Azt feleltem, hogy ahogyan az ember anatómiáját az oxfordi egyetemen megismertem, gyomrától a haja száláig minden egyes szerve táplálékot, és nem kavicsot kíván. Zemöki azonban figyelmeztetett, hogy újból szememre és tapasztalatomra hivatkozom, ami nem jó, és melegen ajánlotta, hogy óvakodjam a kavicstáplálkozás kétségbevonásától, mert ez is aneba, és a behinek nagyon kényesek a bruhujukra, úgyhogy az ilyen gyalázkodást nem egy lamikon véresen torolták meg.

Így tehát megint hallottam a vészes lamik szót, aminek említésére kést kell rántanom, és aminek jelentéséről még mindig fogalmam sem volt.

Ebben a pillanatban Zemöki fájdalmasan vaké-vakét üvöltött, én pedig feltekintve, saját tepsitalpúmat láttam közeledni, aki előtt egy behin ment, és a füvet locsolta.

Persze magam is felkaptam lábamat, versenyt jajongtunk, míg a maskara el nem tűnt. Aztán megkérdeztem, hogy miért locsolják előtte a füvet, de Zemöki csak azt tudta felelni, hogy azért, mert betik.

Arra a kérdésemre, hogy a betiknek mi szüksége van a nedves fűre, szintén azt felelte: mert betik.

Tanácstalanul meredtem rá, ő pedig megmagyarázta, hogy vannak még betikebb betikek is, akik előtt két-három behin is locsol, mert - ők még betikebbek.

Már csak egészen halkan és félve mertem megpendíteni, hogy a locsolás talán mégsem a leghasznosabb foglalkozás.

- Vedd tudomásul - felelte -, hogy ilyent te nem állíthatsz.

- Miért?

- Mert beratnu vagy, és egy beratnunak nem szabad ilyet állítani.

Vagyis nem azért, mert nem igaz, hanem mert beratnu vagyok!

Így hát inkább elhallgattam, és tovább osztogattam a sárga kavicsokat.

Később aztán volt alkalmam látni az elképzelhető legfantasztikusabb hivatalokat. Ezek közül csak a Rozsdamérő és Nyilvántartó Hivatalt említem meg, amelyre azonban egy későbbi fejezetben fogok kitérni.

A foglalkozások közül meg kell említenem az idomőröket. Az udvaron egyik fa tetejében egy fényes bádognégyszög volt odadrótozva. Ezalatt állandóan, felváltva lopta a napot két-két behin, akik azon őrködtek, nehogy valamelyik elvetemült kemon kővel megdobálja vagy gyalázó kifejezésekkel illesse a bádogot.

Józan ész szerint legokosabb lett volna az egész vacakot szemétbe dobni, hogy ne legyen mit meghajigálni és őrizni, de persze ilyen egyenes és értelmes véleményt már nem mertem nyilvánítani. Így csak azt kérdeztem egyszer Zemökitől, nem volna-e jobb, ha ezek az őrök dolgoznának valamit, ami a kona javát jobban szolgálná. Zemöki sértődve oktatott ki, hogy ezek végzik a legtisztesebb és leghasznosabb munkát, amit a kona üdvére el lehet képzelni.

Elhallgattam, és igyekeztem elismerésemet hangoztatni, hogy nekem is jólesik a munkásoknak ilyen megbecsülése. De hiába, a behinek közt nem lehet olyat állítani, ami valami rögeszmét ne sértene, mert most meg azért kaptam szidást, hogy miért nevezem munkásoknak az elak idomőröket.

Egyébként saját munkámért pénzt kaptam, aminek létéről a hinek között egészen meg is feledkeztem. A pénzzel a Tápláló és Életadó Hivatalba kellett mennem, hol szellemiséget vásárolhattam, de lényegesen kevesebbet, mint amennyit a hinektől kaptam, mert az étel nagy részét a betikek ették meg. Még itt, az elkobzó- és kiosztóhelyen láttam a legreálisabb foglalkozást. Ezek legalább létező anyagokat kezeltek, bár ezt is hitvány és gonosz módon.

Táplálkozásom tehát jóval gyengébb volt, és így találkoztam újra azzal a másik fogalommal, amiről a hinek közt úgy megfeledkeztem, mintha nem is léteznék: az anyagi gondok fogalmával. Ennek újjáéledésével kezdtem csak megint anyagias szemmel figyelni a dolgokat, mert megvallom, míg ételemet nem vették el, nem is gondoltam rá, hogy a többiek hogyan táplálkoznak.

Így jöttem rá, hogy igen sok köztük az éhes ember, akitől még ruhajárandóságát is elveszik; sőt szobájából is kidobják, úgyhogy sokan a szabad ég alatt tanyáztak. Ismétlem: a behinek tébolya elől nincs menekvés. Az ember nem zárkózhat el, mert utánajönnek. Ételét, ruháját elszedik, és hiába hagyná rá akkor is az ember, hogy jól van, vegyék el, csak engedjék, hogy az udvar egy részén remete módra, elvonulva éljen, burgonyát és gyümölcsöt termesztve. Ezt sem szabad. Az élet egyetlen módja, ha közéjük áll az ember, és aktíve segít öngyilkos vitustáncukban.

A magánélet szabadságáról beszélni sem lehet. Az embert magukkal ragadják, kifosztják, gyötrik, naponta kényszerítik nyilvánosan megtagadni józan szellemét, és nincs percnyi nyugta, mert állandóan mögötte kavarog a tébolyda, és ostorát suhogtatva hajszolja szenvedni.

Mint említettem tehát, az új ruhát is elkobozták. Ennek egy részét a betikek elviselték, más részét tönkrelyukasztották és -hasogatták, mert csak így tudták "használni". Ezenkívül sajgó szívvel bár, de nekem is tűzbe kellett vetnem minden harmadnap egy rend ruhát, miközben a négyszöget magasra tartottam. A behinek pedig csak használt ruhát kaptak, és azt is évekig kellett hordaniok, mialatt szemük láttára égették és hasogatták a tiszta új, finom öltönyöket, amihez ők vakéztak, mert azt hitték, hogy e pusztítás nélkül meztelenül járnának!

Szerettem volna Zemökinek egyszer úgy igazán megmondani a véleményemet, de már keserűen tapasztaltam, hogy azt tekintik ellenségnek, aki életüket meg akarja javítani, ezért csak kérdeztem, mi teszi szükségessé, hogy a ruhát a négyszög alatt elégessék.

- A böto - volt a felelet. - Ezáltal nyerjük meg a bikru távsugarait a bukuhoz a kemonok és a kör ellen.

Nem fojthattam el megjegyezni, hogy ez esetben mégsem tartom célszerű valaminek a bukut, de nehogy megint azzal vádoljon, hogy a kemonokkal tartok, sietve hozzátettem, hogy nem akarok sem a konákkal, sem a kemonokkal tartani, hanem úgy vélekszem, legjobb volna, ha nem volna sem négyszög, sem kör, nem veszekednének a szavakon, nem kellene az emberek szellemiségét és ruháját böto címén elvenni, hanem ha a két beha kibékülne, eltörölnék a beha és anebák fogalmát, és együtt dolgozva sokkal több szellemiséget termelhetnének, úgyhogy mindenki jól élne, és a betikeknek sem lenne kevesebb, sőt az övék is szaporodna.

Akár hiszik, akár nem, ekkor támadtak rám a legbőszültebben. Azt még inkább elszívelték volna, ha a kemonokkal tartok, de a józanságot nem bírják el. Azt mondták, jó lesz vigyázni szavaimra, mert azok veszedelmesen hasonlítanak arra az örültségre, amit néhány vakmerő terjeszt, akiket azonban elevenen megégettek.

Azon kérdésemre, hogy ez miért bűn, ezt felelték:

- Na hallod, a világot vérbe, lángba és nyomorba taszítani csak elég nagy bűn!

Kijelentették, hogy ezeket a tanokat csak gyújtogató őrültek terjesztik, hogy elpusztítsák a bötót, ketnit, kiput és mindazt, amit mi úgy értékelünk, mint a civilizáció nagyszerű vívmányait, miknek most élvezői vagyunk. És ha meg akarom tudni, hogy kik ezek, hát tudjam meg, hogy a lamikok!

Így tudtam meg, hogy mi az értelme ennek a szónak, ami köztük a becsületsértések legborzasztóbbikának számít, és amelyért azonnal szúrni kell. Tehát a józan észt nevezték lamiknak, amit eddig is sejtettem, de most megbizonyosodtam róla.

Elhallgattam. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mégis hogyan segíthetnék földhözragadt nyomorúságukon úgy, hogy önpusztító eszelősségeiket ne érintsem.

Végül azt mondtam, hogy nem akarom az anebákat sérteni, maradjon meg a négyszög és a buku, ellenben célszerű volna azt a sok beratnut, locsolót és az elkobzókat kirendelni a mezőre, hogy gabonát, mézet és gyümölcsöket termeljenek, miáltal jóval több szellemiségre tehetnének szert.

- Nem lehet - felelte Zemöki -, mert ha a beratnu nem viszi a négyszöget és a locsoló nem locsol, így mindkettő szellemiségét veszti.

Nem tehetek róla, de ebből egy szót sem értettem, azt hittem, nem tudja, mit mondok, és hogy megértsen, arról beszéltem, hogy ha egy ízben mindenkit kivezényelnének házat építeni, mennyivel több lakás lenne, mint most, amikor sokan többedmagukkal laknak egy szobában, sőt egyesek a szabad ég alatt éjjeleznek.

Zemöki felelet helyett karon ragadott, és elvezetett ahhoz a házhoz, amit idejöttem napján láttam, és amelyiknek egyik felét építették, másikat bontották. Most csak az volt az újdonság rajta, hogy a lebontott felét építették újra, és a közben felépült részt bontották.

- Látod - így szólt Zemöki -, a kona milyen bölcsen gondoskodik arról, hogy tagjainak lakása legyen.

Ennek a furcsa háznak a titka már erősen fúrta az oldalamat, és az alkalmat felhasználva megkérdeztem, hogy akkor miért bontják le a másik felét, de ő is ugyanazt felelte, mint annak idején a kőműves:

- Hogy hajléktalanságot ne okozzon.

Bátortalanul megjegyeztem, hogy a hajléktalanságon éppen a lakás létezése segít.

Nem tudom, mi volt rajtam olyan mulatságos, de Zemöki nagyon jóízűt nevetett szavaimon, szegény bivaknak nevezett, és kijelentette, hogy úgy látszik, a lakásgazdaság tudományának még elemeivel sem vagyok tisztában, ami pedig a legtanulatlanabb behin előtt is közismert dolog.

Én igyekeztem megőrizni nyugalmamat, és udvariasan kértem, világosítsa meg előttem a behinek lakásgazdasági tudományát.

Erre Zemökivel egy padra ültünk, és ő beszélni kezdett.

Elmondotta, hogy valaha régen a behinek is házat építettek, abból a téveszméből kiindulva, hogy ezzel a lakásínséget fogják enyhíteni. De az anyagi igazság természetesen megkövetelte, hogy a hajléktalanok közül csak azok kapjanak lakást, akik az építkezésben is részt vettek.

Ezért az építőknek minden hónapban egy cifrán nyomott igazolványt adtak, minek ellenében joguk volt egy hónapig lakni.

Az elején persze hiába kaptak igazolványt, az építőknek csak egy része kaphatott lakást, de az építkezés előrehaladásával mind többen jutottak fedél alá. Egyelőre tehát úgy látszott, minden rendben van.

Mikor azonban az építkezési programmal elkészültek, egymás után kellett az udvarra dobálni a lakókat, mert azok már nem építettek, tehát új igazolványt sem kaptak az újabb hónapokra.

Így jöttek aztán rá a tudósok, hogy az építkezés hajléktalanságot okoz.

Megpróbáltam ellene vetni, hogy ha készen vannak a házak, miért kérnek még mindig havi igazolványt az építőktől, miért nem hagyják őket állandóan lakni.

Zemöki azt felelte, hogy ez igaztalan dolog volna, és lamikság lakást követelni olyan ember számára, aki már nem dolgozik. Elismerte azonban, hogy a probléma rendkívül súlyos, és ennek megoldására a kona sok tudóst alkalmaz jó fizetéssel, akik éjjel-nappal ezen törik a fejüket. Ezeknek sikerült is megállapítani a lakásgazdaság tudományos törvényét, amely így hangzik:

A megoldásra azonban még sokáig nem jöttek rá, mert a probléma kétélű: míg az építkezés tart, van igazolvány, de nincs lakás, ha befejezték, van lakás, de nincs igazolvány. Eleinte úgy próbálták megoldani a nehézséget, hogy még több lakást építettek, és az építés idején az építők megmaradhattak régi helyükön. De így természetesen mind több lakás maradt üresen, amivel nem lehetett mit kezdeni.

Azt mindenki sejtette tehát, hogy a lakásépítő munka csak akkor közhasznú, ha nyomában nem támadnak lakások. Így jöttek rá, hogy az embereket foglalkoztatni kell, hogy lakhassanak, de a lakásokat rögtön le kell rombolni, hogy a katasztrofális hajléktalanságot elkerüljék.

- De akkor ez voltaképpen nem építés! - mondtam.

- Persze hogy nem! Még csak az kellene! Ez a kona bölcs gondoskodása tagjairól. A kona bontócsákányt ad tagjai kezébe, hogy hajléktalanul ne maradjanak. Ezért kell a konát megbecsülnünk.

Mindinkább az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy ezeket az embereket valami furcsa erő taszítja a valóságtól és logikától. Valóban ők akarnak őrültek lenni. Hisz a valóság oly egyszerű és kézenfekvő, a kerge vitustáncok pedig testet-lelket őrlő, bonyolult gondok, és ők mégis azt választják.

Bocsánatot kell kérnem a művelt angol állam alattvalóitól, hogy ilyen badarságok leírásával terhelem, de szolgáljon mentségül az, hogy amidőn ezeket szembeállítom hazám felvilágosultságával, mely az ilyesmiket nemcsak nem fogadná el, de még csak meg sem értené, úgy ezzel hazafias célt vélek szolgálni, mert az angol föld életformáló erejének és a józan angol gazdasági szemléletnek értékelésére és megbecsülésére kívánom megtanítani honfitársaimat.

Hogy ezt bebizonyítsam, a behin gazdasági szemléletnek és matematikai tudatlanságnak még egy olyan csodabogarát kívánom megemlíteni, minek olvasása szeretett honfitársaimat bizonyára a szellemi fölény büszke öntudatával fogja eltölteni.

Ez pedig a következő:

Ezerkétszáz kona volt a telepen, akik összesen ugyanennyi ételadagot kaptak. A Tápláló és Életadó Hivatal persze elkobozta az adagokat, de a betikek csak annyi pénzt adtak a népnek, hogy csak kilencszázat tudott megvenni, háromszáz visszamaradt. Ezt a betikek és azok környezete vásárolta meg, mert azok sokkal több pénzt kaptak.

Ez eddig csak csúnya és embertelen cselekedet, de most nem erről akarok szólni, hanem matematikai képtelenségeikről.

Egyszer ugyanis határozatba ment, hogy a nép fizetését leszállítják. Ez meg is történt, és a következő nap 900 helyett csak 750 adagot tudtak megvásárolni. A megmaradt 150 adagot a gazdagok sem vásárolták meg, elvégre nekik is csak egy gyomruk van.

A nép korgó gyomorral szédelgett és tántorgott, az étel pedig felhalmozva rothadt a Tápláló és Életadó Hivatalban. A józan Európában már ez is hihetetlen. De még furcsább volt az az intézkedés, amit ezután hoztak.

Épeszű ember ugyebár azt csinálja ilyenkor, hogy belátván számítási tévedését, vagy szétosztja a maradékot az éhesek közt, vagy felemeli a nép fizetését.

Nem!

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, a betikek elrendelték, hogy a visszamaradt ételt ki kell önteni!

Ezt a vandál pusztítást magam sem akartam elhinni, míg saját szememmel nem láttam az étel kiöntését. Midőn azonban láttam, jóakaratúan tanácsoltam, hogy ha már úgysem tudnak a szellemiséggel mit kezdeni, ne vegyék azt el a behinektől.

Megmagyarázták azonban, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert az egyenlő volna a rablással, és erőszakos beavatkozást jelentene az egyéni életbe, melynek szabadsága pedig a behin civilizáció alapelve. Különben pedig ajánlották, hogy tartózkodjam az ilyen lamik ízű kijelentésektől.

De a java csak most jön! Mikor megkérdeztem, hogy miért öntik ki az ételt, azt felelték, hogy azért, mert túl sok van!

De még mindig nem értünk a tetejére!

Ők ugyanis szentül meg voltak győződve, hogy azért éheznek, mert túl sok az étel. Ostobaságaikért pedig nem önmagukat, hanem a viszonyokat átkozták, és ezek jobbra fordulásától remélték gyomruk megtöltését!

Ez volt tehát a behinek matematikája. Azt hiszem, ezek után nem lesz meglepetés, hogy a természettudományokkal éppígy hadilábon állottak, jobban mondva ismerték a kémiát és fizikát, de nem merték bevallani, hogy ismerik.

- Hát ez hogy lehet? - kérdi a művelt olvasó, aki Európában szokva van hozzá, hogy a tudományos ismeret nemcsak nem szégyen, de dicsőség.

Őszintén szólva magam sem értem a dolgot, és inkább kommentár nélkül ismertetem a bötológiát.

Ennek a furcsa tannak a létére úgy jöttem rá, hogy egyszer az udvaron állva valaki háttal nekem jött és belém ütközött. Úgy a lábamra lépett, hogy felszisszentem.

A behin pedig minden bocsánatkérés nélkül továbbhátrált.

- Szíveskedjék talán előrenézni! - morogtam bosszúsan, az pedig egykedvűen felelte:

- Ma holdtölte van.

Nem tudtam, miről beszél, de nem is törődtem volna vele, ha ugyanaznap nem láttam volna legalább kétszáz embert farolni, akik a világért sem tettek volná egyetlen lépést előre.

Végül Zemökit kérdeztem meg. Nagyot nevetett, megnyugtatott, hogy ne törődjem vele, ezek hóbortos hülyék - mondta -, azt hiszik, hogy ha holdtöltekor nem farolnak, elvesztik a nagybötót.

Őszintén meglepődtem, és magamban nagy örömmel állapítottam meg, hogy Zemökitől ez volt az első értelmes vélemény. Örömöm azonban hamarosan megcsappant, mert Zemöki folytatta:

- Persze ebből egy szó sem igaz, mert azt minden épeszű ember tudja, hogy a nagyböto elnyerésének egyetlen szabálya az, hogy ne igyunk olyan vizet, amely felett denevér repült el.

Már nem mertem nevetni, csak tovább kérdezősködtem, és beszélgetésünk során a következő fantasztikus dolgok derültek ki:

A behinek általában azt hiszik, hogy a felhők időnként kőkeményre szilárdulnak. Ilyenkor aztán felülről nekik megy egy igen furcsa lény, és szétrepeszti őket. A repedés hangja a mennydörgés.

Ennek a furcsa lénynek az alakjáról azonban igen eltérőek voltak a vélemények. Még a halmazállapotával sem voltak tisztában. Egyesek szerint a szarvával repeszti a felhőt, mások szerint a lábával. Erről aztán nagy viták folytak, de erősen téved az olvasó, ha azt hiszi, hogy egyik fél is megpróbált volna pozitív bizonyítékokat felhozni nézete mellett. Ha azt kérdeztem, miért van így és nem másképp, mind azt felelte, hogy azért, mert aki másképpen magyarázza, elveszti a nagybötót. Ettől pedig mindenki félt.

Persze a nagybötóról sincs határozott képzetük. Általános tapasztalatom volt, hogy éppen azokról a fogalmakról nem tudnak semmit, amiket saját maguk agyaltak ki. A nehézségi gyorsulást ismerik, a nagyböto tulajdonságairól állandóan vitatkoznak. Ha kiagyalják, miért nem úgy agyalják, hogy megfeleljen nekik? Annyit ki tudtam venni, hogy a nagyböto elvesztése valami betegségféle, de mégsem az. Talán csapásnak nevezhetném, de hogy miért csapás, ezt szintén nem tudják. Sokszor mondták egyesekre, hogy az már elvesztette a nagybötót, de én ezeknél sem anyagi, sem egészségi hiányt nem fedeztem fel. Ezért az olvasónak, aki a nagyböto elvesztésének hátrányairól próbál elmélkedni, sietek megjegyezni, hogy úgyis hiába. Szavaikban nincs tartalom. Maguktól a szavaktól félnek.

Annál meglepőbb volt számomra megtudni, hogy a szarvpártiak és lábpártiak nemegyszer embert öltek elméletük miatt, és hosszú, véres küzdelmeket vívtak azért, hogy az emberek ne ezt, hanem amazt a képzelményt képzeljék. Sőt akadtak emberek, akik a mellüknek szegezett kés dacára is képesek voltak kijelenteni, hogy a felhőrepesztő nem szarvával, hanem lábával dörög, és inkább meghaltak, mintsem bölcsen ráhagyták volna. Hogy mi értelme volt ilyen elmejátékokat másokra kényszeríteni, az a józan ész előtt éppolyan rejtély, mint az, hogy mi értelme volt az egésznek.

Lehet, hogy az olvasó máris bosszankodik a sok hülyeség hallatára, de kénytelen vagyok bejelenteni, hogy még nem értem el a végére.

Ugyanis - és itt jön a csattanó - ezek az emberek jól ismerték a mennydörgés lényegét. Mikor Zemökinek magyarázni próbáltam, hogy a dörgés a villamos kisülést követő hang, mosolyogva nyugtatott meg, hogy ezt mindenki tudja.

Megkérdeztem, hogy akkor miért beszélnek mégis a felhőrepesztőről.

- Mert a felhőrepesztő létezik - felelte.

Mikor a szavaiban mutatkozó ellentmondásra figyelmeztettem, azt válaszolta, hogy úgy látszik, nincs érzékem a bötológiához, ami pedig nagy hiba. A bötológia azért igaz, mert így kell mondani, és az ember észlény mivolta magával hozza, hogy a dolgokat ne csak rideg valóságukban szemlélje, hanem magasabbra törjön. Akit a bötológia nem hat át, azt mi sem különbözteti meg az oktalan állattól, amely a füvet egyszerűen lelegeli, és az égő pajtából vak ösztönnel kiszalad.

Megjegyeztem, hogy éppen észlény mivoltunk követeli, hogy a dolgok helyes képét igyekezzünk megtalálni, de szigorúan megdorgált, hogy a dolgok helyes képe az, amit a bötológia tanít, mert erre az embernek szüksége van.

Oxfordi tanulmányaim leggondosabb áttekintésével sem tudtam olyan tételre emlékezni, hogy az emberi szervezetnek bötológiára volna szüksége, de hát nem akartam az eszelősökkel felesleges vitába kezdeni, ehelyett azt kérdeztem, mondja meg, miért van rá szükségünk.

- Mert ez teszi a behint behinné! - felelte büszkén.

Ennek igazságáról már magam is mélyen meg voltam győződve, csak azt nem értettem, miért kell ezzel dicsekedni. Ő azonban kifejtette, hogy a bötológia olyan szilárd pont, miben az ingatag mindig megkapaszkodhatik, amely megóvja az embert a tévelygéstől, és biztos révbe vezeti. Az egyénnek és a társadalomnak is szüksége van egy biztos támpontra, mely nélkül sötétben és segély nélkül botorkálna, és e pillér nélkül összeomlana a társadalom is.

E támpont szilárdságáról és szükségéről persze még voltak némi kételyeim, de nehogy a további meddő vitával veszélyeztessem helyzetemet, inkább megkértem, magyarázza el, hogyan jön a bötológia a hátrafelé menéshez.

Erre megtudtam, hogy a felhőrepesztő természetétől ugyanúgy többféle nézet van forgalomban, mint annak alakjáról.

Egyik csoport azt hirdette, hogy a felhőrepesztő egy barlangban él, és állandóan mosolyog. Ezt mint örök érvényű igazságot hirdették, és a betikek is megtűrték, sőt helybenhagyták.

Másik csoport azt állította, hogy a felhőrepesztő néha mérges, éspedig akkor, ha a behin holdtöltekor nem megy hátrafelé. Az ilyen behin elveszti a nagybötót. Persze ez is örök érvényű igazság volt, a gyermekeknek is tanították, és a betikek helyben hagyták.

Egy harmadik csoport szerint szabad akárhogyan járni, csak olyan vizet nem szabad inni, amelyik felett denevér repült el, különben a felhőrepesztő mérges, és az illető behin elveszti a nagybötót.

És mind a háromféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó elképzelés a betikektől elfogadott, örök érvényű igazságnak számított. Egyazon időben, egyazon betikek által elismerve!

És itt érünk el a dolog csattanójához.

Ugyanis mindezt nemcsak hogy megtűrték, de támogatták is. Ha azonban valaki azt merte mondani, hogy a felhőrepesztő lényéről és tulajdonságai felől úgysem tud senki biztosat, úgysincs egységes nézet, tehát ne alkossunk magunknak bizonytalan képzeteket, hanem maradjunk a természetnek fizikailag felderített területein, az ilyent lamiknak mondták, tanait mételynek nevezték, amely felforgatja a civilizációt, terjesztőjét szigorúan megbüntették, és kijelentették, hogy az is elveszti a nagybötót, aki hitelt ad a tévtanoknak.

(Kérve kérem az olvasót, ne csapja le a könyvet! Minden szót útijegyzeteimből írok, és ne idvezüljek, ha egyszer is hazudok!)

Beratnuságom legbolondabb eseménye azonban kétség kívül a fülbetik bilevezése volt, amelyben nekem is részt kellett vennem, hogy a sárga kavicsot csörgessem.

Bármely bizarr dolog volt ez a bilevezés, de úgy érzem, útleírásom nem volna teljes, ha ezt kihagynám.

A fülbetik bilevezése úgy történt, hogy egy betiknek a fülére akasztottak két irgalmatlan, láncos rézkockát, majd két behin megragadta a lábát, kettő meg a kezét, és így lógatva végigcipelték az udvaron, ahol az egész tébolyda összegyűlt. Füléből a rézkockák harangoztak, és mégis mosolygott. Velem együtt sok locsoló ember haladt elöl, majd furcsa torzak jöttek. Volt olyan, akinek orrából hosszú kóc lógott, másik kinyújtott tenyerén egy lyukas téglát tartott, és mindegyik agyon volt halmozva tönkrelyuggatott finom ruhák tömegével, míg köröttük a rongyos tömeg tombolt és üvöltött, sokan hasra feküdtek és felugráltak, néhányan cipőjüket lehúzták, földhöz verték, majd magasra dobálták, és a torkokból majomszerű, artikulálatlan hangok gurguláztak elő.

Minden pillanatban attól féltem, hogy agyon fognak verni, amin cseppet sem csodálkoztam volna. Utólag tudtam meg, hogy a tömeg nem a felháborodástól, hanem az örömtől üvöltött!

Midőn pedig azt kérdeztem, hogy mi örülnivaló van a természetes emberi méltóságnak e rút és visszataszító karikatúráján, azt felelték:

- Na hallod? Fülbetik csak egy van, és minden nyolc évben csak egyszer bilevezik!

Tizenegyedik fejezet

Szerző bejut a skoróba - Megismerkedünk a gondolkodás elferdítésének módozataival - A behinek meghamisítják a geometriát - Szerző afférja a gyermek bruhuja miatt, amelyet tudtán kívül tönkretesz

Azt hiszem, nem mondok ezután újságot, ha közlöm, hogy beteg agyuk nem kíméli a gyermeket sem, sőt a legbizarrabb eszelős hazugságokkal épp a gyermek ártatlan lelkét rontják meg.

Hogy az elkövetkezendőket jól megértsük, le kell szögeznem, hogy bár a behinek betegsége erősen magán viseli a ragály jellegét, de én mint orvos, aki mind az oxfordi egyetemen, mind tizenöt éves praxisomban az elmekórtan terén némi szerény tapasztalatokra tettem szert, határozottan állíthatom, hogy ez a különös baj nem öröklődő.

Hogy precízebben fejezzem ki magam, a behinkórból csak a hajlamosság öröklődő, amely azonban káros behatások nélkül sohasem robbanna ki akut tünetekben.

De - mint az olvasó már tudja - a behinek nem tűrik maguk közt a józanságot, és ahogy engem is igyekeztek az őrületbe kényszeríteni, úgy a józan ésszel született gyermek számára sincs mentség.

Senki sem vonhatja ki magát a szellemi elkorcsosodás alól. Mihelyt a gyermek megtanult beszélni, lelkére ráteszik a kezüket, és igyekeznek megzavarni tiszta látását, és ebben - meg kell állapítanom - határozottan erős rutinra tettek szert. Módszereik szinte csodálatosak rafináltságukban, és sokszor igazán bámulattal kellett elismernem, hogy ha mindezt az igyekezetet nem a gyermek elkorcsosítására, hanem hasznos kiképzésére fordítanák, valószínűleg ők alkotnák a világ legtökéletesebb társadalmát.

Szinte megdöbbentő, hogy erre mekkora energiát áldoznak. A gyermeket külön satnyító intézetbe utalják, hol a legfantasztikusabb koholmányokat ismételgetik előtte mindaddig, míg ép, természetes érzéke megzavarodik, mindent hamis színben lát, és mikor természet adta ítélőképességét teljesen elvesztette, azt mondják róla: skoro behin.

Elképzelhetik olvasóim, hogy az ilyen skoro behin milyen használhatatlan az életben. Merem állítani, hogy józan társadalomban semmiféle foglalkozásra nem lehetne őket alkalmazni.

Képzeljük el talán a következményeket, ha egy ilyen behin, aki az ételt megvetendő ocsmányságnak tartja, egy élelmiszerüzletbe kerülne! Vagy mily pusztítást végeznének egy szabóműhelyben azok, akik a ronggyá lyukasztott és kövekkel nehezített ruhát értékesebbnek tartják az ép és kényelmes formánál, nem is szólva a véres verekedésekről, melyek amiatt törnének ki, hogy az egyik asztal kerek, a másik négyszögletes.

Nos, ki kell jelentenem, hogy ők a skoro behint nemcsak nem távolították el az állásokból, de egyenesen alkalmasabbnak tekintették a tiszta és romlatlan agyvelőnél, sőt minél zavarosabb képzetei voltak a világról, annál nagyobb tiszteletnek örvendett, és annál magasabb állásokat ért el. Akikben pedig még pislogott a helyes ítélőképesség, azt mint használhatatlant kizárták az állásokból. És ez még a jobbik eset volt, ami akkor következett be, ha az illető csak nem hangoztatta eléggé a koholmányokat. Mert ha a természetes valóságot hirdetni merészelte, akkor még meg is büntették.

Sokszor törtem a fejemet, mi lenne, ha ezekről nem gondoskodnának a bölcs hinek, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a feje tetejére állított társadalom igen rövid idő alatt éhen halna, sőt agyonverné önmagát. A természettel és matematikával képtelenség hadba szállni. Mondhatom, csak a behinek államférfiait látva tudja az európai ember igazán megbecsülni és értékelni hazáját és annak bölcs kormányzatát.

Eszembe jutott, mennyit botránkozott hazám művelt polgársága a kínai nők lábának tervszerű elnyomorításán. Nem tudom, mit fognak szólni, ha megtudják, hogy a sötét Ázsiánál is van sötétebb része a földnek, ahol az embernek nem a lábát, hanem a fejét, sőt istenadta józan eszét ferdítik és nyomorítják használhatatlanná! Pedig nyomorék lábbal még meg lehet élni, de ha a láb, kéz, nyelv és összes szerveink egy nyomorék agy természetellenes parancsainak engedelmeskednek, az élet csak torz és célszerűtlen szenvedések sorozata lehet, melyre már megváltásként jön a halál.

Igaz ugyan, hogy ezek a szerencsétlenek a szenvedést és örömet is visszájára érzik, de vajon elképzelhető-e test, melynek egészsége az étel megvetésétől és a nem evéstől gyarapodnék?

Joggal kérdezi az olvasó, hogy honnan tudom mindezt?

Onnan, hogy sajnos, személyesen is meg kellett ismerkednem a skoro intézményével.

Beratnuságomnak mindjárt a negyedik napján a betik kiküldött a skoróba, hogy osszak ki sárga kavicsot a gyermekeknek.

A kavicstartó bádogdobozt magamhoz véve elindultam. Magas kőkerítéssel övezett épülethez értem. Ezt már a behinek építették, tehát elképzelheti az olvasó, milyen rozoga alkotmány lehetett.

Ami az udvaron először szemembe tűnt, egy hosszú deszkaépítmény volt, amely mintegy ötven árnyékszékfülkét tartalmazott. Azt hittem, legalább ezer gyermek van ide internálva, csak azt nem tudtam, hova, mert ezenkívül összevissza egy kisebb, pajtaszerű építményt láttam.

Ide belépve mindössze ötven gyermeket találtam, ezeket is összezsúfolva. Több el sem fért volna, a levegő így is kibírhatatlan volt.

A bejárat felett egy csillogó négyszög volt kifüggesztve. Körül a falakon képek lógtak, miknek értelmét nem tudtam megfejteni. Egyikén kilógó belű behin hulla feküdt, és rajta egy vérben forgó szemű másik behin táncolt. Máshol egy bevert fejű ember feküdt a fűben, kezében egy négyszöget tartott, fejéből ömlött a vér, mosolygott, és ez volt aláírva: "Jaj, be jó!" Megfoghatatlan!

Egy képen kendő alatt dudorodott valami, alóla kilátszott az ételes tál széle, és ez volt aláírva: "Brrr!" Láttam képet tönkrenyomorított bútorokról és ruhákról. Egy széknek hiányzott az egyik lába, a támlájába görbe szög volt verve, egy másik asztal ki volt lyukasztva, bele egy seprőnyél szúrva, annak tetejére egy csonka cserépfazék, egy nagy darab mészkő és egy döglött patkány akasztva. Alája ez volt írva: "Kipu."

A gyermekek közt vasvillaszemmel járt a proko. Ez egy felnőtt volt, akinek hivatása volt a koholmányokat addig ismételgetni a gyermekek előtt, míg el nem hiszik. Módszerükről eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki kutyáját arra szoktatta, hogy ha papírszeletet dob eléje és ezt mondja: "nagyon finom", a kutya elkapja és lenyelje, míg ha egy húsdarabot vetett elébe és azt mondta: "pfuj, de rossz", a kutya elfordult tőle. (Mellékesen megjegyezve kérdem, mi lett volna a kutyatársadalommal, ha ilyen felfogású ebek vezették volna őket?) De álmomban sem hittem volna, hogy ilyen eredményt gondolkodó emberi agyvelővel is el lehet érni. Viszont az is valószínű, hogy a behinek, akik sok századon át rendszeresen korcsosították agyukat, már születésük pillanatában hajlamosak a behinkórra.

A proko éppen fel-alá járt a gyermekek közt, és néha elrikkantotta magát:

- Kricc!

Erre a gyermekeknek fel kellett ugraniok, bal kezüket hátuk közepére tenni, és jobb kezükkel, jobb térdük alatt átnyúlva, megfogni bal fülüket.

Mikor azt kérdeztem, miért kell a gyermekeket ilyen rendellenes helyzetekbe kényszeríteni, azt felelte, hogy hozzá kell őket szoktatni a - rendhez!

Majd rákiáltott valamit a gyermekekre, amire az egész csapat fájdalmasan rázendített a vaké-vakéra.

Én pedig felnyitottam a pléhdodozt, és átadtam neki a sárga kavicsokat.

A proko átvette, és egy asztalon halomba öntötte, majd távozott, és egy leterített tányérral jött vissza. Mint láttam, a kendő alatt a legfinomabb édességek voltak.

Ezt letette a kavicsok mellé, és egymás után szólította ki a gyermekeket. Aki a tányér felé nyúlt, annak egy pálcával úgy sújtott a kezére, hogy az rögtön kékre vált, a többi gyermeknek pedig ököllel meg kellett fenyegetniök, és azt kiáltaniok: "kave!" Aki a kavicshoz nyúlt, annak farát, megvakarta, a többiek pedig mosolyogtak, és ezt mondták: "ketni".

A kavicsok kiosztása után beszélni kezdett a gyermekeknek arról, hogy mennyire meg kell becsülni ezt az adományt, mit a behinek oly sok és nagy véráldozattal vívtak ki maguknak.

És hosszú történetet adott elő a behinek múltjáról, amit az olvasóval csak kivonatban közlök.

Elmondta, hogy a behinek múltja három fő korszakra oszlik:

Kezdetben volt a primitív vagy kegyetlen kor, ezt követte az átmeneti vagy félnyers kor, majd a mai vagy tökéletes kor következett.

Hosszú századokkal ezelőtt a primitív vagy kegyetlen korban a butukok zsarolták és tiporták el a népet. A butukok nyakáról hátul spárgán lógott egy roppant patkó, és a nép nemhogy elverte volna, de tisztelte őket. (A gyermekek e szavakra harsányan nevettek.) A belki akkor úgy történt, hogy az emberek találkozáskor egymás fülébe dugták az ujjukat. (A gyermekek még harsányabban nevettek.) És azt tartották kipunak, ha a szövetekre foltokat varrnak. (Falrengető hahota.)

De jött egy bizonyos Zecsecse nevű behin, aki a butukokat aljas szemfényvesztőknek nevezte, a ketnit és kiput szédelgésnek és agyrémnek, és a józan ész uralmát követelte.

A butukok elfogták, és elevenen megnyúzatták. De Zecsecsének már sok híve volt, és ötven évig állandóan ömlött a vér. Végül a zecsecsisták elkergették a butukokat, és ők vették át a behinek vezetését. Innen kezdődik az átmeneti vagy félnyers kor.

