H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések - Oldal 2 - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 2 / 3«123»
Fórum » Művészet » Olvasószoba » H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések
H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:47 | Üzenet # 1 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
Herbert George Wells
A Bűvös Bolt
és más elbeszélések


Tartalom

AZ IDŐGÉP
The Time Machine (Ruzitska Mária)

A KŐFAL AJTAJA
The Door in the Wall (Görgey Gábor)

A SZERELEM GYÖNGYE
The Pearl of Love (Görgey Gábor)

A VAKOK ORSZÁGA
The Country of the Blind (Ruzitska Mária)

A BACILUS-TOLVAJ
The Stolen Bacillus (Görgey Gábor)

A KÜLÖNLEGES ORCHIDEA
The Flowering of the Strange Orchid (Vermes Magda)

STRUCCVÁSÁR
A Deal in Ostriches (Ruzitska Mária)

HARRINGAY MEGKÍSÉRTÉSE
The Temptation of Harringay (Görgey Gábor)

A GYÉMÁNTCSINÁLÓ
The Diamond Maker (Fóthy János)

AZ ŐSLÉNYEK SZIGETÉN
Aepyornis Island (Görgey Gábor)

DAVIDSON SZEMÉNEK MEGLEPŐ TÖRTÉNETE
The Remarkable Case of Davidson's Eyes (Vermes Magda)

A LEPKE
The Moth (Mikó Imre)

KINCS AZ ERDŐBEN
The Treasure in the Forest (Kada Júlia)

TÚLVILÁGI UTAZÁS
The Plattner Story (Görgey Gábor)

NÉHAI MR. ELVESHAM CSODÁLATOS TÖRTÉNETE
The Story of the Late Mr. Elvesham (Görgey Gábor)

AZ ALMA
The Apple (Fóthy János)

A KRISTÁLYTOJÁS
The Crystal Egg (Görgey Gábor)

A CSILLAG
The Star (Görgey Gábor)

A CSODAMŰVES
The Man Who Could Work Miracles (Görgey Gábor)

MR. LEDBETTER VAKÁCIÓJA
Mr. Ledbetter's Vacation (Görgey Gábor)

A BŰVÖS BOLT
The Magic Shop (Görgey Gábor)



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:11 | Üzenet # 16 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
HARRINGAY MEGKÍSÉRTÉSE


Egyáltalán nem állíthatom, hogy ez az eset valóban megtörtént. Kizárólag R. M. Harringay szavaira támaszkodom, márpedig ő művészember.

Elbeszélését híven követem. Esküdözik, hogy tíz óra tájban azzal a szándékkal lépett műtermébe, hogy megnézze, mit is hozhatna ki abból a fejből, melyet előző nap megkezdett. Ez a bizonyos fej egy olasz kintornást ábrázolt, és Harringay úgy tervezte - de még nem volt egészen bizonyos a dologban -, hogy a kép címe ez lesz: "Virrasztás." Harringay idáig még őszinte volt, és elbeszélésén felfedezhető az igazság bélyege. Amint megpillantotta, szinte már lángészre valló gyorsasággal behívta magához a kéregetőt.

- Térdeljen le! Nézzen fel erre a párkányra - mondta neki Harringay. - Mintha alamizsnára várna.

- Mit vigyorog! - kiabálta. - Nem a foghúsát akarom lefesteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan lenne.

Most pedig, hogy aludt rá egyet, a kép határozottan gyengébbnek bizonyult.

- Nem rossz munka - dörmögte Harringay. - Különösen ez a nyakrészlet... De...

Ide-oda járkált a műteremben, és innen is, onnan is szemügyre vette a képet. Csúnya szó szaladt ki a száján. Az eredeti elbeszélésben ez a szó is szerepel.

- Mázolmány - jelentette ki, legalábbis így mesélte később. - Közönséges festmény egy kintornásról, puszta portré. Még ha eleven kintornás volna, nem bánnám. De nálam a dolgok valahogy sohasem elevenek. Talán a képzeletemmel van baj?

Hát igen, ebben van valami igazság. A képzeletével csakugyan baj van.

- Bizony, a teremtő képzelet! Elő a vásznat és festéket, és embert teremteni - ahogy Ádám készült a vörös okkerből! De ez itt! Ha séta közben, az utcán, találkoznál vele, azonnal látnád, hogy műterem-készítmény. Még egy gyerek is azt mondaná, hogy csak belakkozni és rámába vele. Pár ecsetvonás... Hiába, így, ahogy van, nem ér semmit.

Az ablakhoz lépett, és a vászonredőnyt kezdte lejjebb húzni: kék nyersvászonból készült, az ablak alján egy tekercs működött, s ha több világosságot akart az ember, lefelé kellett húzni. Asztaláról összeszedte palettáját, festékpálcikáját és ecsetjeit. Aztán a kép felé fordulva barna foltot mázolt a száj szögletébe, majd a szembogarakra összpontosította figyelmét. Ezután megállapította, hogy az áll meglehetősen közömbös a virrasztáshoz.

Festő-szerszámait letéve, pipára gyújtott, és nézegette, miként haladt a munka.

- Akármi legyek, ha ez nem gúnyosan fintorog felém - mondta. Harringay most is szentül hiszi, hogy a figura vigyorgott.

Az alak kétségtelenül elevenebb lett, de korántsem olyan értelemben, ahogy ő szerette volna. Most már egészen biztos, hogy gúnyosan vigyorog.

- "Hitetlen virrasztó" - próbálkozott Harringay. - Milyen finom és leleményes cím! De a bal szemöldök még nem elég cinikus.

Odament, és a szemöldökön babrált, majd a fülcimpához is odamázolt valamit, hogy anyagszerűen hasson. További elmélkedés következett.

- Attól tartok, hogy a virrasztásnak lőttek. De mért ne legyen Mephisztophelész? Ámbár ez kissé közönséges. "A dózse barátja" - ez nem olyan elcsépelt. Igen ám, de a páncél nem lesz jó. Mintha Arthus udvarában lenne. Vagy bíbor palástot neki, és legyen "A Szent Kollégium tagja"? Ez humoros lenne, és kellően méltatná Itália középkori történelmét.

- Marad még "Benvenuto Cellini" - folytatta Harringay. - Az egyik sarokban, útbaigazításul, egy ügyesen elhelyezett aranykehely. Csakhogy ez nem nagyon felel meg az arc jellegének.

Harringay úgy adta elő az egészet, mintha valami megmagyarázhatatlan és kellemetlen sejtés szorongásában beszélt volna ilyen zagyván összevissza. A tárgy kezdett bizonyos, kellemesnek egyáltalán nem nevezhető kifejezést ölteni. Egyre elevenebbé vált - s bár igen baljóslatú volt, de élőbb képet még soha életében nem festett.

- Nevezzük "Férfi-képmás"-nak - mondta Harringay. - Vagy: "Egy bizonyos úr"-nak.

