyezik el a belohinek közé, és megtanítják nyelvökre - Azonkívül megismerjük a kazo fogalmát, ami az országnak alapelve, jobban mondva állapota

Negyedik fejezet
Szerzőt kibocsátják a városba, ahol igen furcsa dolgokat tapasztal - A hinek egyáltalában nem ismerik a pénzt, mégis gazdagok - Szerző vitája a pénzről és a termelésről - Megismeri utcáikat, parkjaikat, az éttermet és a könyvtárt - Meddő kutatásai a hinek múltja és erkölcsei után

Ötödik fejezet
Szerző részben megismerkedik a hinek titkaival - Ebből a fejezetből megtudjuk, hogy a hineknek semminemű államformájuk nincs - Zatamon furcsa véleményei az igazságszolgáltatásról, szeretetről, lélekről és az irodalomról - Szerző nehéz sakkpartija tanárjával - Zavaros magyarázat a kazoról

Hatodik fejezet
Szerző kikerül a hin életbe, és orvosi gyakorlatot folytat - A hinek csodálatos orvostudománya - Szerzőt ártatlanul gyilkosságba keverik, mire elhagyja állását - A hinek nincsenek tekintettel a gyermeklélekre - Szerző szövőmunkás lesz, de az unalom majdnem katasztrófába sodorja

Hetedik fejezet
Szerző megismerkedik egy hin nővel, akibe lelket akar építeni - Kísérletei balul ütnek ki - Újra kórházba szállítják

Nyolcadik fejezet
Szerzőt a honvágy kínozza, és keservesen panaszkodik Zatamonnak - Zatamon furcsa kijelentéseket tesz hazájáról, de szerző bebizonyítja az európai kultúra igazát - Zatamon a behinekről beszél, akiket szerző már sokkal szimpatikusabbaknak lát - Kéri, hogy vezessék a behinek közé



Második rész

GULLIVER A BEHINEK KÖZT

Kilencedik fejezet
Itt elérkezünk szerző viszontagságos útjának legsúlyosabb napjaihoz, melyeket a behinek közt töltött - Ez a fejezet az első nap furcsaságaival foglalkozik

Tizedik fejezet
Szerzőt felveszik a konába, melynek jelentőségével egyelőre nincs tisztában - Szellemiségét erőszakkal elveszik - Különös állást kap - A behinek elmélete a kavics tápláló voltáról - Megtudjuk a lamik szó jelentését - A behinek furcsa gazdasági nézetei - A bötológia

Tizenegyedik fejezet
Szerző bejut a skoróba - Megismerkedünk a gondolkodás elferdítésének módozataival - A behinek meghamisítják a geometriát - Szerző afférja a gyermek bruhuja miatt, amelyet tudtán kívül tönkretesz

Tizenkettedik fejezet
Itt megismerkedünk a behinkór egy súlyosabb stádiumával: a kipuval - Zemöki és Zeremble összekülönböznek - A szék elrontásának módjai - A szuperzsinóristák - Egy behin a józan észt hirdeti - Vita a nő melléről és a lepkebilevekről - Egy híres mufruk története

Tizenharmadik fejezet
Pontos szabály arra, hogy mikor következetesek a behinek - Szerző furcsa tapasztalatai a négyszöggel és az égő házzal - A behinek humoristái, vagyis a fozofok és ezek mondásai - Mit neveznek a behinek alkotásnak? - A behinek bölcsei: a makruk és ezek szomorú sorsa - Szerző majdnem kiadja útijegyzeteit

Tizennegyedik fejezet
Szerző megmagyarázza a koncs és a namuk furcsaságait - A sárgafülűek és kékfülűek hóbortja, ami szerzőt is magával rántja - A Liftmester és a Gombócmester tragikus sorsa - A namuk zavaros beszéde a koncson - Szerző naiv kísérlete balul végződik, de mégis szerencsésen hagyja el a koncsot - Szerző hiába próbálja megérteni a tapasztalt furcsaságokat

Tizenötödik fejezet
Szerző megismerkedik a behinek legfurcsább hóbortjával: a nők étkezési szabályaival - A nagyrozsdák különös szokását is megismerjük - Szerző a sukkon majdnem pórul jár - Minduntalan összeütközésbe kerül a nők étkezési szabályaival, és emiatt sok szenvedésben és meghurcoltatásban van része

Tizenhatodik fejezet
Itt érünk el szerző kalandjainak legszomorúbb fejezetéhez, mikor a behineken kitör a bukunak nevezett dühroham, és szerző ennek csaknem áldozatul esik - A bikruról szóló részt szerző fenntartással közli

Tizenhetedik fejezet
Szerzőt máglyára viszik, de csodával határos módon megszabadul, majd fontos, de szomorú missziót tölt be, ami a behinek tragikus pusztulását vonja maga után

Tizennyolcadik fejezet
Ebben a fejezetben végre világosság derül arra, hogy mi a hinek különös életének titka, mi a behinség és mi a kazo - Szerzőt és hazáját Zatamon mélyen megsérti, ami őt döntő elhatározásra bírja

Tizenkilencedik fejezet
Szerző megkísérli a hazajutást, de Zatamon nem osztja szándékát - Végül maga készít csónakot, és sikeresen kijut a tengerre

Huszadik fejezet
Szerző viharba kerül - Szerencsésen találkozik a Terrible-lel - Tiszttársai szívélyesen fogadják - Hazaérkezése

Utószó a Kazohiniához
Keresztury Dezsőtől


Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 20:52 | Üzenet # 2 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Első rész

GULLIVER A HINEK KÖZT


Első fejezet

Szerző hazáját veszélyek fenyegetik, és elhatározza, hogy felajánlja szolgálatait - Beosztják az Invincible cirkálóra, és Sanghajba indul a kultúra biztosítására - Találkozása az olasz hajókkal - A hajót robbanás süllyeszti el, de szerző szerencsésen megmenekül

Az olvasó, aki régebbi, szerény igényű munkáimat talán érdemükön felüli figyelemre méltatta, bizonyára csodálkozással értesül róla, hogy annyi kaland és súlyos megpróbáltatás után újból tengerre szálltam.

Biztosíthatom az olvasót, hogy most, Kazohiniából hazatértem után, visszagondolva a hinek, de különösen a behinek közt átélt szenvedéseimre, magam is teljesen hasonló véleményen vagyok.

Ezért, ha nem is mentségemül, de magyarázatul legyen szabad megemlítenem, hogy ez alkalommal átkozott kalandos véremen kívül Nagy-Britannia és a keresztény civilizáció védelme volt az, ami újabb utazásra késztetett. És kérdem a művelt olvasót, van-e tisztesebb hivatás angol állampolgár számára, mint Őfelsége zászlaja alatt fegyverrel szolgálni az emberiség és a kereszténység magasztos eszméit azok megátalkodott ellenségeivel szemben.

Némi méltánylásra tarthat igényt talán az a körülmény is, hogy kazohiniai utazásom egészen ismeretlen területekre vezetett, és oly rendkívüli élményeket nyújtott, melyekben előttem még más embertársamnak nem volt része. De legkivált a behinkór megismerése ébresztette fel bennem a reményt, hogy utazásom nem volt egészen haszon nélkül való, és hogy élményeim leírásával hazámnak és az orvostudománynak, szerény képességeimhez mérten, némi szolgálatokat tehetek.

El vagyok készülve rá, hogy az olvasó az elkövetkezendőkben néhol fejcsóválva fogadja adataimat, ezért előrebocsátom, hogy munkámban mindenkor igyekeztem a szigorú tárgyilagos leírás mellett maradni.

Amennyiben könyvem egyes részei mégis kétkedésre adnának alkalmat, ezen cseppet sem fogok csodálkozni. Kazohinia hazámtól és az európai civilizációtól oly távol esik, hogy az ottani szokások, de főleg a behinkór nálunk merőben ismeretlenek, és ha saját szememmel nem győződtem volna meg róluk, talán magam sem tudnám elhinni, hogy vannak, és hogy ilyenek.

Ha most, útijegyzeteimet összeállítva, azokat mégis közrebocsátom, ez csak a tárgyilagos igazmondás iránti olthatatlan ragaszkodásomat bizonyítja, amely - szembenézve az olvasó jogos kétkedésével is - mégis a való tények megírására buzdított.

*

A bűneitől megváltott emberiség az 1935. évet írta, mikor Őfelsége kormánya arra a meggyőződésre jutott, hogy minden valószínűség szerint háborút kell folytatnunk Olaszország ellen.

A művelt olvasónak talán nem kell külön magyaráznom, hogy a nézeteltérések az abesszin nép ellen irányuló akciók miatt merültek fel.

Kétségtelen, hogy Olaszországot ezen akcióban nemzeti nagyságának kiterjesztésére irányuló szándék vezette, mit angol gentleman csak tisztelettel vehet tudomásul, még ha ellenfél teszi is. És nehogy az olvasó a továbbiakban az elfogultság vádjával illessen, sietek megjegyezni, hogy ezt Britannia minden tisztes érzelmű polgára el is ismerte.

Sőt, különösen mély hatást gyakorolt ránk az olasz főpapok lelkes áldozatkészsége, ahogyan pénzt, értékes pásztorbotokat és drágaköves aranykereszteket áldoztak a haza oltárán, hogy azokért tankokat, szuronyt és gyújtóbombát vásároljanak a nemes célra. Mindnyájan megilletődéssel olvastuk a lelkes pásztorleveleket, melyekben nem szűntek meg buzdító szavakkal bátorítani a parasztokat, fűszereseket, pástétomsütőket, halárusokat, dokkmunkásokat, koldusokat, juhpásztorokat, fagylaltkészítőket, mézesbábosokat és gyertyaöntőket egyaránt, hogy menjenek a frontra, terjesszék a feketék közt a kultúrát és az igaz keresztényi erényeket, míg ők odahaza ezalatt ájtatos imákban fognak szüntelen esdeni a Megváltóhoz és a loretói Szűzhöz, hogy a fegyvereket a Mennyek kegyelme támogassa magasztos hivatásukban.

Készséggel elismertük egyben az olasz katonák hősies teljesítményét, kiknek halált megvető bátorságát és egyéb tiszteletre méltó erényeit minden hű és jellemes angol alattvalónak példaként kell követnie, persze angol zászló alatt és az olaszok ellen.

Ismétlem tehát, hogy a dolgok mikéntje tekintetében semmi ellentét nem volt hazám és Olaszország kormánya között, mindössze a dolgok miértje adott okot nézeteltérésre.

Az olaszok ugyanis azt hozták fel abesszinakciójuk indokaképpen, hogy az abesszin népet akarják felszabadítani az amhara nép járma alól, és a kultúrát terjeszteni, minek nyilvánvaló igaztalansága, minden tiszteletünk mellett, kacajra kell hogy késztessen minden józanul gondolkodó, műveltebb embert, aki csak kevéssé is tisztában van más országok diplomáciájának szokásos frázisaival, melyek a dolgok lényegét elkendőzni igyekeznek, megtévesztvén a laikus szemlélőt.

Nem akarok az elfogultság hibájába esni oly utazók módjára, akik nem átallják tudományos leírás köntösében maguk és hazájuk dicsével mértéken felül hivalkodni, de azt hiszem, a szerénység és az idegen államok iránti köteles tisztelet betartásával is megjegyezhetem, hogy a dolgoknak ez a beállítása olyan tévedés, amit angol állampolgár sohasem követne el. Hazámban ugyanis még a kevésbé művelt osztályok előtt is köztudott dolog, hogy a trópusi népek felszabadításának és a kultúra terjesztésének áldozatos, de nemes munkája mindig Angliának volt magasztos feladata, amire, azt hiszem, elég bizonyíték Hátsó-Indiától a búrokig az a sok gyarmat, amelynek népeit hazám szabadította fel, nehéz harcok árán, az elnyomás alól.

És bár angol gentlemant a dolgok anyagi része hidegen hagy, mégsem fojthatom el azon véleményemet, hogy Olaszországot, a kultúra és szabadság ügyén túl, esetleg tudat alatt, az abesszin kávéültetvények és olajmezők is befolyásolták elhatározásában.

Ezért Őfelsége kormánya elhatározta, hogy az olaszországi szankciók elfogadtatása után védelmi háborút indít Olaszország ellen. Evégből az európai egyensúly és a béke biztosítása céljából Egyiptomban sürgősen több hadosztályt helyezett el repülőgépekkel, tankokkal, lángvetőkkel és gyújtóbombákkal, a Földközi-tengerre pedig több sorhajót vezényelt ki, torpedózúzók és tengeralattjárók kíséretében.

Ezt persze az olasz sajtó heves ellenhatással fogadta, azt állítván, hogy hazám elhatározását a felhozott okokon kívül talán a bírvágy is befolyásolta, és sajnálja egy éhes néptől azt a néhány olajforrást és bányát, ami ugyan az olasz érdeklődéstől távol esik, és meg sem említenék, de angolokról lévén szó, mégis beszélni kell róla.

Az olvasót talán már untatják a politikai részletek, de szigorúan elhatározott szándékom kitartani a tárgyi igazság mellett, és igénytelen szavamat mindannyiszor felemelni, valahányszor méltatlan gáncs éri hazámat, a flottát, tankokat, repülőgépeinket és általában mindazon nagyszerű létesítményeinket, amelyek az embert a dúvadtól megkülönböztetik.

Tehát, hogy elbeszélésem fonalát ne vétsem, ugyanez időben történt, hogy hazahívták Őfelségének a kínai vizeken horgonyzó, Terrible nevű nehézpáncélos sorhajóját, hogy a Földközi-tengerre küldjék, annak helyére viszont az Invincible ócska cirkálót küldték, hogy Őfelsége lobogóját és hazám jogos érdekeit jelenlétével képviselje.

Az Invincible feladata nem volt könnyű, miután hazám érdekeit a Távol-Keleten is erősen fenyegette a japán terjeszkedés veszélye, sőt a kínai nép egy része is lázongott a kultúrát és civilizációt képviselő koncessziós zónák ellen, melyek érdekében kellett az Invincible-nek Sanghajban állomásoznia.

Hazám el volt tökélve keleten is biztosítani az európai civilizációt, de az olasz konfliktus ezt most nem engedte, amit Japán alaposan ki is használt, és maga is terjeszteni kezdte a civilizációt Észak-Kínában, egyelőre a népszövetségi alapokmánnyal és szeretett hazámmal teljes egyetértésben.

Azért is kellett az Invincible-nek a Terrible-t felváltania, hogy ha esetleg a japánok elsüllyesztik, a kár aránylag csekély legyen, és az ügyet ne kelljen barátságtalan akciónak tekinteni.

Bár a szándék szigorú hadititok volt, mégis kiszivárgott a legénység közé, melynek soraiból erre számosan kérték áthelyezésüket. Kérésüket a parancsnokság elutasította, mire többen megszöktek.

A kormány kénytelen volt más módszerhez folyamodni, miután félő volt, hogy a kényszeríttet személyzet Sanghajban fog megszökni.

Tehát dupla fizetést ígért és magas összegű életbiztosítást.

Ez időben én a Trafalgar nevű cirkálón teljesítettem szolgálatot mint seborvos, és egy napon hazatérve, megemlítettem a dolgot nőmnek.

Nőm, aki a hű házastárs és anya mintaképe volt, és aki buzgó és erényes élettárs módjára nem szűnt meg engem férji kötelességeimben tanácsaival és biztatásaival szüntelen ösztönözni, azonnal átlátta a helyzetet, és nógatott, hogy ne habozzam rögtön áthelyeztetni magam az Invincible-re. Lelkes szavakkal magyarázta meg, hogy Sanghajban amúgy sem lesz kiadásom, nem lesz módomban délutánjaimat léha barátaimmal a klubban tölteni, és pénzemet dominójátékon könnyelműen tékozolni, hanem mindet hazaküldhetem szeretett családom istápolására. Sőt afelől sem lesz aggodalmam, hogy mi történik velük hősi halálom esetén, mert a nyugdíjon felül a bőséges életbiztosítás elegendő tápot nyújt neki és családomnak, hogy emlékemet rangomhoz méltóan őrizze meg.

Gyöngéd és szerető nőm fennkölt szavai, valamint imádott hazám hívó szózata egyaránt arra ösztönöztek, hogy az Invincible-re való áthelyezésemet kérjem, amit egy hét múlva meg is kaptam.

Egy újabb hét múlva megtörtént az indulás. Nőm egy honleányhoz illő lelkierővel viselte a válás fájdalmát, sőt a kikötőbe sem kísért ki, nehogy könnyeivel felesleges bánatot okozzon nekem, hanem, hogy sajgó lelkét erősítse, elsietett a szabónőhöz, felpróbálni a ruhát, amit mistress Eric Palmer holnaputáni teaestjére rendelt első dupla fizetésemből.

Az indulás egyébként minden feltűnés nélkül ment végbe. Október negyedikén, rövid félórai behajózás után, az Invincible felszedte horgonyait, néhány sapkalengetés és háromszoros hip-hip-hurrá után kihajóztunk a tengerre.

Már nyolcadikán a Gibraltári-szoroson haladtunk át. Újabb négy nap múlva érkeztünk Máltába, ahol szenet, édesvizet és olajat vettünk fel, de még aznap továbbhajóztunk, és 14-én érkeztünk a Szuezi-csatornához, melyen velünk együtt számos olasz csapatszállító hajó vonult át, néhány torpedózúzó és az "Il Duce" páncélos cirkáló kíséretében, melyet régebben "Libertá"-nak hívtak, de a régi rendszer elnyomása alól felszabadított hálás nép követelésére átkeresztelték, ami elől a vezér minden szerénysége mellett sem tudott elzárkózni.

Az olasz csatahajókkal való találkozásunk örömének kölcsönösen a legudvariasabb formában adtunk kifejezést. Mindketten felvontuk a másik nemzet zászlaját, a magunkét meghajtottuk, és díszlövéseket adtunk le, részben, hogy barátságos indulatunkat tolmácsoljuk, részben, hogy a másik lássa, hogy van muníciónk.

Nem kívánom az olvasót untatni a Vörös-tengeren tett utunk leírásával, bár különösen Aden felé pompás panorámában volt részünk, hanem ott folytatom, mikor az Indai-óceánra kiértünk.

Utunk mélyen az Egyenlítő alatt vitt el, mert lehetőleg feltűnés nélkül kellett célunkhoz elérni, és igyekeztünk kikerülni a rendes hajójáratok vonalát. Legközelebbi állomásunk Singapore lett volna, hova Szumátra szigetének megkerülésével kellett eljutnunk.

Nyolcadik napja szeltük az Indiai-óceán hullámait, és már azt hittük, minden baj nélkül fogunk megérkezni Sanghajba. A kapitány el volt készülve hajónkkal méltóan képviselni az angol kultúrát, tehát két matrózt sötétzárkába záratott, egyet pedig haditörvényszékkel fenyegetett, mert gombjaikat nem fényesítették ki kellőleg, és a díszszemlén hanyagul tartották a fegyvert.

Minden a legnagyobb rendben ment. Az ágyúkat kifényesítettük, a falakat újrafestettük, és a végén sikerült olyan félelmesen kinéznünk, mintha most kerültünk volna ki a dokkból, ahol teljesen átmodernizáltak bennünket.

Este hét óra tájban éppen a középfedélzeti kupola mellett állottam. Mellettem egy sorhajóhadnagy barátom elégedetten dörzsölte kezét, a legénységi termekből pedig elnyújtott énekszó hallatszott harmonika- és kasztanyettakísérettel. Valami régi, Barcelonában tanult dal volt. (Nehogy a művelt olvasó hanyagsággal vádolja derék tisztikarunkat, sietek megjegyezni, hogy akkor még nem tört ki a spanyol polgárháború, következésként hazám sem írta még alá a benemavatkozási egyezményt.)

Hirtelen, minden átmenet nélkül, erős lökést éreztem. Csavarjaink teljes ellengőzzel rántották vissza hajónkat, összevissza kiabálást és futkározást hallottam.

Ijedten körülnéztem, és hirtelen mindent megértettem.

A távolból hosszú csík közeledett a vízen, roppant sebességgel. Egy pillanatig még halványan reméltem, hogy talán elfut a hajó orra előtt, de hiába. Csak annyi időm volt, hogy az ágyú mögötti beszögellésben a földre vetettem magamat, és a következő másodpercben irtózatos lökés dobott neki a szemben levő falnak, és a dörrenéstől majdnem megsüketültem.

Fejem zúgott az ütéstől, és csak négykézláb tudtam kikecmeregni. Mellettem sorhajóhadnagy barátom feküdt, és harsányan nevetett.

- A tökfilkók... A tökfilkók!... - fuldokolta. - Most bizonyára azt hiszik, jó fogást csináltak! No, ezeket rászedtük!... Jó volt kipucoltatni a tízcollosokat... Meg kell szakadni!

Még folytatta volna, de közben meghalt, én pedig sietve vánszorogtam a hajófar felé, amely még kiállt a vízből.

A mentőcsónakba egy matróz még utánunk hajított néhány mentőövet, egy másiknak sikerült vagy negyven font konzervet bedobálni, de aztán gyorsan vízre szálltunk, és sietve eleveztünk, nehogy a hajónk után támadó örvény elsodorjon.

Nem akarom az olvasót a részletekkel terhelni. Így is elképzelheti, hogy töltöttük az elkövetkező koromsötét éjjelt lent a déli féltekén, távol minden hajóúttól, és hogy mit jelentett az, mikor éjfél után két órakor kiáltásainkra nem kaptunk választ, és meg kellett állapítanunk, hogy elszakadtunk a többi csónaktól.

Reggelig összevissza eveztünk, mikor pedig a nap felkelt, nem láttunk mást, csak vizet és vizet.

Egy öreg matróz azt erősítgette, hogy ezen a tájon van egy tengerár, amibe belekerültünk, és ostoba futkározásunkkal még mélyebbre jutottunk.

Kétségbeesve átkoztam kalandos véremet, amely annyi megpróbáltatás után is újból tengerre csábított, és könyörögve kértem az Egek végtelen irgalmú Urát, hogy csak még az egyszer mentsen meg, és soha többé tengerre nem szállok.

Kétségbeesésemet csak az a tudat enyhítette, hogy imádott nőm és családom hősi nevet fognak örökölni, amely Southampton főterén többekkel együtt kőbe vésve fogja hirdetni az idegen állampolgároknak, hogy hova kell a koszorút letenni. Sőt, a kibékülés után bizton eljön emlékművünkhöz annak az államnak tengerészeti minisztere is, aki most bennünket megtorpedóztatott, és lelkes szavakkal fog áldozni hősiességünknek, amellyel tengerbe fúltunk. Ez a tudat büszkeséggel töltött el mindnyájunkat, beláttuk, hogy igaz angol hazafi ennél többet nem várhat az élettől, és emelt fővel, énekszóval vártuk vesztünket.

A konzervek ugyanis a negyedik napon elfogytak. Délben nyitottuk fel az utolsó két dobozt, kiittuk rá az utolsó korty édesvizet, és felkészültünk dicsőséges éhhalálunkra.

Alkonyatkor azonban szerencsésen viharba kerültünk, amely egyre erősbödött, végül is olyan tombolásba ment át, amelyre a legöregebb tengerészek sem emlékeztek, és magam is csak ahhoz a monszun szélhez hasonlíthatom, ami Brobdingnagba való utazásomkor ért utol, a Molucca-szigeteknél.

Mindenki gyarló szívvel felcsatolta a mentőöveket, és fél óra múlva, mikor csónakunkat elnyelték a habok, derekamon mentőövvel próbáltam meg a szerencsét.

Újabb fél óra múlva a vihar elcsendesedett, én pedig, felhasználva az alkalmat, igyekeztem a mentőöv zsinegeivel magamat megerősíteni.

Így töltöttem az éjszakát, aminek szenvedéseit, azt hiszem, felesleges részleteznem. Mikor a hajnal rám virradt, senkit sem láttam magam körül, de gyarló szívem annál nagyobb örömére, mintegy két mérföldnyi távolságban sziget partvonala tűnt fel szemem előtt.

Minden maradék erőmet összeszedve, úszni kezdtem. Karjaimba újból erőt adott a tudat, hogy nevem kőbe vésve fogja hirdetni hősi halálomat, méghozzá életemben, sőt imádott nőmet sem látom többé.

Négyórai megfeszített küzdelem után végre sikerült partra vergődnöm, ott a kimerültségtől azonnal összeestem, és mély álomba merültem.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 20:53 | Üzenet # 3 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Második fejezet

Szerző felébred Kazohiniában - Találkozása a hinekkel, akik nagylelkűen segítik, de tiszteletteljes háláját félreértik, aminek egyelőre nem tudja okát találni - Megérkezése a hinek különös fővárosába - Méltatlanul bánnak az angol valutával - Szerző szeméremérzetébe súlyosan belegázolnak - Tapasztalatai a hinek vendéglőjében és az utcán - Vezetője meghívja lakására

Midőn szememet kinyitottam, ismét reggel volt. Ruhámat a tűző nap megszárította, erőm visszatért, de annál inkább kínzott az éhség és szomjúság.

Befelé indultam a szárazföldre, és hamarosan gyönyörűen művelt, óriási rizsföldekre értem. A rizstáblák mentén keresztül-kasul csövek futottak, úgy látszik, ezekkel szállították ide a táblák elárasztásához szükséges vizet, mert tudvalevő, hogy a rizs elárasztott talajt kíván.

A táblák határában jó másfél órát gyalogoltam, mikor végre országútra jutottam.

Mondhatom, szemem-szám tátva maradt, mert ilyen pompás utat életemben nem láttam. Valami különlegesen finom anyagból készült. Lágyabb, mint a beton, rugalmas és hangtalan, mint a gumi, tapadó, mint a sóder és sima, mint a tükör. Kétoldalt gyümölcsfasor, csatornanyílások, jobbról még külön gyalogjáró egy végtelen allé árnyékában. Úgy ötven yardnyira egymástól nagy, karos, kerti székek az út mentén, de nem nádból vagy gallyakból fonva, hanem valami sima anyagból készítve, mit én bakelitnak néztem. A székek ciprusbokrokkal voltak körülvéve. Minden negyedmérföldre kis, betonból és üvegből készült házikó állt, egyetlen szobával, melynek belseje öt lépés hosszú és ugyanilyen széles lehetett.

Oldala egyetlen, körbe futó ablak, csak a négy sarkán tartja a tetőt halványezüst színű fémoszlop. Benézve, csodás művű, de rendkívül dísztelen asztalt láttam, körötte kényelmes, süppedő gumifotőjökkel. A sarokban villanykályha. Nálunk ehhez hasonló, de korántsem ilyen fényűző üvegszobákat világvárosok autóbuszmegállóinál és mondén fürdőhelyek sétányain láttam, hová eső elől menekültek a járókelők. Feltevésemet, hogy ilyesmik lehettek, az is megerősítette, hogy az ajtón nem volt zár. A kocsiút mentén, egymástól húsz lépésnyire, mindkét oldalon masszív, húsz láb magas, sima, ezüstös fényű, csőből készült lámpák állottak.

Lassanként arra a meggyőződésre jutottam, hogy valami igen előkelő férfiú parkjába vetődtem. Ez a gyönyörű sétány, ezek az üvegszobák, lámpák semmi esetre sem lehetnek köztulajdon, mert bárhogy néztem, sem rongálás nyomát, sem trágár feliratot nem fedeztem fel. Azonkívül sokkal finomabb kivitelben készült minden, mint ahogyan a közhasználatra szánt dolgokat készíteni szokás.

Csak azt csodáltam, hogy ennyi értéket mért nem határolnak kerítéssel. Viszont az is furcsának tűnt fel, hogy az ilyen gyönyörű sétaút rizsföldek, és nem dísznövények közt vezet.

Szerettem volna kikerülni innen, nehogy illetlen betolakodásommal a terület tulajdonosának jogos neheztelését vonjam magamra, de hiába siettem, az útnak csak nem akart vége szakadni.

Kimerülten, éhesen és szomjasan roskadtam le egy karosszékbe, mikor örömmel fedeztem fel, hogy mellettem egy kis medence áll, közepén csappal.

Sajnos, gyarló ösztöneim itt is győzedelmeskedtek a tulajdon iránti köteles tiszteleten, és a csapot megnyitva, tenyerembe folyattam a friss vizet, és mohón csillapítottam égő szomjúságomat.

Az éhség is gyötört, és az előttem álló, gyümölcstől roskadozó fák látása majdnem a kísértésbe vitt, és lelkemet csak úgy tudtam megmenteni a bűnbeeséstől, hogy erősen emlékezetembe idéztem tiszteletre méltó tanítóimnak a magántulajdonról szóló szelíd oktatását, valamint az önmegtartóztatást, mely a nem tulajdonosoknak dísze és erénye.

Már a kétségbeesés határán álltam, mikor távolról egy luxusautó tűnt fel. Vonalai finomak és fejlett technikai tudásra vallóak. Mattezüst színe és zajtalan suhanása lenyűgözött.

Annyit biztosra vettem, hogy a birtok ura érkezik, és ijedten ugrottam fel helyemről.

Első pillanatban el akartam futni, de aztán mégis jobbnak véltem nyíltan odaállni, és helyzetemet őszintén feltárni, nehogy, ha talán mégis elfognak, besurranó tolvajnak nézzenek. No meg az éhség is hajtott.

Kiálltam tehát az út közepére, és mindkét karom kitárásával jeleztem a sofőrnek tisztes szándékomat, hogy szeretném, ha személyemet megállásra érdemesítenék.

A kocsi tényleg megállott. Nagy, nyitott karosszériában a hátsó ülésen egy másik férfi foglalt helyet.

Mindkettő finom, rendkívüli értelemre valló, görög-szoborszerű arcvonásokkal, úgyhogy ha az egyik nem ült volna a volánnál, nem tudtam volna az urat a sofőrtől megkülönböztetni. Hosszú, egyenes orr, szépen ívelt szemöldök, erősen zárt ajkak, magas homlok és rideg, szenvtelen tekintet volt mindkettőjük jellemzője, ami különös módon párosult valami okos és érdeklődő kifejezéssel. Ilyen furcsa ellentétet sohasem láttam egyesülni, és annyival különösebb volt, mert arcuk mégsem hatott diszharmonikusan. Vagyis nemcsak ellentétek találkoztak, de a diszharmónia egyesült bennük a harmóniával. Mintha egy szabályos mértani idom - mosolyogna! Furcsa, bizonytalan érzés vett rajtam erőt.

A sofőr szólított meg valami idegen, lágy nyelven, amiből mit sem értettem, én pedig jelekkel felelve próbáltam megértetni, hogy nem vele akarok beszélni, hanem az utassal, akit a földesúrnak véltem.

Az úr pedig, megértvén kívánságomat, leszállt a kocsiról, és elém lépett. Most vettem észre, hogy hajszálnyira úgy volt öltözve, mint sofőrje: szürke, egybeszabott öltöny, derékon övvel, csuklóban és bokában szorosan gombolva és nagy zsebekkel, de igen finom anyagból. Úgy látszik, a por ellen használták, autókiránduláskor. Ezenkívül könnyű, puha, svájci formájú sapkát viseltek, amit gumiszalag szorított fejükre.

Mélyen meghajoltam, sapkámat ívben megemeltem.

Meglepetten láttam azonban, hogy az uraság nem fogadja köszöntésemet, ellenben zavartan nézi a kezemben feléje nyújtott sapkát, majd habozva utánanyúlt, elvette, nézegette, és csodálkozva néhány szót mondott, amit persze nem értettem. Nagy nehezen tudtam meg jelekből, hogy azt hitte, neki akarom adni a sapkámat.

Magam is kényelmetlenül éreztem magamat, látván, hogy itt az üdvözlésnek más formái vannak, amiket nem ismerek, és félve gondoltam rá, hogy az ország szabályainak nem tudása, legjobb szándékaim ellenére, mily félszeg és kellemetlen helyzetekbe sodorhat a jövőben.

Ezért kézzel-lábbal kezdtem magyarázni, hogy a tengerről jövök, ahol úszva értem partot, és hogy bocsánatért esedezem, amiért birtokát háborgatom.

Itt, bal kezemet mellemre téve, újból mélyen meghajoltam, mire ő rögtön hozzám lépett, és ahol tenyerem volt, kigombolta zubbonyomat, és mellemet vizsgálta. Nyilván félreértette, és azt hitte, mellemnek van baja.

Aki csak egyszer is volt oly idegen országban, melynek illemszabályai ismeretlenek előtte, megértheti zavaromat, amit még csak növelt, hogy azok egyáltalán nem nevettek, szemükben tárgyilagos jóindulaton kívül semmi egyebet nem láttam. Úgy látszik, korrekt úriemberek közé kerültem, akik megértik az idegen esetlenségét, udvariasan elfojtva jogos nevetésüket.

De az éhség mindjobban gyötört, és látva, hogy így semmire sem megyek, röviden gyomromra mutattam, és jelekkel magyaráztam, hogy éhes vagyok. Kissé szégyenkeztem, hogy mindjárt ilyen témával kell kezdenem, de türelmes bánásmódjuk erre felbátorított. Biztos voltam benne, hogy ez irányú kérésem is megértéssel találkozik.

Nem is csalódtam. Ezt már teljes mértékben megértették, egymásra, aztán rám néztek, és csodálkozva mutattak a fára, jelezvén, hogy szabad lett volna a gyümölcsből szakítanom. A nagylelkűség mélyen meghatott, bátortalanul letéptem egy hatalmas körtét, és mohón tömtem magamba.

Megvallom, ezzel az egy körtével nem laktam jól, de nem mertem másikra is engedélyt kérni. Reméltem, hogy mohó étvágyamat látva, úgyis megkínálnak.

Most ért az első csalódás Kazohiniában. Az előbb oly szíves úr fikarcnyit sem törődött azzal, hogy táplálkozásomat folytatom-e. Megvallom, ez kissé kellemetlenül lepett meg.

Ó, ha akkor tisztában lettem volna a viszonyokkal, nem haboztam volna annyit szedni, amennyi csak kell, de hát járatlan voltam!

Mindenesetre igyekeztem nyájas mosollyal tolmácsolni hálámat, miután meghajolni nem mertem.

Azok vonásai azonban teljesen hidegek maradtak, ami szintén furcsa ellentétben állt előbbi szíves jóindulatukkal, sőt bizonyos aggódó kutatással néztek arcomba.

Aztán néhány szót váltottak egymással, majd értésemre adták; hogy üljek be a kocsiba.

A megtiszteltetés jólesett, igyekeztem volna hálámat kifejezni, de már sehogyan sem mertem.

A kocsi megindult, majd mintegy fél mérföld után megállt. A földbirtokos kiszállt, az autó mögé került, és meglepetve láttam, hogy egy összecsukható, csillogó fémlétrát old le, amit a sofőrrel együtt kinyitnak, majd egy lámpa mellé támasztanak, a földbirtokos felmászik, kicsavarja a körtét, és másikat tesz helyére.

Csodálkoztam, hogy az ilyen munkát mért nem bízza cselédeire, de magyarázatát még nem bírtam megtalálni.

Nemsokára újra visszarakták a létrát, és továbbindultunk. Láttam, hogy az úr érdeklődve nézi ázott és gyűrött ruhámat, én pedig rendkívül szégyelltem illetlen megjelenésemet, és mindenképpen bocsánatát kérve magyaráztam, hogy akaratomon kívül kerültem ilyen, semmiképpen sem szalonképes helyzetbe. Észrevettem azonban, hogy különösen rangjelzéseim érdeklik, én pedig, kapva az alkalmon, hogy tisztesebb társadalmi rangomnak némi bizonyítékát adhatom, magyaráztam, hogy ez mit jelent, hajómon hányan voltak rangban alattam, és hogy ez a sarzsi akár Őfelsége belsőbb udvartartásába való bejutásra is jogosít. Úgy vettem azonban észre, hogy ebből ő vajmi keveset értett, és bántott a tudat, hogy esetleg nem méltányol eléggé.

Öt perc múlva újra megálltunk, kiszálltak, és megdöbbenéssel láttam, hogy mindketten piszkos köpenyeget öltenek magukra, majd az úton egy súlyos fedelet emelnek fel, és oldalukon szerelőládával eltűnnek a föld alá.

Kíváncsian magam is kiszálltam, és lenézve megállapítottam, hogy kábelt szerelnek. Úgy látszik tehát, hogy mégsem a birtok tulajdonosával hozott össze sorsom, ami újból zavarba hozott, és erősen szégyenkeztem előbbi alázatos viselkedésem miatt.

Azt sem értettem azonban, hogy akkor honnan vették a merészséget, hogy gazdájuk gyümölcseit nekem ajánlják. Nem mondhatom, hogy a legjobb vélemény alakult ki bennem erkölcseikről.

Jó fél óra múlva visszapakoltak, és továbbindultunk.

Mintegy negyedórát utaztunk, és a tájék még mindig nem változott. Lassan kezdtem már sejteni, hogy mégsem lehet mindez egy ember magánterülete. De akkor minek ez az egész csodálatos technikai berendezés? Ezt csak stratégiai okokkal tudtam magyarázni, mert ekkora alkotásokra csak a honszerelem magasztos eszméje képesítheti az embert az idegen állampolgárok ellen.

Megpróbáltam jelekkel megkérdezni, hogy miért készítették az utat ilyen fényűző módon, de úgy látszik, félreértett, mert azt válaszolta, azért, hogy ne rázzon.

A rizsföldek után gabona-, burgonya- és zöldségestáblák következtek. Néhol karcsú, beton víztornyok tűntek fel, öntözőgépek, szivattyúk, majd néhány ember kormányozott furcsa, nagy, ezüstszínű gépeket. Ezek a földművelők ugyanolyan ruhában voltak, mint útitársaim.

Itt-ott már házakat is láttam. Az elsőről azt hittem, valami különc nagyúr nyaralója. Nem volt nagy, mindössze két-három helyiség lehetett benne, de rendkívül precíz, tökéletes, szolid és magas kultúrára valló építmény. Lapos tető, óriási, négy-öttáblás ablakok, tágas terasz és napozótető-sétány. Körötte fák, bokrok, szép sorban, de virágot nem láttam. Kéménye sem volt, de volt a terasz előtt fürdőmedence vízvezetékkel, azonkívül heverő, függőágy és néhány tornaszer.

Később több ilyen villát fedeztem fel. Mind egyforma volt.

Még egyszer álltunk meg. A sofőr leszállt, egy, az út szélén álló fémszekrényt felnyitott, és abból egy csövet húzott a benzintartályhoz.

Először azt gondoltam, hogy valami különös alakú benzinkút, de a gazdáját nem láttam, amiből viszont azt hittem, hogy vízcsap. Ő azonban nyugodtan szivattyúzni kezdte, és a szaga is benzinre vallott. Fel nem foghattam, hogy őrzik meg a tolvajoktól. Őrt sem láttam a közelben, mérőóra sem volt rajta, az ajtaján pedig nem volt zár.

Továbbmentünk. Pár perc múlva, minden átmenet nélkül, városba érkeztünk.

Egy- és kétemeletes házak következtek, mindegyik hasonló stílusban, mint a mezőkön. Eleinte csodáltam, de később a nagy egyformaság és a dísztelenség valami hiány érzetét keltette bennem. Ilyen gazdag környék után cifra, tornyos palotákat vártam. Kíváncsian lestem, milyen gyönyörűek lehetnek a középületek, templomok, színházak és mondén dancingok oszlopcsarnokokkal, árkádokkal, kariatidákkal, neonreklámokkal, de egyet sem láttam.

Ellenben annál több autó és villamos akadt utunkba. Csaknem teljesen zajtalanul futottak, de olyan sebességgel, hogy csodálkoztam, hogy egyszer sem ütköztünk össze.

Az útkereszteződéseknél felül- és aluljárókon futottunk át, azonkívül hol felettünk, hol alattunk villamos gyorsvasutak vágtattak szörnyű sebességgel, és szinte síri csendben. Hamarosan megállapítottam, hogy a kocsik kereke nem vas, hanem valami különleges, zajmentes anyag, hasonló a kemény gumihoz.

De legjobban mégis az lepett meg, hogy a rengeteg ember, aki gyalog, kocsin vagy vasúton megy, mind nagyon hasonló egymáshoz, és öltözékük csaknem teljesen egyforma, olyan, mint útitársaimé. A különbség csak abban volt, hogy egyesek szürke köpenyt húztak a ruha fölé, ami azonban inkább kámzsa volt, mert sem gallérja, sem hajtókája nem volt. Legtöbbje hajadon fejjel járt, csak kevesen hordták azt a sapkát, amit útitársaim, kalapot pedig egyet sem láttam.

Cipőjüknek nem volt sarka, egy darabból öntött gumilemeznek néztem, itt-ott szellőzőlyukakkal; egyetlen csat tartotta össze. Elképzelheti az olvasó, milyen csendben jártak kocsik és emberek a gumi utakon.

Méghozzá a nők is ugyanúgy öltöztek, úgyhogy eleinte azt hittem, csupa férfit látok. Hiszen hajviseletük is egyforma volt: körbenyírt, lefésült, sima viselet, amit nem is merek frizurának nevezni. Csak később árulta el egy-egy lágyabb arcvonás, finomabb, könnyebb mozdulat, hogy ki a nő a sok egyforma közül.

Hiába vártam fényes üzleteket is. Láttam néhány ajtót különös felírással, de vasredőny nélkül. Mintha nem is üzlet lett volna, hanem utcai bejárattal bíró magánlakás. A felírás betűi igen egyszerű mértani idomok voltak. Sehol egy kirakat, csak nagy, négyszögletes ablakok, abban a sokszor látott, mattezüst fémkeretben, amelyikből itt minden készült.

Most autónk megállt, vezetőm kiszállt, és intett nekem is. Kiszálltam, a kocsi elindult, mi pedig a villamosmegállóhoz mentünk.

Igen szégyelltem, hogy kísérőmnek anyagi gondokat okozok, annál is inkább, mert nálam természetszerűleg csak angol valuta volt.

Mindazonáltal elővettem tárcámat, és átnyújtottam egy egyfontos bankjegyet, remélve, hogy a tőzsdén utólag átválthatja.

Sajnos, a bankjegy igen gyűrött és ázott volt. Kísérőm sokat forgatta, nézegette, majd jelekkel kérdezgetett valamit, amiből én persze semmit sem értettem, és aztán egyszerűen visszaadta.

Én pedig nem tudtam, hogy gavallériából teszi-e, vagy megsértődött, hogy nem adok neki rendesebb állapotban levő bankjegyet. A kétség mardosott, de nem sok időm volt a töprengésre.

A villamos ugyanis odaért, és mi felszállottunk.

Kényelmes gumi ülések fogadtak. Minden csupa ezüstös fém, üveg és bakelit. Meg kellett állapítanom, hogy soha ilyen kényelmes és finoman rugózott kocsiban nem utaztam.

Az emberek szótlanul szálltak ki és be, számunkra szinte elképzelhetetlen csendben és siető pontossággal. Csodálatos nép közé jutottam.

De minden csodálatom mellett is nyomasztó volt ez a gépiesség. Sehol egy mosoly, egy szívélyes üdvözlés. Mindenki faarccal ül, és egy szót sem szól.

Még inkább feltűnt azonban az, hogy a kocsin nem láttam kalauzt. Ennek dacára a kocsi pontosan indult, mert a vezető tükörből látta a felszállást. Perselyt is hiába kerestem, végül azt gondoltam, hogy itt mindenki bérlettel utazik. Fel nem tudtam azonban fogni, hogyan ellenőrzik akkor azt, hogy nem száll-e fel valaki, aki bérletét nem újította meg? Bárhogyan töprengtem, akkor még nem tudtam magyarázatát adni a dolognak.

De ez még csak a kezdet volt.

Egy folyóhoz értünk, két partján, mintegy száz yard szélességben, végtelen park húzódott, mögötte a már ezerszer ismételt, ultramodern villasor. Mintha itt mindenki milliomos agglegény lenne, és mintha az egész város nem volna idősebb húszévesnél. A városnak egyetlen kövén sem láttam semmit, ami a múltra emlékeztetett volna, és nem láttam egyetlen alkotást, amire azt mondhattam volna, hogy gyönyörűséget szerzett szememnek, csak a gazdagságot és kényelmet bámulhattam.

Nem láttam egyetlen szobrot vagy csak egyetlen feliratos emlékoszlopot, ami nagyjaik érdemeit hirdette volna. Nem volt diadalív, hídfő vagy akár csak egy árva szökőkút, ami műélvezetet jelentett volna, méltóan egy ilyen gazdag városhoz.

Kiszálltunk, és egy mozgólépcsőn lementünk a föld alá. Földalatti villamosmegállón voltunk. Egy perc múlva, villámszerű sebességgel, de zajtalanul, befutott egy négykocsis vonat. Erős fékezéssel megállt. Ebben a pillanatban mind a négy kocsi ajtaja szétszaladt, az emberekkel együtt beszálltunk, az utolsó felszálló behúzta az ajtót, és a vonat megindult.

Ezen a vonaton még vezető sem volt. Mint később megtudtam, itt minden magától működik. Megálláskor az ajtók maguktól nyílanak, becsukásra magától indul a vonat. Messzemenő biztonsági automaták gondoskodnak róla, hogy bele ne szaladjon az előtte menőbe, és hogy a menetidőt pontosan betartsák.

A folyó alatt alagúton süvítettünk át, majd a másik oldalra felfutva, a házak fölé jutottunk. Megállás nélkül repültünk vagy öt percet. Kocsink süvített a hihetetlen sebességtől. Alattunk háztenger, parkok, kertek kavarogtak, forogtak és örvénylettek, mellettük furcsa, jelző és irányító automaták villantak fel, és a kanyarodóknál a pálya harminc fokra dőlt meg, mint a motorverseny-pályákon, úgyannyira, hogy a vonat is teljes sebességgel vette, mi pedig valósággal odaragadtunk az üléshez a centrifugális erőtől. Szorongva gondoltam rá, mi történne, ha egyszer a kanyarodóban üzemzavar miatt megállna a kocsi.

Végre megálltunk, kísérőm intett, és leszálltunk. Köröttem kavargott a világ, ő megfogta a karomat, egy mozgójárdára vitt, amely végtelen szalag módjára futott velünk. Innen egy másik, majd egy harmadik szalagra léptünk át, mindegyik valamivel gyorsabban futott az előbbinél. A harmadikon padok voltak, erre leültünk.

Így utaztunk még vagy negyedmérföldet. Láthattam a házakat felülről. Mintha egy réten vagy parkban lettem volna. Majdnem minden háztetőn növényeket láttam: fű, bokrok, sőt konyhakerti növények és gyümölcsfák is. Meglepett, hogy kémény egyiken sem volt. Majd felálltunk, és visszalépkedve újra az álló járdára kerültünk. Mellettünk sorban fütyültek el a villámvonatok.

Most egy folytonmozgó liftbe léptünk, amely levitt bennünket a földre.

Mondhatom, partra úszásom óta nem volt olyan nyugodt érzésem, mint most. A sok ide-oda rohanó gépszörny után biztos talajon álltam.

Most gyalog mentünk pár lépést, egy mellékutcába fordultunk be, és megálltunk egy ajtó előtt, amelyen valami felírás volt.

Kísérőm intésére beléptem, és sapkámat illemtudóan levettem. Az ajtó magától tárult ki előttünk, és utánunk ugyanúgy összecsukódott.

Odabent rengeteg üvegszekrényben ezerszám hevertek ugyanazok a ruhák, miket itt mindenkin láttam.

Az üzletben azonban (másként nem tudom nevezni) senki sem volt.

Kísérőm most mértéket vett elő, megmérte a magasságomat a vállamig és derékbőségemet, majd egy polcról levett egy öltözet ruhát, és elém téve intett, hogy vegyem fel.

E percben három ember lépett be: egy férfi és két nő. Röviden beszéltek, majd hasonlóképpen válogatni kezdtek a ruhák között.

A ruhát kibontva, inget is találtam benne. A látogatókra való tekintettel azt kérdeztem vezetőmtől, hol van az öltözőhelyiség, de nem értette meg a kérdést. Majd úgy kísérleteztem, hogy a hölgyekre mutattam, az öltözködést imitáltam, aztán az ajtóra mutatva jeleztem, hogy valahol másutt szeretnék próbálni.