A közbéke azonban nem sokáig tartott, mert az új vezetőség, melynek tagjai magukat batakoknak nevezték, nemsokára ugyanúgy sanyargatni kezdte a népet, mint a butukok. A néptől mindent elszedtek, és nem adtak érte semmit. A batakok övéről dróton egy ólomdarab lógott, és a nép nemhogy elverte volna őket, de tisztelte, és meghunyászkodott előttük. (A gyermekek e szavakra majd megszakadtak a nevetéstől.) A belki az volt, hogy az emberek egymás térdét vakarták meg, és ha valaki egy vászondarabra különböző színű mocskokat kent, azt nevezték kipunak. (A gyermekek a földön gurultak.)

És akkor jött a nagy Zacsacsa, aki a batakokat aljas szemfényvesztőknek nevezte, a ketniről és kipuról bátran kijelentette, hogy szédelgés és agyrém, és követelte a józan ész uralmát.

Zacsacsát a batakok elfogták, beleit elevenen kitépve a kutyáknak vetették, majd híveit irtották a legválogatottabb kegyetlenséggel. (E szavaknál a gyermekek sírásban törtek ki.)

Zacsacsa hívei azonban egyre szaporodtak, hatvanéves vérözön következett, melyben több batakot elfogtak, majd megkötözve őket, fogaikat egyenként kitördelték, nyelvüket kiégették, és aztán karóba húzták őket. (A gyermekek felugrálva tapsoltak és örültek.)

Végül is a zacsacsisták győztek. Innen veszi kezdetét a mai vagy tökéletes kor, melyben a vezetést az elak betikek gyakorolják, akiknek térdéről a tiszteletre méltó bilev lóg, akik bölcsességükkel biztosítják a józan ész uralmát. És azóta mindenki számára egyformán jut sárga kavics, legyen az betik, beratnu, proko vagy egyszerű locsoló. (A gyermekek felugrálva vakéztak.)

Beszélt még valami Zucsucsuról, aki ma erősen szervezkedik a rend és nyugalom ellen, a tiszteletre méltó betikeket nem átallja álszent zsebmetszőknek nevezni, a ketni és kipu ellen lázít, követeli, hogy ne a széket tüskésítsék, hanem a szekrényt, hogy a belki fülhúzással történjen, és hogy az uralmat a bitekek vegyék át, mindezt pedig a józan észre hivatkozva teszi, holott nyilvánvaló, hogy ilyet csak megkergült futóbolondok mondhatnak, akik előbb-utóbb elfogják venni méltó büntetésüket. (A gyermekek szörnyülködtek, öklüket rázva követelték, hogy Zucsucsu szemét égessék ki.)

Mondhatom, a legmerészebb grand guignol fantázia nem szült még borzalmasabb rémregényt, mint amit e veszettek valóságban végigcsináltak, és ezek pedig ahelyett, hogy undorukban egy revolver csövébe köpve lőtték volna főbe magukat, még örültek neki, hogy mindezt elkövették, és sikerült nekik kivívni. (Hogy mit, azt senki sem tudja, csak azt mondják: "a tökéletes kort.")

Nekem is voltak néha rémes álmaim, és előfordult, hogy rájöttem, hogy álmodom. Ilyenkor minden erőmet összeszedve fel akartam ébredni, és hosszas erőlködés után sikerült felébrednem - egy másik álomba, amely esetleg még rémesebb képeket hozott az elsőnél. És csak nagy sokára jöttem rá, hogy ez is álom, mire újból erőlködtem, és átébredtem - a harmadikba. És minden ébredéskor azt hittem, hogy ez a végső és visszavonhatatlan ébrenlét.

Ezek sohasem fognak felébredni.

Mondhatom, az egész előadás alatt libabőröztem, és mélyen átéreztem, hogy a legszebb és legnemesebb megváltás lenne a behinek számára, ha valaki a kozmosz tiszta arculatáról egyetlen ökölcsapással letörölné ezt a fekélyt.

Később megkérdeztem Zemökit, hogy mért rontják a gyermek ártatlan lelkét ilyen borzalmakkal. Azt felelte, azért, hogy a gyermek - gyarapodjon az erkölcsben, és képessé váljék mindezt példaként követni!

De térjünk vissza tárgyunkra.

A proko befejezte elbeszélését, és bejelentette, hogy bötológia következik, amit a tiszteletre méltó beratnu fog nekik tartani.

Már megijedtem, hogy megint nekem kell valami címeres ostobaságot végezni, amibe bizonyára belesültem volna, de szerencsére más történt.

A gyerekek felálltak, két csoportra oszlottak, és a középső padokat üresen hagyva, a terem két szélén helyezkedtek el.

Most bejött két beratnu, a proko pedig távozott.

A gyerekek a beratnuk bejöttekor öklükkel kezdték verni homlokukat, és olyan fájdalmas vakézásba kezdtek, hogy a viszonyokkal nem ismerős idegen joggal azt hihette volna, hogy apagyilkosok bánják és vezeklik vétkeiket.

Ezzel a két beratnu a két csoport elé állt, és egyszerre kezdett bele a magyarázatba.

Egyik arról beszélt, hogy aki olyan vizet iszik, amely felett denevér szállt el, elveszti a nagybötót. Az ilyennel nem szabad barátkozni, mert azt is megfertőzi, aki vele szóba áll. Különösen nem szabad azonban az ilyenek poharából inni.

A másik azt magyarázta, hogy holdtöltekor csak hátrafelé szabad menni, és nem szabad olyannal barátkozni, aki ilyenkor előre megy, mert megfertőzhet bennünket. Az ilyenek cipőjét tűzbe kell vetni.

Mindkettő kijelentette, hogy a másik szemenszedett valótlanságot tanít, nem szabad rá hallgatni, mert minden szava métely, majd egyszerre jelentették ki:

- Gyerekek, legyetek jámborak!

Ezzel a két csoport, mint a darázsfészek zúdult fel, kiugráltak a padokból, egymásnak estek, és ádáz verekedésbe kezdtek. Néhánynak a poharát törték össze, másoknak a cipőjét rángatták le és tépték darabokra, közben pedig olyan ocsmány szidalmakkal illették egymást, amiket nem közölhetek az olvasóval.

A két beratnu szemrebbenés nélkül végignézte az iszonyatos jelenetet, majd legnagyobb meglepetésemre kart karba öltve, a legnagyobb egyetértésben távoztak.

Lábam földbe gyökerezett, és tátott szájjal bámultam utánuk.

Csak mikor az ajtó becsukódott utánuk, engedtek fel izmaim. Utánuk szaladtam, és remegő hangon csak azt kérdeztem, miért kellett a gyerekeknek olyanokat beszélni, amik a benti eseményekhez vezettek?

Úgy néztek rám, mintha a Marsból jöttem volna közéjük.

- A gyermekek jellemét nemesíteni kell - mondta az egyik -, különben mindnyájan eldurvulnánk, és emberevőkké válnánk.

Zavaromban nehezen tudtam annyit mondani, hogy ezek után semmiképpen sem értem az összefüggést a két előadás és a mostani nagy barátság között.

Összemosolyogtak.

- Mindketten egyazon nemes célokat szolgáljuk, ha más utakon is - mondták. - De most sietünk.

Szerencsére jött a proko, aki visszahívott a gyerekek közé.

Ekkor újabb meglepetésben volt részem.

A proko mindenekelőtt meghúzta az egyik gyermek fülét, mert nyelvet öltött a másikra. Szelídségre és egymás megbecsülésére intette őket, haszontalan rosszcsontoknak nevezte csemetéit, akiknek hiába beszél a jóságos beratnu.

Ezután pedig bejelentette, hogy most a geometriáról lesz szó.

Nem értettem ugyan, hogy jön ide ez a komoly és egzakt tudomány, de fellélegeztem, hogy végre valami értelmes dolgot fogok hallani. Nemsokára azonban minden kiderült.

A körről volt szó. De mindjárt az elején tátva maradt szemem-szám. A proko azt mondta, hogy a körnek két fókusza van, és a rádiuszvektorok összege állandó, ami tudvalevően az ellipszis jellemzője.

Már ajkamon volt, hogy tévedéséről felvilágosítsam, mikor hozzátette, hogy a körnek még egy szabálya van, és ez az, hogy nem szabad róla azt mondani, hogy a kerület pontjai egyenlő távolra vannak a középponttól.

Most már végleg meg voltam zavarodva. Ha tehát tudják, mi a kör, mért csak úgy nem szabad mondani?

Így hát nem is mertem közbeszólni, csak másnap kérdeztem meg Zemökit, aki megmagyarázta, hogy a kört azért nem szabad kereknek mondani, mert ez a kemon jelvénye.

Mikor pedig a geometriai valóságra hivatkoztam, ami úgyis változatlan marad, azt felelte, hogy nemcsak geometriai valóságok vannak a világon, hanem anebák is, és ez fontosabb. Igaz kona nem mondhatja kereknek a kört.

Egyszerű matematikai és mértani igazságokat, miket nálunk az elemista is tud, és nyíltan, sőt büszkén hangoztat, ők tagadtak. És a legérdekesebb, hogy ők maguk sem meggyőződésből tették ezt - sőt, meggyőződésük ellenkező volt -, hanem mert "így kell mondani". A behinek nem is másoknak, hanem önmaguknak hazudtak, és olyan erős gyökeret vert bennük, hogy agyonverték volna, aki kimondja azt, amit egyébként mindenki tudott.

Meg is kérdeztem Zemökit: hiszi-e mindezt, mire megvallotta, hogy nem, de mégis szükséges így tanítani a dolgokat, mert ő maga ugyan intelligens ember, de ha a tömeg kereknek tanulná a kört, ebből a legnagyobb felfordulás keletkezne. Megkérdeztem, hogy miért, de nem tudott magyarázatot adni. Beszélt ugyan valami sziklaszilárd ügyekről, elvi támaszról, valami rendről, amit biztosítani kell, és persze a bruhuról, ami a behinnek van, szóval minden olyanról, aminek a geometriához semmi köze, de egy szót sem arról, amit kérdeztem. És hiába kértem, hogy a tárgyról beszéljen, azt mondta, hogy éppen arról szólott, csak én nem értettem.

Térjünk vissza a skoro ügyeihez! A gyermekek az ellipszológia után füzetet vettek élő, és a proko elrendelte, hogy írjanak a cementgyártásról. A gyermekek nekiültek, írtak, ő pedig úgy tíz perc múlva összeszedte a füzeteket, végigolvasta, végül kiválasztott egyet.

- Ez a legjobb - mondta, és idenyújtotta nekem.

Belepillantottam, és ámulva láttam, hogy a gyermek két oldalon át nem írt egyebet, mint ezt: "vaké, betik, vaké, betik, vaké, betik..."

Azt hittem, én tévedek, végiglapoztam a füzetet, de ott már régebbi írásokat találtam ilyenféle címekkel: "A hurutos beteg ápolása", "A naprendszer bolygóinak ismertetése ", "A háromszög területének kiszámítása." És minden cím után a vaké-betik ismételgetése oldalakon keresztül, amit csak néha tarkított ilyenféle kifejezés: "pfuj, szellemiség", "dögölj, kemon" vagy "vaké, kona!" Megfoghatatlan!

Ezután a proko még furcsa, idegen szavakat magyarázott a gyermekeknek, amik azonban nem hóbortjaikat jelentették, hanem a mindennapi élet dolgait: asztalt, széket, kezet, lábat, házat, szóval mindenfélét.

Csodálkoztam, mért kell tudni olyan nyelvet, amit senki sem beszél. Kérdésemre a proko azt válaszolta, azért, mert ezt a skoro behinnek tudnia kell. Persze újra azt kérdeztem, hogy mért kell tudnia, de megint csak azt felelte, hogy azért, mert a nem skoro behinek nem tudják a skoro nyelvet.

Aztán rengeteg ostobaságot magyarázott: hogy ha olyan mellett megyünk, aki nálunk több mint hét évvel fiatalabb, tenyerünket a tarkónkon kell tartani, hogy az udvaron lábujjheggyel kell előrelépni, pallón pedig előbb a sarkot kell letenni, hogy a hónap melyik napján kell hajunkat előrefésülni és melyiken fülünket sárgára festeni.

Mikor ezek céljáról kérdeztem, azt felelte, azért kell, mert a nem skoro behin nem így viselkedik.

A proko nemsokára kijelentette, hogy mindenki távozhat, mire a gyermekekkel együtt elhagytuk a satnyító intézetet.

Az udvaron bocsánatát kértem, hogy egy pillanatra távoznom kell, és be akartam nyitni a fülkék egyikébe, de a proko utánam ugrott, és kezemet elkapva rám kiáltott:

- Mit akarsz, szerencsétlen?!

Kénytelen voltam nevén nevezni szükségletemet, de ő nem engedett.

- De értsd meg, ebben a fülkében csak ocsmányságokat végeznek!

Zavartan feleltem, hogy bár tudatában vagyok a fülke ocsmány hivatásának, de mindnyájan emberek vagyunk, és hólyagom már pattanásig feszül.

- Épp azért mondom - kiabálta tovább. - Tudod, mire való ez a fülke? A szellemiség számára!

Így tudtam meg, hogy minden gyermeknek külön fülkéje van, és ebédjét csak ebbe bezárkózva szabad elköltenie.

Mikor pedig ennek oka felől kérdeztem, megint a ketnire hivatkozott. Mi mással indokolnák a józan ésszel nem indokolható szokásokat, mint levegőbe képzelt fantasztikummal? Mert ketni! Szabály volt, de kiszámíthatatlan és ostoba. Agyalágy képzelmény, mit angol szóval még csak meg sem közelíthetek.

Tanácstalanul és a legnagyobb zavarban néztem körül, és éppen azt akartam kérdezni, hogy akkor hol az illemhely, amikor váratlanul undorító látványnak voltam szemtanúja.

A kitóduló gyermekek az udvarra érve egymás után gombolták ki öltözéküket, és a proko szeme láttára minden szégyenérzet nélkül ürítették ki hólyagjukat. Éppen felháborodva akartam figyelmeztetni a prokót, a szó a nyelvemen lebegett, mikor meg azt kellett látnom, hogy a gyermekek példáját minden skrupulus nélkül ő maga is követi.

Szégyenemben elfordultam, és nem fojthattam el véleményemet fertelmes szokásukról, ő azonban funkciójában egyáltalán nem zavartatta magát, sőt csodálkozva azt kérdezte, hogy mi van ezen szégyellni való.

- Mert ez az illem! - feleltem, persze angolul.

- Mi az, hogy illem?

Őszintén zavarba jöttem, kutattam a szavakat, és akkor jöttem rá, hogy ezeknek a szerencsétleneknek még az illemre sincs szavuk. Az olvasó elképzelheti, mily nehéz helyzetben voltam, de még csak megközelítőleg sem tudtam lefordítani olyan nyelvre, ami igazán csak a természetben nem létező hóbortok számára termett.

Jellemző, hogy mikor mégis megmagyarázni próbáltam, azt felelte rá, hogy csak ostoba agyrém lehet, minden reális értelem nélkül.

Mi mást várhattam volna őrültektől?

Lelkem mélyéig megundorodva, sietve pricc-pruccot mondtam, és távoztam, hogy dolgomat otthon elvégezve, bezárkózzam szobámba, és holnapi "munkámig" kikapcsolódjam észvesztő tortúráikból.

De a sors, jobban mondva a téboly nem engedte, hogy csak ennyi kalanddal ússzam meg a mai napot.

Amint ugyanis a kapun kiértem, az egyik gyermek játék közben rohanva menekült egy társa elől, és teljes lendülettel belém szaladt. Mérgesen rászóltam:

- Nyisd ki a szemed, fiacskám!

A gyermek értelmetlenül bámult rám.

- Mit? - kérdezte.

- A szemed! Nézz körül, ha szaladsz!

- Mi az, hogy szemem?

Már majdnem összeszidtam, azt hittem, bosszantani akar, de a gyermek a legkomolyabb arccal kért, magyarázzam meg neki, mi a szem.

- Ez a két fényes golyó az orrod fölött - mondtam rámutatva.

- És mért nyissam ki?

- Hogy láss.

- A smaragdkővel látni? - mondta csodálkozva.

Most már láttam, hogy a gyermek nem ismeri a szemét, és minden bosszúságom ellenére pár szóban megmagyaráztam, hogy az nem smaragdkő, hanem szem, amivel látunk, de a gyermek csak nevetett, majd hirtelen megfordult, és a prokóhoz szaladt.

- Vaké! Vaké! - jajgatta lelkendezve. - Ez az ember azt mondta, hogy a smaragdkő a szemem, és azzal látni kell.

Én már nem törődtem tovább vele, utamra akartam indulni, de a proko néhány ugrással előttem termett, megragadott, félrevonszolt, és ott izgatott szavakkal esett nekem.

- Miért rontod meg ezt az ártatlan csöppséget?

- Én rontom?

- Ne tagadd! A gyermek nem magától mondja, hogy szeme van, és azzal látni kell! Ezt csak tőled tudhatja!

Elhűlt bennem a vér. Nem tagadtam, hogy én mondtam, csak azt kérdeztem, miért volna ez rontás?

- Neked az nem rontás, ha a gyermek idő előtt megismeri szerveit? Nem rontás, ha megtudja, hogy azokkal mit kell csinálni?

Ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam, mondván, hogy ennek semmi reális értelme, a gyermek úgyis rájön, hogy mire való a szeme, a szerveket úgysem lehet más célra használni, és ha ezt eltitkoljuk, csak veszélyek származnak belőle a gyermekre, míg szervei ismeretéből csak haszna lehet. Sőt, ezzel kell kezdődnie a tanulásnak, hogy a gyermek legelőször saját testét ismerje meg. Hogy tudja különben védeni egészségét?

- Ó, te aljas! Neked nem veszély az, ha ez a zsenge teremtés nyitogatja a szemét, és azzal látni akar?

Már nagyon felmérgelődtem, és nem bírtam magamat türtőztetni. Azt ajánlottam, hogy ha bolond, kezeltesse magát, de ne molesztáljon az utcán értelmes embereket. Szó szót követett, a járókelők közül többen körém gyűltek, akiknek elpanaszoltam az aljas inzultust, de akár hiszik, olvasóim, akár nem, nem támadómat intették csendre, hanem még nekem támadtak, és csak gyors futásban tudtam menedéket találni az elmeháborodottak elől. Még akkor is azt kiabálták utánam, hogy tönkreteszem a gyermekek bruhuját!

Később megkérdeztem ennek a hülyeségnek okáról Zemökit is, de az megint valami rendről, ketniről, palántáról és talpkőről beszélt, csak a kérdésre nem kaptam választ, így tehát mai napig sem tudom, hogy akkor mit vétettem, de azt hiszem, helyemben bármely józan angol honpolgár hasonló bizonytalanságban maradt volna.

Ez az állandó bizonytalanság és rettegés egy igen furcsa érzést fejlesztett ki bennem, amit a józan Nagy-Britanniában persze nem ismernek, és éppen ezért engedtessék meg, hogy főleg idegorvos kartársaim számára mint adalékot megemlítsem.

Lassanként ugyanis az az érzés vett erőt rajtam, hogy én vagyok a mit sem érő, használhatatlan. Hogy van valami, amit ezek mind tudnak, csak én vagyok képtelen megtanulni, mert hiányzik belőlem valami képesség. Hogy ezekben van valami tulajdonság, ami csakis az övék, belőlem hiányzik, tehát ebben felettem állnak. Bensőmben ugyan éreztem a dacot a hülyeségekkel szemben, de mindinkább azt hittem, hogy ez voltaképpen saját képtelenségeim palástolása, és valójában a dac is saját magam megvetése.

Hogy ezt az érzést némiképpen megvilágítsam, talán ahhoz hasonlíthatom, mikor az ember hosszan néz a folyóba, és idővel úgy látja, mintha a folyó volna fix pont, és ő mozogna. Idejöttemkor, önsanyargató korlátoltságaikat látva, még bizonyos önbizalom töltött el, meg voltam győződve, hogy értelmes segítségemre sehol olyan szükség nincs, mint körükben. De tapasztalnom kellett, hogy minél közhasznúbb igazságot mondtam, annál hevesebb támadásokban volt részem, és ha alkalomadtán nem is bántottak, de egyet sohasem tudtam elérni: hogy megértsék a kétszerkettőt. Természeti valóságokat, miket az oktalan állat magától is tud, ezek fel nem bírtak fogni. Szavaimra a válasz mindig agyrémek és nem létező rögeszmék unos-untig való cséplése volt. A hallott szó és agyvelejük közt egyszerűen nem volt kapcsolat.

Ez a reménytelen meddőség, konok és kimozdíthatatlan szócséplés, de főként a józan ész dühödt üldözése idegzette belém azt az érzést, hogy én vagyok a tudatlan, a kicsi és ostoba. Akármerre léptem, mindig fantomokba ütköztem, míg a logika és kézenfekvő, természetes igazságok itt nem voltak érv és gondolatközlési forma.

Tizenkettedik fejezet

Itt megismerkedünk a behinkór egy súlyosabb stádiumával: a kipuval - Zemöki és Zeremble összekülönböznek - A szék elrontásának módjai - A szuperzsinóristák - Egy behin a józan észt hirdeti - Vita a nő melléről és a lepke-bilevekről - Egy híres mufruk története

Hogy a kiput megérthessük, előbb el kell mondanom egy szomorú esetet, amelynek a hinektől kapott finom ruhám esett áldozatul.

Emlékeztetnem kell rá az olvasót, hogy mindjárt idejöttömkor feltűnt, milyen szánalmas ruhákban járnak a behinek. Minden ruha ki volt szakadva egy-két helyen, hogy a legkisebb szellőre dideregtek benne, azonkívül különböző tárgyakat aggattak rá: köveket, bogárhullákat, fogpiszkálót, csontot stb.

Ez utóbbiak célját ugyan nem értettem, de szegényes rongyaik minden undorom mellett is részvétteljes szánalmat ébresztettek bennem. Bizonyos nehezteléssel gondoltam a hinekre, akik - mint akkor hittem - ilyen szűkmarkúan ruházzák őket, sőt még a cérnát is sajnálják a boldogtalanoktól. Szorongva gondoltam arra az időre, mikor az én tiszta és ép ruhám elhasználódik, és magam is koldus módra fogok öltözni.

Egyelőre mindenesetre a jómód büszke és jóleső tudatával hordoztam meg köztük ruhámat. Valósággal ünnepelt mozisztárnak éreztem magamat, látva az utánam forduló szemeket és összesúgást, ami lépteimet követte.

Ez a feltűnés azonban hovatovább kínossá vált számomra, mert nyomon követte a lelkiismeret-furdalás, amit minden tisztességesebb ember érez, ha gazdagságát nincstelenek sóvár pillantása kíséri.

Sokat töprengtem rajta, hogy mint lehetne a rongyosságon segíteni, amely alól Zemöki sem volt kivétel. Térdén és fél ülepén nagy lyukak ásítottak.

Egy ízben meg is említettem sajnálatomat, és részvevően emlékeztem meg szegény lerongyolt tömegeikről.

Zemöki helyeslően bólogatott, kijelentette, hogy a tömegek felruházására a betikek is mindent megtesznek, de a probléma nagyon súlyos, mert sajnos, a közönség nem képes több ruhát felvenni, mert - nagyon kevés van neki.

Némi zavart éreztem, ki is jelentettem, hogy az a tény, hogy nincs elég ruha, önmagában bizonyítja, hogy többet is fel tudnának venni, de azt felelte, hogy ez épp azt bizonyítja, hogy nem vehetnek fel többet. Ahhoz, hogy a tömegek ruhát kapjanak, előbb az kellene, hogy már sok ruhájuk legyen, mert akinek kevés ruhája van, az szegény ember. Ez megdönthetetlen és alapvető közgazdasági tétel, amit nálunk okosabb emberek számítottak ki a Tápláló és Életadó Hivatalban.

Azt azonban beismerte, hogy sokan járnak szegényes ruhában, és hozzáfűzte:

- Te sem járhatsz többé ebben a szánalmas maskarában.

Erre a válaszra nem voltam elkészülve. Zemöki azonban megmagyarázta, hogy ilyen ruhában legfeljebb otthon tartózkodhatom, de mint beratnu nem mehetek benne az emberek közé, mert az ilyent csak nagyon szegény emberek hordják, azok is csak piszkos munkához.

Nem akartam hinni fülemnek, de másodszor is ezt mondta, és határozottan kívánta, hogy ruhámat hasogassam össze.

Meg voltam győződve róla, hogy az irigység beszél belőle, fölényesen válaszoltam, hogy köszönöm, jó nekem az ép ruha is, de Zemöki rendkívül komolyan és jóakarattal ajánlotta, hogy ne csináljak magamból bolondot, egy beratnunak adnia kell rá, hogy jó ruhában jelenjék meg.

Erre azt mondtam, hogy az én ruhám jó, mert ép, ő pedig azt erősítgette, hogy ellenkezőleg: az összehasogatott ruha jobb, mert kipu, és éppen ezért többen viselik.

Persze nem álltam kötélnek, fölényesen, sőt némi gúnnyal nyilatkoztam a kipuról, mire Zemöki lesajnálóan nézett végig rajtam, és vállat vonva otthagyott.

Azt hittem, ezzel el is intéztem a dolgot, de pár napra rá sokkal komolyabb oldalról kaptam újabb felszólítást.

Ekkor ugyanis saját betikem figyelmeztetett, hogy igyekezzem ruháimat kiszaggatni, mert egy beratnutól megkövetelik, hogy alkalmazkodjék a józan szabályokhoz, és ne járjon úgy, mint egy eszelős.

Újra be kellett tehát látnom, hogy nincs az életnek olyan megnyilatkozása, amelyben az ember el tudna zárkózni őrületük elől. Utánajönnek és kényszerítik.

Most már kenyerem forgott kockán, és fájó szívvel bár, de kénytelen voltam ruháimat tönkretenni.

Napokig figyeltem tehát, hogy milyen az igazi kipu ruha, de jóformán annyi hasogatási módot láttam, ahány behin volt a telepen. Végre megfigyeltem, hogy aránylag legtöbben a bal mellen és a jobb ülepen hasították fel a szövetet, és gallérjukra fecsketollat meg cserebogarat akasztottak.

Tehát nehéz sóhajok között magam is beleszakítottam jó ruhámba, és csak az a tudat vigasztalt, hogy így legalább kenyeremet és köztük való helyzetemet biztosítom.

Mikor azonban kipu ruhámban Zemöki elé léptem, az legnagyobb meglepetésemre felkacagott:

- Ó, te szegény bivak, hogy tehetted így tönkre a ruhádat?

Megállt bennem a lélegzet, és csak akadozva tudtam kinyögni, hogy pár nap előtt még ő mondta, hogy így kell tennem, és remélem, hogy nem lettem ízetlen beugratás áldozata.

Erre még jobban kacagott, és azt mondta, hogy látszik, mit sem értek a kipuhoz. Ez ugyanis így nem kipu, mert már mindenki így viseli.

Így tudtam meg, hogy az sem kipu, amit mindenki hord, de az sem, amit senki sem hord. Sőt, ami tegnap kipu volt, az ma már nem az!

Csak azt szerettem volna tudni, hogy akkor mi a kipu?

Ruhám elrontása után tehát ebben a gyilkos hangulatban dohogtam néhány napig, és azon ábrándoztam, milyen válogatott kínzással végezném ki Zemökit, ha úgy kezembe adná a sors.

Néhány nap múlva a padon ültem, mikor Zemöki és Zeremble arra jöttek, és meleg pricc-pruccal mellém ültek.

Én kényszeredetten szóltam pár udvarias szót az időjárásról, mire ők unottan felelgettek, majd a szó hirtelen átterelődött a szék tüskésítésére.

Így a beszélgetésből hamarosan kikapcsolódtam, és éreznem kellett, hogy kettejük mellett csak a megtűrt bivak vagyok.

Egy darabig félszegen hallgattam, de végül megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mért kell a széket tüskésíteni.

- Mert ez a kipu - felelték.

- De mi a kipu? - kérdeztem, és elhatároztam, hogy most már nem engedem magamat leinteni, hanem logikus ésszel addig viszem a dolgot, míg ők zavarodnak bele.

- Kipu az, ami kellemes - felelték a világ legtermészetesebb hangján.

Erre azt követeltem, magyarázzák meg, mi kellemes nekik, mire röviden azt felelték:

- Ami kipu.

Meg kellett győződnöm, hogy ezeket sohasem lehet belezavarni. Az ő agyuk ugyanis mentes a logika gátlásától, mely a hibák előtt visszarántja a gyeplőt, és kapcsolatot teremt a hallott szó és az agyvelő működésé között.

Azért mégis újra követeltem, mondják meg, mi értelme van a szék tüskésítésének, ők azonban ugyancsak kérdéssel feleltek:

- Hát neked talán mindegy, hogy tüskés vagy sima széken ülsz-e?

- Nem. Sima széken ülni jobb.

Zemöki ezen jót mulatott, kedélyesen hátba vágott, megjegyezte, hogy humoros fiú vagyok, csak arra vigyázzak, nehogy másoknak is eláruljam bivakságomat.

Ez már több volt, mint amennyit elbírtam. Hogy mégsem mondtam meg véleményemet amúgy igazán, annak csak az volt az oka, hogy közben kitűnő bosszúötlet villant agyamba.

A tanítást szépen megköszönve hazamentem, otthon pedig székemre titokban néhány tucat fatüskét erősítettem, és másnap lestem az alkalmat, hogy Zemökit beleültessem. Sőt, az volt a szándékom, hogy a nagyobb hatás kedvéért tanúk előtt lököm bele.

A sors segítségemre jött, mert Zemökit és Zeremblét újra együtt találtam az udvaron. Mindkettőt szívélyesen invitáltam szobámba, amit el is fogadtak. Kedélyesen beszélgetve mentünk hazafelé.

Otthon pedig megvártam, míg Zemöki a tüskés szék elé ér, és aztán hirtelen belelöktem a kipuba.

Fájdalmasan felüvöltött, én pedig homéri kacajra fakadva kérdeztem, hogy ízlik-e az ülés a kipuban.

Zemöki felugrott, egy pillantást vetett a székre, és a legnagyobb meglepetésemre most ő kezdett kacagni.

- Ó, te bivak, te bivak! - fuldokolta. - Hát persze hogy szúr, ha nem kipu! Nézd! - fordult Zerembléhez. - Szerinte ez kipu!

Zeremble odanézett, és most már ketten nevettek, rengtek a falak, nekem pedig ajkamra fagyott a káröröm.

- Miért? - kérdeztem elhűlve.

- Miért?! Nem látod, hogy ezek a tüskék színtelenek? Be kell azokat festeni, barátom, kipu módra!

- És akkor nem szúr?

- Hogy szúrna? Az igazi kipu nem szúr. Az igazi kipu ringat, mert színes! De ó, mit is magyarázok egy értelmetlen bivaknak!

Végleg nem tudtam, hányadán állok, azok pedig tele szájjal nevettek. Ingerült válasz lebegett ajkamon, de egy pillanatig arra gondoltam, hátha mást értenek festés alatt mint én, valamit, amivel tompává, kényelmesebbé teszik a tüskéket. Óvatosan megkérdeztem:

- És hogy kell befesteni?

Zemöki arca fontoskodó komolyra változott.

- Jó, hát hallgass ide. Ezeket itt a szélén pirosra, a középsőket pedig kékre.

- Hát ez hülyeség - mondtam mély meggyőződéssel.

- Úgy van! - kiáltotta rá Zeremble. - Neked van több érzéked a kipu iránt.

Nem tudtam mit szólni. Egy pillanatra azt hittem, megjött a józan esze.

- Ez tényleg hülyeség - folytatta -, mert a szélsőket kell kékre festeni, és a középsőket pirosra.

Beláttam, hogy itt nincs mit kezdeni és félreálltam. Azok parázs vitába szálltak, idézték a kipu mestereit, öt perc múlva pedig egymásnak estek, alaposan megtépve és püfölve egymást. Zemökinek két foga tört ki, Zeremblének cipóvá dagadt a képe, és bár közben kipu székemet egymás fején darabokra zúzták, ágytakarómat ronggyá marcangolták, szekrényem ajtaját pedig betaposták, mégis bizton állíthatom, hogy itt-tartózkodásom óta ezek voltak első kellemesen töltött perceim.

Kellemes érzésem azonban nem sokáig tartott. Amint ugyanis egyedül maradtam, aggodalom szállt meg arra gondolva, hogy egy ilyen kipu vitának egyszer magam lehetek szenvedő hőse, és - akkor így gondoltam - ha a kipuban jártasokat is így elagyabugyálják, mit fognak velem, szegény bivakkal elkövetni?!

Ezért elhatároztam, hogy bármily vandál szokás is a kipu, ki fogom tanulmányozni. Hogy céltalan és ostoba, azt már tudtam, de még hittem legalább a rendszer létezésében.

Tanulmányaimnak úgy indultam neki, hogy megpróbáltam összejönni a kipu mestereivel. De kérdezősködni nem mertem, hanem úgy oldottam meg a dolgot, hogy általánosságokat mondva, hízelegtem és dicsértem munkájukat, ami - mint tapasztaltam - igen hatásos mód, és megnyitja a barátságot. Aki dicsér, azt akkor sem nevetik ki ha (szerintük) ostobaságot mond.

De mind azzal kezdte a kipu magyarázatát, hogy a kipu nem az, amit a másik csinál. A széket nem úgy kell csonkítani és farigcsálni, ahogy a másik teszi, mert az nem kipu.

És valóban - ahányan voltak, mind a saját zagyvalékát tartotta kipunak, és mind másképpen definiálta a kipu lényegét, mintha olyan, rajtuk kívül eső dologról folyt volna a vita, mint mondjuk a fajok fejlődése vagy az elektronok csoportosulása. De a kiput önmaguk alkották, és a leghajmeresztőbb az, hogy míg a fajok fejlődésével és az elektronokkal teljesen tisztában voltak, saját agyrémeikről egyetlen határozott és közösen elfogadott nézetük nem volt. Ha már kiagyalnak valamit, nem könnyebb lett volna egyetlenegyet kiagyalni?

Már ekkor sejtettem, hogy a kipu törvényeit sohasem fogom megtanulni, mert egyszerűen nincsenek, csak azt nem tudtam mind a mai napig megérteni, hogy milyen alapon tudnak mégis naphosszat vitatkozni róluk.

A behinek egyéb életszabályai is a valóságban nem létező hóbortok tömkelege volt, de azok legalább szabályok voltak, míg a kipu szabályait senki sem tudta, és mégis úgy kellett őket követni, mintha volnának. A kipu tehát nemcsak nem létező dolgokat jelentett, de azt sem tudták, mi módon nem léteznek ezek. Mintha csak azért alkották volna, hogy abba is bele lehessen kötni, aki életük összes, feje tetejére állított paragrafusait betanulta. Legtalálóbban úgy fejezhetném ki, hogy a kipu halmozott hülyeség.

Talán mondanom sem kell azonban, hogy agyuknak ezt a másodfokú elborulását nemcsak nem vették észre a maga szörnyű valóságában, de a kiput az emberi elme magasabb rendű megnyilatkozásának tekintették, és igen büszkék voltak rá.

Ha pedig valaki egy ilyen kipu vitában azt mondta volna, hogy mindezeknél fontosabb egy kényelmes szék megszerkesztése, a tuberkulózis szérumának felfedezése vagy egy lyukas háztető befoltozása, azt műveletlen és bárgyú bivaknak nevezték volna.

Komolyan meg voltak győződve, hogy a kipu az élet legfőbb célja és tartalma, az alkotó tudományok pedig csak arra jók, hogy az életet a kipu élvezete számára fenntartsák.

Ez a kór az élet minden terét megkeserítette, és lehetetlenné tette a technika, gyógyászat és egyéb hasznos tudományok érvényesülését is.

A kanálra például apró lyukakat fúrtak, hogy a leves fele kicsurgott. Az ajtókilincs derékszögét kiegyenesítették, hogy csak két marokkal megszorítva lehetett kinyitni. Az épületek ablakaiba összevissza iromba köveket falaztak be, hogy a napsugárnak alig maradt hely.

De nemcsak a tárgyakat rontották el, hanem az élet valamennyi célszerű funkcióját is. Ha a behin úgy haladt célja felé, hogy minden ötödik lépésnél egyet ugrott, és megfordult a tengelye körül, ez is a kipu egyik faja volt. Sokan ilyenkor még zavaros, elnyújtott, összevissza üvöltést is hallattak hozzá. Végül pedig, ha közlésre nem azokat a szavakat használták, amiknek jelentése a közlendőnek megfelel, hanem zagyva halandzsát, aminek a tárgyhoz semmi köze sem volt, azt is kipunak nevezték.

Olvasóim azonban bizonyára túlnyomórészt a művelt laikus közönség soraiból valók, akik útleírásomban inkább az egzotikus országok leírását keresik, hogy az általános műveltség megkövetelte etnográfiai és földrajzi ismereteiket bővítsék, viszont száraz idegorvosi analízisek kevésbé érdeklik.

Ahelyett tehát, hogy a kipu boncolgatásával szerény elmekórtani ismereteimet feleslegesen fitogtatnám, inkább a laikus közönséget jobban érdeklő tüneti leírást kísérlem meg, éspedig azt, hogy az egyes mesterek milyen széket véltek kipunak.

Már említettem, hogy a legtöbben hegyes kúpokat vertek a székbe, de itt is megoszlottak a vélemények: egyik a támlába verte, másik erősködött, hogy az ülésbe kell verni. Volt, aki a szék karfáját kicsipkézte, hogy nem lehetett megfogni, a másik összebogozott zsinórokat szegezett az ülésre, miknek görcsei miatt nem lehetett ráülni.

De volt egy másik csoport is; ezek azt mondták, hogy a szék akkor jó, ha egyszerű.

Azonban, ó, ne gondolja az olvasó, hogy ezeknek a józan eszük jött volna meg, és rendes széket akartak volna készíteni, bogok, kúpok és tüskék nélkül! Ó, dehogy! Számukra az egyszerűség azt jelentette, hogy lefűrészelték a székről a támlát. Volt, aki az ülőlapot szedte le róla, volt, aki a lábakat, mik szerintük csak "komplikáció" és "modorosság" voltak. Volt, aki azt mondta, hogy ez még mindig nem elég egyszerű, a tökéletes kipu csak a szék minden részének teljes elvetésével érhető el. Egy ilyen mester büszkén mutogatta szobáját, melyben semmi sem volt, és az álmélkodó jövevény kérdésére azt felelte:

- Fehér levegőben fehér szék.