- Nem jó - állapította meg, de még mindig nem szállt inába a bátorsága. - Az ilyesmire azt mondják, hogy ízléstelen. De ennek a vigyornak el kell tűnnie. Ha ez sikerül, akkor egy kicsit tüzesebb szemet neki - eddig nem is vettem észre, milyen meleg a tekintete - és akkor jó lesz... minek is?... A "Szenvedélyes zarándok"-nak jó ára lenne? Ez az ördögi ábrázat a kontinensen talán még elmenne valahogy, de itt, a csatorna innenső oldalán... nem, nem lehet...

- Valami kis szabálytalanság az oka. Valószínűleg túl ferde a szemöldök.

A redőnyt még lejjebb húzta, hogy jobb legyen a világítás. Újra kézbe vette a palettát és ecsetet.

Mintha az arcnak ott a vásznon önálló lelke volna. Képtelen volt felfedezni, mi okozza ezt az ördögi kifejezést. Hiába, ki kell próbálni mindent. Talán a szemöldök - de nem, aligha lehet a szemöldök. De azért átfestette. És mégsem lett jobb, sőt, valójában most még sátánibb. A száj szöglete? Eh! még arcátlanabbul hunyorog - és így, kijavítva, ijesztően vészjósló már. Akkor hát a szem? Katasztrófa! Az ecsetet cinóberbe mártotta, pedig bizonyos volt benne, hogy barna! A szem most mintha forgott volna a szemüregben, és égő parázsként rámeredt. Hirtelen indulatában, valószínűleg pánikszerű bátorsággal, élénkvörössel telített ecsetjét keresztben odavágta a festményhez. És ekkor nagyon furcsa, valóban igen különös dolog történt - ha ugyan megtörtént.

Az ördöggé vedlett talján behunyta a szemét, száját elhúzta, s kezével letörülte arcáról a festéket.

Majd a vörös szem ajakcuppanáshoz hasonló zajjal kinyílt, az arc pedig mosolygott.

- Ez elég elhamarkodott dolog volt - állapította meg a festmény.

Harringay állítása szerint, most, hogy a legrosszabb bekövetkezett, önuralma is visszatért. Szilárd meggyőződése szerint ugyanis az ördögök értelmes lények.

- Hát akkor minek fészkelődik - mondta Harringay -, mindenféle pofákat vág, bandzsít és vigyorog, mialatt én festem magát!

- Én nem vigyorgok - válaszolt a festmény.

- Dehogynem.

- Maga az oka - mondta a festmény.

- Nem én vagyok az oka - mondta Harringay.

- De maga az oka - vitatkozott a festmény. - Ne! ne vágja hozzám megint azt a festéket, mert igazam van! Egész délelőtt itt babrál, hogy valami kifejezést mázoljon az arcomra. Fogadni mernék, hogy fogalma sincs arról, tulajdonképpen mit akar festeni.

- De van!

- De nincs! - vágott vissza a festmény. - Soha nem is volt, mikor festett. Mindig valami homályos sejtelemmel lát neki a munkának. Csak annyit tud, hogy szépnek és ájtatosnak, vagy talán tragikusnak kell lennie. De ezen túl aztán minden csak próbálgatás és véletlen. Drága cimborám! Csak nem képzeli, hogy olyan képet tud festeni, mint ez itt?

És most ismét emlékeztetnünk kell arra, hogy az elkövetkezendőkben is csupán Harringay szavára támaszkodhatunk.

- Én pontosan olyan képet festek, amilyet akarok - mondta Harringay higgadtan.

Ez a kijelentés, úgy látszik, kissé zavarba hozta a festményt. És megjegyezte:

- Ihlet nélkül nem lehet festeni.

- De mikor ehhez a képhez volt ihletem.

- Ihlet! - vigyorgott gúnyosan a kaján arc. - Egyszerű agyrém, mert meglátott egy kintornást, amint felpislogott az ablakra. Még hogy "Virrasztás"! Haha! Odaállt festeni, gondolta, majd csak kijön belőle valami - bizony, ez az igazság. És mikor ezt láttam, jöttem én. Beszédem lenne magával!

- Maga és a művészet! - folytatta a festmény. - Nagyon gyenge dolog ez. Maga kontár. Nem tudom, miért, de úgy látszik, képtelen a lelkét beleönteni. Magának túl sok az ismerete, és ez gátolja. Miközben lelkesedik valamiért, egyre azon töpreng, hogy vajon nem csinált-e már más is effélét. És...

- Ide figyeljen! - vágott közbe Harringay, aki kritizálásnál valami okosabbat várt az ördögtől. - Tanfolyamot akar nekem tartani?

S azzal a tizenkettes számú sörteecsetjét jól belemártotta vörös festékbe.

- Az igazi művész - folytatta a festmény - mindig tudatlan. Aki munka közben elméleteken nyargal, az már nem művész, hanem kritikus. Wagner... Hallja! minek ez a vörös festék?

- Magát fogom bemázolni vele - mondta Harringay. - Nem vagyok kíváncsi a dumájára. Ha azt képzeli, hogy azért, mert hivatásos művész vagyok, művészeti dolgokról fogok magával társalogni, akkor nagyon téved.

- Egy pillanat! - szólt a festmény, láthatóan meghökkenve. - Volna egy ajánlatom, őszinte ajánlat. Állom, amit mondok. Magában nincs ihlet. Nyilván hallott már a kölni dómról meg az Ördög Hídjáról, és...

- Szamárság! Csak nem képzeli, hogy egy felkapott, jól sikerült kép kedvéért elkárhozom? Tessék, ez a magáé!

Fejébe szökött a vér. Harringay azt meséli, hogy a veszély fokozta tetterejét. Így hát egy adag cinóbert vágott festménye szájába. A talján köpködött, és próbálta a festéket letörülni - nyilván szörnyen el volt képedve. Erre - Harringay szerint - igen figyelemreméltó küzdelem kezdődött. Harringay vörös festéket csapkodott, a festmény pedig ide-oda kapkodta a fejét, és törülgette az odakent foltokat.

- Két mestermű - hápogott a kísértő. - Két kifogástalan remekmű, egy chelsea-i festő lelkéért. Áll az alku?

Harringay válaszát az ecset adta át.

Néhány percig csak az ecset működését meg a talján köpködését és tiltakozását lehetett hallani. Néhány adagot tenyerével és karjával kivédett ugyan, de Harringay azért elég gyakran beletalált. Egyszerre csak a palettáról elfogyott a festék, s a hadviselő felek lihegve egymásra meredtek. A festmény olyan vörösre volt mázolva, mintha a vágóhídon hentergett volna, gyötrődve kapkodott levegő után, és nagyon kényelmetlenül érezte magát, amint a nyirkos festék a nyakába csorgott. De azért az első menetben mégiscsak ő kerekedett felül.

- Gondolja meg - mondta, makacsul ragaszkodva álláspontjához. - Két kiváló remekmű, más és más stílusban. Mindkettő egyenrangú a dómmal...

- Tudom már! - kiáltott fel Harringay, kirohant a műteremből, s végigszaladt a folyosón felesége hálószobája felé.

A következő percben már vissza is tért egy hatalmas zománclakkos bádogdobozzal (Hedge Sparrow-féle Tojásmáz), és egy meszelővel. Erre a látványra a vörös szemű, műértő ördög visítozni kezdett.