Erre vezetőm szó nélkül odalépett a hölgyek egyikéhez, néhány rövid szót váltott vele (meg kell jegyeznem, hogy beszédjök és szavaik igen rövidek és könnyen kiejthetők voltak), majd az egyik hölggyel visszatért.

Udvariasan meghajtottam magam, és kezet nyújtva bemutatkoztam.

- Gulliver vagyok - mondtam, lehető nyájas mosollyal.

A hölgy azonban újra azzal a különös csodálattal nézett arcomba anélkül, hogy visszamosolygott volna, feléje nyújtott kezemet pedig megfogta, két keze közt zavartan forgatta, nézegette, kutatta, majd értetlenül elengedte.

Látván azonban, hogy vezetőm újra félreértette kívánságomat, megint a hölgyekre, az ajtóra és a ruhára mutogatva próbáltam megértetni magamat, mire azok helyeslően bólogattak, karomat megfogva kivezettek az utcára, és ott olyasvalami történt velem, amit elmondani is szégyellek.

A hölgy ugyanis a nyílt, forgalmas utcán kigombolta és lehúzta rólam a kabátot, utána letérdelt, és kigombolta nadrágomat is.

Kimondhatatlan szégyen pírja öntötte el arcomat, és az irtózat kiáltásával fogtam össze testemen nadrágomat. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy szörnyű félreértésről van szó, hogy egy hölgy ilynemű segítségét álmomban sem merészeltem kívánni.

Azok pedig minden megilletődés nélkül mutogatták, hogy ruhámat okvetlenül le kell vetnem, mire összevissza beszéltem spanyolul, portugálul és németül, magyarázva, hogy egy angol állampolgár ilyen szégyent nem tűrhet személyes becsületén, mely egyben nemzetem becsülete is. Diplomáciai megtorlással fenyegetőztem, de minden hiába, mert azok nem értették.

Már sokan megálltak, többen kérdezősködtek, agyamon pedig hirtelen keresztülcikázott a rettentő gondolat, hogy az őrültek országába jutottam, ahol egyedül vagyok, senki meg nem ment, és védtelenül ki vagyok szolgáltatva szeszélyüknek. Mi lesz még itt? - gondoltam a szörnyű jövőre, és balsejtelmem nemsokára be is teljesedett.

Azok ugyanis pár szóval tanakodtak, majd többen nekem estek, és minden sivalkodásom ellenére ott, a nyílt utcán lefogtak, lefektettek, az előbbi hölgy pedig nadrágomat lehúzta.

Torkomszakadtából rendőrért kiabáltam, de hiába. Egyetlen ember sem indult szánalomra irántam, csak bambán és értetlenül nézték egy szerencsétlen embertársuk meghurcoltatását.

Utána ingem és alsónadrágom következett, és én ott feküdtem mindenki csúfságára pucéran, autók, villamosok és járókelők forgatagában.

A körülállók arcán azonban csak csodálkozást és zavart láttam, ami végleg meggyőzött, hogy az őrültek közé kerültem.

Most a hölgy az új inget akarta feladni, de én minden erőmet összeszedve, kitéptem magamat kezeikből, az inget elkaptam, és egyik kezemmel szeméremrészemet eltakarva, sietve húztam magamra.

Mikor ezt a többiek látták, elengedtek, és átadták a ruhát, amit ugyanolyan sietve kapkodtam magamra, régi ruháimat pedig otthagytam, miután zsebeimből mindent átraktam.

Arcom égett a szégyentől, és vezetőm karját megragadva könyörögtem, hogy gyorsan tűnjünk el.

Pár pillanatnyi tanakodás után az bele is egyezett, és elindultunk. Most én vittem őt, és sietve rántottam be egy mellékutcába, ott újra gondjaira bízva magamat.

Szívem a torkomban zakatolt a minden kultúrát megcsúfoló barbarizmuson. Úgy látszik, itt az emberélet és szabadság semmi védelemben nem részesül, legalább eddig még rendőrt nem láttam, sehol egy revolveres vagy szuronyos ember. Hogy tudnak ezek nyugodtan aludni?

Egyben megvolt a véleményem az itteni nők becsületéről, akik a legkisebb szégyenérzet nélkül ragadtatják magukat ilyen trágár és erkölcstelen cselekedetre, amilyenre hazám illedelmes és szemérmes hölgyei sohasem vetemednének. És akkor sem a nyílt utcán!

Őrültek és cédák országa! Elgondolni is szörnyű, hogy itt olcsó pénzért minden nő megkapható!

Meg kell azonban vallanom, hogy a ruha egészen különlegesen finom és könnyű volt. Ilyen könnyen és kényelemben még nem éreztem magam. A legfinomabban omló skót szövet közel se jöhet hozzá.

Fogalmam sem volt, hányadik utcán járunk. Mind egyforma széles, fákkal, bokrokkal szegélyezett volt, és teljesen egyforma házakkal, csak a forgalom különböztette meg egyiket a másiktól.

Vezetőm most egy másik, feliratos ajtón tessékelt be. Ezek az ajtók is mind egyformák: üvegtáblás, zár nélküli ajtók, amit be sem kellett lökni, mert közeledésre magától felnyílt. Úgy látszik, láthatatlan sugár irányította. Sokat töprengtem rajta, hogyan zárják be, de nem tudtam megfejteni.

Megpróbáltam ugyan jelekkel megkérdezni, hogy miért nem lehet bezárni, de úgy látszik, kísérőm ezt sem értette, mert azt felelte, hogy azért, mert akkor nem nyílna ki.

Óriási vendéglőhelyiségbe jutottunk, amely az egész ház földszintjét elfoglalta. Csak a végében volt egy üvegfallal elzárt rész, e mögött fehér köpenyes emberek kezeltek ismeretlen célú, ezüstös gépeket. Kétségtelen, hogy konyha volt, de semmi sem emlékeztetett a mi konyhánk berendezésére. Tartályokat és rengeteg csőhálózatot láttam, szelepekkel, feszmérőkkel, titokzatos villamos műszerekkel, amelyek hullámvonalakat írtak széles papírszalagokra. U alakú csövekben folyadékoszlop hintázott, egy táblán, kerek üveglapok mögött, színes jelzőfények villantak, egy dob sebesen forgott, és egyéb gépcsodák végezték kiszabott munkájukat.

Sok kis asztal mellett ugyanazok a kényelmes karszékek állottak, amiket már sokszor láttam. A falak hézagmentes, vajsárga, porcelánszerű réteggel borítva. Feltűnő volt, milyen tágas utak nyílnak az asztalok közt úgy, hogy bár sokan tartózkodtak ott, tolongás nem volt.

Meglepő csend uralkodott, csak az evőeszközök csörgését hallottam.

Két asztalsor közt, mint a kísértetek libbentünk végig a szivacsos gumiszőnyegen, és a legelső üres asztalhoz leültünk.

Ekkor vettem észre, hogy az asztalok mellett, a túlsó oldalon, lassan mozog egy végtelen szalag, rajta egyenlő távolságra ezüstös fényű dobozok, evőeszközök, poharak.

Ezekből vezetőm egyszerűen leemelt kettőt, és az egyiket elém tette. Első pillanatra nem tudtam, mit kell vele kezdeni, de vezetőm felnyitotta a saját dobozát, és a benne levő ételt kanalazni kezdte, én pedig követtem példáját.

És most már valóban nem tudtam, mint vélekedjem ezekről a furcsa emberekről, akik egyszer brutálisak, máskor gyengédek és szolgálatkészek.

Mikor pedig az ismeretlen, pépszerű eledelt megkóstoltam, az elragadtatástól felkiáltottam.

Valami rendkívüli étel volt. Ízében valahogyan egyesítve volt a fogolypecsenye nehéz zamata a mustár könnyű savanyúságával. Benne volt az erdő illata, a húsos császárkörte levének csorduló szimfóniája, nehéz borok mámora és a forrásvíz üdítő józansága. Mondhatom, az egész életet vettem általa magamhoz.

Most jöttem csak rá, hogy milyen éhes vagyok valójában, hiszen csak egy körtét ettem partra úszásom óta. Mohón estem neki, és egykettőre bekebeleztem.

Vezetőm pedig az üres edényt szó nélkül elvette előlem, és az asztal közepére állítva, egy gombot nyomott meg, mire az asztal megnyílt, a doboz elsüllyedt, majd minden visszazáródott. A sima, sárga üvegfelületen alig látszott a csapóajtó körvonala.

Vezetőm pedig, éhségemet látva, újra vett egy dobozt a futószalagról, és elém tette.

Ennyi szívjóság rendkívül meghatott. Mélyen megbántam előbbi gondolataimat Meghatottan rebegtem néhány köszönő szót, és könnyek tolultak szemembe.

Vezetőm ezt látva hozzám hajolt, és látható ijedelemmel tekintett rám. Hirtelen két keze közé fogta arcomat, és a világosság felé fordítva, összeráncolt homlokkal fürkészte.

Majd felállt.

- Elo! Elo! - kiáltotta.

Az ottlevők közül egy ember felállt, hozzám jött, vezetőm arcomra mutogatva pár szót mondott, az pedig táskát húzott elő zsebéből.

A táskából egy apró fecskendőt vett ki, majd arcomhoz érintve, beleszívta könnyeimet, azután kinyomta egy apró üvegbe, amely talán negyedhüvelyk nagyságú lehetett.

Most szemhéjamat lehúzva, aggodalmasan kezdte szememet vizsgálni, amiből láttam, hogy orvossal van dolgom.

Megint elfogott a rémület, és újra kísértett a rettentő sejtelem, hogy őrültek közé kerültem.

Meg akartam győzni, hogy semmi baja szememnek, letöröltem könnyeimet, és mosolyogtam, ami újabb feltűnést keltett.

Pár szót tanakodtak, majd az orvos elment, én pedig vegyes érzelmekkel leültem megenni a második adagot, de lényegesen kisebb étvággyal.

Annyit azonban láttam, hogy tökéletlenségeiktől eltekintve, sokat köszönhetek nekik. Eszembe jutott, hogy kísérőm ruhámat ki sem fizethette, mert elfutottam, és ő, nehogy magamra maradjak, inkább velem jött, kitéve magát annak, hogy mint rablót keressék, és hogy itt is ő vendégel engem. Mindenképpen meg akartam téríteni kiadásait.

Azt már láttam, hogy bankjegyeinket nem ismeri, de szerencsére volt nálam néhány arany- és ezüstpénz is. Tárcámat kiürítve, átadtam neki a tartalmát. Sokat forgatta, nézegette, jelekkel kérdezte, hogy mit csináljon vele, én pedig a konyha felé mutogattam, de ő a pénzt szájába véve, kínos, rágó grimaszokkal mutatta, hogy ebből nem lehet ebédet főzni. Nem voltam tisztában vele, hogy gavallériája készteti-e élcelni, vagy pedig egyáltalán nem ismeri pénzünket. Megpróbáltam magyarázni a célt, de nagyon nehezen ment; végül is lemondtam róla, és az érméket visszatettem tárcámba.

Most vezetőm intett, felálltunk és eltávoztunk. Azt hittem, az ebéd árát is valami automatába fogja bedobni. Meg akartam lesni, hogy majd ott kézzelfoghatóbban magyarázhassam meg pénzem lényegét, de meg kellett állapítanom, hogy itt sem fizetett. Most már igazán tele voltam kíváncsisággal életmódjuk iránt, és nem volt mód beszélgetni.

Hat óra körül lehetett, az utcákon tengernyi lámpa gyúlt ki, de úgy elburkolva, hogy jóformán árnyék nélkül haladtunk. A fény nem volt sárga, sem fehér, hanem olyan, mint a nap: elterülő, tiszta, nyugodt fényáradat.

Mintegy tíz percig gyalogolhattunk ugyanolyan forgalomban, mint délelőtt. A suhanó gépkocsik alakjait alig tudtam kivenni, olyan gyorsan tűntek el. Pedig soha annyi különös kocsit nem láttam. Egyiken hosszú tartály volt, a vezetőt nem is láttam, másikról emelőkarok nyúltak a magasba, egyik óriás fémszájat tátott előre, olyant is láttam, amelyiknek felül is volt kereke, hogy a hátán is tudott futni.

Néha nagy, torpedószerű test úszott el felettünk, mindenütt egy drótvezetéket követve anélkül, hogy azzal bármi kapcsolatban lett volna. Az emberek néma utakon, hangtalan cipőben, a járművek, ha lehet, még hangtalanabbul, de mind rohant. A gépeknek ez a néma boszorkánytánca különös módon megfosztott biztonságérzetemtől. Mintha nem lenne nehézségi erő, csak a testetlen sebesség suhanása.

Az egész olyan valószínűtlenül hatott, mintha mindez valójában nem is volna, vagy legalább nem lenne pillér, amelyre az egész támaszkodik. És az arcok is olyan furcsán idegenszerűek: szokatlan arányosságukból jóakarat és visszariasztó megközelíthetetlenség árad az emberre.

Hirtelen bajtársaimra gondoltam, kikkel annyi kellemes estét töltöttem a klubban, és akik azóta talán az óceán fenekén nyugosznak hullámsírjukban. Szívem elszorult, és nagy szükségét éreztem egy élő embernek, egy barátnak, akihez melegen szólhatnék, és elmondhatnám benyomásaimat, mert furcsa, de ezekről az a benyomásom volt, mintha nem élnének. Mintha e mögött a szörnyű tökéletesség mögött nem volna tartalom.

És amint az utcákat róttuk, még egy érzés támadt fel bennem, és mindinkább erőt vett rajtam, de pontos mibenlétéről még nem tudtam számot adni magamnak.

Úgy éreztem, hogy nagyon jó volna az oltár elé vetni magamat, hogy felsikoltsak. De miért? Mit tudom én! Érdekes, hogy míg odahaza nem voltam túl vallásosnak mondható, most egyszerre megérteni véltem a vallás egész keletkezését és bennünk rejlő gyökereit. Egy templomot kerestem, ahol szívemet kiönthetem anélkül, hogy könnyeimre orvosok tátsák a szájukat.

Jelekkel az égre mutatva, próbáltam kísérőmet a templom felől kérdezni, mire ő ugyancsak jelekkel megnyugtatott, hogy nem fog esni. Szóval, ezt sem értette meg, mint eddig annyi más értelmes kérdést. Nem sokat törődtem kudarcommal, gondolván, hogy a templomot úgyis észre fogom venni, de hiába kerestem. Minden ház reménytelenül egyforma és dísztelen volt, és ki tudja, hogy e vigasztalan skatulyák közül melyikbe szorították bele a templomot.

Most megálltunk egy ajtó előtt, amely szintén kitárult előttünk.

Bementünk. Liftbe léptünk, amely a második, legfelsőbb emeletre vitt bennünket. A liftből kilépve, üveges loggiára jutottunk, melynek minden ablaka fel volt húzva, és a hátsó kertre nyílt. Lent körülbelül ötven yard hosszú és ugyanolyan széles park terült el, azon túl másik ház következett, kerítés nélkül. Az utakon kényelmes, gumi heverők, különböző lugasok és mindez gyönyörűen világítva.

A heverőkön többen feküdtek, az utakon járkáltak, de mindenki egyedül és némán. Sehol egy társaság, sehol egy bizalmas csoport, sehol egy jókedvű, hahotázó, meghitt sarok vagy egy vitatkozó félkaréj.

A kertből tücsökkoncert és bódító hársfaillat szállt fel. Érthetetlen emberek! Mert, íme, szeretik a növényt, és kifeküsznek a gyepre, ablakaik nagyok, tágasok, napos teraszok, a kertekben ott a szokásos fürdőmedence, ami mind a szívvel teljes ember tulajdona. Hát akkor mégis miért ez az elkülönülő ridegség? Mért nem becsülik meg egymást kedves szóval, szívvel, meleg barátsággal?

A teraszról egy szobába léptünk, melynek lámpái beléptünkre maguktól kigyulladtak, az ablakokat pedig vezetőm gombnyomással bezárta.

A falak ugyanolyan vajsárgák voltak, mint az étkezőben. A szobában három szék, egy heverő, egy fotőj, egy négyszegletes asztal, de semmi sem fából, hanem a már sokszor látott, bakelithoz hasonló anyagból. A padló ugyanilyen, szőnyegnek, függönynek nyoma sincsen. Az ablak mellett lyukasztott fémlemezekkel borított fűtőtest, a sarokban pedig telefon, villamos óra és néhány olyan készülék, amelyek rendeltetéséről fogalmam sem volt. A falon néhány eltolható, üvegszerű ablak mögött könyvek álltak. Amint a szekrények, úgy az ágy is a falba volt süllyesztve, gombnyomásra kifordult, és visszafordítva a falban elhelyezett porszívó önműködően kitisztította és kiszellőztette.

Aztán a fürdőszobába mentünk. Nem untatom az olvasót a túlságos részletezéssel, az eddigiekből úgyis láthatja a lényeget. Házigazdám tartózkodás nélkül levetkezett előttem, majd nekem is követnem kellett példáját, hogy a tus alatt megtisztálkodjunk, ami nagyon jólesett.

Utána egy faliszekrényből ágyneműt vett ki számomra, a földön elhelyezve nagyszerű fekvőhelyet készített, és intett, hogy feküdjek le.

Megvallom, kissé furcsán hatott rám, hogy a vendéget fekteti a földre. Nem mintha fekvőhelyem nem lett volna elég kényelmes, mert a gumimatrac egyformán puha, akármire teszik, de az eljárás valahogyan gyenge fényt vetett gazdám jólneveltségére. Igyekeztem magamban mentegetni, hogy végtére közönséges villanyszerelő, de akkor meg mire magyarázzam ezt a drága és rendkívül finom berendezést?

Mindenesetre annyit egy villanyszerelőtől is elvár az ember, hogy a forma kedvéért az ággyal kínálja meg vendégét, hiszen tudhatta, hogy jó modorom úgysem engedte volna elfogadni. Újból sóhajtva gondoltam drága hazámra, ahol az emberek finomabbak, kedvesek, gavallérok, és a házigazda mindig a legjobb falatokat ajánlja vendégének, úgyis tudva, hogy az szabadkozik, és a legrosszabbat veszi ki.

Lefeküdtem tehát, míg gazdám különböző rugós és súlyzós tornaszereket vett elő, és a teraszra ment gyakorolni magát.

Negyedóra múlva visszajött, lefeküdt, egyet tapsolt, mire a villany elaludt.

Engem az izgalmak még sokáig ébren tartottak, egyébként sem voltam szokva ilyen korai lefekvéshez. Úgy láttam, gazdám mégiscsak a jobbmódúak közé tartozik, de akkor meg mért nem tart szolgát, vagy legalább mért nem házasodik meg?

Kazohiniában töltött első napom a megfejthetetlen kérdések tömkelegével zárult, és izgatottan vártam a másnapot, hogy mindezekre választ kapjak.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 20:54 | Üzenet # 4 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Harmadik fejezet

 Szerzőt orvosok vizsgálják meg - Kórházban helyezik el a belohinek közé, és megtanítják nyelvökre - Azonkívül megismerjük a kazo fogalmát, ami az országnak alapelve, jobban mondva állapota

Reggel hat órakor keltünk. A tus alatt megtisztálkodtunk, majd gazdám a telefonhoz lépett, és valakivel pár szót váltott.

Később engem is odaszólított, és arcomat egy lencse elé tartva, pár percig társalogtak.

Aztán intett, és megindultunk. Az utcán újra felvitt bennünket a lift a házak tetejére, majd a mozgójárdán elmentünk a gyorsvasút megállóhelyéhez, és ott vonatba beszállva, végigrepültünk a város felett.

Most már jobban figyeltem, de semmi változatosságot nem fedeztem fel. Sehol egy torony, egy oszlopcsarnok, egy kiemelkedő épület, sőt temetőt sem láttam.

Egyszer gyárak fölé érkeztünk, legalábbis erre vallott az épületek különösebb elrendezése. A felfelé nyíló tetőablakok, az udvaron kanyargó sínek. De az épületnek nem volt sem kéménye, sem kerítése.

Később tudtam meg, hogy mindent villamossággal végeztetnek. Ez mozgatja a gépeket, főzi az ebédet, süti a kenyeret, ez fűt a szobákban, tisztít, mos, szellőztet. A lángot csak a laboratóriumokban ismerik.

Majd mezőkre értünk, ahol a vonat töltésen futott végig. Hegyek és erdők közé kerültünk.

Egy nagy épülettömb tűnt fel előttünk. A vonat itt föld alá futott, és erős fékezéssel megállott.

Kiszálltunk. Mellettünk egy másik vonat fémkocsijai csillogtak, de egészen másformák. Sokan szálltak ki belőlük, némelyikük bekötött kézzel, arccal, volt, akit hordágyon vittek. Innen láttam, hogy kórházba jutottunk.

Liftbe szálltunk, ami egyenesen az egyik épület halljába vitt.

Most vezetőm folyosókon vezetett át, míg az egyik szobába belépve, különös gépek között találtam magamat.

A készülékek közt két ember járkált, egyik jöttünkre hozzám lépett, vezetőm rám mutogatva, pár szót váltott vele, az pedig egy székbe ültetett.

Vezetőm most szó nélkül megfordult és távozott. Kételyek gyötörtek, mert nem tudtam, hogy végleg magamra fog-e hagyni vagy visszatér, de nem köszönt, és így megnyugodtam, hogy nem leszek egyedül olyan ember társaságában, aki még annyit sem tud rólam, mint vezetőm.

Új gondviselőm, aki - mint később kiderült - tényleg orvos volt, szembeült velem, pupillámat figyelte, térdreflexeimet kopogtatta, majd cipőmet levétetve, egy ismeretlen gép elé állított.

Hófehérre zománcozott, széles talpú oszlopon egy nagy, lapos korong állott, melyen körben elhelyezve több skálázott üvegablak volt. Az oszlopból néhány tucat csuklós fémkar nyúlt ki, egyiknek végén fémtányér, másikon tű, harmadikon szívófej és egyéb, furcsa szerszámok. A gép olyanforma volt, mint egy százkarú hindu istenszobor. Tetején néhány tűhegyes, csillogó fémcsúcs.

Az orvos széket tolt elém, én pedig vegyes érzelmekkel helyet foglaltam. Különösen azt a kart néztem gyanakodva, amelynek végén tű volt.

Az orvos pedig éppen ezt fogta meg. Ruháimat vállamnál megnyitotta, és a tűt a legkisebb emóció nélkül lapockámba szúrta.

Éppen tiltakozni akartam a felesleges kínzatás ellen, mikor semmi bajom, de a meglepetéstől elállt a szavam. A szúrásból ugyanis semmit sem éreztem, bár az orvos előzőleg semmi érzéstelenítést nem végzett.

Bámulva tekintettem a furcsa szerkezetre. Annak ablakai mögött ebben a pillanatban fénysávok gyulladtak ki, melyek fel-alá himbálóztak, többször színt változtatva.

Most az orvos egyéb karokat tapasztott homlokomra, mellemre, halántékomra és hátamra. A fények újból erősen himbálóztak az üvegablakok mögött, a gép tetején a fémcsúcsokból villamos kisugárzás foszforeszkált, majd a fénycsíkok lassan megállapodtak. Ekkor csengetés hallatszott, a gépből széles, jelekkel teleírt papírszalag kígyózott elő, amit az orvos letépett, és nagyítóval megvizsgált.

A szoba váratlanul elsötétült, és a szemben levő üvegfalon tavaszi rét jelent meg. A földet csodálatos virágszőnyeg borította, a bokrok virágtól voltak terhesek, és minden virág kivétel nélkül fehér. A rétet lágy szellő borzolta, és amint ez a szellő arcomat érintette, teli tüdővel élvezhettem az üde, tavaszi illatot. A bokrokból madárdal zengett.

De ez a nagy fehérség lassan színét változtatta. Előbb sárga, majd kék mezt öltött a mező, végül egészen valószínűtlen ultramarinszínbe ment át, utána pedig pirosba öltözött.

Ugyanakkor a bokrokból fehér ruhás férfiak és nők léptek elő, és lassú léptekkel haladtak át a színen. Testük ringott, karjuk ütemre lendült, és a madárdal is ennek az ütemnek megfelelően lüktetett. Volt benne valami a táncból, de sokkal egyszerűbb, természetesebb.

Eddigi, meglehetősen nyomott érzéseim után mindenesetre felüdítő és érdekes látvány volt. Bámultam az alakok tökéletes plaszticitását és az illatot, amit nálunk eddig semmiféle technikai berendezéssel nem lehet létrehozni a mozikban. Azonkívül eleinte határozott műélvezetet is nyújtott a látvány. Sajnos azonban a szép apoteózist néhány olyan melléfogás rontotta, amely jelentékenyen csökkentette művészi értékét, és a merész dilettantizmus benyomását keltette.

A virágos mező ugyanis részekre tagozódott. Kék, sárga és piros kockák kerültek egymás mellé, majd egymásba folytak, szinte birkóztak, a madárének lüktetése pedig lassanként annyira mesterkéltté vált, hogy a szép hangulatból kizökkentem. Tetézte még ezt az, hogy a madárdalba idegen, autószirénaszerű hangok, valamint recsegő és sípoló hangszerek is beleszóltak. A szereplők öltözékei pedig ugyancsak megváltoztak: a lenge, fehér, tavaszi köpenyek átváltoztak nehéz, prémszegélyű öltözékekké, majd ezeken sárgaréz övek jelentek meg, melyekről fénylő, kék kövek lógtak, végül pedig a tavaszi illatba egyéb, oda nem tartozó illatok vegyültek: fodormenta-, éter-, sőt kénszagot is éreztem.

Most már - őszintén szólva - kezdtem nem érteni a dolgot. De nem sok időm volt töprengeni, mert a szoba kivilágosodott, a kép eltűnt, a szagot ventillátorok sivítva szívták ki, a gép zizegett, új papírszalag jött ki belőle, amit az orvos letépett és megvizsgált.

Újra sötét lett.

A falon egy narancs képe jelent meg, aztán mellette egy másik, egy harmadik, egy negyedik, és így tovább. Ezzel együtt olyan kellemes narancsillat áradt felém, hogy összefolyt a nyál a számban, és nagy vágyam támadt egyet elkölteni.

Mikor azonban már egész halom emelkedett, a narancsok elkezdtek sorokba rendeződni, végül pedig egyetlen narancsfal állott velem szemben.

Most a narancsok lassan egymásba folytak, a határvonalak eltűntek, és csak a színük maradt meg, mintha a szoba fala narancsszínűre lett volna festve. Ezzel együtt az illat is eltűnt.

A szín aztán mind élénkebb tónusba ment át, majd lakkos fényt nyert, és végül olyan tündöklően csillogott, amit semmiféle általunk ismert festék nem érne utol.

Ezzel azonban hirtelen kivilágosodott a szoba, a gép zizegett, új papírszalagot vetett ki, amit az orvos megvizsgált, én pedig tanácstalanul ültem, mert fogalmam sem volt, mi lehetett az értelme, miért csinálták, és mi volt az összefüggés a falon történtek közt.

Újból sötét lett.

A falon, a bal sarokban egy ember jelent meg. Kimerülten rogyott egy székbe, homlokát megtörölte. Ugyanez ismétlődött a jobb sarokban: megjelent egy másik ember, és leült. Most mind a kettő előtt asztal jelent meg, az asztalokon pedig ugyanolyan ételesdobozok, amilyent az étkezőben magam is láttam.

Az első ember sietve nyitotta fel dobozát, mohón esett az ételnek, de még bele sem márthatta kanalát, mikor a másik hozzálépett, elvette előle és - kiöntötte.

A nem várt fordulat meglepett, de mielőtt magamhoz térhettem volna, a támadó visszaült helyére, az asztalon viszont új doboz jelent meg. Az éhes ember újból nekilátott, de a támadó újból hozzálépett, és kiöntötte az ételt.

Ez már valósággal felháborított, és csak az éhes ember türelmét csodáltam, hogy a támadó újból megtorlás nélkül végezhette galád tettét.

De ez még nem volt elég. A jelenet harmadszor is szóról szóra megismétlődött! A hihetetlen szemtelenség annyira felháborított, hogy szinte oda akartam ugrani, elégtételt venni a szegény, ügyefogyott fráter helyett. Igaz, hogy legszívesebben annak is megmondtam volna a véleményemet.

Most immár a negyedik doboz jelent meg az asztalon. Az éhes ember felnyitotta, mire a támadó újra felállt.

Ez már több volt a soknál. Éreztem, hogy ha most sem veri képen, meg fogok pukkadni.

Ekkor azonban az éhes is felállt. Pattanásig feszült idegekkel vártam a nagy, megkönnyebbítő nyaklevest, de nem ez történt.

Az éhes ember ezt kiáltotta:

- Elo! Elo!

Erre többen a színre futottak, a támadót körülvették, és kényszerítették helyére leülni. Most pedig olyan dolog történt, ami mindennek inkább nevezhető, mint a drámai csomó megoldásának.

Az éhes ember ugyanis felnyitotta a támadó dobozát, belemártotta kanalát, és - megetette a támadót, miközben a többiek lefogva tartották! Ezalatt állandóan magyarázott neki, de minden remegés nélkül hangjában. Mikor pedig az egész adagot belediktálták, felemelték, három ember elvezette, az éhes pedig végre nekiült saját adagjának, és megette.

Ezzel újra világos lett a szoba, engem pedig a legnagyobb hiányérzet töltött el. Ebből a történetből nemcsak a drámai igazságszolgáltatás hiányzott, de mindennapi igazságérzetemet is mélyen feldúlta. Nem mondom, hogy a támadó ételét is ugyanúgy ki kellett volna önteni, elvégre kár az ételért, de legalább valami leckét adtak volna neki, hogy máskor elmenjen a kedve hasonló önkényes akcióktól! Vagy ha már olyan félénk civil közönségről van szó, amely ettől is irtózik, adták volna legalább rendőrkézre hogy a rács mögött legyen alkalma eltűnődni a jó modor szabályain. De megetetni?!

Ebből a történetből teljesen hiányzott az egyensúly, a megnyugtató igazságszolgáltatás. Kibillent, félrecsúszott és befejezetlen volt.

Miért? És főként miért kellett ezt nekem mind végignéznem? Pszichotechnikai vizsgának néztem az egész ügyet, de minek kell olyan történettel traktálni az áldozatot, ami minden logikán és rendszeren kívül esik? Mit lehet az ilyenből megállapítani?

Az orvos azonban kihúzta lapockámból a tűt, a gépből új szalagot tépett le, megvizsgálta és csengetett.

Két másik társa lépett be, intettek, hogy menjek velük, majd újra folyosókon át kijutottunk egy óriási parkba, és ezen át egy földszintes épületbe mentünk.

Egy alacsony helyiségbe vezettek, ahol meztelenre vetkőzve egy székbe kellett ülnöm. Mikor beleültem, rémülten fedeztem fel annak karján a villamosszékhez hasonló rézlemezeket, és hirtelen az a gyanú villant át agyamon, hogy hazám valamelyik ellenségének kezébe kerültem. Rémes sejtelmeimet csak megerősítve láttam, mikor egy hatalmas fémkalapot akartak a fejembe nyomni, amely vezeték végén lógott a plafonról, és belsejéből különös sistergés hallatszott.

Sikoltva felugrottam, és ki akartam futni, de ketten hozzám ugrottak, lefogtak, lenyomtak a székbe, odaszíjaztak, és a kalapot a fejembe nyomták, majd jól rákötözték.

Arcomon kiütött a verejték, mindenféle nyelven kiabálva tiltakoztam, rugdalóztam, de a túlerővel szemben tehetetlen voltam, és erőm fogytával szememet behunyva, lelkemet Istennek ajánlva, feladtam a küzdelmet.

Most egy harmadik ember a falon egy kapcsolót zárt, én pedig éreztem, hogy minden hajam szála az égnek mered. Akkor az ijedségnek tulajdonítottam, de később kiderült, hogy a belém bocsátott statikus elektromosság okozta. A kalapból halk berregés hallatszott, majd leemelték fejemről, és végre megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy élek.

Kezemet feloldozták, és amint fejemen végigsimítottam, minden tisztázódott: megnyírtak. Ugyanaz a körbenyírt, frizurátlan hajviseletem volt, mint nekik. Az egész nyírás alig tartott öt másodpercig. Most már sokkal nyugodtabban néztem az elkövetkezendők elé.

Ezután székem megindult, a másik helyiségben új sapkát szereltek a fejemre. Hamarosan langyos víz öntötte el fejemet, egy körben forgó kefe megmosta, majd mikor néhány másodperc múlva leemelték a sapkát, hajam már szárazon, lefésülve feküdt.

Innen még egy vízmedencén vitt át székem, aztán meleg levegőt fújtak rám, végül egy nagy csövön vonultam át, melyben furcsa, lila fény villódzott.

Utána vadonatúj ruhát adtak rám, ugyanolyat, amilyent a városban kaptam, és végül egy kényelmes, tiszta kis szobába vezettek, megmagyarázták, hogy ez lesz az otthonom, és magamra hagytak. A szoba berendezése egyébként ugyanolyan volt, mint amilyet vezetőmnél láttam. Ez megnyugtatott, mert már attól tartottam, hogy előbbi sajnálatos félreértésem miatt őrültnek néznek.

De most mi lesz?

Nem volt sok időm töprengeni. Pár perc múlva belépett egy ember, megfogta karomat, és azt mondta: "ba." Majd a lábamra mutatott: "bola" - mondta, és intett, hogy ismételjem.

Tehát nyelvüket akarták megtanítani, aminek nagyon örültem. Végre remélhettem, hogy világosság derül az eddigi sok megfejtetlen kérdésre. Most önmagára mutatott.

- Zatamon - mondta.

Megértettem. Ez a neve.

A többi részlettel nem is untatom az olvasót. Elég az hozzá, hogy a további időt nyelvtanulással töltöttem, és egy hónap múlva tökéletesén beszéltem velük.

Nyelvük ugyanis roppant egyszerű. Ábécéjük harminc betűből áll: tizenöt magánhangzó és tizenöt mássalhangzó. A mássalhangzók közül hiányzik az "r", "q", "x" és "c", viszont több magánhangzójuk van, például egy torokból ejtett "i", egy az "é" és "ő" között álló hang és sok más.

Általában nagyon kényelmes beszédjök van, a nehezebb és kettős hangzókat nem ismerik, szavaikban a magán- és mássalhangzók mindig felváltva követik egymást. A betűk jelei is teljesen egyszerűek: vízszintes, ferde és függőleges vonalak álló és fekvő ellipszis, a mi "v" betűnk négyféle helyzetben, kör, deltoid alakú betű stb. Szóval mind mértani idom, ami oly jellegzetesen illeszkedett bele az itteni környezetbe.

Számozásra is betűket használtak. Minden számjegynek két neve volt: egy magán- és egy mássalhangzó, amiből az olvasó már láthatja, hogy nem a tízes, hanem a tizenötös számrendszert használták. Például az egyes neve "e" és "l", a tizenkettesé "i" és "m", a tizennégyesé "ü" és "z". Ez a számokat nagyon megrövidíti leírásban, kimondásban egyaránt, ugyanis a számokat a magán- és mássalhangzók felváltva egymás után ragasztásával fejezik ki. Például ez a szám 3331, a tizenötös számrendszerben csak három jeggyel írandó, így 14-12-1, ők pedig így írták, és így mondták ki: "zil."

Időbeosztásukra nem használták az órát és percet, hanem a nap fel volt osztva 50 625 részre (ami 15-nek a negyedik hatványa), ez az időtartam valamivel nagyobb, mint a mi másodpercünk. És például amit mi így fejezünk ki: "délután 6 óra, 32 perc, 11 másodperc", azt ők egyszerűen így mondják: "kalaz", ami az éjféltől elmúlt időegységek száma volt. Később megtanultam, milyen könnyű így telefonszámokat megjegyezni.

Szavaik rendkívül rövidek, és az volt a benyomásom, hogy nyelvüket is mesterségesen állították össze, mert a legtöbbször használt szók a legrövidebbek. Minden szó jellegét meg lehet állapítani az első betűjéből, mert például b-vel kezdődnek az összes főnevek, mint a már említett "ba" és "bola". Z-vel kezdődnek a személynevek, k-val a melléknevek, míg a szókezdő magánhangzókkal az igéket jelzik. Az, hogy a szavak jellegének jellemzői elöl vannak, a beszédet könnyebben érthetővé teszi, mert a figyelem jobban megoszlik a szóban.

A hangsúllyal is sokkal többet fejeznek ki, mint a mi nyelveink. Náluk külön hangsúlya van annak, ha valaki tanácsol, ha felszólít, ha helyesel vagy cáfol. Ugyanúgy a szórend is nagyon változatos, és egyetlen szó elcserélése más értelmet ad a mondatnak. És mindez nagyon könnyen megtanulható, mert nyelvöknek az a furcsa sajátossága van, hogy nem ismeri a kivételeket.

Hogy példát mondjak, a mi parlamentjeinkben hosszas vita tud kifejlődni afölött, hogy ki jobb-, ki baloldali, ki a hazafi, ki internacionalista, ki a diktatúra, ki a liberalizmus híve. Az ő nyelvökben a hangsúly, a szórend, képzők ezer variációja nem az ilyen fogalmakat, mint diktatúra, liberalizmus, hazafiság stb., hanem a szándékot, célt fejezi ki. Éppen azért ilyenekre nincs is kifejezésük, ellenben annál többet hallottam ezt a két szót: kazo és kazi.

Minthogy ezzel a két szóval még sokszor fog az olvasó találkozni, ezeket kissé bővebben kell tárgyalnunk.

Egyik sem fordítható le egyetlen európai nyelvre sem. Ha valamely cselekedetre azt mondták: "ez kazo", annyit jelentett, mintha nálunk ezt mondanák: "törvényes, jogos." De csak körülbelül ennyit. Lássuk ugyanis, mire alkalmazták ezt a szót? Kazo a gavalléria, méltányosság, türelem, önérzet és igazságosság között van. Valami általános, igazságos szándékot jelent, de egyik szóval sem fordítható, mert nálunk gavallériának számítják a pincérnek adott shillinges borravalót, ami náluk nem kazo, mert túlfizetése valaminek. De méltányosság sem, mert ebbe az engedékenység fogalma vegyül, holott ők a kazóba a szív beleszólását nem ismerik. Szigorú matematikai fogalom a szolgálat és ellenszolgálat egyenlőségére, olyanforma, mint nálunk a fizikában az akció és reakció elve. Ha valaki, aki nehezebb munkát végez, többet is eszik, az nekik kazo. Ha valaki azért eszik többet, mert gyomra így kívánja, az is kazo. Ha a beteg, aki nem dolgozik, finomabb ételeket kíván, az is kazo.

Az is kazo, hogy ha valakit baj ér, a többiek munkájukat félretéve segítenek neki, de csak addig, amíg szükséges.

Mondhatom, sok időmbe tellett, míg ezt a fogalmat megértettem. Hogy olvasóimmal valahogy mégis megismertessem, ezzel a definícióval próbálom megközelíteni:

Kazo az a tiszta értelem, ami matematikai egyenesben és világosságban látja maga előtt, hogy mikor hogyan kell tennie, hogy a társadalmon keresztül az egyén a lehető legnagyobb jólétet és kényelmet érje el.

Tehát a munkát, pihenést, alvást, sportot, táplálkozást úgy beosztani, embertársainkkal szemben úgy viselkedni, hogy a legtöbbet termelhessük, de egészségünket felesleges túlfeszítéssel ne rontsuk. Ha valaki ennél kevesebbet dolgozik, nem kazo, mert amit ő meghagyott, másnak többletként kell elvégeznie, aki ezt fáradtan, csak saját kárára teheti. Ne feledjük: a kazo nem egyéni, hanem általános értelmű: ami másnak nem kazo, az nekem sem az.

A kazóba persze beleértendő az egyéni képesség is. A tehetségesebb, erősebb többet produkál, de ugyanannyiért. Nálunk ez igazságtalannak tűnik fel, náluk pedig éppoly természetes, mint hogy egy tökéletesebb géptől kevesebb üzemanyag mellett nagyobb teljesítményt kívánunk, hiszen ennyit bír el, ilyennek és ezért is hozták létre. Beleértik bajba jutott társaik segítését, mert mondom, nem egyéni, hanem általános elv. Ha szükséges, az egész város munkája megállna egyetlen ember megmentéséért. És a legcsodálatosabb, hogy - mint később látni fogjuk - a kazóban semmi érzelmi jelleg nincs. Sőt, számos esetben olyanra is alkalmazták, ami semmi kapcsolatban nem volt az emberi társadalommal. Ha például a nyulak elrágták a fiatal fákat, azt is kazónak minősítették, de ha a nyúlanya felfalta saját fiait, az nem volt kazo. Ember legyen, aki megérti őket!

Ennek ellentéte a kazi. Ha például valaki új ruhát vesz ki a raktárból, mikor még a régit használhatná. Vagy ha valaki kényszerítő szükség nélkül zavarja embertársai cselekvését, például szükségen felül, feleslegesen beszélget olyan dolgokról, amik sem magának, sem a másiknak nem jelentenek hasznot, vagy mondjuk, egy kerti pihenőszékre kijelentené, hogy oda más akkor sem ülhet, mikor ő nem ül rajta.

Ha valaki, mondjuk, egy kerti pihenőn fekszik, nincs más hely, egy másik odajön, felszólítja, hogy adja át, és az nem hajlandó, úgy az eset akkor kazo, ha a pihenő fáradtabb, ellenesetben kazi.

Mikor tanulmányaim folyamán idáig eljutottam, kissé bizonytalannak éreztem az egészet. Megkérdeztem Zatamont, hogy kerülik el, hogy kazi dolgok történhessenek.

- Kazo ember csak kazo dolgot cselekszik - felelte.

- Úgy látom - mondottam -, nem értetted, mit kérdeztem. (A magázást nem ismerik.) Hogyan tudja az, aki le akar ülni a padra, hogy ő a fáradtabb?

Csodálkozva nézett rám.

- Hát, ha elkéri a másik helyét, csak ő lehet fáradtabb!

- De honnan tudja?

- Mert ez a kazo!

Láttam, hogy nem értjük egymást.

- De hogy lát bele a másikba?

- Megmondtam már - felelte. - Mert a kazo így van. Van például egy hangyafaj. Ha ezek közül egyik mézet talál, azzal teleszívja magát. Ha mármost egy társával találkozik, amelyik nem talált mézet és éhesebb, akkor szájukat összetapasztják, és a jóllakott hangya addig ad át mézet magából, míg egyformán jóllakottak lesznek. Honnan tudja a jóllakott hangya, hogy a másik éhesebb, és honnan tudja mindkettő, mikor lesznek egyformán jóllakottak?

- Nos, honnan tudja? - kérdeztem mohó kíváncsisággal, mert azt hittem, fejlettebb tudásuk révén feltárul előttem egy nálunk még megfejtetlen természeti titok.

- Onnan, hogy a jóllakottabb mézet ad át az éhesebbnek, és akkor lesznek egyformán jóllakottak, mikor szétválnak.

Az ostoba felelet meglepett. Egyáltalán nem ilyet vártam tőle. De akárhányszor kérdeztem, nem tudtam kivezetni ebből az önmagába záródó gondolatmenetből. És mindig azzal fejezte be: a kazo így van. Ezért hát nem is kutattam tovább, gondoltam, majd megismerem magamtól.

Önmagukat hineknek nevezik, ami talán megfelel az "ember" szónak, de mint minden szó, ez is szándékkal és céllal van kapcsolatban, amint azt az olvasó mindjárt látni fogja.

Ha ugyanis valakinek a viselkedése nem felel meg a kazo törvényeinek, az ilyet nem nevezik hinnek. Viszont ennek elnevezésére is több szavuk van aszerint, hogy az illető ismerethiányból vagy pedig nem akarásból követ el kazi dolgokat. A tudatlanokat belohineknek, az ellenszegülőket behineknek nevezik, és nagyon érdekes az ezekről vallott felfogásuk is.

A belohinek fogalma megfelel talán annak, amit mi az "iskolázatlan" szóval jelölünk. Idetartoznak tehát a gyerekek és azok, akik valami új foglalkozást kezdenek. Ezeket iskolákba küldik, de kényszert alig alkalmaznak, legfeljebb a gyermekkor első stádiumában. Az a meggyőződésük ugyanis, hogy ép ésszel senki sem követ el kazi dolgokat.

Ebből következik, hogy nevelésük is gyökeresen eltér a mienktől. Mert míg nálunk az iskola fő célja, hogy a gyermekeket erényes és tisztes állampolgárokká nevelje, lelküket a szép és nemes dolgok iránt fogékonnyá tegye, őnáluk mindez ismeretlen fogalom, és az iskola nem egyéb, mint fizikai, kémiai, egészségügyi és technikai ismeretek forrása.

Persze megkérdeztem Zatamont, hogyan érhető el pusztán technikai ismeretek tanításával a kazi cselekedetek elkerülése. Erre ő ezt felelte:

- Technikai ismeretek és ép ész birtokában nem képzelhető, hogy valaki mégis meg akarná enni a villanylámpát.

Persze ellene vetettem, hogy nem erről szóltam, hanem hogy hogyan lehet erkölcsi szabályok nélkül irányítani az ember erkölcsi felfogását. Erre így felelt:

- Mi értelme volna azt tanítanunk, hogy mit szabad és mit nem szabad megennünk? Ennek több hátránya volna: egyrészt komplikálná a nevelést, mert az üvegen kívül meg kellene említenünk a követ, vasat, nikkelt és sok ezer dolgot is. Másrészt nem is célravezető, mert ha az ember csak a szabályokat hallja, és nem maguknak a dolgoknak lényegét ismeri, nélkülözi az automatikus iránytűt, és sohasem fog tudni maga cselekedni, eltekintve attól, hogy a szellem mindenkinek vele született tulajdona, amiből az irányító nevelés elvenne valamit, holott a tanításnak nem elvenni, hanem hozzátenni a célja. Végül pedig felesleges is, mert mint mondottam, ha épeszű ember megismeri a valóságot, tilalom nélkül sem fog üveget enni. A tilalmat csak bolondnak kell magyarázni, annak pedig úgyis hiába.

Láttam, hogy megint félreértett, és megjegyeztem, hogy nem az üveg megevéséről szólok, hanem a kazi életmód és cselekedetek elkerüléséről, de válaszul csak ezt hajtogatta:

- Éppen ezt magyaráztam.

Annyit mindenesetre leszögezhetek, hogy a kazónak semmi köze sincs az erkölcshöz, mert a kazót magát nem is tanítják, hanem valami tudásbeli állapotot jelöl, amit ha valaki megszerez, és elméje ép, az szerintök magától betartja. Ők maguk egymás közt nem is nagyon emlegették, mint ahogy mi nem beszélünk egymás közt az ábécéről, de én mint idegen, annál többet hallottam, mert járatlan létemre lépten-nyomon beleütköztem.

A kazót nem is felfogásnak tekintették, hanem azt mondták, hogy a kazo maga a létező világ valósága. Ezzel szemben a kazi nem erkölcstelent, bűnt vagy illetlent jelentett, hanem valami olyasfélét, mint nálunk ez a szó: "abszurdum", ami tehát a fizikai tényekkel ellenkezik. Mondhatom, elég furcsa volt az egész, különösen mikor a kazo többi szabályaival is megismerkedtem, mert az olvasó látni fogja, hogy a kazo az igazságos életmódon túl sok egyébre is kiterjeszkedett, amit már igazságtalannak és bántónak véltem.

Ezek után már érthetővé válik a harmadik csoportról, a behinekről alkotott véleményük is, akik tehát a természettudományi ismeretek birtokában is kazi dolgokat cselekszenek. Behineknek tekintik nemcsak azt, aki az üveget megeszi, hanem aki egy fáradt embert felállít a padról, vagy fáradtan is feláll hogy egy kevésbé fáradtnak átadja a helyét, úgyszintén aki többet vagy kevesebbet dolgozik, mint amennyit megerőltetés nélkül végezhet, aki más ételét elveszi, vagy sajátját másnak adja, holott önmaga éhesebb stb.

Az olvasó bizonyára észrevette ebből, hogy a behin szó két fogalmat egyesit. Mert aki más ételét elveszi, az nálunk gonosztevő, aki sajátját botorul másnak adja, az bolond. Ők viszont mindkettőt egy szóval fejezték ki: a behinnel, tekintet nélkül arra, hogy valaki magának vagy másnak okoz kárt.