E két csoport mégis megegyezett egy elvben, éspedig abban, hogy a szék önmagáért van, és aki azért csinál széket, hogy mint egy állat ráüljön, az bivak.

- A szék a székért - szokták mondani könnyedén.

Viszont általános tapasztalatom volt, hogy az egészen bolond elvek mögött még mindig több józanság van, mint a látszatra józanabbak mögött, amint azt az olvasó mindjárt tapasztalni fogja.

Volt ugyanis egy harmadik csoport, amelyik azt mondta, hogy a szék mégsem önmagáért van, hanem hogy kényelmesen rá lehessen ülni, tehát ne rakjunk bogozott zsinórokat az ülésre.

Ugyebár, milyen józanul hangzik? Most pedig kérem az olvasót, fogóddzék meg jól!

Ezek ugyanis, akik magukat szuperzsinóristáknak nevezték, ebből az egészen helyes premisszából arra a konklúzióra jutottak, hogy a bogot nem a zsinórra kell kötni, hanem a levegőre!

- Mert - mint mondták - a kipunak semmi köze a használati tárgyakhoz. Más a kipu, és más a szék, ezért a kiput teljesen függetleníteni kell a széktől, hogy a maga abszolút tisztaságában nyilatkozzék meg.

Ezek kiálltak a terekre, szemüket eksztázisban felfelé fordították, és kezükkel naphosszat olyan mozdulatokat végeztek, mintha bogokat kötnének. A tömeg pedig áhítattal nézte őket, sokan esküdtek, hogy látják a bogokat. Aki nem látta, azt maradi bivaknak nevezték, és erősítették, hogy ezek a bogok felülmúlnak minden eddigit. Voltak azonban néhányan, akik nevettek az egészen, nyegle és értelmetlen hókuszpókusznak nyilvánították, dekadenciával vádolták a szuperzsinóristákat, de nehogy az olvasó megint tévedésbe essen, sietek megjegyezni, hogy ezek viszont zsinórpártiak voltak, azt tartották, hogy a bog mégiscsak akkor jó, ha zsinórra kötik, és a széken az ülepünkbe mélyed.

Hasonló csalódás nemegyszer ért. Ilyen eset volt például az is, mikor egyszer egy kipu mester igen komoly hangon ezt mondta nekem:

- Akiket itt látsz a kipu körül handabandázni, mind őrült és szélhámos. A szék arra való, hogy ráüljenek, és akkor jó, ha kényelmes. Bogok és tüskék éppúgy nem valók rá, mint a levegőre.

A csodálkozástól megdermedtem. Mikor pedig megemlítette, hogy a behinek őt nézeteiért bivaknak nevezik, majdnem sírva borultam nyakába. Meleg társalgás fejlődött ki, együtt szidtuk az egész tébolydát, míg egyszer váratlanul azt nem mondta:

- Az a legkipubb, ami célszerű, mert a kipu maga a célszerűség.

Ekkor kezdett elfogni a disszonancia furcsa érzése. Szorongva kérdeztem:

- Ha tehát nincs a célszerűségtől független kipu, akkor mi szükség van egyáltalán a kipu nevére?

- Mert kipu van, és ez vele születik az emberrel.

- De ha az maga a célszerűség - vetettem ellene. - Mert ugyebár, mi értelme volna ennek: "az a legkutyább, ami eb?"

- Kipu van, és kell lennie - felelte makacsul. - Ajánlom, hogy olvass sokat, és meg fogod érteni, hogy erre szükség van, mert ez az emberi szellem legmagasabb rendű megnyilvánulása, ami az életet életté teszi. Kipu nélkül nem élhetnénk.

Kétszer is megkérdeztem, de kiderült, hogy kiput mondott. Nem vitaminokat, és nem fehérjét. Ezek, úgy látszik, szentül hitték, hogy kipu nélkül skorbutban vagy beriberiben pusztultak volna el!

Szavai hideg zuhanyként hatottak, és udvarias farvakarással sietve elbúcsúztam. Ő azonban nem vakart vissza, mert kijelentette, hogy az egész ketni hülyeség. Itt az ideje a tisztító forradalomnak, ami új, szabadabb ketnit ad a világnak, mikor az emberek nem vakarják eszelősök módjára egymás farát, hanem egészen röviden azt mondják: "józan ész, vaké!", és hüvelykujjukkal megdörzsölik homlokukat.

Ismét csak azok a rémes álmok jutottak eszembe, amikből fel akartam ébredni, de csak egy másik, még rémesebbe ébredtem át.

Ezek a boldogtalanok századok óta nem tesznek egyebet, mint a maguk álmodta lidércnyomással viaskodva ébrednek egyik álomból a másikba, egyik szenvedésből a másik szenvedésbe, amely csak külszínben különbözik az előzőtől, de az álom bilincseit sohasem tudják magukról lerázni. Holdkóros tévelygők, akik sohasem válhatnak emberré.

Mármost képzelje el az olvasó helyzetemet azok között, akik tehát maguk sem tudják azoknak a szavaknak az értelmét, amiket a levegőbe alkottak, miket ezerféleképpen értelmeznek, és amellett úgy beszélnek róluk, mintha létező valóságról volna szó. Ez a furcsa határozottság, ahogyan agyrémeikről beszélnek, az embert zavarba is hozza, mert olyan könnyedséggel és hévvel szónokolnak, hogy a józan ember azt hinné, beszélnek valamiről, és még ő szégyelli magát, hogy mindezt nem tudja, hebeg, és elhatározza, hogy tanulni fog. Nekem is az az érzésem volt eleinte, csak nagy sokára jöttem rá, hogy mindezeknek tényleg nincs értelme, és egy meg nem zavart eszű elemista sokkal, de sokkal többet tud, mint ezek, akik a kicsinált rögeszmék ismeretét a műveltség elengedhetetlen feltételének tartják.

Elképesztő, mit éreztem ilyen társaságban, ahol a kétszerkettőt egyszer ötnek, másszor háromnak, majd mindenféle szabályok szerint másnak és másnak mondják, csak éppen négynek nem. A szegény józan ész megpróbálja ezt követni, hogy ki ne közösítsék, de képtelen rá, mert ő csak egy szabályt ismer: a természetes igazságot, amit ujján kiszámíthat, de amit itt kimondani bűn. Azt azonban, hogy momentán minek kell mondani, sohasem tudhatja biztosan.

Az ilyen szerencsétlen örök bizonytalanságban érzi magát, mert bármiképpen erőlködik, a legfontosabbat nem tudja megtanulni: elfelejteni a számtant.

Többször kértem Zemökitől valami útbaigazításfélét, amiből legalább arra tudnék következtetni, hogyan kell érteni a kiput, miért van egyáltalán, és mire jó, mert ha szabályainak nem is, de létének bizonyára van magyarázata. Ő azonban kézlegyintéssel intézett el.

- A kipu ösztön, ami az emberrel vele születik. Aki ennek híjával született, az bivak, akinek úgyis hiába magyarázzák.

(Bár már egyszer megjegyeztem, újból ismétlem, hogy ez nem igaz. A behinkór nem öröklődő. Saját tapasztalatomból határozottan állíthatom, hogy négy-ötéves gyermekek, akiknek ösztönei, tehát hő-, éhség-, szomjúság- és egyéb érzetei teljesen épek voltak, semminemű vonzódást nem mutattak például a tüskés szék iránt. A bogok láttára semminemű reakciót nem árultak el, míg ugyanakkor a vajas kenyér után látható örömmel nyúltak, és hideg időben maguktól a fűtés mellé telepedtek. A gyermek a behinkórból csak az arra való hajlamosságot örökli, amely csak hosszas fertőzés után fejlődik kórrá, a skoróban és a behin társadalomban töltött évek alatt.)

A kipuról tehát csak annyit állapíthattam meg, hogy szabályait minden csoport más- és másképpen magyarázza, sőt, olyannal is beszéltem, aki azt mondta, hogy a kipu maga a behin. Meg kell azonban még azt a furcsaságot is említenem, hogy a kipuhoz sok olyan dolognak is köze van, aminek őszerintük sincs hozzá köze.

Ne tessék megütközni. Számoltam vele, hogy szavaim zavarossága az olvasót már saját elmém iránt is bizalmatlanná teszi. Hóbortjaiknak ez a faja azonban oly kuszált, hogy meghatározni is csak zavarosan lehet. A fentieket talán jobban meg tudom értetni egy példával.

Zemöki mesélte egy ízben, hogy drága pénzen vásárolt egy széket, amit kipunak talált, és rá is volt írva egy kipu mester neve. (Meg kell jegyeznem, hogy a behinek a székek elrontóit - mint azt az olvasó az előzőekből sejtheti is - nemcsak nem verték agyon, hanem még törték magukat, hogy az ő székeik is el legyenek rontva, és a "kipu mesterek" pusztításáért még fizettek is.)

Nos, Zemöki székéről később kiderült, hogy nem is az a kipu mester rontotta el, csak ráhamisították a nevét. Az eladót erre Zemöki elvitte a betik elé, aki súlyosan megbüntette, mert - csalt!

Nos, azt már tudtam, hogy a kipuról majdnem azt mondhatnánk, hogy mindenkinek más a nézete. De ugyebár Zemöki a széket előzőleg megnézte. Ha tehát legalább egyéni kipuérzetről beszélhetnénk, akkor feltétlenül tudnia kellett volna, hogy számára a szék kipusága megéri-e a pénzt. Mégsem azért háborodott fel, mert nem volt elég kipu, hanem mert más nevű behin csinálta!

Ekkor valószínűnek találtam tehát, hogy a név is hozzátartozik a kipuhoz. Kérdeztem is, hogyan kell a kipu nevének hangzania, és hogy milyen tüskerendszerhez milyen nevet kell felírni, hogy meg ne büntessék, de kinevetett, és bivaknak nevezett, úgyhogy ma sem tudom, hogy a névnek hangzása, betűsorrendje vagy szótagszáma befolyásolja-e a szék kipuságát.

Félek, hogy Nagy-Britannia művelt és józan olvasójának türelmét kissé mértéken túl veszem igénybe ennek a kórnak a leírásával, amely szerencsére Európától oly távol eső egzotikus földrészeken pusztít, hogy átterjedésétől honfitársaimnak mit sem kell tartaniok, mégis meg kell említenem záradékul, hogy a kipukór nemcsak a tárgyakat, hanem a beszédet is elrontotta.

Már egy ízben tettem is erről említést: ha ugyanis valaki a közlésre nem azokat a szavakat használta, miknek jelentése a közlendőknek megfelel, hanem zagyva halandzsát, aminek a tárgyhoz semmi köze, azt is kipunak nevezték.

Persze, az olvasó azt kérdi, hogy lehetett a behin beszédet, amely amúgy is agyrémek halmaza, még jobban elferdíteni.

Nos tehát, míg normális beszédjük úgy hangzott, mintha beszélnének valamiről, a kipu beszéd célja nem is az volt, hogy közöljön valamit.

Akik így beszéltek, azokat mufrukoknak hívták, és mondanom sem kell, hogy éppúgy nem verték agyon őket, mint a kipu mestereket, sőt, tiszteletnek örvendettek, sületlen halandzsájukat pedig kinyomatták, és pénzt is kaptak érte.

A papírra nyomott szóhalmazokat "lélegzetnek" nevezték, megkülönböztetésül a "normális" írásoktól. Hogy miért éppen lélegzetnek, azt mindjárt látni fogjuk.

Egyszer Zemöki és Zeremble egy ilyen mufruk "lélegzetét" olvasták, melyben az a nő mellét tejbe főzött árticsókához, mályvagyökérhez és lepkebilevekhez hasonlította, szóval mind olyanhoz, amihez a nő mellének semmi köze. Főleg ez utóbbi aratott sikert, mert legtávolabb volt nemcsak a nő mellétől, hanem a valóságtól is, tekintve, hogy a lepkének nincs bileve.

Az olvasó nem is képzeli, milyen komolyan tárgyaltak erről, törve fejüket, hogy melyikhez leghasonlóbb a nő melle. Végül szegény józan fejemmel segíteni akartam rajtuk, és azt mondtam:

- A nő melle talán egy másik nő melléhez a leghasonlóbb.

Egymásra néztek, majd harsogó röhejben törtek ki, mondván, hogy ennek semmi értelme, ez nem mond semmit, mert - tényleg így van.

Vagyis annak nincs értelme, ami a valóságot mondja!

- Akkor mért mondjátok azt, amiről magatok is meg vagytok győződve, hogy ellenkezik a valósággal?

- Mert így kipu.

Fogalmam sem volt róla, hogy lehet órákon át vitatkozni és törni valamin a fejöket, hogy a végén olyat süssenek ki, ami egyáltalán nem felelet a problémára. Ha ez kipu, akkor fogalmam sincs, mi szükség van egyáltalán a kipura. Meg is mondtam, hogy mindezt a józan ész marhaságnak minősíti.

- Ó, te bivak - mondták. - Ez lélegzet, ez nem az észnek szól, hanem a tüdőnek!

Mit felelhettem volna mást, mint hogy a tüdőnek csak oxigén szól, a szavakat az agyvélő sejtjei appercipiálják, de hiába hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomámra, még ők nevettek ki, újból bivaknak neveztek, majd kijelentették, hogy a tüdő rezdüléseihez nem értek, fogjam be a számat, és igyekezzem tanulni, mert olyan buta vagyok, mint egy tüdőtlen hin.

(Talán mondanom sem kell, hogy a hinek is tüdővel lélegzenek, éppen úgy, mint minden más ember. Őrültség élő embert tüdő nélkül feltételezni.)

Az ember tehát hajlandó volna elfogadni, hogy a kipu beszéd az, ami nem igaz, ami nem az észnek szól, hanem a tüdőnek. De ebben sem következetesek. Ugyanis a legcsodálatosabb, és az európai számára a legfantasztikusabb az, hogy ha valakinek sikerül egy irreális és értelmetlen szókapcsolatot kiagyalni, mégsem azt mondják rá, hogy ez kipu, mert nem igaz, mert nincs értelme, hanem így kiáltanak fel: "Milyen igazat mond!" Vagy: "Milyen mélyértelmű szavak!"

Megfoghatatlan!

Zemöki melegen ajánlotta, hogy ha tüdőmet fejleszteni akarom, tanulmányozzam az általuk olvasott mufruk lélegzeteit.

Érdekes, hogy ha egy józan igazságot kellett megtagadnom, mindig a könyvekhez utasítottak. Ennek okát meg kell magyaráznom.

Ugyanis a józan Nagy-Britanniában a könyv arra való, hogy ismereteinket gyarapítsuk általa és elménket csiszoljuk, míg a behineknél a könyv egészen különös célt szolgál, éspedig azt, hogy az elmét eltompítsa, és elhitesse az ellenkezőjét azon dolgoknak, amik az értelem számára könyv nélkül magától értetődő igazságok volnának. Az evés szégyellése, a kavicsteória, a böto és a bilevek tisztelete könyvek nélkül éppúgy nem vert volna gyökeret, mint a skoro nélkül.

Mindazonáltal magam is érdekkel kezdtem tanulmányozni ezt a mufrukot, és lassanként a következőkre jöttem rá:

Ez az ember, amikor még a hinek közt élt, orvosnak készült. Már húszéves korában feltűnt abnormitásaival. A villamos szigetelőszalagból csíkokat hasított és ragasztott ruhájának hátára, sőt a hajára is. Egy fésűnek minden harmadik fogát kitörte, a csonka fésűt egy marék gittbe szúrta, és az egészet egy cipőbe gyömöszölve az asztalára állította. Fürdőkádja felett a plafonról egy széles szájú, kék üveg lógott, mit a laboratóriumból hozott haza. (Nálunk ezt lopásnak neveznék, de a hinek szabad gazdaságában ezt a szót nem tudom használni.) Ebben az üvegben egy golyóscsapágy, egy szárított narancshéj és egy gyíkhulla volt.

Zsebkendőjét rendszeresen belemosta a levesestálba, a petróleumot pedig megitta.

Nálunk már ez is épp elég lett volna arra, hogy megkötözve sürgős gyógykezelésre szállítsák, de a hinek, akik az egyéni életbe csak a legkivételesebb esetekben avatkoznak, az ilyen "enyhe" tünetekre nem reagáltak, részben, mert a közre nem voltak károsak, részben pedig mert azt hitték, valami céljuk van.

Komolyan csak akkor vették a medikus rögeszméit, mikor baja már másokat is zavart munkájukban, és közveszélyessé vált.

Egy este ugyanis a tengerparton megállított egy nőt, és azt kezdte magyarázni, hogy a holdsugárban fehérje és vitamin van, amely az embereket jóllakatja és táplálja.

A nő meghallgatta, és azt felelte, hogy ő nem az élelmiszervizsgáló intézettől való, és tovább akart menni.

A mufruk azonban nem engedte.

- Ez nem az élelmiszervizsgálatra tartozik - mondta hevesen, és tovább magyarázta a sugárvitamint, sőt erősködött, hogy a holdsugár csak a nő együttes jelenlétével tartalmazza a tápláló anyagokat.

- Akkor jelentsd talán az optikai vagy radiológiai intézetnek - felelte a nő, és tovább akart indulni.

A mufruk azonban megragadta, hangosan bizonygatta, hogy ez igenis a nőre tartozik, és már arról beszélt, hogy a rezeda illata az embert a földről felemeli, és hogy a hold feljöttével a tárgyak megváltoztatják anyagi létüket.

A nő, aki meg volt győződve arról, hogy az emberi szónak alapja van, végül is megállt, a mufruk szavait lejegyezte, és maga jelentette az illető intézeteknek.

Ott hin alapossággal megvizsgálták a holdsugarat, de női test jelenlétében sem találtak benne vitamint. Egy embert precíziós mérlegen lemértek a milligramm ezredrészéig, majd rezedát állítottak mellé, de persze súlycsökkenést nem tudtak kimutatni. Ugyanígy meddő volt a tárgyak anyagi szerkezetére vonatkozó kutatás is.

Minthogy önmaga nem jelentkezett az intézetben, az eredményről értesítették az egyetem orvosi fakultását, ahol elővették, és arra kérték, fejtse ki tüzetesebben idevonatkozó tapasztalatait.

Ő válasz helyett arról beszélt, hogy az ember szerveinek összeműködése önálló léttel bír, ami voltaképpen egy szín, és ez az élet folyamán mindinkább sötétedik, a halál idejére pedig egészen fekete lesz. Hogy az emberi hangnak íze van: a csecsemőé gyengén savanykás, a férfié sós, a nőé gyengén narancsízű.

Mikor pedig arra kérték, hogy a tárgyról beszéljen, azt felelte:

- Mindvégig arról beszéltem.

Minthogy így a helyzet nem volt többé kétséges, megfogták és behozták a behintelepre, ahol állapota egyre súlyosbodott, és a behinek közt egyre nagyobb tiszteletnek örvendett.

Ennek írásait kellet tehát tanulmányoznom.

Könyvei részben a bötóval, részben a nők által elköltött szellemiséggel foglalkoztak.

A bötóról azt állította, hogy az egy illatfa, mely a tüdőbe bocsátja gyökereit, ágain a kona kúszik felfelé, felette a nap árnyéka zizeg, és lent fekete bolhák ugatnak.

Máshol azt állította, hogy a szervek összeműködése egy ív a születés és a halál között, melynek tetején a tüdő sóvárgása zenél, és nem egyéb, mint egy holdsarló, mely a nők által elköltött szellemiség szálain libeg, és alatta roppant tálban fekete tej háborog. (Így!)

Ez már kissé túlment türelmem határán. Mérgesen löktem a könyvet Zemöki elé, kérdezve, hogy mit szól hozzá. Ő elolvasta, és valóságos eksztázisba jött.

- Csodálatos! - kiáltott fel. - Milyen élesen látja az életet és a valóságot! "A nők által elköltött szellemiség szálain libeg!" Csodálatos!

Az ámulattól majdnem lefordult a székről.

Én is.

De még nem értem a mufruk történetének végére.

Egyszer ugyanis megjelent egy könyve ezzel a címmel: "Az ember élete", melynek mind formája, mind tartalma lényegesen eltért az előbbiektől. Többek között kijelentette benne, hogy az anyatej fehér, a hegyre mászó elfárad, és hogy az aggastyán erőtlen.

Zemöki és Zeremble sokszor elolvasták, és hosszan tanakodtak annak "értelmén". Órák hosszat találgatták, de bármint törték fejüket, nem tudtak határozott megállapodásra jutni. Végül is kijelentették, hogy a mufruk lélegzetei az utóbbi időben mind zavarosabbak lesznek.

Szerintem a lélegzetnek igen kézenfekvő értelme volt, amit közöltem is velük, de ők undorral leintettek.

Ugyanakkor azonban egy sereg fiatal behin is kijelentette, hogy ők igenis értik a mufrukot, aki pedig nem érti, az bivak, és elméje elaggott.

Régebbi tapasztalataim azonban óvatossá tettek, és nem mertem együttérzésemet hangoztatni. Sejtettem, hogy a józanul hangzó kijelentések mögött még bolondabb agyrémek húzódnak meg.

Ebben a feltevésemben nem is csalódtam. Ezek ugyanis mind mást és mást sejtettek az anyatejről, a hegyre mászásról és az aggastyánról szóló megállapítások mögött, de hogy mit, azt sohasem tudtam meg, és ők sem árulták el, csak titokzatosan jelentették ki, hogy ez a tüdőnek szól, és nem lehet szavakban közölni.

Ha például egy ilyen ifjú megpillantott egy tüskés széket, így kiáltott fel:

- Bizony, bizony, hegyre mászni nehéz!

Ha valaki ezek közül másképpen szaggatta meg ruháit, azt is így magyarázta:

- Hja, az anyatej fehér!

Hogy a dolgoknak mi az összefüggése, azt persze ne tőlem kérdezzék olvasóim. A behineknél nem kell a szavak között logikai kapocsnak lenni.

A dolog eddig is elég komikusnak hangzik. Hogy mért foglalkozom vele ennyit, annak oka csak most fog kiderülni.

Egyszer ugyanis Zemöki találkozott a mufrukkal, és megkérdezte tőle, hogy lélegzetének mi a helyes értelme.

És ekkor meglepő dolog történt.

A mufruknak ugyanis közben visszajött a rendes esze, amiről persze a behinek nem tudtak. A kérdésre így felelt:

- Az, ami benne van.

Zemöki egy pillanatig zavartan tátogott. Mint később nekem kijelentette, akkor még semmi rosszra nem gondolt, és az utóbbi szavak mögött is "értelmet" keresett, de aztán szégyenkezve mégis megkérdezte:

- Hogy értendő az például, hogy az anyatej fehér?

- Úgy, hogy tényleg fehér - mondta a mufruk -, mint ahogyan hegyre mászni is nehéz, és az aggastyán erőtlen. De mért kérdezed, hiszen azt mindenki tudja!

Zemökiben megállt a szusz, majd sietve elköszönt, és másnap az egészet elmondta Zeremblének.

A válaszon sokat törték a fejüket, de végül is arra a megállapításra jutottak, hogy itt már valami hiba van. Felkerekedtek tehát, elrohantak a fiatalokhoz, és elmondták nekik az esetet.

Azok éktelen zsivajjal fogadták a bejelentést, aljas rágalomnak minősítették a dolgot. Zemökiéket majdnem meglincselték, végül pedig megragadták őket, és elcipelték magához a mufrukhoz.

Itt aztán előadták a dolgot, kérve, hogy a mufruk maga mondjon ítéletet e sötét alakokról, és tegyen kinyilatkoztatást lélegzeteiről.

Ekkor történt a katasztrófa.

Ugyanis a szerencsétlen mufruk botor fővel megismételte állításait, és a hinek közt szerzett orvosi gyakorlatára hivatkozva próbálta bizonyítani, hogy az anyatej tényleg fehér és az aggastyán erőtlen!

A tömeg erre éktelen ordításban tört ki, a könyveit fejéhez vagdosták, az árát követelték vissza, és azt kiáltozták, hogy ha elvesztette az eszét, ne fogjon tollat a kezébe!

*

A logikus gondolatfűzés elvesztésének tisztelete bizonyos tekintetben emlékeztetett a sötét középkor egyik babonájára, mikor az epilepsziát tisztelték szent révületnek, és "morbus sacernek", szent betegségnek nevezték.

De mennyivel józanabb volt a behinekhez képest a középkori Európa is, amely minden babonája mellett is jól tudta, hogy az epilepszia betegség, és egy pillanatig sem szédült olyan mélyre, hogy benne a tiszta elme magasabb rendű megnyilvánulását bámulja.

Azt hiszem azonban, hogy ebből éppen elég ennyi, hiszen már a kipunak magába a leírásába is valósággal belekábultam. Most képzelje el az olvasó, aki a józan Európában mindezeket eddig hírből sem hallotta, mit jelentett nekem ezeket átélni!

Tizenharmadik fejezet

Pontos szabály arra, hogy mikor következetesek a behinek - Szerző furcsa tapasztalatai a négyszöggel és az égő házzal - A behinek humoristái, vagyis a fozofok és ezek mondásai - Mit neveznek a behinek alkotásnak? - A behinek bölcsei: a makruk és ezek szomorú sorsa - Szerző majdnem kiadja útijegyzeteit

Többször említettem, hogy a behinek gondolkodásmódján nem lehet elindulni. Természetükben csak egyetlen bizonyosság van, az, hogy semmit sem állítanak a valóság szerint, hanem ellenkezőleg.

Azonban egy ténynek nem egy, hanem legtöbb esetben igen sok ellenkezője van, és a szegény józan ész igazán nem tudhatja, hogy a sok valótlanság közül mit kell mondani. Mint már említettem, a józan ész csak annyit tud, hogy a fehéret nem szabad fehérnek mondani, de sohasem tudja, hogy melyik szín a kötelező.

Mégis van eset, mikor a behinek véleménye kiszámítható, éspedig olyan dolgokban, amelyeknek csak egy ellentétük van.

Hogy már ismert példát említsek, ilyen a szenvedés, amelynek egyetlen ellentéte a gyönyör. E tekintetben csaknem mindig biztosan következtethettem, és ha több időt töltöttem volna köztük, magamtól is rájöttem volna, hogy a tüskés szék gyönyört okoz, míg a párnázott fotőjben ülni szenvedés, vagy hogy ha egy kona fülét egy kemon lecsavarja, az gyönyör, de a szellemiség elfogyasztása szenvedés.

Hasonlóképpen feltétlenül összetartozó ellentét a komolyság és nevetés is, amiről épp ebben a fejezetben szándékszom néhány szót írni. És valóban, a behinek mindig éppen az egész komoly, értelmes dolgokon nevettek, viszont az olyan dolgokon, amiket ők neveztek mélynek és komolynak, a józan európai halálra kacagta volna magát.

Erre a törvényszerűségre egy szánalmas kalandom vezetett rá.

Egy ízben ugyanis az udvaron sétálva egy rémülten szaladó emberre lettem figyelmes. Egyenesen felém rohant és kiabálta:

- Segítség! Nyakunkon a veszély!

Magam is megijedtem, azt hittem, láva ömlik a domboldalról, vagy elönt bennünket az árvíz.

- Mi az? Mi történt? - kérdeztem izgatottan.

- Ott... ott... - lihegte - a sarkon túl... egy gaz merénylő... egy átkozott gyújtogató...

- Mi az, mit csinált? - faggattam sürgetve.

- Krétával...

- Krétával?

- Igen... átlót húzott a négyszögbe!

Mondhatom, rég nem kacagtam olyan jót, mint akkor.

- Lamik! - mondta mély megvetéssel, és továbbrohant.

De nem telt bele egy perc, és egész sereg vérben forgó szemű behin rohant vele együtt visszafelé, és árkon-bokron át kergették a boldogtalant, aki meggyalázta a négyszöget.

Egy másik alkalommal viszont munkám után az udvar legvégében sétálgattam, és egy magános ház eresze alól füstöt láttam kiszivárogni. Lent a fal mellett egy csomóban elégett csóva maradékai parázslottak. A ház tehát nyilván nem magától gyulladt ki.

Láttam, hogy gyors segítségre van szükség, mielőtt a parazsat elvinné a szél a behinek gyúlékony tákolmányaira. Futni kezdtem és kiabáltam:

- Segítség! Tűzveszély!

Gondoltam, hogy ha egy semmiség akkora tömegeket mozgat meg, akkor egy valóságos veszély, méghozzá tűzvész, ezreket fog talpra állítani.

Csakugyan, egész csapat kona rohant felém.

- Mi az? Mi történt? - kiabálták.

- Ott... ott... - lihegtem - valami gyújtogató.

- Mit csinált? - kérdezték felháborodva.

- Egy házat meggyújtott.

E pillanatban hatalmas lángnyelv csapott fel.

- Ott... - mondtam - ég egy ház.

- De miért van veszély? - kérdezgették.

- Hát, ha egy ház ég, az nem elég veszély?

Odanéztek.

- Ott egy kona lakása van, az pedig nem éghet - mondották -, mert a konánál rend van, te pedig ne bolondozz, mert megjárhatod.

Persze, a ház porrá égett.

Történetem azonban nem záródik le ezzel az esettel.

Később ugyanis botránkozva említettem Zemökinek, aki azonban felháborodás helyett kinevetett, és azt mondta, hogy viselkedésem komikus lehetett ugyan, de máskor jó lesz vaklármával nem zavarnom a kona nyugalmát.

- Vaklárma? - kérdeztem tágra nyílt szemmel. - Miért vaklárma, ha csakugyan ég a ház?

- A konán belül a ház sohasem éghet, mert nálunk a házak vasból vannak, és sziklára épültek.

Nem értettem, hogy mondhat ilyet éppen egy behin, akinek leginkább módjában van látni, milyen nyomorúságos viskókat építenek deszkából és sárból, valóságos tűzfészkeket. Mikor azonban megjegyeztem, hogy ott voltam a tűznél, saját szememmel láttam a zsúpfödelet és a tüzet, már szigorúan megintett, hogy ilyet nem szabad mondani, mert ez gyújtogatás, és figyelmeztetett egy törvényszakaszra, amely a gyújtogatót szigorúan bünteti.

Teljesen el voltam képedve, de beláttam, hogy minden további vita meddő. Tudomásul vettem, hogy az a gyújtogató, aki tüzet kiált, mikor csakugyan az van.

Ezzel azonban világosság gyúlt agyamban, és rájöttem a már előrebocsátott tételre. Ugyanis a gyújtogató és tűzoltó egymásnak egyetlen és kizárólagos ellentéte, ez esetben tehát a behin észjárás kiszámítható.

Hirtelen azt kérdeztem Zemökitől, hogy van-e olyan könyv, amelyik a behinek gondolkodásmódját tárgyalja.

Annak arca felragyogott, megdicsért, hogy végre érdeklődést tanúsítok a józan gondolkodás iránt, és ajánlotta, hogy olvassam el néhány jelesebb fozof munkáit, amelyekből igen komoly és rendkívül fontos dolgokat fogok megtanulni.

Ezek után a fozofok munkái csakugyan érdekelni kezdtek. Előre sejtettem ugyan, hogy hajmeresztő sületlenségeknek nézek elébe, de úgy gondoltam, hogy csak a behinkór szimptómáinak teljességével tudok komoly szolgálatot tenni a tudománynak, tehát nekivágtam tanulmányozni a fozofok írásait.

Nyugodtan állíthatom, hogy nem bántam meg. Ha Európa összes humoristái összeállanának, nem tudnának olyan mulatságos sületlenségeket kitalálni, mint ezek.

Az első könyv, amit kezembe vettem, igen régi írás volt, de íróját ma is nagyra becsülik, mert - mint mondják - ő vetette meg a józan gondolkodás alapjait.

A könyv azt állította, hogy a behint agyveleje emeli az állat fölé, amely nyugodtan bekapja a legyet, anélkül hogy megfejtené, hány lába van, míg a behint a rendszeres gondolkodás erre is rávezeti.

Módszerét abszolút sarkalatnak nevezte, és csalhatatlannak hirdette, olyannak, amellyel az ember minden olyan problémát megfejt, amit véges érzékszerveivel sohasem ismerne meg.

Például a légy lábainak számát így lehet meghatározni:

1. lépés: A légy állat.
2. lépés: Az állat mozog.
3. lépés: A mozgáshoz láb kell.
4. lépés: A láb azért van, hogy a légy fel ne boruljon.
5. lépés: A légy nem borul fel.
6. lépés: Hogy egy test fel ne boruljon, ahhoz három szilárd pont kell.
7. lépés: Tehát a légynek három lába van.

Mikor ezt elolvastam, megjegyeztem Zemökinek, hogy a légy lábainak számát úgy is meg lehetne tudni, hogy megfogunk egy legyet, és megszámoljuk a lábait.

Zemöki nevetett indítványomon, bivaknak nevezett, majd hozzátette:

- Ilyet mások is mondtak, de azoknak fogalmuk sincs a fozofológiáról, és igen közönséges emberek, amit az is bizonyít, hogy eredményeik egészen tévesek voltak. Majdnem kivétel nélkül azt állították, hogy a légynek hat lába van, ami, mint láttad, teljes ellentétben van a józan ész által lehozott tudományos eredménnyel.

Ezután egy másik fozofnak, bizonyos Zum nevűnek a könyvét olvastam. Ennek alaptétele így hangzik:

"A behinnek nincs esze."

A művelt olvasó persze hajlandó volna arra a következtetésre, hogy ennek a behinnek kivételesen mégis volt esze. Ezért sietek közölni Zum eredeti elmefuttatásait. Ő ugyanis így magyarázza tételét:

- Mikor a behin megszületik, semmit sem ismer a világból. Csak mikor meglátta az első szekrényt vagy kutyát, akkor tudja meg, hogy ezek léteznek. Ujját előbb meg kell égetnie, hogy ne nyúljon a tűzbe. Az egész elme tehát nem más, mint a külvilágról gyűjtött emlékek tömege, és semmi sem keletkezik magából a behinből. Nyilvánvaló tehát, hogy a behinnek nincs esze.

Zemöki egy másik fozofot, Zantimot ajánlotta leginkább, mint aki a tiszta észt leginkább ismerte. Ez viszont azt állította, hogy a behinnek csakis esze van, de se keze, se lába, se feje nincs. Sőt, továbbhaladva, felállította tételét amely így hangzik:

"Semmi sincs, ami van, és csak az van, ami nincs."

Kérnem kell az olvasót, ne fárassza ki előre nevetőizmait, mert még hátravan a bizonyítás.

- Érzékszerveink - mondja Zantim - csalókák, márpedig mi csak ezeken keresztül ismerjük a külvilágot. Így azonban nem tudjuk, hogy a jég meleg-e vagy hideg, mert bár kezünkkel hidegnek érezzük, lehet hogy valójában meleg, csak mi nevezzük el ezt az érzést hidegnek. Éppígy sohasem fogjuk megismerni a bolhát - amit Zantim tudományosság okáért dingasznak nevezett -, amiről nem tudjuk, csíp-e vagy simogat, mert ő csíp minket, és nem mi őt. Márpedig mi a csípést érzékszerveinkkel érezzük, amelyek csalókák. A csípést (mit röviden kategorialattributimperativusnak nevezett) csak a bolha érzi valójában (azaz posteriopriorice), mert ő nem a csípést érzi, hanem csíp.

De - folytatja Zantim - a bolha a térben van, a csípés pedig az időben történik. Eszerint a tér és idő csak fogalmak, amire képzeletünknek van szüksége azért, hogy elhelyezzük benne a dingaszt és a csípést, de önmagában sem a tér, sem az idő nem létezik.

Minthogy pedig minden, ami van, a térben és időben van, ebből nyilvánvaló, hogy ha ezek nem léteznek, úgy semmi sincs, ami van, csak a képzelet van, ami azonban sem a térben, sem az időben nincs, tehát nincs.

De mindezzel nem elégedett meg. Azt a következtetést is levonta, hogy anebák is vannak, mert nincsenek, és hogy a népet el kell nyomni, hogy szabadon élhessen.

Azt hiszem, az olvasó el sem képzeli, hogy a tébolynak ilyen fokú termékeit a behinek értékelték, hiszen meg sem érthették.

Nos, a behinek éppen azért értékelték, mert nem értették. Ezt mondták:

- Ebben van az igazi mélység. Zantim oly mély elme, hogy eddig a legokosabbak sem tudták megérteni.

Sőt, azért is nagyra becsülték, mert mindent ki tudtak belőle magyarázni. Egyesek például azt állították, hogy a tér és idő létezik, és hogy Zantim épp ezt akarta mondani hiszen saját szavai szerint a tér és idő nincs. De minthogy nincs, tehát lennie kell, mert csak az létezik, ami nincs. Persze ellenfelei belekapaszkodtak a létezésbe, és azt mondták, hogy tér és idő létezik ugyan, de nincs, mert - szerintük - a kettő között lényeges különbség van.

De minek fájdítsuk fejünket ezzel? Elég az hozzá, hogy Zantim óta századok teltek el, és azóta a behinek ezerféle mániákusai mind Zantimot vagdossák egymás fejéhez.

És mindezt a zagyvalékot persze csak én adom elő ilyen egyszerű és világos alakban.

Kérnem kell az olvasót, ezt ne vegye gúnynak, mert az eredeti szöveghez képest igenis hasonlíthatatlanul értelmesebb és világosabb alakban közöltem. Az eredeti szöveg legjellegzetesebb tulajdonsága ugyanis az, hogy a lehető legegyszerűbb dolgokat is, mint érzékelés, gondolkodás vagy akár bolha, bontófésű vagy törlőruha, nehéz munkával kiagyalt és nyakatekert szavak mögé homályosította, hogy fozofabb legyen.

És voltak emberek, akik egy életet tudtak ezzel eltölteni anélkül, hogy egyetlen gombostűt alkottak volna, vagy egy tyúkólat raktak volna össze. Ezek után már csak természetes, hogy a behinek így nyilatkoztak róluk:

- Zum egy óriási alkotó zseni!