- Három remekmű... három utolérhetetlen remekmű!

Két felszabadító cselmozdulat, aztán bele a démon szemébe! Bizonytalan krákogás hallatszott, s egy köpködő hang:

- Négy remekmű...

De most már Harringay kerekedett felül, és a helyzet magaslatán is akart maradni. Gyors, merész csapásokkal folytatta a vonagló vásznon a mázolást, amíg az egész egyenletes, ragyogó Hedge Sparrow-féle zománc felületet nem nyert. Utoljára még egyszer megjelent a száj, és odáig jutott, hogy "Öt remek..." - mire Harringay a fénymázzal végleg betömte. Mielőtt végzett volna, a vörös szem kinyílt, és méltatlankodva rámeredt. Aztán már csak a száradó fénymáz tükörlapja látszott. Kis ideig még a felület alatti erőtlen mocorgás itt-ott könnyű ráncot vetett a képen, de aztán elhalt ez is, és végre az egész mázolmány teljesen megnyugodott.

Akkor Harringay - legalábbis ő így meséli - pipára gyújtott, leült, és a bezománcozott vászonra meredve igyekezett tisztába jönni azzal, mi is történt tulajdonképpen. Aztán megkerülte a vásznat, és megnézte, nincs-e ott is valami érdekesség. Most kezdte csak sajnálni, hogy mielőtt bemázolta, nem fényképezte le az ördögöt.

Ez Harringay története - nem pedig az enyém. Valódiságát egy kis méretű, 60 X 50-es, halványzöldre zománcozott vászonnal és heves esküdözésekkel bizonyítja. Az viszont igaz, hogy remekművet eddig még nem alkotott, és meghitt barátainak véleménye szerint valószínűleg nem is fog soha.


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:12 | Üzenet # 17 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A GYÉMÁNTCSINÁLÓ


Valami elintéznivalóm este kilencig Chancery Lane-en marasztott, aztán, mert némi fejfájást éreztem, sem szórakozni, sem tovább dolgozni nem volt kedvem. Az égbolt, amennyit az utcai közlekedés e szűk hegyszorosa látni engedett belőle, derűs éjszakára vallott, és elhatároztam, lemegyek a rakpartra, hogy szememet megpihentessem, és fejemet lehűtsem a folyó feletti tarka fények látványán. Az éjszaka kétségtelenül a legkedvezőbb idő e hely számára; a vizek szennyét jótékony sötétség rejti el, és ennek az átmeneti időszaknak vörös, izzó narancsszínű, gáz-sárga és villany-fehér fényeit, a szürkétől a mélyvörösig minden lehetséges színárnyalatban ködlő körvonalak veszik körül. A Waterloo-híd ívein át száz meg száz fénypont jelzi a rakpart hajlatát, és párkánya felett a Westminster tornyai emelkednek, melegszürkén a csillagok fényében. A fekete folyó csöndjét csak itt-ott zavarja meg egy-egy vízfodor, mely összekuszálja a felszínen úszkáló fények tükröződését.

- Meleg éjszakánk van - szólalt meg mellettem egy hang. Feléfordítottam fejemet, és egy férfi arcélét pillantottam meg. Mellettem könyökölt a párkányon. Kifinomult arca volt, nem csúnya, bár meglehetősen kiéhezett és sápadt, és a nyaka körül összetűzött kabátgallérja ugyanolyan pontosan elárulta életkörülményeit, akár valami egyenruha. Éreztem, hogy elkötelezem magam egy éjszakai szállás meg egy reggeli árára, ha válaszolok neki.

Kíváncsian néztem rá. Mondhat vajon valamit, ami megérné a pénzt, vagy csak afféle közönséges éhenkórász, aki még ahhoz is élhetetlen, hogy elmondja a tulajdon történetét? Homloka és szeme bizonyos intelligenciát sejtetett, és alsó ajkának remegése szóra bírt.

- Valóban meleg az éjszaka - mondtam -, de itt azért nem túl meleg.

- Nem - mondta, még mindig a víz felé tekintve -, elég kellemes itt... ilyenkor.

- Jó dolog - folytatta kis szünet után - ennyire nyugalmas helyet találni Londonban. Az ember egész nap a dolgai után lohol, hogy sikerüljön elérnie valamit, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek, és kivédje a veszedelmeket... igazán nem is tudom, mit csinálnék, ha nem akadnának ilyen békés zugok. - Hosszú szüneteket tartott a mondatok között. - Ön is tudhat egyet s mást a világ kellemetlenségeiről, különben nem volna itt. De nem hiszem, hogy az ön agya is annyira megviselt, és hogy ön is mindenbe úgy belefáradt volna, mint én. Eh! Néha azt kérdem magamtól, nem drágább-e a leves, mint a hús. Nem szánnám sutba vetni az egészet: nevet, vagyont, pozíciót - és valami egyszerű dologhoz látni. De tudom, ha feladnám becsvágyamat - bármi kevés hasznát látom -, csak lelkifurdalást éreznék egész hátralevő életemben.

Elhallgatott. Meglepetten néztem rá. Ha valaha láttam embert, aki reménytelenül keserves körülmények közt él - ez az ember volt az, itt mellettem. Rongyos volt, szennyes, borotválatlan, fésületlen; olyan volt, mint akit egy hétig szemétládában felejtettek. És mégis ő beszélt nekem valami nagy vállalkozás kellemetlen gondjairól-bajairól! Kis híja, hogy hangosan el nem nevettem magam. Vagy bolond, vagy szánalmasan kifigurázza a szegénységét.

- Ha a nagy céloknak és nagy pozícióknak - mondottam - megvan az a hátrányuk, hogy kemény munkával és gonddal járnak, megvan az ellenértékük is. Befolyás; lehetőség arra, hogy jót tegyünk, segítsük a nálunknál gyengébbeket és szegényebbeket; sőt még a nyilvánosság öröme is...

Kötekedésem az adott körülmények között meglehetősen ízléstelen volt. A külseje és szavai közti ellentét hatására beszéltem így.

Elgyötört, de nagyon nyugodt arcát felém fordította. Így szólt:

- Megfeledkeztem magamról. Persze, ön nem értene meg. - Méregetett egy pillanatig. - Kétségtelen, hogy abszurdumnak hangzik. Nem fog hinni nekem, ha elmondom, tehát meglehetős biztonsággal elmondhatom. És vigasztaló lesz elmondani valakinek. Nekem tényleg nagy vállalkozás van a kezemben, igen nagy üzlet. De épp most bajok vannak. Arról van szó, hogy... én gyémántot csinálok.

- Most feltehetően épp munka nélkül áll.

- Torkig vagyok vele, hogy nem hisznek nekem - mondta türelmetlenül. Hirtelen kigombolta vedlett kabátját, kis vászonzacskót húzott elő, amely madzagon függött a nyaka körül. Valami barna kavicsot vett ki belőle.

- Kíváncsi vagyok, érti-e annyira a dolgot, hogy tisztában van vele, mi ez? - és átnyújtotta.