Látjuk tehát, hogy az embereket minőség szerint háromféleképpen nevezték, de ezek a külön szavak nem azt jelentették, hogy a behint más embernek tekintik. Egyáltalán nem tekintették embernek, mintha egészen más emberfajjal vagy állatokkal lett volna dolguk.

A behineket egyébként külön helyre zárták, amit nem tudom, minek nevezhetnék inkább: internálótábornak vagy tébolydának. Innen az emberi életbe kijönniök nem volt szabad.

Szerencsére engem nem néztek sem őrültnek, sem gonosztevőnek, csak tanítandó belohinnek.

Most már országuk nevét is megértheti az olvasó: Kazohinia annyi, mint az emberi lét tiszta valóságát ismerők országa.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 20:56 | Üzenet # 5 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Negyedik fejezet

Szerzőt kibocsátják a városba, ahol igen furcsa dolgokat tapasztal - A hinek egyáltalában nem ismerik a pénzt, mégis gazdagok - Szerző vitája a pénzről és a termelésről - Megismeri utcáikat, parkjaikat, az éttermet és a könyvtárt - Meddő kutatásai a hinek múltja és erkölcsei után

Így tehát mint szerény tanuló vagy szerintök belohin, ki voltam téve annak, hogy az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomám dacára szégyenszemre beosztanak valami alsóbb fokú iskolába.

Azt be kellett látnom, hogy természettudományi ismereteik fejlettebbek, de mint hazám hű polgára, jól tudtam, hogy nemcsak objektív tények vannak a világon, hanem hazafiúi kötelességek is, és óvakodtam ezt a tényt előttük is elismerni, nehogy alaptalan tápot nyújtsak nemzeti felfuvalkodásuknak.

Hogy tehát e méltatlanságot elkerüljem, tapintatosan megemlítettem Zatamonnak diplomámat, amely minden szerénységem mellett is tanúsít némi tudást és tanultságot. Nem mulaszthattam el azonban megjegyezni, hogy ennek semmibevétele egyben nemzetem lebecsülését is jelentené.

Zatamon azonban azt felelte, hagy az élet mindenkinek magánügye, ő tudja, milyen ismeretei hiányoznak. Belohinségem csak azt jelenti, hogy bárkitől bármit kérdezek, az felelni fog.

Így tudtam meg, hogy voltaképpen nem is vagyok a kórházhoz kötve, bármikor kimehetek a városba, csak egy igazolványt kell magammal vinnem, ami bizonyítja, hogy belohin vagyok, mert különben nem kapnék minden kérdésemre választ.

Ez kissé meglepett, és még furcsább megvilágításba helyezte előttem amúgy sem túlságos udvariasságukat. Zatamon e tekintetben csak azt mondta, hogy a behinek szoktak feleslegesen kérdezősködni, és a túl kíváncsi embert a hinek esetleg behinnek nézik.

Erre még inkább csodálkoztam, megkérdeztem, hogy miért, de válasza megnyugtatott.

- A behinek - úgymond - sokszor megállítják a járókelőket, és a legkülönbözőbb nem létező, tehát kazi dolgokról kezdenek beszélni.

Itt jegyzeteit vette elő, és abból olvasott fel részleteket:

- Az egyik behin például azt állította, hogy a szilvát nem kell megenni, hanem eltenni és szemlélni. Mikor az okát kérdezték, ezt felelte: "mert kék". Egy másik azt erősítgette, hogy a fák beszélnek, egy harmadik azt, hogy az embereknek szenvedniök kell, mert az az éhséget csillapítja, egy negyedik azt követelte, hogy akik őt meglátják, tegyék kezüket a hasukra, egy ötödik pedig sapka helyett drótkarikát tett a fejére, és mindenkinek magyarázni kezdte, hogy az neki megfelelőbb, mert így ő magasabb.

Ez végre megnyugtatott. Láttam, hová céloz, és én is megnyugtattam őt, hogy nálam elmezavartól nem kell tartania.

Az igazolványt azonban kiállította, én pedig elhatároztam, hogy kimegyek a városba.

Ennek a kirándulásnak első meglepetése az volt, hogy a hineknek nincs pénzük.

Már idejöttömkor feltűnt ugyan, hogy akkori vezetőm sehol sem fizetett, de hogy a pénz teljességgel hiányozhat, akkor nem tudtam elképzelni.

Erre mindjárt akkor jöttem rá, mikor a kórház földalattivasút-állomására kiléptem.

Biztosra vettem, hogy ilyen haladott város vasutai elfogadják az idegen valutát, tehát szemem rögtön a pénztárt kereste. Minthogy ezt sehol sem láttam, a legelső hint meg akartam kérdezni, de most jutott eszembe, hogy alapos tanulásom dacára nem tudtam, hogy hívják nyelvükön a pénzt és a pénztárt. Érdekes, hogy ez a hiány eddig nem tűnt fel.

Tudtam azonban, hogy hazám a humanitás és a kultúra terjesztésében mindig vezető szerepet játszott, mire ékes bizonyíték gyarmataink és az ilyen értelmű szavak nemzetközi elterjedtsége, tehát a legelső hinhez odalépve, így szóltam:

- Money! Business!

Legnagyobb csodálkozásomra nem értette, mire tárcámat elővéve, ércpénzt mutattam neki, és nyelvükön megmagyaráztam, hogy szeretném becserélni az övékre, de azt felelte, hogy náluk ilyen nincs.

Erre megkérdeztem, hogyan juthatok a villamoson a városba, mire szó nélkül megfordult, és ott akart hagyni. Én éppen felháborodva akartam tiltakozni az alaptalan gőg ellen, amilyent még Spanyolországban sem tapasztaltam, mikor eszembe jutottak Zatamon szavai, és belohin igazolványomat elővéve, felmutattam neki.

A hin egyszerre megváltozott, és részletesen, szinte bőbeszédűen elmondta a felszállásnak minden technikai részletét. Hogy az ajtó nyílása után be kell lépni, leülni s a többi. Kijelentettem, hogy nem vagyok hülye, hanem azt kérdeztem, hogy kell-e valakinek ilyen fémdarabokat adni, hogy a kocsi elvigyen.

Ő viszont azt felelte, hogy aki nem ismeri a felszállás technikai részleteit, az nem feltétlenül hülye, de aki fémdarabokat akar a kocsi indításához használni, bár jól tudja, hogy a kocsit villany hajtja, annak ép elméjében már könnyebben lehetne kételkedni, és ebbeli nézetétől csak belohin igazolványom tartja vissza.

Mondhatom, sok kínba került, míg megértettem, hogy a pénzt egyáltalán nem ismerik.

Mikor a kocsi megérkezett, és beszálltunk, első kérdésem az volt, hogy ők hogyan bonyolítják le az áruforgalmat. Kiderült, hogy minden teljesen pénz nélkül történik. A gyárak és az őstermelés kitermeli a javakat, de fizetést senki sem kap. Ellenben a javak közprédául állanak a raktárakban, melyekből mindenki annyit visz el, amennyit akar. El nem tudtam képzelni, hogy e fejetlenségben hogyan tudják fenntartani a rendet.

Képzeljük el, mi lenne, ha például vasutaink kalauz és jegy nélkül, ingyen szállítanák az utasokat. A biztos csődtől eltekintve is nem volna az a kocsipark, ami a megnövekedett forgalmat le tudná bonyolítani.

Megkérdeztem hát, nem fordul-e elő náluk, hogy az emberek céltalanul és feleslegesen utazgatnak a villamoson.

- Nem - felelte. - Ez már kazi volna.

- De így, kalauz nélkül mégis könnyen előfordulhat!

Persze meg kellett magyaráznom, hogy mi a kalauz, mire azt felelte, hogy éppen az volna kazi, ha egy ember csak azért volna a villamoson, hogy céltalanul és feleslegesen utazgasson, holott a kocsi nélküle is megy.

Újból meg kellett magyaráznom, hogy a kalauz arra való, hogy a céltalan és felesleges utazgatásokat megakadályozza, amire az ember egyébként igen hajlamos.

- De miért tenné? - kérdezte. - Hiszen mindenkinek van alkalma idejét hasznos foglalkozással tölteni.

- Hát hogy, mondjuk, munka helyett kiutazzon a hegyekbe, ott leüljön, és jólesőt lásson.

Szépet akartam mondani, de erre sincs szavuk, valamint a turisztikára sem.

- Hogy esne jól - felelte -, ha valaki pihent izmokkal tétlenül leül az erdőben? Aki nem dolgozik, az nem érzi jónak a pihenést.

- Nem leülni, hanem hogy, mondjuk, felmenjen a hegyre, hogy jólessen nézni a környéket és a virágokat.

A gyönyörködésre sincs szavuk.

Nem értette, mire elmondtam, hogy nálunk vannak, akik nem dolgoznak, de elernyedt izmaikat sporttal edzik, amiből meg azt következtette, hogy eszerint azok nehéz szellemi munkát végeznek, és kijelentette, hogy ilyenek számára ők is rendes tornatermeket és erdei üdülőket tartanak fenn.

De semmiképpen sem értette, hogy ha valaki szellemi munkát sem végez, mért nem áll a gép mellé vagy tol talicskát, mikor az sokkal értelmesebb és érdekesebb, mert hasznos munka, mert valóság, míg az önmagáért űzött sport csak képzelt munka, halvány pótszere az életnek, amiben a szerencsétlen sportolók nem részesülnek.

Megjegyeztem, hogy az élet örömeiben éppen azok részesednek, akiket mi gazdagoknak nevezünk, szemben a szegényekkel, és a gazdagok nem végeznek munkát.

- És kiket neveztek gazdagoknak, kiket szegényeknek?

- Ezek a szavak a pénz elosztását jelentik. Gazdag az, akinek sok pénz jutott, szegény az, akinek kevés van belőle.

- És minek alapján oszlik meg a pénz?

- Ha valakinek sok pénze van, az gazdag. Az ilyen gyárat alapít vagy kereskedik. Ez tehát több pénzt keres, mint a szegény, akinek ehhez nincs elég pénze.

Ezt kissé zavarosnak minősítette, homályosan valami "természetes kiindulópontot" követelt, és hosszas magyarázat után is csak annyit értett meg, hogy némelyeknek sok pénzük van, másoknak kevés. Majd, némi töprengés után felkiáltott.

- De hiszen eszerint pénz nincs is!

- Hogyne volna! - mondtam meglepetve.

- Ami a természetben nincs, az egyáltalán nincs.

És hiába mutattam meg neki a pénzemet, csak megerősítve látta állítását, mert - úgymond - valahányszor ő pénzt kért tőlem, csak papírt, aranyat vagy ezüstöt tudtam neki mutatni, de pénzt nem.

Sohasem szerettem a szellemtelen szójátékot, és csak udvariasságom nem engedte erre figyelmeztetni. Ezért tehát inkább arról kérdeztem, hogy ők hogyan bonyolítják le a cserét.

Erre azt felelte, hogy nem tudja ugyan, miért kellene kicserélni, mondjuk, kabátainkat, hisz az övé ugyanúgy jó neki, mint nekem az enyém, de ha ennek mégis szüksége merülne fel, akkor sem érti, mi köze ehhez a pénznek.

- Mert a pénz megkönnyíti a cserét - feleltem -, és így előmozdítja a gazdasági fejlődést.

Erre mindjárt megváltozott, zsebéből jegyzőkönyvet vett elő, és kért, hogy fejtsem ki ezt bővebben, mert hasznos tanulságait közölni szeretné az illetékes termelési tényezőkkel.

Én pedig boldogan álltam rendelkezésére, annyival is inkább, mert tudtam, hogy haladottabb intézményeink ismertetésével hazám dicsőségét öregbítem.

Részletesen elbeszéltem, hogy a pénzt egy központi bank bocsátja ki, különböző címletekben, melyből mindenkinek jut érdeme szerint, és ez egyben jogosítvány, hogy a pénz birtokosa a közös munka gyümölcséből megfelelően részesedjék. Elmondtam a pénz előnyeit, hogy bármily jószágra becserélhető, és így szabad választást biztosít a javakban. Hogy a pénz révén lehetővé válik, hogy eladott cikkeink ellenértékét tetszés szerinti időben és felosztva vagy egyesítve váltsuk át más cikkekre s a többi.

Annak a nézetének adott kifejezést, hogy a csere mégsem lehet könnyebb, ha ezt a pénzcserével összekötve, a munkát megkétszerezzük, de - mint mondta - ez nem is fontos, inkább arra kíváncsi, mennyiben mozdítja elő a pénz a termelést.

Megmagyaráztam, hogy így sok kispénzű ember összeállhat, és gyárat alapíthat, éspedig úgy, hogy részvényeket vásárolnak.

- Az mi? - kérdezte.

- Az emberi elme egy másik nagyszerű találmánya. Egy másik papír, amit a pénz ellenében adnak.

- És ha így megháromszorozzuk a csere munkáját, hol a könnyítés?

- Ott, hogy ezek a papírok indítják meg a munkát.

Gyanúsan nézett rám.

- Mit szólnál ahhoz - kérdezte -, ha azt mondanám, hogy innen az ülésről csak akkor tudnék felállni, ha előbb noteszomnak egy lapját neked nyújtanám át? Ugyebár, ennek semmi köze a valósághoz, tehát nem létező dolog?

Megdöbbentett ez a naivitás, de igyekeztem nevetésemet visszafojtani. De hiába magyaráztam, hogy a pénz hogyan indítja meg a munkát, konokul azt felelte, hogy már érti a dolgot, de úgy látszik, mi nem értjük, mert a munka megindításának minden józan elme szerint egyetlen előfeltétele a munka megindítása, nem papírok csereberélése, melyek a valóságban nem is léteznek, és kár kitalálni.

Bizonygattam, hogy a pénz nagyon is létezik, és hogy ez mennyire igaz, annak fényes bizonyítéka a világválság, amely miatt valósággal megállott a termelés.

- És miért? - kérdezte.

- Mert nincs pénz.

Mire megint azt kérdezte, hogy miért találunk ki olyat, ami nincs.

Türelmem végére értem, bosszúsan hallgattam, és ő sem kérdezett többet. Azt hittem, megsértődött. Egypercnyi hallgatás után azonban ugyanolyan szenvtelen hangon megszólalt:

- És hogy tudjátok a pénz ellenére biztosítani, hogy kazi cselekedetek ne forduljanak elő?

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy senki se vegye el a másik sajátját, és senki sajátját ne vegye el a másik.

Csodálkoztam, hogy kérdezhet ilyet pont ő, akiknél a javak közpréda, tehát nem is létezhetik a saját fogalma. Megmagyaráztam, hogy éppen a pénz biztosítja a társadalmi egyensúlyt, vagyis hogy mindenkinek fogalma legyen róla, hogy mi a sajátja.

Ő pedig a legártatlanabb hangon magyarázta, hogy már tudja, hogy mi zavarja a mi látásunkat. Mikor a gazdag ember pénzt ad az áruért, olyan érzése van, mintha valamit egyensúlyba hozott volna, és ha vásárlásaival már jóval túl is haladta a sajátját, akkor is azt hiszi, hogy a kazo egyensúly határán belül maradt.

Gazdagjainkon mélyen szánakozott, hogy így megfosztottuk őket látásuktól, nem dolgozhatnak, kényszerítjük őket mások kenyerét elenni, miáltal a termelés csökken, és nő a nyomor.

Ez ellen élénken tiltakoztam, mondván, hogy éppen gazdagjaink tartják fenn a gyárakat és vállalatokat, miáltal sok szegény embernek adnak kenyeret.

Ezt megint nem értette, mire megmagyaráztam, hogy milyen nagy hasznot jelent az országra a nagypénzű ember, hogy például, ha valaki külföldről jön be hozzánk, megtiltjuk neki a munkavállalást, hogy el ne vegye mások kenyerét.

Amint beszéltem, kutatóan nézte arcomat, majd válasz helyett újra elkérte belohin igazolványomat. Hümmögve többször átolvasta, és azt mondta, úgy látszik, ma kissé kifáradtam a tanulásban, jobb lesz, ha néhány órát sétálok a levegőn.

Élénken tiltakoztam, kijelentettem, hogy elmém teljes tisztaságának birtokában vagyok, és azt, hogy mindez nem ostobaság, bizonyítja, hogy Európa legfejlettebb gazdaságú államában mindez tény és valóság.

Ő azonban nem válaszolt.

Bosszantott ez a gőg, és csak vendég mivoltom tudata akadályozott meg abban, hogy sérelmemért elégtételt vegyek.

Így szótlanul utaztam tovább, ő nem érdeklődött célom felől, én pedig, mikor a folyópartra értünk, találomra kiszálltam.

A parton elhúzódó széles, nagy parkba mentem, amely a gondozottság és elhanyagoltság iskolapéldája volt egyszerre. Tükörsimára hengerelt, kavicsos utak, ezüstfényű lámpaoszlopokkal, néhol földbe süllyeszthető üvegfallal védett sétány és sok gumiülésű szék.

Viszont sem szobrokat, sem szökőkutakat nem láttam. Pázsitjukon a fűvel együtt nőtt a dudva, a fákat csak felületesen nyírták, dísznövénynek pedig nyomát sem láttam. Meg kellett azonban adni, hogy a levegő kitűnő volt, mintha nem egy nagyváros közepén levő parkban, hanem valóban kint az erdőben lennék.

Egy kis terület alacsony zsineggel volt körülvéve. Belül, a fű között, néhány sarjadzó faültetvényt láttam. A zsineg mellett tábla volt, ezzel a felírással:

"Nem hasznos ide belépni"

A park egyik részén egy tisztásra jutottam. Egyedül itt láttam nyírott füvet.

A tisztást félkör alakban kényelmes napozóheverők szegélyezték, melyeken itt-ott emberek hevertek vagy ültek. Néhány tornaszert láttam és furcsa villamos gépeket, melyeknek rendeltetéséről fogalmam sem volt.

A legérdekesebb azonban a középen elhelyezett büfé volt. A büfé falán csapok, melyek hideg tejet és üdítő italokat adtak, egy hűtőszekrény, benne papírdobozokban különböző szilárd ételek és egy rekeszben papírpoharak.

A hinek egymásnak adták a kilincset, ettek, ittak, kiszolgáló személyzetnek nyomát sem láttam.

A napozókon neglizsében heverő hinek, a gazdátlan büfé és az egész miliő ugyanazt az intim benyomást keltették bennem, mint ideérkezésem alkalmával a rizsföldek: mintha nem köztéren volnék, hanem egy vendéglátó főúr garden-partyjára volnék hivatalos. Mondhatom, európai szememnek nagyon különös volt látni a társadalmat, melynek minden tagja gazdag anélkül, hogy egyetlen pennyje volna. Mintha az egész társadalom egy háztartást alkotott volna, melyen belül nincsenek pénzügyi problémák, írott szabály, elhatárolt terület, állásgondok, hanem ahol a családtagok szabadon járnak-kelnek, segítenek egymásnak a házi munkában, és az asztal közepére tett tálból kimerik részüket. Meleg, barátságos és családi hangulatot éreztem, amilyet emberek között még sohasem.

És mindezekkel oly éles ellentétben volt a hinek teljes szótlansága.

A közpréda új, friss benyomása magamat is elragadott, és felhajtottam egy gyümölcsszörpöt, de jólneveltségem nem engedte, hogy nagyon igénybe vegyem vendégszeretetüket. Magam mellett éreztem az udvarias házigazdát, aki bár úriemberhez illően kínálja, de nem nézi jó szemmel a torkos vendéget.

A büfé mellé állva néztem a hinek jövés-menését. Valami felfoghatatlan ellentét nyilvánult meg az egészben. Az a csodálatos gondoskodás az emberekről, ami a meleg, családias szeretet legfelsőbb fokára látszott mutatni, és hogy amellett itt mégis mindenki idegen, még csak egy köszönést sem hallani. Egyik a másik számára egyszerűen nem létezik.

Szerettem volna egyikkel beszédbe elegyedni, hogy megkérdezzem efelől. Végül az egyiket meg is szólítottam.

- Úgy látszik, szép időnk van - mondtam.

Az rám nézett, egy pillanatig állt, majd válaszra sem méltatva, otthagyott.

Mondhatom, modoruk határozottan sértő. De nem volt sok időm töprengeni rajta, mert ebben a percben egy enyhe szélroham jött, és a következő pillanatban szemem fájdalmasan zárult össze. Porszem került bele, én pedig bárhogy is dörzsöltem, nem akart kijönni.

Fejemet lehajtva, vakon álltam, mikor jobbról és balról két kéz fogta meg karomat. Amint makacsul lezáródó pilláim látni engedték, két hin fogott meg, és vezetni kezdett.

Ennyi gyöngédség rendkívül meghatott, és zavartan hebegtem néhány köszönő szót, ami annál nehezebb volt, mert ilyen szavakat sem ismertem.

Azt hittem, vízcsaphoz vezetnek, és annál nagyobb volt meglepetésem, mikor egy útra kiérve megálltak, a legelső autót odaintették, besegítettek, aztán szó nélkül eltűntek, az autó pedig megfordult, és nagy sebességgel elfutott velem.

Jóformán időm sem volt kérdezni, hová megyünk, mikor már meg is állt, a vezető kisegített, egy házba vezetett, ott átadott egy harmadiknak, és ő is eltűnt, mint a kámfor.

Ez utóbbi egy orvosi műszerekkel teli szobába vezetett, leültetett egy székbe, mire jött egy negyedik, aki szemhéjamat felemelte, kivette belőle a porszemet, utána azt mondta: kész, és eltűnt az ajtón.

Tanácstalanul álltam egyedül a rendelőben, és nem tudtam, mi fog történni.

Úgy tízpercnyi várakozás után végre eluntam a dolgot, az elsőtől, aki utamba akadt, megkérdeztem, hogy kell-e még valamit tennem, de mint eddig mindenki, ez sem a kérdésre felelt, hanem azt mondta, hogy az az én dolgom, és otthagyott. Erre eltávoztam.

Így hát megint az utcán voltam, és az előzőeket átgondolva úgy tűnt fel az egész, mint egy nagy automata, amely a bedobott tárgyat elkapja, egyik kar a másiknak adja, a kerekek megtisztítják, fényesítik, hajtogatják, hengerelik, és a végén kihull a kész áru, amiről azonban sem a tárgy, sem a gép nem tehet, mert egyszerűen megtörtént az egész.

Utcáikat járva, tüzetesen szemlélhettem berendezéseiket. Minden ötven lépésre nyilvános telefont láttam a házak falába süllyesztett fülkében, ami persze szintén ingyen működött. Sok raktárt láttam, miknek tartalmát a felírás hirdette, odabent pedig a fogpasztától a dinamógépig minden cikk gazdátlanul, de a legnagyobb rendben felhalmozva, és mindenki annyit és azt visz belőle, amennyit és amit akar.

Láttam postahivatalt, de csak csomagokat hoztak feladni. A csomagokat pedig nemcsak nem jegyezték be, de a legtöbb tárgyat be sem burkolták. Egy komplikált mikroszkópról cédula lógott, arra volt felírva a cím. A hin letette egy hosszú asztalra, és távozott. A feladókon kívül egy lelket sem láttam a teremben.

Hátul két ajtót láttam, ezzel a felírással: "Irányító helyiség." Alatta egy másik tábla: "Bent szellemi munka folyik." Nálunk ezt így írták volna ki: "Tilos a bemenet."

Tízpercnyi figyelés után láttam, hogy az asztal megindul, és az ajtón keresztül eltűnik az irányító helyiségben, mialatt a terem másik oldalán egy ugyanolyan asztal jön ki üresen. Az bizonyos, hogy itt nem volt sorban állás, de fel nem tudtam fogni, hogy lehet ekkora forgalmat feljegyzések, vevények ellenőrzése nélkül pontosan és biztonságban lebonyolítani.

Bár igen nehéz őket beszédre bírni, de előbbi szolgálatkész viselkedésük felbátorított, és meg is kérdeztem az egyik feladótól.

Azt válaszolta, hogy ha minden küldeményt könyvbe jegyeznének, az nemhogy segítené, de hátráltatná a forgalmat.

Megkérdeztem, nem fordul-e elő ilyen könnyelmű kezelés mellett, hogy bizonyos kezek között egyes csomagoknak lába kél. Erre azt felelte, hogy egy régen bebizonyított fizikai tétel szerint a természetben anyag nem veszhet el.

Akkor megint az az érzésem támadt, hogy ez is másról beszél, de később rá kellett jönnöm, hogy a lopást egyszerűen nem ismerik, ami őszinte bámulatra ragadott. Így még rejtélyesebbnek tűnt fel előttem ez a nevelés nélküli erkölcs, minek fenntartására a technikai ismeretek önmagukban semmi esetre sem elegendők. Valaminek lenni kell mögöttük, az bizonyos, de mi az, és hogyan fogom megismerni?

Aztán megkérdeztem, hol adják fel a leveleket és táviratokat, mire kiderült, hogy minden lakásnak és üzemnek saját csőpostavezetéke van, amibe a leveleket behelyezik, az elhozza a központba, az viszont ugyanígy továbbítja a címzettnek. Megjegyezte, hogy ez kissé nehézkes módja a levelezésnek (számomra csodálatosan könnyű volt), de a jövő évben új csőpostadobozokat helyeznek üzembe, melyeken egy beállító szerkezet lesz. Ennek beállításával a doboz magától eltalál a címzett vonalára. Levelezés azonban alig van, az üzeneteket többnyire telefonon bonyolítják le. Ha a keresett szám nem jelentkezik, az sem baj, mert az üzenetet a készülék felveszi, szalagra rögzíti, és bármikor lehallgatható.

Gyomrom korgása azonban az ebédidőre figyelmeztetett, tehát a legelső étkezőbe betérve, asztalhoz ültem, és a futószalagról leemeltem az ebédemet.

Velem szemben nemsokára más is letelepedett, én pedig azon elmélkedtem, mit csinálnak itt voltaképpen az emberek, ha itt sincs kiszolgáló személyzet. A pincérnélküliséget már ismerem, de itt új probléma merült fel számomra. Azon töprengtem, hogy kerülik el a gazdasági katasztrófát ott, ahol az embereket mindenünnen kiszorítja a gép.

Eszembe jutott, mennyi gondot okoz hazámnak a munkanélküliek elhelyezése, hány hivatalt kell pusztán szociális okokból fenntartani, és hány gép működését megtiltani, hogy az alkalmazottaknak kenyeret biztosítsunk. Hány ember keresi meg nálunk kenyerét azzal, hogy mint pincér, kalauz, postatiszt, könyvelő, portás, pénztáros, rendőr, lelkész, fogházőr vagy katona részt vesz a nemzeti munkában. Mily áldásos mindezen intézmények léte, és még elgondolni is rossz, mi lenne, ha ezen állások megszűnnének, és az emberek milliói kenyér nélkül az utcára kerülnének. Hiszen az iparban így is munkanélküliség tombol.

Asztaltársamat megszólítva, megemlítettem neki mindezeket, de azt felelte, hogy felesleges beszélgetéssel nem érdemes az időt elfecsérelni. Érdekes, hogy szolgálatkészségük milyen kiszámíthatatlan. Lassan arra jöttem rá, hogy ha intézményeikről kérdezem őket, a legmesszebbmenően útbaigazítanak, de ha egyéni gondolatot vetek fel, vagy hazai intézményeinkről teszek említést, feleletre sem méltatnak. Engem azonban izgatott a kérdés, és belohin igazolványomat elővéve, sikerült asztaltársamat megszólalásra bírnom.

Megkérdeztem tehát, hogy képes ennyi ember pusztán a termelő foglalkozásokból megélni. Kérdésemen nagyon elcsodálkozott, és csak háromszori ismétlésre hitte el, hogy tényleg ezt kérdezem.

- Most sem értem azonban - felelte -, hogy mi kérdeznivaló van ezen. Ha kevesebben termelnénk, úgy nyilván kevesebb jószágot hoznánk létre, tehát rosszabbul élnénk.

- De nem szorítja ki a gyárból a gép az embert?

- Gépeink közt mindig akkora helyet hagyunk, hogy kényelmesen lehessen köztük járni.

- Nem úgy értem. A gép sok ember munkáját végzi el, miáltal sokan feleslegessé válnak, és a termelt áru jó része is felhasználhatatlan lesz.

- A gépet éppen azért készítjük, hogy legyen eszközünk, amivel többet állíthassunk elő. Avagy hogyan volna képzelhető, hogy ruhát azért készítenénk, hogy ne öltözzünk bele?

- De hogyan tud az iparban ennyi rengeteg ember dolgozni?

Ezt megint nem értette.

- Minden ember annyit dolgozik, amennyire képes - felelte. - Ha többet dolgoznak, többet termelnek. Mi korlátozná a termelők létszámát?

- A túltermelés. Nem fenyeget nálatok a túltermelés veszélye?

Megkérdezte, hogy mi az, én pedig elmagyaráztam a világválságot, a bankcsődöket, az ebből folyó leépítést, az árufelesleget és az általános nyomort.

Többször újra kellett elmondanom, mert egy szót sem értett belőle. Mikor végre megértette, azt mondta, hogy valamit bizonyára rosszul figyeltem meg hazámban, mert előadásom erősen hézagos, és a mondott fogalmak közt nincs összefüggés.

- Mert hogyan volna képzelhető olyan társadalom léte - mondta -, ahol a fulladást a levegő megvonásával gyógyítanák? Nem tekintve azt, hogy az egyszerű dolgok felesleges komplikálása a tényeket hamis színben mutatja, márpedig épeszű ember inkább a dolgok megismerésére törekszik, mintsem azok elhomályosítására.

Élénken tiltakoztam hazámnak ilyen sértő modorban való emlegetése miatt, ő pedig válasz helyett újra elkérte belohin igazolványomat, hümmögve többször átolvasta, majd visszaadta, és azt mondta, úgy látszik, ma már kifáradtam a tanulásban, jobb lesz, ha néhány órát sétálok a levegőn.

Én azonban nem hagytam magamat, tiltakoztam a fitymáló hang ellen, követeltem, adja meg a szükséges felvilágosításokat, elvégre úgy tudom, a belohinnak mindenki rendelkezésére áll.

Erélyes fellépésemre hajlandónak mutatkozott további eszmecserét folytatni, csak azt ajánlotta, hogy a magam érdekében beszéljünk "könnyebb" témákról.

Engem azonban bántott a lenézés, és csípősen megmondtam neki, hogy mindazok a dolgok, amiket előadtam, és amelyek az ő számára magasaknak látszanak, hazámban minden utcaseprő előtt is közismertek.

Ezzel visszatértem előbbi témánkhoz. Az képtelenségnek tűnt fel előttem, hogy az iparban ekkora gépesítés mellett elhelyezkedhessék a lakosság, mikor annyi más hivatal is hiányzik, tehát azt hittem, exportra dolgoznak. Erről kérdeztem meg, de kiderült, hogy nem is ismerik a hajózást, azt mondta, hogy a tengeren nem terem semmi, minek menjenek oda?

Megemlítettem neki, hogy a külkereskedelem mennyire fellendíti a jólétet, és milyen hasznos volna, ha vajat, gabonát, mézet és egyebet exportálnának hazámba, miáltal tekintélyes devizakészleteket volna módjukban felhalmozni.

Azt a meglepő választ kaptam, hogy ők nem attól laknak jól, amit más eszik meg!

Fel nem tudtam fogni, hogy a közgazdasági képességek ekkora hiánya mellett miért nem haltak még éhen.

De ezzel azt is beláttam, hogy minden további vita meddő, mert közöttünk valami óriási űr tátong, hogy a hinek lelkének valami olyan titka van, aminek megfejtése nélkül nem tudom magamat velük megértetni.

Felkeltem tehát és eltávoztam. Sokáig gondolatokba mélyedve kutattam, hogy ismerhetném ki őket anélkül, hogy beszélgetni kellene. Itt akárkit akármiről kérdeztem, mind idegen és furcsa választ adott, de mind csodálatosan egyformát. Egyéniség jóformán nem volt bennük. Éppen azért izgatott a kérdés, miféle szellem az, amely ezt a csodálatos fegyelmet tartja bennök, ami nálunk még a hadseregben sem képzelhető.

Végre arra az elhatározásra jutottam, hogy, olvasni fogok.

Valami néprajzi munkát szerettem volna, amiből szokásaikra és természetükre bővebb tanulmányt meríthetek.

A legelső hint megállítottam, és azt kérdeztem, hol kaphatnék olyan könyvet, ami az itteni emberek természetéről, ruházkodásáról és általában életmódjukról szól. Az etnográfiát akartam ilyen körülírással kifejezni.

Azt válaszolta, hogy hirtelen nagyon sok tárgyat említettem, mert ez részben az anatómiához és a szervek működéstanához, másrészt a textiliparhoz tartozik.

Láttam, hogy ez sem értett meg, tehát csak azt kérdeztem, hol találok a közelben könyvtárt.

Készséggel állott rendelkezésemre, megmondta a címet, de bizony abból nem sokat értettem. Mikor megtudta, hogy idegen vagyok a városban, rögtön mellém szegődött, villamosra ültünk, és elvezetett a könyvtárig.

Templomszerű, óriási, kerek terembe érkeztünk, melynek fala mintegy harmincyardnyi magasságban egyetlen körbefutó polcrengeteg volt, rajta a könyvek milliói. A polcok előtt különböző magasságban picike erkélyek függtek, mindegyiken egy szék és előtte asztalka. Legtöbbjében egy hin olvasott, de nemsokára észrevettem, hogy ezek a kis erkélyek mozognak is. A polcok közt húzódó vízszintes és függőleges síneken a hinek ide-oda vezették, és így jutottak el a kívánt könyvig.

Érdekes, de az a benyomásom volt, hogy könyvtárukban nagy a zaj. Pedig csak a lapozás hangzott, és semmivel sem volt zajosabb, mint a mi könyvtáraink, de egész nyilvános életük olyan csendes volt, hogy csodálkoztam, hogy ez is csak olyan csendes.

A polcok között néhol nagybetűs felírások hirdették a szakmákat: "Etiléter", "Cellulóz", "Fehérje", majd máshol: "Ideggyógyászat", "Gyomorcsere", "Elemátalakítás", "Gabonaautómaták" vagy "Mélyrelátók".

Azt hittem, hogy vezetőm tényleg félreértett, és az orvosok és technikusok szakkönyvtárába kerültem, holott én a hineket és főleg szokásaikat akartam megismerni.

Szerencsére a terem közepén megpillantottam egy asztalt, felette ezzel a felírással: "Útbaigazítás."

Odaléptem a mellette ülő hinhez, és megismételtem kérésemet, de az is szóról szóra azt válaszolta, amit előbbi vezetőm.

Láttam, hogy így nem fogok zöld ágra vergődni, és talán valami más tárgykörből kell kiindulnom, amiből szintén megismerhetem életüket. Elhatároztam, hogy történelmüket fogom tanulmányozni, és megmondtam, hogy olyan könyvet kérek, ami a múlttal foglalkozik. Azt felelte, hogy ez nagyon tág fogalom. Van könyv, ami a geológiával foglalkozik, ami a fajok, az idegrendszer, bélcsatorna, a növények és egyéb dolgok fejlődését tárgyalja és sok más.

Megmondtam, hogy nem ilyent keresek, hanem ami az emberek múltjáról szól.

Kérésemet meg kellett ismételnem, de akkor sem értette, hanem azt kérte, említsek talán hasonló tárgyú könyvet.

Erre belohin igazolványomat elővéve, kénytelen voltam feltárni idegen voltomat, közöltem vele, hogy így nem ismerhetem irodalmukat, hanem csak hazám könyveit említhetem.

Találomra megemlítettem neki Froude, majd pedig Green munkáit hazám történelméről, de kérte, hogy mondjak el neki valamit tartalmukból.

VIII. Henrik koráról beszéltem. Boleyn Annával való házasságáról, a reformáció harcairól, az északi grófságok zendüléséről, Morus Tamás, a rochesteri püspök, Boleyn Anna és Howard Katalin kivégzéséről, a király, a parlament, Norfolk herceg és Cromwell küzdelmeiről, a transsubstantiatio, a cölibátus, mise és gyónás vitáiról. Persze, az egész történet hihetetlennek tűnt fel előtte, de ahhoz már hozzászoktam, hogy minden mondatnál azt kérdezte: "aztán mindezt miért csinálták?"

Mikor azonban befejeztem, azon csodálkozott, hogy úgy beszélek a múltról, mint egy létező valamiről, és a végén kiderül, hogy mindez nincs.

- De volt! - feleltem én.

- Az lehet, de ez a szó önmagában tartalmazza azt, hogy nincs. Mi értelme van imaginárius dolgokkal foglalkozni? Csak a jelen van, és ha a jelenen kívül nem létező dolgokkal foglalkoztok, miért éppen a múltra fordíttok ilyen felesleges munkát? Ugyanúgy nem létező bolygók térképeit is készíthetnétek.

Megjegyeztem neki, hogy a múltból sok értékes tanulságot meríthetünk arra, hogy cselekedeteinket hogyan irányítsuk.

- Ez olyasféle - felelte -, mintha felébredéskor éhesen hashajtót vennénk be, mert álmunkban sok étellel terheltük meg gyomrunkat.

Így derült ki, hogy történelmük egyáltalán nincs. Mindenki csak arra az időre emlékszik, amit megélt. Az elődökből pedig semmi más nem marad az utódokra, mint amit alkottak: egy újabb vegyi eljárás, egy épület, egy gép, de hogy ki készítette, ki találta fel, senki sem tudja.

Szóval megint zsákutcába jutottam. Hogy szépíróik nincsenek, azt már láttam. Gondolkoztam, mit tanulmányozhatnék, ami életüket és világnézetüket megvilágíthatná.

Filozófiai műveket kértem, de újra azt kérdezte, mi az. Mikor az emberi gondolkodásról és annak szabályairól beszéltem, habozás nélkül az ideggyógyászathoz utasított, amiből kiderült, hogy filozófiájuk sincs. Ezen már komolyan csodálkoztam, hisz egész életük a kazo és kazi fogalmainak variálásából állott, amiből minden józan elme filozófus nemzetre következtetett volna. Meg is kérdeztem, miért nem írnak egyetlen sort életük fő problémájáról. Megemlítettem, hogy nálunk hány író és hányféle szemszögből próbálja magyarázni az erkölcsöt, jót, isteni törvényeket és jogot.

- Ami van - felelte -, azt nem kell magyarázgatni. Mi értelme volna például azt magyarázni, hogy a kör kerek? Ha pedig egy idomot egyszer kereknek, máskor négyszegletesnek magyaráznak, az csak úgy lehetséges, ha az az idom egyáltalán nem létezik, mert ha létezik, akkor vagy ilyen, vagy amolyan.

Már őszintén untam a meddő vitákat. Azért inkább valami közgazdasági könyvet kerestem, de azt kérdezte, hogy milyen gyártási ágra van szükségem. Felvilágosítottam, hogy a termelési rendszerről kívánok tájékozódni, de újra azt felelte, hogy az minden cikknél más. Más rendszer szerint termesztik a búzát, másképp a rozsot, másképp szövik a ruhaanyagot.

Röviden kiderült, hogy ez sincs. Egyszerűen nincs gazdasági rendszerük, nincs filozófiájuk, jogrendszerük, közigazgatásuk, vallásuk, irodalmuk!

Elképedtem, és fel nem tudtam fogni, hol keressem hát ezeknek az életét. Cseppet sem csodálkoztam volna, ha kiderült volna róluk, hogy ők maguk sem léteznek.

Végre elhatároztam, hogy tényleg belenézek az ideggyógyászati könyvekbe, remélvén, hogy gyakoribb neurotikus tüneteikből következtetést tudok vonni lelki életükre.

Beültem hát egy erkélyre, és miután a rendező kioktatott a gombok kezelésére, mintegy háromemeletnyi magasba emelkedtem vele, és kutatni kezdtem.

A könyvek címéből azonban nem sokat értettem. Szakkifejezéseik még idegenek voltak. Végül egyiket találomra kivéve, belenéztem.

Az első fejezet címe ez volt: "Elektronáramlás és gondolkozási szerkezettan." Még a címet is alig értettem, hát még a szöveget! A sejtekről beszélt, a bennük fellépő erőkről, majd rugalmas ütközések és rezgések számításai következtek, ötvenmilliószoros mikroszkópiai nagyítások, amikről fogalmam sem volt, miket ábrázolnak, kémiai szerkezeti képletek és matematikai levezetések végtelen sora.

Továbblapozva másik fejezethez érkeztem: "Agytechnika és idegszerelés." Furcsa mérőműszerek fényképeit láttam, embereket, akik mellükön vagy fejükön apró fémdobozokat hordanak, csipeszeket, késeket, kihúzott és átültetett idegeket, majd néhány különös, fémből készült oldal következett, ami szemrontó sűrűségben tele volt kockázva, és az egész összefolyó, piszkosszürke színben vibrált. Alá egy előttem ismeretlen szó volt írva: "Bomeli."

Kénytelen voltam leereszkedni, és az útbaigazítóhoz fordulni. Az pedig asztalomhoz lépve, felhajtotta annak jobb oldalát, honnan egy mikrofotográfszerű szerkezet emelkedett ki. A könyvet, a kérdezett oldalnál kinyitva, beledugta a szerkezetbe, nekem pedig egy lencsén kellett belenéznem.

Üvegedényben egy emberi agyat láttam, melybe számtalan tű volt szúrva. Balról lila sugár vetett foltot rá. Körös-körül rengeteg műszer, mutatókkal.

Most az útbaigazító lenyomott egy gombot, mire a mutatók mozogni kezdtek, az agyvelő lassan piros színeződést nyert, majd egy emberi kéz nyúlt bele a képbe, egy palack tartalmát az üvegedénybe öntötte, mire az agy visszanyerte természetes színét, a mutatók pedig visszaugrottak.

Persze az egészből mit sem értettem, és főleg semmit sem találtam a könyvben, ami lelki életükre utalt volna.

És hiába mondtam a rendezőnek, hogy az érzés- és gondolatvilágról óhajtanék valamit tudni, azt felelte, hogy agyunkkal érzünk, azzal gondolkozunk, és a gondolatoknak mind keletkezésére, mind kapcsolódására vonatkozó összes matematikai képleteket részletesen tartalmazza az első fejezet.

Valósággal légüres térben éreztem magamat. Láttam, hogy fel van égetve a híd, ami bennünket összekötne, és még meg sem tudom mondani, mit akarok. Sokáig kerestem a kifejezést, de a lélekre nincs szavuk, ha pedig szívet említek, holt biztos, hogy a "vérkeringés" polcához utasítanak.

Párpercnyi kínos fejtörés után lemondtam minden további reményről, és faképnél hagytam őket.

Kiérkezve, egy darabig gondolkozva jártam fel-alá. Egy hint megszólítva, képtárak iránt érdeklődtem.

Azt felelte, hogy minden könyvben vannak képek, attól függ, milyen szakma érdekel. Megmondtam, hogy festett képeket keresek, de láttam rajta, hogy ez is ott akar hagyni, hát sürgősen elővettem belohin igazolványomat.

Meg kellett magyaráznom, hogy milyen a festett kép. Mire megértette, azt mondta, úgy látszik, nálunk nem ismerik ennek tökéletesebb alakját, a fényképezést.

Hiába erősítgettem, hogy a festészet a tökéletesebb mert a dolgoknak nem felületét, hanem lényegét adja, azt mondta, hogy ők ebben is tökéletesebbek, és előadásából kivehettem, hogy a röntgensugárról beszél. Szólt még valami ismeretlen gépről, ami a föld mélyébe lát, valamint egyéb furcsa készülékekről, melyek az anyag belső szerkezetét tárják fel az emberi szem előtt.

Itt nagyon nehezen értettük meg egymást. Azt akartam kifejezni, hogy a dolgoknak érzelmi lényegük van, a benyomás, amit ránk gyakorolnak, de megjegyezte, hogy a dolgok vagy azt a benyomást gyakorolják ránk, amik valójában, és akkor a fényképészet a tökéletesebb, vagy bennünk alakul ki felőlük más kép, de akkor nem a dolgokban, hanem bennünk van a hiba.

Megpróbáltam ecsetelni előtte a festők különböző egyéni impresszióit, ami nem ferdíti el a dolgokat, sőt közelebb akar kerülni hozzájuk, de megmaradt annál a nézeténél, hogy egy dolog lényege nem lehet különböző, és ha többféle felfogás alakul ki, akkor egy kivételével a többi nyilván hamis. Ajánlotta, hogy a vitás lényegű tárgyakat vigyem el valamelyik vegyi vagy fizikai intézetbe, ahol pontos analízist fogok kapni róluk.

Fáradtan legyintve kijelentettem, hogy több felvilágosításra nincs szükségem, mire otthagyott.

Ezzel azonban csak még izgatóbbá vált a probléma, megtudni titkukat. Szemem előtt vágtak egybe egy csodálatos mechanizmus fogaskerekei, és végezték munkájukat a precizitásnak olyan fokán, amit kifejezni nincs is emberi szó. És ennek az óraműnek, bármint is kerestem, nem voltam képes megtalálni a rugóját, ami az egészet mozgásban tartja. Úgy álltam, mint Kepler vagy Pasteur, akik a törvényeket megismerve, mindjobban meggyőződtek az Alkotóról, aki azonban ugyanakkor mind távolabb vonult az érzékektől. Hangja elnémult a csipkebokorban, szeme nem villant a viharban, hangja nem dörgött a felhőkben, és annál messzebb ködbe vonult, minél biztosabbá tárult előttünk léte.

Agyam lázasan lüktetett, és most már csakugyan igaza volt azoknak, akik pihenést ajánlottak. A mai tanulás annyi problémát zsúfolt bennem össze, hogy feltétlenül aludnom kellett rá.

A legelső hint megkértem, mutassa meg, merre van a magasvasút, az szolgálatkészen elvezetett, én pedig beültem.

Hazafelé utazva mégis nagyjából összeírtam a kérdéseket, elhatározva, hogy mindezeket Zatamontól fogom megkérdezni. Végtére ő idegorvos, aki a lélekkel foglalkozik, és engem is közelebbről ismer.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:13 | Üzenet # 6 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Ötödik fejezet

Szerző részben megismerkedik a hinek titkaival - Ebből a fejezetből megtudjuk, hogy a hineknek semminemű államformájuk nincs - Zatamon furcsa véleményei az igazságszolgáltatásról, szeretetről, lélekről és az irodalomról - Szerző nehéz sakkpartija tanárjával - Zavaros magyarázat a kazóról

Zatamon már nem is nagyon törődött velem. A nyelvet és a hin élet alapfogalmait elsajátítottam, és a többit jóformán rám bízták. Következő nap fel sem keresett, csak harmadnap jött be hozzám, ami annál jobb volt, mert így kellően elkészülhettem gondolataim rendezésével.

Annyit biztosra vettem, hogy a szigeten igen demokratikus, parlamentáris kormányzat uralkodik. Legalábbis eddig akármilyen eljárást kérdeztem, mindenre az volt a felelet, hogy az az én dolgom, saját lépéseimről magam határozok. A szabadság és fegyelem furcsa vegyüléke uralkodott itt, aminek összefüggése egyelőre rejtély volt számomra.

Ezért mindenekelőtt államformájuk felöl érdeklődtem. Mikor azonban ezt megkérdeztem, először el kellett mondanom, mit értünk államforma, demokrácia, diktatúra és parlamentarizmus alatt, hogy mi a választás, kinevezés s a többi.

Lelkes szavakkal emeltem ki hazám ősi parlamentáris és demokratikus kormányzatát, amely mindig biztosítja a népnek a jogot, hogy saját élete folyásába beleszóljon.

Mikor idáig értem, Zatamon azt kérdezte, hogy mért kell az élet folyásába beleszólni, mikor az élet azért van, hogy folyjon, nem azért, hogy beleszóljanak.

- Azért - feleltem -, hogy biztosítsuk a szabadságot.

Ezt csak körülírva tudtam kifejezni, általános emberi jogokról és egyensúlyról beszéltem neki, de azt felelte, hogy a szabadság nem lehet az, aminek magyarázom, mert ha már beleszólnak, nem az. És nem lehet sok köze a valósághoz az olyan országnak, ahol az egyensúlyt olyan érzelmi, tehát nem létező szóval fejezik ki, mint a szabadság.