Vagy:

- Zantim nagy építő szellem volt!

De sajnos, még erre sem mondhatom, hogy a behinek teljesen egyöntetűen reagáltak volna rá.

Egy ízben ugyanis találkoztam a már említett prokóval, aki a gyermeksatnyító intézetben foglalkozott a gyermekbutítással. Biztos voltam benne, hogy ez a szörnyű lény, akiben éppen hivatásánál fogva a behinek minden sötétségének sűrített formában kellett egyesülni, nagy tisztelettel fog nyilatkozni a fozofokról.

Annál nagyobb volt meglepetésem, mikor ilyen irányú kérdésemre így nyilatkozott:

- Zantim egy ostoba betűrágó, az összes fozofokkal egyetemben. Épeszű ember nevet azokon az ostobaságokon, amiket összefirkált.

Csodálattal bámultam rá, meg kellett vallanom, hogy nézetét teljes mértékben osztom, csak arra kértem, okolja meg.

- A való életet - mondta - nem lehet íróasztal mellett kitalálni. Ha betik volnék, ezeket a naplopó szélhámosokat mindet befognám valami hasznos munkára.

Némi gyanakvással megkérdeztem, mi a véleménye a való életről és a hasznos munkáról. Óvatosságom nem volt hiábavaló, mert így folytatta:

- Ezek a poros fülű semmittevők nem látják, hogy nyakunkon van a kemon veszedelem, és ha késeinket nem köszörüljük állandóan, a négyszög sorsa megpecsételődik. A való élet tehát azt követeli, hogy a négyszög védelmében minden erőnket egyesítsük és fejlesszük. A fozofok azonban elpuhítják az ifjúságot, és elvonják figyelmüket a kés üdvétől.

Tehát, ha egy behin a másik behin ostobaságát kritizálja, ez csak azért van, mert még nagyobb ostobaságot akar mondani.

Ezek után persze azt lehetne hinni, hogy a behinek "kultúréletét" kizárólag a fozofok csepűrágása jelentette, és sohasem voltak bölcseik.

Furcsa, de azt kell mondanom, hogy voltak. De milyen szánalmas sors várt ezekre!

Azt ugyanis már tudja az olvasó, hogy ha valaki egészen értelmes dolgokat hirdetne, az ilyet agyonvernék. Éppen ezért csak kevés úszta meg szárazon.

De mégis, hogyan? - kérdezheti az olvasó. - Ha a behineknek voltak bölcseik, ezek már nem lehettek behinek.

Meg kell tehát magyaráznom, hogy igenis, voltak köztük majdnem teljesen épeszű emberek, akiket két osztályba soroztak: egyik fajtát makrunak nevezték, és nevettek rajtuk, a másikat lamiknak nevezték, és agyonverték vagy megégették. (Ezek további sorsára még visszatérek.)

A bölcs úgy lesz makru, hogy egyszer egy okos szavát félreértik, kinevetik, és ettől kezdve jóformán szabadon nyilvánítja véleményét.

A bölcsek egy része, megismerve a behineknek ezt a tulajdonságát, tudatosan menekült a makrusághoz. Ruhájukat nem hasogatták meg kipu módra, hanem egészen rendes, ép ruhában jártak, ami már maga is nevetést keltett. Futóbolond gyanánt kezelték őket, és akármit mondtak, nevetségbe fúlt.

A makruk még tovább is mentek. Ha valami különösen értelmes és veszélyes dolgot akartak mondani, fejükre csörgősipkát tettek, és ujjukat a szájukba vették. A behinek pedig nagy derültséggel hallgatták őket, szavaikat sokan feljegyezték és odaadták a dajkának, hogy a síró gyereket felvidítsa velük.

A makruk sorsa tehát csak annyival volt jobb a lamikokénál, hogy gyalázatos halál helyett gyalázatos élet volt osztályrészük. A behinek kedélyesen hátba vágták őket, kérve, hogy mondjanak valami hülyeséget. Ha pedig azok azt felelték: "fordulj a betikekhez", már elég volt, hogy nevetőgörcsöt kapjanak, és megint hátba vágják a makrukat.

Egy ilyen híres makru, bizonyos Zolter nevű, bejutott egy rettenetes fülbetik házába is. A fülbetik egyike volt a behin telep legszörnyűbb csapásainak, aki pribékjeivel végigrabolta és pusztította a boldogtalanokat. Éhínség és dögvész uralkodott. Nem kell csodálkozni, hogy a behin történelem "az Építő és Kenyéradó Nagy Gyógyító" gyanánt ismeri.

Ez a szörny mégis házába fogadta az említett makrut, aki - egykorú feljegyzések szerint - igen jól szórakoztatta gazdáját. Egy ízben megpillantva a fülbetiket, hangos vaké-vakét kiáltott, de lába helyett a zsebéhez kapott. Mikor a fülbetik megkérdezte, miért teszi, így felelt:

- Ilyen zsebmetsző haramia közelében meg kell fognom a tárcámat.

A fülbetik olyan jóízűt nevetett, hogy csak úgy táncoltak a bilevei.

Elnevezte a fülbetiket útonálló zsiványnak, apagyilkosnak, liliomtiprónak és hasfelmetsző őrültnek, remélve, hogy a sok nevetés közt egyszer valami csak felébreszti benne a gondolkodást, de hiába. A fülbetik pedig elnevezte őt a mulattatás istenének, mindenhova magával vitte, és nevetett rajta reggeltől estig, de - a makru szerencséjére és tragikumára - sohasem értette meg.

Egyesek nyíltan megírták a behin élet ostoba és hitvány voltát, de a konák azt hitték, hogy mindez a kemonokra értendő, a kemonok pedig a konákra gondolták. És bár mindaz a hitványság, amit a makruk megírtak, önmaguk közt is ugyanúgy pusztított, mint a másik behánál, sohasem gondoltak rá, hogy saját életükre is vonatkozhat. Ha egy ilyen azt mondta: "a betikek aljas gonosztevők", így szóltak: "jól megmondta a kemonnak."

Egy Zift nevű makru leplezetlenül leírta az egész behin telep minden szennyét és borzalmát. Ennek könyvéből ma a skoróban a gyermekeknek magyarázzák, hogy kell jóízű bolondságokat írni.

Egy Zadács nevű bölcs azt írta, hogy a behin élet mindig vigasztalan szenvedés marad, és remélni sem lehet, hogy ez az átkozott faj valaha is enyhíteni fogja maga okozta gyötrelmeit. Ezt a bölcset elnevezték a "Nagy Vigasztalónak", mert mint mondták, "küzdelemre és bizalomra intett bennünket egy jobb jövőben".

Tulajdonképpen Zift könyvének olvasása ébresztett azon kötelességem tudatára, hogy hazámba visszatérve nekem is közre kell bocsátanom Kazohiniában szerzett tapasztalataimat, amivel jó szolgálatot teszek a tudománynak és a nagyközönségnek egyaránt.

Megkezdtem tehát útijegyzeteim összeállítását. Zemöki révén sikerült kölcsön szereznem egy írógépet. A dolog természeténél fogva szándékom szigorú titok volt, azt mondtam neki, hogy egy hosszabb dolgozatban akarom leleplezni a kemon gyalázatosságait.

Így az írógépet meg is kaptam, amelyen azonban természetesen csak behin betűk voltak, és hazámba való visszatérésem után szándékoztam angolra áttenni a szöveget.

Nekikezdtem tehát munkámnak. Leírtam a hinek bölcs és nyugodt tökéletességét, ami akkor abban a kótyagos környezetben még tisztábbnak és fenségesebbnek tűnt fel előttem, mint így utólag, a művelt Európából szemlélve. Aztán áttértem a behinekre. Megírtam a betikek szemforgató népsanyargatását, Zemöki hóbortjait, a behák céltalan marakodását az anebák körül, a gyermeksatnyítást és mindazt a gyötrelmes önkínzást, amivel életüket elviselhetetlenné teszik.

Zemöki persze többször érdeklődött munkám iránt, amit azzal hárítottam el, hogy még nagyon kezdetleges állapotban van, de elhatároztam, hogy a forma kedvéért majd írok neki néhány oldalnyi sületlenséget a kemon gyalázatosságáról.

Sajnos, ezt a végére hagytam, és így történhetett meg, hogy munkám nem maradt titokban.

Ugyanis az emlékezetes verekedés óta ajtómról a zár letört, a kopogtatást pedig nem ismerik. Egy ízben Zemöki hangos pricc-pruccal éppen legnagyobb munkálkodásom közben rontott be.

Igyekeztem az iratokat gyorsan eltüntetni, de ezzel csak annál inkább felhívtam rá figyelmét. Hiába tiltakoztam, kikapta kezemből, és olvasni kezdte. Mondtam ugyan, hogy ez még mind nyers vázlat, ami teljes átdolgozásra szorul, és hogy nem szeretem, ha munkámat ilyen állapotban olvassák, azt felelte, hogy annál inkább el kell olvasnia, mert nekem és az anebáknak tartozik azzal, hogy az átdolgozásban segítségemre legyen.

Zemöki tehát nekiült az olvasásnak, én pedig megadtam magam sorsomnak, és el voltam készülve, hogy elevenen megégetnek.

Persze mindjárt az elején megkérdezte, hogy miért kezdem a hinekkel.

Újra azt feleltem neki, hogy mindez, amit itt lát, csak bevezetés, hogy jobban megértsük a kemon gyalázatosságait, amiket csak a végén fogok megírni.

Zemöki komoran olvasta tovább a hinek derűs és nyugodt életéről szóló részt. Többször nehéz sóhaj szakadt fel kebléből, a végén pedig elismeréssel állapította meg, hogy a hinek vigasztalan világának gyötrelmeit még nem írták le ilyen megrázó színekkel.

Ezzel áttért a behinekre, nekem pedig fogaim vacogtak, és szegény családomra gondoltam. Mondom, mindenre elkészültem, csak arra nem, ami bekövetkezett.

Azt rögtön megállapította, hogy nemcsak a kemonok, hanem főként a konák szerepelnek benne, amire már válaszolni sem tudtam, csak lesütöttem szememet.

Amint pedig tovább olvasta, arca mindinkább felderült. Később az oldalakat egyszerűen végignevette.

Eleinte azt hittem, nem érti, de kiderült, hogy mindenre kitűnően ráismert. Az olvasást többször félbeszakítva fejtette ki, hogy milyen nagyszerűen mondom meg véleményemet a sok szörnyűségről.

Végül felállt, hosszú léptekkel mérte végig a szobát, majd hozzám lépve, eksztázisban kezdte faromat vakarni.

- Nagyszerűen megmondtad nekik! - kiáltotta. - Ezt a könyvet ki kell adni.

Egy hang se jött ki a torkomon. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Zemöki pedig tovább rohant fel-alá, és nem fogyott ki a dicséretből. Egyszer megállt, és felém, fordulva hirtelen azt kérdezte:

- Szerepel benne az én nevem is. Elárulnád, kit akarsz ezzel a névvel ábrázolni?

Először azt hittem, személyes sérelméért akar kérdőre vonni. Hiszen mindazt a bárgyúságot, ami az ő neve alatt szerepelt, ő maga mondta, hirdette, cselekedte! De olyan barátságosan és érdeklődve kérdezett, hogy meg kellett győződnöm ártatlanságáról. Csakugyan nem ismert magára!

A fordulat, minden fantasztikuma mellett, annyiban volt vigasztaló rám nézve, hogy Zemöki haragját sikerült elkerülnöm. Zavaromban csak annyit tudtam mondani, hogy az ő neve természetesen szimbólum, de nem árulhatom el, ki rejlik mögötte.

Erre találgatni kezdte, hogy ki lehet. Gyanakodott egy beratnura, majd egy ismerős betikre gondolt.

- Mindegy - zárta be a töprengést -, a könyv jó, és ki kell adni!

Erre már megjött a hangom.

- De a betik! - mondtam. - Mit szól hozzá a betikem!

- Semmit. Mulatni fog rajta.

- De az Isten szerelmére, nem olvastad, mit írtam róla? Tepsitalpú maskarának neveztem, népbolondító zsebmetszőnek, korlátolt majomnak, akinek csak azért vakéznak mert félnek tőle.

- Na látod! - felelte. - Te magad is tudod, milyen korlátolt majom. Hogy képzeled, hogy magára ismerne? Azt fogja hinni, valamelyik kemon betikről van szó, vagy hogy mindez az átmeneti vagy félnyers kor leírása. Ha mégis megkérdezné tőled, te is ezt fogod neki mondani, és kész.

Még sokáig lelkesedett, örömét fejezte ki, hogy így szemébe vágom ennek a kótyagos társaságnak minden hülyeségét.

- És az is nagyszerű - mondta -, ahogyan megvédted az anebát egyes szemfényvesztő farizeusok ellenében. Igen helyesen mondtad ki, hogy ezek csak az üzletért maszlagolják a népet. Sok ilyen könyv kellene, hogy helyreállítsuk a sárga kavics és a négyszög tiszta kultuszát, kimentve azokat a sárból, ahová ezek tiporták!

Beszélt még a kipu megvédése körüli érdemeimről is, amelyek persze szintén abban nyilatkoztak, hogy rámutattam a kóklerek handabandáira, és bátor kiállást tanúsítottam a szék klasszikus tüskéi mellett.

- Bizony - mondta -, sok ilyen harcos kiállásra volna szükségünk, hogy megtisztítsuk az anebákat a szennytől, és segítsünk érvényre juttatni a konában azt a sok szunnyadó értéket, ami most elnyomva sínylődik a szélhámosok tülekedésében.

Azt hiszem, a behinek közt ez volt a legnagyobb meglepetésem. Egy szót sem értettem az egészből.

Végre felállt és elbúcsúzott, mondván, hogy siet egy ruhaszaggató mesterhez, mert holnap egy betik jubileumára megy, ahol ő lesz az ünnepi szónok, és ehhez kell ruháját kipusítani. Kért még tőlem néhány sárga kavicsot, hogy a betiknél legyen mit a hóna alá szorítani, és lelkendezve elrohant.

- A könyvet pedig ki kell adni - mondta az ajtóból. - Meglátod, az a korlátolt majom hogy fog rajta röhögni, mi meg őrajta!

Az ajánlat csábító volt, de némi gondolkodás után arra jöttem rá, hogy éppen ezért nincs értelme kiadni. Hogy is volna képzelhető, hogy olvasása akár egy jottányival is okosabbá tegye őket vagy fikarcnyival is elviselhetőbbé tegye életüket ekkora értetlenség mellett. Kiadjam jobb sorsra érdemes útleírásomat, hogy futóbolondok bárgyú röhögésének tárgya legyen?

Arról viszont, hogy mi lett volna a sorsom, ha megértik, jobb nem beszélni.

Épp ezért inkább megmaradtam eredeti szándékom mellett, hogy könyvemet hazahozom a művelt Nagy-Britanniába, ahol a nagyközönség, hazám fennkölt vezető férfiaival együtt bizonyára jót fog mulatni Zemöki és a betik határtalan korlátoltságán.

Így sikerült elkerülnöm, hogy makru legyen belőlem, és köznevetség tárgyává váljak.

Tizennegyedik fejezet

Szerző megmagyarázza a koncs és a namuk furcsaságait - A sárgafülűek és kékfülűek hóbortja, ami szerzőt is magával rántja - A Liftmester és a Gombócmester tragikus sorsa - A namuk zavaros beszéde a koncson - Szerző naiv kísérlete balul végződik, de mégis szerencsésen hagyja el a koncsot - Szerző hiába próbálja megérteni a tapasztalt furcsaságokat

Előre is bocsánatot kell kérnem a nem orvos laikustól, hogy a kipuról írt fejezetnek számára önmagában is fejfájdítóan terhes hóbortjait még egy behin ostobaság leírásával tetézem. Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy az ott részletesen leírt mufrukoknak az emberi beszéd elrontásában való tevékenységét nem ismernénk fel a maga teljében, ha elhallgatnám egy kalandomat, melyet a koncs alatt kellett elszenvednem, ahol akaratomon kívül engem is namuknak néztek, márpedig tapasztalatom szerint a namuk és mufruk igen közel eső fogalmak.

Koncsnak azt nevezik, ha több ember összejön egy helyen, és összevissza kiabálnak. Ezért talán összejövetelnek vagy gyűlésnek lehetne fordítani, de persze a mi összejöveteleinktől alapjában különböznek.

Hazámban is szokásos, hogy a tisztes polgárok egyesületekbe tömörülve alkalomadtán összejönnek, hogy tapasztalataik kölcsönös kicserélésével ismereteiket bővítsék. Ugyancsak összejöveteleknek nevezhetjük bölcs törvényhozóink üléseit is, ahol legjelesebb szónokaink megkapó beszédekben ismertetik a hallgatósággal, hogyan lehetne a béke és keresztény civilizáció biztosítására szembeszállni azokkal a veszélyekkel, melyek ezeket egyes külországok ármánya, illetve az ellenpárt részéről fenyegetik.

Mindezen összejövetelek alapja magától értetődően a józan elme, amely nélkül szónokaink áldozatos fáradozásainak, nemde, nem is volna értelme.

De hogyan fordíthatnám le hazám nyelvére a koncsot, melynek egyedüli célja az esetleg még fennálló emberi józanságnak értelmetlen szóhalmazokkal való kioltása?

Ezek után talán felesleges is megemlítenem, hogy namuknak nevezték azt, aki az ilyen koncson vagy saját sületlenségeit, vagy egy namuk papírra vetett szóhalmazát hadarta el.

Említettem már azt is, hogy a koncson mindenki egyszerre kiabál, azonban sem a namuk szavainak, sem a kórusnak (hallgatóságnak igazán nem nevezhetem) nincs értelme. Helyesebben szólva, a szavaknak maguknak lehet értelmük, de ezt csak a naiv külső szemlélő vélheti, mert ők egyáltalán nem értik egymást.

Ha ugyanis egy ember egy behinnel beszél, és teszem fel azt mondja neki: "süt a nap", azt még megérti. Ha azonban ugyanezt a koncson mondja neki, el kell készülnie rá, hogy kést ránt, és azt feleli: "igen, le kell szúrni!"

Leírásom már talán kissé zavarosnak tűnik fel, de elképzelhető, mily nehéz egy olyan rendszer leírása, amelynek leglényegesebb vonása a rendszertelenség. Feladatomat talán azon matematikuséhoz hasonlíthatnám, aki egy gyermekkéz rajzolta szabálytalan görbe vonalat analitikai egyenletekkel akarna ábrázolni.

Egy szabályt azonban mindenesetre leszögezhetek: a koncson sohasem az értelem, hanem mindig a butaság összegeződik. Furcsa, de úgy van, hogy a behinek értelme a jelenlevők létszámával fordítottan arányos.

Hogy az olvasó az elkövetkezendőket jól megértse, meg kell említenem az előzményeket.

Egy ízben azt vettem észre, hogy egyesek fülük cimpáját kékre festik, és ha egymást megpillantják, mutatóujjukkal megdörzsölik az állukat.

A sok behin hóbort közt ez eleinte fel sem tűnt, de a kékfülűek mindinkább szaporodtak, sőt később sárgafülűeket is láttam, akik viszont gyűrűsujjukkal dörzsölték homlokukat.

Lassanként az a sejtelmem támadt, hogy ez is a kipuhoz tartozik, és ha nem maszatolom be fülemet, úgy járok, mint ruhámmal, amit a betik parancsára végül is össze kellett hasogatnom.

Beszéltem hát a dologról Zemökivel, és megkérdeztem, nem volna-e tanácsos a fülemet kékre festeni.

- Ó, te szerencsétlen - fortyant fel -, elment az eszed? Ilyet csak megkótyagosodott bolondok tesznek!

Egy pillanatig majdnem arra gondoltam, hogy a behinkór gyógyítható, de hozzászoktam, hogy ilyen illúziókban sohasem szabad magamat ringatnom. Mindenesetre úgy határoztam, hogy egyelőre tisztán hagyom a fülemet.

Pár nap múlva azonban legnagyobb meglepetésemre Zemökit magát is sárga füllel kellett meglátnom, és közeledtemre nagy igyekezettel dörzsölgette homlokát gyűrűsujjával.

A jelenség mély szánalommal töltött el, és gyengéden hogyléte felől érdeklődtem, ő azonban kérdéssel felelt:

- Hogyan, hát te még nem festetted sárgára a füledet?

- Hiszen te mondtad, hogy ne fessem be! - mondtam csillapítólag.

- Ó, te szegény bivak! - nevetett. - Te már elfelejtetted, hogy kékre akartad festeni a füledet, holott a kékek mind aljas gonosztevők. Igaz kona, akinek van érzéke az anebák iránt, sárgára festi a fülét.

Mit felelhettem volna? Igyekeztem megnyugtatni, hogy majd gondolkozom a dolgon, és mihelyt sárga festékhez jutok, be fogom festeni, majd sietve pricc-pruccot mondtam, és az elkövetkező napokban lehetőleg kerültem társaságát.

Egy napon, munkám végeztével, betikemmel együtt hazatértünk hivatali helyiségébe. A sárga kavicsos dobozt (miután betikem háromszor hozzáértette rézkockáját) elhelyeztem a polcon, majd együtt felmentünk az emeletre, és aztán lejöttünk. Ez alatt egy tüskés széket kellett utána cipelnem, aminek céljáról ugyan fogalmam sem volt, de ettől kezdve munka után mindennap meg kellett tennem, én pedig nem érdeklődtem az oka iránt, örülve, hogy egy sületlenséggel kevesebb zavarja elmémet.

Egyszer, mikor a tüskés széket letettem, és éppen hangos vaké-vakéval távozni készültem, a betik utánam szólt:

- Holnap nagy megtiszteltetésben lesz részed.

Persze már a szóra is libabőrös lett a hátam. Csak akadozva tudtam örömömet hangoztatni és jövőm iránt érdeklődni.

- A sárga fülű koncson lesz alkalmad bebizonyítani a kona és az anebák iránti képességeidet.

Hirtelen mély önvádat éreztem, hogy Zemökit olyan könnyen leráztam ahelyett, hogy a sárga hóbort lényegét kíméletesen kivettem volna belőle.

Tehát sietve sárga festéket kerítettem, fülemet befestettem, és felkerestem Zemökit, akinek már messziről nagy igyekezettel dörzsölgettem homlokomat gyűrűsujjammal.

Zemöki örvendezve állapította meg, hogy a józan meggyőződés végre meghozta eszemet, amit én hálás szívvel köszöntem meg neki, és röviden megkérdeztem, hogy voltaképpen miért is festettem be sárgára a fülemet.

Ezzel persze elárultam, hogy tettemhez a meggyőződésnek és még kevésbé a józanságnak semmi köze nem volt. Én azonban már jobban ismertem a behinek természetrajzát. Tudtam, hogy náluk józan meggyőződés alatt együtt bolondulás értendő.

Számításomban nem is csalódtam. Zemöki annyi dicsérettel halmozta el bölcsességemet, hogy már magam is majdnem kételkedni kezdtem ép elmémben.

Engem azonban jobban érdekelt a sárga veszedelem, és kértem, mondjon el mindent, amit a koncsról tudnom kell.

Hogy Zemöki előadását megértsük, emlékeztetnem kell az olvasót, hogy a hinek csak alapos vizsgálat után engedik be a betegeket a behin telepre, mert vannak olyan elmebetegek, akik behinnek képzelik magukat, holott csak rendes paranoiájuk van, ami náluk gyógyítható.

Erre mintegy ötven évvel ezelőtt egy tragikus eset késztette a hineket, mikor két szerencsétlen paranoiást a behinek felkoncoltak.

Tudjuk ugyanis, hogy a paranoia korántsem üli meg oly teljes mértékben az elmét, mint a behinkór. Vannak sokan, akik egyetlen rögeszméjüktől eltekintve egészen józanul gondolkoznak, úgyhogy a laikus észre sem venné a kórt.

Az egyik ilyen beteg tehát idebent arról kezdett beszélni, hogy a hineknél látott egy nagyszerű dolgot, a liftet. Azt ajánlotta, hogy a behinek is lássák el lifttel a magasabb házakat, és az igen jó lesz.

Szavait először nagy hahota fogadta, és hinnek nevezték, akinek semmi érzéke a böto iránt, amely megköveteli, hogy a behin lábon menjen az emeletre.

- Mit szólnál ahhoz az elfajzott behinhez - mondták neki -, aki egy tüskétlen székben ülve, barom módjára, kötőféken vontatná fel magát az emeletre?

- A lift romlást hoz a konára! - volt az általános vélemény.

Ez idő tájt többen is voltak bent ilyen szerencsétlen paranoiások, akiket puszta kívánságukra, meggondolatlanul, a behin telepre bocsátottak.

Így történt, hogy többen a lift mellett emeltek szót, sőt voltak egyesek, akik értekezéseket írtak a lift mellett. Ezenkívül egy másik paranoiás arról kezdett írni, hogy a hinek közt sok túrós gombócot evett, és bár józan esze tiltakozik a hinek bolondságai ellen, de meg kell állapítania, hogy a túrós gombóc jó volt, és javasolja, hogy azt a behinek is fogyasszák.

Erre már felzúdult az egész társaság. A higgadtabbak fiatalos szertelenségnek nevezték az új tant.

- Délibábkergetők - mondták róluk -, akik nem akarnak dolgozni és munkával használni a köznek, hanem megvalósíthatatlan álmokat hajszolnak.

Hosszú értekezések jelentek meg arról, hogy a túrós gombóc nem egyezik meg az emberi természettel, és hogy eddig minden éhínség oka kimutathatóan a túrós gombóc mértéktelen fogyasztása volt.

A liftről egyesek azt írták, hogy rendkívüli fáradságot ró az emberre, mások viszont azt állították, hogy a kona a túlságos kényelemben elpusztulna, és képtelen volna magasztos céljainak megfelelni.

- A lift kifáraszt és elpuhít! - mondogatták.

"A lift és gombóc eltompítja az elmét a böto és az anebák iránt! - írták mások. - Egészségtelen áramlatuk romlásba dönti a konát, és áldozatul veti a gyalázatos kemonnak."

"Lifttel és túrós gombóccal akarnak kiirtani bennünket - írta egy mufruk -, csak az a kérdés, hogy a józan behinség meddig tűri a kútmérgezést? Itt már létünkről van szó. A lift és a túrós gombóc életünkre tör, ha idejekorán öntudatra nem ébredünk!"

A komfortistákat (így nevezték ők magukat) lamikoknak kiáltották ki, és az lett a dolog vége, hogy mindkét szerencsétlen paranoiást agyonverték.

Ez eddig a behinektől világos és logikus volt, tekintve, hogy minden pontosan a feje tetejére volt állítva. A furcsaság csak ezután következett.

A komfortisták agyonverése után ugyanis nemcsak nem szűntek meg a tanok, hanem híveik egyenesen megszaporodtak a behinek közt. Sőt mi több, egyes betikek is hozzácsatlakoztak, és azt hirdették, hogy a szerencsétlen áldozatok a kona legnagyobb zsenijei voltak, csak nem értették meg őket.

Mikor Zemöki előadásából ennyit megtudtam, arra kértem, mondja meg, hogy jön mindez a fül bemaszatolásához?

- A sárgafülűek a komfortisták - felelte -, és a kékfülűek a korlátolt antikomfortisták, akik nem értik meg az idők szavát.

Így tehát megértettem, hogy holnap a liftpártiak jönnek össze a koncson, hogy követeljék a lift elfogadását, amit - Zemöki szerint - már eddig is sok elak betik elfogadott, sőt meg is valósított.

- Igazán? - kérdeztem csodálkozva. - És mégis mért nincs nálatok sehol sem lift?

- Dehogy nincs! - felelte botránkozva. - Sőt, tudtommal te is liftkezelő vagy!

Kissé zavarban voltam, mert ilyfajta tisztségemről eddig nem volt tudomásom.

- Hogy? Mi? - dadogtam.

Zemöki összeráncolta homlokát.

- Hát nem szoktad talán az emeletre felvinni a tüskés széket? - kérdezte mély nehezteléssel. - Micsoda beratnu vagy, ha ezt sem végzed?

- Á, persze, persze! - siettem megnyugtatni. - Hát szóval ez a kona liftje!

- Hát mi lenne más a lift, ha nem lift?

Mit is várhattam volna mást tőlük? Undorral hagytam abba a további vitát, úgy gondolva, hogy most már mindent megértettem.

Sejtelmem tehát nem csalt.

Azt a szerencsétlen paranoiást ugyanis agyonverték, ezek pedig, akiknek halvány fogalmuk sincs a liftről, így képzelik el a le-fel járó széket. Ezt az utat járta hát meg a gondolat, míg a behinek elfogadták.

Az a tény azonban, hogy egyáltalán van liftpárt, azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy most alkalmam volna egy ép és hasznos eszmét becsempészni közéjük.

Ha van liftpárt - így gondoltam -, és azt mondom nekik, hogy velük együtt a lift bevezetését követelem, akkor talán nem vernek agyon, ha csakugyan a lift bevezetését követelem is.

Elhatároztam, hogy másnap a koncson el fogom nekik magyarázni, milyen az igazi lift, gondolván, hogy végre alkalmam van nekik életveszély nélkül használni. Amennyire a szerkezetét ismertem, átgondoltam, vázlatokat és részletes magyarázó szöveget készítettem, hogy másnap közöljem velük.

Ma is csodálkozom akkori naivitásomon.

A koncs a gyermeksatnyító intézetnek abban a pajtájában volt, ahol egyszer én is átadtam a prokónak a sárga kavicsokat.

A sárgafülűek igen sokan jöttek össze, és kölcsönös örömükben dörzsölgették homlokukat.

Egyszer csak a pajta egyik végében felállt az asztalra egy behin. Testét rongyokká lyuggatott terítő fedte, a lyukakból zsinegeken színes kavicsok és bogárhullák lógtak. Mikor gyűrűsujjával megdörzsölte homlokát, a sárgafülűek velőtrázó jajgatással vakéztak.

- Ki ez? - kérdeztem a mellettem jajgató Zemökitől.

- Egy namuk.

- Mi az, hogy namuk?

- Namuk az, akinek hivatása a való igazságot megmagyarázni.

Mikor a zenebona megszűnt, a namuk beszélni kezdett.

- Azért jöttünk ide, hogy a konát a végveszélytől az igaz böto ösvényére vezessük, megmentve az örvénytől, melybe a hitvány antikomfortisták akarják dönteni, hogy a kemonok áldozatává legyünk.

Erre még nagyobb üvöltés volt a válasz.

- Mi csak azt követeltük - folytatta a rongyos -, hogy a kétemeletes és ennél nagyobb házakat lássák el lifttel. Az antikomfortisták azonban minket, a legjobb konákat, elneveztek hineknek, s ezt a gyalázatot öntudatos kona nem tűrheti el.

Mondanom sem kell, hogy az üvöltés újra felharsant. Ezért a következendőkben rövidség okáért zárjelbe tett felkiáltójellel fogom jelezni az üvöltés fokozódását. (Ugyanis mindig üvöltöttek, csak a fokozatban volt különbség.)

- A kemonnak ezek a bérencei (!) nem átallták a túrós gombócot is gyalázattal illetni, és azt híresztelik, hogy mi szellemiséget követünk el, méghozzá a sárga kavics jelenlétében (!), viszont elfelejtkeznek arról, hogy aki a négyszög előtt nem fogja meg a lába fejét, annak semmi joga másokat kioktatni, márpedig ezt a gyalázatosságot több antikomfortistáról bebizonyították (!!).

Mi tehát a galád aknamunkára és aljas kihívásra nem felelhetünk mással, mint hogy továbbra is követeljük a lift bevezetését, de most már nemcsak a kétemeletes, hanem az egyemeletes, sőt a földszintes házakba is!

A túrós gombócról pedig csak annyit akarunk mondani támadóinknak, hogy aki a túrós gombócot szellemiségnek nevezi, az lamik vagy legalábbis a kemon konkolyhintője. A túrós gombóc jó és erőt ad, ezért tehát nemcsak nem teszünk le arról a követelésünkről, hogy a sárga kavicsot túrós gombócnak nevezzék (!), de követeljük, hogy minden kona nem egy, de két sárga kavicsot kapjon, egyet a bal, egyet a jobb hóna alá (!!), és lássák be végre, hogy a sárga kavics csak a túrós gombóc dicső neve alatt táplál és nyújtja az igazi erőt a kemon ellen (!!).

Ezzel leszállt az asztalról. A sárgafülűek teljes gőzzel vakéztak, sokan körülvették a namukot, és gyűrűsujjukkal csaknem ledörzsölték a bőrt homlokáról, ami - Zemöki szerint - annak a jele, hogy igazat mondott.

Azt tehát már láttam, hogy a túrós gombóc is osztozott a lift sorsában.

Utána másik namuk következett, hasonló, vagy ha lehet, még rongyosabb ruhában. Hogy a felkiáltójelek ne zavarják az olvasót, ezeket mellőzni is fogom, így is elképzelheti a szörnyű kakofóniát.

Azzal kezdte, hogy a Nagy Liftmester gondolatait fogja ismertetni. Ezzel leült, és elővett egy papírlapot, melyről olvasni kezdte a szerencsétlen paranoiás írásait.

Most kérem az olvasót, fogóddzék meg.

A Liftmester szövege ugyanis nem volt más, mint a lift szabályszerű leírása. Hogy a lift egy kis házikó, amibe beülnek, és villamos erő viszi fel az embert az emeletre, és lefelé is lehet vele ereszkedni fáradság és gyaloglás nélkül.

Ha pedig még kételyem támadt volna e tekintetben, hogy ismerik a lift mibenlétét, azt is eloszlatták azok az eredeti rajzok, amiket utána bemutatott, és amelyek teljesen megegyeztek az általam készített vázlatokkal.

Őszintén szólva mit sem értettem a dologból.

Hát ha ezek ismerik a Liftmester elgondolásait, és ilyen fogcsikorgató dühvel követik eszméit, hogyan lesz mégis a liftből tüskés szék, amit a szegény dobozrázónak kell cipelnie az emeletre és vissza?

Utána bejelentette, hogy most a nagy mufruk: a Gombócmester szavait fogja előadni.

Erre már elővettem útinaplómat, remélvén, hogy kartársaimnak szerény képességeimhez mérten szolgálatot tehetek az elkövetkezők futólagos lemásolásával. Jegyzeteim a következőkről tanúskodnak:

A namuk felállott, széles pátosszal és torz grimaszokkal kiabálni kezdett:

- A túrós gombóc főtt tészta és túró keveréke!

Itt leejtette hangját. A tömeg zajongott.

- Tapasztalatom szerint igen jó táplálék.

Megint megállott. Majd nagy lélegzetet véve, két karját magasba emelte, homlokát összeráncolta, és úgy bömbölte:

- Melegen kell tálalni!!

Karjait hirtelen mozdulattal lecsapva, az asztalra vágott, fogait vicsorgatta, jobb kezét ökölbe szorítva, a mennyezet felé rázta:

- A testi erőt fenntartja!!

Tenyereit vízszintesen előrenyújtva, kerekre csucsorított szájjal lihegte:

- Ha megettük, jó érzést okoz...

Ezzel visszahullott székére. Kérem az olvasót, hogy a most következett ordítás leírásától mentsen fel. Még most is cseng a fülem, ha rágondolok. Elég annyi belőle, hogy a kiabálók a kemonokat szidták, és követelték, hogy azonnal hasítsák fel őket. Hogy miképpen jön a túrós gombóc a kemonok elleni fenekedéshez, azt ne tőlem kérdezzék.

A java azonban csak most következett.

A namuk (tehát ugyanaz, aki mindezt elbömbölte és elcsucsorogta) arról kezdett beszélni, hogy mily hatásosan szolgálja a lift a kona üdvét.

- Hajdan - így kezdte - a szűk agyvelejű konzervatívok azt vetették szemére a Liftmesternek, hogy eszméi a kona elpuhulására vezetnek, sőt, a lift egyenesen a kona vesztét okozza. (Nagy derültség.)

Kérdem azonban én, mi adja a kona erejét a gyalázatos kemonok ellen, ha nem a lift, amely a beratnut a böto villamos áramával áthatva lendíti a felsőbb szférákba? És van-e csodálatosabb aneba a hón alá szorított túrós gombócnál, mely erőt ad magunkat megtartóztatni a szellemiség szennyétől, és erőt ad letörölni a falakról a kemonok utálatos köreit?

Ezzel otthagyta az asztalt, a tömeg pedig felfokozott üvöltésben tört ki. Ez azonban már több volt, mint amit szó nélkül hagyhattam volna.

Nagy elhatározással átverekedtem magam a tömegen, felkapaszkodtam az asztalra, mire érdeklődve figyeltek fel rám, én pedig néhány keresetlen szóban kértem, hogy hallgassanak meg, mert magam is a lift bevezetését kívánom, és erről akarok néhány igaz szót mondani.

Ezután megpróbáltam őket röviden felvilágosítani tévedéseikről.

- A lift villanyereje nem képletesen értendő - mondtam -, hanem valóságos villanyról van szó.

- Úgy van! Úgy van!

- A legteljesebb valóság!

- Le a gyalázatos kemonokkal! - zúgta a tömeg.

Én azonban folytattam.

- És a lift nem képletesen, lelkileg emeli az embert, hanem beleülünk, és felvisz az emeletre.

- Fel az emeletre! - kiabálták. - Le a kemonokkal!

- A túrós gombóc pedig nem sárga kavics, hanem tészta, amit meg kell enni, és úgy tartja fenn az erőt.

- Erőt! Erőt!

- Erőt a kemonok ellen! - volt a válasz.

- De emberek! - kiabáltam. - Értsük meg: a Liftmester és a Gombócmester nem a kemonokról beszélt, hanem azt akarta, hogy könnyen feljussunk az emeletre, és megegyük a gombócot, hogy életben maradhassunk!

- Fel az emeletre! Fel! Fel!

- Liftet és túrós gombócot akarunk!

- Le a gyalázatos szellemiséggel! - kiabálták. Többen kést rántva hadonásztak.