Nos, időtöltésből egy-két éve tudományos képesítést szereztem, úgyhogy valamelyest konyítok a fizikához és ásványtanhoz. Ez a kavics hasonló volt némileg a sötétebb fajta csiszolatlan gyémánthoz, bár túlságosan nagy volt, majdnem akkora, mint a hüvelykujjam felső perce. Átvettem, és láttam, hogy alakja szabályos oktaéder, a legértékesebb ásványra jellemző metszett síkokkal. Elővettem tollkésemet, és megpróbáltam megkarcolni - hiába. A gázlámpa felé hajolva kipróbáltam a dolgot órám üvegén, és a legnagyobb könnyedséggel fehér vonalat húztam rajta végig.

Növekvő kíváncsisággal néztem az ismeretlenre.

- Bizonyos, hogy nagyjában olyan, mint a gyémánt. De ha így van, akkor valóságos óriásgyémánt. Honnan szerezte?

- Mondom, hogy én csináltam - felelte. - Adja vissza.

Sietősen visszatette a zacskóba, és begombolta kabátját.

- Eladom önnek száz fontért - suttogta hirtelen mohón. Gyanúm újból feléledt. Elvégre lehetséges, hogy ez a kavics nem egyéb, csak a gyémántéval majdnem azonos keménységű anyagnak, a corundumnak egy göröngye, és a formája véletlenül hasonlít a gyémánthoz. Vagy ha gyémánt, hogy jutott hozzá, és miért ajánlaná fel száz fontért?

Egymás szemébe néztünk. Mohónak látszott, de becsületesen mohónak. E pillanatban elhittem, hogy a portékája valóban gyémánt. De hát szegény ember vagyok; száz font érezhető hiányt teremtene vagyoni helyzetemben, és nincs az az épelméjű ember, aki gázlámpa fényénél gyémántot vásárolna egy rongyos csavargótól, pusztán annak személyes garanciája alapján. És egy ekkora gyémánt sok ezer font látomását idézi fel. Aztán meg, gondoltam, egy ilyen követ alighanem számon tartanak a drágakövekről szóló könyvek, és újra meg újra emlékezetembe idéztem a csempészetről és az enyveskezű fokvárosi kafferekről szóló históriákat. Elvetettem a vásárlás gondolatát.

- Hogy jutott hozzá? - kérdeztem.

- Én csináltam.

Hallottam valamit harangozni Moissanról, de tudtam, hogy mesterséges gyémántjai igen kicsinyek. Megráztam a fejem.

- Ön, úgy látom, ért valamennyire az ilyenféle dolgokhoz. Elmondok egyet s mást magamról. Akkor esetleg megfontolná az üzletet. - Háttal fordult a folyónak, és zsebre dugta kezét. Sóhajtott egyet. - Tudom, hogy nem hisz majd nekem.

Elkezdte történetét, és amint beszélt, hangjából eltűnt az útszéli jelleg, és valamelyest a művelt emberek hanghordozását vette fel.

- A gyémántot - mondotta - úgy csinálják, hogy vegytiszta szenet dobnak valamely megfelelő salakosító szerbe, és megfelelő nyomás alá helyezik; a szén nem grafittá vagy faszénporrá kristályosodik ki, hanem apró gyémántokká. Ennyit már évek óta tudnak a vegyészek, de még egyikük sem talált rá pontosan a megfelelő salakosító folyadékra, amely feloldja a szenet, sem a megfelelő nyomásra, hogy a legjobb eredményt érje el. Következésképpen a vegyészek gyártotta gyémánt apró és sötét, ékszerészek számára hasznavehetetlen. Én azonban, tudja, egész életemet feltettem erre a problémára - egész életemet ennek áldoztam.

Tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem a gyémántcsinálás feltételeinek kidolgozását, és ma harminckettő vagyok. Úgy gondoltam, hogy ez lekötheti egy ember minden gondolatát és energiáját, tíz éven át, vagy húsz éven át, de még ha így lenne is, megéri a fáradságot. Képzelje el, hogy valaki végre rájött az igazi fortélyra, és mielőtt még kiszivárogna a titok, és a gyémánt olyan mindennapi dolog lenne, akár a szén - milliókat lehetne keresni. Milliókat!

Elhallgatott, és pillantása megértést keresett arcomon. Szeme éhesen csillogott.

- Ha elgondolom - mondta -, hogy a megoldás küszöbén állok... és ide jutottam!

- Huszonegy éves koromban volt vagy ezer fontom - folytatta -, és úgy gondoltam, hogy ha emellett tanítok is, folytathatom majd kutatásaimat. Egy-két évet tanulmányokkal töltöttem, főként Berlinben, aztán a magam szakállára folytattam. A titkossággal volt baj. Mert látja, uram, ha egyszer kifecsegtem volna, mit csinálok, másokat is magával ragadott volna az én hitem, hogy az elgondolásom megvalósítható; és nem állíthatom, hogy olyan lángelme volnék, aki abban az esetben, ha verseny indul meg a felfedezésért, elsőnek futott volna be. És ugyebár fontos volt az is, hogy ha valóban egész halomra valót akarok csinálni, senki se tudja meg, hogy ez mesterséges folyamat, amellyel tonnaszámra állítható elő a gyémánt. Így hát egymagamban kellett dolgoznom. Eleinte volt egy kis laboratóriumom, de amikor a pénzem fogytán volt, kénytelen voltam egy Kentish Town-i nyomorúságos, bútorozatlan szobában folytatni kísérleteimet, ahol végül már szalmazsákon aludtam a készülékeim között. A pénz valósággal elolvadt. Mindent megvontam magamtól; csak tudományos eszközökre költöttem. Tanítással próbáltam tovább evickélni, de nem vagyok túlságosan jó pedagógus, egyetemi végzettségem sincs, sem különösebb műveltségem, kivéve vegytanban, és ráeszméltem, hogy a kis pénzért jó csomó idővel és munkával kell fizetnem. De egyre közelebb és közelebb jutottam a megoldáshoz. Három éve megoldottam a salakosító folyadék összetételének problémáját, és már közel álltam a nyomáséhoz is, azzal, hogy a salakosító szert és bizonyos szénvegyületet egy vízzel megtöltött, lezárt puskacsőbe helyezek, amelyet beforrasztok és hevítek.

Elhallgatott.

- Eléggé kockázatos dolog - mondtam.

- Úgy van. Felrobbant; valamennyi ablakom betört, készülékeim jó része megrongálódott, de mégis nyertem valami gyémántporfélét. Amikor már megoldottam azt a problémát, hogy nagy nyomásnak vessem alá a megolvadt keveréket, amelyből a köveknek ki kell kristályosodniuk, rábukkantam Daubré néhány kísérletére a párizsi Laboratoire des Poudres et Salpêtres-ben. Ő dinamitot robbantott szorosan becsavarozott acélhengerben, amely túl erős volt ahhoz, hogy felrobbanjon, és rájöttem, hogy ő egész sziklákat is valami olyanféle iszappá tud zúzni, amilyen az a dél-afrikai meder, amelyben gyémántot találnak. Rettenetes anyagi erőfeszítésembe került, de csináltattam az ő mintája alapján egy acélhengert az én céljaimra. Belehelyeztem egész nyersanyagomat és a robbanóanyagot, tüzet raktam a kemencében, beletettem az egész cókmókot, és - elmentem egyet sétálni.