Hogy az egyensúly nálunk élő fogalmát megvilágítsam, annak legragyogóbb példáját, az igazságszolgáltatást említettem meg, amely a bűnök igazságos megbüntetésével helyreállítja a kibillent egyensúlyt, és biztosítja a békés, nyugodt életet.

Itt ért aztán a meglepetés.

Sehogy sem tudta megérteni, mi a különbség bűn és büntetés közt. Hosszas magyarázataim után is csak időbeli különbséget vélt felfedezni köztük, és nem tudta, mért csinálunk két azonos fogalomra két külön szót, melyek tulajdonképpen csak időrendben különböznek, amennyiben a bűn van előbb, aztán jön a büntetés, de fordítva éppen így lehetne: előbb a bírák követnének el kazi dolgokat, és utána a bűnözök nyernének jogot arra, hogy más kazi dolgok elkövetésével "helyreállítsák az egyensúlyt".

- Úgy látom - folytatta -, ti azt hiszitek, hogy a kazo azáltal létesül, hogy egyszerre nem egy, hanem két kazi dolgot követünk el, holott a kazi megkétszerezése minden józan gondolkozás szerint csak súlyosbítja annak kazi jellegét.

Hiába mondtam, hogy a bíró csak kényszerből és kazo szándékból, a közbéke és nyugalom érdekében büntet, azért, hogy a bűneseteket csökkentse, azt felelte, hogy a bűnözők éppen olyan emberek, mint a bírák, tehát azok is mi vagyunk.

- Avagy mit szólnál ahhoz - mondta -, ha a verebekről kiderülne, hogy kölcsönösen fel szokták dúlni egymás fészkét? Elfogadnád-e azt a védekezést, hogy mindezt nem a verebek csinálják, mert amelyik másodszor dúl fel fészket, az már az első dúlás után tette ezt? Végül pedig hogyan fogadnád el azt, hogy a kölcsönös dúlás a béke, nyugalom és egyensúly biztosítása?

Végül így foglalta össze véleményét:

- Nem elég, hogy bűnöztök, még meg is büntetitek.

Így aztán megtudtam, hogy náluk semmiféle kormányforma nincs. Nemcsak az uralkodást, de a parlamentet sem ismerik.

- Csak beteg agyvelőknek van szükségük rá - mondta -, hogy saját dolgaikról vitázzanak. Azt minden épeszű ember tudja, hogy mire van szüksége, elmegy a raktárba, kiveszi, és ha a raktárkészlet fogy, ezt a gyárak megtudják és utánatermelik. Mit kell erről vitatkozni?

Tehát nincs törvényhozásuk, és így törvényeik sincsenek, az igazságszolgáltatásról pedig fogalmuk sincs. Minden megy a maga útján. El nem tudtam képzelni, hogy lehet irányító szervek nélkül élni, ő pedig azon csodálkozott, hogyan tudunk élni olyan bizonytalanságban, mikor egy sereg ember, akinek - mint mondta - semmi köze a termeléshez, állandóan beleszól, és zavarja a munkát.

Most áttértem a probléma másik részére, a nagy rejtélyre, a törvény nélküli fegyelem kérdésére. Megkérdeztem:

- Mondd: nem származik nálatok baj abból, hogy nincs ellenőrzés?

- Milyen bajról beszélsz?

- Hogy például egy élelmes, ügyes és eszes ember rájön, hogy ha kevesebbet dolgozik és többet eszik, az neki hasznosabb.

Majdnem haragosan felelt. (Ha ugyan egyáltalán ismernék a haragot.)

- Hogy lehetne hasznosabb? Ha így gondolkoznánk, akkor nemhogy több, de kevesebb volna a termelés, és éppen ellenkezőleg: kevesebbet tudnánk enni, ami egyáltalán nem hasznosabb. De mért nevezed eszes és ügyes embernek pont azokat a gyengeelméjűeket, akik a matematikának ilyen egyszerű formáit nem ismerik?

Mély tiszteletet éreztem irányukban, ahol a becsületesség és önzetlenség annyira vele születik a polgárral. Meg akartam mondani, de erre sem volt szó. Csodáltam, hogy lehet ennyire becsületes egy állam, mikor erre szavuk sincs. Csak angolul mondhattam, hogy úgy látszik, itt mindenki becsületes és jószívű másokkal szemben.

Persze, a szavakat meg kellett magyaráznom, és mikor nagy nehezen megértette, azon nézetének adott kifejezést, hogy hazámban valószínűleg az ilyen emberek ellenkezője is előfordul, ha arra az emberre, aki a matematikát helyes értelemben képes felfogni, külön szót alkotunk.

Megdöbbenve bámultam rá.

Nemcsak törvény nem biztosítja a becsületességet, de még csak nem is ismerik, mi az. A fogaskerekek tökéletesen egybevágnak, nincs zökkenő, nincs egy csikorgó csapágy a társadalmi gépezetben, és mindezt egyedül a közös lélek ereje tartja egyensúlyban!

Szerettem volna a lélektani motívumokról kérdezni, de könyvtári kudarcomra emlékezve rá kellett döbbennem, hogy a lélekről nincs fogalmuk, éppen arról, ami az egész világon itt látszik legfényesebben ragyogni. De honnan jött mindez, és mi tartja akkor bennök?

Akadozva, elfogódva vallottam be neki csodálatomat. Őszintén megvallottam, hogy elmém felmondta a szolgálatot.

Elmondtam, hogy hazámban mily sokoldalú és körültekintő intézmény biztosítja a társadalom menetét, hogy törvény, pénz, igazságszolgáltatás szabályozza a javak forgalmát, és amellett még hosszú éveken át nevelik a gyermeket erkölcsre, jóra és becsületre, míg őnáluk pusztán a lélek, a közös szellem tartja össze az egészet, méghozzá tökéletesebben.

Valóságos szónoki hév fogott el, mikor arról szóltam, hogy mégsem látom mindezen dolgok közös forrását: mi módon és kitől jön az a lélek, és mi oltja beléjük ezt a csodát?

Kérte, hogy fejtsem ki bővebben a lélek fogalmát.

Azt feleltem, hogy a lélek az, ami az embert jó cselekedetre képesíti. Példának hoztam fel, hogy nálunk is vannak kórházak, valamint menházak az aggok részére.

- És mit gondolsz - kérdeztem -, mi építteti meg ezeket velünk? Nos, ez a lélek.

- A kórházat a kőműves építi gépekkel és betonnal - felelte. - Mi köze ehhez a léleknek?

Első pillanatban bosszankodtam értetlenségén, de eszembe jutott egy klinikai esetem: egy hatéves, született vak fiúcska szeméről eltávolították a hályogot, de még hetek múlva sem ismerte fel az alakokat. Anyját látta, de mégis csak hangjáról tudta meg, hogy hol áll. A gyermek agyában ugyanis még hiányzott a kapcsolat a képek és azok fogalmai között. Hónapokig kellett tanulnia a látást, míg az összefüggéseket begyakorolta.

Ekkor úgy véltem, mindent megértek. Ezek az emberek a rideg realitásokban nevelkedtek, tehát a lelket nem úgy érzékelik, mint mi. Mondhatnám, más érzékszervekkel, nem agyukkal, mert agyuk csak a tapintható és ízlelhető dolgokat fogja fel.

Nekem tehát most ugyanaz a feladatom, mint a látóvá tett fiúcska esetében: rá kell vezetnem a tények és a lélek közti összefüggésre. Képzete feltétlenül van róla, hiszen a kazo maga a legteljesebb lélek, csak nem ismeri fel.

Valóságos haditervet dolgoztam ki, majd azt kérdeztem:

- És ti miért építtek kórházat?

- Mert vannak betegek és aggok. Mi másért építenénk? Nálatok miért megy a beteg kórházba?

Nem értettem, hogy jön ide ez a kérdés.

- Mert meg akar gyógyulni.

- Akkor hogy kérdezheted, hogy miért építünk kórházat? Azért, hogy meggyógyuljon a beteg.

Ez az olcsó aforizma persze nem vett le a lábamról, és elhatároztam, hogy nem engedem kisiklani kezem közül.

- Ez maga a puszta cél - feleltem. - De nem az ok. Embertársainkon segíteni a lélek képesít, ami a betegség ténye és az építés közti hézagot kitöltő kapcsolat. Hogy példát mondjak, olyan, mint a malter a tégla között, amely nélkül szétesnék a fal. Ez indít tehát segítésre. Érted már, mit keresek?

- Most még kevésbé értem. Miért kell itt hézagnak lenni? Ha a betegség és építés közt nálatok nincs közvetlen kapcsolat, hanem egy idegen fogalom ékelődik közbe, úgy ez nem összeköti azt, hanem szétválasztja, mint ahogy a malter is heterogén választóréteg a téglák közt, és az a tény, hogy valamihez ragasztóanyag kell, csak annak széteső voltát bizonyítja. A cementhez nem kell ragasztóanyag, mert önmagában egy anyag, és ezért tökéletesebb.

- Ó, a lélek nem idegen anyag, hanem egész életünk tartalma! Miért kívánna gyógyulni a beteg, ha életének nem lenne lelki célja? És nem a kórház rideg betonja a segítés lényege, hanem ez. Nem elég a csipesz, orvosság és pólya, fő a segítés lelke, mely gyógyítóbb annál. Miért élnénk tartalom nélkül? Mi értelme volna életre gyógyulni, ha a barátság, szeretet, szerelem, érdeklődés, hit ezer szála nem kötne embertársainkhoz, ha a léleknek mindeme sugárzása nem melegítené be életünket, és nem adna a betegnek vágyat ebbe visszagyógyulni?

Persze mindent körül kellett írnom úgy, hogy az összekötő lelki kapcsokat a mágnes erővonalaihoz hasonlítottam. Hosszas magyarázkodás után végül is ezt mondta:

- Testünk atomokból áll, ezek határozzák meg vágyainkat, mert ezek a való világ. Egyéb pedig nem képzelhető, mert nem létezik. Azokról a fogalmakról ugyanis, amiket te a mágnes erővonalaihoz hasonlítottál, tüzetesebb kérdéseim után rendre kiderült, hogy azok se nem mágnes, se nem atomok, se nem rezgés, következésként nem létező dolgok. Ami pedig nem létezik, az nincs.

Szörnyű volt az a rideg gondolkozás, amelynek fagyos atmoszférája megdermesztett. Mindazonáltal arra kért, hogy folytassam előadásomat, mert - mint mondta - úgy véli, mégis van szavaim mögött valami valóságos dolog, csak nem tudom kifejezni.

Ahelyett tehát, hogy meddő elvi vitát folytattam volna vele, hazámról kezdtem beszélni. Elmondtam, mily sokat ér a hű barát, akire bajban is lehet számítani, ha ellenségeink dühe ellen védelemre szorulunk. Hogy miként édesíti meg életünket a barátság, a szerető feleség vagy a meleg családi kör. Hogy mily boldogság téli estéken szeretteinkkel együtt a tűzhely köré ülni, karácsonykor, a szeretet ünnepén ajándékot venni nekik, vagy névünnepünkön meghívni barátainkat, kiknek körében szellemes csevegés indul meg színházról, művészetről, apró eseményekről, és hogy mily széppé teszi az életet, ha őket megvendégelhetjük.

A barátot, gyűlöletet, feleséget, boldogságot, színházat, művészetet és vendégséget persze külön kellett egyenként megmagyarázni. Örömmel láttam, hogy Zatamon nagy figyelemmel hallgatja szavaimat, és előadásomról jegyzeteket készít. Már-már reménykedni kezdtem, de a végén azt felelte, hogy szavaimban némi ellentmondást vél felfedezni.

- Azt hittem - mondta - hogy tanulhatok tőled, mert valami összeműködő segítségről beszéltél, ami helyes matematikai értelemre látszott mutatni, de csalódtam. Nálatok ugyanis a kazo dolgokat pusztán bizonyos csoportokra tartják érvényesnek, ami viszont már azt jelenti, hogy nem kazo, mert másokkal szemben nem tartjátok be. Mert ha egyes személyeket közelállóbbnak képzeltek, és azoknak kedveztek, ezt csak úgy tehetitek, ha ugyanakkor másoknak kevesebbet vagy semmit sem nyújtotok. Vagyis mind a barátoknak nyújtott dolgok, mind az azokon kívülállóknak nem nyújtottak kimerítik a kazi fogalmát. Hiszen a barátok nem szükségből vagy általában az egyensúly alapján kapják, hanem - legalább így veszem ki szavaidból pusztán azért, mert kitaláltátok ezt a kazi fogalmat, hogy "barátság".

Ami pedig ezt a szót illeti: "szeretet", úgy látom, ezzel azt akarjátok jelezni, hogy egy szűk csoporton kívül álló emberekkel létük érdemén alul kell bánni, de akkor miért nevezed ugyanezt máskor gyűlöletnek?

Megdöbbentem értetlenségén, és magyarázni kezdtem a különbséget, de ő megmaradt annál, hogy ami az egyensúlyon és viszonosságon túl van, az kazi, és nincs értelme két külön szóra bontani. Ha pedig mi ezeknek külön értelmet is tulajdonítunk, az csak zavart látásunkat bizonyítja.

- Avagy - mondta -, miért kell létének érdemén felül értékelni a feleséget vagy szeretőt, mikor minden nőnek ugyanazon szervei vannak, valamint, úgy látom, a gyermekek közt is aszerint tesztek különbséget, hogy saját magatokból származott-e vagy sem, holott az idegen magból származott gyermekek is léteznek. Ti azonban az előbbit sajátotoknak nevezitek, holott minden személy csak a magáé, hiszen élete neki született, nem az apának. És az ilyen gyermeknek karácsonykor ajándékot vesztek, a többinek pedig nem. Ezt a gyermek előtt úgy tüntetitek fel, mintha az egyenlőségen és viszonosságon túl adnátok, és méghozzá ezt a ténykedésteket mint valami különösen helyeset állítjátok a gyermek elé, ami kétszeresen is kazi. A gyermeknek ugyanis éppúgy kijár a sajátja a javakból, mint mindenkinek, és helytelen dolog azt úgy tüntetni fel, mintha tőlünk kapná, és méghozzá viszonosság nélkül.

De főleg helytelennek tartotta a karácsonyt, amiből azt olvasta ki, hogy a többi napokon jobban kell gyűlölnünk embertársainkat. Hiába magyaráztam, hogy nem a gyűlöletre, hanem a szeretetre alkották a karácsonyt, megmaradt annál a nézeténél, hogy a szeretet feltételezi a gyűlöletet, mint fény az árnyat, és csak ott teremhet szó erre, ahol az ellenkezője is megvan, és az, hogy valakit szeretünk, már önmagában tartalmazza azt, hogy másokkal szemben károsabban kell viselkednünk, tehát a szeretet maga kazi, ami ellentétet, viszályt, gondot, éhséget, romlást, kazi dolgok lavinaszerű halmozódását és ezzel a termelés és jólét csökkenését hozza magával.

Úgy vélte, nálunk roppant sok behin lehet, akik, bár tudják, hogy helytelenül cselekszenek, mégis igyekeznek többet enni, kevesebbet dolgozni, és másoknak juttatni a munkát, mert beléjük oltódott a szeretet mérge.

Csak azt nem értette, miért nevezzük mi pont azt az állapotot hasznosabbnak, mikor az ételből jut több és a munkából kevesebb, holott szerveinknek általános egyensúlyra van szüksége, és a túlterhelés egyformán káros akár a gyomrot, akár az izmokat terheljük túl.

Láttam, hogy így sohasem fogja megérteni a szeretet lényegét, és ezért megemlítettem, hogy mi, európaiak, mind egy közös, nagy próféta tanításait követjük, aki kétezer évvel ezelőtt kijelentette, hogy minden embertársunkat egyformán szeretnünk kell, tehát nem kis csoportokra terjed ki a szeretet, hanem az egész emberiségre.

Elmondtam, mily széppé és élvezetessé teszi életünket ennek követése, a hit, ami lelkünket megszépíti, gyönyörrel tölti el, vigasztal, és menedéket ad a csapások elől, és hogy mily felemelő a végtelen irgalom tudata, mely a léleknek támpontot ad.

- Nem egyszerűbb lett volna az életet eleve bizonyossá tenni? - kérdezte.

- Nem értem, hogy kerül ide ez a kérdés.

- Bizonyossá, kiszámíthatóvá tenni.

- De miért?

- Hogy ne kelljen a bizonytalanság elől a bizonytalanságba menekülni. Zavart és célszerűtlen okok csak zavart és célszerűtlen okozatra vezethetnek.

Ettől persze nem lettem okosabb. Azt feleltem, hogy válasza sokkal zavarosabb, mint a mi életünk, amit a mindenkire kiterjedő szeretet törvénye biztos alapokra hozott, és összekapcsolta az egész emberiséget.

Erre azt jegyezte meg, hogy mostani szavaim teljes ellentétben vannak a szeretetről előbb elmondottakkal, bizonyosra veszi azonban, hogy a kettő közül az előbbi a tény, mert ha a szeretet valóban az egész emberiségre terjedne ki, akkor nem is lehetne szeretetnek nevezni, mint ahogyan, ha az egész föld felülete a legmagasabb csúcs szintjére emelkednék, senki sem mondaná a földre, hogy annak minden pontja hegycsúcs, hanem síknak neveznénk, és nem is volna szavunk a hegycsúcsra.

Úgy vélte azonban, hogy az a próféta mégis hin lehetett, akiben megvolt a kazo állapota, csak mi nem értettük azokat a matematikai tényeket, miket előadott, éspedig valószínűleg azért, mert nekünk lelkünk van, ami zavarja a megértést, és ahelyett hogy szavait tudomásul véve átszületnénk a kazo állapotába, szavaiban "vigaszt", "szépet", "gyönyört" keresünk. Nyilvánvaló, hogy így nekünk sohasem lesz életünk.

Ez ellen erélyesen tiltakoztam. Elmondtam, hogy az ember lénye végtére is nem keze, lába vagy gyomra, hanem énje. A lélek pedig a szépségből és változatosságból táplálkozik, amelyre éppúgy szüksége van, mint a gyomornak az ételre.

Ezt merőben érthetetlennek nyilvánította, és kérte, magyarázzam meg, mi a szépség, amivel a lélek táplálkozik, és mi tulajdonképpen a lélek, amelynek mind olyan dologra van szüksége, ami az embernek magának szükségtelen, és én mégis azt mondom, hogy a lélek maga az ember. Mert - mint mondta - eddig csak mint a cselekedetek kötőanyagát említettem neki, de úgy látja, hogy az nemcsak válaszfal, ami a való világ tényei közé ékelődik, hanem valami önálló léttel is bír és nagyon zavaros valami lehet. Úgy viselkedik, mint egy élőlény, táplálkozást tulajdonítok neki, és mégsem tudom leírni alakját.

Szavain önkéntelenül mosolyognom kellett. Eszembe jutott egy régi betegem. Mint tanulatlan dokkmunkás került a flottához. Nagy tökfilkó volt az istenadta, akinek kiképzése sok gondot okozott feljebbvalóinak. Kezelése alatt magam is foglalkoztam vele, sokat beszéltem neki az angol flotta dicsőséges hivatásáról, az Egyesült Királyság múltjáról és hogy lelkünk mily édes tápot nyer a tradíciókból.

Midőn végül megkérdeztem, hogy tudja-e már, mi a tradíció, azt felelte:

- Valami pudingféle lehet.

Most hasonló feladat előtt álltam Zatamonnal szemben.

Hogy a lelket és a szépet jobban megvilágítsam, megemlítettem neki szépirodalmunk legjelesebb alkotásait: Shakespeare Hamletjét, Tolsztoj Karenina Annáját és Kreutzer-szonátáját, Ohnet Vasgyárosát, Dumas Kaméliás hölgyét, Ibsen Peer Gyntjét és általában a klasszikus műveket, mik az emberi lélek legmélyére bocsátkoznak le, felszínre hozva és megmutatva az ott kavargó szenvedélyek és indulatok titkos rugóit, pontos analízisben mutatva ki a titokzatos Én rejtelmeit, a meghasonlásokat és tudat alatti gátlásokat, mik néha a legtisztább lelkeket is elválasztják egymástól, disszonanciákba és katasztrófákba kergetik az embert, sőt - mint Raszkolnyikovot - gyilkosságba és mártíromságba is, de ugyanúgy ki is békítik az ellenséggel, sőt akár a halállal is. Kiemeltem, mily mély és tökéletes egy Karenina Anna jellemének ezer változatú analízise, mily élményt jelent meglátni és felismerni önlelkünket Faust doktor és Peer Gynt önmagával vívott küzdelmeiben.

Szavaimat figyelmesen végighallgatta, és a végén azt felelte rá, hogy úgy látszik, mi magunk alkotta hínárokba veszünk el, mert ahelyett, hogy a dolgokat tiszta valóságukban látva, egyszerűen élnénk, inkább részegen bolyongunk lidérces problémák önmagába záródó labirintusában. Azt a véleményét fejezte ki, hogy a lélek valami szörnyű betegség lehet, ami mindent megzavar, és megakadályozza a kazo egyensúly kialakulását. Csak azt nem értette, miért kell a lelket, mint zavaros és terhes valamit, hosszú könyvekben folyton csak analizálni, ahelyett, hogy annak haszontalanságát felismerve mint selejtet eldobnánk, és olyasvalamit keresnénk, amivel élni lehet.

- Nálunk is megesik - mondta -, hogy a metilalkohol, kénsav vagy a cellulóz előállítása nem sikerül. Mindezeket száz- és százféleképpen lehet rosszul csinálni, de őrültnek néznénk azt, aki életét annak szentelné, hogy megírja, milyen a rossz cellulóz, hányféleképpen juthatunk el a rossz cellulózhoz, hányféleképpen mehet tönkre a cellulóz, és hányféle célra nem lehet használni. A mi könyveink csak a jó cellulóz előállítását tartalmazzák, csak annak tulajdonságait ismertetik, amiről azonban nálatok egy szót sem írnak. Főként azonban azt nem értem, miért nevezed alkotásnak azt, ha valaki munkaerejét alkotásoktól elvonva, rossz és helytelen dolgok meddő boncolgatására pazarolja életét.

Hogy rossz és helytelen dolgoknak nevezi alkotásainkat, ez ellen hiába tiltakoztam, beláttam, hogy ezeknek csak a puding a táplálék, így hát csak arra a kérdésre akartam még felelni, hogy egyáltalán miért írják a könyveket.

Azt mondtam, hogy szórakoztatásra, ami az embernek jólesik, tehát szüksége van rá. Arra a kérdésre, hogy mi a szórakozás, megemlítettem az olvasást, játékot és csevegést. Persze, ezeket is kazi dolgoknak nyilvánította.

- Nálatok a beszélgetés is kazi? - kérdeztem meglepetve.

- Nem az a szükséges beszélgetés. De úgy látom, te valami önmagáért folytatott, tehát felesleges beszélgetésről szólasz, ami éppen azért nem is eshet olyan jól, mint az alkotó munka.

- De az alkotó munka utáni időben!

- Olyankor pedig pihenésre van szükség. Avagy mit szólnál az olyan emberhez, aki céljához fáradtan megérkezve leül, és ülve is lépésre járatja tovább a lábát? Akinek pedig ez jólesik, annak élete már kibillent az egyensúlyból, mert az bizonyára éppúgy ki tud elégülni a felesleges, mint a szükséges beszélgetésben, sőt esetleg jobban, és keresi az alkalmat, hogy a szükségestől a szükségtelen javára vonja el idejét, míg mások a szükségessel foglalkoznak, termelnek, ami már nem egyensúly, nem kazo. A felesleges értékelése a csíra, amiből a kazi dolgok születnek, amit te szépnek, szórakozásnak, irodalomnak és egyéb értelmetlenségnek nevezel.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:33 | Üzenet # 7 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Mindezekből csak azt láttam, hogy voltaképpen nem érti, mit mondok, és megjegyeztem, hogy lényegesen más a munkától ellopott idő és a tisztes munka utáni, felfrissítő szórakozás, ami éppen az elme és test munkaképességét emeli. Ő azonban makacsul hajtogatta:

- Nem létező dolgok műveléséből csak kár háramolhatik, mert mi magunk a létező világban élünk.

Sokat gondolkoztam, hogy példát mondjak olyan szórakozásra, amit a kazo szempontjából sem kifogásolhat. Végre a sakkjátékot említettem meg mint a lélek ártatlan szórakozását, amiből igazán senkire sem háramolhatik kár.

Lerajzoltam a mezőnyt, majd apró papírszeletekre a figurákat, és elmagyaráztam a játékszabályokat, ami, mondhatom, súlyos feladat volt. Soha ilyen nehézfejű tanítványom nem volt. Mikor ötödször elmagyaráztam, hatodszor újra azt kérdezte:

- De mi a cél?

- Az ellenfél királyát kiütni - mondtam, és újra kezdtem magyarázni.

Végre hosszas vállvonogatással beleegyezett egy partiba. Kiléptem egy paraszttal, és intettem, hogy lépjen, mire megfogta királyomat, kitette a tábla mellé, és kérdőn nézett rám.

- És most mi az értelme? - kérdezte bambán.

Bosszúsan visszatettem a figurát.

- Az nem megy ilyen egyszerűen!

- Látod, hogy megy!

- De be kell tartani a szabályokat! Így persze hogy nincs értelme. Ha szabályosan lejátszod, meglátod, hogy lesz értelme.

Nagy nehezen lejátszottuk. Persze megvertem.

- És most? - kérdezte.

- Most én vagyok a győztes.

- Az mi?

- Megnyertem a játszmát.

Hosszan gondolkozott. Látszott, hogy még mindig nem érti.

- És az mi? - bökte ki végül.

- Hogy én győztem.

- Ti egyik szóval magyarázzátok a másikat, amire, úgy látszik, azért van szükségtek, mert egyiknek sincs köze a valósághoz. Mindkettőt magatok faragtátok anélkül, hogy egyiknek is volna tartalma.

Képtelen volt megérteni, hogy - az ő szavai szerint - miért csináltuk a semmit ilyen hosszan és körmönfontan, aminek akkor sem lett volna értelme, ha mindjárt az elején kiütöm a királyát, és azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg egész életünk és közéletünk is abból áll, hogy a semmit komplikáljuk, hogy képzelt bálványok irányítják cselekvéseinket. Márpedig ha a semmit valóságként értékeljük, ebből csak nyomor, viszály és kazi dolgok halmozódása származhatik, ami, úgy látszik, mind annak a betegségnek következménye, amit én léleknek és érzelmeknek nevezek, és ami bennünket elvon az alkotásoktól.

Bántott ez a fitymáló hang, és ellene vetettem, hogy éppen a lélek az alkotások szülője, ez az, ami szárnyal, ami felemeli az embert a szürke földről, és alkotásokra bírja.

Bizonyságul felhoztam a festészetet, megemlítve egy Mona Lisa lebilincselő nagyszerűségét, a templomokat, szobrokat, síremlékeket, középületek díszes márványhomlokzatát, tehát, az előbbieken okulva, mind csak kézzelfogható, valóságos dolgot, amire még ő sem mondhatja, hogy nincs, de makacsul ezt felelte:

- Mindez éppen azt bizonyítja, hogy a lélek elvonja energiátokat az alkotó munkától, kibillenti és mellékvágányra tereli. Csak azt nem értem, hogyan nevezheted szárnynak azt a nyűgöt, ami az élet könnyű megélésében akadályoz, energiátokat tévutakon fecsérli el, problémák labirintusába és értelmetlen meghasonlásokba visz benneteket? Ez a teher nemcsak nem emel, hanem akadályoz az előhaladásban, és lehúz, de nem a földre, mely az élet egyetlen igaz terepe, hanem a föld alá, hol sötétben támolyogtok, és nem tudtok az egyszerű, napfényes valóságra kivergődni. Ennek következménye a sok csapás, gyűlölet, nyomor, középületek, irodalom, bizonytalanság, ajándék, elnyomás, szeretet, hazugság, festmények és mindaz a sok súlyos életteher, amit most elmondtál.

Mindezekből pedig annak újabb bizonyságát olvasta ki, hogy az élet megélésének egyetlen módja a kazo, az összeműködő segítség, mikor mindenki egy közös célért dolgozva, a köznek szenteli életét.

- Ezt persze ti szeretettel, áldozatkészséggel és más ilyen furcsa, a valósággal össze nem függő szavakkal mondjátok, holott ezek a szavak egyrészt nem létező fogalmakat jelölnek, másrészt olyan tettekre vezetnek benneteket, amelyek ellenkeznek a tiszta kazóval, pedig ez a valóságos hasznosság egyetlen módja, csakhogy ti nem ismeritek.

Ezt az egy vádat azután igazán nem engedhettem magunkon száradni. Kijelentettem, hogy hazámban minden polgár egy közös célnak rendeli alá életét, mert tudja, hogy a haza elvesztésével minden elveszett. Mint a közösség szellemének legnagyszerűbb letéteményesét, a hadsereget említettem meg, felsorolva őseink küzdelmeit, amivel megalapították hazám mai világhatalmát.

Zatamon egy darabig figyelmesen hallgatott, de homlokán mind erősebben tűnt fel valami furcsa, aggódó vonás. Majd váratlanul felállt, és megjegyezte, hogy úgy látszik, a mai tanulás megártott nekem, mert szavait meg sem tudom érteni, és amit az utóbbi percekben mondtam, annak nemcsak a valósággal nincs kapcsolata, de még egymással sincs összefüggésben, tehát nem is valószínű.

Újból kezdtem neki magyarázni a honvédelem magasztos feladatait. Háromszor is újra kérdezte, háromszor kellett ismételnem, de végül is csak annyit sikerült vele megértetnem, hogy vannak esetek, mikor a polgárnak életét kell áldoznia, hogy a haza fennmaradjon.

Erre azt kérdezte, mi a haza.

Megmondtam, hogy a polgárok összessége, mire megint az elejét nem értette, és azt kérdezte, hogy tudunk mi összességben úgy élni, hogy külön-külön mind meghalunk?

Letörten legyintettem, ő pedig megállapította, hogy nagyon fáradt lehetek.

Ezzel távozni akart. Hiába tiltakoztam, mondván, hogy mindaz, amit mondtam, a valóságban is úgy van, hiába erősítettem, hogy magam is azzal foglalkozom, hogy meggyógyítom a sebeket, miket előzőleg mások ütöttek, azt felelte, hogy szavaim egyre ellentmondóbbak lesznek, és valamit bizonyára rosszul figyeltem meg.

Én azonban nem hagytam elmenni. Kijelentettem, hogy mindent meg fogok magyarázni, és ő is meg fogja érteni.

Zatamon visszaült.

- De hát miért teszitek mindezt? - kérdezte.

- Mert tudunk érezni.

- Nekünk is ugyanolyan érzékszerveink vannak, mint neked, mégsem tesszük.

- Mert érzitek a hőt, fényt és hangot, de a boldogságot nem.

- Mi hát az, amit te boldogságnak nevezel?

- A lélek kielégülése.

- Az, hogy a lélek jóllakik?

- Valami olyasféle.

Elgondolkozott.

- A te lelked jóllakott, mikor sakkoztunk?

- Igen, mert megnyertem a játszmát. Látod, ennek örömét ti nem élvezitek.

- És hogy éritek el, hogy mindkét fél megnyerje a játszmát?

Nyomott hangulatom dacára elmosolyodtam.

- Hogy képzeled ezt? Azért játszma, hogy egymás ellen, és ne egymásért játsszuk. Az egyik félnek vesztenie kell.

- És a vesztes fél is boldog?

- Nem. Az boldogtalan. De máskor ő is lehet nyertes.

- Akkor miért teszitek boldogtalanná az egyik felet?

Őszintén megvallva, kérdése kissé meglepett, és alaposan össze kellett szednem gondolataimat, hogy megértessem a helyzetet.

- Az úgy van - kezdtem -, hogy a boldogság bizonyos energiaszerzést jelent a léleknek, és mint minden energia, ez is valami nívókülönbségből ered: az eredményekből, miket én értem el, és nem más.

- Fejtsd ki ezt érthetőbben.

Magyarázatul felsoroltam neki a haditengerészetnél szokásos kitüntetéseket, beszéltem a fáraók hatalmáról, maharadzsák kincseiről, majd példaképpen megemlítettem a bélyeggyűjtést is.

- Na és - mondtam végül - mi értelme volna a kitüntetéseknek, ha mindenki mellén ugyanazon kitüntetések függenének? Mi tenné boldoggá az indiai maharadzsát, ha mindenkinek ugyanannyi gyémántja volna, mint neki, vagy a bélyeggyűjtőt, ha mindenkinek volna Mauritiusa?

Fejét csóválta.

- Úgy látom, a boldogsághoz nem is egy, hanem igen sok ember boldogtalansága szükséges.

- A boldogság mint energia az elért nívóval arányos, amit csak másokhoz való helyzeti viszonyunkkal mérhetünk. Valaki minél több ember közül emelkedik ki, annál boldogabb, de ez másként nem is képzelhető. Viszont éppen a boldogság vágya az, ami minket alkotásra és munkára serkent. Enélkül még ma is a fákon mászkálnánk.

Ezt is teljesen érthetetlennek nyilvánította, majd azt vonta le, hogy a boldogság is üres és elérhetetlen délibáb.

- Mert - mint mondta - a dolog természetéből folyik, hogy mindenki más fölé legfeljebb egy ember emelkedhet, tehát a többiek nyilván mindannyian boldogtalanok.

Az volt a véleménye, hogy a boldogság nem is létezhet, mert ha volna, már megszűnne lenni.

- Hogy érted ezt? - kérdeztem.

- Minden rögeszmétek a megvalósulás pillanatában szűnik meg, és a ti képzelt céljaitok, miket általában kultúrtörekvéseknek szoktál nevezni, épp ebben különböznek a valóságos céloktól. Az éhes ember addig szenved, míg éhes, de ha jóllakott, örül, és örömét nem csökkenti az, ha mások is jóllaktak, mert a gyomrot nem mások éhsége, tehát nem a nívókülönbség fogalma, hanem a jóllakottság anyagi valósága elégíti ki. Lelketek azonban csak mások éhségéből táplálkozik. Az admirális boldogtalan lenne, ha mindenki admirálissá válna, a bélyeggyűjtő pedig tűzbe vetné albumát, ha egy nagylelkű kormányzat, amely a közboldogságot akarja elérni, mindenkinek juttatna Mauritiust. Ahogyan a szeretet általánossá válása annak megszűntét és a kazóba való átmenetét jelentené, éppúgy szűnne meg a boldogság, ha mindenki elérhetné. Ezért törik fejüket hiába bölcselőitek is egy boldog államon. Nos, elképzelhető-e olyan dolog, ami csak addig van, amíg nincs?

Közbe akartam vágni, de ő leintett és folytatta:

- Beszéljünk azonban arról, hogy egyáltalán anyagilag kielégíthetőek-e a kultúrszükségletek? Ugyanis lelketek törekvése sohasem a segítés, hanem mások megrablása, hiszen ez ad nívókülönbséget. Lelketek gyomra azonban feneketlen zsák, melynek telítettsége nem ismer határt. Valóságos gyomrunk köbtartalma meg van határozva. Egy bizonyos mennyiségű ételnél több nem fér bele, és a gyomor túlterhelése éppoly fájdalmas, mint az éhség. Tizennyolc foknál hidegebb és huszonnégynél melegebb környezetben egyformán rosszul érezzük magunkat, de a kultúrszükségleteknek nincs felső határa. Ha királyaitok aranyhintón járnak, és százféle ékszertől nehéz díszruhát viselnek (ami már magában véve is szükségtelen), még mindig nem engedik meg a népnek, hogy maradék munkaerejét saját fizikai léte javára használja fel, hanem piramist építtetnek maguknak, vagy háborút viselnek a többi nép ellen, hogy azokat is nyomorba döntsék a nívókülönbségért. A lélek csak egymás eltiprására, és sohasem segítésére hajszol benneteket, és méghozzá teljesen céltalanul, mert hiszen a cél elérhetetlen.

A boldogságot jóllakásfélének nevezed. De csak a testi jóllakás elégíthető ki, ez azonban teljesen. Ha ez volna célotok, feleslegessé válna köztetek a bíró, rendőr, katona, és szabadon lehetnének az áruk a raktárakban, hiszen kazo ember számára semmi értelme nincs embertársainak munkaerejét arra használni fel, hogy önmagunknak felesleges dolgokat készíttessünk, és az erőt elvonjuk a szükséges alkotásoktól.

Valaha azt mondtad - folytatta tovább -, hogy a pénz a javak igazságos elosztását biztosítja. Ellenkezőleg: csak az igazságtalan elosztást kell a vásárlóerő előre való elosztásával biztosítani. A valóságos célokat az elosztás erőszakos szabályozása nélkül bőven el lehet érni, hiszen testi szükségleteink oly kicsinyek, csak a lélek boldogságának délibábja űz marakodásba. A lélek az örök rablás és harc törvényeinek alapoka.

Nem akartam szó nélkül hagyni a léleknek ilyen ferde beállítását, és ellene vetettem, hogy a lelki boldogságot nemcsak az egymás fölé emelkedésben, hanem a megalázkodásban és lemondásban is megtalálhatjuk. Példaként ismertettem a buddhizmust, amely épp a vágyak teljes leküzdésére törekszik. Megemlítettem a yogikat, akik nem viselnek gyapjúruhát, képesek hetekig nem táplálkozni, mialatt a lélek szárnyain a magasba emelkednek a vágyaktól terhes földről.

- Nem csodálkozom azon - felelte -, hogy a lélek ilyen zavaros és önmagával ellentétes valami, annál inkább, mert a maharadzsák és yogik boldogságában csak ti láttok ellentétet, akik a szeretetet és gyűlöletet is ellentétnek hiszitek.

Majd azzal folytatta, hogy sokkal jobb volna, ha a yogi nem szárnyalna, hanem a földön maradna, és nyugodtan táplálkozna a szent tehén húsából, mert - mint mondta - fizikai létünkön semmiféle szárnyalás nem tud változtatni, és a kazo szempontjából egyaránt káros, ha saját testünket nyomorítjuk meg vagy másét, mert minden test egyforma és valóság.

- Az - mondta -, hogy a lélek titeket egymás fölé vagy alá űz, egyaránt azt bizonyítja, hogy nem az egyensúlyra és harmóniára való, hanem abból billent ki benneteket.

Jellemzőnek találta, hogy éppen ott vannak maharadzsák, ahol a fakírok lelke a magasban szárnyal, míg testüket a tetvek marják, és éheznek.

- Testünk atomokból áll - ismételgette -, és ezen semmiféle lelki szárnyalás nem változtat. Kazi szándékkal el lehet ugyan képzelni, hogy nem levegőre és ételre, hanem éhezésre és gyémántra van szükségünk, sőt elérhetjük, hogy örömünket természetellenesre fordítjuk, amit te igen helyesen nevezel boldogságnak, megkülönböztetésül a természetes örömtől, de tüdőnket és emésztőszerveinket úgysem tudjuk átalakítani. Sőt ez nem is szükséges, hiszen a természet akaratát oly könnyű kielégíteni, míg a gyémántot, piramist és aranykocsit oly nehéz létrehozni, és csak gyomrunk és tüdőnk rovására tehetjük.

Általában képtelen volt különbséget találni a maharadzsák és fakírok élete között. Mindkettőt egyaránt betegnek nevezte.

- Tehát mi a voltaképpeni véleményed a lélekről? - kérdeztem, mert kissé hosszúra nyúlt a vita, és szerettem volna az eredményt röviden összefoglalva hallani.

- A lélek betegség, mert diszharmóniában áll a testtel. Míg a testet biológiailag átalakítani és hozzá hangolni nem tudjátok, addig mindig romlástokat fogja okozni.

Pár pillanatig viaskodtam magammal, hevesen akartam válaszolni, bár tudtam, hogy ezzel semmit sem érek el. Hogy mégis fékezni tudtam magamat, azt inkább annak köszönhettem, hogy eszembe jutott: vitánk során teljesen eltértünk a tárgytól, és a legfontosabbra még most sem kaptam választ.

Már az ajtónál volt, mikor utánakiáltottam, hogy még csak egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni.

Zatamon megfordult, én pedig megkérdeztem:

- Azt mondd meg, mi tartja bennetek a kazo szellemet? Ha nálatok nincs törvény, igazságszolgáltatás, nevelés, mi az, ami mégis fenntartja azt, amit kazónak és egyensúlynak nevezel?

- Hogy mi tartja fenn az egyensúlyt?! Hát az egyensúly maga! Csak különböző súlyok billentik ki a mérleget!

Tehát megint egy olcsó aforizmával akarja elütni a dolgot! Ez a makacsság hovatovább azt a gyanút ébresztette bennem, hogy talán nem is olyan értetlen, mint ahogy mutatja, hanem féltve őrzött titkokat rejteget előlem. De most már elhatároztam, hogy nem engedek mellébeszélést. Vagy feleljen a kérdésemre, vagy mondja meg, hogy nem közölheti a titkot.

- Hajlandó vagy-e végül is felelni a kérdésemre? - tettem fel az egyenes felszólítást.

- Voltaképpen mit nem értesz?

- Nem értem ezt a teljes együttműködést! Azt, hogy itt senkinek sincsenek eltérő, egyéni céljai. Hogy képzelhető el a törvény nélküli törvény, az erkölcs nélküli erkölcs? Hol van az erő, ami a pályák betartását biztosítja?

- Nem tudom - felelte -, hogy lehet ilyent kérdezni. Mi kényszeríti a bolygókat, hogy elliptikus pályájukat betartsák, ha nem maguk a bolygók, melyek tömegének vonzása így adódik ki?

Majd arról beszélt, hogy a vonzás sem különálló valami, hanem maga a bolygó, tehát minden, ami történik, azért történik így, mert minden, ami van, létezik. Majd így folytatta:

- Erő csak akkor kellene, ha más pályára akarnád őket bírni, mert az erő csak az egyensúly kibillentéséhez szükséges. Ezt az erőt adja nálatok a lélek. Ti a kazót az összeműködés acélerős törvényének nézitek, és törvényhozót kerestek, holott az egyszerűen csak van. Teljes rend csak a magától levőtől eredhet, mert ezt minden dolog biztosan betartja. Ezt a fizikában a legkisebb ellenállás útjának nevezik, ami például a szabadon eső test számára a függőleges. Minden törvényhozás csak káros beavatkozás, mert kibillenés, hibák forrása és bizonytalanság. Egyszóval: kazi.

- Talán ne beszéljünk a kozmoszból vett, amúgy is kétes hitelű példázatokban - feleltem türelmetlenül -, mert ez ismét félrevezeti vitánkat. Én a ti társadalmi rendszeretekről szeretnék felvilágosítást kapni.

- Úgy beszélsz, mintha az ember nem a kozmosz tagja volna. Neked hasonlat a valóság, és így igazán nem csodálom, ha viszont nem létező problémáitokat valóságnak hiszitek.

- Hogy érted ezt? - kérdeztem. - Csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy a gravitáció és a kazo...

- De igen. Az ember is a kozmoszban él, tehát a kazo nem törvény, nem szokás, hanem maga a kozmosz valósága, amellyel lényegileg is azonos. Minden, ami a világon létezik, a kazo szerint létezik, mert a kazo az általános valóság. Ami ezenkívül van, az nem létezik, mert kazi, ami maga a nemlét.

Szavain hosszan gondolkoztam. Korrekt gentlemanhez illően azokat nem elvetni, hanem megérteni kívántam. Minden mondatát újból, lelkiismeretesen átgondoltam, de minél inkább törtem a fejemet, annál zavarosabbnak tűntek fel előttem.

Végül is arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy elveik nem egyebek sületlen zagyvaságoknál, amelyek a józan angol felfogás számára teljesen érthetetlenek, és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az én helyemben hazámnak minden művelt polgára hasonló véleményre jutott volna.

Az egész beszélgetésből tehát csak azt ismertem meg, hogy mi nincs nálunk, és mire képtelenek. Vajmi kevés ahhoz, hogy a hin élet titkát megértsem.

Elhatároztam, hogy egyelőre felhagyok a kutatással, az időre és személyes tapasztalataimra bízva problémáim megoldását.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:35 | Üzenet # 8 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Hatodik fejezet

Szerző kikerül a hin életbe, és orvosi gyakorlatot folytat - A hinek csodálatos orvostudománya - Szerzőt ártatlanul gyilkosságba keverik, mire elhagyja állását - A hinek nincsenek tekintettel a gyermeklélekre - Szerző szövőmunkás lesz, de az unalom majdnem katasztrófába sodorja

Zatamon egy nap közölte velem, hogy úgy látja, immár eleget tanultam, és hasznos tagja lehetek a hin társadalomnak. Megjegyezte, hogy agybeli struktúrám nem látszik ugyan elég tisztának, és valószínű, hogy az élet teljességéhez szükséges tökéletességet mint állapotot nem is fogom elérni, de ha meglesz bennem a gyakorlat szándéka, használhatóvá lehetek.

Mint mondta, több kétségtelen behinnel is volt már dolga, akik a kazo állapot hiányával is el tudták végezni az élet feladatait.

Ezek persze csetlettek-botlottak, mert agyuk nélkülözte a természetes iránytűt, de a másoktól ellesett módszerek mégis úgy formálták tetteiket, hogy a nem orvos laikus észre sem vette a szervi fogyatékosságot, mint ahogy a süketnéma is megtanul beszélni mások ajkáról, bár a hangot, amit kiad, sohasem fogja lényegileg átélni.

Közölte tehát, hogy eltávozhatom az intézetből, és megkezdhetem az életmunkát.

El voltam tehát küldve, és rettegés fogott el jövöm iránt. Tanácstalanul álltam, azt kérdeztem, mit kell tennem, elvégre nem tudhatom, hol van szükség alkalmazottra, hol hajlandók engem felvenni.

Ő pedig azt felelte, hogy oda menjek, ahova akarok, és ne várjam, hogy irányítsanak. Mindenki maga tudja legjobban, mit tud, mások dolgába beavatkozni kazi volna.

Szavai persze nemhogy megnyugtattak volna, hanem a legnagyobb bizonytalanság érzetével töltöttek el. Hazámban minden iskolai bizonyítványnak pontos és határozott értéke van, a polgár tudja, hova jogosít, hogy melyik hivatalnak ki a vezetője, illetve saját barátai közül ki van vele jóban, de mit kezdjek itt, az anarchia országában, kivetve a bizonytalanságba?

Első probléma a lakás volt. Mert ebédet és ruhát már tudtam szerezni, de lakásügyekről fogalmam sem volt.

Amint a kórházat elhagytam, jó pár órát lődörögtem a környéken, majd kimentem az erdőbe. De a hűvös este visszakergetett.

Végre, minden bátorságomat összeszedve, benyitottam egy házba. Gondoltam, megkérem az egyik lakót, hogy adjon szállást az éjjelre. A hinek könnyen vendégelők. (Vendégszeretőknek igazán nem nevezhetem őket.) És ahogy idejöttömkor sikerült szállást kapnom, talán sikerülni fog most is.

A lakásokat végigjártam. Az ajtók persze sehol sem voltak zárva, és belépésemre a lakók meg sem fordultak. Senkivel nem törődnek, míg meg nem szólal. A nemkívánatos vendéget pedig éppúgy nem ismerik, mint a kívánatosat.

Az első, akihez benyitottam, olvasott, nem akartam zavarni, a másik már levetkőzve hevert az ágyon. Két lakásban senkit sem találtam otthon. Végre a harmadik lakóját megkértem, hogy adjon szállást.

- Miért? - kérdezte az. - Nincs üres lakás a házban?

- Hát van? - kérdeztem érdeklődve.

- Én azt nem tudhatom. Nézd meg.

- Hát ki tartja nyilván?

- Senki - felelte és elfordult.

Ha elővettem volna belohin igazolványomat, talán kaptam volna felvilágosítást, de nem mertem vele nagyon tüntetni, mert engem mint a társadalom hasznos tagját bocsátottak el, és mint elhelyezkedni akaró mégsem akarom azt hangoztatni, hogy mit nem tudok. Magam energiájára vagyok utalva, tehát mindent magamnak kell megtanulnom. Így hát szó nélkül kifordultam, és végigjártam a házat.