Most kezdtem kijönni a türelemből. Nyíltan kimondtam véleményemet.

- Hát, ha ismeritek a liftet és a túrós gombócot, meg tudnátok mondani, mért maszlagoljátok magatokat tüskés székkel és sárga kaviccsal? Értsétek meg, hogy azok, akiket követtek, nem ilyen agyalágy marhaságokat akartak, hanem életet, kényelmet, táplálékot!

- Táplálékot!

- Mentsük meg életünket!

- Agyonverni a kemonokat! - kiabálták késeket villogtatva.

A helyzet kezdett veszélyes lenni, de a butaságnak ez a feneketlen, kavargó mocsara nekem is arcomba kergette a vért. Mit bántam én már, ha engem is agyonvernek, csak egyszer odamondhassam nekik! A veszélyekkel nem törődve igyekeztem őket túlkiabálni:

- Tökéletlen ámokfutók vagytok! Hát nem gondoljátok, hogy így nem élni fogtok, hanem nyomorultul elpusztul az egész ökörcsorda?

Lábammal olyat dobbantottam az asztalra, hogy az hosszában kettéhasadt.

A tömeg dühe itt a paroxizmusig fokozódott. Késeiket vad dühvel szurkálták a falakba, és habzó fogaik közül rikácsolt a csikorgó téboly:

- Ökörcsorda vagyunk!

- Hasítsuk fel az ámokfutó kemonokat!

A jelenet szánalmas borzalmai hirtelen nagy változást lendítettek meg bennem. Egy pillanat alatt túljutottam a harag csúcspontján, és úgy éreztem, megértettem a behinek legbelsőbb lényegét.

Ha ugyanis a pokol kapuján a lasciate volt felírva, a behin telep kapujára legtalálóbban ezt a szót lehetett volna vésni: hiába.

Mély megvetéssel még ennyit mondtam:

- Igazatok van. Leghelyesebb, ha irtjátok egymást, míg kipusztul az utolsó kona, kemon, komfortista, antikomfortista. Hálás lesz érte a hegy, a völgy, a felhő, a napsütés, a bölcs pondró és a jóságos tigris.

Ezzel leszálltam, és a próféták vakmerőségével, kezemet karba téve, farkasszemet néztem a háborodottak kavargó tömegével.

Azok pedig vakézva körülvettek, ujjongtak, szidták a kemonokat és antikomfortistákat, homlokomnak pedig nekiestek, és úgy dörzsölték, hogy csaknem meggyulladt a bőröm. Azután felemeltek, és azt kiabálták, hogy én vagyok a legderekabb kona.

Sőt, egy tepsi talpú betik is hozzám csoszogott, és ünnepélyesen megfogta az orrom.

- Jól van, kaleb - mondta, és megrázta térdén a rézkockát. - A kiput és konát még egyetlen namuk sem védte meg olyan erőteljesen, mint te. Sok ilyen derék, igaz kona kellene, és akkor vízbe fojtanánk a gyalázatos ellenséget.

Ezzel fellépett az asztalra, meleg szavakban mondott nekem nyilvános köszönetet, és javasolta, hogy a sárgafülűek fogadják el az én indítványomat, nevezzék el magukat ökörcsordának, és homlokukra ragasszanak apró szarvakat, hogy e magasztos jelvény is kimutassa a bötót, amely az igaz komfortistát - azaz most már ökröt - az aljas és sötét antikomfortisták fölé emeli, és ugyanakkor erőt nyújt a gyalázatos kemonok ellen.

Végül rám mutatva felszólította a tömeget, hogy gyönyörű szavaimért kiáltsanak rám vakét, és nevezzenek el a jövőben fő ökörnek.

Ezt is el kellett szenvednem.

*

Hazaérkezve, a történtek vad kaleidoszkópja táncolt előttem, és csak órák múlva tudtam magamban valami magyarázatfélét összegondolni. Valahogyan így képzelem a behinkór okozta tompulást:

Létük alapeleme az egymás elleni fenekedés, amit talán valami örök, olthatatlan bestialitásnak nevezhetnék, ha ugyan összehasonlíthatnám az életéért gyilkoló, józan ragadozót ezekkel, akik saját életük érdeke ellen pusztítanak.

Minden csoportnak van bizonyos rögeszmeköre, és látszólag ez különbözteti meg a másiktól. Ez azonban csak látszat. A valóság az, hogy nem rögeszmékért küzdenek, hanem a küzdelemhez agyalják ki a rögeszméket. Valaki csak azért lesz kékfülű, hogy más legyen, mint a sárgafülű és viszont. Magáért a verekedésért verekednek.

- De minek akkor a sok elmélet és vita? - kérdezhetné joggal az olvasó. - Ha a behinek egyetlen életeleme az egymás elleni acsarkodás, mért kell ehhez konát, kemont, komfortot, antikomfortot, bötót, kiput és egyéb fantazmagóriákat kieszelni? Mért nem esik neki mindenki bunkóval a szomszédjának, magyarázat nélkül?

Hát ez az, amit én sem értek. Kétségtelen, hogy a vadállattal szemben eszük van, ami képessé teszi őket arra, hogy józan ösztöneiket elnyomva, ösztönön kívüli, sőt az élettel homlokegyenest ellenkező célokért is küzdjenek. Ezt a képességüket pedig nemcsak nem nyomja el jobb énjük, hanem szándékosan fejlesztik magukban.

Még talán ezt is megértem. De hogy miért kell a kézen járáshoz állandóan olyan elméleteket fűzni, amelyek ennek kényelmesebb és egészségesebb voltát akarják igazolni, ezt nem értem, és sohasem fogom érteni.

Tizenötödik fejezet

Szerző megismerkedik a behinek legfurcsább hóbortjával: a nők étkezési szabályaival - A nagyrozsdák különös szokását is megismerjük - Szerző a sukkon majdnem pórul jár - Minduntalan összeütközésbe kerül a nők étkezési szabályaival, és emiatt sok szenvedésben és meghurcoltatásban van része

De térjünk vissza további sorsomra. Most egy nőismeretség szólt bele, ami, mondhatnám, végzetemet okozta.

Nőik általában nagyon utálatosak voltak. Például legnagyobb részének jobb fülkagylója le volt vágva. Borzalmas elképzelni is a szenvedést, amit kiállhattak, és még borzalmasabb volt ránézni e szerencsétlen, torz figurákra. Bármily hihetetlen azonban, ezeket a nőket nem vérengző gyilkosok vagy szadista őrültek csonkították meg, hanem önmaguk vetették alá magukat az operációnak, sőt fizettek is érte, mert azt is kipunak tartották. A férfiak pedig nemhogy szánakozva fordultak volna el tőlük, hanem ellenkezőleg: többre tartották a fületlen nőket.

De nemcsak fülüket vágatták le, hanem mindenféle lehetetlen rondasággal igyekeztek a test természetes szépségét elrontani. Orrukat mésszel fehérre festették, farukat bűzös és ragacsos festékkel kékre mázolták, és meztelenül tartották, míg gyomrukra vastag párnákat kötöttek, szájukat pedig - mint már tudjuk - állandóan zsebkendővel fedték.

Azt a nőt egyébként, akit szerencsétlen sorsom az utamba hozott, Zukrulának hívták, és a sukkon ismertem meg.

Az időben a sukk mibenlétét még magam sem ismertem, csak Zemöki újságolta egy ízben, hogy ma sukk van, és ajánlotta, hogy menjek ki, mert nagyon érdekes lesz.

Én kíváncsian ki is mentem Zemökivel és Zeremblével. Útközben feltűnt, hogy a fák tövében néhány teljesen agyonrozsdásodott bádoglemez van felállítva, amiket tegnap még nem láttam ott.

Megkérdeztem, hogy miért nem szállítják el ezeket az útból, még valaki megsérti magát rajtuk.

Szavaimra rendkívül neheztelő tekintetet kaptam válaszul.

- Vedd tudomásul - mondta Zemöki -, hogy ezek a nagyrozsdák, miket ünnepélyes alkalmakkor tesznek ki.

Ebből csak annyit értettem meg, hogy megint bakot lőttem, tehát jóval halkabban és tisztelettel érdeklődtem a nagyrozsdák mibenléte iránt, mire kiderült, hogy az is aneba.

- Nem vagyok dicsekvő - mondta Zeremble -, de közölhetem veled, hogy az én bádogom már nyolcvan évvel ezelőtt kilyukadt a rozsdától.

És büszkén nézett körül.

Zemöki azonban megjegyezte, hogy az ő bádogján viszont már kétujjnyi a rozsda.

Most már nagyon kíváncsi voltam, és hogy minden baklövést elkerüljek, régi tapasztalataim alapján hízelegve dicsértem Zemöki nagyrozsdáját, bár fogalmam sem volt, hogy milyen.

Ez a mód tényleg megnyitotta szívüket, és útközben minden rozsdás bádogot elmagyaráztak.

Zeremble nagyrozsdája mellett sokáig kellett állanom, mert az összes lyukakra felhívta figyelmemet. Kétségkívül szánalmas állapotban volt, és a széteséstől csak az óvta meg, hogy deszkára volt szegezve. Zemöki pedig mérővesszővel mérte az egyes nagyrozsdák vastagságát, és amelyik csak hajszálnyival is vékonyabb volt a sajátjánál, azt vadonatújnak, használható darabnak nevezte, és a sárga földig lebecsmérelte. Egyikre azt mondta, hogy ebből a tulajdonos inkább tálat készíthetne szellemisége számára, mire még Zeremble is ijedten nézett körül, és a ketnire intette.

Zemöki azonban elemében volt. Egy különösen impozáns rozsdarétegről elárulta, hogy hamisítvány, a tulajdonos úgy ragasztotta a lemezre. Csodálkozását fejezte ki, hogy még nem büntették meg rozsdahamisításért.

Egy másikról azt mondta, hogy nem is az illetőé, csak hirtelen betik lett, és betikségéhez úgy vásárolta meg egy elszegényedett rozsdatulajdonostól.

- Pedig - mint mondta - mindenki tudja róla, hogy nem is itt született, hogy húsz évvel ezelőtt még mint közönséges és durva magasvasút-tervező dolgozott odakint, ujja még most is bütykös a körzőtől. Sajnos azonban nem lehet vele szemben eljárni, mert bent ül a Rozsdamérő és Nyilvántartó Hivatalban.

Nagyon fel volt háborodva, hogy ilyenekre van bízva a közrozsda ügye. Nem mulasztotta el azonban kiemelni, hogy neki - mármint Zemökinek - már a dédapját behozták, mikor a cipőjét megette, és idebent is jeles ember volt: ő vívta ki, hogy a sárga kavicsot bal helyett a jobb hón alá kell szorítani, a nagyapja egy kemont elevenen megnyúzott, hetekig annak zsírjával kente a füle cimpáját, amiért sokan csodálták, de számos irigye is akadt, mint ez nagy embereknél szokás, apja pedig nagy tudós volt, egyik megalapítója az ellipszológiának, amennyiben ő mutatta ki, hogy a kör mért ellipszis a kona számára, miáltal hathatósan közreműködött a konában szunnyadó sajátos népi tudományok felszínre hozásában.

Így beszélgetve értünk ki a sukkra. Egy körülkerített helyre jutottunk, ahol a korláton kívül sokan álltak.

Alig voltunk ott két percig, mikor hirtelen beszaladt a térre két vérben forgó szemű behin, kezükben roppant husángokkal. Egymás fejét és hátát kezdték püfölni, és egy perc múlva folyt a vérük, bőrük pedig cafatokban lógott.

Segítségért kiáltottam, sőt a tömeg is ordítani kezdett artikulálatlan hangokon, de senki sem sietett őket szétválasztani. Végre magam ugrottam be a korláton, de megragadtak és kicibáltak. És hiába követeltem a két dühödt ellenfél megfékezését, azt felelték, hogy ez sukk, és fogjam be a számat.

Mialatt az eszelősökkel vitáztam, a küzdők egyikének koponyája nagy reccsenéssel beszakadt, a tömeg felüvöltött, berohant a térre, a gyilkost körülvették, vakéztak neki, farán a nadrágot ronggyá vakarták, míg a vérveszteségtől és a szív túlterhelésétől ez is össze nem esett.

Midőn pedig felháborodva kérdeztem a körülállókat, hogy tűrhetik a nézeteltéréseknek ilyen barbár elintézését, azt felelték, hogy azok nem ellenségek, ez sukk, és arra való, hogy fejlessze az egészséget. És hiába hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomámra, bizonygatva, hogy a beszakadt koponyájú ember kevésbé egészséges, mint az ép, és csak őrültek verik be harag nélkül egymás fejét, még ők jöttek méregbe, öklök emelkedtek, és bizonyára nem kerültem volna el a lincselést, ha sietve kereket nem oldok.

Így ismertem meg tehát a sukk lényegét. Ugyanis, ha valaki egy embertársát agyonüti, azt megbüntetik. De ha előbb ezt a varázsszót mondja: sukk, mentesül a büntetéstől!

A behineknél minden a szavakon múlik.

És még az volt a szerencse, hogy nem azt büntették meg, aki nem akarta sukk címén beveretni a fejét!

Az olvasó persze az utóbbi mondatot vékonypénzű szellemességnek véli, és mosolyog szavaimon. Sajnos, ezt az örömét el kell rontanom, mert igenis, volt olyan varázsszó is, amit ha a gyilkos kimondott, nemcsak mentesült a büntetés alól, hanem azt büntették meg, aki nem akart gyilkolni. Ez volt a buku. De erről majd később. Most talán legjobban teszem, ha nem fűzök kommentárt őrültségeiknek ehhez a fajtájához, annál is inkább, mert a következendőkben sokkal súlyosabb dologba keveredtem, ami végül a szó szoros értelmében véve tönkretett.

A sukk nézőközönségében ugyanis észrevettem egy csontig lesoványodott, alig lézengő nőt. Kezében reszketett a zsebkendő, amit csak nehezen tudott szájára szorítani.

Undorom dacára megesett rajta a szívem. Erőtlensége oly szánalmas volt, hogy már csak mint orvos sem nézhettem segítő szó nélkül. Némi zavarban voltam, kerestem a szavakat, hogy tudnék a ketni sérelme nélkül jobb táplálkozást ajánlani neki, végül úgy határoztam, hogy kínos magyarázatok tojástánca helyett gavallér módjára felajánlom neki szellemiségem egy részét.

Ezért hozzáléptem, és azt az ajánlatot tettem, hogy otthon levő, nélkülözhető szellemiségemet jószívvel engedném át neki elfogyasztásra.

Az olvasó nem is hiszi, milyen heves szemrehányást kaptam válaszul. Bivaknak nevezett, akinek fogalma sincs a ketniről, és hogy milyen nőnek képzelem én őt, csak nem gondolom, hogy ő ezt a rondaságot meg tudná tenni?

- Az evésre gondolsz? - szaladt ki a számon.

- Pfuj! Bivak! - visította. - Hogy képzeled, hogy én ilyenekre gondolnék is! És legalább ne így mondanád!

Látva azonban nyomorúságos állapotát és nyilvánvaló éhségét, mit titkolni sem tudott, legprimitívebb emberi érzésem diktálta, hogy a szabályokat áthágva, csillapítsam éhségét, hiszen összeesik. Azt mondtam hát neki:

- Akárhogy is beszélünk, az igazság az, hogy szellemiséget mindnyájan magunkhoz veszünk.

Visítozva esett nekem, hogy mit képzelek, kell neki az a szörnyűség? Soha életében nem kívánta, mert ő nem egy olyan nő, és ezt tudjam meg. Ketni ember ilyenkor különben sem így tesz, hanem azt kérdi, hogy óhajtotta-e a bikbamot, és nem illeti gyalázattal a védtelen nőket.

Itt követtem el újabb baklövésemet. Ugyanis az ostobaságnak ez a makacs önfejűsége kihozott sodromból, és nem hagytam az igazságot. Közöltem vele, hogy orvos vagyok, ajánlottam, hogy nézzen tükörbe, meg fogja látni, mennyire látszik rajta az éhség, amiben végtére nincs is szégyen, hiszen mindnyájan eszünk, amit eléggé bizonyít a tény, hogy a világon vagyunk.

Annyit sejtettem, hogy meg fog sértődni, de már nem sokat törődtem vele, elvégre ezzel én nem vesztek, ő pedig tanácsommal mindenesetre nyer.

Persze arra, ami következett, álmomban sem gondoltam volna.

A nő ugyanis levegő után kapkodott, majd torkaszakadtából segítségért kiáltozott, mire odagyűlt az őrség is, akiknek azt hazudta, hogy én megtámadtam őt, és hogy el akartam rabolni valamijét. De hogy mijét, azt persze nem árulta el, csak valami legdrágább kincséről beszélt, holott egy penny érték se volt nála.

A vakmerő rágalom felháborított, és kijelentettem, hogy nemcsak elvenni nem akartam tőle semmit, de a szellemiség élvezetében akartam részesíteni.

Most következett azonban igazi meglepetésem.

Az őrök szavaimon nagyot nevettek, bolondnak neveztek, kijelentették, hogy éppen erről van szó, és a betik elé cipeltek, aki viszont egyheti elzárásra ítélt, mert enni akartam adni egy nőnek!

Nem akartam hinni fülemnek, és a meglepetéstől védekezni sem tudtam, csak álltam, mint a szélütött, és fogalmam sem volt, mi történik velem.

Már órák óta voltam lezárva, mikor gondolataimat annyira rendezni tudtam, hogy helyzetemet megérthettem. Tehát be vagyok börtönözve, mint valami zsebmetsző, és miért? Mert jó voltam és józan.

Kiszabadulásom után felháborodva panaszkodtam Zemökinek, ő azonban megértés helyett kinevetett, bivaknak nevezett, és tanítani kezdett a ketnire.

Bár bosszantott egy eszelős fölényeskedése, de igyekeztem türelemmel végighallgatni szavait, remélve, hogy az "ismeretekkel" legalább fel fogom tudni vértezni magamat hasonló csapdák ellen.

Mondhatom, hajmeresztő dolgok derültek ki.

Azt már tudtam, hogy az evés illetlenségnek számít, de hogy a nőknél micsoda nyakatekert hóbortok kapcsolódnak hozzá, azt sohasem hittem volna.

Most megtudtam például, hogy a gyomron is azért viselnek párnát, valamint a szájon zsebkendőt, mert mindkét szerv az evéssel van kapcsolatban.

A szájat még megemlíteni is tilos. A dolgot úgy kell feltüntetni, mintha a nőnek nem is volna szája.

Persze, európai szempontból már az is hihetetlennek tűnik fel, hogy az ember szégyennek tartsa természetes és becsületes életfunkcióját, ami nélkül nem is élnénk, de az a nyakatekert módszer, ahogyan ezt a nőknek kellett titkolniok, minden képzeletet felülmúl. Ha egy férfi és egy nő összekerült, mindkettő úgy beszélt, mintha fogalmuk sem volna, hogy száj létezik a világon, bár mindkettő tudta, hogy van, és hogy azt a másik is tudja. A szájat csak elkerülhetetlen szükségből nevezték meg, de akkor is körülírva, külön a ketni betartására készült műszavakkal hol arcközépnek, hol gondolatvirágnak nevezve, bár éppúgy semmi köze nem volt a gondolathoz, mint a szellemiségnek, amiről viszont azt is tagadni kellett, hogy emberek eszik meg, hanem úgy kellett említeni, hogy - a gólya viszi el. Persze, mindenki tudta, hogy hazudnak, és hogy a másik is tudja, hogy hazudnak.

És a szerencsétlen nők a hazugságoknak ezt a fertelmes szennyét hordozták magukkal egész életükön át anélkül, hogy egy pillanatra is megszólalt volna bennük a szégyen és jó erkölcs tiltakozó szava!

Én, aki mindezeket csak leírom, sokszor gondoltam arra, ildomos-e egyáltalán ilyen ocsmányságokat közreadnom. Ugyanis olvasóim közt bizonyára szép számmal akadnak hazám erényes és tiszta lelkű hajadonai, akik a józan európai civilizációban nevelkedve mindig azt tanulták, hogy a hazugság erkölcstelen dolog, és akik bizonyára nem fogják tudni mindezt pirulás nélkül olvasni. Szolgáljon azonban mentségül, hogy a szégyentelen behin nőkre emlékezve nem fojthatom el jogos hazafiúi büszkeségemet.

A zsebkendőviselet rögeszméjére fantasztikus esetet mondhatok el. Megtörtént, hogy egyszer egy nő fedetlen szájjal jelent meg az udvaron. Olvasóim nem képzelik a botrányt, ami erre kitört. A körülállók pirulva fordultak el, szemüket eltakarták, a nők sikoltva szertefutottak, végül pedig jött az őrség, és a nőt elvitte. De legérdekesebb az indokolás volt: azt mondták, hogy a nő - megőrült!

Csak azt szerettem volna tudni, hogy mi az a bikbam, amiről a nő beszélt, és amit fel kellett volna kínálnom neki, de ennyi felsülés után nem mertem kérdezni, mert bár biztos voltam, hogy az is valami kiagyalt ostobaság lesz, de semmi kedvem sem volt újabb tápot adni Zemöki gúnyjának és megalázó fölényeskedésének. Ezek azt nevetik ki, aki nem ismeri az ő fantázia termelte szavaikat, amik nem természeti valóságokat jelentenek. Ha ellenben valaki azt nem tudja, hogy mi az ekliptika vagy a hasnyálmirigy, arra tisztelettel tekintenek, mert ez előkelő színezetet ad.

Hogy tehát kinevetés nélkül megtudjam, mi a bikbam, kiszabadulásom után újra felkerestem az előbbi nőt, és mindenekelőtt bocsánatot kértem előbbi bivak viselkedésem miatt, majd megkérdeztem, hogy óhajtotta-e a bikbamot?

A nő arca lényegesen megenyhült, kijelentette, hogy szavaimat kvarálja, nem enoál miattam, a bikbamot pedig óhajtotta.

Így sikerült vele megismerkednem. Ekkor tudtam meg, hogy Zukrulának hívják. Sétálni mentünk, majd Zemöki is hozzánk csatlakozott, és amennyire gyámoltalanságomból tellett, a társalgás elég simának volt mondható. Igyekeztem olyan témákat választani, mikről reméltem, hogy a ketni, kipu és egyéb csodabogarak akadályai nem terjednek ki rájuk. Persze, így is mindjárt az elején ráfizettem.

Ugyanis botor fővel ezt az ártatlannak látszó mondatot mertem kiejteni:

- Az ég kék.

(Gondoltam, ebben csak nem lesz hiba!)

De Zukrula nyomatékosan így felelt:

- Igen, kék volt.

- Most is az - feleltem ártatlanul, mire lesajnáló tekintet volt a válasz, én elpirultam, Zemökit valami ürüggyel félrehívtam, hogy megkérdezzem a dolog felől, de ő mihelyt négyszemközt voltunk, ezt be sem várva heves szemrehányásokkal illetett, hogy beszélhetek egy nő előtt jelen időben?

Így derült ki, hogy férfi és nő közti beszélgetésben minden igét múlt időben kell mondani, jelen időben csak olyan nővel szokás beszélni, aki már leemelte előttünk szájkendőjét.

Visszamenve igyekeztem magam ehhez tartani, de mondhatom, sokszor a legnagyobb zavarba hozza az embert a kötelező múlt idő, mert nem tudja, hogy voltaképpen a jelenről vagy a múltról van-e szó. Fogalmam sincs, miért csinálják? Hát nem arra való a beszéd, hogy valóban létező dolgokat közöljünk vele, éspedig félreértés nélkül?

De alig folytattuk tovább beszélgetésünket, Zemöki újra félrehívott, és neheztelve megkérdezte, hogy mért mondom a nőnek mindig azt, hogy Zukrula, és mért nem nevezem Zajkübünek.

- Mert Zukrulának hívják - feleltem egyszerűen.

- Mondd csak Zajkübünek.

- Ő maga mondta, hogy Zukrula.

- Ó, te bivak! - nevetett Zemöki. - Azt ő így mondja, mert a ketni nem engedné meg, hogy ő maga Zajkübünek nevezze magát, de te szólítsd így.

Másvalaki talán megőrült volna a helyemben, és én is csak akkor láttam, mily sokat kibír az ember, ha muszáj. Visszatértünk tehát, és ilyen értelemben folytatódott a társalgás.

Zukrula lassan újra kedvesebb lett hozzám, majd arra kért, tapintsak vele egy bujpiffet.

Ijedten tekintettem Zemökire, nem tudván, micsoda új kelepce vár rám, de az megnyugtató szemhunyorítással felelt, hogy csak tapintsam nyugodtan.

Ezzel persze korántsem volt rendben a dolog, és dadogva bár, de be kellett vallanom a bujpiffben való járatlanságomat, ami Zukrulából lesajnáló ajkbiggyesztést váltott ki, és megjegyezte, hogy úgy látszik, a mai férfiak inkább elméleti nevelésben részesülnek, ami nem elégíti ki a gyakorlati élet követelményeit.

Zemöki sietett végül segítségemre, és elmagyarázta a dolgot.

A bujpiff abból áll, hogy a férfi és nő ujjaik hegyét különböző szabályos rend és ütem szerint összeérintik. Egyszer a férfi hüvelykujját a nő gyűrűsujjával, máskor a gyűrűst kisujjal, majd a gyűrűs és kisujjat a nő mutatóujjával s a többi, időnként pedig egymás szájára mutatnak. A bujpiffnek ezer változata van, az egyetlen közös mozdulat a szájra mutatás, ami mindegyikben előfordul, de hogy hova mutatnak, azt szigorúan titkolják, mert szégyellik, csak mint fagmak figurát említik. Fogalmam sincs, mért szégyellik, és ha szégyellik, mért teszik meg?

Azt is megtudtam, hogy a bujpiffet zene ütemére szokták tapintani. Ez annyiban jött kapóra, mert mikor igen nehézfejű tanítványnak bizonyultam, azzal mentegettem magam, hogy zene ütemére bizonyára jobban tudnám.

Így aztán azt indítványozták, hogy menjünk a domboldalra sétálni. Elindultunk. Zukrula ekkor hirtelen azt a kívánságát nyilvánította, hogy nagyon szeretne egy sötétbarna szárnyú pillangót kék csíkokkal. Hosszas keresés után fogtam neki egyet, de nem felelt meg, mert sötétbarna volt kék csíkokkal, ő pedig jobban szeretne egy kék szárnyút sötétbarna csíkokkal, melynek szárnyait lemetélve és kifodrozva ruhakeféje szőrére ragasztja, és az nagyon jó lesz. Mindig is olyan férfira vágyott, aki minden parancsát teljesíti, erőset és zsarnokot, aki asszonyát megkorbácsolja, ha nem engedelmeskedik.

Aztán az jutott eszébe, hogy olyan szivárványt szeretne látni, aminek lent az íve és fent a lába, és nem érti, mire való a technika, ha még ezt se tudják megcsinálni. Hogy jó volna kitárt karral forró havon szaladni, hogy jó volna mindent-mindent egy lélegzetre kibeszélni, de hangok nélkül, mert az az igazi beszéd, és a tökéletességet úgy érjük el, ha nem beszélünk, homlokunkat pedig sárgára festjük, és hogy mit szólok ahhoz a tudóshoz, aki most fölfedezte az összes integrálegyenletek megfejtését, igaz-e, hogy szellemiségét piroslila pepita kendővel szokta letakarni, mert tudjam meg, hogy neki nagyon imponál az illető, és cikkének egy példányát arcközepe előtt hordja szájkendőjében.

Meglepetve hallgattam az ismerősen csengő szavakat, melyek olyan furcsán ütöttek el a behinek paroxizmusba vesző őrültségeitől. Sőt, azon vettem észre magam, hogy Zukrula csacsogásai, szeszélyei, eszméi valóságos üdülés volt számomra, mert határozottan emlékeztettek imádott hazám hölgyeinek aranyos csevegéseire, apró problémáira és a bájos női lélek ezer változatú muzsikájára, ami a gyengébb nemet oly izgatóvá, rejtélyessé és kívánatossá teszi, és ami a férfit arra ösztönzi, hogy magát a szép vadnak utánavesse, elfogni és kibogozni a rejtély magvát, a való és kézzelfogható tartalmat, ami a csapongó hangulatok fugái és trillái közt ingerlően megbúvik, vagy legalábbis hisszük, hogy van, ami megbújjon.

Mondhatom, ebben a pillanatban nem éreztem magam olyan idegenül, sőt mindjobban belejöttem a csevegésbe, örömmel állapítván meg, hogy bár a behinek minden szokást és intézményt a feje tetejére állítottak, a női lelket mégsem tudták kiforgatni természetes és igaz valójából.

Örömöm azonban nem sokáig tartott, mert egyszer csak azt kérdezte Zukrula:

- Ugye az én kisujjam vékonyabb volt, mint a hüvelykujjam?

Ez persze jelen időben értendő.

Bár a kérdés nevetséges volt, de szokva voltam hozzá és kacagás helyett előzékenyen megnéztem a kezét, és tiszta lelkiismerettel hagytam helyben, hogy a kisujja valóban vékonyabb.

Zukrula erre felugrott, és villámló szemmel mért végig.

- Bivak! - kiáltotta, majd hozzátette: - A bikbamot pedig nem óhajtottam! Így szó se lehet róla! - és elszaladt.

Hülyén bámultam Zemökire, aki kérdésemet be sem várva, heves szemrehányásokkal illetett, ő is bivaknak nevezett, és percekbe telt, míg annyira le tudott csillapodni, hogy magyarázatot kérhettem tőle.

Így tudtam meg, hogy a férfinak kutya kötelessége a nő kisujját vastagabbnak minősíteni a hüvelyknél, aki pedig nem így mondja, kave dolgot követ el.

A józan olvasó persze azt hiszi, ennek valami természeti alapja van, hogy valami módon vékonyították a hüvelykujjat vagy ilyesmi. Ki kell jelentenem, hogy ez tévedés. Az ő ujjaik éppolyanok, mint más emberé, csak valaki kitalálta, hogy a vékonyabb hüvelykujj büszkeség, és bár mindenki tudja, hogy ilyen keze senkinek sincsen, mégis így kell állítani, sőt erősíteni, küzdeni a nővel, aki kisujját vékonyabbnak mondja, a férfi pedig vastagabbnak. Ezen aztán órákig elvitatkoznak, és a nő boldog, bár jól tudja, hogy a férfi hazudik. Míg más emberek egymást igazmondással becsülik meg, a behineknél egymás megbecsülésének mértéke éppen az, hogy mekkora hazugságra képes valaki a másik előtt.

Hogy az őrültség teljes legyen, a ketninek még azt a szabályát is megemlítem, hogy ezt csak arról a nőről szabad állítani, akivel éppen beszélünk. Annak jelenlétében egy idegen nőről állítani a legnagyobb sértés a jelenlevőre.

A bikbam kérdése azonban nagyon fúrta az oldalamat, ezért másnap még egyszer felkerestem Zukrulát, újból bocsánatot kértem, kijelentve, hogy rosszul hallotta, én nem vékonyabbat, hanem vastagabbat mondtam.

Minthogy már duplán is hazudtam, Zukrula megenyhült, én pedig sürgetve megkérdeztem, hogy óhajtotta-e a bikbamot. (A múlt idővel már tisztában van az olvasó.)

Zukrula újból igen kedves lett, kijelentette, hogy így egészen más, a bikbamot pedig óhajtotta.

Ezzel engem, Zemökit és Zeremblét elvitt egy betikhez, aki felkötötte talpára a tepsiket, majd leoldotta. Ezt megtette háromszor, majd egy melegített rézkockát vízbe dobott, a vizet félig kiitta, a kockát egy kilyuggatott kendőbe csavarva, mindkettőnket fejbe ütött vele, újra kibontotta, és pénzt kért tőlem.

Az összeget kissé sokalltam, de odabent nem mertem szólni, csak kiérkezve pendítettem meg Zemökinek, hogy ilyen rövid bikbamért kevesebbet is kérhetne, de Zemöki jóakaratúan megmagyarázta, hogy a pénzt nem a betiknek adtam, hanem a bikrunak. Hevesen tiltakoztam, mondván, hogy a bikru fogalom, és fogalomnak nem lehet fizetni, különben is saját szememmel láttam, hogy a betik vette át a pénzt, de Zemöki szemrehányóan leintett, hogy ilyet mondani kave, és megint a szememre hivatkozom, ami nem jó. Ezért egyszer s mindenkorra jegyezzem meg, hogy a pénzt a bikrunak adtam.

Hogy mi a bikru, azzal persze egyáltalán nem voltam tisztában, mindössze annyi alakult ki bennem felőle, hogy az összes rossz dolgok okának egyesítésére kiagyalt fogalom. Ha élelmemet elkobozták, a bikru vitte el, pénzemet a bikrunak fizettem. Ha valaki betegségben elpusztult, nem a bacilusok ölték meg, hanem a bikru. Ha leesett a háztetőről, a bikru lökte le. Mikor Zemöki a kemonok megverésére biztatott, tudomásul kellett venni, hogy nem ő, hanem a bikru kényszerít verekedni.

A bikru miatt kell étel helyett kaviccsal táplálkozni, a betiknek vakézni, füvet locsolni, a ruhát elégetni, és általában az egész élet fejtetőre állításáért és elviselhetetlenségéért a bikrut okolták, mely hivatva volt mentesíteni a felelősség alól a bacilusokat, tüzet, vizet, elkobzókat és legfőként a betikeket. Elképzelheti ezután az olvasó, hogyan pusztított itt minden baj és betegség, ahol az egyszerű és kézenfekvő okokat, miket nálunk az elemista is tud, ennyire nem voltak képesek észrevenni.

Most azonban drámai fordulat következett.

A bikbam után Zemökiéktől meleg pricc-pruccal elköszöntünk, Zukrula pedig megragadott, és futólépésben megindult velem lakásom felé.

- Talán hozzám akartál jönni? - kérdeztem.

- Nem akartam, hanem akarok - mondta határozottan.

- Hogyan? - hűltem el a váratlan jelen időre. - Most ketni volt így beszélned?

- Ne kötekedj - korholt Zukrula. - Már el is felejtetted, hogy fejbe vagyunk ütve a rézkockával?

Éppen hazaérkeztünk. Mikor beléptünk, Zukrula az ajtót bezárva letette szája elöl zsebkendőjét, és eksztázisban, fuldokolva rebegte:

- Adjál enni, apukám, a szemem kopog az éhségtől, ide azt az ételt, tömd a számba, a gyomromba, hogy végre jóllakjam!

Ereimben meghűlt a vér. Annyira tobzódott a tilos szavakban, hogy én, aki már lassan beleszoktam a ketnibe, ijedten futottam ki, nehogy újra bezárjanak.

Zukrula pedig visítva és gyalázkodó szavakkal futott utánam.

Fülemet befogva menekültem, nehogy abba a gyanúba essem, hogy ezeket a szörnyű szavakat még csak meg is hallgattam.

Olvasóim el sem képzelik, mi történt.

Újra a betik elé cipeltek, aki egyhavi börtönre ítélt azért, mert NEM adtam enni egy nőnek!

Ugyanis, mint később megtudtam, a bikbam őnáluk azt jelenti, hogy mindazt, ami azelőtt tilos és szégyen volt, most kötelesség megtenni, viszont ami azelőtt ketni volt, most kave lesz!

Olvasóim, ha egyáltalán elhiszik ezeket, bizonyára hasukat fogják nevettükben, olvasván egy józan eszű ember komikus kalandjait a háborodottak közt, melyeknek komikai zamatát az a paradox helyzet adja, hogy a hóbortokat mindenáron követni akartam szerencsétlen józan eszemmel, hogy botránkozásukat kikerüljem, és minden épp fordítva sikerült, mert a behinek őrültségének lényege az, hogy még őrültségeikben sem következetesek.

Mikor egy hónap múlva kiszabadultam, mindenáron végére akartam járni, hogy hogyan is állunk a nők étkezési szabályaival.

Ettől kezdve tehát jobban figyeltem a nőket.

Egyszer láttam egyet, aki midőn elment mellettem, egy pillanatra lopva, úgy, hogy senki más ne lássa, fellebbentette szája előtt zsebkendőjét, amiből azt következtettem, hogy éhes, csak nem meri tudtul adni.

Az alkalomnak roppant megörültem, reméltem, hogy az ő révén sokat megtudhatok. Mellészegődtem tehát, és úgy kerülő úton megkérdeztem, hogy mi a véleménye a szellemiségről, mire sietve félrehívott, és leplezetlen szavakban suttogta el, hogy tényleg éhes, és boldog volna, ha szellemiségem egy részét elkölthetné.

Nem tagadom, a szavak rendkívül kellemesen leptek meg. Botor fejemmel azt hittem, végre megtaláltam az első épelméjű nőt, akinek szavai a való világgal összefüggésben vannak.

Elvezettem szobámba, és jószívvel feltakartam előtte ételemet.

A nő leült velem szemben, és láthatóan jó étvággyal esett neki szellemiségemnek. Többször kifejezést is adott elragadtatásának, hogy ilyen jó ételeket csak én tudok adni, mit én mosolyogva háláltam meg, tudva, hogy ételeim a rendes mindennapi hin ebéd maradékai voltak.

Egyszer a nő nagyot nyelt, majd száját egészen kitátva felemelkedett, és úgy közeledett arcomhoz, mintha orromat be akarná kapni.

A különös mozdulat kissé meglepett, megrettenve visszahúzódtam, ő pedig nem kevésbé csodálkozó arccal ült vissza helyére.

- Hát nem akarsz a torkomba nézni?

- A torkodba? Miért nézzek a torkodba?

Fejét csóválta.

- Különös férfi vagy. Mások előre ki szokták kötni hogy minden falat után kitátsam a számat.

Megjegyeztem, hogy ilyenfajta igényekről eleve lemondok, szerintem az evés a jóllakásért van, ő pedig folytatta a táplálkozást, és elmondta, hogy egy ízben egy férfinál egy egész libát megevett, majd hamiskásan mosolyogva biztosított róla, hogy ő még többet is meg tud enni, és kért, hogyha nőt akarok etetni, máskor is hozzá forduljak, más nőknek pedig ne higgyek, mert annyi ételemet úgysem tudják megenni, mint ő, és nem is olyan jó étvággyal.