Önkéntelenül nevetnem kellett, hogy milyen tárgyilagos hangon mondja el mindezt.

- Nem gondolt arra, hogy az egész ház felrobbanhat? Voltak mások is a házban?

- A tudomány érdekében történt - jelentette ki. - Valami utcai árus lakott családostul az alattam levő emeleten, egy tarháló levélíró a szomszéd szobában, felettem pedig két virágáruslány. Lehet, hogy gondatlanság volt tőlem. De néhányan talán nem is voltak otthon.

Amikor hazaértem, az egészet úgy találtam, ahogy otthagytam, a fehéren izzó szén között. A robbanóanyag nem vetette szét a tartályt. Ekkor azonban újabb problémával kerültem szembe. Az idő, tudja, fontos tényezője a kristályosodásnak. Ha sietteti az ember a folyamatot, apró kristályokat nyer - csak akkor nőnek bizonyos nagyságúra, ha hosszabb ideig állni hagyjuk. Úgy döntöttem, hogy a szerkezetet két évig hagyom hűlni, időközben lassan csökkentve a hőfokot. Addigra már elfogyott a pénzem; nyakamban az állandó fűtés meg a szobabér; éhségemet is ki kellett elégítenem, és alig volt egy lyukas garasom.

El sem tudom mondani önnek, micsoda viszontagságokon mentem át, amíg a gyémántokat csináltam. Újságot árultam, lovat ápoltam, kocsiajtókat nyitogattam. Heteken át borítékokat címeztem. Beálltam segédnek egy kordélyos emberhez, és az volt a dolgom, hogy végigkiáltozzam az út egyik oldalát, amíg ő ugyanazt tette a túlsó oldalán. Egyszer egy hétig semmiféle munkám nem akadt, és koldultam. Micsoda hét volt az! Egyszer alig pislákolt már a tűz, és én egész nap egy falatot sem ettem, és valami kis kófic, aki szórakozni vitte a babáját, csupa felvágásból adott egy hatpennyst. Hála az égnek, hogy hiúság is van a világon! Micsoda jó szag áradt a halasboltokból! De én szénre költöttem az egész pénzt, és a kemencét újra izzó vörösre fűtöttem, és akkor... hát igen. Az éhség elveszi az ember eszét.

Végül most, három hete, hagytam kialudni a tüzet. Fogtam a hengert, lecsavartam a kupakját, pedig még olyan forró volt, hogy összeégettem a kezemet, és vésővel kikapartam belőle a morzsolódó, lávaszerű masszát, majd egy vaslemezen porrá kalapáltam. És találtam is három nagy és öt kisebb gyémántot. Amint ott ülök kalapácsolva a padlón, nyílik az ajtó, és szomszédom, a tarháló levelek írója lép be. Részeg, mint rendesen.

- Anarcsiszta - mondta.

- Maga részeg - mondtam én.

- Destruktív csirkefogó! - mondta ő.

- Menjen a fenébe! - mondtam én.

- Nono! - mondta és alattomosan rám kacsintott. Csuklott egyet, az ajtónak dőlt, és arról kezdett gagyogni, hogyan leselkedett utánam, és hogyan ment el aznap reggel a rendőrségre, és hogyan jegyeztek fel mindent, amit ő mondott... És ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy kutyaszorítóba kerültem. Vagy meg kell vallanom a rendőröknek az én kis titkomat, és akkor az egész ebek harmincadjára jut, vagy lecsuknak mint anarchistát. Így hát odaléptem szomszédomhoz, galléron ragadtam, kicsit meghempergettem, aztán összeszedtem a gyémántjaimat és elinaltam. Az esti lapok úgy írtak az odúmról, mint a "Kentish Town-i bombagyárról". És most semmi módon meg nem válhatok a gyémántjaimtól. Ha tisztességes ékszerészhez állítok be velük, arra kér: várjak kissé; aztán odamegy a segédhez, és a fülébe súgja, hozzon rendőrt; mire én azt mondom: nem várhatok. Találtam egy orgazdát, az meg egyszerűen zsebre vágta azt a gyémántot, amit átadtam neki; azt mondta, pereljem be, ha vissza akarom kapni. Most meg kóborlok, több százezer font értékű gyémánttal a nyakamban, és se ennivalóm, se szállásom. Ön az első ember, akit bizalmamba fogadtam. Rokonszenves az arca, és én nagyon szorult helyzetben vagyok.

Szemembe nézett.

- Őrültség lenne - mondtam -, ha ilyen körülmények között gyémántot vásárolnék. Mellesleg nem is szoktam több száz fontot tartogatni a zsebemben. Nagyjából mégis elhiszem a történetét. Ha ön is beleegyezik, a következőt fogom csinálni: jöjjön el holnap a hivatalomba...

- Maga is tolvajnak néz! - kiáltott fel. - Szólni fog a rendőrségnek. Nem hagyom magam tőrbe csalni!

- Valahogy biztos vagyok benne, hogy ön nem tolvaj. Itt a névjegyem. Tegye csak el. Semmiféle megbeszélt időpontban nem kell eljönnie. Jöjjön, amikor akar.

Átvette a névjegyet, és jó szándékom zálogát.

- Gondolja meg, és jöjjön - mondtam.

Kétkedőn rázta meg a fejét.

- A félkoronását egyszer majd kamatostul visszafizetem... olyan kamattal, hogy el fog ámulni - mondta. - A titkomat ugye megőrzi?... Ne kövessen!

Átment az úton, bele a sötétségbe, a bolthajtáson az Essex Streetre vezető átjáró felé, én pedig menni hagytam. Többé nem is láttam.

Később azután két levelet kaptam tőle; arra kért, küldjek bizonyos címekre bankjegyeket, de nem csekket. Fontolóra vettem a dolgokat, és azt tettem, amit a legbölcsebbnek ítéltem. Egyszer beállított hozzám, amikor épp nem voltam otthon. Kisinasom leírása szerint nagyon vézna, szennyes és rongyos férfi volt, aki borzalmasan köhögött. Nem hagyott üzenetet. Ez volt az utolsó, már amennyit én tudok róla. Néha eltűnődöm: vajon mi lett vele. Valódi monomániás volt, vagy csaló kavicsárus, vagy valóban gyémántot csinált, ahogy állította? Ezt az utóbbit épp csak annyira tartom hihetőnek, hogy időnként arra gondolok: talán életem legragyogóbb lehetőségét szalasztottam el. Persze lehet, hogy meghalt, és gyémántjait gondtalanul sutba vetették - egyikük, ismétlem, majdnem akkora volt, mint a hüvelykujjam. Vagy talán mind a mai napig is vándorútját rója, és megpróbálja eladni őket. Az sem lehetetlen, hogy egyszer mégis a társadalom színpadára lép, s merészen túlszárnyalva az én látóhatáromon, a gazdagoknak és a reklámhősöknek fenntartott fénylő magasságban, néma szemrehányással illet vállalkozási szellemem hiányáért. Néha arra gondolok, hogy legalább öt fontot meg kellett volna kockáztatnom.