Bizony minden lakásban volt valaki, vagy a berendezés mutatta, hogy lakják. Végre a második emeleten az egyik ajtón ezt a cédulát láttam kifüggesztve:

"Elköltöztem."

Lenyomtam a kilincset, persze kinyílt. Körülnéztem, de minden jel azt mutatta, hogy mégis lakik benne valaki. Az összes bútorok, székek, ágy, minden a helyén. Ott a telefon, a lámpa, és minden hajszálnyira ugyanolyan, mint amelyik szobában először éjjeleztem. De akkor mit jelent a cédula?

Tanácstalanul forgolódtam, de minthogy egyelőre nem láttam bent senkit, lefordítottam az ágyat a falból, amely meg volt vetve, és ruháimat ledobtam magamról. Aztán a fürdőszobába mentem meleg fürdőt venni, mert az erdőben kissé átfáztam.

Egy fél óráig vártam a gazdát, és nagyon elálmosodtam, tehát lefeküdtem.

Csak napok múlva derült ki, hogy a szobának tényleg nem volt lakója, és a cédulát éppen azért teszik ki elköltözéskor, mert másképp senki sem tudná megkülönböztetni az üres lakást a lakottól.

Másnap reggel tüzetesebben körülnéztem a szobában.

Az általam már ismert készülékeken kívül néhány gombot fedeztem fel a falon. Mindegyiken felírás. Egyik a hőmérséklet-szabályozót helyezte működésbe, másik az ablakot mozgatta, harmadik a ventillátort. Egy gombra ez volt írva: "Jelentő." Ezt is megnyomtam, és kíváncsian néztem körül, de nem történt semmi. Tíz másodperc múlva azonban a hátam mögött egy hang ijesztett meg:

- Rendben.

Összerázkódtam, megfordultam, de senki sem volt mellettem. Egy fali hangszóró beszélt.

Vártám, mi következik, de nem történt semmi.

Fel-alá járkáltam, töprengve jövő sorsom felöl. Az ablakokat leeresztettem, és meglepetve láttam lent az autók százait suhanni, míg felettem a magasvasút kígyózott. És mindebből egy hangot sem hallottam. Mintha némafilmet látnék. Közben persze egészen megfeledkeztem a hangszóróról is.

Most azonban hátam megett kattant valami. Megfordultam. A falban egy csapóajtó nyílt le, belőle egy kis fémhenger nyúlt ki.

Odamentem, megfogtam, mire levált.

Amint forgattam, rájöttem, hogy ki lehet nyitni.

Felnyitva két kisebb hüvely esett ki belőle. Egyikben tej, másikban néhány szem gyümölcs volt.

Vagyis a "jelentő" gomb megnyomásával azt jelentettem be, hogy a szoba lakója itthon van.

Úgy látszott tehát, egyelőre minden rendben van. Kényelmetlen bizonytalansági érzésem kissé alábbhagyott. Hiszen így elélhetek itt akármeddig anélkül, hogy közéjük kellene keverednem, amitől nagyon féltem. Sohasem tudja az ember, hogy közöttük élve mikor sérti meg a kazo szabályait.

Reggeli után újból fel-alá járkáltam, és jólesett a tudat, hogy békében élhetek. Később kezdett egy kissé unalmas lenni, és szinte megörültem, mikor nyílott az ajtó, és egy hin lépett be.

Kissé meglepődött, én pedig azt hittem, mégis van lakója a szobának. De aztán nyugodtan a falhoz lépett, porszívócsövet húzott ki, és ezzel kitakarított, a fürdőszobát egy tömlőből vízsugárral locsolta végig, a reggelim hüvelyét visszadugta a falba, majd megindította a ventillátort, és eltávozott.

Aztán megint csend borult rám, és újabb kutatáshoz fogtam.

A falban, egy csapóajtó mögött, nagy nyílást fedeztem fel, ami egy kéményszerű járatba torkollott. A földszintre lemenve megismertem rendeltetését: egy nagy gyűjtőedényben végződött, melybe a szennyes ruhát dobálták. Innen azt, úgy látszik, a mosoda időnként elszállította. Mellette egy szekrényben viszont tiszta fehérnemű volt közhasználatra kitéve.

Szobámba visszatérve, egy darabig hevertem, majd magamat elunva, kimentem, és fel-alá lődörögtem az utcákon, a szürke, egyhangú falak és suta fák közt. Délben egy étkezőhelyen megebédeltem, és azon gondolkoztam, mivel fogom a délutánt eltölteni, hogy szabadságomat kellemesen használjam fel.

Arra gondoltam, hogy kiutazom a tengerpartra.

Oda kiérve, többször végigmentem a parti sétányon, majd felkapaszkodtam egy sziklára. A végtelen tenger örök hullámzása lassan elálmosított. Így aludtam egy órát, és felébredve megint az a probléma gyötört, hogy mit csináljak estig.

Üresen és gondolat nélkül sétáltam egy újabb órát, majd leültem egy padra. Unalmamban malmozni kezdtem a hüvelykujjammal. Ezt gyakoroltam felváltva előre és hátra.

Órámat többször elővettem, hogy mikor lesz este, amikor megvacsorázhatom. Sétálni indultam, és lépéseimet számoltam, a távolságokat a legkülönbözőbb irányokban mérve, és sajnáltam, hogy nem tudtam tovább aludni.

Valósággal öröm volt számomra, mikor éhes lettem. Az evés mindig változatosság. Beutaztam a városba, megvacsoráztam, majd hazamentem, és a síri csendben újra lefeküdtem.

Másnap reggeli után újra jött a takarító. Megütközve nézett rám, és megkérdezte:

- Ha délutáni munkád van, miért nem szólsz, hogy a délutáni takarítót küldjék?

Zavartan hebegtem valamit, hogy így és úgy, elfelejtettem, ő pedig megígérte, hogy jelenteni fogja.

Utána sietve eltávoztam, és késő estig összevissza csatangoltam. Délelőtt sikerült a folyóparti heverőkön aludni egy órát, sőt ebéd után is elálmosodtam, de nem mertem lefeküdni, mert akkor éjjel nem alszom, ami pedig még rosszabb volna.

Így aztán megérlelődött bennem a tudat, hogy mégis valami munkába kellene kezdenem, mert a semmittevést nem lehet sokáig kibírni.

Mivel foglalkozhattam volna? Seborvos vagyok, hát elsősorban szakmámban próbáltam elhelyezkedni.

Következő reggel kimentem a kórházba, és a vezetőséget kerestem. Ilyenről azonban senki sem tudott, azt mondták, a kórház arra való, hogy betegeket gyógyítsanak.

Az egyik orvosnak látszó hinnek megmondtam, hogy magam is orvos vagyok. Hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett diplomámra, de nem tudta, mi az. Kénytelen voltam származásomat és eddigi szereplésemet felfedni, majd megmagyarázni a diploma lényegét, de ekkor meg azt kérdezte, hogy tudják az emberek megállapítani, hogy a másik mit tud.

- Mert - mint mondta - a tudás az emberen belül él, kívülről megállapítani egyelőre nincs mód, de nem is szükséges, mert azt, hogy az illető miben sajátított el jártasságot, úgyis tudja maga az illető. Egyébként, úgy látom, nekem mindezekhez nincs közöm, azt mondd meg tehát, hogy mit akarsz éntőlem?

- Szeretném, ha ide felvennének, és dolgozhatnék.

- Az a te dolgod - felelte. - Azt mondd meg, tőlem mit akarsz?

Most én bámultam. Ha tíz évig éltem volna köztük, akkor sem tudtam volna kiismerni komplikált szokásaikat.

- Értsd meg - szóltam -, én seborvos vagyok, és dolgozni szeretnék.

Megint azt felelte, hogy az az én ügyem!

- Hát nincs valami rendszer?

- Attól függ, melyik szakon. Minden betegséget más rendszerrel, gyógyítunk.

Türelmem végére értem. Az értetlenségnek is van határa. Egyszerűen kijelentettem:

- Én itt akarok dolgozni, és kérlek, vezess be az itteni munkába.

Ezek a szavak csak a türelmetlenség miatt jöttek ajkamra, nem is gondoltam akkor, hogy ezzel megtaláltam az egész itteni életnek a kulcsát.

Orvoskollégám minden meglepődés nélkül megfogta karomat, és elmagyarázta osztályának egész berendezését és szokásaikat.

Annyit mondhatok csak, hogy bár sok csodálatos dolgot láttam a hineknél, de ehhez a kórházhoz foghatót álmomban sem képzeltem volna, és míg kollégám vezetett, egyik ámulatból a másikba estem.

Nem volt az kimondott sebészet. Ők egészen más, előttem ismeretlen alapon osztályozzák a betegségeket. De még kórházhoz is alig hasonlított.

Ha ugyanis mi kórházra gondolunk, fehérre festett, tiszta kórtermek sora jut eszünkbe. Rengeteg épületeiket látva, én is azt gondoltam, hogy itt legalább húszezer beteg fekszik.

Csak azután derült ki, hogy a kórtermek - vagy, mint ők mondták: alvótermek - az épületeknek csak igen kis részét teszik ki, és az egészben nincs több négy-ötszáz betegnél.

Ennek pedig két oka van: először a messzemenő megelőzés folytán náluk sokkal ritkább a megbetegedés, másodszor igen fejlett gyógykezelésük révén aránylag hamar kigyógyulnak.

A kórház legnagyobb része inkább egy hatalmas gyártelephez hasonlított. Kollégámmal termek és fülkék végtelen során mentünk át; gumipadlós függőerkélyeken, csigalépcsőkön kanyarogtunk, majd liftek és futószalagok ragadtak tova bennünket gépek és készülékek rengeteg útvesztőjében.

Egy derék vastagságú üvegkéményben sárgás gőz gomolygott felfelé, alattunk és felettünk ezüstös csőkígyók sisteregtek, motorok sivítottak, kompresszorok dohogtak, jelzőfények villantak, mutatók táncoltak, egy forgó teleszkóp szeméből vörös fénykéve sepert végig egy futószalagot, melyen gőzölgő palackok vándoroltak. Másutt fejünk felett egy fémkosár vonult el, benne egy mozdulatlan emberi test. Előtte felnyílt egy roppant fémhordó teteje, belsejéből hirtelen vakító lángok csaptak elő, a fémkosár pedig egyenesen belevitte a testet, majd utána bezárult a fedél.

Meg voltam győződve, hogy krematórium, és szédülve tudtam meg, hogy fertőtlenítő, hogy a láng nem láng, hanem sugárzás, amely bizonyos vírusokat és coccusokat elpusztít, de az emberi sejtekre hatástalan, mert a beteg előzőleg immunizáló eljáráson esett keresztül!

Ezek a bárgyú viselkedésű emberek legalább száz évvel vannak előbbre a gyógyászat terén. Gépeiknek még a nevét is alig tudtam megjegyezni, és rémülten gondoltam rá, mit fogok én itt csinálni úgy, hogy dolgozzam is, de tanulatlanságot ne áruljak el, nehogy oktalan nemzeti felfuvalkodásuknak alapot szolgáltassak.

Hogy a szégyent elkerüljem, azt füllentettem, hogy speciális szakmám a fogorvoslás. Elvégre a tömés és húzás technikája csak nem fejlődött olyan boszorkánysággá, hogy még ne tudjam tanulni.

Leforrázva kellett azonban hallanom, hogy náluk nincs fogbetegség, mert az étel, amit az étkezők készítenek, orvosok vezetése alatt, egyben orvosság is, amely bizonyos betegségek kifejlődését - és így a fogbetegségekét is - megakadályozza.

Most már csak a menekülés ürügyén gondolkoztam, de kollégám váratlanul kijelentette, hogy legjobb lesz, ha az alvótermekben dolgozom és a műtéteknél segédkezem, ami leginkább megfelel tudásomnak.

Gúnyos megjegyzése határozottan sértő volt, de arcvonásai sem gúnyt, sem semmiféle érzelmet nem árultak el, én pedig beláttam, hogy a sivár semmittevésbe nem mehetek vissza, így tehát, szégyenkezve bár, de elfogadtam ajánlatát.

Kijelölték szobámat, én pedig felvettem a fehér köpenyt, és igyekeztem dolgozni. Persze, így is minden lépésnél kérdezni kellett.

Kollégám mindjárt az első nap megkérdezte nevemet is. Meglepődtem, hogy egyáltalán érdeklődnek az alkalmazottak kiléte iránt, de kiderült, hogy a szakközlönyt akarják címemre küldeni.

Mikor megmondtam, azt felelte, hogy az nem név, mert - semmi kapcsolatban nem áll velem!

El voltam képedve, hogy merészel ilyet állítani, elvégre én csak jobban tudom, hogy hívnak, de ő változatlanul erősítgette, hogy a Gulliver szóval semmi kapcsolatban nem vagyok, az egy értelmetlen betűhalmaz, és majd segíteni fog nevemet eszembe juttatni.

Ha a nevetést nem tekintenék behinségnek, igazán nagyot tudtam volna kacagni, de ő a világ legtermészetesebb hangján születésem ideje és lakásom címe felől érdeklődött, majd születésem napját az ő időszámításukra átszámítva, azt mondta:

- Na látod, a te neved Zamono Nital.

Szájtátva bámultam rá, majd hosszas fejtörés után sütöttem ki "nevem" értelmét: a "Z" betű azt jelzi, hogy a szó személynév, a többi születési adatokat, nemet és szaktudást, a második szó pedig telefonszámomat jelenti, ami lakcímemmel azonos. A hinek tehát költözéskor nevük felét is megváltoztatják.

Én azon csodálkoztam, miért nincs a hineknek saját nevük, ő pedig azon, hogy nekünk miért nincs saját nevünk, csak oda nem tartozó, értelmetlen betűhalmazunk.

- Mi másra való a név - kérdezte -, ha nem arra, hogy az illetőt megismerjük belőle?

Én ellene vetettem, hogy tárgyi adatokból úgysem lehet az illetőt mint karaktert megismerni, de csak körülírva tudtam kifejezni, mert a karakterre sincs szavuk, és akkor is azt felelte, hogy furcsa ország lehet az én hazám, őnáluk bizony minden ember egyformán oxigént lélegzik be, és szénhidrátokkal meg fehérjékkel táplálkozik.

De amennyire távol voltak ők az egyéniség megértésétől, annyira távol voltam én az ő gyakorlati tudásuktól.

Mint említettem, eleinte az alvótermekben dolgoztam, de munkám nem terjedt túl az ápoláson.

Az alvóterem körülbelül megfelel a mi kórtermeink fogalmának. Hogy miért nevezik mégis alvóteremnek, arra most jöttem rá.

Ők ugyanis minden beteget elaltatnak, ha a betegség fájdalommal jár. Valami elektromos tűt szúrnak a nyakszirtjébe, amitől a beteg mély álomba merül. A tűt csak a teljes gyógyulás után vagy legalábbis a fájdalmas időszak lezajlása után veszik ki. A hinek egyszerűen átalusszák betegségüket, álmukban pedig mesterségesen táplálkoznak.

Egyszer egy szívbeteget vittem a műtőterembe, és ámulattal láttam, mint veszik ki szívét. Az aortába csöveket kötöttek, melyek egy melegen tartott villamos szivattyúba torkolltak, majd a beteg testét ideiglenesen bevarrták, és a szivattyú tartotta fenn napokig a vérkeringést, míg a szív valami folyadékban dobogott, amit naponta felöntöttek. Később a szívet újra visszaoperálták helyére.

Be kellett látnom, hogy én itt sohasem fogok orvosnak számítani. Még kérdezni is szégyelltem, attól félve, hogy tudatlanságom miatt lenéznek, esetleg jogos gúnyjuknak is ki leszek téve, mint ez kollégák közt szokásos. Kérdéseimre egyébként csak hideg, szenvtelen arccal magyaráztak, amiből semmit sem tudtam kivenni irántam való érzelmeikből. Azt pedig hogy a faarcok mögött nincs is semminő faja az érzelmeknek, európai ember úgysem tudja megszokni. Arcukat fürkészve, mindig az indulatokat kerestem mögötte, és hidegségükből azt következtettem, hogy voltaképpen utálnak. Mindezzel pedig szinte teljesen érthetetlen ellentétben állt a végsőkig menő szolgálatkészség, amellyel minden lépésemben segítettek, anélkül azonban, hogy egyetlen jóakaratú mosolyt vagy kedvességet láttam volna rajtuk.

Szolgálatkészségük annyira megtévesztett, hogy megkíséreltem barátságukat is megnyerni, de minden ilynemű kísérletemre rideg és értetlen elutasítás volt a válasz.

Azt mondták, határozzam meg pontosabban, mit akarok, mert amit én zavarosan körülírva barátságnak nevezek és kérek, az valami fogalomféle, következésként adni sem lehet.

Hiába mondtam, hogy csak azt kérem, hogy legyen velem valaki, aki támogasson és társalogjon, azt kérdezték, mit csináljon és miről beszéljen, mindent megtesznek, csak pozitívumot mondjak arról, amit akarok.

Bármennyit is hallottam már róluk, mégis úgy fogadtam szavukat, mint gőgös arisztokratákét, akik udvarias ürüggyel zárják ki körükből a tolakodót. Úgy néztem rájuk, mint megfejthetetlen diplomatákra, talán éppen azért, mert megszoktam, hogy a talánytalan arc takarja a legnagyobb lelki komplikáltságot.

A tudásbeli és társadalmi távolság rendkívül kínossá tette amúgy is félszeg helyzetemet. Mikor a műtőben hangtalanul és óramű pontossággal összeműködve villant a kés egyik kézből a másikba, én csak leforrázott kiskutya módjára ugráltam köztük, és szégyenpír öntött el, valahányszor a nagy csendben egy-egy hang mégis megszólalt, mert az mindannyiszor csak nekem szólt.

És hiába böngésztem otthon a szakközlönyt, mit a csőposta rendesen lakásomra szállított, az az én számomra marsbeli nyelven volt írva. Csupa matematikai képlet volt az egész, még az egyes gyógyszereknek sem hatásait ismertette, csak kémiai tulajdonságaikat, amiből egy szót sem értettem. Kollégáim pedig olyanok voltak, mint a szfinx.

Ha legalább összeszidtak volna, mindent könnyebben tudtam volna elviselni. De a szenvtelen, oktató hang, amiről sohasem tudtam, mi rejtőzik mögötte, lelküknek ez a vákuumszerű megfoghatatlansága felőrölte idegeimet.

Helyzetem tarthatatlanságát betetőzte egy borzalmas eset, amely keresztényi és humánus felfogásomat a végsőkig feldúlta.

Egy agonizáló beteget látogattunk meg. Kollégám az alvó beteget megvizsgálta, majd egy másik orvost is odahívott, és az újra megvizsgálta. Ezután az előbbi a szekrényhez lépett, egy ampullát adott át nekem, hogy azt intravénásan beadjam.

Amint a pravaz tartalmát belenyomtam a betegbe, legnagyobb rémületemre azonnali merevséggel beállt az exitus.

Kollégámhoz rohantam a pravazzal és ampullával, bizonygatva, hogy nem én cseréltem el az injekciót, ő pedig a legteljesebb lelki nyugalommal azt felelte, hogy nem történt csere, az illető reménytelen volt, és meg kellett szüntetni, tehát telefonáljak a szállító osztálynak.

Megtántorodtam. Gyilkos vagyok!!

Csak akadozva tudtam néhány szót hebegni, hogy mit szólnak ehhez az eljáráshoz a hozzátartozók, de azt felelte, hogy mindössze egy öltöny és egy pár cipő tartozott hozzá, ezt pedig higiénikus okokból minden alkalommal elégetik.

És az emberek elpusztulnak anélkül, hogy valaki is egy könnycseppet ejtett volna értük! Apját-anyját senki sem ismerte, a szülők sem gyermekeiket, a moribund beteg pedig, mihelyt elérte az agóniát, eltávolítandó szemétnek számított!

- Ti tehát képesek vagytok az orvosi hivatás alapvető célját megtagadni? - kérdeztem, mikor némileg magamhoz tértem.

- Miféle célra gondolsz?

- Az élet fenntartására a lehető legvégső határig.

Kollégám érdeklődve lépett közelebb hozzám.

- A te hazádban ez az orvosi hivatás célja?

- Miért az én hazámban? Mindenütt. Más cél el sem képzelhető.

- Tévedés. Hivatásunk célja az embert megmenteni a szenvedésektől. Persze, hacsak lehet, visszaadni egészségét. Ha nem lehet, fájdalommentesen megszüntetjük, hogy ne okozzunk neki felesleges szenvedést, magunknak pedig felesleges munkát, amit más, biztos sikerű gyógyítástól vonnánk el.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:37 | Üzenet # 9 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Bár ezek a kegyetlen szavak is felforgatták humánus érzéseimet, de kollégám még folytatta:

- Ezenkívül vannak esetek, amikor a gyógyulás csak részleges lehet, és szenvedésteli életet jelentene. Főleg, ha a beteg nehezen pótolható testrészét veszti el. Ha ugyanis csak szívét vagy tüdejét kell eltávolítanunk, ez könnyen pótolható transzplantációval vagy műtüdővel, műszívvel. Sőt, már a fület is pótoljuk műfüllel, amely bármely működő idegre rákapcsolható, és a beteg rövid időn belül megtanulja a hallás új módját. De például a szem pótlása még csak kísérleti stádiumban van, az eddig kibocsátott fotoprotézisek csak ép látóidegre és ép látóközpontra kapcsolhatók, azonkívül nehezek is. Még rosszabb, ha valaki lábát veszti, és műlábbal örökké sántikálnia kellene. Nyilvánvaló, hogy az ilyent alvása közben megszüntetjük.

Reszkettem a borzalomtól.

- Azt csodálom - mondtam -, hogy egyáltalán be mer feküdni valaki kórházaitokba.

- Hát hogyne merne, mikor tudja, hogy beérkezése pillanatától kezdve megszűntek szenvedései.

- És az életösztön?

- Te bizonyára az állati életből örökölt életösztönre gondolsz. Ez az atavisztikus állapot nálunk is megvolt néhány ezer évvel ezelőtt, de mai ösztöneink természetesen a mai körülményekhez alkalmazkodnak. Említetted, hogy nálatok a fog még megodvasodhat. Tudod, hogy az milyen fájdalommal jár. Az ember úgy érzi, ki kellene tépni a fájó fogat, és valóban, a lyukas fog semmiképpen sem gyógyul magától, tehát következetes lett volna, ha a lyukas fog fájdalmával egyben a kihúzás kellemessége járt volna vele. Ehelyett a fog még az érintésre is erős fájdalommal felelt, tiltakozva az egyetlen lehetséges gyógyítás ellen. Van tehát a természetben is következetlenség.

- De az életösztön...

- Az ugyanilyen következetlen volt. A beteg teljesen gyógyíthatatlan állapotban, fájdalmaktól őrjöngve is ragaszkodott életéhez.

- Mert ez a természetes ösztön.

- Ami az ősállapothoz igazodott. Civilizációnk azonban megváltoztatta környezetünket és életfeltételeinket. Ha ösztöneink ma is az őskörnyezethez igazodnának, és nem szelektálódott volna ki a mai környezethez alkalmazkodó embertípus, úgy éppen ez volna természetellenes, mert egy belső ellentmondás emésztené fel életünket.

- Ezért öltök embert? Ez az igazi ellentmondás!

- Ezért nem ölünk embert. Az ősállapotban az embereknek harcolniuk kellett egymással a táplálékért, de ma már magunk termeljük azt. Ha ősi ösztöneink nem fejlődtek volna civilizációnkkal, úgy ma is egymást ölnénk, mikor a táplálékért nem ölni, hanem támogatni kell egymást a termelésben. Igenis ölnénk, magunk se tudnánk, miért, mesterségesen kiagyalt címeken, viszont a reménytelen beteget életben tartva, további szenvedésekre kényszerítenénk. Nos, ez volna az ellentmondás.

- Ti beszéltek ellentmondásról, akik úgy szolgáljátok az életet, hogy megszüntetitek?

- Nem az élet és halál jelent ellentétet, hanem az élet és szenvedés.

- Akkor miért van nálatok egyáltalán gyógykezelés? Ha célotok pusztán a szenvedések elkerülése, miért nem altatjátok mindjárt az újszülöttet halálra? Elvégre, elveiteket követve, oda kell kilyukadnunk, hogy a legtökéletesebb lét a nemlét. A nemlétben csakugyan nincs ellentmondás, de a ti gondolkodástokban annál több.

- Mi az életet biztonságossá és bőségessé tettük, amibe érdemes beleszületni, és érdemes abba visszagyógyulni. Hozzánk a beteget egészséges és a környezethez idomult ösztöne hozza, mert tudja, hogy egy szenvedéstelen életbe gyógyítjuk vissza, vagy ha további élete szenvedéssel fenyegetne, szenvedéstelen halálba gyógyítjuk. De a ti kórházaitok egy kezdetleges kor itt maradt kínzókamrái. Csodálom, hogy valaki egyáltalán be mer feküdni.

Szavai persze nemhogy meggyőztek volna, hanem még inkább megborzasztott ez a rideg és könyörtelen gondolkozás, amely előtt az ember élete semmivel se szentebb a vágóbaroménál. Valóban, csak lélek nélküli barmok képesek szó nélkül tűrni az egyén élethez való legelemibb jogának sárba tiprását.

Percig sem tudtam tovább maradni. Kirohantam és elutaztam, távol a várostól. És ott, ahol senki sem látta, magam a földre vetve könyörögtem az Egek Urának, hogy bocsássa meg végtelen bűnömet, melybe önszántamon kívül kevert e szívtelen, gyilkos és gonosz faj.

Ezzel azonban betelt a mérték. Valahogyan el kell mennem olyan foglalkozásba, ami lehetőleg szakmámba vág, de ahol mégsem kell gyilkolnom.

Végül kitűnő megoldásként villant fel bennem a gondolat, hogy beiratkozom egyetemükre, hol mint passzív hallgató tölthetem időmet. Ezzel nemcsak köztük való pozíciómat véltem megerősíteni, és az unalmat elűzni, hanem főként az a gondolat vezérelt, hogy idővel, hazámba visszatérve, tudásommal értékes szolgálatot tehetek hazámnak és a keresztény civilizációnak, ha tudniillik azon katonáinkat is vissza tudom adni az életnek, akik jelenleg reménytelenül sebesültnek látszanak.

Hevenyészett számításaim szerint, ha minden angol matróz életét csak kétszer is meg tudjuk hosszabbítani a végleges hősi halálig, úgy Őfelsége flottája a jelenleginél legalább hetven százalékkal nagyobb veszteséget tud okozni hazám és a civilizáció galád ellenségeinek.

Kollégámnak azt mondtam, hogy úgy látom, ismereteim némi kiegészítésre szorulnak, mit az egyetemen óhajtok megszerezni, és kértem hozzájárulását, mire a válasz megint az volt, hogy az az én dolgom. Bejelentettem tehát távozásomat, helyemet átvette egy hin, én pedig felkerestem az egyetemet.

Óriási épületcsoportba jutottam, melyben mindenféle iskola egyesítve volt, és azt se tudtam megállapítani, mi tartozik az iskolához és mi az utca többi házaihoz. Mi ugyanis szokva vagyunk hozzá, hogy az összetartozó épületeket kerítés veszi körül. Mármost képzeljen el az olvasó egy kertes házcsoportot, amit sem a járdától nem választ el, sem belül nem tagol látható határ, és nincs különbség utca és udvar közt.

Ma sem tudom, milyen területen álltam, mikor egy kézikocsi tűnt szemembe, amit egy férfi tolt, és rajta minden lepel nélkül egy férfihulla feküdt.

A látvány megriasztott, de némileg szokva voltam hozzá, hogy a hinek között ne keressek szégyent, tehát belenyugodtam, sőt örültem, hogy a kocsi nyomán eltalálok az orvosi fakultásra.

Nyomába szegődtem tehát. A kocsi egy ajtóhoz közeledett, amely magától szétnyílt előtte. Egy folyosóra kerültünk.

Legnagyobb meglepetésemre a folyosón egész apró gyermekeket láttam, a hin pedig minden emóció nélkül tolta végig köztük a hullát. A gyermekek közül néhányan fel is figyeltek, és érdeklődve követték a kocsit.

Ez mégis több volt, mint amennyit felháborodás nélkül el tudtam fogadni.

És ez még csak a kezdet volt! Igazi meglepetésem akkor következett, mikor a hin betolta a hullát egy terembe. A teremben már három másik asztalon feküdtek meztelen emberi hullák, körülvéve mindkét nembeli ártatlan apróságokkal!

A gyermekek gumikesztyűs kezében pedig kés, és minden megilletődés nélkül boncolták a hulla beleit és nemi részeit.

A döbbenetes látványtól elállt a lélegzetem.

Egy felnőtthöz fordultam, aki magyarázott a gyermekeknek. Megkérdeztem, hogy ezekből lesznek-e az orvosok, bár már az is különösnek tűnt fel, hogy hét-nyolc éves korukban csepegtetik beléjük azt, amit a művelt Európában csak húszéves korban fednek fel a kifejlett lélek előtt.

Azt a feleletet kaptam, hogy ezek még nem tanulnak szakmát, csak az élethez szükséges elemi ismereteket, az orvosok a másik épületben vannak.

Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:

- Akkor mi címen kerül a hulla a gyermekek kezébe?

Erre a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta, hogy ezzel kezdődik a tanítás. Az embernek először saját testét kell megismernie.

A gyermeki ártatlanságnak ilyen trágár és otromba legázolása olyan undorral töltött el, hogy szó nélkül kifordultam, és nem voltam többé kíváncsi az orvosi fakultásra sem. Inkább nem kell a tudományuk, semmint hogy az emberi lélek e frivol meggyalázását akár passzív szemlélettel is el kelljen szenvednem.

A most következő napok újra a reménytelen unalom jegyében teltek el. Reggeli után már el kellett hagynom lakásomat, és az erdőbe menekülnöm. Ha eső vagy hűvös idő kergetett be a városba, az utcákon való kódorgás még sivárabb volt. Tíz- és tízezer emberrel voltam körülvéve, és teljesen egyedül álltam.

Egyetlen szórakozásom abból állt, hogy a gyomromat figyeltem: tudnék-e valamit enni. Az éhség és annak csillapítása volt az egyedüli változatosság életemben.

Ha ültem, felálltam, ha álltam, leültem, és folyton azon gondolkoztam, mivel tölthetném időmet. Sajnos, a toll csak a tényleg történő borzalmakat tudja leírni, pedig mindezeknél borzalmasabb az, ha semmi se történik, ezért olvasóimnak, akik a színes és változatos angol közéletben ezt nem ismerik, hiába is ecsetelném.

A semmibe voltam száműzve. Foglalkozást kellett volna keresnem, de nem voltam képes rá, hogy gonosz és embertelen életükbe bekapcsolódjam. Valami olyan munkát szerettem volna, ami természeténél fogva független bántó szokásaiktól, és amit különleges előképzettség nélkül is megtanulhatok. Valamit mindenesetre csinálnom kellett, mert így nem ment tovább.

Nagy-Britannia két dologról híres: tengerészetéről és szöveteiről. A hineknek tengerészetük nincs, de van textiliparuk.

Így gondoltam rá, hogy szövőmunkásnak megyek. Botor fejemmel akkor még azt hittem, hogy az el fogja űzni unalmamat.

Mit terheljem az olvasót részletekkel? Hisz ilyenek itt voltaképpen nincsenek is. Itt az élet nem történik, hanem egyszerűen van. Ha az ember megszületett, addig van, míg meghal, utána mások vannak.

Megkérdeztem a szövőgyár címét (náluk minden gyárból csak egy van, de az kolosszális), és felkerestem. Igen magas, tizenkét emeletes, teljesen üvegfalú és végeláthatatlanul hosszú épületbe értem, hol a legelső hinnek megmondtam, hogy én itt fogok dolgozni. (A stílusba már belejöttem.)

Erre mellém adtak egy mestert, aki liften a hetedik emeletre vitt. Ez egyetlen, mintegy fél mérföld hosszú, de csak húsz lépés széles, óriási teremből állott, melyben vagy tízezer igen furcsa, de teljesen egyforma szövőgép működött. A gépek végtelen sorai közt széles út vezetett. Süppedő gumipadlón haladtunk, a plafon egyetlen, vajsárga, porcelánszerű felület, kétoldalt, a tejszerű üvegfalon tompára szűrt napfény pedig határozottan a legtökéletesebb megvilágítást adta, amit eddig láttam.

A mester a gépekhez vezetett, és elmagyarázta működésüket.

Minden nagyon könnyen ment. Egy óra múlva egészen belejöttem. Munkám abból állt, hogy hatvan szövőgépre vigyáztam. A láncfonalak a plafonon keresztül, felülről jöttek a géphez, és soha ki nem fogytak, mert odafönt egy általam ismeretlen eljárással állandóan utánafonták. Az én gépeim jóformán csak az ide-oda csapkodó vetélőkből álltak, és a csévét sem kellett cserélnem, mert ugyancsak fentről végtelen szalag szállította a vetélőládába. Ha a szál kifogyott, magától cserélődött.

Ez a gyár nálunk a csodák birodalmának számított volna.

Nem tudom, milyen anyagot használtak, de ottlétem alatt szálszakadás sohasem fordult elő, bár a vetélők legalább ötször olyan sebesen dolgoztak, mint odahaza. Csapódásuk sűrűsége felülmúlta a legrutinosabb ezreddobos munkáját.

A kész szövet viszont a padlón át vándorolt le az alattam levő kikészítőkbe, ahol nyíró-, mosó-, vasaló-, kefélő- és egyéb gépek során át vándorolt lejjebb emeletről emeletre, majd a szabóműhelybe, ahol sajtológépek egyetlen nyomással kivágták a formákat, és lebocsátották a varrodába, hol egy gép, mely a varrógépet helyettesítette, a ruha szélein végighaladva, összeragasztotta a darabokat. Ez a kötés erősebb volt a varrásnál.

A tizenkettedik emeletre csővezetéken nyomták fel a műrostanyagot, a földszinten teherautóba rakták a kész árut a zsebkendőtől a télikabátig, nekem pedig csak a gépek épségére kellett vigyáznom és az elhasznált alkatrészeket cserélnem.

Mikor a mester látta, hogy belejöttem, széket tolt alám, és eltávozott.

A végeláthatatlan teremben szótlanul dolgozott mint egy száz társam. Felügyelet egyáltalán nem volt. Társaim legtöbbje ült, és a mester megjelenésére sem álltak fel, amin nem kevéssé lepődtem meg, és szomorú konzekvenciákat vontam le fegyelmükről, összevetve a hazámbelivel, hol a munkarend és fegyelem értékét jól ismerve, még a villamosvezetőnek sem készítenek ülőhelyet.

Ezeknél, úgy látszik, csak az a fontos, hogy a szövet elkészüljön, hogy legyen mibe burkolni lélektelen testüket, a magasabb rendű társadalmi célokkal pedig, melyek a lelkes embert az oktalan állattól megkülönböztetik, mit sem törődnek.

Mosolyognom kellett arra gondolva, hogy milyen katona válnék az ilyen elpuhult hinből. Szívből sajnáltam azt a jóvágású sorhajóhadnagyot, aki ezekből embert akarna faragni.

Itt kellett tehát töltenem életemet.

Az első napokban nem is unatkoztam, mert ha kérdezősködni nem is mertem, de a puszta szemlélet alapján sokat megtudtam felőlük. Annyit mindjárt az első napokban láttam, hogy itt minden magától megy. Sehol központi rendező erőt nem láttam működni, senki sem osztotta el a munkát, és mégis valami láthatatlan kapocs hajszálfinom óraművé egyesítette a nagy gépezetet, melyben nincs egy disszonáns mozdulat, egyetlen üzemben sincs felesleges vagy kevés munkás. Az anyagot nem tartják nyilván, csak feldolgoznak annyit, amennyit az őstermelés nyújt, az pedig a ruharaktárak tömöttsége után igazodik. A munkakörök is kölcsönös megbeszélés szerint alakulnak ki, sem választás, sem kinevezés nincs, mindent az egyén maga tesz, még sincs disputa.

Meg is kérdeztem, hogy rendező és irányító szervek nélkül hogyan tarthatják be az egyensúlyt, ők pedig válaszukban azt nem értették, hogy lehet az egyensúlyt úgy betartani, ha az ember dolgába külső akarat kotnyeleskedik. Szerintük minden embernek megvan a maga kazo esze.

A kazo az én szememben hatodik érzéknek tűnt fel, de ők persze sohasem mint képességet emlegették, hanem mint magától értetődő valóságot.

- Miért kellene rendező erő? - mondták. - Aki tudja, mi a különbség a vasaló- és fonógép közt, úgysem jut arra a gondolatra, hogy fonógéppel vasaljon.

Azt sem tudták, mit kérdezek.

Új munkahelyem azonban a városban volt, lakásom pedig kint a kórház mellett. Így új lakás után kellett nézni. Ezért mindjárt az első napon, munkám után elindultam lakást keresni, de a környező házakban egy sem volt üres.

Végül mentő ötletem támadt. Elvégre némileg ismertem már szokásaikat.

Az egyik közeli házban levő lakásba bementem, és az ott lakó hinnek minden bevezetés nélkül ezt mondtam:

- Én itt akarok lakni. Költözz ki.

Képzeljék el olvasóim ezt Európában! De tudtam, hogy náluk nincs rend, és erre alapítottam számításaimat. Nem is csalódtam.

A hin ugyanis minden meglepődés és sértődés nélkül azt kérdezte:

- Miért?

- Mert én a szomszéd szövőgyárban dolgozom, és ez a lakás nekem közelebb van.

A hin kijelentette, hogy ő egy étkezőben dolgozik, ami ide a harmadik utcában van. Indítványomat kazónak találta, felkelt, átadta a lakást, és kiköltözött, hogy ide a harmadik utcában esetleg valaki mást emeljen ki otthonából ugyanilyen tömör és egyszerű módon.

A kiköltözés abból állt, hogy egy kézitáskába beletett egy fogkefét, szappant, két könyvet, viszont az ágyneműt és alsóruhát bedobta a szennyesek nyílásába, és eltávozott, otthagyva az összes bútorokat, lámpát, telefont, edényeket, fogast, tornaszert, mert amott ugyanezt megkapja, csak a fogkefét és a szappant nem adják át, higiénikus okokból.

Nem mondom, voltak a hinek közti életnek jó oldalai is, de azért nincs olyan vértelen filiszter Európában, aki ezt a környezetet kibírná.

Életmódjukról mindig a desztillált víz jutott eszembe, ami tiszta ugyan, de a desztillálással az élethez szükséges sókat is kivonták belőle. Az ember issza, issza, és nem oltja szomját.

Pár nap múlva újra halálos unalomba süllyedtem. A szövőterem gépei mindennap ugyanazt a monoton hangot zengték, társaim szótlanul végezték munkájukat, ha kérdeztem őket, rövid, hivatalos válasz riasztott el. A beszélgetés majdnem ki volt zárva. Eseménytelen munkámat reflexszerűen végeztem, mialatt a gépek lélekölő Szent Iván-i éneke valósággal ráfeküdt idegeimre.

Meguntam a sivár, dísztelen utcákon csatangolni, amibe nem hozott változatosságot egy szobor, oszlop vagy akár csak kapuboltozat. Az utcák betűkkel voltak számozva: "ab", "ac", "ad", "af" s a többi. (Persze a mi ábécénkre átírva.) Mind egyforma, és mind pontosan merőleges vagy párhuzamos a másikkal; közöttük szabályos közökben a parkok.

Kirakatot, reklámot nem ismernek, és náluk nem is volna célja. Csak néhány ajtó felett díszeleg a szűkszavú felírás: "ruharaktár", "hideg táplálék" vagy: "villamos cikkek", de belül nincs egy lélek a kivételezőkön kívül. (Vásárlóknak igazán nem hevezhetem őket.)

Ez volt az utca nappal. Este pedig minden kihalt.

Színház, mozi, vendéglő nincs. A szeszt csak mint orvosságot ismerik, a vallásról azt sem tudják, micsoda, sőt, ha megemlítettem volna, holtbiztos, hogy behinnek néztek volna.

Tízkor az utcák sötétbe borultak, éjjel semmiféle üzem nem működött, és mennem kellett haza, az üres lakásba, ahol legfeljebb súlyzót emelgettem, de nem lévén kivel összemérni erőmet, ez is végtelenül unalmas lett.

Nyári idők következtek. Egy napon azt vettem észre, hogy az utcán többen pucéran járnak, egyesek szandált húznak lábukra, és vállukról vászonszíjon egy táska lóg. Az elsőt őrültnek néztem, a harmadikról azt gondoltam, nudista. Végre megemberelve magamat, megkérdeztem egyet, de azt sem tudta, mit jelent ez a szó, és továbbsietett.

De akkor mért jár meztelenül? Miféle szekta trágár hóbortjai sértik a közszemérmet?

Végre ezt is megkérdeztem egyiktől, de úgy látszik, félreértett, mert azt felelte, hogy meleg van.

Fejcsóválva jegyeztem meg, hogy akármi is legyen hóbortjuk lényege, a meztelenséget hazámban súlyosan megbüntetnék, mire nagy szemeket meresztve azt kérdezte, hogyan tudjuk a meztelenséget elkerülni, hiszen ruhája alatt mindenki meztelen.

Buta kérdését válaszra sem érdemesítettem, mire továbbsietett, én pedig meggyőződtem, hogy bármily nagy is látszólag köztük a fegyelem, mégsem lehet a polgárokat teljesen szabadjára hagyni, mert mint a példa mutatja, közrendészet nélkül a legfegyelmezettebb társadalomban is kibújik az emberből az ősállat zabolátlansága, mely előbb-utóbb romlásba dönti a kultúrát.

Pedig pár nap múlva az üzembe is beköltözött a meztelenség. A munkások és munkásnők mind többen jöttek be ruha nélkül, csak néhány volt felöltözve. Szerencse, hogy senki sem kényszerített követni ízléstelen szokásukat. Mindössze azok példáját követtem, akik könnyebb ruhákat öltöttek, térdig érő nadrággal, csak a lábszárat hagyva fedetlenül.

Sokszor kiutaztam a tengerpartra, hol a remek strandon rengeteg ember hevert, sétált vagy fürdött. Legtöbbje itt is meztelenül, sőt ugyanilyen állapotban utaztak a villamoson. Összes csomagjuk egy összeszíjazott, flanell bélésű esőköpeny volt, mást nem vittek magukkal, azon elvből kiindulva, hogy élelmet a strandon is kapnak, a dohányzást nem ismerik, lakáskulcs pedig nincs. Mind külön járt és szótlanul.

Bár józan európai felfogásom mélyen undorodott e léha és ledér szokástól, de nem tagadhatom, hogy első napokban a friss és acélossá sportolt női termetek kívánságokat ébresztettek bennem. Pár nap múlva azonban olyan megszokottá vált a meztelenség, hogy észre sem vettem, és a nők nemcsak hogy nem lettek kívánatosabbak, hanem mondhatnám, elvesztették varázsukat. Arra jöttem rá, hogy jobban érdekelnek azok a nők, akiknek testét a ruha izgató leple fedi. A meztelenségben egyszerűen nem volt semmi érdekes, ami a férfi fantáziáját izgatná.

De akkor mért vetkőznek le?

Ez volt az utolsó, ami számomra újdonság volt Kazohiniában. Most már egész valójukat megismertem, és ettől kezdve életem unalomba fúlt.

Könyvet hiába kerestem, mert mint az olvasó már tudja is, technikai, orvosi, fizikai és kémiai munkákon kívül semmi sincs. Olyan műről, ami a léleknek nyújtana valamit, fogalmuk sincs.

Talán mondanom sem kell, hogy újságjuk sincs, hacsak annak nem számítom a szabálytalan időközben megjelenő Textilipar című szaklapot, melyben a gyár laboratóriuma közölte a munkásokkal az eljárások fejlődését, és amelyet a csőposta szállított lakásomra. Ez volt az egyetlen olvasmányom, amit kényszerből végiglapoztam, de talán még az életemnél is jobban untam.

A hineket lassan utálni kezdtem. Nem mintha eddig nem utáltam volna őket, de ez hovatovább elviselhetetlenné fajult bennem. Mikor szótlanul mentek el mellettem, vagy csak a leghivatalosabb rövidséggel közölték közlendőiket, ellenállhatatlan ingerem támadt arcul ütni őket csak azért, hogy történjen végre valami. Mesterséges ürügyeket kerestem, hogy megszólítsak valakit. Villamosok számát, utcát, címeket kérdeztem, mert csak ilyenekre felelnek.

Olvasóim, akik az unalomból legfeljebb csak ha kóstolót kaptak, el sem képzelik, milyen az abszolút unalom. Nálunk az unalmat csak rosszul sikerült nyaralásokról ismerik, mikor a nagyvárosi polgár egy eldugott porfészek parasztszobájában "pihenteti" idegeit, és már harmadnap ásít, és rájön, hogy az unalomba sokkal könnyebb beleőrülni, mint a legidegtépőbb munkába. Pedig nálunk a legeldugottabb faluban is történik valami, ha más nem, a vasárnapi istentisztelet, egy-egy kártyaparti a lelkésznél vagy patikusnál, esküvő, kuglizás a vendéglőben, verekedés vagy legalábbis pletyka.

Itt azonban semmi sem volt. Nem volt barát, ellenség, öröm, bánat, rang, gazdag, szegény, alkotás, előrehaladás, egyszóval változatosság. Mondjuk így: élet. Mert mi más az élet, mint különbség a tegnap és ma közt, mikor az ember vár valamit a holnaptól. A megállás halál.

Igaza volt Zatamonnak: itt csakugyan sikerült az ellentéteket kiküszöbölni, és mindent simára egyenesíteni. Ebben az "életben" nem volt bérc és völgy, szeretet és gyűlölet, fehér és fekete, csak végtelen, holt vákuum, amely felett dögölve hull le a költöző madár. Kiküszöbölték a fényt, mert csak az árnnyal együtt létezik, de hogyan látunk, ha minden egyforma világos? És ha minden csendes, mire való a fülünk? Az üresség süketté, vakká és bénává tett.

Egészen egyedül voltam. Sem az üzemben, sem odakint egy lélek sem szólt hozzám. Egy kártyapartit nem játszhattam, hiszen nem ismerik a játékot. Arra gondoltam, hogy kártyát festek magamnak, és pasziánszozom, de hová rejtsem, hisz lakásomra naponta jönnek takarítani, és ha észreveszik, behinnek néznek.

Egyszer a szövőgép mellett, magamról megfeledkezve, egy valcert kezdtem dúdolni. Társaim ijedten szaladtak hozzám, én pedig sietve elhallgattam. Még a lélegzetemre is vigyázni kellett.

Szerettem volna, ha legalább együtt lakhattam volna valakivel, csak élőlény legyen a szobámban, ha nem is szól; de senki sem lakik másokkal egy szobában, és ilyet meg sem említhettem.

Üres szobám csak arra volt jó, hogy este az ajtót gondosan betéve kisírhattam magam. Ilyenkor arcomat párnámba szorítottam, és úgy sírtam, hogy a szívem majdnem megrepedt. De erre is vigyázni kellett, nehogy meghallják, és enyhülést ez sem hozott.

Úgy járkáltam, mint a ketrecbe zárt fenevad, levegőt, életet keresve. Itt álltam a legnagyobb börtönben, mert hiába voltam szabad, a levegő nem volt szabad körülöttem. Társtalanul, üresen száradtam a Semmi országában, a szövőgépek végtelen halotti éneke és szobám síri csendje között, ahol életenergiám tartalmatlan, üres életben pazarolódott anélkül, hogy egyszer is azt mondhattam volna, hogy elértem valamit.

Egyszer meghűltem, és három napig lázasan feküdtem, és akár hiszik, akár nem, öröm volt számomra a betegség. Mert történt valami, sőt orvos jött hozzám, aki érdeklődött állapotom iránt.

Persze, azt ajánlotta, hogy bevitet a kórházba, és a sugárkemencében tíz perc alatt vissza fogom nyerni egészségemet.

Nem egyeztem bele, azt feleltem, hogy állapotom nem súlyos, így is kiheverem, csak küldjön még egy takarót és vizsgáljon meg mindennap.