Megígértem neki, mire megadta lakcímét, majd az előbbi férfiról elmondta még, hogy annak kívánságára a libát csokoládéval kellett ennie, és nemcsak a száját kellett tátogatnia, hanem minden falat után vicsorítani kellett a fogát.

Már erősen disszonáns érzések kínoztak, de igazi meglepetésem még hátravolt. A nő ugyanis folytatva megjegyezte, hogy bár sokat kellett ennie, de sokat is keresett. Igen gavallér férfi volt.

Azzal megtörölte száját, és - pénzt kért.

A nem várt fordulat annyira meglepett, hogy csak dadogva tudtam tiltakozni, mondván, hogy jóllakott az én szellemiségemből, és semmi joga még külön fizetséget is kérni.

A nőt pedig hirtelen elöntötte a méreg, tombolt, mindennek lehordott, a legnagyobb gazságnak nevezte, hogy mikor ő nekem áldozza arcközepét, nem vagyok hajlandó őt kárpótolni, pedig aránylag olcsó árat szabott az evésért.

Akár hiszik olvasóim, akár nem, így volt!

Hiába bizonygattam, hogy semmi joga saját élvezetéért még külön fizetséget is kérni. Minél inkább próbáltam a józan észre hivatkozni, annál mérgesebb lett.

- Értéktelen bivak! - ordította. - Én bejövök hozzád, hagyom magam jóllakatni, és a végén meglógnál az árával? Majd adok én neked!

Szó szót követett, én bíztam benne, hogy úgysem meri elhíresztelni a nálam történt jóllakását, és szabadjára eresztettem józan eszem tiltakozását. Számításaimban persze ezúttal is csalódtam.

A nő ugyanis éktelen üvöltéssel felrántotta az ajtót, és elrohant.

Másnap pedig a betikhez hívtak, aki közölte, hogy megint panasz érkezett ellenem: nem fizettem egy nőnek, akinek szellemiséget adtam.

A vád megdöbbentett. Nem is tagadtam, hogy szellemiséget adtam neki, sőt éppen erre hivatkozva bizonyítottam, hogy tehát nem tartozom még külön pénzzel is.

Erre a betik harsányan felnevetett.

Bambán néztem körül, fogalmam sem volt, mi nevetnivaló van ezen, és hozzátettem, hogy maga a nő jelentette ki, hogy éhes; hogyan jön ő tehát ahhoz, hogy midőn kínzó éhségét megszánva, csillapítom étvágyát, jószívűségemet még anyagi követelésekkel hálálja meg.

A betik erre még nagyobb hahotába kezdett, mulatságos bolondnak nevezett, és nemsokára mindenki jobbra-balra dőlt a kacagástól.

Ez végleg kihozott sodromból, megjegyeztem, hogy a dolog sokkal szánalmasabb, mintsem hogy el lehessen nevetgélni, és kijelentettem, hogy igazságom tudatában most már ellenigényt jelentek be, és kérem a nőtől az élvezet árát, amihez nekem legalább olyan jogom van, mint neki.

A kacagás, ami erre kirobbant, majd szétvetette a falakat, hosszú percek teltek el, míg a betik magához tért, és könnyeit letörölve kijelentette, hogy rég nem nevetett ilyen jót, de végre is a dolog sokkal komolyabb, semhogy nevetéssel napirendre lehetne térni felette, és végtére a törvény törvény, amit alkalmazni kénytelen, mert enélkül felborulna a rend és a józan civilizáció.

Akár hiszi az olvasó, akár nem, újból bezártak!

Én pedig egy hétig töprenghettem felette, hogy voltaképpen mit vétettem.

Kiszabadulásom után elpanaszoltam kalandomat Zemökinek is, de az is csak kacagott rajta, főleg azon, hogy elhittem a nőnek, hogy éhes, holott tudhattam, hogy az ilyenfajták nem éhségből kérnek szellemiséget. Hiába erősítgettem, hogy maga a nő kért enni, azt felelte, hogy éppen ebből tudhattam, hogy nem enni akar, hanem pénzt keresni, mert aki igazán éhes, az nem mondja meg.

De ezzel betelt a mérték. Ezt a tojástáncot nem bírtam tovább. Sohasem tudtam, mikor csap le rám az állandóan fejem fölött lógó Damoklész-kard.

Ó, hányszor óhajtottam epedve, hogy bárcsak az én agyam is megzavarodna, hogy hozzájuk hasonlítanék, és mindig folyékonyan tudnám, hogy a fehéret mely esetben kell feketének és mikor sárgának mondani! De aki ép elmével, tisztán látja a fehéret, ez a tiszta látóképesség olyan zavaró számára, hogy sohasem tud megfelelően hazudni, és elbukik, mert egyszer a ketni ellen vét, máskor a bikbamot sérti meg, vagy a gyermek bruhuját rombolja. Mennyivel jobb az őrülteknek, milyen boldogok a behinek, és milyen boldogok a dicső angol állam alattvalói is, hogy mind magukhoz hasonló, tiszta, épelméjű polgártársaik közt élhetnek.

Nemsokára azonban tudatták, hogy sorozatos botrányaim miatt állásomat elvesztettem.

Még csak ez kellett nekem! Ide-oda futkostam, Zemökit kértem, hogy segítsen, de már ez is elfordult tőlem, mint valami gonosztevőtől. Pár nap múlva pedig cellámból is kidobtak, én pedig mehettem világgá.

Visszamentem a betikhez, és könyörögve kértem, hogy ha megfosztanak szellemiségemtől, öljenek is meg, hiszen megdönthetetlen matematikai igazság, hogy mindenkinek van arcközepe a szellemiség befogadására, amit nem tudok foglalkozásommal együtt letenni, és úgy érzem, meg fogok halni.

A betik azonban megvigasztalt, mondván, hogy a világon csak egy igazság van, a kona, ami aneba, de ha életemet vissza akarom nyerni, éppen jóhoz fordultam, hiszen ő azért van, hogy táplálékot nyújtson a szűkölködőknek és tévelygőknek.

Könnyezve rebegtem néhány hálatelt szót, ő pedig arra kért, adjam le a polcról azt a dobozt, amelyre a bikru neve van írva.

Mikor odaadtam, kivett belőle egy sárga kavicsot, néhányszor a doboz oldalához ütögette, és átadta, hogy szorítsam hónom alá.

Megdöbbentett a szívtelen cinizmus, ahogyan még most is kedve volt tréfát űzni egy életéért könyörgő embertársával. Sajnos, kiszolgáltatott helyzetem nem engedte méltóképpen válaszolni.

Ehelyett lábamat kézbe kapva, másik kezemet fejemre téve kellett könyörögnöm, hogy az anebák mellett szellemiséget is nyújtson táplálékul, hogy életemet fenntartsam.

A betik azonban nemhogy megenyhült volna, hanem felugrott, és villámló szemmel rám kiabált, hogy a szellemiségről ne merjem azt állítani, hogy az táplál, és különösen ne említsem ezt a gyalázatos szót a sárga kavics közelében, mert az anebákon ejtett ilyen gyalázatot kénytelen lesz igen szigorúan megtorolni.

Csak halvány védekezésül próbáltam megemlíteni, hogy hiszen mindnyájan elköltjük a szellemiséget, még az elak betikek is, sőt azok még többet.

Ez volt a vesztem. Kijelentette, hogy a betikek - mint az köztudomású - nem használnak szellemiséget, és hozzátette, hogy ezért el fogja még látni a bajomat. Ezzel galléromnál fogva megragadott és kipenderített.

A tehetetlen dühtől remegve, sokáig zokogtam. Éhesen, korgó gyomorral lézengtem, céltalanul, míg végre a legutolsó eszközhöz kellett folyamodnom: egy fa alá ültem, és kéregettem.

Így éltem egy hétig. Az éjjelt is ott aludtam át, rongyaimba takarózva és fázva. Az éjjelek pedig mind hűvösebbek lettek, és még tisztálkodni sem tudtam rendesen. Tetvet és rühöt kaptam, és senki sem törődött velem.

Egy napon végre mentő ötletem támadt. Eszembe jutott annak a nőnek az esete, aki miatt állásomat vesztettem. Elhatároztam, hogy követem példáját, amivel igen könnyen lehet élelemhez és pénzhez jutni.

A legelső nőt tehát félrehívtam, és bizalmasan megsúgtam, hogy nagyon éhes vagyok, és hajlandó vagyok olcsó pénzért némi szellemiséget elkölteni.

Az erre minden bevezetés nélkül eszeveszetten sikoltozni kezdett, sokan körénk gyűltek, akiknek ájuldozva mesélte az esetet.

Rettenetes dolgok következtek, aminek leírásával nem akarom az olvasó idegeit igénybe venni. Elég az hozzá, hogy öt perc múlva véresen terültem el a földön.

Kiderült, hogy a pénzért evés csak nőkre érvényes, a férfi ebből ki van zárva. És az olvasó alaposan téved, ha azt hiszi, hogy engem az érdekei védelmére szövetkezett női nem hagyott helyben. Ellenkezőleg: a férfiak voltak azok, akik legalaposabban ütlegeltek, sőt leghevesebben éppen az, akinek ételét az a nő szokta elenni, úgyhogy bár egy világ választott el e szerencsétlen fajtától, mégis szívemből sajnáltam ezt a nyomorult, szánalmasan bárgyú és megcsalt férfinemet, amint saját lealázottságát és kizsákmányoltságát védi. Viszont éppen az említett férfi minden ütleg után azt kiabálta, hogy én őt meg akartam csalatni!

De még mindig nem volt elég a szenvedésekből.

Másnap egy hivatalos ember lépett hozzám, közölte, hogy Zukrula feljelentést tett ellenem, mert egy másik nőtől kértem élelmet, és valószínűleg súlyos büntetést kapok. Álmélkodva kérdeztem, hogy miért, mire azt felelte, hogy erre egyedül Zukrula volna jogosult, mert fejbe ütötték a rézkockával.

Örömrepesve mondtam, hogy szívesen elfogadom az ételt Zukrulától is, sőt ajánlottam, hogy álljon össze négy-öt nő, akik felváltva táplálhatnak, miáltal egyre-egyre kevesebb teher esik. Ő azonban szörnyülködve jelentette ki, hogy ez lehetetlen, mert Zukrulát ütötték fejbe.

Ajánlottam, hogy üssék fejbe a többit is, mire mélységes undorral nézett végig rajtam, és azt mondta, hogy úgy látszik, a mocsok legfenekére züllöttem, és megérdemelném, hogy máglyán megégessenek.

A következő napokat már a félőrültség csendes letargiájában töltöttem, és azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet.

Sajnos, ebben is csalódtam.

Tizenhatodik fejezet

Itt érünk el szerző kalandjainak legszomorúbb fejezetéhez, mikor a behineken kitör a bukunak nevezett dühroham, és szerző ennek csaknem áldozatul esik - A bikruról szóló részt szerző fenntartással közli

Pár nap múlva, egy reggel igen sokan gyülekeztek össze a közelemben, aminek örültem, mert alamizsnát jelentett.

Egyikük zsámolyra állt, és beszédet mondott a többiekhez. Azt mondta, hogy a kona célja békében és testvériségben élni a kemonokkal. Biztosítani kell tehát a békét és szeretetet, a családi tűzhely kölcsönös biztonságát, és támogatni egymást az építő munkában.

Ezt hallva, önkéntelenül reszketni kezdtem. Nem tudtam ugyan még, mit jelent, de vészjóslóan józanul és békésen hangzott.

És most is nekem volt igazam.

Néhány perc múlva ijesztő menet közeledett. Igen sok behin jött ötös sorokban, és egyszerre léptek, ami a megszokott behin fejetlenségben már maga is elég meglepő volt.

Még feltűnőbb volt azonban, hogy mind kést szorongatott kezében, mellyel minden második lépésre a föld felé bökdösött, és ezt kiabálta:

- Zuk!... Zuk!... Zuk!... Zuk!...

Mellettük egy még a betikeknél is rongyosabb alak lépdelt, hatalmas ollót csattogtatva, és néha odakiáltott nekik néhány szót, amitől azok mindannyiszor egetverő helyeslésbe törtek ki, majd késüket rázva üvöltözték:

- Húú!... Húú!... Húú!...

A menetet egy másik maskara bádogdobozzal futkározta körül, és lélekszakadva osztogatta belőle a sárga kavicsot.

Amint közelebb értek, jobban szemügyre vehettem a szónokot. Kifejezés nélküli, bárgyú arc; szinte homlok nélkül. Arcát a beleomló, kócos haj még állatibbá változtatta. Az előrehaladt bazedovkór messzire rémített dülledt szeméből, amelyhez csak állkapcsa volt hasonlóan formátlan. Alsó fogsora ugyanis annyira előreállt, hogy nem tudta elhelyezni szájában, ami miatt szavait alig lehetett érteni, pedig sejtettem, hogy életem függhet attól, mennyit tudok megérteni az eseményekből.

Végre, mikor tőlem pár lépésnyire haladtak el, sikerült megértenem, mit beszél:

- Hétfő, kedd, csütörtök, szerda... Hétfő, kedd, csütörtök, szerda!...

Szájtátva néztem utána. Ennek helyeseltek? Ettől vadultak?

Hirtelen kezet éreztem vállamon. Megfordultam. Két késes behin állt előttem. Az egyik megszólalt:

- Te mit csinálsz itt?

- Kéregetek - feleltem. - De mondd, ki az ott, az ollóval?

- Az a késbetik. Nem látod, hogy dupla kése van?

- Mi az, hogy késbetik?

- Az a legokosabb betik.

- Legokosabb? Hogyan?

- Mert ő részesít bennünket a kés üdvében.

- Ha legokosabb, mért nem szerda-csütörtököt mond?

- Így mindenki tudná mondani. Ő tudja, hogyan kell elnyernünk a kés üdvét, és neki mindig igaza van. Egyébként is most buku van, és ez rendkívüli intézkedéseket tesz szükségessé. De térjünk a tárgyra: van testhasználati engedélyed?

- Miii?

- Szóval, nincs. Akkor szabad részt venned a békemunkában.

- Hogyan?

- Megfogod ezt - és ezzel egy kést nyomott kezembe -, velünk jössz a domboldalra, ahol biztosítod a békét és civilizációt.

- Hogyan?

- Úgy, hogy szúrod a kemonokat, és azok is szúrnak téged.

Csak ekkor tárult fel előttem a helyzet teljes szörnyűsége. Ezek a szerencsétlenek most csakugyan gyilkolni mennek. A bukunak nevezett dühroham, amiről annyiszor hallottam, de mindig reméltem, hogy talán nem is valóság, íme, kitört rajtuk.

Sietve jelentettem ki, hogy az engedéllyel egyelőre nem kívánok élni, de rám kiáltott:

- Mondtam, hogy szabad részt venned a bukuban!

Azzal belém rúgott, és odalökött a sorba.

Megpróbáltam tiltakozni, de hamarosan minden oldalról kések meredtek felém, és torkomon akadt a szó.

Megtörtént tehát, amit sose hittem volna magamról. Be kellett állanom, és ellenvetés nélkül menetelni a dühöngőkkel az ismeretlen vérfürdő felé. Sőt, hogy a lázálom teljes legyen, késemmel minden második lépésre a föld felé kellett böknöm és kiabálnom:

- Zuk!... Zuk!... Zuk!...

Ha pedig a csapat mellett a madárfejű rém felénk rikácsolta a csütörtök-szerdát, üvöltenem kellett:

- Húú!... Húú!... Húú!...

Mélységes szégyennel írom le ezeket. Sose hittem volna, hogy engem, az angol flotta tisztjét, a háborodottak erőszaka ilyen mélyre tud kényszeríteni. De a megaláztatás ezzel még nem ért véget.

Egyszer ugyanis hozzám lépett a rém, és dülledt szemét rám villantva, elrendelte, hogy az üvöltözést én vezényeljem. Ha ő bemondta a szerdát, nekem késemmel intenem kellett, mire a tömeg rákezdte a húút.

Nem volt tehát elég, hogy velük kellett bolondulnom, hanem nekem kellett másokat is belehajszolnom, mert különben leszúrtak volna!

Arcom égett a szégyentől, és elhatároztam, hogy ha sikerülne még hazámba visszatérnem, rögtön lemondok tiszti rangomról. Úgy éreztem, hogy egy ilyen gyáva rongy, aki egy madárfejű torzszülött fenyegetéseitől megijedve képes a világ legsötétebb tébolyához és legaljasabb gaztettéhez cinkosul szegődni, nem szennyezheti többé jelenlétével a flottát. Hogy nem tettem meg, annak egyedüli oka az, hogy, mint az olvasó mindjárt látni is fogja, hitványságomból nemsokára sikerült magamhoz térnem.

Néhány percnyi menetelés után ugyanis feltűnt a domb, és a szemem elé táruló borzalomtól ereimben megfagyott a vér.

A tetőn a konák és kemonok késeket forgatva, habzó szájjal rohantak egymásnak, és csakhamar fülemet repesztette az egész tébolyda megháborodottainak vadállati üvöltése.

A betegek nekiszabadulva rúgták, tépték, szúrták és vágták egymást, és nem volt, aki megfékezze őket!

Még csak ez kellett szegény fejemnek! Az olvasó elképzelheti, hogy éreztem magam, kényszerítve, hogy nyomorultul elpusztuljak értelmetlen rögeszmékért, mikhez a józan észnek semmi köze. A szörnyűségek hirtelen magamhoz térítettek.

Megpróbáltam magyarázni, milyen borzasztó dolgot művelnek, de csak csodálkozva fordultak hozzám:

- Hát te életben akarnál maradni, mikor a bukuban kés által halhatsz meg? Elszalasztanád elnyerni a kés üdvét, a legfőbb örömet, amiért érdemes volt születni? Úgy látszik, neked nincs érzéked a böto iránt!

Sok mindenbe belehajszoltak, de ebbe a borzalomba már semmiféle hatalom nem kényszeríthetett volna bele. Kijelentettem, hogy nem tudom megtenni azt, hogy céltalanul és értelmetlenül elpusztuljak.

- Bivak! - bömbölték. - Neked a böto céltalan? Fékezd a nyelved, mert megkeserülöd, ha a konát gyalázod!

A kések ismét felém villantak, én pedig ijedten kértem, engedjenek inkább koldulni, nem akarom sérteni a kona üdvét, a legjobbakat kívánom, csak engem hagyjanak ki a bötóból, hiszen nem vagyok rossz, senki baját nem akarom, csak békében, boldogságban és nyugalomban élni, és ugyanezt kívánom minden konának.

Irtózatos szidalmakat kaptam és bőséges ütlegeket. Gyújtogatónak, őrültnek, hinnek, az emberiség, a böto, a bikru és a civilizáció véres kezű hóhérjának neveztek, akinek nincs érzéke a dicső anebák iránt.

Főként azonban az háborította fel őket, hogy minden konának békét, boldogságot és nyugalmat kívántam.

- Máglyára a lamikkal! - ordítozták. - Még csak az kell, hogy galád aknamunkájával megmételyezze az egészséges társadalmat, és felforgassa a rendet!

Egy másik azt mondta, menjek a kemonokhoz bomlasztó aknamunkámmal, ott forgassam fel a rendet és nyugalmat, és ne itt, ahol mindenki csak békét és igazságot akar.

Örömmel ajánlkoztam, hogy megyek, és megmondom ugyanezt a kemonoknak, de nagyon röhögtek, és azt mondták, hogy akkor azok vernének agyon, de erre már különben sincs mód, mert buku van, és most mind szellememmel, mind testemmel annak birtokosa, a kona rendelkezik.

Mikor azt feleltem, hogy a test birtokosa maga az egyén, rám rivalltak, hogy ilyen tévtanokat ne hangoztassak, mert tudvalevő, hogy csak a ruha az enyém, amit testemre húzok. Ha ruhámat valaki el meri venni, azt megbüntetik, de testem már nem az én tulajdonom, mert a test és szellem nem maga az egyén, hanem olyan dolgok, miket a bikru és a kona kölcsönadott, hogy legyen mit beöltöztetnem az énemet képező ruhába.

Ekkor már köröttem mindenki lamikot kiáltott, és követelték, hogy mint a közbéke és civilizáció ellenségét, vigyenek a betikhez.

Beláttam, hogy itt minden szó falra borsó. Legjobb, ha kiirtják egymást, csak én ússzam meg elevenen. Kijelentettem, hogy nem akarom őket a civilizációban és bukuban zavarni, sőt őszintén kívánom mindkét fél minél eredményesebb munkáját (ebben nem is hazudtam), csak engem, nyomorult bivakot, hagyjanak a dicstelenségben.

De már megragadtak, és cipeltek a betik elé.

Hátamra bőségesen zuhogtak az ütlegek, szidalmak özöne zúdult rám, én azonban ezen a rövid úton lélekben megerősödve, egészen átalakultam.

Eltöltött az önelégültség, hogy végre a gyáva meghunyászkodásból sikerült magamhoz térnem, és hős módjára, a mártírhalállal is dacolva tudtam szembeszállni a kerge agyú bűnnel és aljassággal. Áthatott a büszke tudat, hogy végre a dicső angol flotta tisztjéhez méltóan viseltem magam.

Éppen ahhoz a betikhez vittek, amelyiknél én szolgáltam, és aki legutóbb kipenderített. Ez persze hamarosan megállapította, hogy lamik vagyok, és elevenen való megégetésre ítélt.

Az ítélet indokolásában sűrűn előfordult a "szélsőséges", "békebontó", valamint a "mérsékelt" és "jóérzésű" jelző. Az olvasó persze azt hiszi, azokat nevezték mérsékelteknek és jóérzésűeknek, akik nyugalmat és békét akartak, szélsőségeseknek és békebontóknak pedig azokat, akik a dombon vad őrjöngésben szúrták ki egymás szemét, és táncoltak embertársaik gőzölgő beleiben.

Nem!

Fordítva értették!

Most egy beratnut adtak mellém, aki nem bántott ugyan, de végeláthatatlan halandzsába kezdett mindenféle zavaros dolgokról, amit persze nem értettem, de azt sem, hogy mindezt miért kell nekem végighallgatnom. Csak azt jegyeztem meg, hogy sűrűn előfordult benne a bikru, ami persze most is mindennek oka volt. Nem az őrség, hanem a bikru keze cipelt a betik elé, a bikru büntetett meg, a bikru rakja a máglyát az udvaron s a többi. Tekintve, hogy már úgyis minden mindegy volt számomra, dacolni mertem a kinevetéssel, és egyenesen megkérdeztem, hogy mi a bikru.

- A bikru a legbetikebb betik - felelte.

- Szóval, ember?

- Már nem él, de élt.

- És miért nevezitek a legbetikebb betiknek?

- Végtelenül bölcs tanítása miatt.

Már a szóra is összerázkódtam. Milyen őrültség lehet az, amit ezek bölcsességnek neveznek! Azért kuriózumképpen megkérdeztem:

- Mit tanított?

- Azt, hogy a késszúrás nem öröm, hanem kín, hogy életre, és nem halálra születtünk, azért nem szabad szúrni. Ő mondta ki, hogy nincs betik, hanem mindnyájan egyformán emberek vagyunk, hogy nem a sárga kavics táplál, hanem a szellemiség, amit a bikru ételnek nevezett, és aki azt másoktól elvonja, az hiába viseli a bileveket, valójában képmutató és zsebmetsző az. Ő mondta, hogy békében, boldogságban és egyetértésben kell élni.

Az olvasó persze szemét dörzsöli, és nem akarja hinni. Képzelje el, hogyan fogadtam én ezeket a szavakat! Nem akartam hinni a fülemnek.

- Tessék? - kérdeztem elhűlve.

De a beratnu másodszor is azt mondta.

- Akkor az egy lamik volt! - ordítottam.

- Hogy mondhatsz ilyen gyalázatot a legbetikebb betikről?! - hördült fel amaz.

- Hát tényleg élt volna egy ilyen ember, és ti nem vetettétek máglyára?

- Hát... ami azt illeti, máglyára vetettük, mert az akkoriak nem értették meg, de halála után néhány évszázaddal mégis elismertük tanítását, és azóta mindnyájan az ő szellemében élünk.

- Ezért szorítjátok a hónotok alá a sárga kavicsot?! Ezért veszitek el az ételt az éhezőktől, ezért szúrjátok a kemonokat? - kérdeztem felháborodva.

- Mindezt az ő dicsőségére és védelmében tesszük.

- Miért? Talán a kemon ellensége a bikrunak? Nem gondoljátok, hogy mindez akkor is gyalázatos megcsúfolása annak a tételnek, hogy nem szabad szúrni?

- A kemonok nem ellenségei a bikrunak. Ők is éppúgy tisztelik.

Megállt bennem a lélegzet. Azt hittem, álmodom. Meg kellett csípni a karomat.

- De hát mondd, szerencsétlen - kiáltottam reszketve -, akkor miért csináljátok mindeme borzalmakat?!

- A bikru védelmében, hogy érvényt szerezzünk tanainak.

- És a kemonok?

- Azok is azt akarják.

(Zárjelben jegyzem meg, hogy ezt már csak fenntartással közlöm az olvasóval, mert bevallom, hogy ebben a részben már nemcsak ő, hanem én magam is kételkedem. Útijegyzeteim ugyan a fentiek mellett tanúskodnak, magam is tisztán emlékszem a szavakra, de a dolog már annyira meghalad minden agydefektust, hogy a megháborodottakról sem tudom mindezt nyugodt lelkiismerettel feltételezni, és inkább akkori szenvedéseim és az őrültségek által megzavart agyam lázálmának tulajdonítom. Hogy mégis közlöm, ezt pusztán a teljesség kedvéért teszem és azért, hogy ha a bikruról szóló rész hallucináció volt is, adalékul szolgálhasson az idegorvosoknak akkori helyzetemhez hasonló idegállapotok tanulmányozásához.)

Tizenhetedik fejezet

Szerzőt máglyára viszik, de csodával határos módon megszabadul, majd fontos, de szomorú missziót tölt be, ami a behinek tragikus pusztulását vonja maga után

Az őrök értem jöttek, megbilincseltek, és megindultunk a szabadba. Előttem a beratnu ment, magasra tartva a négyszöget. A domboldalról vad ordítás és hátborzongató halálhörgés hangzott ide. Odavezettek a máglyához, lábamat összekötözték, és feldobtak rá, mialatt a tömeg őrjöngve szitkozódott.

Egyik azt ordította, hogy az étel kiöntése ellen izgattam, hogy éhen veszítsem őket, másik, hogy tiltakoztam szellemiségem elvétele ellen, miáltal másokat megraboltam; hogy makacsul ragaszkodtam régi, rossz ruhámhoz, miáltal közbotrányt keltettem, gúnyt űztem a kipuból, tagadtam a tüskék kellemét, és a legkülönbözőbb tévtanok hóbortjával mételyeztem a tiszta közéletet, vérbe, lángba, szennybe akartam fojtani a civilizáció áldásait. Egyetlen zsongó méhkas kavargott köröttem, és üvöltötték:

- Lázítottál a józan ész ellen!

- Kereknek állítottad a kört!

- Szemedre hivatkoztál az anebákkal szemben!

- Megrágalmaztad a szellemiségadó betiket!

- Szellemiséggel akartál táplálkozni!

- Felforgattad a közbékét! Tévtanokkal viszályt szítottál!

- Megtagadtad a bikru tanait!

- Enni adtál egy nőnek!

- Nem adtál enni egy nőnek!

Én pedig szememet lehunyva mindenbe beletörődtem, és megnyugodva vártam a jótékony halált, amely végre megvált a dühöngők gyötréseitől. Megkönnyebbülten lélegzettem fel, mikor végre meggyújtották a csóvát, mosolyogva vettem búcsút a köröttem toporzékoló, megveszett csordától, melynek üvöltése egyetlen szörnyű kakofóniában olvadt össze a domboldalról idehallatszó halálüvöltéssel.

*

És ekkor különös dolog történt.

A kapun több autó futott be, rajtuk gázálarcos hinekkel. A hinek kezüket a kocsira rögzített sugárcsöveken tartották. A csövekből fehér füst gomolygott élő. Egyenesen a domb felé vágtattak.

Torkomszakadtából kiabálni kezdtem. A köröttem állók rögtön befogták a számat, és fojtogatni kezdtek, de szerencsére későn.

Az egyik autó kikanyarodott a sorból, és egyenesen felém száguldott.

A hinek megjelenésére egyszeriben megváltozott a helyzet. Az összes jelenlevők, a betiket is beleértve, kezükbe kapták jobb lábukat, és üvöltötték:

- Vaké! Vaké!

A hineket roppant tisztelték, bár utálták, ami azonban nem tűnik paradoxonnak az előtt, aki ismeri őrültségeiket, mert nekik nem a tudás vagy jószívűség imponál, mint az művelt európai emberek közt szokásos, hanem ellenkezőleg: a durvaság és a buta, nyers erőszak. És a hinek mégiscsak hatalmukban tartották őket.

A hinek leszálltak az autóról, köteleimet eloldották, engem pedig felsegítettek az autóra, és gázmaszkot adva kezembe, továbbszáguldottak.

Mindez szinte pillanatok alatt történt. Az örömtől alig tudtam magamhoz térni. Boldogságomat még az is fokozta, hogy a kocsiban ülök közt felfedeztem Zatamont. Nem tudtam többé uralkodni magamon. Az örömtől sírva ragadtam meg a szabadító kezet, nem törődve vele, hogy hálám semmi látható benyomást nem kelt benne.

Könnyes szemmel magyaráztam neki szenvedéseimet, és könyörögve kértem, hogy vigyenek ki magukkal, mert nemcsak nem érzem magam behinnek, de még most is remeg minden porcikám a szörnyűségektől, miknek e felforgatott és megháborodott világban ki voltam téve.

Zatamon csak annyit felelt, hogy ez a nem létező élet, a kazi, amelyet most módomban volt tapasztalni.

Nem értettem ugyan teljesen, mit akar ezzel mondani, de tiszta lélekkel jelenthettem ki, hogy soha ilyen mélyen nem láttam be a kazo bölcs és türelmes fenségét, mint most, e dühödt ámokfutók közt töltött idő után.

Ezalatt kocsink felért a dombra, és egyenesen a dühöngök közé vágott. Itt most érte el tetőpontját a mészárlás. Patakokban folyt a vér.

Itt is, ott is feltűnt egy rúdra tűzött négyszög vagy kör. A kések villogtak, a vér vöröslött, a torkokban hörgött az állati düh vagy a felhasított gége vére. Bőgött, kavargott és gyilkolt az egész nekiszabadult tébolyda. Irtózat fogott el arra a gondolatra, hogy nekem éppúgy két lábam és két kezem van, mint ezeknek.

Most mindnyájan felkötöttük a gázálarcokat.

A hinek erős gázsugárral rontottak közéjük, a csövekből csak úgy fütyült a roppant nyomású gáz. Ezalatt néhány kocsi bekerítette őket úgy, hogy nem menekülhettek.

A megvadult őrültek az első lélegzettől eszméletüket vesztve, egymás után hullottak a földre, de elestükben is görcsösen szorongatták a kést, szemük villogott, és utolsó, vad hörgésükben is ezeket tajtékozták a csikorgó fogak: "Bikru! Józanság! Aneba! Buku!"

Mikor az utolsó is álomba merült, a hinek leszálltak, összeszedték őket, és mindnyájukra kényszerzubbonyt húztak. Ekkor láttam először borzadni a hineket: mikor a földre érve embervérbe kellett lépniök.

Most tanácskozás kezdődött. Abban valamennyien megegyeztek, hogy ezekkel nincs mit tovább kísérletezni, és ajánlatos volna az összes verekedő behineket megszüntetni.

Én léptem közbe, magyarázva Zatamonnak, hogy valószínűleg nem mindegyik gyilkolt önszántából. Hivatkoztam saját esetemre, és javasoltam, hogy külön kellene válogatni a menthetetleneket azoktól, akiknek felépüléséhez még van remény.

A hinek látva, hogy behingyanús létemre értelmesen beszélek, magukévá tették véleményemet, sőt megkérdezték, hogy milyen módszert tartok alkalmasnak a kevésbé betegek kiválogatására.

Én pedig szavazást ajánlottam. Meg kell szavaztatni az egész behin telepet arra vonatkozólag, hogy ki óhajtja a bukut.

Részletesen el kellett magyaráznom a szavazás lényegét, amit ők nem ismertek, és el sem képzelték, hogy lehessen az életre vonatkozó kérdés, ami felett az embereknek különböző véleményük van, hiszen az élet teljessége csak egyféleképpen élhető át. Ők csak tudományos nézeteltéréseket ismertek, ott pedig a lakmusz egyszeri kékre színeződése száz tudós ellenvéleményét megdönti.

A hineknek mégis tetszettek szavaim, és abban állapodtak meg, hogy tekintve a behinek között szerzett tapasztalataimat és elég józan felfogásomat, megbíznak a szavazás végrehajtásával, és hogy lehetőleg semmi se történjék természetellenes úton, a reménytelenek kiirtását is önmagukra fogják bízni, amennyiben a verekedő pártiakat elvezetjük egy zárt területre, és ott késekkel látjuk el, hogy maguk pusztítsák el egymást.

Képzelheti az olvasó örömömet, hogy szomorú életemben végre kellemes változás történt!

Az alvó behineket összegyűjtötték, és beszállították egy nagy, zárt terembe, ahol egy napig szigorú őrizet alatt voltak, és csak másnap térhettek vissza celláikba.

Engem pedig kivittek közülük, és újra elfoglalhattam helyemet a belohin intézetben, ahol végre tiszta ruhát kaptam, rendesen megfürödtem, megborotválkoztam, hajamat a villamos kalap lenyírta, tetveimet kiirtották, kicsavart, megnyomorított tagjaimat, miken még ott vöröslött a zsineg helye, villamos gépekkel helyremasszálták, és éjjel jóllakva, tisztán, csendben, villannyal fűtött szobában, puha ágyban tértem nyugovóra. Senki sem zavart, semmi sem fenyegetett, a holnap tiszta és biztos volt. A kéjek kéjét éreztem, mikor a gumimatracos ágyban gondtalanul kinyújtóztam.

*

A hinek megbecsülésére mindenképpen rá akartam szolgálni, nagy buzgalommal szerveztem tehát a szavazást.

Másnap tíz hinnel és két gázautóval bementem a behinek közé. Megjelenésünk roppant respektust váltott ki, az összes betikek kivonultak elénk, rézkockáikat leoldották térdeikről, és tenyerükben tartva kínálgatták nekünk, amit persze a hinek nem értettek, de én láttam, hogy valami megtiszteltetésféle vagy meghódolás akar lenni részükről. Nagy elégtétel volt számomra látni, hogy az engem elítélő betik rémült alázattal nyújtogatja felém otromba limlomját, sűrű mormolások közt emlegetve a bruhut, anebát, ketnit, konát és egyéb agyalágy marhaságokat. Mikor egy sárga kavicsot is kezembe akart nyomni, nagykedvem támadt, hogy galléron ragadva torkába gyömöszöljem "táplálékukat", de féltem, hogy a hinek rossz véleménnyel lesznek rólam és kazo felfogásom felől.

Kiadtam tehát a rendeletet, hogy az összes behinek gyűljenek össze, mire a jelenlevők szétfutottak, és tíz perc múlva mindenki ott állt köröttünk, persze külön a konák és külön a kemonok, akik vad gyűlölettel méregették egymást.

Én pedig mindkét félnek kihirdettem, hogy holnap szavazás lesz a buku felől, és belügyeikben teljesen szabad kezet fognak kapni.

Ezután eltávoztunk.

Másnap le is folytattuk a szavazást külön a kona és külön a kemon területein, hogy össze ne verekedjenek.

Az eredmény azonban mindnyájunkat meglepett, mert majdnem kivétel nélkül ordítozva követelték a bukut. Ez különösen engem érintett kínosan, mert a hinek ebből azt a következtetést vonhatták le, hogy úgy látszik, felesleges volt a szavazás.

Megpróbáltam a behinekkel egyenként, négyszemközt beszélni. Mikor azt kérdeztem, miért akarják embertársaik testét felhasítani, mind azt felelték, hogy ez a szándék távol áll tőlük, ők csak a bötót akarják biztosítva látni a buku által.

És hiába mondtam, hogy a böto végtére csak szó, és a dolog megfogható lényege mégiscsak a fájdalom, szenvedés és halál, azt felelték, hogy éppen ellenkezőleg.

- A szenvedés - mondták - csak epizód, csak felszín, míg a böto a dolgok értelme, lényege és belső tartalma; aki ezt nem érzi, az színvak, aki csak a felületet látja, és nincs érzéke a lényeg iránt, amely az élet tartalmát adja.

Tétovázás nélkül állították, hogy az élet fenntartása a lényeg, amiért - meghalni is érdemes!

Mikor a belső ellentmondásra figyelmeztettem őket, azt felelték, hogy a közösség élete igenis megköveteli, hogy az egyének meghaljanak érte.

Meg voltak győződve, hogy a közösség csak úgy élhet, ha ők külön-külön mind meghalnak!

A kimondott szó és az értelem közt egyáltalán nem volt kapcsolat.

Nem vitatkoztam tehát tovább, hanem kihirdettem, hogy akik a verekedés mellett szavaztak, azok másnap kiverekedhetik magukat a szabad bukuban. Ki fogjuk őket vezetni a domboldalra, felfegyverezzük és egymásnak eresztjük, míg azok, akik nem akartak verekedni, otthon maradhatnak.

Szerencse, hogy következetlenségeiket eddig is eléggé módomban volt tapasztalni, különben nagyon meglepődtem volna az elégedetlen morgáson, ami szavaimat fogadta.

Sajnos, bármennyire szokva voltam következetlenségeikhez, annyira most sem tudtam józan logikámtól szabadulni, hogy egyáltalán ne gondolkoztam volna rajta. Így tehát most is magyarázatot kerestem, és azt hittem, a gyávaság készteti őket meghátrálni, mikor a lelkesedés beváltásáról van szó.