Fordította Fóthy János



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:13 | Üzenet # 18 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
AZ ŐSLÉNYEK SZIGETÉN


A sebhelyes arcú ember áthajolt az asztalon, és a gumókat nézegette.

- Orchidea? - kérdezte.

- Néhány darab - mondtam.

- Cypripedium?

- Főleg.

- Valami új is van köztük? Nem hinném. Én már bejártam ezeket a szigeteket huszonöt-huszonhat évvel ezelőtt. Ha még valami újat talál ott, akkor csak valami egészen új lehet. Nem sok gumó maradt utánam.

- Én nem vagyok gyűjtő - mondtam.

- Akkor még fiatal voltam - folytatta. - Úristen! Mennyit csavarogtam! - Úgy látszik, tudni akarta, hányadán áll velem. - Kelet-Indiában kettő, Brazíliában pedig hét évet töltöttem. Aztán Madagaszkárra utaztam.

- Néhány kutató nevét ismerem - mondtam egy történet reményében. - Ön kinek a megbízásából gyűjtött?

- Én Dawsonék számára gyűjtöttem. Talán már hallotta Butcher nevét?

- Butcher... Butcher... - Mintha valami derengeni kezdett volna bennem, aztán eszembe jutott egy per, Butcher kontra Dawson. - Micsoda! - kiáltottam föl. - Tehát ön perelte őket négy évi munkabér miatt... ön volt az, aki hajótörést szenvedett egy puszta szigeten...

- Szolgálatára, uram - mondta a sebhelyes férfi, és meghajolt. - Ugye, mulatságos eset? Nem csináltam semmit, mégis egész kis vagyont gyűjtöttem azon a szigeten, ők pedig nem tudták a felmondást kézbesíteni. Ottlétem alatt gyakran elszórakoztam ezen, ha rágondoltam. Azt az átkozott korallzátonyt véges-végig kiraktam jó nagy cifra számokkal, így számítottam ki, mennyi jár nekem.

- Hogy is történt? - kérdeztem. - Már nem emlékszem pontosan az esetre.

- Nos hát... Az aepyornisról hallott már?

- Valamicskét igen. Andrews mesélt nekem valami új fajról, talán egy hónappal ezelőtt foglalkozott vele, éppen mielőtt hajóra szálltam. Megtalálták egy csípőcsontját, akkora, mint egy vitorlarúd. Szörnyűséges jószág lehetett!

- Meghiszem azt - mondta a sebhelyes. - Szörnyeteg volt bizony! Az a monda Szindbád griffmadaráról éppen ezekről szól. De mikor találták ezeket a csontokat?

- Három-négy évvel ezelőtt, azt hiszem, 91-ben. Mért kérdezi?

- Miért? Istenem! Hiszen, majd húsz éve, én bukkantam rá. Ha Dawsonék nem olyan ostobák azzal a munkabérrel, micsoda remek fogást csinálhattak volna... Én nem tehettem róla, hogy azt az átkozott csónakot elsodorták a hullámok.

Kis szünetet tartott.

- Azt hiszem, ugyanarról a vidékről van szó. Valami mocsárféleség, Antananarivótól északra, körülbelül kilencven mérföldnyire. Nem tudja véletlenül? A part mentén, csónakkal lehet odajutni. Ez az, nem emlékszik véletlenül?

- Nem emlékszem. De Andrews mintha beszélt volna valami mocsárról.

- Ez lesz az. A keleti parton. Van valami a vízben, ami a dolgokat megóvja a pusztulástól. Karbolszag terjeng. Engem Trinidadre emlékeztetett. Több tojást is találtak még? Én másfél lábnyi tojásokra is bukkantam. Tudja, az a mocsár egészen körülveszi, és elvágja ezt a földdarabot. Azonkívül csupa só. Nos... Micsoda időket éltem ott át! Ezekre a példányokra pedig egészen véletlenül bukkantam rá. Tojásokat mentem keresni két bennszülöttel, bepréselődtünk egy olyan fura kenuba, és akkor találtuk a csontokat. Négy napra való élelmet és sátrat vittünk magunkkal, valami szilárdabb talajon pedig letanyáztunk. Ha erre gondolok, még most is megüti az orromat az a különös kátrányszag. Fura munka ez. Tudja, az ember gázol előre, és vasrudakkal bökdös a mocsárban. A tojásokat rendszerint szétzúzza. De tényleg, vajon milyen régen pusztulhattak ki ezek az aepyornisok? A misszionáriusok szerint sok bennszülött monda szól ezekről az időkről, de jómagam egyetlen ilyen történetet sem hallottam.[3] De az egyszer biztos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk, olyan frissek voltak, mintha akkor rakták volna. Friss tojások! Mikor lecipeltük őket a csónakhoz, az egyik néger fickó az egyiket elejtette, és a tojás a sziklákon összetört. Hogy elpáholtam a nyomorultat! De a tojás édes volt és szagtalan, mintha frissen rakták volna, pedig az anyaállat talán már négyszáz éve kihalt! A néger azzal védekezett, hogy megcsípte egy százlábú. De hát nem akarok elkanyarodni a történettől. Egész nap csak vájkáltunk a mocsárban, hogy sértetlen tojásokhoz jussunk, nyakig bevert az átkozott fekete sár, én meg persze dühöngtem. Tudtommal ezek az egyedüli tojások, amelyek teljes épségben kerültek napvilágra. Később megnéztem azokat a példányokat, amelyeket a londoni Természetrajzi Múzeumban őriznek; törött volt mind, mozaikszerűen voltak összeragasztva, és egész darabkák hiányoztak belőlük. Az enyémek tökéletesek voltak, és úgy számítottam, ha majd visszatérek, szépen kifújom a belsejüket. Persze, hogy dühbe gurultam, mikor ez az ostoba fajankó három órai munkánk gyümölcsét elejtette egy százlábú miatt. Jól helybenhagytam a fickót.

A sebhelyes arcú agyagpipát húzott elő. Odanyújtottam a dohányzacskómat, ő szórakozottan töltött belőle.

- És mi lett a többi tojással? Sikerült hazahoznia? Már nem is emlékszem...

- Éppen ez a különös a történetben. Még három, tökéletesen friss tojást szereztem. Nos, a csónakba raktuk őket, aztán visszamentem a sátorba, hogy egy kis kávét főzzek. Azt a két pogányt lent hagytam a parton, az egyik a csípés miatt óbégatott, a másik meg kontrázott neki. Eszembe se jutott, hogy az a nyomorult visszaélhet kiszolgáltatott helyzetemmel, és kikezd velem. Azt hiszem, a százlábú mérge és a tőlem kapott verés kihozta a sodrából - mindig rosszindulatú alak volt -, és felpiszkálta a másikat is.