Fejét csóválta, csodálkozásának adott kifejezést, hogy ilyen elavult kúrához ragaszkodom, mikor fél óra múlva egészségesen mehetnék vissza a gyárba, de beleegyezett, és még kétszer meglátogatott.

Úgy kellett volna egy kis szeretet! De meggyógyultam, a látogatás ürügye megszűnt, és én betegebb lettem felgyógyulva, mint lázasan.

Kétségbeesve láttam, mint múlik el egyik nap a másik után, tékozolva a rövid emberi életet. A napok vigasztalanul egybefolytak, nem tudtam, két hónap vagy két esztendő telt-e el, hiszen naptáruk sem volt a mi értelmünkben, nem volt vasárnap, ünnep, évforduló, esemény, mulatság, csapás, egyik nap tűnt a másik után üresen, nem volt határkő, miben a lélek megkapaszkodhatott volna.

Mikor egyszer arra gondoltam, hogy talán majd itt kell végül meghalni anélkül, hogy egy napot is éltem volna, az ijedség annyira belém sikoltott, hogy hazaérkezve nem tudtam elaludni. Vergődésem keserves zokogással kezdődött, majd kétségbeesésem annyira úrrá lett rajtam, hogy nem bírtam magammal. Számra béklyózott párnámat iszonyú dühvel kettétéptem, majd talpra ugrottam, és hajamat tépve, fejemet ököllel verve neki akartam rontani mindennek, és pozdorjává zúzni börtönöm minden bútordarabját.

Ekkor még valami nagy lelkierő visszatartott attól, hogy meggondolatlanságot kövessek el, de éreztem, hogy önuralmamnak ez volt az utolsó teherpróbája. Ha rövidesen nem történik valami változás, rettenetes dolgok következnek.

Másnap alig bírtam idegekkel kivárni a munka végét. Gyorsvasútra ültem, ide-oda száguldoztam, hátha a sebesség leköti figyelmemet, de különböző ritka, vad szituációkat kellett a rohanáshoz hozzáképzelnem. Hogy előttünk áll a pokol torka, és én vagyok a vezető, nők és gyermekek százait röpítem a kárhozatba. Az erdőbe futottam, és ahol nem látták, tele torokkal bömböltem, és rohantam felfelé, míg a tüdőm és izmaim bírták, majd vad dühvel rontottam neki egy fának, és zsebkésemmel összevissza szurkáltam.

De éreztem, hogy ez is csak egy nappal tolta ki a katasztrófát.

Harmadnap a garázsból autót szereztem (ez is közpréda volt), kimentem vele messze, és ott egy fának futva, összetörtem úgy, hogy a szélvédőnek esve arcomat is megsebeztem. A legközelebbi autó kérés nélkül megállt, felvett, megfordult, és veszett iramban futott be velem a városba, és míg apró sebemet kötözték, a vezető betelefonált a garázsba, hogy a törött kocsit vontassák el. Majd látva, hogy nincs rá szükségem, otthagyott.

Arra álmukban sem gondoltak volna, hogy valaki jóindulat és hozzáértés nélkül nyúljon valamihez. Így hát egyetlen firtató vagy szemrehányó szó nélkül elbocsátottak, lelkemre kötve, hogy ha sebemmel a legkisebb hőemelkedésem volna, azonnal jelentkezzem, én pedig újra ott álltam céltalanul, a némaság ördögmalmában, egyes-egyedül, és nem törődött velem senki.

És bármit tettem, csak magamban tehettem, bármit csináltam, nem történt semmi. Hiába rúgtam ki a hámból, nem volt értelme, mert nem volt hám. Mintha a levegőt öklöztem volna. Visszhangtalanul elkiáltott életem nem tudott semmiben sem megkapaszkodni. Űrben lebegtem, ahol nem volt fel és le, előre és hátra, csak zsibbadtan rúgkapált belőlem a kielégítetlen életvágy. Ellenállás nélkül nincs mit kivívni, nincs élmény, nincs élet.

És tisztán láttam, hogy minden bajom között a legelviselhetetlenebb dolog a társtalanság. Senki sem volt, aki szeretett volna, aki gondomat viseli. Igaz, hogy közöttük nem volt gond, de annál rosszabb. Kellett valaki, aki a kezemet fogja és védjen. Ellenség nincs, az igaz, de inkább legyen. Lehet, hogy igaza volt Zatamonnak, hogy a szeretetet csak a gyűlölettel együtt lehet megvalósítani, de az űrt valamivel ki kell tölteni, mert önmagában elviselhetetlen, mert nincs.

Eszembe jutott, hogy a Szaharába sohasem indul ember magában. Nem a veszélyek miatt, hanem mert az emberi idegzet nem bírja ki az abszolút csendet, amit a természetben általában sohasem tapasztal.

Éreztem, hogy erőlködésem csak az egyre emelkedő léggömb utasának üres zihálása, ami a levegő ritkulását úgyse tudja követni.

Valakiben meg kellett kapaszkodnom, egy kezet kellett elkapnom, mert tisztán éreztem, mint sodródom nap nap után a szakadékba, melybe, ha lebukom, nincs többé talpra állás.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:41 | Üzenet # 10 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Hetedik fejezet

Szerző megismerkedik egy hin nővel, akibe lelket akar építeni - Kísérletei balul ütnek ki - Újra kórházba szállítják

Ilyen hangulatban virradt rám a másnap. Munka után kisiettem a tengerpartra, ahol hosszú sétákat tettem. A hinek hangtalan, amorf tömege nyüzsgött köröttem azzal a megfejthetetlenül furcsa, rendszeres rendetlenséggel, ami valóban a hangyabolyt juttatja az ember eszébe.

Okosan figyelő tekintetüket látva, minden eddigi tapasztalatom dacára bennem is újra feltámadt a vágy hozzájuk közeledni, ami ma fokozottan hajtott, de mikor a szó nyelvemen volt, visszarántott a tudat, hogy ha ma is visszautasítanak, megpattan bennem a túlfeszített húr, és ostobaságokra ragadtatom magamat.

Már tizedszer jártam végig a sétányt, és már esteledett mikor a keserűség elhajtott körükből. Hogy a kísértés és a végzetes csalódás elől elmeneküljek, felfutottam a sziklára.

A levegő langyos és fűszeres volt, a hold lassan felbukott a vízből, és a hullámokon millió darabra törve lejtette a nimfák táncát. A tenger örök morgással nyaldosta a partot, és a sziklákon ezer gyöngyszemre oszolva hullott vissza. Távol furcsa madarak keringtek, és a tücsök ciripelt hosszú fürtű fák alól. Szívem csordultig telt a mámoros vágytól, az életakarástól, a hinek pedig odalent szótlanul egyedül sétáltak, ültek vagy hevertek, oda se tekintve a természet szétömlő költészetére.

És ekkor szívembe nyilallt a tudat, hogy ezen a nagy vízen túl, messze, most barátaim a klubban kergetik a Jolly Jokert, a Hyde parkban szónokok fejtik ki a világnézetüket, hölgyek tündéri toalettben sietnek a színházba, és az utcákon villózó fényreklámok hirdetik az új sztárokat.

A tehetetlenség összefacsarta a szívemet, pár pillanatig még küzdöttem magammal, de már gyenge voltam. Beláttam, hogy nem bírom tovább az egyedüllétet.

Lerohantam a szikláról, és már nyoma sem volt bennem az előbbi gátlásnak.

A strandon már gyérültek a sétálók.

Egyik padon egy nő hevert. Magas homlokú, tiszta Aphrodité-arcának harmóniáját még kiemelte az egybeszabott, könnyű öltöny. Hozzá közeledtem. Ő szólított meg:

- Ne kelts fel. A mellettem ülő pad üres.

- Nem feküdni akarok - mondtam határozottan -, beszélni szeretnék veled.

Erre rögtön felállt.

- Mit kívánsz?

A tengerre mutattam.

- Látod a tengert? Érzed az estét? Nem érzed mindezt kellemesnek?

Roppant suta az ember ezzel a csonka szótárral, melyben csak ilyen tökéletlen szavak vannak a magasztos és lélekemelő dolgokra. Ezeknél minden csak kazo és kazi, ami már a könyökömön jött ki, és rosszul lettem, ha hallottam

- De igen - mondta. - Kellemes. Mit kívánsz?

- Mit kívánsz?! - mondtam türelmetlenül. - Semmit! Melegséget! Közelebb szeretnék kerülni hozzád!

Hozzám ugrott, és magához szorított.

- Fázol?

- Dehogy!

- Akkor miért mondod?

Ezeket az üres szemeket látva eszembe jutott, mikor a ruharaktár előtt egy nő a nadrágomat húzta le, és meg voltam győződve, hogy itt pénzért minden nő megkapható.

De hol van a pénz is ebben a sivatagban? Mennyi örömet okozott odahaza ajándékot venni tiszta és szép lelkű hölgyeinknek! Mily örömteli érzés volt megvonni magunktól, áldozatot hozni a szeretett lénynek, és látni, mint telik meg a szíve irántunk szerelemmel. De itt minden készen van, minden közpréda, nincs pénz, nincs ajándék, nincs áldozat. Hogy szeret itt a férfi, és miért szeret a nő?

- Nem olyan melegséget gondolok - mondtam -, egyszerűen a közelségedet akarom. Hallani akarom a hangodat...

- Miért? - vágott közbe.

- A hangodért magáért. Akarom, hogy legyen valaki, akivel nem szükségből, hanem kedvtelésből beszélgetek apró ostobaságokról, hogy kellemesebbé tegyük az életünket.

- Hogy érted azt, hogy jobban esne az élet, ha üres beszélgetéssel értelmétől fosztjuk meg?

Ez a válasz mindennél jellemzőbb volt. Egész eddigi ittlétem legfőbb benyomása az volt, hogy itt hiába a technika és higiénikus tökéletesség, mert nincs célja az egésznek, nincs miértje. És nekik ez az élet jelentett életet, és a mienket tekintették értelmetlenségnek.

De már nagyon szomjaztam az örömet és a szépséget.

- Mondd - szóltam remegő hangon -, te nem érzed ilyenkor, hogy szükséged van valakire, aki téged megbecsül, akinek elmondod azt, ami neked jólesik és ami rosszulesik, aki kellemesebb neked, mint mások? Nekem nagyon kell valaki, akiben megkapaszkodhatnék, akivel összebújva halk szavakat hullatnánk, és akinek szavai szomjúságomat öntöznék. Nézd a holdat, amint ezer darabra oszolva ring a vízen, nézd a millió csillagot, az estét, a tengert, ezt a végtelen éjt, ami az embereket egymáshoz hajtja, és megnyitja egymásnak a szíveket...

- Nem értem - vágott közbe -, ne is folytasd. Haszon nélkül múlik el az idő, pedig nekem volna egy kívánságom.

Tagjaimba újra remegés költözött, mindinkább éreztem, hogy ez a csalódás végzetes lesz, és a belső feszültség szét fogja vetni gátjait.

- Rendelkezz velem - mondtam remegve.

- Felébredt a vágyam, és különben is még két gyermeket kell szülnöm. Képes volnál-e nemi munkára?

Értelmetlenül bámultam rá. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Hát nem erről beszéltem? - kérdeztem elhűlve.

- Nem - felelte oktatóan -, te a tengerről beszéltél, csillagokról, holdról és éjről.

Megdöbbentem. Mindenre számítottam, csak erre nem. És bár az örömtől táncolnom kellett volna, a gyors vallomás furcsa, disszonáns mellékízeket ébresztett bennem. Hasonlót ahhoz, mint mikor megtudtam, hogy az Alpok egy meredek ormára, ifjúkorom turistaálmaira kötélpályát építettek.

Ó, mennyivel édesebb volt a csók, mit otthon szívtam hajdan, kedves leánykáink ajkáról, kikkel előbb színházról s divatról beszéltünk, és csak hetek múlva tértünk tapogatózva a tárgyra, miközben mindketten pirultunk, részben a szégyentől, részben a vágytól.

Mily édes és bizsergő volt a vágy, elérni a messze levőt, felnyitni a lezártat, űzni a menekülő vadat, míg végre a leányka hosszas tiltakozás után, szemét lehunyva rebegte: "Ne! Ne!" - és engedett. Hogy lehet mindeme édes küzdelem nélkül szeretni?

De a vágy hajtott, hiszen olyan régen szomjaztam a szépet, hogy a morzsa is királyi adománynak számított.

És nehogy őt is elveszítsem, azt kezdtem magyarázni, hogy amit én akarok, az nemcsak nem ellenkezője, hanem teljesebb és tökéletesebb formája az ő céljainak.

Zolema (később kiderült, hogy ez volt a neve) kérdőn tekintett rám, én pedig gyöngéden közelebb vontam magamhoz, és folytattam:

- Képzeld el, hogy az égen a nap csak világítana, de nem melegítene.

- Napmeleg nélkül lehetetlenné válna az emberi élet!

- Ugye?! - mondtam lelkesen. - Az életet csak annak teljességében lehet igazán leélni, mert bármely alkatrész hiányzik, az már nem élet.

Ezt Zolema is kifogástalan és értelmes megállapításnak találta, ami tökéletesen megfelel a kazónak, én pedig örültem, hogy hidat találtam páncélos lelkükhöz, és beszélni kezdtem a vonzalomról, ami a szíveket melegíti, és közel hozza egymáshoz a párokat.

Ki írhatná le örömömet, látva, hogy Zolema ezt csillogó szemmel hallgatja! Figyelmes arca mind közelebb jutott az enyémhez, hevesebben lélegzett, míg végül...

De ezt nem lehet ilyen egyszerűen leírni! Valami olyan történt, mint mikor a halálraítélt nyakára teszik a kötelet, és megérkezik a kegyelemlevél.

Hogyan történt, ma sem tudom, de egyszer csak ajkaink találkoztak!

És Zolema nem ellenkezett...

Sőt, nemcsak nem ellenkezett, hanem még nekem kellett őt kérnem, hogy vonuljunk félre valahova.

- Miért? - kérdezte.

- Jöhet valaki.

- Mindenki jöhet erre. Az nem baj.

- De én nem akarom, hogy lássanak. Egyedül akarok lenni veled.

- Miért?

Vérem lüktetett, semmi kedvem sem volt újabb magyarázatokba bocsátkozni. Kértem, jöjjön velem a sziklára, ahol nem látnak, különben nem tudom kívánságát teljesíteni.

Zolema egy közeli házra mutatott.

- Menjünk be inkább oda.

Beleegyeztem, de siettem. Odaérve egy szabályszerű lakásba vezetett, ami itt mind egyforma. Bent egy hin ült az asztalnál, és vacsorázott. Zolema leült egy székre, a hin felénk sem fordult.

Néhány perc telt el némaságban. Végre megkérdeztem Zolemát:

- Most mire várunk?

- Hogy befejezze az evést. Látod, hogy éhesebb, mint mi, nem volna kazo félbeszakítani.

Kénytelen voltam várakozni. A percek idegtépő lassúsággal folytak. A hin végre befejezte, és a tányérokat kezdte rakosgatni, de ekkor már közbeszólt Zolema:

- Távozz néhány percre.

Az most már felénk fordult.

- Mikor jöjjek vissza?

- Ülj a kapu előtti padra. Értesíteni foglak.

A hin távozott, Zolema lehajtotta a falból az ágyat, ruháját megoldotta, és minden bevezetés nélkül olyan hévvel vetette magát karjaimba, hogy ennek részletezésétől el kell tekintenem.

Ebben a percben úgy éreztem, hogy egész itteni vergődésem nem volt egyéb rossz álomnál, mert íme, megtaláltam a bölcsek kövét, a panacea magnát, a Lelket! Minden csepp vérem egyetlen ujjongás volt. A sötét alagút végén királyi ragyogással áradt felém a fény, a hangok és ízek, szívemben felcsendült az élet szárnyaló szimfóniája!

Sajnos, örömöm nem sokáig tartott.

Negyedóra múlva távoztunk. Zolema a padon ülő hinnek megmondta, hogy visszamehet, én pedig megkérdeztem, ki volt a szíves házigazda.

Kiderült, hogy nem is ismeri, most látta először!

- Akkor hogy mertél bevezetni, és őt kiküldeni? - kérdeztem meglepetve.

Rám nézett.

- Te akartad, hogy ne lássanak, és te akartál velem egyedül lenni!

- És az így, egy szóra elhagyta lakását?

- Persze. Hallottad, hogy megkértem rá.

Szótlanul bámultam.

Zolema az idő előrehaladottságára hivatkozva kijelentette, hogy haza akar menni.

Persze felajánlottam, hogy hazakísérem, mire azt kérdezte, miért nem a saját lakásomra megyek? Mikor megmagyaráztam, hogy csak hazáig kísérem, röviden azt felelte, hogy annak semmi értelme, hogy utamból felesleges kitérőket tegyek.

Ez a felelet a problémák lavináját indította meg bennem. Ha más hin mondja, ürességük számlájára írom, de az előzmények után Zolemát egészen másnak ismertem meg.

Tehát fél velem mutatkozni! Talán van valakije!

Mélyen a szemébe néztem, kértem, mondja meg őszintén, miért nem akarja, hogy elkísérjem.

- Miért kísérnél el, ha már nincs szükségünk egymásra?

Az ártatlan őszinteség, amellyel ezt mondta, sajnos, meggyőzött a helyzetről. Részben megnyugtatott, de egyben le is hűtötte előbbi hitemet.

Én azonban nem engedtem. Éreztem, hogy Zolema az utolsó kísérlet számomra, és ezt a kezet nem engedhetem el. Nehéz szívvel vissza kellett térnem a régi módszerhez, belohin igazolványomhoz. Mondhatom, sohasem utáltam jobban papírt, mint most ezt a fordított halotti bizonyítványt, amely a holtaknak igazolja szerencsétlen élő voltomat.

De akkor még hittem, hogy Zolema az, akiben mindent meg fogok találni, ha idő előtt el nem csüggedek.

Zolema így velem maradt, várva kérdéseimet, hogy tanítson.

Én pedig karjába fűztem karomat, és a tengerpartra vezetve, csillogó szavakkal meséltem arról a gyönyörű érzésről, amit nálunk szerelemnek neveznek, ami a jóságnak és odaadásnak koronája.

Zolema azt felelte, hogy ez ilyen alakban kissé zavaros. Fejtsem ki bővebben, hogy miben nyilatkozik az odaadás. Konkrétumokat kért, és én pedig megmagyaráztam, hogy egy feltámadó érzés folytán mindenünket a megtalált párnak adjuk, és teljesen neki szenteljük önmagunkat.

Ezt Zolema nagyon érdemtelen eljárásnak nevezte, mert - úgymond - mivel szolgált rá a szeretett lény, hogy többet nyerjen tőlünk, mint mások. Hiába mondtam, hogy az is nekünk adja mindenét, hogy a kölcsönös ajándékozás mily gyönyöröket okoz, csak azt a következtetést vonta le belőle, hogy eszerint két ember azért szövetkezik, hogy elvegyen valamit másoktól, és egymásnak adja.

- Tévedés - feleltem -, a legszegényebb emberek is így tesznek, akik igazán nem másoktól veszik el, amit egymásnak adnak.

Erre viszont azt felelte, hogy ennek semmi értelme, mert - úgymond - mit nyernénk mi vele, ha ő ideadná nekem a ruháját, én pedig neki az enyémet?

- Nem a tárgyak gyakorlati értékén van a hangsúly - próbáltam megmagyarázni -, hanem a szerelmen, ami kíséri, ami lelkünket tartalommal tölti el.

- Akkor végleg nem értem. Ha azt kérdezem, mire való a szerelem, tárgyak adására hivatkozol, ha azt kérdezem, miért kell adni, a szerelemre térsz vissza. De hol van az a kiindulópont, az a fix valami, ami mindkettőt logikussá és szükségessé teszi?

Legyintettem.

- A szerelmes lényegében önmagát adja, és ez a szerelem, nem pedig üzleti adásvétel.

Zolema elgondolkozott.

- Így még érthetetlenebb. Valamit adni azt jelenti, hogy megválunk egy tárgytól, amit átnyújtunk. De hogy tudnám én magamat átnyújtani neked és megválni magamtól?

- Látom, hogy nem érted. A szerelem nem egyenlet, amit le lehet vezetni.

- Akkor miért foglalkoztok vele?

- Éppen azért. Az egyenletet rég megfejtettük volna. De hadd mondjak el mindent. Nálunk az emberrel együtt születik egy bizonyos hiányérzet, ami az éhséghez hasonlít, és ha ki nem elégítjük, beteggé tesz bennünket.

- A raktárakban...

- Ne szólj közbe! Ez nincs a raktárakban. Csak te adhatod. Ne vess olyan csodálkozó szemeket, igenis, csak te adhatod. Úgy, hogy jó vagy, hogy megsimogatod a hajamat, belém karolsz, és beszélsz mindenfélét.

- Mit beszélek?

- Mindenfélét. Megkérdezed, hogy ugye elérkezett a mi tavaszunk?

- Most nyár van.

- De nekünk tavasz.

- A beszéd csak létező dolgok közlésére való. Hogyan közölhetnék vele olyat, ami nincs?

- De van. Még most talán nem érted, de ha majd egyszer közel tudsz jutni hozzám, belátod. Na, ne ugorj így a mellemnek, ennek magában semmi értelme. Mindennek magától kell támadnia.

Zolema megígérte, hogy amennyiben gyógyulásom tőle függ, mindent meg fog tenni, és kérte, hogy én mint orvos, írjam elő, hogy mit és hogyan kell tennie, miről mennyit beszélnie, és hogy nem volna-e lehetséges mindezt egy hónapra előre ledolgozni, hogy neki is több ideje legyen pihenésre.

- Ne folytasd! - feleltem bosszúsán. - Ennek belülről kell jönni.

Előbbi mámoros, szép hangulatomba keserű disszonancia vegyült, de viszont úgy éreztem, hogy voltaképpen szeret, de csak tudat alatt. Honnan is ismerné a szerelem nevét, mikor sohasem hallotta? Bizonyosat azonban nem tudtam. Rejtélyes volt, és ez mintha annál jobban sarkallt volna. Hirtelen úgy éreztem, képes lennék Zolemát ütéssel is szerelemre kényszeríteni.

Hogy elveszett hangulatomba visszatérjek, lekanyarodtam vele az útról. A sziklára másztam fel vele, mely a tengerbe szökellt. Annak kiálló ormán, friss pázsiton letelepedtünk.

Felettünk halk éj, lent a tenger mormolt, bódító, sós illatát langyos szellő legyezte arcunkba. Köröttünk százszorszépek ingatták fejüket. Rajtunk kívül senki sem volt a környéken, a hinek nagy része már hazautazott. Zolema meztelen lábszára az enyémhez ért, hangulatom lassan visszatért.

Hirtelen átöleltem, majd felemelve ölembe ültettem. Amint kezem melléhez ért, éreztem, hogy hevesebben lélegzik. A mámor újra elkapott.

Egy százszorszépet letépve, mellére tűztem. Ő hallgatott, csak szíve dobogott gyorsabban.

Kezemet a hold felé nyújtva, halkan, lehunyt szemmel dúdolni kezdtem Offenbach Barcaroláját.

Két-három taktust sem daloltam, mikor Zolema izgatott kérdése szakított félbe:

- Rosszul vagy talán?

- Nem. Énekelek.

- Az mi?

Megint kizökkentem. Ezt is el kell mondanom. De talán mégis van ezekben fogékonyság a szép és nemes iránt, csak nem ismerik. Hátha meg tudok menteni egy lelket a sivatagból, és az enyém lesz.

Magyarázni kezdtem a dal lényegét. A kromatikus hangskálán kezdtem.

Nem tudta felfogni, mi értelme van az egésznek, mért nevezzük csak azokat zenei hangoknak, melyek bizonyos, önkényesen megállapított rezgési viszonyban vannak egymással, és mi szükség volt a hangokat így megkülönböztetni egymástól.

Mikor pedig megértette a zene lényegét, így kiáltott fel:

- De hisz ez nincs!

Ami általános felelet volt náluk. Nem tudta megérteni, miért alkottunk a valóságban nem létező dolgokat (jelenleg hangskálát), hogy abból mást lehessen továbbalkotni.

- Mi értelme van a hangok ilyen mesterkélt szabályok szerinti csoportosításának? - kérdezte.

- Mert a zene szép.

- És mi az, hogy szép?

- Művészi.

- Ti az egyik értelmetlen szóval indokoljátok a másikat, amire, úgy látszik, azért van szükségetek, mert egyiknek sincs köze a valósághoz. Mi hasznotok van a művészetből?

- A művészet önmagáért van, és olyan ellenvetést, hogy a művészetnek nincs létjogosultsága, mert nem lehet megenni, csak műveletlen ember tehet. Ha vajas kenyérré válnék, már nem volna művészet.

- Ellenkezőleg. Csak az ember van önmagáért, és minden emberi alkotás csak az emberért lehet, és az a műveletlen, aki azt hiszi, hogy önmagukért való dolgokkal érdemes pepecselnünk, sőt az emberi életet is hozzájuk alkalmaznunk.

- Csak azért hiszed ezt, mert nem neveltek a művészetre, mert nem oltottak beléd érzéket iránta.

- Nevelni csak valótlanságra kell az embert. A tűzből magától is kirántja a kezét, és csak nevelve hinné el, hogy a réz tápláló.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:42 | Üzenet # 11 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére


A hangskáláról az volt a véleménye, hogy olyan, mintha a gyümölcsöt illatáért termesztenénk, vagy a napsugarat ízlelni akarnánk. A hang gondolatközlésre való, nem arra, hogy meg nem indokolt rendszereket alkotgassunk, és erre a nem létező alapra még másik nem létező emeletet is építsünk: a zenét, amin elrágódunk és vitatkozunk, hogy az illető zenei alkotás megfelel-e magunk csinálta szabályainknak, amik voltaképpen nincsenek, mert képzeltek.

Türelemmel hallgattam, hadd beszélje ki magát, hiszen még mit sem ismer. Mikor befejezte, újra nekifogtam léleképítő, szép feladatomnak. A hangszereket magyaráztam. A hegedűt még meghallgatta, de a kürtnél már megjegyezte, hogy úgy látszik, mi nem ismerjük a hangtompítót, amivel a legfülsértőbb zajt is tűrhetővé lehet csökkenteni.

Tehát újra az elején voltunk. Most azt kellett magyarázni, hogy nálunk szándékosan zenélnek, ami nagyon nehezen ment a fejébe. Mikor végre megértette, mélyen elgondolkozott.

- Hát nem elég a gyárban a gépek zaja, még külön lármagépeket is beállíttok?

Felvilágosítottam, hogy nem a gyárban zenélnek, hanem munka után, csendes parkokban szól a térzene, melynek andalító hangjaitól felfrissül a szív.

Ezt már egyáltalán nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy a parkok üdítő csendjét gépek zajával tönkretenni olyan barbarizmus, mintha ide, a sétány bokrai közé füstfejlesztő gépeket állítanánk ahelyett, hogy örülnénk a jó levegőnek.

- Így - mondta - ti bizonyára annyira eltávolodtatok a valóságtól magatok csinálta labirintusokban, hogy nemcsak a nem létezőt vélitek létezőnek, de a létezőt is nem létezőnek hiszitek.

- Hogy érted ezt?

- Például, hogy meghalni jobb, mint élni, hogy az éhezés kellemes...

- Ilyen ostobaságokat ne tételezz fel rólunk! - kiáltottam, de ő folytatta:

- ...hogy a lázbeteget jégre kell tenni, cipőnket szúrós szegekkel megtölteni, a szomjazónak vitriolt nyújtani, hogy nemi tevékenységünket nem kívánságunk idején és nem azzal kell végeznünk, akivel alkalom van, és aki képes erre, hanem egyéb, csinált szabályok szerint; hogy a társadalom nem arra való, hogy mindnyájan jóllakjunk és kényelemben éljünk benne, hanem hogy meghaljunk vagy nélkülözzünk érte.

Minden hidegsége és idegensége dacára mégis éreztem, hogy mindjobban szeretem Zolemát. Lassan beláttam, hogy meddő falakat döngetek öklömmel, de ez legalább torna volt petyhüdt agyamnak, mire oly rég vágytam, és éppen ez élesztette bennem a tüzet. Modora némiképpen emlékeztetett arra a hidegségre, amit szemérmes és illedelmes lánykáink színlelnek, tettetve a meg nem értést, hogy kiszemelt párjukban a vágyat fokozva, ajánlattételre bírják. Éppen ezért mind erősebben vonzódtam feléje. Enyém volt, és mégsem volt az enyém, tehát meg kellett szerezni, elérni a messze levőt, felnyitni a lezártat, űzni a menekülőt. Akkor még nem sejtettem, hogy köztük nincs menekülő, lezárt és messze levő.

Zolemának meg is mondtam akkori hitemet, mire azt válaszolta, hogy számunkra éppen azért marad lezárva és elérhetetlen messze a tökéletesség, mert csak a messze levőt és elérhetetlent van kedvünk űzni, és léte addig tart, míg el nem értük. Abban a pillanatban elérhetetlenné és üressé válik, mert nem a célért rohanunk, hanem a rohanásért. Annak a gyanújának adott kifejezést, hogy mi a közel levőt is szándékosan képzeljük a messzibe, hogy oktalan szokásainkat kiélhessük rajta.

Akkor ezt még nem hittem el neki, csak azt éreztem, hogy számomra valami nincs meg, és nem tudtam, hogy azért, mert megvan.

Kerülő úton próbáltam a szív boldogságaival megismertetni. Ecseteltem, mily tökéletességet és örömteli megnyugvást ad a tudat, ha van lelki társunk, akivel eggyé forrunk, és akinél megtaláljuk a megértést.

Zolema figyelmesen végighallgatott, majd azt kérdezte, hogy nevezik nyelvünkön a - megértést. Mert - mondotta -, ha nemi szerveinket megértésnek nevezzük, milyen szó fejezi ki a megértést, és miért kell valamit más néven nevezni.

Megdöbbentem.

Soha szavak annyira nem tévesztettek célt, mint az enyéim. Az olvasó, aki a hineket az eddigiekből talán furcsa, de alapjában véve jószívű, gyengéd jellemeknek véli, bizonyára el sem képzeli, mennyi gyöngédtelen, sőt faragatlan vonás rejlik a látszatra tiszta, magas homlokú Aphrodité-arcok mögött. Mondhatom, a liverpooli matrózkocsmákban kevés olyan szabadszájú vitorlamesterrel találkoztam, aki szókimondásban felvehetné a versenyt a hinek gyengébb nemével.

Megkíséreltem megmagyarázni, hogy a megértés nem az, amire gondol, hanem a lelkek egyesülésének fogalma, amiből viszont azt következtette, hogy eszerint a "lélek" szó felel meg szerveinknek.

Mikor pedig végül sikerült vele a való helyzetet megismertetni, mélyen sajnálta asszonyainkat, akik úgy látszik, csupa őrült férfi közt senyvednek, és vágyaikra csupa nem létező és ostoba fantazmagóriát kapnak válaszul.

- Ha tehát nálatok - mondta - egy nő tisztességesen és becsületesen nemi munkára szólít egy férfit, ti ahelyett, hogy azt a való világ igazsága szerint kielégítenétek "szívről", "szeretetről", "lelki társról", "megértésről" és egyéb értelmetlenségről beszéltek neki.

A meggondolatlan szavak haraggal töltöttek el, és csak jólneveltségem ébresztett rá, hogy hölggyel állok szemben. Meg kellett tehát elégednem azzal, hogy igyekeztem honleányaink erényét való színben ecsetelni, akik a férfiban - jólneveltségükhöz illően - mindenekelőtt a szeretetet, lovagiasságot, a korrekt jellemet keresik. Megmagyaráztam, hogy csak műveletlen nő követhet el olyat, hogy a testi vágyakat a lelkiek elé helyezze.

Kis szünet után azt kérdezte, hogy szüleim a műveltek vagy a műveletlenek közül valók-e.

Bár a kérdés nem a legudvariasabb formában volt feltéve, igyekeztem minden neheztelés nélkül megmagyarázni, hogy jó szüleim a legjobb családok ivadékai, akiknek jólneveltségéhez a kétség árnya sem fér.

Erre azt kérdezte, hogyan szaporodunk. Megtudva, hogy ugyanúgy, mint ők, megint az elejét nem értette, és azt mondta, hogy ne folytassuk tovább, mert mind zavarosabb az ügy.

Ami Zolemában a legtöbb szenvedést okozta nekem, az volt, hogy sohasem mosolygott rám. Ezt szerettem volna elérni, és a meddőség, tehetetlenség tudata kétségbeeséssel töltött el. Most értettem meg a reménytelen szerelem lényegét: a szerelmes voltaképpen nem azt az egy nőt akarja, hanem azon nő által elérni az ideált, és csak az kergeti meggondolatlanságokba, hogy az illetőt képtelen ebbe az irányba hajlítani.

Egy kérdés szorongatott. Ki kellett volna mondani, de nagyon szégyelltem. Félszegnek és gyermeknek éreztem magam mellette, mint mindenki, aki szívét adja, és míg megalázkodik és könyörög, a másik fél részéről tárgyilagos józanságok bunkója a válasz. Csak saját európai mivoltomban tudtam gondolkozni és magyarázni a nő ilyen hidegen közvetlen társulását, tehát az olvasó nem csodálkozhat, ha a dolgok mögé más kulisszákat képzeltem. (Kulisszák és festék nélkül nem tudjuk a világot elképzelni.) Így indult meg bennem a féltékenység. Hátha van valakije - gondoltam -, hisz az ösztön nem veszett ki belőlük, és lehetetlen, hogy vele együtt a vonzalom is meg ne legyen valamilyen formában.

Hazafelé indultunk. Sokáig szótlanul mentem mellette. A villamosmegállóra érve, kibuggyant belőlem a kérdés.

- Mondd: nincs valakivel kapcsolatod?

- Hogy érted ezt?

- Férfival.

- Jön a villamos, szálljunk fel.

Tehát vannak titkai, amiket nem akar közölni!

Míg felszálltunk, agyamon ezer gyanú futott át, a legkalandosabb dolgokat képzeltem el, és elhatároztam, hogy nem engedem kitérni a válasz elől. Leszálláskor mindent meg kell vallania.

Zolema pedig, alighogy leültünk, legnagyobb meglepetésemre nyugodtan kezdte elősorolni, hogy kikkel és mikor végzett "nemi munkát", megjegyezve, hogy a nevek nagy részére nem emlékszik, mert nem kérdezte meg.

Ezeket a szavakat köröttünk mindenki hallotta. Égtem a szégyentől és nyilvános megaláztatástól, és a szavak mint megannyi tagló ütöttek főbe. Szégyenemben szerettem volna elsüllyedni, pedig a néma villamoson egyetlen arc sem fordult felénk.

Először szemhunyorítással próbáltam figyelmeztetni, de ezt nem értette. Kénytelen voltam kérni, hogy ne folytassa, mire Zolema abban a pillanatban és minden meglepődés nélkül elhallgatott, és többé meg sem szólalt.

Leszállás után azonban kitört belőlem a szemrehányás. Nyíltan megmondtam, hogy eljárása nagyon helytelen volt, és ha segíteni akar, ezt többé ne tegye.

Most persze újra az elejét nem értette. Azt mondta, miért kérdeztem, ha nem várok feleletet. Megtudván, hogy a nyilvánosság ellen van kifogásom, kijelentette, hogy most már végleg nem érti, miért kell neki ilyen komplikált szabályokat betartania, melyeknek semmi értelmük számára, de megnyugodott abban, hogy én orvos vagyok, tehát kérte, adjam meg pontosabban a gyógymódot, mit hogyan kell cselekednie, és úgy fog eljárni.

Ezzel persze csak még jobban élére állt bennem a tehetetlenség tudata, és hogy további csapásait elkerüljem, sietve elbúcsúztam tőle, csak arra kérve őt, hogy mindennap találkozhassam vele, amit meg is ígért.

Sejtettem én valamit, hiszen többször nyíltan és félreérthetetlenül megmondták, hogy számukra nincs egyéniség, akihez egyéni szálak kapcsolódhatnának, tehát szerelem nem is létezhetik, vagy ha úgy tetszik, úgy is mondhatjuk, hogy szerelmük egészen más világból való, amihez én el nem juthatok. De akkor még ezt nem tudtam elképzelni, mint ahogy nem tudunk elképzelni olyan lényeket, akik hidegben melegednek fel, akik éhségtől híznak, evéstől fogynak.

Egyszerűen logikátlannak és elképzelhetetlennek tűnt fel minden, és hiába akartam az éjjel ágyamban forgolódva összerakni magamnak a viszonyokat egy logikusan kompakt és szervesen összefüggő egésszé, nem ment, mint ahogy a színvakot is hiába győzi meg a tanítás a színek létezéséről, az vérévé nem válik, benne élni nem fog.

Másnap újra a tengerparton találkoztunk. Nehezen indult a beszélgetés, de nem tudtam érzelmeimet magamba fojtani. Izgatott szavakban panaszkodtam, hogy nem aludtam az éjszaka.

Arra kértem, hogy ha nem is ismeri a szerelmet, de az én jó érzésemért tegye meg azokat, amiket ilyenkor tenni kell. Simogasson, karoljon belém, és főleg ne gondoljon rajtam kívül más férfira.

Válasz helyett azt kérdezte, miért nevezem én a szerelmet együttérzésnek, mikor én őt nem támogatni, hanem akadályozni akarom az életben. Majd úgy vélekedett, hogy ha Európában így viselkedünk a szeretett nővel szemben, úgy a nem szeretett nőt valószínűleg minden nemi munkájában megakadályozzuk.

A szavak mélyen sértettek. Izgalomtól remegve kértem, hogy ne beszéljen ilyeneket. Én megfogadtam, hogy igyekezni fogok énjét teljesen betölteni, hogy nálam mindent megtalálva, megnyugodjék, és feleslegessé tegyem neki a további keresést.

Ebbe azonban már semmiképpen sem akart beleegyezni.

- Te magad mondtad - így szólt -, hogy beteg vagy, tehát ha a szerelem valóban együttérzés, úgy támogatnod kellene abban, hogy nálad tökéletesebb férfit találjak.

- Hallgass! - kiáltottam, fülemet befogva a kíméletlen szavak elől - nem érted, nem érted, hát legalább ne beszélj róla!

Ő azonban kijelentette, hogy ellenkezőleg: neki kötelessége tanítani a belohint, különben nem volna értelme együttlétünknek.

És ezzel már magyarázni is kezdte, hogy eljárásom nemcsak részemről kazi, de őt is kazi cselekedetekre kényszeríteném, ha azt kívánnám, hogy azt, aki vele óhajtana nemi munkát végezni, visszautasítsa.

Nem tudtam uralkodni magamon. Ajkam remegett, majd hirtelen eszemet vesztve, teljes erőmből arcul ütöttem.

Zolema arcához kapott, majd csodálkozva nézett rám:

- Te! - mondta. - Hisz ez fáj! Miért tetted?

Nem bírtam tovább, elfutottam. Zolema egy szóval sem hívott vissza. Tudtam, hogy közöttünk mindennek vége. Börtönben vagyok, szűk, rideg falak közt, ahol hiába kiáltok, nincs megértés.

Fogalmam sem volt, mi következhet ezután. Agyam százfelé szakadt. Gyűlöltem Zolemát, utálatos talponállása a végletekig bőszített. Lázas képekben azon spekuláltam, hogyan tudnám őt megszégyeníteni, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, mert ürességük sérthetetlen. Majd hirtelen, minden átmenet nélkül magamat gyűlöltem, hogy miért nem tudom a helyzetet megértve levonni a konzekvenciákat, és nem gondolni vagy legalábbis nem úgy gondolni rá.

Magam sem tudom, hogy másnap a hazám utáni vágy hajtott-e ki a tengerpartra, vagy a tudat alatti vágy, a szenvedély, mely az embert éppen a legkeserűbb emlékű helyekhez kényszeríti vissza.

És ekkor váratlanul újra megpillantottam Zolemát. Szívem a torkomba szaladt, és nem tudtam, mit tegyek. Végül, hogy a szégyent és kínos helyzetet elkerüljem, sietve elakartam tűnni, de ő utánam futott, és kiáltott, hogy álljak meg.

Szégyentől és zavartól fülig elpirulva álltam meg, ő pedig a legközönyösebb hangon jelentette ki, hogy kijött a szokott időben, és rendelkezésemre áll.

Lesütött szemmel, körülírva kérdeztem meg, hogy nem haragszik-e, ő pedig ugyanolyan nyugodtan azt kérte, magyarázzam meg, miért ütöttem meg?

Hangjából kiérzett, hogy nem haragszik, és fel sem tételezi, hogy haragból ütöttem meg. Számukra a harag kazi, és éppoly abszurdumnak számított, mint nálunk az, hogy egy tudós szándékosan ötnek írja be számításaiba a kétszerkettőt. Az vagy téved, vagy bolond. A harag éppoly érthetetlen fogalom volt számukra, mint a szeretet.

- Miért ütöttél meg? - kérdezte.

- Mert szeretlek - feleltem tompán.

- Nálatok megütik azt, akit szeretnek?

Nehézkesen magyaráztam, hogy ez a szeretet más, amiből azt a következtetést vonta le, hogy úgy látszik, mellettem kell maradnia. Ennek nagyon örültem, bár ő azért mondta, mert kötelességének tartotta engem "betegségemből" kigyógyítani.

Némi töprengés után azt mondta, úgy látszik, az én gyógyászati rendszerembe tévedés csúszott be, mert amióta ezzel kísérletezünk, állapotom nemhogy közeledett volna a kazóhoz, sőt még távolodott tőle. Bízzam hát rá magamat, majd ő meg fog ismertetni a "valósággal", a munkával, a kazo törvényeivel, szóval az egészséges dolgokkal.

Kért, hogy keressem fel őt az üzemben, ahol meg fogom látni, mennyi érdekesség van az alkotó munkában, és hogy milyen felesleges ilyen céltalan és káros dolgokkal foglalkozni.

Bizony magam is jobban szerettem volna, hogy ha már embereket nem is látok, legalább le tudnám vetni emberi mivoltomat, hogy elvakuljak, megsüketüljek, mert így, ebben a légkörben emberi szívvel nem bírom ki.

Másnap felkerestem az üzemet. Hosszú, keskeny épület volt, melyből oldalt kis melléképületek ágaztak ki. Engem a hosszú épület folyosóján vezettek végig. Számtalan ajtó nyílt egymás mellett, végül az egyiken beléptünk.

Zolema háttal állt, egyedül a szobában, és egy vályúba nyúlkált, ami balról, a szomszéd szobából jött, és átment a jobb oldali falon is.

Jöttömre megfordult, és gumikesztyűs kézzel intett, hogy lépjek közelebb.

Odamentem, tekintetem a vályúra esett, és megtántorodtam.

Ott bent egy férfihulla feküdt, részben szétvagdalva. Fejéről hiányzott a haj, szája kétoldalt fülig felvágva úgy, hogy alsóajka melléig esett. Fogai mind ki voltak szedve, és az óriási tátott száj, körül a fogak helyén a rettent sebekkel olyan volt, mintha minden poklot meghaladó kínban valami apokaliptikus üvöltés törne ki belőle.

Testén a bőr állától lefelé hosszában végig volt hasítva, előtűntek a bordák, a gyomor és a belek.

A hullának egyik szeme is ki volt véve, a másik tágra nyílt borzalommal nézett rám. Félre kellett fordulnom.

Megragadtam Zolemát.

- Mit csinálsz itt?

- A szemet preparálom - mondta ugyanazzal a szenvtelen tárgyilagossággal, amin kívül itt, a faemberek közt, még más hangot nem hallottam.

Nézd és figyelj - folytatta. - Ha valaki meghal, ideszállítják. Ez a hullafeldolgozó üzem. A hulla előbb háromnapi megfigyelésre kerül, a tetszhalál elkerülésére. Aztán narkotizáló injekciót kap, hogy ha mégis élne, fel ne ébredjen. Így kerül feldolgozásra. A szomszéd épületben folyik a hasított körműek feldolgozása, aztán jönnek a szárnyasok, majd a halak épületei. Az állatok testéből készítik az ételt az étkezők számára. Az emberek osztálya ezeknél annyival egyszerűbb, mert itt hiányzik a levágás, ide a kórházak hullatermése kerül. Az anyag legnagyobbrészt betegen hullt el vagy nagyon öregen, tehát táplálékra nem alkalmas, de annál használhatóbb gyógyászati és ipari célokra. Mint látod, én is az emberosztályra kerültem, és az a feladatom, hogy a szemet és az agyat kiemeljem és továbbítsam a keresztépületbe.

Idenézz - mondta, és minden undorom dacára kényszerített odanézni -, előveszem ezt a kis kézi körfűrészt, amit villamosság hajt. Most a halántékon felvágom a bőrt, alatta a villamos fűrésszel megnyitom a csontot, így... és a szem néhány vágással könnyen kijön. Azelőtt kézi fűrésszel ez a munka öt percig tartott, most három perc az egész, és kevesebb csont porlik el, márpedig a csont igen hasznos anyag. Ragasztószert és orvosságot készítenek belőle.

Nézd tehát, így kell kivenni a szemet - és kezébe véve mutatta. - A mozgató izmoktól szépen elválasztani úgy, hogy a látóideg se legyen rajta.

Zolema kezéből egy ember nézett rám, én pedig a borzalomtól libabőrözve reszkettem. Menekülni szerettem volna, nyelvemen volt, hogy kifejezzem érzéseimet, de ő folytatta:

- Te persze azt kérdezed, mire használják a szemet. Megmondom. Látod, itt erre a szalagra ráteszem, most megnyomom ezt a gombot, a szalag megindul, a szem eltűnik a falban, és átmegy a szomszéd szobába, ahol egy tartályba gyűlik össze. A tartályt naponta kiürítik, és egy vegyész ugyanott feldolgozza, vagyis kivonatolja az üvegtestből azt az anyagot, ami étvágytalanságban szenvedők ételébe keverve visszaadja az étvágyat.

- És azok tudják, miből készül?

- Persze hogy tudják. A természettudományoknak ilyen alapfogalmait nálunk mindenki megtanulja az iskolában.

- És megjön tőle az étvágyuk?

- Meg. Nagyon hatékony szer. De figyelj tovább! A hulla legtöbb részét átültetésre használják fel a betegeknél. A májban viszont igen sok hasznos anyag van tartalékolva, ami injekció alakjában a legyengült szervezetet állítja helyre. Ezenkívül a bőrt feldolgozza az ipar, a belekből kitűnő zsinegek készülnek, a zsírból szappan és tápszerkivonat lesz, az agyvelőből...

Nem bírtam tovább. Közbevágtam:

- És te ezt ilyen nyugodtan végzed? Nem leszel rosszul?

- Ventillátor működik a fejem felett - mondta és felmutatott. - Ahol a beleket dolgozzák fel, még gázálarcot is kapnak.

Borzalommal néztem ezt az állítólagos nőt.

- Így becsülitek meg az embert? - kérdeztem tompa szemrehányással.

- Így - mondta büszkén. - Egy atom se vész el. Nálatok hogy dolgozzák fel?

Elmagyaráztam a halotti szertartást, a család gyászát, fekete ruhát, drapériát, könnyet, papot, gyászkocsit, harangozót, koporsót, az elföldelést, síremléket, az évenkénti kegyes megemlékezést, mikor a hálás hozzátartozók virágot és gyertyát állítanak a szeretett rokon sírhalmára.

Nagyon nehezen sikerült megmagyaráznom a dolgot, és mikor mindent elmondtam, akkor sem értette teljesen. Míg beszéltem, állandóan zavart kérdéseivel. A harangról azt hitte, élesztési kísérlet, a papot orvosnak vélte, és mindig valami célt kutatott: mért vágják le a virágot, hiszen a levágott virág elszárad, és nem hozhat termést! Mért világítunk mi gyertyával, mikor jobb a villany? Nyáron mért nem fehérben gyászolunk, és ha már feketét kell hordanunk, az kinek használ: a halottnak, papnak vagy hozzátartozóknak és hogyan?

Háromszor mondtam el a temetést, de tanácstalanul vonogatta a vállát.

- Mi a cél? - kérdezte mindenre.

Megmagyaráztam, hogy a halott megbecsülése.