Most már nagyon szégyelltem magam a hinek előtt, és féltettem pozíciómat a sorozatos sikertelenség miatt.

Rövid tétovázás után meg is említettem bizonytalanságomat a velem jött hinek vezetőjének, nehogy a későbbi kudarc azt a látszatot keltse, hogy semmire se számítottam. Annál kellemesebben lepett meg azonban, mikor azt felelte, úgy látszik, hiába ismertem meg őket, eszem túlságosan kazo az ő megértésükhöz, jobban mondva megszokásukhoz, mert megérteni természetesen nem lehet azt, aminek lényege az értelemnélküliség.

Mindenesetre elhatároztuk, hogy megvárjuk a holnapot.

Hogy mit tárgyaltak a behinek ezen az éjjelen, nem tudom. Lehet, hogy semmit, és azokat a meglepetéseket, amik másnap értek, szintén csak az ő furcsa őrültségüknek kell tulajdonítanom, amelynek jellegzetessége, hogy bár semmi következetesség nincs bennük, de csodálatosképpen mindegyik ugyanúgy következetlen.

Tehát másnap a verekedni akarókat kitereltük a domboldalra.

Azok persze két mereven elkülönített csoportba zárkóztak fel, és hátat fordítottak egymásnak.

Jellemző a hinek naivitására, hogy ezt látva azt tanácsolták, hogy vegyük talán sorba a csoportokat, először az egyiknek osszuk ki a késeket, és csak mikor azok már kiirtották egymást, akkor szabadítsuk a másik csoportbelieket is egymásra.

Mosolyomat elnyomva kellett megmagyaráznom, hogy egyik csoport sem fog önmagában verekedni, mert ehhez a másik jelenléte is szükséges. Ezt persze nem értették, megkérdezték, hogy mért nem egyszerűbb nekik is a közelebb levőket szurkálni, mikor úgyis leszúrják egymást. Én a tapasztalt ember fölényével jelentettem ki:

- Ez az egyik csoport a kona, a másik a kemon. Ezek csak úgy verekednek, ha mindkettő összekerül.

Csak mikor a hinek összenéztek, láttam be, hogy milyen "értelem nélküli magyarázatot" adtam, bár némi gondolkodás után magam is beláttam, hogy valóban érthetetlen, miért ne lehetne az öldöklést önmagukon kezdeni. Megjegyeztem hát, hogy behin dolgokat csak behinül tudok magyarázni, többet ne várjanak tőlem.

Erre autóink nagy körben körülzárták a behineket. Kiosztottuk köztük a késeket, végül pedig kihirdettem, hogy szabad a buku.

És ekkor ámulva láttam, hogy a behinek nem mozdulnak.

Körös-körül autóink álltak, mindnyájan gázálarccal voltunk felszerelve, a sugárcsöveket készen tartottuk, bent, szemben egymással, a két ellenfél, mintegy ezerkétszáz férfi, mozdulatlanul.

Eltelt egy perc, két perc, tíz perc. A hinek kérdően tekintettek rám, én pedig a legnagyobb zavarban voltam.

Nemsokára azonban a kona oldalán egy ember felállt egy kivágott fatörzsre, és beszédet mondott a többiekhez.

- Ti esetleg azt hiszitek - mondta -, hogy a hinek most a böto elnyerésében támogatnak, és hogy most alkalom van a bötóért, életért és békéért bukut folytatni.

Tévedtek. Ketni tetteinkben a hinek nem az élet mély lényegét látják, hanem értelmetlen verekedésnek tekintik ezeket. De hogy is vehetné észre e bivak tömeg azt, amit csak az élő és meleg tüdő tud belélegezni, melyben él az anebák és böto szent tisztelete, míg az üres és hideg tüdő távol marad tőle, és a pusztaságban tévelyeg. Az anebák és a bikru tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünknek, amely megkülönbözteti a behint az oktalan hintől, ez acélozza meg karjainkat a nemes bukuban, ez avatja bumbukokká a behák fiait, kik boldogan áldozzák életüket a bötóért és a kés üdvéért.

Bumbuk gyilkost jelent, de hogy az olvasó megértse, meg kell jegyeznem, hogy erre több kifejezésük volt aszerint, hogy a gyilkos kit öl meg, mert agyalágy felfogásuk szerint nem egyformán vetették meg a gyilkost, sőt a bumbukokat megbecsülték. Ennek a szónak jelentése felől azonban már eltérők voltak a vélemények, amit sehogy sem tudtam megérteni. A konák szerint ugyanis bumbuk az, aki egy kemont öl meg, a kemonok szerint, aki konát öl meg.

Majd így folytatta:

- A kés üdvének és az anebáknak tisztelete a behák életének forrása, enélkül halál és pusztulás volna sorsuk. (Tehát komolyan hitték, hogy meghalnának, ha nem ölnék halomra egymást!) Ápoljuk tehát tüdőnkben a magasabb rendű ideálokat, törhetetlen ragaszkodásunkat a bikru és anebák iránt. Igaz behin késével és bötójával él vagy hal.

Ezután sok értelmetlen halandzsa következett, amit nem akarok az olvasóval közölni, annyival is inkább, mert meg sem tudtam jegyezni annyi tartalmatlanságot.

Annyit értettem meg belőle, hogy itt árulás történt. Azt állította, hogy mi gúnyt űztünk a kés üdvéből, eljárásunkkal olybá tüntetve fel a nemes bukut, mint közönséges és céltalan összeverekedést, és most, mint egy arénában, köznevetségre, kakasok módjára uszítjuk egymásra a bumbukokat. A böto védelme nem bábszínház, hanem a kés üdve.

- Behinek! - kiáltotta. - Nem látjátok, hogy nekik nem az a céljuk, hogy a kés üdvében részesedjünk, hanem hogy elpusztítsuk egymást?!

(Az embernek megáll az esze! A kés üdve nem az, hogy elpusztítsák egymást?)

- Mert - így szólt - míg mi, bumbukok, ostobán legyilkolnánk egymást, ennek hasznát csak a lamikok látnák, akik álnokul és perfiden kivonják magukat az anebák iránti kötelességeik alól, és akik csak arra várnak, hogy mindkét beha színe és virága, a nemes bumbukok, egy szálig elpusztuljanak, hogy aztán a kona és kemon kútmérgezői egymás közt egyesítsék a két behát. És tudjátok-e, mi lesz, ha a két beha egyesül? Megszűnik maga a beha! Megszűnnek az anebák, kör, négyszög, és sárba tipornak minden vívmányt, ami az embert a dúvadtól megkülönbözteti!

Dühös kiáltások hangzottak:

- Nem engedjük az anebákat!

- Itt már nem erről vagy arról az anebáról van szó - folytatta a szónok -, hanem az anebáknak és a rendnek létéről, ami nélkül nem lenne miért élni és halni a nemes bumbuknak, a kés üdvéről, amit ketni embernek élete árán is meg kell menteni egyes dühödt őrültek véres pusztítása elől, mert mit érne, ha csak élnénk, és anebák nem volnának? Nekünk most egyesülnünk kell a közös ellenség ellen, nem egymást irtanunk, mert ez nem buku lenne, hanem ocsmány mészárlás. Béküljünk ki tehát, menjünk haza, és koncoljuk fel azokat a lamik árulókat, kik kivonták magukat a böto gyönyörűsége alól, nyugodtan elnézve, hogy a nemes bumbukok nyomorult bábok gyanánt, köznevetségre vérezzenek, hogy azután a lamikok gyalázatos aknamunkája lerombolja a behákat, miket őseink száz véres bukuban védtek és tartottak meg számunkra.

A beszédet egetverő helyesléssel fogadták, a két tábor pillanatok alatt összekeveredett, és forró farvakarásban fogadtak egymásnak barátságot a lamikok ellen, mert nincs értelme meghalni, ha lehet.

A két halálos ellenség azon pillanatban megszűnt ellenségnek lenni, mihelyt az a veszély fenyegetett, hogy a jövőben valóban nem lennének ellenségek, és rögtön összebékéltek, nehogy valaki csakugyan békét teremtsen. A behinek békéje csak a verekedést szolgálhatja.

Ez így leírva olyan nyakatekerten hangzik, hogy meg sem kísérelem magyarázni. Már így, leírás közben is érzem, hogy ha tovább boncolnám, magam is belezavarodnék.

A hinek persze mindebből egy szót sem értettek, csak azt, hogy a behinek ezt sem akarják, de hát akkor mi kell nekik tulajdonképpen? Én magam sem értettem őket, de sejtettem a veszedelmet, és figyelmeztettem a hineket, hogy vegyék fel a gázálarcot.

Alighogy ez megtörtént, küldöttség jött hozzánk, hogy engedjük őket hazamenni, mert nem akarják a bukut.

A hinek tanácstalanul hallgatták, de én sietve felvilágosítottam őket a behinek szándékáról, és azt tanácsoltam, hogy az egész társaságot mint reménytelent meg kellene szüntetni.

Szavaimat némi idegenkedéssel fogadták. Persze, naiv hin szemszögből nehéz megérteni, hogy ha valaki nem akar verekedni, ez mennyiben jelent még nagyobb veszedelmet. Hosszú tanácskozás kezdődött. Nagyon különös volt látni a habozó hineket, akik saját életük dolgaiban olyan csodálatosan egyöntetűek és határozottak. Végül azt határozták, hogy mindenki hazamehet, de a késeket le kell tenni.

A határozatot éktelen üvöltéssel fogadták.

Egyszer csak a kavargásból előlépett az egyik leghangosabb, és autómhoz ugorva, tajtékozva üvöltötte:

- Itt van az áruló! Ez hozta ránk a pusztulást!

És felém köpött, nem törődve vele, hogy kezem a sugárcső gombján pihent, mellyel minden pillanatban harcképtelenné tehettem. De a hinek meg nem értésétől félve, nem mertem használni a tömlőt.

Éktelen üvöltés kísérte a szavakat. Öklök emelkedtek rám.

- Üssétek le a lamikot! Le a kultúra és szeretet véres kezű pribékjével! - ordítozták, de nem mertek rám támadni.

Végre az egyik elkiáltotta magát:

- Mit haboztok? Egy lamiktól féltek? Egy lamikot életben hagyni annyi, mintha magunk törnénk össze késeinket!

A borzalom moraja volt a válasz. A szidalmak özöne röpködött felém:

- Te vagy, aki meggyaláztad a bötót!

- Te vagy, aki aláástad a ketnit!

- Te rontottad meg a gyermek bruhuját!

- Te vagy, aki beszennyezted a bikbamot!

- Te dúltad fel a békét!

A vezér pedig a hangulatot kihasználva, és mindenkit túlüvöltve bömbölte:

- Ő az, aki a kést a leggyalázatosabb dologra használta!

A tömeg felhördült. Egyetlen tajtékzó botránkozás volt a válasz. Az egyik ki is mondta:

- Evésre!

A megháborodottak fülrepesztő ordítozásban törtek ki. A szónok rekedten igyekezett túlharsogni a tömeget:

- Úgy van! Tudjátok, mit tesz ez a lamik a késsel? Eszik! Eszik! Meggyalázza a civilizációt! Mit haboztok hát?! Ez lesz az igazi buku! Utánam! Vaké!

Azzal felém futott, felugorva a hágcsóra, kezét rám emelte, villant a kés, nekem pedig csak a másodperc tört részével sikerült hamarabb megnyomni a sugárcső gombját.

A gáz üvöltve robbant elő. A behint labdaként söpörte le a hágcsóról. Ájultan terült el a földön.

A többiek, a látványtól végleg feldühödve, még pokolibb zsivajban ordították:

- Vaké! Vaké!

Egyszerre többen ugrottak felém, a sugárcsővel alig tudtam védekezni. Hamarosan nyolcan feküdtek a kocsim mellett. A tömeg egy pillanatra elnémult.

Most különös dolog történt.

A középen egy betik egyik kezében egy rúdra tűzött négyszöget, másikban egy kört nyújtott magasra. A tömeg pedig jobb lábát kézbe kapva, velőtrázó ordítozásban tört ki:

- Vaké! Vaké!

A szemekben könnyek csillantak meg, majd mintegy adott jelre mindnyájan énekelni kezdtek.

Nem tehetek róla, a hangulat minden bizarrsága mellett is annyira megkapó volt, hogy engem is magával ragadott, bár tudtam, hogy mindez ellenem irányul. Attól féltem, hogy a hineket is megnyeri viselkedésük, mely bármily ostoba is, de lélekemelő volt. Bevallom, pozíciómat és életemet egyaránt féltettem.

Az ének befejeződött, most az egyik elkiáltotta:

- Utánam! Ha mindnyájan meghalunk is, de a behák és a böto élni fognak!

És késével felém intve megindult. A tömeg, mint egy ember, magasra villantotta kését, és követte.

Végtelen zavarban voltam, mit tegyek, hogy el ne veszítsem a hinek rokonszenvét? A fegyverek annyira egyenlőtlenek voltak, hogy nemcsak magam szégyelltem a tömegpusztítást, de a hinek humánus gondolkodását ismerve tudtam, hogy meg fognak benne akadályozni, akkor pedig elvesztem.

A tömeg ajkán pedig újra felzendült az ének, és magasra tartott körökkel, négyszögekkel úgy jöttek felém, mint ahogy az őskeresztények mehettek a gladiátorok kardjai elé. Sohasem hittem, hogy az őrültek cél és értelem nélküli rögeszmékért így tudnak lelkesedni.

Pár lépésre voltak tőlem, én pedig végső kétségbeesésemben rájuk lövelltem a gázt, remélve, hogy megfutamítom őket.

De amint az első néhány elesett, a többiek az ének ütemére rendíthetetlenül folytatták útjukat. Mind több és több behin terült el a földön, a tömeg pedig mind sűrűbb sorokban jött, hogy az eszméletleneken átugrálva felém közeledjenek.

Most, a legnagyobb meglepetésemre, a hinek autói is megmozdultak, a sugárcsöveken mindenütt megindult a gáz.

Mindez egyszerre történt, de anélkül, hogy egyetlen vezényszó elhangzott volna.

A tömeg meghőkölt, visszafordult, de a hinek nem kegyelmeztek. Utánuk mentek, a gyűrű mind összébb szorult, a fehér felhő örvénylett, hömpölygött, a behinek pár pillanatig menekülni próbáltak, de a hinek gázsugárral vágták el az utat. Erre megálltak, újra a középen gyülekeztek össze, és újra felzendült a dal.

A hinek azonban most sem könyörültek. A szívem facsarodott össze, látva, hogy a küzdelmet feladó tömegre milyen nyugodt lélekkel fújják a gázt.

A behinek egymás után estek össze, az ének egyre halkult, egyszer csak megingott az egymás mellett tartott kör és négyszög is. Aki tartotta, összeesett, de már másik termett mellette, kikapta a kezéből, felnyújtotta és megtántorodott. Egyik kézből a másikba vándorolt, míg az utolsó földbe szúrta, végül pedig neki is torkába fagyott a dal.

A téren úrrá lett a csönd, szememet pedig elöntötte a könny.

De az igazi borzalom csak most következett. A hinek gázt cseréltek, és rám is új gázmaszkot adtak, aztán az új gázzal öntötték végig a tömeget. Rémülten vettem észre, hogy a földön heverők melle megszűnik emelkedni és süllyedni. Kiáltani akartam, de a gázmaszk nem engedte.

Öt perc múlva újból gázt cseréltek, és azzal összevissza fecskendeztek, majd mindenki levette az álarcot. Úgy látszik, ez a közömbösítő gáz volt.

A felhő már oly sűrű volt, hogy eleinte semmit sem láttam. Percekbe telt, míg némileg kitisztult. Szívet tépő látvány tárult szemem elé: két, földbe szúrt póznán a kör és négyszög csillogott, körötte ezerkétszáz mozdulatlan hulla borította a földet.

A téboly üvöltő tombolása után irtózatos csend nehezedett a térre. A hinek pedig egyetlen szó nélkül oldották le álarcaikat, és szerelték le a sugárcsöveket. Mellemen ült a halál nyomasztó csendje. Vagy talán a hin életé?

Amint beszélhettem, mindjárt azt kérdeztem Zatamontól, hogy mit műveltek? Szokott száraz nyugalmával felelte, hogy megszüntették a behineket. Arra a kérdésemre, hogy ki adott erre utasítást, csodálkozva felelte, hogy erre nem kell utasítás. Minden józan ember látja, hogy ezeket meg kell szüntetni. Aztán azt magyarázta, hogy aki egészségesen nekimegy a halálnak, az reménytelen dühöngő, és teljesen értéktelen a társadalom szempontjából.

Mondhatom, nagyon rosszulesett ez a rideg gondolkozás, de nem tehettem semmit.

*

Utána szobámba vonultam, és gondolataimba temetkeztem.

Sokáig gondolkoztam a szerencsétlen behineken, végül azt állapítottam meg, hogy bármily szörnyűségeket is végeztek, nemcsak tetteik szörnyűségének nem voltak tudatában, amit őrültektől nem is kívánhatunk, de annak sem, hogy ők ezt vagy azt tényleg cselekszik-e.

Szegény behinek futnak, futnak, önmagukat hajszolják a levegőbe képzelt célokért, amiket nemcsak elérni nem tudnak (nem is lehet), de nem is akarják, mert azonnal mást akarnak, mihelyt valamire már módjuk van.

A behinek élete önmagában vett abszurdum, a lehetetlenülés. Valami féreg rághatta idegeiket, ami lehetetlenné tette számukra az élet megélését: a kielégülést, a cél felé haladást. Életüknek éppúgy nem volt értelme, mint szavaiknak és küzdelmeiknek.

Tényleg jobb volt így, és egyedül így volt ésszerű.

De jaj! És most elszorult a szívem, mert eszembe jutott szegény Zemöki és Zeremble. Hátha most ők is ott feküsznek a sok behin hulla között? Két szegény, hóbortos fickó, akiknek rögeszméin hol nevettem, hol bosszankodtam, és akiket most talán örökre elvesztettem.

Hogy mit vesztettem bennük, arról ugyan nehéz volna számot adni, de végtére mégiscsak barátaim voltak, és az érző szív az ilyen kapcsokat nem tudja egykönnyen széttépni.

Aznap nehéz érzésekkel feküdtem le, és elhatároztam, hogy nem fogok a dolgokon töprengeni, hanem a jövő napokban kipihentetem idegeimet.

Tizennyolcadik fejezet

Ebben a fejezetben végre világosság derül arra, hogy mi a hinek különös életének titka, mi a behinség és mi a kazo - Szerzőt és hazáját Zatamon mélyen megsérti, ami őt döntő elhatározásra bírja

Délelőtt kifeküdtem a napozóra a kórház tetején, és a pihenés végtelen boldogsága szállt idegeimre. Álmos-boldog hangulatban néztem a szemben levő hegyre, melynek oldalát hosszú, ezüstös csavarvonal osztotta ketté. A csavarvonal hol felfelé forgott, hol vissza. Fogalmam sem volt rendeltetéséről. Egyike volt különös gépeiknek, miket százszámra láttam ittlétem alatt, de ha húsz évig éltem volna köztük, az is kevés lett volna mindet megismerni. A lényeg azonban most nem érdekelt, csak valami kellemes, zsongító érzés volt látni ezt a misztikus perpetuum mobilét. Felajzottságom lassan megenyhült.

Már több órája élveztem az édes gondtalanságot, mikor vállamon egy kezet éreztem.

Felpillantva Zatamont vettem észre. Széket hozott, mellém ült.

- Mondd el reflexióidat - így szólt -, miket a behinek közti élet keltett benned.

Kérdésemre, hogy mért van erre szükség, azt felelte, hogy jelenlegi állapotom diagnózisához szükséges.

Megpróbáltam újra néhány szóval vázolni szenvedéseimet, de lelki sebeim annyira elevenek voltak, hogy a puszta visszaemlékezés is beteggé tett. Újból reszketés vett rajtam erőt, hangom akadozóvá vált, és kérnem kellett, hogy egyelőre tekintsen el az emlékek felelevenítésétől.

- Angol állampolgár vagyok - mondottam -, a józan ész és a civilizáció tiszteletében nevelkedtem, ott, ahol az igen beleegyezést jelent, a nem pedig tagadást. A tébolyt csak gyógyítottam, és elképzelheted, mit jelentett számomra kiszolgáltatva lenni egy ilyen fokú tébolynak, amilyent nálunk hírből sem ismernek.

Őszinte sajnálatomat fejeztem ki, hogy a világnak ez a legborzasztóbb betegsége pont az ő viruló és békés szigetüket sújtja, és kértem, hogy talán ő mondja el inkább ennek a betegségnek bővebb lényegét, amely engem mint orvost rendkívül érdekel. Bezáratásom előtt mondott ugyan valamit a nap kozmikus sugarairól, de, sajnos, akkori téveszméim miatt (miket most nagyon szégyellek) nem fordítottam rá kellő figyelmet.

Valósággal kanosszát jártam, és nagyon jólesett levezekelnem vétkemet. A bölcs hinek közt valósággal gyereknek éreztem magam, aki a rossz fiúk bántása elől visszamenekült anyja karjába.

- Már említettem neked - kezdte Zatamon -, hogy az életfunkciókat a nap kozmikus sugarai befolyásolják. Minden élet forrása a nap, tehát az életakarat is onnan származik, a meleggel együtt jövő kozmikus sugarak alakjában. Ezt a sugárzást az agy mint antenna felfogja, és működése a sugaraktól meghatározott módon alakul. Ez az ösztön.

- Tehát a sugarak olyasféle hatást gyakorolnak az ösztönre, mint a hormonok a szervek működésére?

- Úgy van. Sőt, a nap kozmikus sugarainak az életre gyakorolt hatását részben már ti is ismeritek. Tapasztaltátok a protuberanciák és napfoltok egybeesését bizonyos élettünetekkel. Meglepődtetek a szoros korreláción, mit a naptevékenység és egyes betegségek, sőt a balesetek hullámzása közt észleltetek. Az életerő ilyen hullámzásaiból láthatjátok, hogy azt teljes egészében a nap kozmikus sugarai diktálják az idegrendszernek. A vitalitás és az ösztön a naptól jön. És amennyiben az ösztön csak ösztön marad, gondolkozás nélkül, nincs is baj. Láttad a hangyák kazo életét?...

- Mit?! - vágtam közbe meglepődve, mert ezt a hasonlatot már használta valaha. - Hogy jön az ész nélküli állat a kazóhoz, amely a hin társadalom észlényeinek komplikált életszabálya?

- Csak az a szabály komplikált, amely nem maga az élet, például a behinek agyrémei. Az élet egyszerű és magától jövő. Jól megélni csak egyféleképpen lehet, rosszul megélni pedig nemcsak nehéz, de nem is lehet. A természetben nincs ellentmondás, mert az ellentmondások önmagukat pusztítják el, mint ezt a behineknél láttad. Példát mondok: az állatvilágban a hosszú életű és szívós állatok szaporasága a legkisebb, viszont a rövid életű és esendő fajták igen szaporák. Ebben persze ti rendező erőt, a természet misztikus csodáit tisztelitek, holott ez nem más, mint a kazo: egyszerű matematikai igazság, maga a valóság: tény, ami másként nem is lehet. Ha a nyúlnak nem volna nagy a szaporasága, egyáltalán nem élne nyúl a világon, mert kipusztult volna. Most már elképzelheted, hogy ember sem élne, ha termelő munkájának ellentmondása támadna, tegyük fel egy olyan tévhitben, hogy nem táplálékkal, hanem kaviccsal vagy késsel kell táplálkoznunk. Beláthatod, hogy az ilyen állapotban élő ember éppúgy elpusztulna, mint az ivarképtelen nyúl. Ezt közületek a józanabbak úgy fejezik ki, hogy természetes kiválasztódás.

- Hát nem az?

- Sokkal egyszerűbb. Matematikai képlet: a - a = 0. Vagyis: ha élek, de életemet nem tartom fenn, elpusztulok. Ez egyszerűen a létező valóság, a kazo, amit tehát nem kell tanulni. Tudás és tanultság csak a behinséghez kell, a kazo így van. Magától.

Kissé bántott, hogy úgy beszél hozzám, mintha az egyszereggyel sem volnék tisztában, és futólag megjegyeztem, hogy jól ismerem a matematika törvényeit.

- Ne mondjunk törvényt - felelte -, mert ez már valami szellemi alkotást jelent, míg a kazót nem kell megérteni, mert életünk másként nem is képzelhető.

- Eszerint tehát - mondottam - a behinség az elemi számtan iránti képtelenség, mikor az ember a legegyszerűbb kivonási műveletet sem tudja elvégezni.

- Nagyjából így van, de nem a számolási képtelenség miatt, hanem mert a beteg a számok jelentésével nincs tisztában. A behin azt képzeli, hogy a nem evés voltaképpen evés, és hogy a kés nem megszünteti, hanem elősegíti az életet.

- És honnan kerülnek agyába az ilyen szörnyű téveszmék?

- Magából az agyból. Az ember agya komplikáltabb felvevő készülék, mint a hangya idegrendszere, és mint ilyen, önrezgést is bocsát ki, ami a nap kozmikus sugaraival keveredik. Az agy pedig ezt a kevert hullámot fogja fel, miáltal a dolgokról való felfogása elferdül, és életfunkciói kisiklanak a kazóból. A valóságos célokon kívül az agy maga termel magának célokat, ferde ösztönöket, ketnit, kiput, bruhut, bikbamot, bötót és ezer egyéb nem létező dolgot, miáltal létük önmagát pusztítja el, és átmegy a nemlétbe.

- Mert nem értik a matematikát...

- Ismétlem: a kazót nem érteni kell, mert az magától így van. Egy meg egy, az kettő, és ennek a kifejezésnek: 1 + 1 = 3 nemcsak értelme nincs, hanem egyáltalán nincs is. Kazi! A kazo a levő, a kazi a nem levő, és aki kazi módra akar élni, az már nem is él.

- De a behinek éltek.

- De diszharmonikusan. Márpedig a diszharmónia feltétlenül kipusztítja önmagát. A kazi nem állhat meg. Sem a kés, sem a mufrukok levegőbe agyalt lélegzetei, sem a sárga kavics sohasem lesz táplálék. Mindezek nem létező dolgok, és az eredmény is a nem létező élet, a halál, aminthogy láttad is: a bötóért, négyszögért, ketniért és anebákért nem jóllakni és élni kell, hanem éhezni és meghalni. Egész múltjuk egymás irtásában merült ki. De a valódi célokért élni kell: sem házát építeni, sem gabonaföldeket learatni nem tud a halott ember.

Szavain hosszan gondolkoztam. Ismerősen csengtek, mintha már hallottam volna valaha, valakitől, de most nem ezen tűnődtem. A lényeg érdekelt.

- Ez így teljesen érthető - mondtam -, de te említetted, hogy az emberi agy komplikáltsága folytán kelti a zavaró önrezgéseket. Hogy van hát, hogy ez a behinek agyát megzavarja, míg a tiétek mentes tőle?

- Élettani kutatások bizonyítják, hogy szigetünk őslakói mind behinek voltak. De a kazóval vagy szerinted természettel diszharmonikus dolgok nem maradhatnak fent huzamosabb ideig, hanem elpusztulnak, és megmarad az, ami harmonikus. Így kifejlődik az egyetlen állóképes kazo szervezet is. Tudod, hogy a vérben fagociták fejlődtek ki, amelyek a bacilusokat felfalják, és fenntartják a kazo egyensúlyát, különben ember már rég nem élne. Ami pedig a bacilusok támadása volt, az volt az emberi gondolkozás megindulásakor az önsugárzás. A levegőbe alkotott célok körüli harcban addig pusztult az őshin vagy behin, míg végre a csíraplazma egy szerencsés mutációja folytán kitermelődött az új faj, a hin, amelyben már megvolt az önsugárzás ellenszere.

- És ez mi?

- Az, hogy az agyban villamos vezető rétegek alakultak ki, amelyek az önsugárzást leárnyékolták, azok tehát nem juthatnak ki, és nem zavarják a kozmikus sugarakat. Az így létrejött lények a hinek. Most már megérted azt is, mért tekintjük a behint egészen más fajnak.

- És hogyan léteznek még ma is behinek?

- A behinséget egy lappangó gén okozza, amely néha bennünk is előfordul, csak persze nem vesszük észre. De az ilyen lappangó génnel terhelt hinek párosodásakor könnyen megeshetik, hogy a zigótába mindkét szülőtől a behinség génje kerül. Ilyenkor az utód agyából hiányzik a villamos vezető réteg, tehát hin szülőktől behin utód származik.

- Szóval, a behinek elmezavara voltaképpen visszaütés az ősállapotra?

- Úgy van. Visszaütés az ősállapot diszharmóniájára. Most már megértheted, mért különítjük el a behineket, és mért zárjuk ki őket a velünk való párosodásból. A beteg faj állandó kiszűrésétől reméljük, hogy ez a káros lappangó gén néhány évszázad múlva teljesen eltűnik.

Most hirtelen nagyon sok minden kivilágosodott bennem.

- Szóval, ezért nem emberek a behinek? - kérdeztem.

- Ezért. A behin őshin. Elavult, meghaladott fajta. Megérted-e már a mi kazo életünket? Érted, hogyan lehetséges a termeszek összeműködése gondolkodó emberek közt is?

- Ti tehát visszatértetek a természethez?

- Nem tértünk vissza, mert a kazóból kilépni nem lehet, csak megsemmisülni. Mi egy matematikai folyamat magától értetődő eredményei vagyunk. Az önmagát kipusztító behin fajból termelődtünk ki mint egyedül állóképes megoldás.

Mélyen elgondolkoztam. Newton érezhette így magát, mikor az alma földre hullott előtte, és kitárult benne az egész mindenséget egyensúlyban tartó általános gravitáció. Éreztem, mint alakulok át egyik percről a másikra. Lelki szemeim előtt óriási perspektívák tárultak, és világok fordultak át sarkaikon. Hirtelen minden másként és tisztán állt előttem. A dolgok leegyszerűsödtek és kialakultak. Az égő csipkebokor lángja fáklyát gyújtott bennem, és hirtelen feltűnt előttem az Élet fájának törzse, aminek eddig csak leveleit láttam, és csak a legnagyobb biológusok tudtak az ágakig visszatapogatózni.

Hosszas töprengés után még egy kérdés tolult ajkamra:

- Mégis csodálom, hogy a behinekkel nem lehet megértetni az egyszerű valóságot. Ugyanis agyuk különben eléggé fejlett, számolni tudnak, sőt igen értékes matematikusokat láttam köztük, viszont a legegyszerűbb dolgokban...

- A behinek agya nem választja külön az önsugárzást a kozmikus sugaraktól, és az, hogy a felvevőkészülék komplikáltabban torzít, csak megerősíti a torzítás tényét. Ők minél többet tudnak, annál oktalanabbul gondolkoznak, minél éhesebbek lesznek, annál több ételt öntenek ki, minél kevesebb küzdelemmel lehet a mindennapi kenyeret kitermelni, annál inkább fogják egymást gyilkolni érte, és ha éhesen, szenvedve és betegen vergődnek, a mufruk "lélegzetétől", kiputól, bötótól, sárga kavicstól vagy a kés üdvétől fogják erejük visszaszerzését remélni.

- Pedig egész értelmes behinek is voltak - vetettem közbe. - Hallottam valami bikruról...

- Igen, vannak olyanok, akiknek gondolkozása megérti a kazo szükségességét, de lényük mégis behin, és ez gondolkodásukat is tökéletlenné teszi, és a teljes felismerésben gátolja.

- Hogy érted ezt?

- A behineket rögeszméik jellemzik. Az elképzelt tévhitek.

- Na és a bikru?

- Ne "a" bikruról beszélj. Ne gondold, hogy csak egy bikrujuk volt. Sokan voltak. Lehet, hogy te is az lettél volna.

- Ugyan?! - döbbentem fel meglepődve.

- Igen. Ugyanis minden bikrut előbb megégetnek. Később elismerik, mert mint te is láttad, eszük van, sejtenek valamit, csak az önsugárzás nem engedi, hogy ez tisztán érvényesüljön, és mihelyt szavakra vagy pláne tettekre kerül a sor, minden visszájára fordul bennük. A bikruknak azonban megvan az a képességük, hogy eszük meg is tud nyilvánulni, de amint mondtam, lényükben behinek, és nem mentesek a tökéletlenségektől, a rögeszméktől.

- Rögeszméktől? Mi ez a rögeszme?

- A bikruság alapjában véve szintén rögeszme: az a tévhit, hogy a behineknél a hallott szó és az agyvelő közt kapcsolat van. Bikru az a behin, akinek egyetlen behinsége az, hogy nem ismeri fel, kik között él, mert ugyebár a behinkór ismeretével elképzelhetetlen volna, hogy valaki a valóságot akarja magyarázni nekik.

Mély, templomi csend következett, mit csak a madarak éneke és a tenger morajának ideszűrődő foszlányai törtek meg.

Zatamon felállt, jobb karját a nap felé tárta:

- Csak a kazo létezik!

Amint fektemből feltekintettem rá, úgy állt ott a tavaszi nap fényözönében, mint a megtalált élet szobra. Ruhájának könnyű redőit a szellő fodrozta, magas bronzhomloka villogott a fényben, míg szeme rebbenés nélkül fogadta a sugarakat.

Szemben, a hegyoldalon virágba borult fák, a fel-le kígyózó, ezüstös csavarvonal, a tenger, a madarak, a lent elsuhanó villámvonat és ez a mozdulatlan egészségember valami csodálatos harmóniában olvadtak össze egy tiszta világ bonthatatlan egészévé a kazo ragyogása alatt.

És amint eszembe jutott a közelmúlt szűk és nyomorék vergődése, magam is önkéntelenül a nap felé tártam karomat, és az újjászületés sóhaja tört fel belőlem.

Lelkemben a kazo fensége zenélt. Beteg és sötét gyötrelmek után kitárultak előttem a kapuk, és a megismeréstől részegen ittam a fényt.

Zatamon visszaült mellém.

*

Csak azt sajnáltam, hogy olyat tanultam, amit nem fordíthatok hazám javára. Először azért, mert a behinkór gyógyíthatatlan, másodszor azért, mert szerencsére nálunk nem fordul elő.

Visszagondolva korcs és atavisztikus agyuk borzalmaira, egész sorsuk mint magától jövő törvényszerűség tűnt fel előttem.

- Most már értelek benneteket - mondottam -, teljesen belátom, hogy a behinek megszüntetése nem volt embertelenség, hanem ellenkezőleg: maga a szükséges folyamat, a kazo, amely csak így történhetett, és így kellett történnie. Megváltás. Mily jó, hogy engem, a józan angol környezethez szokott embert kimentettetek ebből a számomra oly borzalmas társaságból!

Zatamon hosszan nézett a távolba, majd elgondolkozva szólt: - Az ember voltaképpen nem ismeri saját hangját, mert belülről, a koponyáján át hallja.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Mikor saját hangomat hallottam először beszélő szerkezetből, én sem ismertem rá. Idegennek éreztem.

- És mire vonatkozik ez?

- Arra, hogy te sem ismerted fel a behinek közt saját hangodat, mert először hallottad azt kívülről.

- Hogy? - kiáltottam fel megdermedve. - Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy...

- És nem ismertél rá a tieidre, mert kultúrátok formában különbözik. Az ő életük más szavakkal pusztítja el magát, mint a tietek, pedig a kettő azonos: a behinség. Avagy nem te mondtad nekem valaha, hogy az élet tartalma nem a kórház, gyár, kenyér, egészség, hanem a lélek?

Felugrottam. Minden tagom reszketett.

- Remélem, ezt nem mondod komolyan! - kiáltottam. - Csak nem akarsz minket összehasonlítani kavicsszorító és rézkockákat imádó futóbolondokkal?!

- És sohasem fogjátok magatokat meglátni - folytatta változatlan tónusban -, mint ahogy Liliputban is hiába utaztál. Behin fajtád csak a gyermekeket szórakoztatja a mulatságos "egzotikummal". Itt is hiába utaztál. Értelmetek nincs. Atavisztikus, átmeneti fajta vagytok, melynek előbb ki kell küszöbölnie magát a létező világból, hogy a kazo kialakítsa a harmonikus formát.

Pillanatokig azon a határon voltam, hogy tettlegességgel forrasztom torkára gyalázkodását. Hiába voltam tudatában, hogy értelem nélküli automatákkal van dolgom, akiknek gramofonszerű lefetyelését nem kell komolyan venni, ez a sértés már nemzetemet érte, mit gentlemannek mindenképpen kötelessége megtorolni.

Mondom, azon a határon voltam, hogy megütöm, úgysem üt vissza, és igazán az önuralom csodája, hogy fékezni tudtam indulataimat. Eszembe jutott ugyanis, hogy bezárhatnak a behin telepre, vagy talán engem is megszüntetnek, márpedig a hinek közt nincs jog, igazság és fórum, ahová az ember a rajta esett sérelmek orvoslásáért folyamodhatna.

Pillanatnyi habozás után mély megvetéssel végigmértem, megfordultam, és szavait válaszra sem méltatva, faképnél hagytam.

Ő pedig szótlanul nézett utánam.

Tizenkilencedik fejezet

Szerző megkísérli a hazajutást, de Zatamon nem osztja szándékát - Végül maga készít csónakot, és sikeresen kijut a tengerre

Ez a jelenet végleg megpecsételte sorsomat. Zatamon goromba szavai egyszerre újból megmutatták előttem a hin élet visszataszító valóságát, amit a közbejött behin borzalmak átmenetileg feledtettek velem. Egymás után tárult fel előttem sivatagszerű életüknek minden kibírhatatlansága, az egyedüllét, az emberek idegensége, rideg szívtelensége, a textilgyár monoton zúgása és végül a legszörnyűbb emlék: Zolema, az illattalan virág.

Soha ilyen kilátástalan zsákutcában nem voltam. A reménytelenség tudata lassan felháborodásomat is elnyomta, és elérkeztem ahhoz a látszólagos nyugalomhoz, mikor az ember már higgadt ésszel mérlegeli az öngyilkosságot.