Emlékszem, a sátorban üldögélve pöfékeltem, és vizet forraltam egy spirituszégőn; expedíciókra mindig viszek magammal ilyesmit. Történetesen éppen az alkonyba boruló mocsarat csodáltam. Nagy sávokban vérvörös és fekete volt minden... gyönyörű látvány. A lapály ködösen és szürkén egész a dombokig nyúlt, emögött pedig a vörös ég, mint egy olvasztókemence szája. És ötven yardnyira mögöttem pusmogott az a két pokolfajzat, teljesen érzéketlenül a táj nyugodt szépsége iránt. Összeesküvést szőttek ellenem: hogy három napra való élelemmel, egy sátorral és egy butykos vízzel eleveznek, és faképnél hagynak. Egyszer csak valami csaholásfélét hallottam, s mire hátranézek, már bent ültek a lélekvesztőben - mert azt a tákolmányt igazán nem lehetett csónaknak nevezni -, és már vagy húsz yardnyira voltak a parttól. Azonnal átláttam, mi forog kockán e pillanatban. Puskám a sátorban hevert, azonkívül golyóm se volt, csak vadkacsára való sörétet hoztam magammal. Ők pedig tudták ezt. De egy kis revolver volt nálam, s miközben lerohantam a partra, kirántottam a zsebemből.

- Gyertek vissza! - kiáltottam a pisztollyal hadonászva.

Valamit hadartak felém, s az a fickó, aki a tojást eltörte, gúnyolódott. A másikra céloztam, mert sértetlen volt, és ő kezelte az evezőket. Eltévesztettem, azok meg röhögtek. De azért még nem maradtam alul. Csak hidegvér, gondoltam, újra megcéloztam, s a dörrenésre felugrott. Most már nem nevetett. Harmadszorra eltaláltam a fejét, kibukott a csónakból, az evezővel együtt. Ritka szerencsés lövés volt, egy ilyen revolverből. Számításom szerint ötven yardnyira lehetett. Azonnal elmerült, talán a lövéstől halt meg, de lehet, hogy egyszerűen elkábult és megfulladt. Akkor a másik fickónak kezdtem kiabálni, hogy forduljon vissza, de csak összekuporodott a csónakban, és nem volt hajlandó válaszolni. Az utolsó töltényig tüzeltem rá, de nem találtam el egyszer sem.

Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a rothadt fekete parton, mögöttem a mocsár és a tenger síkja, naplemente után csípős hideg lett, az átkozott lélekvesztő pedig feltartóztathatatlanul sodródott a tenger felé. Mondhatom, alaposan elátkoztam Dawsonékat és minden régészt, a múzeumokkal együtt, az egész pereputtyot. Addig üvöltöztem a négernek, hogy jöjjön vissza, míg végül már csak rikácsolni tudtam.

Nem volt más választásom, mint hogy utána ússzam, és szerencsét próbáljak a cápákkal. Tehát kinyitottam a bicskámat, fogam közé haraptam, s ruháimat ledobálva, belegázoltam a vízbe. Mihelyt bent voltam a vízben, a kenut elvesztettem szem elől, de arra igyekeztem, amerre megítélésem szerint nyakon csíphetem. Azt reméltem, a néger túl beteg ahhoz, hogy irányítani tudja a csónakot, s így mindig ugyanabban az irányban sodródva utolérhetem. Egyszerre délnyugat felé újra feltűnt a láthatáron. Az alkony pírja már halványodott, és az éjszaka lassan felkúszott az égre. A kékség mögül előbukkantak a csillagok. Úgy tempóztam, mint egy úszóbajnok, bár hamarosan sajogni kezdtek a végtagjaim.

Mire teljesen előbújtak a csillagok, mégis utolértem. Ahogy sötétedett, mindenféle ragyogást láttam a vízen, amolyan foszforeszkáló dolgokat, hiszen tudja. Időnként egészen beleszédültem ebbe. Végül már alig tudtam, hogy csillagot látok-e, vagy csak a tenger foszforeszkál, mellen úszom, vagy pedig a hátamon? A csónak fekete volt, mint a bűn, s a tenger folyékony tűzként tajtékzott az orra alatt. Természetesen nem hanyatt-homlok másztam be a csónakba. Először ki akartam puhatolni, hogy a néger mire készül. Úgy látszott, összekuporodva fekszik a csónak orrában, úgyhogy a tat magasan kiemelkedett a vízből. Ahogy sodródott az árral, lassan körbe forgott, mintha keringőzne... érti? Odaúszva, lenyomtam a tatját, és vártam, hogy a fickó felébredjen. Aztán támadásra készen, késsel a kezemben felkapaszkodtam. A fickó meg se moccant. Így hát elhelyezkedtem a kenu farában, vártam, hogy valami történjék, s közben sodródtunk a nyugodt, foszforeszkáló tengeren, fölöttem pedig hunyorgott a csillagok serege.

Hosszú várakozás után nevén szólítottam a négert, de nem válaszolt. Nagyon fáradt voltam, és nem akartam megkockáztatni, hogy odabotorkáljak hozzá. Így hát tovább üldögéltünk. Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Mikor aztán hajnalodott, láttam, hogy halott, mint egy fatuskó, felpuffadt teste sötétvörös. A három tojás és a csontok ott voltak, a kenu fenekén, a néger lábánál egy kis hordó víz, a Cape Argus egy régi példányába burkolva kevés kávé és kétszersült, alatta pedig egy kanna spiritusz. Evezőm nem volt s a kanna kivételével mást sem találtam, amivel evezhettem volna, így hát míg fel nem csíp valami hajó, hagytam, hadd sodorjon az ár. A fickót megvizsgáltam, e nyomozás eredménye szerint a gyilkosság valami kígyót, skorpiót vagy ismeretlen százlábút terhelt, a holttestet kidobtam a csónakból.

Ezután ittam egy korty vizet, bekaptam néhány kétszersültet, és a tengert fürkésztem. Szerintem, ha valaki olyan alacsonyról néz körül, mint én akkor, nem sokat láthat. Madagaszkárnak mindenesetre nyoma veszett, semmiféle szárazföldet nem tudtam felfedezni. Megpillantottam ugyan egy délnyugati irányban haladó vitorlát, mintha kétárbocos lett volna, de maga a hajó törzse egyszer sem bukott föl a látóhatár mögül. A nap nemsokára magasra hágott az égen, és... Úristen! - olyan perzselőn tűzött rám, hogy szinte felforrt az agyvelőm. Fejemet időnként belemártottam a tengerbe, majd véletlenül a Cape Argus-ra pillantottam, elterültem a csónak fenekén, és magamra terítettem az újságlapot. Milyen nagyszerű dolog egy ilyen újság! Azelőtt soha végig nem olvastam volna egy egész példányt, de hát furcsa, mire vetemedik az ember, amikor olyan egyedül van, mint én akkor. Legalább hússzor végigolvastam azt az átkozott öreg Cape Argus-t. Kenumban a szurok valósággal megolvadt, és alaposan felhólyagzott a forróságtól.

- Tíz napig sodródtam az árral - folytatta a sebhelyes arcú. - Ugye, nem nagy dolog, ha az ember csak így beszél róla? Egyik nap olyan, mint a másik. Reggel és este körülnéztem, különben soha, olyan pokoli volt a hőség. Az első három nap után már vitorlát sem láttam, és ha megpillantottam egyet, azok ott nem vettek tudomást rólam. Talán a hatodik éjszakán, alig fél mérföldnyire, egy hajó ment el mellettem, tárva-nyitva minden ablaka, teljesen kivilágítva, olyan volt, mint egy hatalmas jánosbogár. A fedélzeten szólt a zene. Felálltam, és üvöltöztem feléjük.