- A halottban csak kémiai értékek vannak - felelte -, amit ti nem becsültök meg, mert eldobtok, eltekintve attól, hogy így, egy darabban elföldelve ki van téve a tetszhalál kínos sorsának. Éppen ti nem becsülitek meg halottaitokat.

- Nem a kémiai értéket becsüljük, hanem azt, hogy élt valaha, hogy ember volt, aki dolgozott, szeretett és használt másoknak! - kiáltottam.

- Megint olyan dolgokat műveltek, ami nincs, és azt is fordítva csináljátok. Az ember munkáját akkor kell megbecsülni, amikor él, és úgy becsüljük meg, hogy ezt jó táplálkozással, lakással, ruhával és kényelemmel viszonozzuk, a kazo egyensúly szerint. De te magad mondtad, hogy nálatok vannak, akik igen rosszul élnek, habár dolgoznak, sőt éppen azok, akik legtöbbet dolgoznak. Ti tehát sem életében, sem halála után nem becsülitek meg az embert érdeme szerint.

Irtózatos szakadékokat láttam közénk nőni, amiken én soha át nem tudok nyúlni. Lassanként megváltozott előttem. Még tegnap megtévesztett tökéletes emberi alakja, sőt szépsége, míg most egy mozgó automatának kezdtem látni. Megértettem, hogy csak emberi testekkel van dolgom, amikben azonban szikrája sincs az embernek, Gondolkozó tárgyaknak lehetne nevezni őket, és most végre teljesen átértettem, hogy sem Zolema, sem a többi nem valami különös természetű emberfaj, hanem egyszerűen nem emberek. Valami más.

Most tisztult ki előttem, hogy hol van az a lélek, amit eddig hiába kerestem.

Sehol!

Most értettem meg, hogy a lélek teljesen hiányozhat.

De akkor kik, jobban mondva mik ezek itt köröttem? És mi tartja fenn mégis társadalmukat?

Már csak kíváncsiságból kérdeztem meg:

- Miért nem választottál valami nőiesebb foglalkozást?

- Hát nem azt végzek? - mondta csodálkozva. - Valaha szükségből beküldtek a csecsemőnevelőbe, mert nem volt elég férfimunkás. Én is éppúgy emelgettem az ágyakat, hordtam a vizesvedret, piszkos ruhákat vittem a mosóba, törülgettem, takarítottam a tömlővel, mint az erős férfiak, de nem sokáig bírtam. Tanácsért jelentkeztem az orvosnál, aki kijelentette, hogy erre nem vagyok alkalmas, és női munkát kell végeznem, mire ide léptem be.

Míg Zolema beszélt, hihetetlen távolságra csökkent előttem. Két tárgyat láttam: Zolemát és az előtte szájtátva bámuló hullát, amelynek már nem volt szeme. A kettő mindinkább egybefolyt, és a különbség elenyészett.

Röviden kijelentettem, hogy eleget tanultam, többre nincs szükségem, és távoztam. Sem fáradozásait nem köszöntem meg, se nem üdvözöltem távozáskor, mert ezt úgysem ismerik.

Azért az ajtóból még visszanéztem. Zolema háttal állt, és úgy folytatta munkáját, mintha sohasem látott volna engem. Abban a pillanatban, hogy a kazo által kiszabott feladatát elvégezte velem szemben, semmi sem fűzte hozzám. Mintha sohasem éltem volna.

Emberek, akik tíz-tizenöt évig egymás mellett dolgoznak, így tudnak élni anélkül, hogy a legkisebb kapocs érzése kifejlődnék köztük. Reggel bejönnek köszönés nélkül, és nekilátnak a munkának, délben eltávoznak, és ha tíz tizenöt év múlva egyikük máshová kerül, búcsú nélkül tűnnek el egymás életéből.

Átfutott rajtam a borzasztó tehetetlenség érzése. Elevenen el vagyok temetve a halottak közé, erre a szigetre, melynek fullasztó atmoszférájában hiába zihál az életszomjas tüdő. És nincs belőle menekvés. Itt fogok elszáradni, levegő és élet nélkül, hogy a végén behozzanak ide, és Zolema arcizomrándulás nélkül vágja ki szememet, melynek mosolya és könnye csak ismeretlen egzotikumot jelentett számára, hogy aztán testem továbbvándoroljon a vályúban, míg ízekre szedik szét, és a vegyészek "hasznos" anyagokká csoportosítják a kazo alapján.

És Zolemában akkor sem fog megrezdülni egyetlen emlék, hiszen még apjuk-anyjuk, őseik is nem ismert, idegen objektumok, akik vannak vagy voltak, de a kapocs szikrája sem jut eszükbe.

A levegő roppant súllyal nehezedett rám, szinte fuldokoltam. Megszédültem. Nyakamon egyetlen rántással feltéptem ruhámat. Megtántorodtam.

Az ajtófélfába kapaszkodtam. Zolema tudta, hogy ott vagyok, de eszébe sem jutott megfordulni. Mindegyik meg van győződve, hogy a másik helyesen és célszerűen cselekszik, és míg meg nem szólal, nem törődnek vele.

A világ forogni kezdett velem, lábam felmondta a szolgálatot. Egy szék támlájához kaptam, de hiába. A székkel együtt elestem, és elterültem a padlón.

A zajra már megfordult. Egy ugrással mellettem termett.

- Rosszul vagy? - kérdezte.

- Nem! Hagyj! - sikoltottam. - Hagyj magamra! Pusztulj a közelemből! Pusztuljatok mind! Hadd rothadjak szét magamban!

Tanácstalanul állott. Visszaindult, majd megint hozzám. Végül könnyeimet és eltorzult arcomat látva megszólalt:

- Rosszul kell lenned. Mért állítod a dolgokat úgy, ahogy nincsenek a valóságban? (Nincs szavuk a hazugságra.)

Rövid tétovázás után gyors mozdulattal ledobta köpenyét, kirohant, és pár másodperc múlva futva tért vissza két társával.

Egyik átvette munkáját, ők ketten pedig megfogtak, felemeltek olyan gyöngédséggel, ami érző embertől sohasem telne ki. Lélegzetüket visszafojtva az udvarra vittek. Itt már autó állott, amelybe beemeltek. Zolema mellém ült, mellemen felnyitotta a ruhát, valami frissítőt öntött a számba, és elindultunk.

Két perc múlva megálltunk. Odakint két férfi várakozott hordággyal. Óvatosan kiemeltek, és átvittek egy ott várakozó, különleges villamosvasúti kocsiba. Ez volt a betegszállító kocsi. Lefektettek mélyen süppedő gumiágyra, és megindultunk, amit csak az ablakon át láttam, mert zaj nem hallatszott, és mozgást nem éreztem.

Zolema mellém állva fölém hajolt, aggódva figyelte minden mozdulatomat, én pedig újra könnyeztem. Karomat feléje emeltem, magamhoz akartam szorítani, de karom félúton visszahanyatlott. Úgyis hiába! Irtózatos tudat köröttem embereket látni, és tudni, hogy minden csalóka, hogy a szeretet nem szeretet, a jóság nem jóság és a testek belül üresek, és egyes-egyedül vagyok.

Tehetetlen, vad zokogás rázott meg, és könnyeim elöntötték arcomat.

Vattát hozott és felitatta.

Aztán egy csapot nyitott ki, melyből valami üdítő, ózondús erdei illat áradt.

Tíz pere múlva megérkeztünk a kórházba. Itt újra hordággyal vártak, liften felvittek az emeletre, és egy szobában lefektettek.

Egy orvos lépett hozzám. Zolema jelentette, honnan hoztak, megemlítette, hogy belohin vagyok, majd hozzátette:

- Halál esetén csatold a diagnózist, hogy az agyvelő felhasználható-e vagy selejtezzük.

Megfordult és eltávozott. Sohasem láttam többé.

Fojtogatott a zokogás, de nem mertem sírni. Azt mondtam, múló szédülés fogott el, már jól érzem magam, és hogy bebizonyítsam, minden erőmet összeszedve felkeltem.

Az orvos megvizsgált, beadott egy kanál rendkívül büdös olajat, és átküldött a belohin osztályra, ahol lefeküdtem.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:43 | Üzenet # 12 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Nyolcadik fejezet

Szerzőt a honvágy kínozza, és keservesen panaszkodik Zatamonnak - Zatamon furcsa kijelentéseket tesz hazájáról, de szerző bebizonyítja az európai kultúra igazát - Zatamon a behinekről beszél, akiket szerző már sokkal szimpatikusabbaknak lát - Kéri, hogy vezessék a behinek közé

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy éjszaka alig tudtam valamit aludni. A csalódások és az élet vágya végtelen keserűséggel töltöttek el. Hajnalfelé járt, mikor a kimerültség álomba tudott kényszeríteni.

Furcsa, zavaros álmok kínoztak. Lebegtem, nagy, puha gömbök függtek mellettem az űrben, és nem volt súlyuk. Szüntelen egy szóval viaskodtam, de hogy mivel, azt már nem tudom.

Késő délután ébredtem fel. Hajam izzadt, csapzott volt, ágyneműm csupa víz. Tus alá futottam, de ez sem tudott lecsillapítani. Felöltöztem, és egy pillanatig azt gondoltam, talán ki kellene szellőztetni fejemet az utcákon.

De erről is letettem. Utcáiknak már a gondolata is csömörrel töltött el. És úgyis mindegy, hogy börtönöm húsz négyzetméter vagy ötven négyzetkilométer. Azt a levegőt, ami az én agyamnak szükséges, úgysem találom meg náluk.

Szobámba tértem vissza. Az ételhívó gombját szórakozottan megnyomtam, a falból kifordult a kis asztal, rajta az uzsonnámmal.

Csak pár falatot tudtam lenyelni. A csend, az idő összefolyt üressége felőrölte idegeimet. Felugrottam, fel-alá futkostam, majd kimerülten ágyamra dőltem, és nem tudtam, mit csináljak.

Ekkor lépett be Zatamon. Ő volt az egyetlen, akinek hivatalból kötelessége volt minden bajom iránt érdeklődni (ha ugyan a kötelesség szót itt egyáltalán használnom lehet), aki előtt magamat igaz mivoltomban mutathattam, nekem pedig sohasem volt olyan szükségem rá, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet, mint most.

Amint bejött és leült ágyam mellé, elkaptam kezét, minden tartózkodás nélkül könnyekben törtem ki, és esdve kértem őt, hogy hallgasson meg.

Zatamon megnyugtatott, hogy már sok hasonló beteggel volt dolga, és bár egészséges szervezete a szimptómákat nem képes átvenni, de az orvosi tudás mai állapotához képest eléggé ismeri bajomat, és tudja, hogy ilyenkor meg kell a beteget nyugtatni jó szándéka felől, mert annak elméjében ilyenkor téveszmék alakulnak ki. Nem egy beteggel volt dolga, aki az orvosról behin tulajdonságokat tételezett fel, agyukat megzavarta az a különös áram, amit én félelemnek nevezek, és az ilyen beteg olyat is megtesz, hogy a dolgokat nem úgy közli, ahogyan vannak.

- Ez egy különös és eddig megfejtetlen dolog - mondta -, amit persze neked meg kell magyaráznom. A beszéd, mint tudjuk, közlésre való, és közölni csak létező dolgokat lehet. Ezek pedig ilyenkor elfelejtik, miért létesült a beszéd, és nem létező dolgok közlésére próbálják felhasználni, mintha valaki látni akarna a fülével vagy az írógéppel világítani.

Látva zavart arcomat, erősen bizonygatta, hogy igenis, ez már megtörtént praxisában.

Engem azonban nem kellett őszinteségre biztatni. Bántam is én már, ha őrültnek néznek is! Ennél rosszabb az őrültek közt sem lehet! Minden önkínzó béklyót ledobva sírtam, és a zokogástól elfúlva, szinte kiáltva öntöttem ki lelkemet.

- Ti intetek őszinteségre?! - mondtam. - Ti, akik egyebet sem tettetek, mint hazudni kényszerítettetek?! Biztosítlak azonban, hogy ennek vége, és nem fogom többé lelkemet titkolni!

Zatamon változatlan faarccal figyelt, én pedig felszabadulva folytattam:

- Tudd meg hát, hogy igenis beteg vagyok! És ha tényleg jó szándék van benned, úgy most az egyszer ne ints le ostobaságokkal, hanem próbálj megérteni és segíteni!

- Mindent megértek.

A meleg értelmű szavak megint olyan furcsa ellentétben állottak üres hangjával, de nekem ez a morzsa is nagy, felszabadító ajándék volt, mely a bilincseket leoldva, a szavak záporát nyitotta meg bennem.

- Te vagy az egyetlen ember, akit sorsom érdekel, engedd hát, hogy elmondjak mindent, ami nehéz. Voltaképpen nem haragszom rátok, és mégis gyűlöllek benneteket, mert megfosztottatok mindentől! Ó, ne szólj közbe, ne mondd, hogy minden rendelkezésemre állott a raktárakban! Amit ti elvettetek, azt nem kézzel veszik el, hanem éppen azzal, hogy hozzá sem nyúlnak az áldozathoz. A legszörnyűbb gyilokkal, a közönnyel űztetek ki az életből, és ezért gyűlöllek benneteket. Pedig nem vagyok ellenség, csak más, mint ti, és nem tudom kitépni lelkemet. Nem tudom elfelejteni a múltamat, a földet, ahol nevelkedtem, nem tudom elfelejteni anyámat, az egész életet. Nem tudok leszokni róla, hogy ember vagyok, hogy angolnak, európainak születtem, és minden idegszálammal visszavágyom hazámba, a kultúrába!

Változatlanul kérdően tekintett rám, én pedig kissé lecsillapulva folytattam:

- Félek, nem sokáig bírom ki ezt a jégbörtönt!

Hogy jobban megértsen, beszélni kezdtem az angol állampolgár változatos és színes életéről, az első anyai csókról, aztán a gyermekkor aranyos játékairól, a diákéletről, apró csínyekről, sportról, gyönyörű, színes illúziókról, a bimbózó szerelem édes, napsugaras éveiről, majd a tisztes munkával szerzett kenyér, a családi ház, az "enyém" tudatának boldogságáról, a meleg, puha fészek örömeiről, mikor este, a duruzsoló kandalló mellett apja térdén lovagol a gyermek, akiben a boldog szülők életük folytatását látják, becézik, nevelik, mint kertész a palántát, a családfő látja, hogy érdemes volt élni, és tudja, hogy ha meg kell halnia, neve és emléke fennmarad, unokái kegyelettel fogják őrizni szívükben, és évenként legalább egyszer kijönnek sírjához, hogy szerető kézzel ápolják a virágokat, és imát mondjanak érte.

Beszéltem a társadalmi eszmék harcáról, bölcsek, tudósok és politikusok vitáiról, a hazai föld életformáló erejéről, kedélyes baráti körök kártyacsatáiról, elegáns bálokról, a társasági élet érdekességeiről, az utca tarkaságáról, emlékszobrokról, miket nagyjainak emelt a hálás utókor, versenyekről, színházról, irodalomról, mindenről, ami érző emberi kultúra néven foglalható össze, és amiket itt mind nélkülöznöm kell.

- Ó, jól tudom én - mondtam kitörve -, hogy igen sok baj, nyomor és méltatlanság van a mi világunkban. Nyitott szemmel figyeltem országtokat, és be kell látnom, hogy sok tekintetben tökéletesebbek vagytok. Nem is annak hiányát akarom felpanaszolni, ami nálunk rossz, hanem annak, ami jó. Azt, hogy szív nélkül éltek, az élet sava és értelme nélkül, amit kultúrember nem bír ki, élete elviselhetetlenné válik, és szomjan pusztul. Mert mi értelme van élni azért, hogy egyik napról a másikra lézengjünk, cél nélkül? Mondd - sikoltottam fel szinte magamon kívül -, mi értelme?!

- Te lézengésnek nevezed az életet? - vágott közbe. - Hát nem az életért él az ember?

De engem nem lehetett megállítani.

- ... hogy a végén, mint egy kutya haljunk meg, és feldolgozzanak...

- Ti nem haltok meg?

- ...és eltakarítsanak anélkül, hogy éltünk volna, anélkül, hogy lett volna miért élni...

- Úgy látom - szólt -, ti nem ismeritek az élet lényegét, az életet.

- Jaj! - kiáltottam közbe. - Ne ismételd! Annyiszor hallottam ezt az ostobaságot! És végtére úgyis mindegy, én megelégeltem! Nem kérek többé ebből az életből! Nem fogok géppé süllyedve robotolni, hogy monoton munka után a tengert nézzem, aztán hazamenjek lefeküdni, hogy soha senkivel ne beszéljek, ne szeressek, ne lelkesedjem, ne küzdjek célokért. Nem bírom a megállt ürességet, érted? Ez csak nem ocsmányság? Ez csak nem kazi? Ez az élet piros színe, ami nélkül nincs értelme. Nincs, mert ez nem élet. Mindenre, amit mi csinálunk, azt mondjátok, hogy az voltaképpen nincs, pedig ellenkezőleg: az nincs, amit ti műveltek! Végre rájöttem az igazi kifejezésre: ez az, ami nincs: a ti életetek az, ami egyszerűen nincs!

Zatamon sokáig nézte felindult, ziháló mellemet, majd látva, hogy már befejeztem, nyugodtan szólt:

- Orvos vagyok, tehát nem csodálkozom szavaidon. Akik a nincsről azt képzelik, hogy van, azt csak úgy tudják tenni, ha egyben a létezőt nem létezőnek látják. A fényképezőgép a fehéret feketének veszi fel, de csak azért jön ki a kép, mert ugyanakkor a feketét fehérnek rajzolja. Ha mindent feketének ábrázolna, semmit sem látnánk.

Meghökkentem. A mélyértelmű szavak megzavartak. Hátha igaza van. Hátha a mi szemléletünk éppúgy teljes egész, mint az övék? Két világ, amely sohasem látja meg egymást, mert a másik nem külön lét, hanem önmaga fonákja...

Emlékszem, mikor először hallottam a föld gömbölyűségéről, csodáltam, hogy az amerikai gyermekek nem esnek le a földről, és az amerikai gyermekek valószínűleg ugyanezt gondolták rólunk, mert nem tudtuk, hogy voltaképpen nincs fel és le. De akkor...

Hirtelen megkérdeztem:

- Jó. Lehet. De ha csak azt tudod, hogy ellenkező világképben élünk, mi a bizonyíték arra, hogy a tietek a pozitív és a miénk a negatív? Hiszen egymás világképébe behatolni nem tudunk, csak azt látjuk, hogy mindketten megéljük életünket, bármily lehetetlennek tűnik fel a magunk felfogása szerint a másik.

- Tietek a negatív - felelte.

- Hol a bizonyíték?!

- Hogy a van és a nincs közt melyik a negatív, azt nem nehéz eldönteni.

- Világosabban beszélj! Mért nem mi éljük a valóságot?

- Nálatok a létező dolgok csak eszközök nem létező célok elérésére, amit ti eszmének neveztek, holott ennek épp a fordítottja nevezhető valóságnak: mikor azért gondolkozunk, hogy valami létesüljön. Csak a való világból vett cél nevezhető pozitívnak, mert csak az érhető el, ami létezik. De ti nem azért éltek, hogy házat építsetek, vagy ruhát, élelmet termeljetek, hanem ha mindezt meg is valósítjátok, különálló, tehát levegőbe képzelt, el nem érhető célokért művelitek.

- De felépül a ház, és a kemencében kisül a kenyér. Nem mindegy az, mi célból történt?

- Nem, mert negatív törekvés eredménye csak negatív élet lehet.

- Hogy érted ezt?

- A negatív élet a halál. És vajon nem ebben végződik-e minden működéstek? Nem oda jutottál-e ki minden esetben, hogy a hitért, zászlóért, szeretetért, szépségért, tehát a szavakért nem élni; hanem meghalni kell? A házak megépítéséhez azonban élni kell, és a halott ember nem arathatja le a gabonaföldeket.

Hosszú szünet állt be, majd halkan megszólaltam:

- Részben igazad lehet, de a valóságos életet nem tagadhatod el tőlünk. Amit elmondtam hazám polgárainak életéről, az legnagyobbrészt az általad is valóságosnak nevezett világban folyik le, valóságos célokért. Avagy nem azért tanul-e a diák, hogy majdan megkeresse kenyerét, és vajon nem a csókban végződik-e a szerelem?

- Nem. Az is képzelt. Úgy küzdötök, mintha valamit el akarnátok érni, pedig ha eléritek, még távolabb vagytok tőle. A diák álmaiban, a szerelmes ifjú vágyaiban él, és ha szerelmét elérte, már nem elégíti ki. Gyermeket kell nemzenie, hogy azt nevelje, hogy az újabb eléretlen cél adjon értelmet életének. Az elért célokat ti már értelmetlennek érzitek, és az élet teljességét élettelenségnek nevezitek. Hát akkor mért törtök feléje? Míg messze álltok valamitől, törtök feléje, energiátokat sokszorozzátok, ha megvan, eldobjátok, mert értékét veszti.

- Ti mért dolgoztok?

- Az életért. Ti pedig a küzdelemért. Egyszer elmondtad, mily örömet okozott neked a rejtvények megfejtése, és ha a klubban a képeslapot felnyitva már valaki más által megfejtve találtad, bosszús voltál ahelyett, hogy őrültél volna neki. Említetted, hogy egy költői vagy művészeti irány addig szép, míg a metaforák jelentése köztudottá nem válik. Mihelyt megszoktátok, hogy a vas erőt és a tavasz ifjúságot jelent, már nem nevezitek szépnek. A célt mindig messzebb toljátok, mert nem ezért, hanem a küzdelemért küzdötök. És te mondtad azt is, hogy a gyémántért mindent megadtok, mert kevés van belőle, a levegőnek viszont nincs értéke, pedig ez kell, amaz nem. Küzdötök a nő szerelméért, mintha nem egyedül a nőtől függene, hogy szeret vagy nem.

- Éppen azért küzdünk - feleltem csodálkozva -, mert nem tőlünk függ, hanem tőle.

- De a nő is ember, tehát az emberi agy egy gondolatáért küzdötök, melynek léte egyedül annak képzeletétől függ. A térképre húzott falakat is úgy ostromoljátok, mintha nem magatok húztátok volna. Magatok által ütött sebeket gyógyíttok, hogy újra sebezhessetek, és küzdötök a gazdasági válságok ellen, mintha nem magatok állítottátok volna meg gépeiteket. Kitaláltátok a barátságot, szépet, szerelmet, gyűlöletet, amivel magatok alkottok akadályokat magatoknak, hogy legyen mivel viaskodni, mert ezeknek az akadályoknak önálló létet tulajdoníttok.

- Hát nem a változatosság ad értelmet az életnek? Nem azért vágyunk faluról városba, hogy a társaság ezer változata gyönyörködtessen? Nem arra való a művészet, hogy az életet elviselhetőbbé tegye? És nem arra való a hit, hogy a gyötrelmeket enyhítse, hogy tartalmat és célt adjon életünkbe, amely nélkül az csak üres váz és kitöltetlen köz volna a születés és halál között?

- Aki a vízből ki akar jönni, a partba kell fogózkodnia, nem önmagába. Haladás csak a való világba kapaszkodva érhető el.

- Ó, jól tudom, hogy számotokra csak anyag és jólét van. De tudd meg, hogy mi a partba is kapaszkodunk. Számos bölcselőnk dolgozik az ember felvilágosításán, és keresi azt a kormányzati rendszert, ami az előhaladást célozza az örök béke és igazságos anyagi élet felé.

Ismertettem vele Platón államát, Aquinói Szent Tamás elveit a munka gyümölcsének isteni egyetemességéről, a katárok és husziták munkaközösségét, Fourier falanszterét, Morus Tamás Utópiáját, Proudhon népbankját, Louis Blanc nemzeti műhelyeit, Robert Owen szociális gyártelepeit, a dominikánusok és jezsuiták közösségi államait Dél-Amerikában, s végül rátértem a tudományos szocializmusra, a legújabb elméletekre, Marx, Lenin, Bakunin, Bernstein, Kropotkin, Kautsky és Plehanov terveire éppúgy, mint a technokráciára, a Fabian Society, Wells és a Webb házaspár demokratikus szocializmusára. Beszéltem azonban a merkantilizmus és fiziokratizmus munkaelméletéről, Adam Smith liberalizmusáról, a trade unionokról, de nem hagytam ki a meg nem valósult elképzeléseket sem, mint a georgizmust, szindikalizmust és anarchizmust.

Sehogy sem ment a fejébe, hogyan lehet olyan egyszerű dolgokról, mint az élet, annyifélét összeképzelni.

- Csak a szavakat és a teóriák neveit lehet variálni - felelte -, de nem az életet - ami közös szervezetünkkel eleve meg van határozva. Aki pedig a szavaknak alkotó létet tulajdonít, az beteg és alvajáró.

- De ezekből a szavakból gazdasági rendszerek születnek - vetettem ellene.

- Nem mindegy az, milyen rendszerben vagytok betegek? Lelketek akkor is megmarad, mely a természetes élettől elvon benneteket.

- Hogy mondhatsz ilyet? Az érzelem velünk született, természetes tulajdonság. Járd be a földet, és nem találsz népet hit, művészet, szeretet és gyűlölet nélkül.

- Hát nem azt mondom, hogy alapjában vagytok betegek, s hogy a szavak és felvilágosítás nem gyógyítanak meg? Álmodtok, és hiába beszéltek egymásnak arról, hogy mi a jó, mert a jó fogalmát is álmodjátok, és bölcseitek is álomalakok. Mindig egy helyben állva fogtok önmagatokkal viaskodni. Éltetek megállt, sivár robot, magáért a robotért, melyben nincs haladás, csak végtelen, unalmas egyhangúság, melyet haladni akaró ember ép ésszel nem bírna ki.

Megdöbbentem a merészségen, hogy képes pont az ő saját életüknek minden hibáját cinikusan és lelkiismeretlenül reánk fogni.

- Szerintetek tehát a magasabb rendű céloknak nincs létjogosultsága?

- Emberek közt emberen túli célok nincsenek és nem lehetségesek.

- Nem emberen túliak, csak magasabb rendűek. Avagy az irodalom nem az emberi sorsot és a valóságot tárgyalja?

- Egész éltetek képzelt. És ha e képzelt életről olyan történetet írtok, amely maga is képzelt, ezzel csak távolodtok a valóságtól.

- De neveli ízlésünket. Új tartalmat, új célt és tisztább látást ad szellemünknek. De legyen véleményed szerint. Tegyük fel, hogy az általad valóságosnak nevezett dolgokban nem haladtunk, és energiánkat eszmei célokra pazaroltuk. De egyet nem tagadhatsz: ebben aztán van haladás, mert a kultúra mindig új problémákat, új stílust, új modort és új ízlést fejleszt ki bennünk. Avagy te egyáltalán nem látsz fejlődést Platóntól Marxig, Pheidiasztól Rodinig? Nem fejlettebb-e a szellemi élet ma, mint kétezer éve?

- Forgó kalitkát építtek magatoknak, mit szándékosan képzeltek végtelen látóhatárnak, nehogy a ráismerés távfutástok illúzióját rontsa.

Komoran jegyeztem meg, hogy úgy látszik, részéről szikrányi megértésre sem számíthatok, holott az elején azt állította, hogy mindent megért.

- Ti a megértést a helyeslésben látjátok, holott betegségnek csak a meg nem értés, a dolgok lényegének fel nem ismerése helyeselhet.

Unottan legyintve hallgattam el, és elhatároztam, hogy nem folytatom. De egy hirtelen ötlettől érintve felugrottam.

- Lehet - mondtam élénken -, lehet, hogy ha csak lenni akarnánk a földön, úgy kellene élni, mint ti. De mondd, mit tegyünk szívünkkel, ha már van?

- Mért használod a természetben létező szerv nevét nem létező dolog megnevezésére?

De most éreztem, hogy Isten kezembe adta őt, és visszanyertem egyensúlyomat. Két lépést hátráltam, és kezem csípőre téve vágtam szemébe:

- Mert van! Mert létezik!

- Ami a természetben nincs, az egyáltalán nincs.

- Mondd - szóltam epésen -, ti miért esztek?

- Mert éhesek vagyunk.

- Miért isztok? Miért alusztok? Nemde, mert szomjasak és álmosak vagytok?

- Úgy van.

- Nos, tehát végeredményben ti is vágyak kielégítéséért éltek, és ezek a vágyak bennetek, tehát emberek közt, és így a természetben vannak. Vedd hát tudomásul - folytattam emelt hangon -, hogy minket éppoly hiányérzet hajt a kultúra felé. Ha ez a vágy szavakat kíván, hát szavakkal táplálkozunk, de az, hogy egy szomjúság létét nem vízzel, hanem zenével, szeretettel vagy lelkesedéssel oltják, csak megerősíti a szomjúság létét.

- De a szó nem valóság...

- Nem fontos! - vágtam közbe. - Lényeges, hogy ilyen vágyaink vannak!

- A világon csak létező dolgok vannak.

Fölényesen legyintettem. Soha ilyen biztos nem voltam magamban. Szinte kéjjel döftem bele szavaimat:

- Ha én mondanám evéstekre-ivástokra, hogy ostobaság, több joggal tehetném, mert mi ismerjük az anyagi vágyakat is, de nektek a kultúrszükségletekről fogalmatok sincs. Ez a vágy csakis a mi tulajdonunk, míg belőletek hiányzik, ebben tehát mi többek vagyunk nálatok. Igenis, többek, mert ami bennetek van, az bennünk is megvan, de ti a mi érzékszerveinknek csak egy részét bírjátok. Hogy meri állítani a színvak, hogy csak érdes és sima felület van, de szín nem létezik?

- Az álom nem lehet valóság - verklizte makacsul -, az álom az agy önszülte képe...

- Nézd: te azt mondod, hogy a léten kívül egyébre törő vágy nem létezhet. De bennem igenis él ez a vágy, és azt mondom, hogy igenis lehetséges. Mit bizonyít ez?

Zatamon figyelmesen nézte arcomat. Kis szünet után megszólalt:

- Azt, hogy behin vagy.

Első pillanatban torkának akartam ugrani. Engem, az angol állam alattvalóját merészel pökhendi módon sértegetni!

Percekbe telt, míg a hinek természetét átgondolva le tudtam győzni felindulásomat. A lelkes, érző európai atmoszférához szokott agy csak nehezen képes beleélni magát abba, hogy köztük nincs sértő vagy hízelgő szándék, csak a szavak tárgyi jelentése.

"Behin vagy!" Ezeket a szavakat úgy mondta, mintha a lakmuszt forgatta volna meg az epruvettában, és azt mondaná: "ez sav."

Mikor lecsillapodtam, az előbbi szavak lényegén próbáltam gondolkozni, és hirtelen felvillant agyamban, hogy eszerint a behinek nem is lehetnek mások, mint lélekkel megáldott emberek, akiket az evő automaták meg nem értése kiközösít a hinek világából. Hogy is lehetne másként, mint hogy az őrültek a józanságot nézik elmebajnak?

- Te - mondtam érdeklődve -, mi is a behinség?

- Ez, sajnos, egy még eddig gyógyíthatatlan agybaj, melynek egyelőre csak az okait ismerjük.

- Beszélj! Mi a lényege?

- Ehhez meg kell magyaráznom az agy természetes életfunkcióját, mit a nap kozmikus sugarai váltanak ki.

- Hogyan?

- Tudni kell, hogy a nap kozmikus sugarakat bocsát ki, az agy pedig mint antenna működik, és a sugarak hatására fejti ki funkcióit az élet célja felé, amit ti "természetes ösztönöknek" neveztek. A természetben nincs ellentmondás mert minden, ami van, magától fejlődött, évmilliárdok során, és a nagy mechanizmus alkatrészei összecsiszolódtak. A nap kozmikus sugarai tehát az agy antennájába a természetes élet funkcióját indukálják. De tudjuk, hogy a vevőkészülékek, nagyságuknak megfelelően, önrezgést is keltenek, begerjednek, sőt ezek a rezgések kellő árnyékolás híján az antennára is kihatnak, amely így torz hullámokat fog fel. A készülék sivít, recseg és bömböl, mert saját hangját kiabálja. Kis készüléknél ez nem érezhető, aminthogy az állatok kis agyveleje nem is zavarja önmagát, hanem az állat leéli természetes életét. Már fejlettebb agyú állatoknál néha határozottan fellép az idegbetegség...

- A behinekről beszélj! - vágtam közbe türelmetlenül.

- A behinek agyát teljesen önrezgése befolyásolja: életük ezért nem a természetes, hanem a belülről jövő, mesterkélt célok szerint igazodik. Ezek a belső fantazmagóriahullámok visszájára fordítják az életet, amely néha önmagát semmisíti meg. Gyógyításával ma még kísérleteznek, de az egész agyat ki kellene emelni, ami igen veszedelmes, és még emberen nem lehetett kipróbálni. Így egyelőre nem sokat tehetünk a szerencsétlenekért, csak magukra hagyjuk őket, és gondoskodunk róla, hogy szükséget ne szenvedjenek.

Szavai alatt nem fojthattam el mosolyomat. Látó szemem előtt pepecselt egy kis, magával tehetetlen, vak ember, és fontoskodva magyarázta, mi okozhatja a színek rögeszméjét, és hogyan kell gyógyítani.

- Mégis, mit csinálnak a behinek?

- Nem létező dolgokat. A beszéd csak létező dolgok közlésére alkalmas, így lényegüket nem is tudnám elmondani, de annyit határozottan állíthatok, hogy tetteik igen hasonlítanak a tiétekhez. Van például, aki befesti cipőjét, mintha a festék emelné a cipő hasznosságát, pedig ellenkezőleg: eldugja az anyag likacsait, és így a láb nem tud szellőzni. A ruhát sem olyan alakban veszik fel, ahogyan gyárunk készítette, hanem előbb átalakítják, mindenki másképp, rengeteg céltalan munkával.

Zatamon régebbi nagysága semmivé zsugorodott előttem. Már nem is figyeltem szavaira, csak az érdekelt, hogyan juthatnék a behinek közé, hogy könnyes szemmel szorítsam meg szegény, kitaszított, lelkes embertársaim kezét.

- Hol vannak a behinek? - kérdeztem.

Elmondta, hogy a kórház mögött egy nagy kiterjedésű telepen élnek, amely fallal van körülvéve. A falon belül rendes lakásokban laknak, ruhájukról, élelmükről a hinek gondoskodnak, de egyébként teljesen a maguk hóbortos rendje szerint élnek, mert a hinek semmi dolgukba nem avatkoznak bele, kivéve, ha egymással összekoccannak. Azelőtt ebbe sem avatkoztak bele, ami azonban a verekedések elfajulásához vezetett, és ez szükségessé tette a közbelépést. A behinek azonban nemcsak kibírják egymás társaságát, de nem is tudnak kint élni. Az internálás tehát nem büntetés, amit a hinek nem is ismernek, csak a mindkét természet által óhajtott különválás.

- Hogy juthatok én oda? - kérdeztem.

Kérésem kissé meglepte Zatamont, és aggódva figyelmeztetett az "őrültségekre", amikre a "hóbortosok" közt ki van az ember téve, amit a józan ész nem bír ki. Megjegyezte, hogy csak súlyos esetekben szoktak valakit bevinni, és jobb lenne talán egyelőre egyéb gyógymóddal kísérletezni, hátha még "van remény".

Én azonban kijelentettem, hogy teljesen reménytelennek érzem magam, és követeltem, hogy vigyenek a behinek közé.

- Még egyre kell figyelmeztetnem téged - mondta. - Aki bemegy, annak hathavi próbaidőt kell odabent eltöltenie, mert van olyan, aki az első napok furcsaságai alatt azt hiszi, hogy nem közéjük való, holott idővel rendszerint felismeri magát köztük, míg ha idő előtt kibocsátanánk, itt sohasem szokna meg.

Megnyugtattam, hogy semmitől sem félek, mire beleegyezett, hogy ha lehet, holnap bevisz a behintelepre, csak előbb alaposan át kell tanulmányoznia a kórtüneteket.

Ezzel pravazt hozott, karomból vért vett, hajamból néhány szálat levágott, és magamra hagyott.

Én pedig megint álmatlanul töltöttem az éjszakát, de most már az örömtől. A hinek sivár országában eltikkadt lelkem előtt mind pirosabban hajnallott a rég nem ízlelt, meleg, színes emberi élet reménye.

*

Ó, ha akkor sejtettem volna az elkövetkezendőket!



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:44 | Üzenet # 13 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Második rész

GULLIVER A BEHINEK KÖZÖTT


Kilencedik fejezet

Itt elérkezünk szerző viszontagságos útjának legsúlyosabb napjaihoz, melyeket a behinek közt töltött - Ez a fejezet az első nap furcsaságaival foglalkozik

Másnap újra meglátogatott Zatamon, és közölte velem, hogy a dolgot alaposan megtárgyalták, beszerezték a mentőorvos véleményét, kihallgatták Zolemát, vér- és hajvizsgálatot tartottak, és ezek eredményeként nincs akadálya, hogy a behinek közé kerüljek.

Szavai kissé megleptek, és meg is jegyeztem, hogy csodálkozom ezen a szigorúságon, hiszen a hinek nem szokták az egyéni elhatározásokat befolyásolni, és mindenki úgy cselekszik, ahogy jónak látja.

Zatamon azt felelte, hogy ez az egyetlen kívánság, amit nem lehet az egyén akarata szerint teljesíteni, mert - mint ő mondta - vannak elmebetegek, akik mániákusan behinnek képzelik magukat, holott valójában csak "egyszerű" paranoiáról van szó, amit gyógyítani lehet, és hiedelmük nem egyéb a szokásos rögeszméknél, mintha, mondjuk, azt hinnék, hogy üvegből vannak, vagy dugóhúzónak képzelnék magukat. Az ilyen "könnyebb" eseteket nem szabad kitenni a behinek közti élet súlyos zavarainak, és éppen a következmények súlyos voltára való tekintettel vizsgálták ki az én esetemet is olyan tüzetesen.

Szavai újból mosolyra késztettek, és megnyugtattam, hogy ki fogom bírni a vállalkozást.

Ezzel felállt, és megindultunk.

A parkon mentünk át, és nemsokára egy nagy fal előtt álltunk.

A kapunál csengetni kellett. Ez volt az első ajtó, amelyen zárat láttam. Kérdésemre elmagyarázta, hogy a behinek közt sok különös dolog történik. A tárgyakat nem arra használják, amire valók, felesleges dolgokat kérnek, amiket rendszerint meg is kapnak, mert van eset rá, hogy ha a kérést megtagadják, a behin arca furcsán eltorzul, hangja a pulykáéhoz lesz hasonló, akkor is kiabál, ha az ember egészen közel áll hozzá. Ilyenkor törékeny tárgyakat szükségtelenül összetörnek, sőt néha még meg is ütnek valakit anélkül, hogy az kérte volna. Valószínű, hogy ez a betegségnek egy súlyosabb stádiumát jelenti. Ezért kell ez a különös szerkezet ezen az ajtón, aminek az a tulajdonsága, hogy csak egy megfelelő szerkezettel lehet kinyitható állapotba hozni.

És amint az ajtó megnyílt, a kapus kezéből kivette a kulcsot, és elmagyarázta működését, megjegyezve, hogy a kórház műszaki hivatala tervezte.

Én magamban derülve hallgattam a szavakat, és örömrepesve vártam, hogy az első behinnel találkozzam.

Ó, ha akkor tudtam volna, hogy ellenkezőleg: a világ legborzasztóbb tébolydájába kerülök, hogy életemnek olyan fejezete kezdődik, amire ma sem tudok úgy visszagondolni, hogy a szenvedések és szörnyűségek emléke össze ne facsarja szívemet!

Beléptünk. Hosszú folyosóra kerültünk. Egy ablakmélyedésben egy ember állt, elég szánalmas öltözetben. Ruháján több lyuk ásított, egyes részei pedig cafatokban lógtak le róla. Jöttünkre összevont szemöldökkel figyelt, orrára tette mutatóujját, és utánunk fordult.

- Látod - mondta Zatamon -, a feje közepén egy vágás van.

Ijedten fordultam meg, de csak a középen kettéválasztott frizurát láttam rajta, ami nekem határozott örömet okozott.

Egy szobába vezetett, amiben ágy, asztal, szék és szekrény volt. Legtöbbje a falban. Aztán magamra hagyott.

Körülnézve első megfigyelésem az volt, hogy bár a lakás berendezése egészen rendes, de minden lényegesen elhasználtabb, mint a hineknél. Sőt egyes bútordarabokon határozott rongálás nyomait véltem felfedezni.

Különösen szánalmas állapotban volt egy nagy villamos tűzhely. Lemezei kilyuggatva, kapcsolója félig letörve, lábai hiányosak, az egyik téglával pótolva.

De mindez most nem érdekelt. Új hazámat akartam megismerni.

A folyosóra mentem, ahol csak az előbbi férfit láttam, de nem szólítottam meg. Az a kézmozdulat, ahogyan kezét az orrára tette, kissé zavart. Olyanokat akartam megszólítani, akik szimpatikusabbak.

Az udvarra mentem. Hatalmas területet láttam magam előtt, mely részben kőfallal, részben épületekkel volt szegélyezve. A vége nem is látszott ide. A háttérben egy helyütt domb emelkedett bokrokkal benőve, egyébként óriási, fűvel és fákkal borított terület volt, néhol utakkal és néhány paddal. Szép, napos idő volt, sokan jártak. Itt láttam először embereket csoportokban. Ruhájuk többé-kevésbé szintén rozoga állapotban volt, amit akkor a hinek szűkmarkúságának tulajdonítottam.

Az egyik fa alatt egy ember az asztalra vizespoharakat állítgatott, több-kevesebb vizet öntött beléjük, és egy dalt vert ki rajtuk. A többiek körülállták, énekeltek és - nevettek!!

A szörnyű sivatag után ez valóságos üdülés volt számomra. Örömrepesve futottam hozzájuk. Hát mégis!

Az egyiket megfogtam.

- Gulliver vagyok - mondtam felszabadultan mosolyogva, és kezemet nyújtottam.

- Pricc-prucc - mondta az, és mutatóujját orrára tette.

Ilyen szavakat nem ismertem, és ilyesmi elő sem fordulhatott a hin nyelvben, ahol sem az "r" betű nem létezik, sem két mássalhangzó nem következik egymás után.

A hideg borzalom futott végig rajtam. Tehát mégis őrült! Pedig az előbb olyan rendesnek látszott! Most mit tegyek? Ha elfutok, esetleg felbőszül. Az pedig, zavaromat látva, minden átmenet nélkül nevetni kezdett.

A hisztérikus kacagás megfagyasztotta ereimben a vért, és reszketve néztem a kapu felé, amely azonban visszavonhatatlanul bezárult mögöttem hat hónapra.

Zavaromban valami módot kerestem, hogy megnyugtassam. Valami okot, hogy miért szólítottam meg.

- Csak azt akartam kérdezni - mondtam -, hogy mikor fogunk enni?

Annak ajkáról hirtelen lefagyott a mosoly, és hátat fordított. A többiek is megvetően hátat fordítottak.

A pillanatot felhasználva, sürgősen kereket oldottam. Egy darabig összevissza nézelődtem, és kerestem az alkalmat, hogy egy rendesebb emberrel szóba álljak, mert mindenképpen meg kellett ismernem furcsa környezetemet.

Azt sem tudtam, mik a veszélyek, és mennyiben vagyok azoknak kitéve.

Magamban súlyos szemrehányást tettem Zatamonnak, hogy így, egyetlen tájékoztató szó nélkül behoztak. Bár az is igaz, hogy ha itt tényleg lelkes emberek is élnek, úgysem tudtak volna felvilágosítást adni.

Beláttam, hogy a magam erejére vagyok utalva, és mindenáron meg kell valamit tudnom felőlük.

Egy padon valaki könyvet olvasott. Rövid tétovázás után megszólítottam:

- Zavarlak, ha kérdezlek?

Az ujját az orrára téve azt mondta:

- Pricc-prucc - és mosolygott.

Tehát ez is. Térdeim összeverődtek. Tanácstalanul álltam.

Annak ajkáról is lefagyott a mosoly, és elfordult.

Pedig muszáj beszélnem velük, hiszen semmit sem tudok, és a legnagyobb bizonytalanságnak vagyok kitéve.

- Engem most hoztak ide - szóltam kérlelve. - Ismeretlen vagyok. Kérlek, hogy felelj nekem.

Erre hirtelen megenyhülve fordult hozzám.

- Á! Nem tudtam. Akkor persze más az eset. Minden kvari. Értem. Tehát megtanítalak. Pricc-prucc, az belki.

- Micsoda? - rökönyödtem meg.

- Belki - felelte a legnagyobb lelki nyugalommal, míg én a menekülést kerestem. - Te persze ezt nem érted, mert nem tudod, hogy mi a ketni.

- Ketni?!

- Ketni. Ha azt mondják, pricc-prucc, azt neked vissza kell mondanod, és az ujjadat az orrodra tenni, mert nálunk ez a belki. Ha ezt nem teszed, nem viselkedsz ketni módon, és persze hogy enoálnak miattad.

- Enoálnak?!

- Na hallod? Még ne is enoáljanak, ha valaki nem viselkedik ketni módon?!

- Persze, persze - mondtam csillapítóan. - És az mi?

- Ja, igaz, ezt sem tudod. Hát, ahogy én a könyvbe visszabújtam, az mutatta, hogy belül enoáltam miattad. Vigyázz, mert annak is kiteheted magadat, hogy megütnek, ha nem vagy ketni.

- Ha nem mondom, hogy pricc-prucc?

- Persze! Mit csodálkozol ezen?

- És ha azt mondom, hogy pricc-prucc?

- Akkor mosolyognak, és megvakarják a farodat, mire te visszavakarod az övékét. Ez jelzi, hogy nem enoáltok egymás miatt, és mindketten ketni vagytok.

- Hát ez hülyeség! - mondtam felcsattanva.

Az összevonta szemöldökét.

- Vigyázz, ne beszélj így a ketniről, mert a legnagyobb enoának lehetsz kitéve. Én kvarálom viselkedésedet, mert most jöttél, de tanuld meg a ketnit, ami minket a kinti bivak tömeg fölé emel.

- Bivak?!

- Bivak. Mert úgy viselkednek, mint egy bivak. Ha mi belkizünk nekik, oda se figyelnek, sőt, ha a farukat megvakarjuk, hülyén bámulnak ránk. Mind hülye. Egytől egyig! És fogalmuk sincs a ketniről.

Ezzel a faromat megvakarta, és nekem vissza kellett vakarni, hogy ép elmémet bebizonyítsam! Lassan ráébredtem a szörnyű valóságra.

Az olvasó bizonyára bosszankodik a sok behin szó miatt, és hanyagsággal, esetleg nagyképű hivalkodással vádol, hogy nem közlöm ezeket mindjárt angol fordításban. Azért már most meg kell jegyeznem, hogy a le nem fordított szavaknak nincs megfelelőjük az angol nyelvben. Olyan speciális rögeszméket jelölnek, amik nálunk egyszerűen nem léteznek.

Magyarázatul képzelje el az olvasó, hogy valaki az ujját megszúrja, elkapja, és szájába veszi. Ennek a mozdulatnak van rendes angol neve: fájdalom. De ha valaki az ujját minden józan ok nélkül orrára teszi, és azt belkinek nevezi, hogyan fordítsam azt le hazám józan polgárainak nyelvére?

Most egy másik ember közeledett a pad felé. Különös figura volt az istenadta. Térde fölött láncra kötve egy-egy nehéz rézkocka lógott, amely minden lépésnél fájdalmasan nekiütközött lábszárának, ami miatt csak igen lassan lépegethetett. Sajnáltam szegényt.

Ismerősöm hirtelen felugrott, jobb lábát kezébe kapta, és fájdalmas arccal jajgatta feléje:

- Vaké! Vaké!

Az megállt, és végtelen komoly grimaszt vágva megrázta lábán a rézkockákat, majd mosolyogva kérdezte:

- Hogy nő az orrod, kaleb?

- Vakszi, egyre.

Ebből láttam, hogy a lábfogás és a vaké nem fájdalom kifejezése volt, hanem valami újabb őrültség. Hogy bivaknak ne nézzenek, felugrottam, és ujjamat az orromra téve azt mondtam a jövevénynek:

- Pricc-prucc.