Pedig számomra harmadik megoldás is nyílhatott volna, ami mindent jóra fordíthat: ha el tudok menekülni erről az elátkozott szigetről, és visszajuthatok hazámba. Börtönlakó nem csüng olyan vággyal a rácson beszűrődő vékony sugáron, ahogy én vetettem rá magam a visszatérés reményére.

Amint szívem dobogása csillapodott, megpróbáltam józan számítást csinálni, és arra az elhatározásra jutottam, hogy bármi módon megkísérlem a menekülést, és csak ha az nem sikerül, végzek magammal.

Az bizonyos volt, hogy nagy feladat előtt álltam. A hinek nem ismerik a hajózást. Mindenük a föld volt, abból éltek, ahhoz volt kötve egész gondolkodásuk. Talán éppen ezért nem tudtak lelkileg sem szárnyalni. A föníciaiak kereskedelmét, a rómaiak terjeszkedési lázát, a spanyolok kalandvágyát és a normannok kalózkodását éppúgy hiába kerestem volna köztük, mint hazám hivatástudatát a humanitás és a keresztény civilizáció terjesztése terén. Tudták, hogy a föld kerek és százezerszerte nagyobb az ő szigetüknél, de még csak meg sem kíséreltek más népekkel összeköttetésbe kerülni. Sem a hódítás, sem a gazdagodás vágya, de még csak a kíváncsiság sem hajtotta őket a határokon túlra. Egyszerűen nem érdekelte őket semmi saját létszükségleteiken túl. Csakis azokat a tudományokat művelték, amelyekből hasznuk volt.

A hajózás tudományát néhány könnyű sportcsónak képviselte, mikkel csak a folyón evezgettek, vagy a tengerpart mellett, de a nyílt tengerre még szélcsendes időben sem lehetett volna velük kimerészkedni.

Így hát, ha el akartam innen jutni, előbb hajómat is meg kellett építenem.

Hosszas habozás után tehát rászántam magamat, hogy a haragot félretéve, mégis beszélek Zatamonnal, hogy segítségét kérjem.

Másnap estefelé újra felkerestem őt.

Őszintén feltártam előtte, hogy szigetükön nem bírom az életet, és ha nem akarja, hogy öngyilkos legyek, úgy eszközölje ki a hinek segítségét. Elmondtam, hogy értek valamit a hajókészítéshez, és ha néhány embert kapok segítségül, két hét alatt összetákolhatunk egy tengerálló csónakot, és örökre megszabadulnak tőlem, ami mindkettőnk számára az egyetlen megoldás.

Zatamon azt felelte, hogy nem érti, miért kívánja valaki a tökéletlenséget, de tény, hogy a behineknek vannak ilyen rögeszméik, amiről nem lehet őket lebeszélni. Azonban a hineket nem lehet rávenni, hogy olyan dolgot végezzenek, ami nekem kárt jelentene.

- Hogyan gondolod - mondta -, hogy kazo szervezetű lény eltérhessen a kazótól? Nem kényszerítheted a halakat szárazra, és nem táplálhatod szénával a kutyát, mert ha megkísérelnéd, már nem volna életük.

A korlátoltságnak ez a netovábbja annyira megdöbbentett, hogy pár pillanatig nem is tudtam, mit feleljek rá. Eleinte azt hittem, hogy a tegnapi sértődés beszél belőle, de viselkedésem miatti neheztelését leplezni akarja. Most pedig kapva kap az alkalmon, hogy árthasson nekem, és aljas szándékát ilyen udvarias kibúvó mögé rejti.

Csak lassan tért vissza belém a tudat, hogy ezeknek fogalmuk sincs az udvariasságról és a gentleman modor elemi szabályairól.

De ha tényleg nem hazudik, akkor kár minden további szóért. Úgysem érek el vele semmit.

Szó nélkül sarkon fordultam, és most már végleg otthagytam.

Elhatároztam, hogy bármi áron meg fogok szökni tőlük. Utolsó kísérletképpen megpróbálom a csónakot magam összeállítani, és csak ha ez nem sikerül, akkor végzek magammal.

Másnap egyszerűen elhagytam a kórházat. Senki se nézett utánam.

Bementem a városba. Egy garázsból autót és szerszámokat hoztam, kikocsiztam jó távol a várostól, és egy bővizű patak mellett, a sűrű bozótban kiszereltem a motort. Másnap másik kocsin egyéb szerszámokat, néhány vasrudat, lemezeket és különböző géprészeket vittem ki, sátrat állítottam néhány esőköpenyből, és pléhlemezekből nagy üggyel-bajjal kikalapáltam egy kezdetleges hajócsavart és kormánylapátot.

Ezután deszkákat hordtam ki, úgy-ahogy összemesterkedtem egy kisebbfajta bárkát, kötélcsigákkal nagy nehezen vízre vontattam, és hozzáláttam a motor beszereléséhez.

A kihordással persze nem volt baj, a javakat senki sem őrizte, de a munkát dugva kellett végeznem, mert ha meglátják, nyilván behinnek néznek.

Nem akarom az olvasót a részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy három hónapig az erdőben dolgoztam, éjjel a városban aludtam, de végre olyan munkám volt, ami mellett nem unatkoztam. Erőt adott a hazaszeretet, a honvágy.

Három hónap múlva egy hatalmas teherautóval majdnem az összes raktárakat végigjártam. Egyikből három hordó benzint, másikból olajat raktam fel, aztán mindenféle élelmiszert, kenyeret, kétszersültet, konzerveket szereztem be mintegy három hónapra elegendő mennyiségben. Utazásom ugyan minden valószínűség szerint nem igényelt többet két hétnél, de úgy gondoltam, miért ne tartalékoljak, ha van miből. Úgysem őrzi senki.

Eszembe is jutott, mi lenne, ha egy szép napon valami csirkefogó kifosztaná raktáraikat. Igaz viszont, hogy készleteik rendkívül nagyok, miket száz vagy ezer csirkefogó sem tudna érzékenyen megkárosítani, és ilyenek különben sincsenek a szigeten. Hatalmas raktáraikat szemlélve inkább az jutott eszembe, hogy hazatértem után rögtön expedíciót szervezek, hogy én tűzhessem ki itt elsőnek a keresztény civilizációt jelentő angol lobogót, mielőtt valami kapzsi gyarmatosító ország leigázná a sziget derék népét.

Így lassan áthatott a felemelő hivatás tudata, hogy Kazohiniába vetődésem tulajdonképpen a Gondviselés különös kegye, mely engem ajándékozott meg e dicsőséges és hazafias misszióval.

E tudat új erőt öntött belém, forró imában adtam hálát az Egek végtelen irgalmú Urának, és utána kettőzött erővel folytattam magasztos munkámat.

Már csak az édesvízkészlet volt hátra, de nem volt megfelelő tartály. Benzineshordóba csak nem önthetek ivóvizet!

Eszembe jutott, hogy a textilgyárban volt egy mosdóhelyiség, ahol a falon egy melegvíztároló edényt láttam. Elkocsiztam tehát a gyárba, és ott a legelső hint megkértem, hogy segítsen a tartályt leszerelni. Az persze kérdés nélkül, azonnal ráállt. Az bizonyos, hogy e tekintetben már ismertem őket. Még felrakni is segített, én pedig alig tudtam a nevetést visszafojtani, arra gondolva, hogy holnap hiába csavarják a csapot. Feltétlen azt fogják hinni, hogy halálos baleset ért, azért nem hoztam vissza a tartályt a javításból.

Útközben még benéztem a geofizikai intézetbe, melynek laboratóriumából egy igen finom iránytűt, szextánst, távcsövet és egyéb szükséges műszereket vettem magamhoz. Ezt persze már óvatosan kellett végeznem, megvárva, míg a fizikusok nem néznek oda. Mindezt aztán kiszállítottam és elhelyeztem bárkámon.

Minthogy hazafias munkámmal már teljesen elkészültem, már csak az indulás volt hátra.

Szándékosan nappal indultam el, mégpedig késő délután, mikor a hinek legnagyobb része kint sétál a tengerparton. Hadd egye őket a méreg, látva tovatűnő bárkámat!

Tehát alkonyat előtt beszálltam, mindent még egyszer jól átvizsgáltam, majd a Mindenható segítségét kérve utamra, begyújtottam a motort, és kihajóztam a tengerre.

A parttól mintegy kétszáz lépés távolságra megfordultam, és ettől kezdve a partvonulat mentén haladtam el Kazohinia előtt.

A bozótos részt nemsokára elhagyva, feltűnt a strand. A hinek százai hevertek, sétáltak, ültek vagy fürödtek. Csónakomra sokan felfigyeltek, én pedig a szabadság édes örömétől megittasulva, kiálltam a fedélzetre, sapkámat lengettem, és teletorokkal hahóztam. Egyszerre felszabadult bennem mindaz az emberi öröm, amit köztük el kellett nyomni magamban.

Annyi bizonyos, hogy a hinek felfigyeltek, mert minden arc felém fordult, és bámultak, mint borjú az újkaput.

A tudat, hogy kívül vagyok hatalmukon, és immár azt teszek, amit akarok, újabb lökést adott örömömnek, mely elemi erővel törte át gátjait. Sapkámat a levegőbe hajigálva, majd magam a földre vetve rúgkapáltam, good-bye-t kiabáltam feléjük, és szakadatlanul nevettem.

Azok egy darabig ámulva csodálkoztak rajtam, fel sem tudták fogni a helyzetet, majd többen felém kiabálva kérdezték, hogy mi történt velem. Én válaszul good-bye-t kiáltottam vissza, amiről úgy látszik, azt hitték, segítséget kérek, és abban a hitben, hogy elragadott a víz, többen a tengerbe vetették magukat, sőt ebben a pillanatban megszólalt a sziréna is, ami azt jelenti, hogy valaki fuldoklik, és két evezős csónak is felém indult mentőövekkel.

A komikus fordulat olyan nevetésre késztetett, hogy hasizmaim belefájdultak. Hagytam őket közel jönni, majd gázt adva, elsuhantam előttük. Aztán újra a fedélzetre lépve, ugráltam, táncoltam, fügét mutattam, és a nyelvemet nyújtottam feléjük.

Azok egy darabig összevissza lubickoltak, majd tanácstalanul visszaúsztak a partra.

Amint a népes strandon túlértem, szívem hirtelen nagyot dobbant, és egy pillanatra elkomolyodtam.

A magános szikla tűnt fel előttem, melyen valaha Zolemával ültem, és nagy fellobbanással hittem, hogy találtam valamit.

Magasan, fent a szikla tetején most is állott egy hin. Talán éppen Zolema? A parttól már jól távol voltam, nem tudtam kivenni. Lehet, hogy nem is nő. Hiszen olyan egyformák. Egy a sok közül.

Ösztönös mozdulattal látcsövemhez nyúltam, de hiába figyeltem, arcát nem tudtam kivenni, mert feje pontosan a lenyugvó naptányérba esett, és a körötte sugárzó nagy fényességtől nem láthattam a részleteket.

Jókedvem egyszerre elpárolgott, az emlékek fájdalma szorította össze szívemet, és a kormánylapáthoz kapva, teljes gázzal a nyílt tengerre irányítottam bárkámat.

De szememet nem tudtam levenni róla. Az pedig csak állt szoborszerűen, mozdulatlanul, mintha az alatta levő sziklával egybe lenne forrva. Szemem elől mindinkább távolodott, és alakja lassan egészen belekerült a naptányér vakító fényözönébe. Amint távolodtam, a nap is úgy nyugodott le, mintha csak követte volna a látóhatárba merülő alakot, amely lassan csökkenve eltűnt a fényben.

Egy idő múlva már nem láttam külön a sziklát. Az egész sziget belefért a lenyugvó napkorongba, amely egyre lejjebb szállt, végül egy utolsó lobbanással eltűnt a végtelen vízben, örökre magával ragadva Kazohiniát is.

Nekem pedig nagy kő esett le szívemről, hogy e borzalmas szigetet, hol a szív, szeretet, szépség ismeretlen fogalom, és ahol a vigasztalan élet sivár börtöne oly sok szenvedést okozott, végre messze hagytam magam mögött.

És amint előrefordultam, lelki szemeim előtt ujjongva tárult fel a túlsó part reménye: a lélek földje.

Örömömet csak az zavarta, hogy még sokáig fájt a szemem, és súlyos szemrehányást tettem magamnak, hogy orvos létemre a napba próbáltam nézni, pedig tudhattam, hogy az emberi szem nem arra van teremtve, hogy túl erős világosságba beletekinthessen.

Huszadik fejezet

Szerző viharba kerül - Szerencsésen találkozik a Terrible-lel - Tiszttársai szívélyesen fogadják - Hazaérkezése

Amint távolodtam, örömöm is visszatért, és egy óra múlva újra sírtam, énekeltem, táncoltam, kiadva magamból mindazt az örömet, bánatot és belém fojtott lelket, ami egy hosszú év alatt bennem ragadt az őrültek börtönében.

Két napot utaztam így. Az éjjeleket félig aludtam át. A harmadik napon műszereim alapján megállapítottam, hogy elértem az indiai hajóút vonalát. Legfeljebb két nap múlva partot kellett érnem. A helyzet annyival is inkább sürgető volt, mert az ilyen szakadatlan üzemhez nem szokott motoromat mind többször kellett leállítani, tisztogatni vagy gyertyát cserélni.

Ezen a napon történt, hogy ebéd után az ég alján hirtelen fekete felhők gyűltek, és fél óra múlva rettentő viharba kerültem.

A szél borzalmas erővel kapta oldalba bárkámat, és félő volt, hogy elmerül. Erőm teljes megfeszítésével mertem ki a vizet, és motoromat is teljes gázzal szegeztem szembe a széllel.

Félórai borzasztó küzdelem után a motor hirtelen leállt.

Még csak ez hiányzott! Rögtön felbontottam, bőrig ázva, félkézzel a vizet merve, a fáradtságtól tántorogva dolgoztam, míg megállapítottam a szörnyű valóságot: két henger berágódott, és semmi hatalom sem mozdíthatta ki helyéből.

Teljesen ki voltam szolgáltatva az elemeknek.

De a java még csak most jött.

Mikor ugyanis a vihar elállt, műszereimmel kétségtelenül megállapítottam, hogy hátrább jutottam, mint voltam. Belekerültem abba a tengerárba, ami utazásom elején sodort az őrültek szigetére!

Leírhatatlan kétségbeesés vett erőt rajtam, csónakom fenekén elterülve, hajamat tépve dobáltam magamat, majd térdre emelkedve, magamon kívül könyörögtem Istenhez, hogy csak még egyszer mentsen meg a borzalmak újból való átélésétől, és segítsen vissza az életbe. Fogadkoztam, hogy soha többé tengerre nem szállok. Szavaimra csak a tenger zúgása felelt, én pedig elhatároztam, hogy ha megpillantom a sziget partjait, tengerbe ölöm magam.

Este következett, és feketébe öltözött a látóhatár, ami még vigasztalanabbá tette a helyzetet. Lámpát ugyan gyújthattam volna, mert akkumulátoromban még volt töltés, de nem mertem pazarolni. A kimerültségtől már éppen álomra csukódott szemem, mikor igen távol fénypontot pillantottam meg a horizonton.

A reménység új erőt adott tagjaimba, felugrottam, felkaptam egy reflektort, mint egy őrült, integettem arrafelé, és torkomszakadtából kiabáltam, bár tudtam, hogy úgysem hallatszik odáig.

Negyedóra telt el, míg észrevettek. Szirénabúgás felelt, majd láttam, hogy a hajótest felém fordul.

Hogy ebben a pillanatban mit éreztem, olvasóim úgysem képzelik el, én meg nem tudom leírni, de örökre felejthetetlen emlék marad számomra. Könnyeim megeredtek, és térdre hullva rebegtem hálát az Egek végtelen irgalmú Urának.

Újabb fél óra múlva a hajó közvetlen közelben állt, és mikor a nevét megpillantottam, örömmámorban sikoltottam fel.

A Terrible volt!

Mikor a mentőcsónak hozzám ért, sírva borultam a legelső matróz keblére, és mindkét arcát megcsókoltam.

A hajóra érve, a kapitány elé vezettek. Itt már nem lehetett bírni velem. Térdre hullva csókoltam meg az angol lobogót, majd felállva, szinte önkívületi gyönyörben az angol himnuszt énekeltem, mire körös-körül lerepültek a fejekről a sapkák, a szemekből kibuggyant a könny.

Senki sem tudta, de érezték, hogy mi történt velem, és nem zavartak.

Csak azután jutott eszembe, hogy magamat bemutassam.

Rövid pár szóban vázoltam a helyzetet, mire a kapitány egy hadnagy kíséretében az admirálishoz küldött.

Az admirálist az étteremben találtuk, ahol a tisztek éppen vacsoránál ültek. Díszes epoletjét megpillantva, merev vigyázzba vágtam magam, röviden bemutatkoztam, az admirális kezet fogott velem, nekem pedig újra kibuggyantak könnyeim.

Ő azonban kedvesen intett, hogy foglaljak helyet, a felszolgálók új terítéket hoztak, melynek minden darabján az angol királyi címer ékeskedett, majd egy pohárka whiskyt nyújtottak át.

Mindezeket egy teljes éve (vagy régebben? Mit tudom én?!) nem láttam, nem ízleltem! Az örömtől csak nehezen tudtam magamhoz térni, és bizony, jó időbe telt, míg torkomon, mit a fel-felcsukló sírás fojtogatott, az első falatot le tudtam küldeni.

Vacsora után az admirális maga kért fel, hogy amennyiben kedélyállapotom már megengedi, meséljek talán valamit élményeimről.

Nagy lélegzettel kezdtem mindent elbeszélni. Mondanom sem kell, hogy pár perc múlva tiszttársaim arcán, minden jóindulatuk dacára, több ízben észre kellett vennem a kételyt. Hogy bolondnak vagy hazugnak ne tartsanak, igyekeztem tárgyi bizonyítékokat szolgáltatni. Szerencsére bárkámat beemelték, ebből tehát néhány csomagolásra használt "Textilipar" című lapot tudtam bemutatni, rajta képekkel az üzemekről. Csak mikor folyékonyan olvastam és magyaráztam, kezdtek komolyan venni, de ekkor viszont mindenki körém húzódott, és szomjasan hallgatták történetemet. A templomi csendet csak néha szakította meg a spontán feltörő kacagás, mikor a hinek vagy behinek egy-egy őrültségét említettem, és csak akkor ült el, és vált bajtársi részvétté, ha megemlítettem, hogy mindezeknek én szenvedő alanya voltam.

Rendkívüli derültséget keltett, mikor a lábfej megfogásáról, a vaké-vakéról és a betik rézkockájáról beszéltem és büszkeségemre szolgált, hogy különösen az admirálisnak szereztem vele vidám perceket, aki a hihetetlen őrültségeken és céltalan ostobaságokon olyan jót kacagott, hogy csak úgy csörögtek mellén érdemrendjei.

Sikeremen felbuzdulva, magam is kedvre és derűre kaptam. Hévvel beszéltem a sárga kavicsról, levágott fülű nőkről, a bikbamról, a kiszámíthatatlan ketniről és kipuról, a kizsákmányoltságukat védő férfiakról. A derültség percről percre nőtt, és csúcspontját akkor érte el, mikor elmondtam, hogy útleírásomban Zemöki nem akart magára ismerni, és az egészen csak nevetett. Ekkor előadásomban meg kellett állani, mert hallgatóim hasizmai megfájdultak.

Mikor azonban az utolsóhoz, a kör és négyszög miatt dühöngő vérengzéshez értem, az arcok váratlanul elkomolyodtak. Az admirális pedig udvariasan megjegyezte, hogy nem kételkedik igazmondásomban, de itt talán nem jól figyeltem meg valamit, mert hogy emberek agyalágy rögeszmékért és geometriai idomokért vadállati vérengzésbe kezdjenek, ez a gondolkodás és agyvelő teljes hiányát tételezné fel, ami nemcsak emberekről, de oktalan állatokról sem hihető el. Az is valószínűtlen, hogy azt nevezzék szélsőségesnek és túlzó gyújtogatónak, aki tiszta belátással a valóságot és józanságot hirdeti, és hogy az ilyet mint a rend és civilizáció ellenségét vigyék máglyára. Ez talán mégis túlzás, és nemcsak az európai gondolkozás, hanem minden elképzelés számára hihetetlen. Valamit bizonyára rosszul figyeltem meg, vagy szenvedéseim zavarták meg tiszta látásomat.

Szavaimban való kétkedése már-már ellentmondásra késztetett, megfeledkezve a köteles tiszteletről, már nyelvemen volt újra az egész vérengzés leírása, mikor megdöbbentem.

Ugyanis, ahogy újra átgondoltam, itt, ebben a környezetben magam is annyira hihetetlennek láttam, hogy ezen az estén álomnak véltem. Csak útijegyzeteim másnapi átolvasása győzött meg újra, hogy valóság volt. Azon az estén azonban nem mertem szólni. Arról pedig végleg letettem, hogy a bikru tanairól szóló részt, mit ma sem tudok egészen hinni, elmondjam.

Hirtelen elcsendesedve válaszoltam, hogy e pillanatban magam sem vagyok teljesen biztos benne, és jobban szeretném, ha a mai izgalmak után felmentenének az őrültségek felelevenítésétől, és áttérnénk inkább józan és kedves dolgokra, amiket honfitársaimtól oly régen volt módomban hallgatni.

Szavaimat megértés fogadta, majd az admirális felállt, és kezében pohárral beszélni kezdett.

Közvetlen szavakkal üdvözölt, örömét fejezte ki, hogy az őrültek közül szerencsésen visszakerültem a kultúrvilágba, és erőimet újból imádott hazám szolgálatába van módom állítani.

Lelkes szavakkal emlékezett meg hazám nagyságáról és különleges elhivatottságáról, mely őt a béke és keresztény civilizáció őréül állította. És e felemelő békehivatás letéteményese a hadsereg, mely biztosítja a világ egyensúlyát, a krisztusi igazság fennmaradását és nem utolsósorban az angol polgárság családi tűzhelyének nyugalmát.

Átszellemült arccal, emelt hangon jelentette ki, hogy nincs felemelőbb tudat, mint az angol lobogó alá tartozni, mert ez adja az igazi lelki tökélyt, mi az angol polgárt büszkeséggel tölti el, és a világ minden más polgára fölé emeli.

- E boldog érzés magaslatára - így szólt - csak az élő és meleg honfiszív tud emelkedni, melyben él az ideálok és tradíciók szent tisztelete, míg az üres és sivár lélek távol marad tőle, és a pusztaságban tévelyeg. A lobogó és a Biblia tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünknek, amely megkülönböztet minket az oktalan állattól, ez acélozza meg karjainkat a nemes harcokban, ez avatja hősökké a nemzet fiait, kik boldogan áldozzák életüket a becsületért és a hősi halál dicséért.

A katonai erények és a nemzeti eszme tisztelete a népek életének a forrása, ami nélkül halál és pusztulás volna sorsunk. Ápoljuk tehát szívünkben a magasabb rendű ideálokat, törhetetlen ragaszkodásunkat a Biblia és hazánk iránt, mert angol hazafi kardjával és becsületével él vagy hal.

Egyelőre még nem tudjuk - mondta -, hogy a jövendő háborúban a németek, franciák vagy a japánok ellen kell-e küzdenünk, de annyi bizonyos, hogy bármerre szólít őfelsége parancsa, gondolkozás és habozás nélkül sietünk a lobogó védelmére.

Bizton hiszem, hogy ha megszólal a trombita, korra és nemre való tekintet nélkül minden polgár örömmel áldozza életét az eszméért, mert ha valamennyien meghalunk is, Nagy-Britannia és az eszme örökké élni fog!

Poharát Őfelsége egészségére ürítette, majd az asztalon álló kis zászlót felkapva, háromszoros hip-hip-hurrát kiáltott nemzetünk jelvényére.

Megrázó jelenet következett.

A tisztikar felugrált, a szemekben könnyek csillogtak, és mindnyájunk ajkán felzendült a God save the King.

Az utolsó akkord elhangzása után a tisztek összeölelkeztek, és percekbe telt, míg mindenki újra elfoglalta helyét.

Most a tisztikar engem kívánt hallani. Szerettem volna méltóan megköszönni azt a mámoros boldogságot, ami oly hosszú szomjúság után körükben újra eltöltött.

Felemelkedtem, de kezemben reszketett a pohár. Torkom elszorult, és végül is csak azt tudtam kiáltani meghatottságomban:

- Hazám! Királyom! Éltem a tiétek!

A többit elnyomta a feltörő zokogás és tiszttársaim dörgő éljenzése.

Az admirális kezét nyújtotta felém.

*

Redriffbe hazatérve, nőmet és gyermekeimet jó egészségben találtam. Nőm a viszontlátás örömétől kezdetben szóhoz sem tudott jutni, később pedig a meghatottságtól könnyekre fakadva mondta el, hogy engem már mindenki halottnak hitt.

Gyengéd szavakkal igyekeztem vigasztalni, hogy immár semmi bajom, és életemet újból neki és hazámnak szentelhetem.

Nőm továbbra is zokogva, a gondos feleség aggodalmával kérdezte, hogy mi lesz az életbiztosítással, amit már elköltött házam fényének méltó megőrzésére, és hogy nem lenne-e ajánlatos feltűnés nélkül visszautaznom Kazohiniába, ott várva be a jogi elévüléshez szükséges harminc évet.

Ezt persze nem fogadhattam el, mert a csalás határát súrolta volna, mitől angol állampolgár jelleme távol van, másrészt már az egész tisztikar tudott megérkezésemről. Így hát azzal nyugtattam meg nőmet, hogy útleírásomnak kiadásából az életbiztosítást bőségesen vissza fogjuk fizetni, hiszen élményeim olyan tanulságosak, hogy kiadását minden kormányzat magasra fogja értékelni és terjesztését pártfogolni, hogy az alattvalók egy hitvány és ostoba behinekből álló és gonosz vezetők által kormányzott társadalom leírásából tanulják meg értékelni saját környezetüket.

És miután tapintatos, de határozott fellépésem a parkett-táncost is távozásra bírta hajlékomból, teljesen helyreállott a családi béke, ami oly kedves jellemzője a meghitt angol otthonnak.

Utószó a Kazohiniához

A regény egy modern Gulliver utazásáról szól. Az angol hajóorvos ismeretlen szigetre vetődik, olyan országba, amely elérte a technikai civilizáció teljes diadalát. Lakói, a hinek, tökéletes rendben élnek, érzések, vágyak, művészet, politika s a közönséges ember hasonló mozgatói nélkül. Gulliver hamarosan boldogtalanná lesz e számára sivatagi lét tökéletességében, s bekéredzkedik a behinek, a még emberi atavizmusokkal élő, lelkes lények zárt telepére. Ott rá kell jönnie, hogy a lélek nélküli rend számára légüres teréből egy rögeszmékkel zsúfolt pokol fullasztó füstjébe került, olyan őrültek közé, akik életük elpusztítására alkotnak maguknak isteneket, törvényeket, szabályokat. Mikor megszabadul a behin telepről, megszökik a szigetről, és visszatér otthonába. Ez a történet.

Kazohinia tehát első látásra gulliveriáda. A kritika annak idején egyértelműen úgy is fogta fel, mint a Swift műve nyomán világszerte újra- és újrasarjadó társadalombíráló irodalom egy magyar hajtását. Ez persze inkább csak irodalomtörténeti érdekessége, ha úgy tetszik, érdeme a műnek. Swift útja Magyarországon nincs szélesre taposva: Gulliver első egyenértékű fordítását csak Karinthy készítette el. A nagy szatírának Karinthy előtt nem is volt komolyan számba vehető hatása a felnőttek magyar irodalmára, de még az ifjúsági irodalom művelőire sem, pedig ezen a területen vált - természetesen gyermekek számára átfésülve - először a magyar olvasók szélesebb körében ismertté. Kazohinia a Swift nyomát követő magyar szatirikus irodalomnak - Karinthy Capilláriája és Faremidója mellett - legjelentékenyebb alkotása.

Első kiadása közel négy évtizede, 1941-ben jelent meg. A bírálók elég értetlenül fogadták, Karinthy maga azonban azt mondta róla, hogy minden hasonló munkáját odaadná érte. Babits izgalmasan érdekes, a maga nemében rendkívüli írásnak tartotta, és csak halála akadályozta meg abban, hogy Baumgarten-díjjal tüntesse ki. A mű lassan lépett ki az irodalmi élet félhomályos hátteréből. Része van ebben annak is, hogy szerzője nem szépirodalmi célt akart szolgálni művével, s nem vett részt semmiféle irodalmi mozgalomban. A Szathmári nevet hosszú ideig álnévnek tartották még az irodalom dolgaiban tájékozottabb közönség körében is.

Pedig a szerző valóban élő személy volt. Gyulán született, 1897-ben. Budapesten az első világháború utáni évek rendkívüli nehézségei között elvégezte a Műegyetemet, s a MÁVAG-ban kezdte mérnöki pályáját, órabéresként. Egyetemi évei alatt s a napi hivatali munka szűkös szüneteiben mégis makacs kitartással foglalkozott természet- és társadalomtudományi vizsgálódásaival. Alkalma volt megfigyelni a koldus, de nagyot mutató, párbajképes, de gyáva, monoklis úri társadalmat, lakkozott, de lyukas cipőben, az úri élet ezer szabályát, amik előírták, hogy a társaságbeli ember mekkora csomagot vihet szégyen nélkül, kivel tegeződhetik, hogyan kell asztalhoz ülnie, udvarolnia, irodalmi s politikai dolgokban véleményt nyilvánítania. Megismerte a közéleti tabukat, köszöngetett a Gessler-kalapoknak, átélte a világháborúkat, a világválságokat. 1930-ban annyira megérett benne világszemlélete, hogy szükségesnek érezte megfogalmazását. 1930-tól 1934-ig nagy igényű regénytrilógiát írt, "Hiába" címmel. A modern társadalmi formák kiúttalanságát igyekezett ebben ábrázolni és értelmezni. A munka nem jelent meg: mire elkészült, írója tartalmilag, formailag egyaránt kinőtte.

1935-ben fogott új művéhez. Többszöri átírás után elég érettnek érezte ahhoz, hogy megmutassa távolról tisztelt mesterének. "Karinthy nekem szellemi apám volt, az egyetlen magyar író, akinek az írás nem mesemondás volt, hanem eszköz az elsikkadt, agyonhínározott valóság felszínre búvárkodásához... Ő volt az első ember, aki Kazohiniát teljesen átértette. Mialatt beszélt, az volt az érzésem, hogy én magam beszélek, szavai legbelsőbb agysejtjeimből hangzanak. Soha senkivel nem volt annyira tökéletes szellemi kapcsolatom, mint vele" - írta erről a találkozásról. Persze azért, mert Karinthy jónak ítélte, még nem találták jónak a regényt a cenzorok. A második világháború egyre növekvő tébolyában egyre kevesebb remény volt rá, hogy napvilágot láthasson. Alapos cenzori vizsgálatok, kényszerű átdolgozások után egy sértődött sznob cenzor jóvoltából jelenhetett meg végre.

A bírálók mindjárt felvetették az elődök, mintaképek kérdését. Magyar elődökről - Karinthyt kivéve - nem igen lehetett szó. Bessenyei Tarimenese egészen más forrásból fakad, s a szűkebb szakmai körökön kívül alig ismeretes. Legkomolyabb előzményként Huxley Szép új világára lehetett rámutatni. Szathmári erről a következőket írja: "Tekintve, hogy Kazohiniát a Szép új világ megjelenése előtt két évvel írtam, nem is tudtam tökéletesebben utánozni. De az tény, hogy szerencsére született két évvel előbb, mert valóban annyi hasonlóság van köztük, hogy ha a Szép új világot előbb olvastam volna, sohasem mertem volna megírni Kazohiniát." A hasonlóságot tehát nyilván az a szellemi törvényszerűség magyarázza, hogy azonos történelmi pillanatban és körülmények között az európai művelődés különböző területein egymástól függetlenül is lényegükben igen rokon jelenségek lépnek fel. Voltak azonban olyan bírálók is, akik félremagyarázták a könyvet. A legártalmasabb belemagyarázás szerint a szerző borzalmas falanszterként festette le a hinek társadalmát, hogy a mű azt mutassa meg: íme, óvakodjatok a kollektív civilizációtól, mert megélhetetlen, borzalmas. Az igazság éppen ezzel ellenkező.

Az első kiadás (Gulliver utazása Kazohiniában) hamarosan elfogyott; de a megszigorított háborús cenzúra nem engedélyezett újabb kiadást. A második kiadás (Utazás Kazohiniában) csak 1946-ban láthatott napvilágot. Ez sokkal teljesebb volt az elsőnél: tartalmazta a fasizmus idején kicenzúrázott részeket, újabbakkal bővítette a kalandokat s egy, a mű filozófiai értelmét - sajnos, elég szerencsétlenül - magyarázó utószóval is bővült. Ezt a kiadást is elkapkodta a közönség; az itt-ott azóta felbukkanó példányok nagy áron keltek el a megszaporodott rajongók között. A mostani - Kazohinia című -, ötödik, magyar kiadás - ötödik, mert a mű közben eszperantó és angol nyelven is megjelent - az előző kiadáshoz (1957) hasonlóan, minden értelembe vágó kozmetika nélkül lát napvilágot, tehát majdnem teljesen megegyezik a második kiadás szövegével. A szerző kizárólag apró, stiláris javításokat végzett rajta; mindössze az orvosi tudomány céljáról szóló rövid párbeszéddel egészítette ki; és elhagyta "A szegény csepűrágó dala" című utószót.

A regény körül támadt félreértések onnan származtak, hogy a magyarázók egyértelműen társadalmi szatírának fogták fel. Pedig legfőbb műfaji érdekessége az, hogy két, alapjában rokon, általában azonban külön úton járó műfajt házasított újra - s elődeinél határozottabb ellenpontozással - egybe: az utópiát és a szatírát. Mintha Morus Tamás nyújtana kezet benne Swiftnek. Kazohinia tudniillik nem a falanszter karikatúrája, hanem annak a tökéletes életnek megálmodott képe, amelyet Szathmári egy egészségesen fejlődő emberiség elé eszményül állítana. A behin telep látomása pedig, amelynél keserűbb szatírát kevesen írtak az emberi élet visszásságairól, arra szolgál, hogy még jobban kiemelje a tökéletes hinek életének szépségét és igazságát.

Ha a könyvet a maga szándékai és arányai felől nézzük, világos, hogy a kalandos történet, a regényes, fantasztikus, szatirikus környezetrajz, a felidézett alakok sokasága nem elsőrangúan szépirodalmi célt szolgál. Jelképes megjelenítése akar lenni egy bölcseleti alapgondolatnak. Ezt akarja úgy kifejteni, hogy a filozófia elvont fogalmai közt járatlanok is megértsék vagy legalábbis elgondolkozzanak felette. Szathmári szerint az ember mai életformáiban eltorzult lény. Kiszakadt a lét személytelen, ezért igaz, változatlan és örök egyensúlyt tartó törvényeiből. "Lelkes lénnyé" vált, aki a maga képére, vágyai, igényei s főleg rögeszméi szerint akarja megváltoztatni a lét tiszta valóságát. Életének eltorzítója, létének megkeserítője tehát a lélek. A lélek hozza létre a műveltséget, fűti a határtalan, tehát kielégíthetetlen igényeket, s teszi szerencsétlenné az embert.

Ennek a bölcsességnek az az előnye, hogy olyan egyszerű és következetes, mint egy szillogizmus. A szillogizmus azonban csak arra szolgál, hogy áttekinthető rendbe foglalja a gondolatainkat: az egész élet értelmezésére nem alkalmas. Kazohinia gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettő között él egyaránt boldogtalanul és magárahagyottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában. Mint Gulliver is, akinek alakjában Szathmári önkéntelen szubjektivitással és igaz emberi iróniával úgy rajzolta meg önmagát, hogy mi mindnyájan önmagunkra ismerhetünk benne.

Az irodalom gyakran megfigyelhető ironikus játékát láthatjuk Szathmári esetében is. Az alkotás elszakad szerzője szándékától, a maga törvényei szerint növekszik, és kerekedik egésszé. Az író egy életbölcseleti tételt akart képekkel hozzáférhetővé tenni; a képek azonban sokkal érdekesebbé, színesebbé, jelentékenyebbé válnak a tételnél. A regény filozófiai mondanivalója nélkül - sőt, mint Swift esetében is: anélkül, vagy éppen annak ellenére - rendkívül mulatságos, lebilincselő, változatos olvasmány. Az olvasó közvetlen élményeihez jobban kapcsolódik, éppen ezért sokkal népszerűbb az életünk groteszk, tragikomikus fonákját mutató behin telep rajza; ez elevenebb is mint a másik kép, amely a hinek világát rajzolja ünnepi áhítattal, de kissé az utópisztikus filmekből ismert közhelyek szerint. Szathmári azonban nem fél a közkeletű eszközöktől, még a ponyva elemeitől sem. Stílusának egyik lényeges jellemzője éppen a kicsit esetlen hétköznapiság: a naplót író átlagember pongyolasága. Olyan író ő, aki - eltérően szónokias, színes közstílusunk mestereitől - közlendői tartalmasságával, nem szavainak ékességével akar hatni.

Érdemes megemlíteni, hogy 1935-ben a hinek technikai civilizációját a miénkhez képest körülbelül egy századdal haladottabbnak akarta ábrázolni a regény. Az azóta eltelt csaknem öt évtized minden akkori elképzelésre rácáfolt. A több fokozatú mozgójárda, a magától nyíló ajtó, a plasztikus mozi, az üzenetet szalagra rögzítő telefon, a ragasztással összeállított típusruha megvalósult. Az antibiotikus sugárkemence a különböző cillinekben és micinekben, a látótelefon pedig a televízióban szintén közel jutott a megvalósuláshoz. Fényképen láttunk már olyan szerkezetet is, amely a szívoperációk alatt nemcsak a szív, hanem a tüdő működését is helyettesíti.