Mély és neheztelő pillantást kaptam válaszul. Ismerősöm ijedt zavarral bökött oldalba, mire én még jobban megzavarodva megvakartam a rézkockás farát.

A rézkockás erre megvetően nézett végig rajtam, tovább akart menni, de ismerősöm eléje ugrott, és jobb tenyerét a fejére téve, könyörögve magyarázta:

- Elak betik! Ó, kvari e bivak számára! Most jött az értéktelen, és nem tudja, mi a ketni.

A rézkockás lényegesen megenyhült, barátságos mosollyal megfogta ismerősöm orrát, majd az enyémet is.

- Az más - mondta kegyesen. - Hogy nő az orrod, kaleb?

Hülyén bámultam, azt akartam mondani, hogy nem nő, de ismerősöm megint oldalba bökött, tehát inkább hallgattam. A jövevény eltávozott, ismerősöm pedig jobb lába fejét újra kezébe kapva, vaké-vakét jajgatott és üvöltött, hogy már segíteni akartam neki, de eltolt.

Szemem-szám tátva maradt, lábam a földbe gyökerezett.

Mikor a rézkockás jó messze járt, felém fordult, és dühösen támadt rám.

- Hogy mondhattál pricc-pruccot egy betiknek, te bivak?!

- Hát nem te mondtad?! - hebegtem.

- De egy betiknek! Nem láttad a lábán a bileveket?

- A rézkockákat?

- Az nem rézkocka, azok bilevek!

- Hát nem rézből vannak?

- Hát... - mondta szorongva - talán, ha úgy vesszük, abból volnának, de azt nem szabad így mondani.

- És miért nem, ha abból vannak? - csattantam fel.

- Mert tudd meg, hogy nem abból vannak! - kiáltotta. - Az nem anyagból van, az aneba! Arra nem szabad azt mondani, hogy anyag, mert az a bikru létének anyagszerű tünete, és még gondolkozni sem szabad róla, hogy anyag-e vagy sem.

Fogalmam sem volt, hogy mi az aneba meg bikru, de hogy a kocka anyag volt, az bizonyos. De micsoda őrültség kell hozzá, tagadni azt, amit mindenki saját szemével lát?!

Már most előrebocsátom, hogy soha senki sem mondta anyagnak a bileveket. Láttam egy ízben egy lakatost, aki éppen egy pár bilevet csiszolt fényesre, és az is meg volt győződve, hogy a kezében voltaképpen semmi sincs, jobban mondva a bikru létének anyagszerű tünete van, mit sem látni, sem tapintani nem lehet, bár ott volt a kezében, és javában tapintotta.

Ezekre a szavakra újra elfogott a félelem. Látszólag nyugodtan kérdeztem:

- Akkor mi a bilev?

- Azt jelzi, hogy az ember betik.

- Mi az, hogy betik? Mit csinál a betik?

- Semmit! Betik! És a betik elak! Érted? Egy elaknál pedig nem pricc-prucc a belki, hanem, ahogy én csináltam: lábadat kézbe kapod és jajgatsz: "Vaké! Vaké!" Jeléül annak, hogy fáj a lábad, mert nem viselhetsz rajta bileveket.

- Azért fáj, mert nem viselek? - Végleg megzavarodtam. - Akkor fájna, ha viselnék!

- Pszt! - mondta ijedten körülnézve. - Ilyeneket nem szabad mondani!



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:45 | Üzenet # 14 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére


- Ugyan! - csattantam fel. - Azt csak nem akarod elhitetni, hogy azért fáj a lábam, mert nem viselek bilevet, ami verje? A legprimitívebb józan ész tiltakozik az ilyen ostobaság ellen!

- Magad érdekében ajánlom - szólt szigorúan -, hogy így ne beszélj. Vannak dolgok, amikről nincs disputa és a józan észre hivatkozás, mert ezek aneba dolgok, és tudvalevő, hogy mindnyájan szíves-örömest felkötnénk a bileveket, mert egy betik, az elak.

- Inkább ne legyek betik és elak - mondtam mély meggyőződéssel, mire hangosan felkacagott.

- Ó, milyen bivak vagy te még! Szegény tudatlan! Ajánlom, ne mondj ilyeneket, mert a többiek halálra kacagják magukat rajtad. Viszont, ha nagyon erősítgeted ostobaságaidat, majd azt mondja valaki: lamik, és ki vagy téve annak, hogy rögtön kést kell beleszúrnod.

- Mert azt mondja, hogy lamik?

- Na hallod?

- Ki kényszerít engem emiatt kést beleszúrni?

Szánakozva nézett végig rajtam.

- Te eltűrnéd, hogy valaki azt mondja neked: lamik?

- Miért ne tűrném, ha nincs károm belőle?

- Mert értsd meg: ez a szó borema! - mondta végtelen ünnepélyesen.

Erre már harsogó kacagás tört ki belőlem.

- Hát csak mondják nyugodtan. Legyen borema! Én nem törődöm vele. Pont!

Valósággal megrökönyödött.

- Te valóban megtennéd, hogy nem ragadsz kést, ha lamiknak neveznek?

A nevetés ajkamra fagyott. Már magam is kezdtem megijedni.

- Miért? - kérdeztem. - Miféle veszéllyel járna számomra, ha nem késelek meg valakit?

- Miféle veszéllyel? Ó, te szegény jövevény! Hát te még nem vagy tisztában a következményekkel?

- Nem. Persze hogy nem. Mondd meg már! - sürgettem izgatottan.

- Hát ide figyelj. Ha nem rántasz kést, a behinek összeülnek, jegyzőkönyvet vesznek fel, és késképtelennek nyilvánítanak.

- És ez mit jelent számomra?

- Ez pedig azt jelenti, hogy - itt hátrahúzódott, és mutatóujját mellemnek döfte -, hogy később téged sem fognak mások megszurkálni!

Kezét csípőre tette, és várta a hatást, ami nem is maradt el.

Én ugyanis egy percig szájtátva bámultam, majd újra elemi erővel tört ki belőlem a kacagás.

Úgy láttam, itt mindenki hülyén összeszedett szavakon nyargal, ennek hódolnak, attól undorodnak, de minden szónak az a legfőbb tulajdonsága, hogy semmi köze a valósághoz.

Ismerősöm dühösen legyintett:

- Semmi képességed a ketni iránt. Vigyázz, mert ha nem tanítalak, ki leszel téve a legnagyobb enoának.

Azt már sejtettem, hogy enoa haragot, megvetést vagy más effélét jelent, amihez a kés is hozzátartozik, hát inkább elfojtottam józan eszem tiltakozását, és visszatértem a tárgyra.

- Mondd, mért érdekelte a betiket az orrunk növése?

- Nem betiket, hanem elak betiket.

- Te mondtad, hogy betik!

- Azt én mondtam. De ha te mondod, neked elak betik. Én előbb ültem itt, ezen a padon.

Meg voltam zavarodva, de lenyeltem józan eszem ágaskodását.

- Jó, jó. Hát mért érdekelte az orrunk növése?

- Először nem is érdekelte, mert egy betiket nem érdekelnek a dolgok, csak kérdezi. Másodszor, ha érdekelnék is, nem az orrom növése érdekli, csak így szokás kérdezni. De jól vigyázz, te nem kérdezhetsz egy betik orráról, csak ő a tiedről. Ez a ketni.

Torkig voltam a ketnivel. Józanabb dolgokról szerettem volna beszélni.

- Mondd, hogy megy itt az étkezés? Hogyan kapjuk meg az ételt, és hol esszük meg?

Rémülten összerezzent. Kezét szájára tapasztotta, és ijedten körülnézett.

- Pszt! Ilyen bivakságot ne mondj! Mondd úgy: mikor és honnan kapjuk a szellemiséget?

- Szellemiséget? Hát az emberek itt nem esznek?

- Pszt! Pszt! Legalább csendesebben!

Közelebb húzódott, és súgva magyarázta:

- A szellemiség az, amit te kérdeztél, de nem szabad úgy mondani, mert az kave.

- Szóval, azért nem szabad evésnek mondani az evést, mert kitaláltátok ezt a szót, hogy kave. Egy értelmetlenül faragott szót egy másik értelmetlennel indokoltok, és halomszámra gyártjátok ezeket a levegőbe képzelt fogalmakat. Hát mondd: nem akad köztetek egy értelmes ember, aki kíméletlenül megmondja, hogy nem a szavakért élünk, hanem az életért vannak a szavak?

Az már szánakozva nézett rám.

- Én csak segíteni akartam neked - mondta. - Részemről kvarálom szavaidat, mert megértő és felvilágosult ember vagyok, aki mindig azt vallotta, hogy a rossz cselekedet nem feltétlenül rossz szándékból, hanem tudatlanságból is származhat. De te olyan erősen támadod az összes anebákat, hogy ezért mindenki enoálna, és lamiknak nevezne, sőt valószínűleg súlyos büntetést is kapnál.

- Büntetést? - kiáltottam elképedve. - Hát kinek akartam én ártani? Nem azt akartam, hogy könnyebbé tegyem az életet számotokra? Meg akarlak titeket szabadítani a hülyeségek béklyóitól, mik feleslegesen nehezítik az életet, és még ti enoáltok miattam?!

- Ne mondd többet, hogy hülyeség! - kiáltott szikrázó szemmel.

Megriadtam. Ahelyett, hogy megköszönnék a segítséget, még üldözik azt, akinek józan látása jobbá akarja tenni életüket. Ilyent tényleg csak őrültek tehetnek.

Általános szokás volt náluk, hogy egymástól nem a jót és erkölcsöt várták el, hanem bizonyos kötelező hazugságokat. Hogy a rézkocka anyagi mivoltát tagadják, ez fontosabb követelmény volt náluk, mint az, hogy senki se üsse agyon a mellette ülőt.

Mindenkinek ajánlom ezért, hogy ha ilyen őrültek közé jut, meg ne próbáljon jó és segítő lenni, mert az a legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy a józan eszűnek torkára ugranak.

Inkább ráhagytam tehát, az pedig folytatta:

- Jobban tennéd, ha megköszönnéd, hogy jó sorsod hozzám vezérelt. Más már régen a betik elé vitt volna. De én nem akarok benned rosszindulatot feltételezni, és dacára súlyos támadásaidnak, még mindig hajlandó vagyok hinni, hogy a ketni megtanulásával meg fogsz javulni, mert most nem vagy tudatában szavaid szörnyűségének. Na, pricc-prucc.

- Pricc-prucc - mondtam, ujjamat orromra téve, aminek láthatóan örült, megvakartuk egymás farát, és továbbsiettem.

Az olvasó észrevehette, hogy ismerősöm beszéde folyamán olyan szavakat is idéztem, amelyek nem szerepelnek a hin nyelvben, mint jó- és rosszindulat, büntetés, kacagás, öröm s a többi. Ezek ugyan számomra is merőben újak voltak, de jelentésüket a beszédből megértettem, és angolra fordítva adom. Csak azokat közlöm eredetiben, amelyek nem valami valóságosan létező dolgot jelentenek, tehát egy értelem alkotta nyelvben nem is lehet rájuk szó.

Jól körül akartam nézni új hazámban, tehát elindultam az udvaron.

A hosszú, L alakú épület után néhány pajtaszerű épületet láttam, miknek rendeltetéséről akkor még fogalmam sem volt, de annyit már láttam, hogy igen elhanyagolt állapotban voltak. Azt hittem, a behinek nem tudnak építkezni.

Annál inkább meglepett, mikor e mögött megpillantottam egy kőművesállványt, ami egy egészen tűrhető épületet takart.

De az igazi meglepetésem csak ezután következett.

Az épület egyik része ugyanis az állványon túl már készen is állt, és egy munkáscsapat csákányokkal - bontotta!

Nem értettem az összefüggést, és magamat megemberelve, megkérdeztem az egyik munkást, hogy mi célt fog szolgálni az építmény.

Azt felelte, hogy lakás lesz a behinek számára.

- Akkor mért bontjátok le a másik felét? - kérdeztem.

- Hogy hajléktalanul ne maradjunk.

Azt hittem, rosszul hallok, többször újra kérdeztem, de mindig azt felelte, hogy a felépített házat le kell bontani, mert ha megmaradna, hajléktalanul maradnának az emberek.

- Hát ezt nem értem - jelentettem ki végül.

- Csodálom - felelte az, gyanúsan fürkészve arcomat. - Pedig ez világos az utolsó dobozrázó előtt is.

- Dobozrázó? Mi az, hogy dobozrázó?

A kőműves erre letette a csákányt, és egy lépést tett felém.

- Ezt sem érted? - kérdezte, és szemében különös fény villant.

Egész valómban libabőröztem.

- De igen... hogyne... - dadogtam hátrálva, majd hirtelen megfordulva, veszett futással eliramodtam. Szerencsére a beteg nem követett.

Most már megállás nélkül szobámba siettem, de itt sem éreztem magam biztonságban, hiszen nem volt rajta zár.

Ajtaját nyitva is hagytam. Legalább lássam, ha valaki elmegy előtte. Minden elkövetkezendőtől féltem, de viszont mindent látni akartam, hogy lehetőleg tőlük távol maradva, botrányok nélkül tanuljak meg annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy meg ne verjenek.

Amint szobámban kuksoltam, pár perc múlva a falból magától lehajolt egy kis asztal, és mögötte egy csapóajtón át egy tál ételt toltak rá, majd az ajtó visszacsukódott.

Az étel kérdése tehát magától megoldódott, hála a mindenre gondoló hineknek, én pedig nekiestem, és jó étvággyal kezdtem falatozni. Itt ugyan hiába kérdeztem volna, botránkozva fordult volna el mindenki, ha a "szellemiségről" kérdezem, én pedig éhen veszhettem volna a ketni miatt.

Pár perc múlva egy nő jött arra a folyosón. A nyitott ajtó előtt megállt, és egy pillantást vetett felém. Szája előtt zsebkendőt tartott (akkor még azt hittem, a foga fáj), de így is észrevettem, hogy mosolyog.

Mindez azonban csak pillanatig tartott, mert amint szeme az ételre tévedt, felsikoltott, és ájultan esett össze.

Felugrottam, hogy segítsek, de már mások is odagyűltek, izgatottan összevissza kérdezték egymást, mikor pedig egyikük asztalomon meglátta az ételt, kezemben a kanalat, magából kikelve ordított rám:

- Ha szellemiséget végzel, tedd be az ajtót, te bivak!

- Az ilyennek ki kellene hasítani a tüdejét! - bömbölte egy másik.

Valahonnan egy halk dörmögés hallatszott:

- Lamik...

Ereimben megfagyott a vér. Ez a szó, amiért szúrnom kell, csak azt nem tudom, miért? Ujjaim tanácstalanul babráltak a késsel.

Odakint az elszörnyedés moraja. A dörmögőt keresték, és engem néztek, hogy mit fogok tenni.

- Azért ezt mégsem lehet mondani - törte meg a csendet egy másik.

- Joga van azt mondani, amit akar - mondta a harmadik.

- Nincs joga!

- De igen!

- Ki mondta, hogy lamik?

- Semmi közöd hozzá! - majd hozzám fordult: - Milyen beha vagy: kona vagy kemon?

Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, csak azt, hogy valamit felelnem kell, hogy megmeneküljek.

- Kona - mondtam merészen.

A szó csodát művelt, és olyan fordulatot idézett elő, amilyenre egyáltalában nem voltam elkészülve. A tömeg, amely eddig egyöntetűen ellenem tört, két részre szakadt. Egyik fele rögtön rám akart ugrani, a többiek - élükön az előbbi kérdezővel - az ajtóm elé álltak, és vissza akarták szorítani őket. Vad ordítozás tört ki, és nemsokára mindenki egy gomolyagban verekedett. Az ájultan fekvő nőre gondoltam, akiről mindenki megfeledkezett. Kiabáltam, hogy ne tapossák agyon, de úgy látszik, ő kevésbé feledkezett meg magáról, mert amint az első rúgást kapta, ájulását újabb sikollyal félbeszakítva, elfutott.

A folyosón pedig egyre többen avatkoztak bele a verekedésbe. Egyik védelmezőmet úgy vágták neki az ajtónak, hogy az recsegve szakadt ki sarkaiból, az üvegtáblák csörömpölve hullottak ki, én pedig be voltam szorítva, és még segítségért sem kiálthattam, hátha azzal is megsértek valami anebát vagy effélét. Őszintén szólva, melegen óhajtottam volna, ha a két párt utolsó szálig kiirtotta volna egymást, de legalább azok pusztuljanak el, akik rám akartak törni.

Ez utóbbi óhajom szerencsésen teljesült is, mert mintegy ötpercnyi élethaláltusa után elleneim vad ordítozás közben megfutottak. Védelmezőm lihegve jött be hozzám, de megpillantva asztalomon az ételt, elvörösödve megfordult.

- Kvari, kvari - hebegte, és kifelé menve megpróbálta az ajtót betenni, mire az végleg összedőlt.

Hirtelen ötlettel megkapva, az ágyterítőt az ételre borítottam, ami tényleg egy csapásra megoldottá a helyzetet. Látogatóm mosolyogva jött vissza hozzám, és ujját orrára téve, meleg pricc-pruccot lihegett. Kölcsönös farvakarás után igen barátságos hangulat alakult ki köztünk.

Határozottan az az érzésem volt, mint bűvészelőadás alatt, mikor a bűvész azt mondja: "hókuszpókusz", és a cilinderből galamb repül elő; mindössze csak azt nem érti az ember, hogy mi összefüggés van a hókuszpókusz és a galamb között.

Bár a helyzet felettébb zavaros volt, igyekeztem gentlemanhez illően viselkedni. Néhány szóban elnézését kértem, hogy nem tudom kifejezni a kellemest, amit cselekedete miatt érzek, de őszintén megvallva, idegen vagyok, és a hin nyelvben erre nincs megfelelő kifejezés.

Csak azután ébredtem rá, hogy meggondolatlan őszinteségem mily veszélyek forrása lehet, mert hiszen ezáltal azt is elárultam, hogy fogalmam sincs a kona mibenlétéről, aminek az előbb oly bátran vallottam magamat.

A behin telep azonban a meglepetések hazája.

Látogatóm ugyanis korholás helyett széles mosollyal adott kifejezést nagy örömének, hogy ismeretlenül is konának vallottam magamat, ami azt bizonyítja, hogy mindjárt átéreztem a bötót, amit a kona ad.

Már most előrebocsátom, hogy a böto mibenlétéről éppúgy nem szereztem soha tudomást, mint ők maguk. Hogy mi, azt senki sem tudja, csak vitatkoznak afölött, hogy a kona vagy a kemon adja-e az igazi bötót. Efölött alakult ki ez a két párt vagy nem tudom, micsoda, akik örökké veszekednek.

Új ismerősöm ezután készséggel tanítani kezdett. Megmagyarázta, hogyan nevezik azt az érzést, ha ellenségünk a földön hever, ha egy erősebb igaztalanul megüt, mit érzünk azokkal szemben, akik velünk együtt vagy ellenünk verekednek, mily érzést okoz a szellemiség megpillantása vagy amit egy betikkel vagy bivakkal szemben érzünk. Így sok mindent megtanultam, mint az öröm, bánat, hála, diadal, vereség, felháborodás, tisztelet s a többi szavakat. Megértettem azt is, hogy kvari olyan bocsánatfélét akar jelenteni, ketni valami életszabályt, kave szégyent, de ezek sem felelnek meg a fordításnak, a többinek pedig egyáltalán nincs megfelelője az angolban. Hogy az aneba, betik, vaké, elak, lamik, borema, böto, bivak mit jelent, sem akkor, sem azóta nem tudtam meg, hiába kérdeztem. Egyszerűen ők sem tudták, csak magyarázták, hogy például az anebát becsmérelni nem szabad, hogy a betikkel szemben alázatosan kell viselkedni, de a lényegről senki sem tudott, sőt ilyesmit kérdezni sem illett. Szavaiknak épp az a jellegzetessége, hogy nemcsak kételkedni nem szabad igazságukban, hanem még gondolkozni sem szabad róluk. Egyszerűen hinni kell, de sokszor még azt sem mondják meg, hogy mit, csak hinni.

Nagyon emlékeztetett a helyzet a mi elmegyógyintézeteinkre, ahol szintén érzik az örömet, hálát, szeretetet, gyűlöletet, de az egyik annak örül, ha az orrát kékre festi, másik kacsatollat imád, harmadik felháborodással veti magát a negyedikre, ha az nem hajlandó háromszor meghajolni a vízvezeték előtt és azt mondani, hogy abrakadabra, míg, ha kimondja az abrakadabrát, akkor kezet csókol neki.

Ilyen abrakadabra pedig itt rengeteg volt, maga a kona szó is.

Védelmezőm ugyanis, akit egyébként Zemökinek hívtak, megnyugtatott, hogy ne féljek, és ha bárhol támadásnak vagyok kitéve, csak kiáltsam el, hogy "vaké kona!", mire sokan jönnek segítségemre, akik a konához tartoznak, mind derék és vitéz behinek, míg a kemonhoz tartozók aljasok, és gyűlölik a konákat, de hogy mért, azt nem tudta megmondani, csak hogy a kemon azt hiszi, hogy ő adja az igazi bötót, holott tudvalevő, hogy a konán kívül igazi bötóról szó sem lehet. Mindenki tévelyeg, aki ezt nem látja be, és ezért gyűlölnöm kell a kemonokat.

Majd hirtelen fordulattal azt az instrukciót kaptam, hogy ha valahol kört látok felrajzolva, vakarjam le, és igyekezzem mindenhová négyszöget rajzolni, ha viszont valakit, aki négyszöget rajzol a falakra, megtámadnának a kemonok, ne habozzam segítségére sietni, mert össze kell tartanunk a négyszög védelmében, és akár életünket áldozni, az anebákért.

Ezzel új barátom meleg pricc-pruccal távozott, én pedig igyekeztem fejemet kiszellőztetni.

Ablakomat kinyitottam, majd kihűlt ételemet akartam megmelegíteni, ami azért volt probléma, mert a már említett, rozoga villamos tűzhely sehogy se akart működni.

Letört kapcsolóján zsebkésemmel sikerült annyit mesterkednem, hogy hajlandó volt végre melegíteni, de akkor meg törött lábai mondták fel a szolgálatot. Végre úgy-ahogy megtámogattam, megmelegítettem vacsorámat, és a viszonyokhoz képest jó étvággyal elköltöttem. Szerencsére akkor még nem tudtam, hogy került tűzhelyem ilyen állapotba.

Mialatt megkésett ebédemet fogyasztottam, magamban igyekeztem az első nap tapasztalatait összegezni.

Annyi már kétségtelen volt, hogy a behinek egyáltalán nem azok a lélekkel megáldott, szerencsétlen, normális emberek, kiket a hinek meg nem értése közösített ki, hanem csakugyan tébolyodottak. Sőt, betegségük messze túl is haladja a nálunk ismert elmezavarokat. Mert az ugyan megesik a mi tébolydáinkban is, hogy valaki megeszi a zsebkendőjét, mákos nudlinak képzeli magát, vagy összevész a másikkal, mert az nem hajlandó a kefeseprőt kormánypálcának nézni, de hogy a világon nem létező dolgokra nehéz agymunkával jelentés nélküli szavakat alkossanak, és ezeknek az egész tébolyda hódoljon, valamint hogy ostoba mértani idomok miatt az egész társaság püfölje egymást, ilyesmi a mi tébolydáinkban nem képzelhető.

Az olvasó tehát joggal gondolhatja, hogy a könnyű hatás kedvéért talán olyan dolgokkal is színezem útleírásomat, melyek nem egyeznek tökéletesen a valósággal, oly utazók módjára, akik világlátottságuk fitogtatására és az adatok nehezen ellenőrizhetőségében bízva, visszaélnek a közönség hiszékenységével. Félek, hogy az elkövetkezendők alatt az olvasó kételye még fokozódik, ezért előre biztosítom, hogy útijegyzeteimet többször átnéztem, és inkább a valóságnál is kevesebbet vettem be a könyvembe, semhogy egyszer is túlozzak.

Annyi bizonyos, hogy az első nap lenyugtával sóhajtva gondoltam vissza a hinek közti "eseménytelen" élet "szörnyűségeire". Eseményekre voltam szomjas. Hát annyi bizonyos, hogy kaptam, amit kívántam, csak bírjam idegekkel!



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 21:46 | Üzenet # 15 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Tizedik fejezet

Szerzőt felveszik a konába, melynek jelentőségével egyelőre nincs tisztában - Szellemiségét erőszakkal elveszik - Különös állást kap - A behinek elmélete a kavics tápláló voltáról - Megtudjuk a lamik szó jelentését - A behinek furcsa gazdasági nézetei - A bötológia

Pár nap múlva Zemöki sugárzó arccal lépett be hozzám, és faromat rendkívül szívélyesen vakarva tudatta, hogy nagy öröm vár rám. Izgatott és örömteli kérdéseimre azt a választ kaptam, hogy felvettek a konába.

A válasz kissé lehűtött, bizonytalanul kérdezgettem ennek gyakorlati értéke felől, de újra csak azt a választ kaptam, hogy konának lenni nagy boldogság, mert ez adja az igazi bötót. Arra a kérdésemre viszont, hogy mi a böto, azt felelte, hogy a böto elnyerése öröm és boldogság.

Ettől tehát nem lettem okosabb, és boldogság helyett némi zavart éreztem, amit azonban nem mertem nagyon hangoztatni.

Később rájöttem, hogy a böto is éppoly tartalmatlan szó, mint a ketni; valamely cselekedet azért ketni, mert így kell csinálni, viszont azért kell így csinálni, mert ez a ketni. Zagyva sületlenségeiknek éppen ez a circulus vitiosus a legfőbb jellemzője, az önmagával indokolás, melynek nincs megfogható origója, amivel a valóságos világ koordinátáihoz kapcsolódna.

Így tehát, szeszélyeiknek kiszolgáltatva, nem nagyon mertem vitatkozni, hanem magam is örömet színlelve, óvatosan azt kérdeztem, hogyan kell viselkednem a böto kegyének elnyeréséhez.

Zemöki azonban megnyugtatott, hogy ő mindent elintéz, és távozott. Nemsokára egy társával tért vissza, akit, mint megtudtam, Zeremblének hívtak.

Zemöki és Zeremble ezután elhívtak, hogy felvételemet megejtsék. A nagy udvaron végigmentünk, és egy távol eső épületbe léptünk be. Az ajtó felső része úgy be volt deszkázva, hogy meg kellett hajolnunk. Fogalmam sincs, mért csinálták ilyenre.

Most egy igen furcsa szobába léptünk, melyben egyetlen bútordarab sem volt ott és abban a helyzetben, ahogyan lennie kellett volna. Láttam egy asztalt, aminek csak a kerete volt meg, lap nélkül, viszont olyan támlája volt, mint a széknek. Az üres keretről madzagon sárga kavicsok lógtak le. A támláján különböző festékek foltjai látszottak, és ebből lecsurgás vonalai húzódtak az asztalig.

Egy másik asztal lábbal felfelé állt, lábait viszont valami furcsa lepedővel takarták le, amit azonban sem ágylepedőnek, sem asztalterítőnek nem lehetett használni, mert ki volt lyuggatva, és a lyukakon vastag, háncsból fonott zsinór át- és átfűzve, minek végein ugyancsak sárga kavicsok lógtak.

Az asztal mögött egy szék. Ez úgy körül volt csipkézve, hogy a rajta ülő combjai a legnagyobb veszélyben forogtak, háromakkora támlája volt, mint amekkora szükséges, és még ez is szabálytalanul összevissza faragva, ülőjébe pedig tüskék voltak beleütve, hogy még rá se lehessen ülni.

Általában az egész szoba olyan benyomást tett, mintha vandálok pusztítottak volna mindent használhatatlanná, vagy mintha romboló szellemek tanyájára vetődtem volna.

A félelem és irtózat szorította össze szívemet, és balsejtelmek gyötörtek. Óvatosan megkérdeztem Zemökitől:

- Mi történt itt voltaképpen?

Zemöki nagy szemeket meresztett, először nem értette, miért kérdezem, és csak nehezen tudtam meg, hogy a pusztítást nem ellenséges hadsereg végezte, hanem maguk a tulajdonosok. Arra a kérdésemre, hogy miért, ezt felelte:

- Mert így kipu.

Tehát egy újabb szó, amit azért találtak ki, hogy egy másik ostobaságot igazoljanak vele!

Az persze, hogy a pusztítást önmaguk csinálták, nemhogy megnyugtatott volna, de ellenkezőleg, még szörnyűbb balsejtelmeket ébresztett bennem jövőmet illetően.

Pár perc múlva a háttérben nyílt az ajtó, és belépett rajta egy különös ember. Térdéről a már említett rézkockák lógtak le, tehát ez is betik volt. Vállára egy nagy, rikító szövetdarab volt terítve, mit a józan ész egy kis jóakaratú fantáziával még esőköpenynek nézett volna, és talán éppen azért lyuggatták és hasogatták összevissza, és aggattak rá üvegcserepeket, hogy annak se lehessen használni.

Most a betik két óriási tepsit kötött talpa alá, elém lépett, és érthetetlen szavak kíséretében fejbe ütött egy üres pléhgolyóval.

A sok sületlenségtől bizsergett bennem a nevetés, de látva, hogy a többiek nemcsak nem nevettek, hanem meghatott ünnepélyességgel szemlélték, és vaké, vaké kiáltásokban törtek ki a tepsitalpú megjelenésére, magam is visszafojtottam a nevetést, és némi erőszakkal bár, de sikerült nekem is ünnepélyes arcot öltenem.

Az aktus végén pedig mindenki körém gyűlt, faromat vakarták, és nagyon örültek, hogy kona lettem, ami, mint mondták, nagy öröm, mert így elnyertem az igazi bötót.

Az öröm lassan rám is átragadt, mert valóban megkönnyebbültem, hogy a bötót ilyen simán sikerült elnyernem. Az előzmények után sokkal rosszabbra is el voltam készülve.

Sajnos, örömöm kissé korai volt, mint az olvasó is látni fogja. De nem akarok az eseményeknek elébevágni.

Mikor a betiktől kijöttem, nem fojthattam el mosolyomat. Ugyanis magam elé képzeltem kisfiamat, aki örült és tapsikált, ha tortaszeletet kapott, és elképzeltem tanácstalan arcocskáját, mit az ilyenféle szavakra vágott volna: "örülj, fiam, mert kona lettél, és elnyerted a bötót". Nyilván levonta volna konzekvenciáit apja elméjéről. Mily sötétségben élnek a dicső angol állam kisdedeihez képest is ezek a szánalmas felnőttek!

Hazamenet komolyan kérdeztem Zemökitől, hogy mi hasznom van abból, hogy kona lettem, de követeltem, hogy mondjon végre valami pozitívumot, ne csak a bötót emlegesse.

Megkergült agyuk annyira a rögeszmékbe testetlenedet, hogy eleinte kérdésem lényegét sem értette. Azt erősítgette, hogy az összes anebák, melyekhez a kona, böto, ketni, kipu és egyéb fantasztikumok tartoznak, maga a teljes, pozitív valóság, mert ezek tartják fent az emberiséget, amik nélkül meg sem élhetnénk, és aki az anebákat nem érzi meg, az bivak, akinek mindezt úgyis hiába magyarázzák. A bivak pedig elveszett ember, akiből hiányzik a tartalom.

Hosszú küzdelem után sikerült úgy-ahogy a való világ szürke, de biztos talajára cibálnom, míg végre az első konkrétumot kinyögte:

- Ezentúl neked is jogod lesz részt venni a bukuban.

- Mi az, hogy buku?

- Az, hogy jogod van ütni a kemonokat, ha utálatos köreiket a falakra rajzolják, vagy ha a négyszöget meggyalázzák.

- Hogy lehet egy geometriai idomot meggyalázni?

- Úgy, hogy sarkait letörik vagy átlókat húznak bele.

Némi zavarban voltam.

- Na és? - kérdeztem kis szünet után.

- Mi az, hogy na és? Te talán eltűrnéd, hogy a négyszögbe átlókat húzzanak bele?

Én őszintén szólva képes lettem volna rá, a hangsúlyból azonban úgy sejtettem, hogy ajánlatosabb nemmel felelni. Tőlem telhetően igyekeztem is tiltakozni a gyanúsítás ellen, kijelentvén, hogy azonnal kitaposnám a belét annak, aki a négyszögbe átlót húz.

Ez a határozott állásfoglalás láthatóan helyreállította ingadozó reputációmat. Zemöki megnyugodva jelentette ki, hogy derék ember vagyok, bár fogalmam sem volt róla, miért. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy méltó vagyok arra, hogy a betik megfogja az orromat, ami őszerintük valami nagyon jó dolog, mert csak igen derék konákkal történik meg.

Engem azonban sokkal inkább érdekelt a verekedés mint újabb veszély, de mikor erről kérdeztem, így felelt:

- Ez nem verekedés, hanem buku.

- Az előbb azt mondtad, ütni kell a kemonokat. Mért nem verekedés, ha verni kell egymást?

- Nem egymást, hanem a kemonokat.

- És a kemonok a konákat...

- Úgy van.

- Nos, akkor mért nem egymást?

- Mert mi nem egymást ütjük, hanem a kemonokat, és ez egészen más. Ez a buku, amit a böto hat át. A verekedés ocsmány dolog, ketni ember nem csinálja, míg a buku viszont azért van, hogy az embert jobbá, nemesebbé tegye, valamint, hogy kifejlessze az összetartást és egymás megbecsülését.

Kétszer is megkérdeztem, de kiderült, hogy jól értettem. Ezek szentül hiszik, hogy egymást úgy becsülik meg, és úgy tartanak össze, ha agyba-főbe verik egymást!

Percekbe telt, míg gondolataimat rendezhettem. Nem mintha "előjogaim" értéke felöl pillanatig is kételyeim lettek volna, hanem mert a józan észnek az eszelősökkel szemben az a legnagyobb problémája, hogy mi módon nyilatkozzon meg úgy, hogy agyon ne verjék, és mégis ésszerűen beszéljen. Még számtalanszor rántott bajba az egészséges agyvelőnek az a tulajdonsága, hogy csak egyenesen tud könnyedén járni, és ha sántítani próbál, elesik. Valósággal tehetségesnek tűntek fel előttem sokszor a behinek, hogy olyan rutinnal sántítanak.

Ezen ne is tessék csodálkozni. Volt egy esetem: egy beteghez hívtak, akin elmezavar tünetei mutatkoztak. Az illető a kérdésekre teljesen zavart hangegyveleggel válaszolt. Ha - mondjuk - megkérdeztem, hogy van, ilyenféle feleletet adott:

- Balevi abargetine trendad homagrido.

Persze jelentettem az intézetben, hogy a beteg összefüggéstelenül beszél. Azt kérdezték, hogyan értelmezem az összefüggéstelen beszédet. Én illusztrálni akartam, de arra kellett rájönnöm, hogy képtelen vagyok értelmetlen betűhalmazt rögtönözni. (Megjegyzem, hogy a fenti példa kiagyalása is ötpercnyi fejtörésembe került, mert agyvelőm makacsul az értelmes szavakra tévedt, viszont a beteg mindezt gondolkodás nélkül hadarta.)

Így tehát Zemökinek is azt feleltem, hogy a kona szempontjából talán célszerűbb volna úgy bosszút állani a gyalázatos kemonokon, hogy egyszerűen nem törődünk a négyszöggel. Csonkítsák meg, és húzzanak átlókat bele tetszésük szerint. Ha nem reagálunk, őket fogja megenni a méreg.

Zemöki és Zeremble megrökönyödve néztek egymásra, és kijelentették, hogy csak újonc voltom lehet mentségem, mert az anebákról ilyen cinizmussal beszélni igen nagy bűn, és szavaimmal annak a gyanúnak teszem ki magamat, hogy a kemonokkal tartok.

A meddő küzdelem valósággal felőrölte agyamat. Nehezen erőt vettem lázongó józan eszemen, és megígértem, hogy igyekezni fogok érzéket elsajátítani az anebák iránt.

Legnagyobb gondom az volt, hogy a fenyegető verekedést el tudjam kerülni, tehát még csak azt kérdeztem:

- Hogy szokott kezdődni a buku?

- Úgy - felelte Zemöki -, hogy a gyalázatos kemonok berohannak szobáinkba, és összetörik a villamos resókat, mire minden jobb érzésű kona is behatol a kemon szobáiba, és összetöri az ő resóikat. De van úgy is, hogy a kemonok provokáló magatartása váltja ki jogos felháborodásunkat, ránk kényszerítik a bukut, mire mi törjük össze az ő resóikat, utána ők a mieinket.

Döbbenve eszméltem rá, hogy miért van oly rozoga állapotban a tűzhelyem. Még csak azt kérdeztem, miért kell ezt a kölcsönös, szörnyű rombolást végezni.

- Hát csak meg kell talán védeni a tűzhelyet? - felelte a világ legtermészetesebb hangján.

Ezzel elváltunk, én pedig nehéz érzésekkel tértem nyugovóra. Végül is elhatároztam, hogy a jövőben egyszerűen nem fogok közéjük keveredni, hogy így magamat függetlenítve, baj nélkül húzzam ki a félévi próbaidőt, mikor majd megszabadulok tőlük. Szerencsére ott vannak kint a bölcs hinek, akik naponta beadják ételemet, én pedig szobámba fogok zárkózni, csak a legszükségesebb időt töltöm a szabadban, és ott sem érintkezem velük.

Ó, ha akkor sejtettem volna a következendőket, korántsem jött volna szememre az a megnyugtató álom, ami nemsokára elnyomott!

Mert a behinek őrültsége a veszedelmes epidémiák legborzasztóbbika. Míg nálunk csak a véletlen fertőzést ismerik, itt meg kellett ismerkednem az erőszakos fertőzés fogalmával is. Ezek ugyanis nem engedik, hogy az egyén elzárkózzon előlük. Utánamennek, és kényszerítik velük bolondulni. Hiába kísérli meg a józan ész a kikapcsolódást, hiába ígéri, hogy jobb érzése ellenére hallgatni fog, és segítő szó nélkül nézi öngyilkos táncukat. Az őrület itt általánosan kötelező szabály.

Mert ha csak az anebák és egyéb csodabogarak hitéről volna szó, az ember megúszná azzal, hogy mindenre helyesel. De nem! Őrültségeik konkrét testi szenvedéseket kényszerítenek mindenkire, ami elől nincs menekvés. Ezt már másnap szomorúan kellett tapasztalnom.

Másnap ugyanis, mikor a falon át megkaptam ebédemet, alighogy hozzáültem, sugárzó arccal lépett be Zemöki két társával egyetemben, és közölte, hogy engem újból nagy öröm ért.

Az újabb örömtől vacogtak a fogaim és nem hiába. Zemöki ugyanis közölte, hogy a betikek tanácsa megengedte, hogy a bötóban részesedjem, és leadjam szellemiségemet.

Azzal két társa szemét kendővel kötötte be, azok odatapogatództak ételemhez, azt egy másik kendővel letakarták, és egyszerűen elvitték.

Én megdöbbenve néztem utánuk, mondani akartam, hogy nem maradhatok éhen, de az evésről minden szó kave, amiért megbotránkoznának, tehát dadogva, kerülő úton magyaráztam Zemökinek, hogy szellemiség nélkül - úgy érzem - meg fogok halni.

Zemöki jóakaratúan felelte, hogy a szellemiség az életnek közismerten csak tehertétele, viszont a böto minden rendes és becsületes kona számára nem csapás, hiszen a szellemiség így a betikhez kerül, miáltal szennyeitől megtisztul, és a bikru létének anyagszerű megnyilvánulásává válik, miáltal a konát, ketnit és kiput is szolgálom, tehát magamnak jelent örömet és megtiszteltetést, ha a böto kegyeiben részesülök.

Nem tehetek róla, de ez a gyönyör nem elégített ki, hiszen az életemről volt szó.

Zemökit nem engedtem el, leültettem, és kértem, találjon módot rá, hogy szellemiségben részesedjem, hiszen végtére is nem tagadható, hogy ezt mindenki elköveti.

A bizalmas együttlét Zemöki nyelvét is megoldotta, és súgva bevallotta nekem, hogy bizony ő is naponta meg szokta tenni, és megígérte, hogy segítségemre lesz, csak amit most mondott, azt lehetőleg kezeljem bizalmasan.

Miután diszkréciómról biztosítottam, a dolgot alaposan megtárgyaltuk, és azt ajánlotta, hogy ha szellemiségben akarok részesedni, végezzek valami hasznos munkát, mert mégsem kívánhatom, hogy a betikek ingyen tápláljanak.

Ezen szerfelett csodálkoztam, hiszen tudvalevő, hogy az ételt a hinek adják be, tehát voltaképpen mindenki ingyen él, ha pedig mégis különbséget akarunk tenni a behinek közt, akkor csakis a betikek lehetnek ingyenélők, akik egyszerűen elszedik az én szellemiségemet.

Mikor ezt megpendítettem, olyan neheztelést kaptam válaszul, mintha én vettem volna el szellemiségüket, és kijelentette, hogy éppen ellenkezőleg: ahogyan a méh a méhésztől kapja a mézet, úgy kapjuk mi is a betiktől szellemiségünket.

Nem akartam hinni fülemnek, azt hittem, véletlenül felcserélte a szavakat, de mint kiderült, tényleg azt vallják, hogy a méhész adja a mézet a méheknek, és éppen így mindenki hálával tartozik szellemiségadó betikjének, és gondoljam meg, mire vezetne, ha egy szép napon a betikek beszüntetnék működésüket, és mindenki éhen halna.

Erre azt válaszoltam, hogy a szellemiséget a hinek adják, ami ellen erősen tiltakozott. Mikor pedig bizonygattam, hogy saját szememmel láttam benyújtani, azt felelte, hogy jó lesz vigyázni, és felhagyni a szememre való hivatkozással. Igaz kona nem mondhat ilyen kave dolgot, nekünk hinni kell, hogy a betik adja, különben is az embernek nemcsak szeme van, hanem bruhuja is, és az a fontosabb.

A bruhu is nem létező dolgot jelöl. Szavakkal persze csak a létező dolgokat lehet leírni, így hát a lényegéről semmit sem mondhatok, csak azt, hogy mikor használják.

Nos, a bruhu volt az összes természetellenes életmód és felfogás végoka.

Az elrontott szék azért kell, mert kipu, vakét jajgatni azért kell, mert ketni, a négyszöget megsérteni nem szabad, mert aneba. Ha pedig a józan ész azt kérdezi, hogy egyáltalán miért van szükség ketnire, kipura és anebára, akkor felelik ezt: "mert az embernek bruhuja van." Ennek a bruhunak mind olyan dologra volt szüksége, ami az embernek magának szükségtelen.

Kézenfekvő volna eszerint a feltevés, hogy a bruhut mint végokot fordítsuk, de a behinek betegsége túlment a paranoia szimptómián, nem szólva arról, hogy a bruhut nem mint állapotot, hanem mint önálló léttel bíró valamit emlegették, sőt olyant, ami egyszerre létezik is, nem is. Ha azt kérdeztem ugyanis, milyen a bruhu, megütközve néztek rám, bivaknak neveztek, de alakját nem tudták leírni.

Zemöki tehát jóakaratúan felajánlotta, hogy segítségemre lesz egy hasznos foglalkozás elnyerésében, addig pedig saját szellemiségéből fog nekem juttatni valamit.

Pár nap múlva el is vitt egy betikhez. Zemöki tanácsára bal kezemet fejemre téve, a jobbal lábamat fogtam, és még Zemökit is túlüvöltve jajgattam a vaké-vakét, mire a betik Zemökire való tekintettel igen szívélyesen fogadott, engem is kalebnek nevezve, az orrom növése felől érdeklődött, és kegyesen kijelentette, hogy hajlandó engem mint beratnut alkalmazni, bár sok kiváló kona pályázott az állásra, olyanok is, akik már több kemon belének kihasításával tettek tanúbizonyságot az anebák iránti képességeikről.

Ezzel tehát elfoglaltam állásomat.

Amit ezután végeznem kellett, azt a szégyentől pirulva írom le. Számoltam vele, hogy olvasóim esetleg meg fognak vetni, hogy angol állampolgár létemre ilyen mélyre süllyedtem, és pusztán azért nem hallgathatom el, mert eltökélt szándékom mindent angol gentlemanhez méltóan, egyenesen, őszintén, a valóságnak megfelelően kimondani, még ha az igazmondás hátrányomra volna is.

Mentségemre csak annyit említek meg, hogy állásomat kénytelen voltam elfoglalni, mert különben az éhségnek tettem volna ki magamat. Honfitársaim megnyugtatására kijelentem még, hogy hazám iránti kötelességemről a behinek közt sem feledkeztem meg, miért is megalázó helyzetemben származásomat a behineknek sohasem árultam el, és ha erről kérdeztek, mindig amerikainak vallottam magamat.

Remélve, hogy korrekt eljárásommal szeretett honfitársaimat sikerült némileg megengesztelni, megpróbálom állásomat ismertetni.

Foglalkozásom két feladatot rótt rám. Első az volt, hogy minden harmadnap különös, ronggyá lyukasztott szövetdarabot akasztottak a nyakamba, és egy fényes négyszöget kellett az udvaron végigvinnem, mialatt előttem egy tepsitalpú betik ment, kezében egy bádogdobozzal, köröttem hangszereken különös dalt játszottak, egy készülék orrfacsaró gázt fejlesztett, a végén pedig tűzre kellett dobnom egy rend igen jó ruhát.

Másik feladatom a sárga kavicsok osztogatása volt. Ez abból állt, hogy sárga kavicsokat kellett gyűjtenem, miket bizonyos napokon a már említett bádogdobozban én vittem a betik előtt, és hangosan csörgettem. Majd a betik mellém lépett, és egy kaviccsal kétszer megütve a doboz oldalát, intett, hogy osszam ki a kavicsokat. Én pedig a fedelet felnyitva, mindenkinek adtam egy darabot. Az emberek erre örömmámorban kapkodták kézbe jobb lábukat, vaké-vakéztak, és a kavicsokat hónuk alá szorítva szétszéledtek.

Bár maga ez a maskara is szerfelett komikus, és megszégyeníti a legbizarrabb karnevált is, de a legkomikusabb a magyarázat: ezek a szerencsétlenek ugyanis azt hitték, hogy a hónuk alá szorított kavics tápláló, sőt meg voltak győződve, hogy ez tartja fenn az életet, az emberi testet, és áldották érte a betiket. Az ételt, mint tudjuk, a közfelfogás lenézte, szégyellte, bár mindenki megette. (A "szellemiség" szó lelkiismeretük elaltatására való volt.)

De képtelen rögeszméjük ebben még nem merült ki. Ehhez még az a hit is járult, hogy csak az a kavics tápláló, minek dobozát a betik megérinti. Mikor a földön összeszedtem, még nem volt tápláló, és csak hón alatt táplált. Nemcsak nem nyelték azonban le, de még szájhoz érinteni sem volt szabad, mert ez egyenlő volt a kavics meggyalázásával. Náluk a kavicsot is meg lehetett "gyalázni", mert, mint tudjuk, az evés és a száj szégyenletes dolgok voltak. Magam láttam egy pört, melyben egy behint azzal vádoltak, hogy hóna alatt a kaviccsal, vajas kenyeret evett. És a legkomolyabb képpel tanúk egész seregét hallgatták ki, akik azonban cáfolták, hogy a dolog ilyen értelemben megtörtént volna. De a behint mégis elítélték, mert bizonyítást nyert, hogy hóna alatt a kaviccsal megemlítette a vajas kenyeret, amivel a kavics már megrövidülést szenvedett. Még az is meg volt szabva, hogy ilyenkor gondolni sem szabad a szellemiségre.

A kavicsszorítás őrülete azonban nem hagyott nyugodni, és egyszer megkockáztattam Zemöki előtt azt az állítást, hogy talán mégsem tápláló. Bizonyságul hivatkoztam rá, hogy a világon egyetlen élőlény sem táplálkozik ilyen módón. Viszont Zemöki megmagyarázta, hogy épp ezen tény által van igazolva a kavicsteória, mert az embernek bruhuja van, tehát nem tartozik a világ közönséges élőlényeihez, és így magától értetődően más szükségletei vannak.




Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » Szathmári Sándor: Kazohínia (regény)
Oldal 1 / 212»
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016