A második napon meglékeltem az egyik aepyornis-tojást, darabonként lefejtettem a héját és megízleltem. És nagyon boldog voltam, amikor ehetőnek találtam. Volt egy kis szaga, nem úgy gondolom, hogy romlott volt, hanem egy kissé a kacsatojás ízére emlékeztetett. A sárgája egyik oldalán vérerekkel befutott kerek foltot láttam, létraszerű fehér rajzolattal. Ezt ugyan különösnek találtam, de akkor még nem tudtam, mit jelent, és már túl voltam azon, hogy finnyáskodjam. A tojással, kétszersülttel és vízzel három napot kihúztam valahogy. Kávészemeket rágtam hozzá, hogy felélénküljek. Nyolcadnap feltörtem a második tojást... és elborzadtam.

A sebhelyes rövid szünetet tartott.

- Igen - folytatta -, fejlődésben volt. Könnyen el tudom képzelni, hogy nemigen hisz a szavamnak. Még én is így voltam vele, pedig ott pihegett előttem. Ez a tojás talán már háromszáz éve ott hevert a hideg, fekete iszap mélyén. De hát szó sem lehetett tévedésről. Ez egy... hogy is hívják... egy embrió volt; hatalmas fejet, összegörbült hátat láttam, nyaka alatt lüktetett a szíve, a tojás sárgája ráncos volt, s a héjon belül az egész tojást hártya borította. Ott álltam tehát egy lélekvesztőben az Indiai-óceán közepén, egy kihalt óriásmadár tojásait költögetve. Ha ezt az öreg Dawson tudta volna! Megérte volna neki azt a négyévi munkabért, nem gondolja?

Hiába, meg kellett ennem ezt az értékes jószágot az utolsó falatig, mert akkor még nem láttam a zátonyt, pedig némely falás valóban nagyon pocsék volt. A harmadik tojáshoz már hozzá se nyúltam. A világosság felé tartva nézegettem, de túl vastag volt a héja, és nem tudtam megállapítani, mi készül a belsejében. Bár azt képzeltem, hogy hallom a vér lüktetését, de hát az is lehetséges, csak a fülem zúgott, ahogy a kagylóra is azt mondjuk, hogy zúg, amikor a fülünkhöz szorítjuk.

Akkor aztán felbukkant a korallsziget. Napkeltekor hirtelen megpillantottam, egészen közel. Egyenesen a zátony felé sodródtam, talán fél mérföldnyire lehettem a parttól, mikor egyszerre megfordult az áramlat, és minden erőmet összeszedve, hol kézzel, hol a tojáshéjakkal eveznem kellett, hogy a zátonyt elérjem. Nagy nehezen partra is jutottam. Közönséges kis korallsziget volt, körös-körül talán négy mérföld, néhány fa nőtt rajta, egy forrást is találtam, a lagúna pedig nyüzsgött a halaktól. A tojást kivittem a partra, megfelelő helyet kerestem neki a napon, a dagály árterületén jóval túl, hogy a lehető legjobb körülmények közé helyezzem. A kenut biztos helyre vonszoltam, aztán elindultam csavarogni, hogy körülnézzek.

Szinte hihetetlen, milyen unalmas egy ilyen korallsziget. Amint rábukkantam a forrásra, már nem is érdekelt semmi más. Kölyökkoromban azt képzeltem, hogy egy olyan Robinson-szerű dolognál pompásabb és kalandosabb nincs a világon, de ez a sziget unalmasabb volt, mint egy prédikációs-könyv. Körülszaglásztam mindenféle ehető dolog után, közben pedig el-eltűnődtem. De higgye el, már az első napon halálra untam magam. Pedig milyen szerencsém volt!... aznap, mikor partot értem, az időjárás is megváltozott. Északról égiháború szántotta végig a szigetet, éjszaka pedig felhőszakadás és üvöltő vihar verte el rajtunk a port. Azt hiszem, sejti, nem sok kellett volna hozzá, hogy a lélekvesztővel felboruljak.

A kenu alá bújva aludtam. Szerencsére a tojást jóval feljebb vittem, a homok közé. Elsőnek olyasféle zajra emlékszem, mintha egyszerre száz kavics pattogott volna a csónak oldalán, testemet pedig víztömeg borította el. Azt álmodtam, hogy Antananarivóban vagyok, felültem, odahallóztam Intoshinak, és megkérdeztem a lánytól, hogy mi az ördögöt művelnek itt, aztán a szék után nyúlkáltam, ahová a gyufát szoktam tenni. Csak akkor kaptam észbe, hogy hol vagyok. Foszforeszkáló hullámok rohantak felém, mintha el akarnának nyelni, de ezenkívül fekete volt az éj, akár a szurok. Egyszerűen üvöltött a lég. A felhők valósággal ráültek az ember fejére, az eső pedig úgy zuhogott, mintha leereszkedett volna az ég, és minden vizet ki akarna magából facsarni. Egy hatalmas, tajtékzó hullámgörgeteg rohant felém, mint egy tüzes óriáskígyó, s én elmenekültem. Hirtelen eszembe jutott a csónak, s mikor a víz sziszegve visszazúdult, újra lerohantam a partra, de a jószágnak már nyoma veszett. Kíváncsi lettem, mi történt a tojással, odabotorkáltam tehát. Nem volt semmi baj, még a legvadabb hullámok sem csaptak idáig, így hát letelepedtem mellé és ráborultam, hogy legalább valami társaságom legyen. Jóságos Isten, micsoda éjszakám volt!

Még ki sem hajnalodott, s elült a vihar. Hajnalra már egy felhőfoszlány sem maradt az égbolton. Végig a parton széttöredezett deszkadarabok hevertek: kenum felismerhetetlen csontváz-maradványai. Legalább akadt valami dolgom, s miután kiszemeltem két egymáshoz közel álló fát, a maradék lécekből valami tetőfélét eszkábáltam közéjük a viharok ellen. És aznap kikelt a tojás.

Úgy bizony, drága uram, mialatt ráhajtottam a fejem és aludtam, szépen kikelt. Ütést éreztem, majd recsegés-ropogás következett, mire felültem; a tojás vége ki volt csipkedve, s a résen egy fura kis barna fej nézett ki rám.

- Jóságos Isten! - kiáltottam. - Üdvözöllek! - S némi üggyel-bajjal kimászott a tojásból.

Először barátságos, kedves kis fickó volt, körülbelül akkora, mint egy kisebb tyúk - éppen olyan, mint más, fiatal madárféle, csak persze nagyobb. Kezdetben piszkosbarna tollazata volt, szürke ótvarokkal, de ezek hamarosan leváltak, nem is volt ez toll, inkább valami pihés hajzat. El sem tudom mondani, mennyire örültem neki. Én mondom, Robinson nem is tudta igazán, mi a magányosság. Most aztán érdekes társaságom akadt. Rám nézett, és alulról felfelé pislogott, mint a tyúk, aztán csipogott egyet, és elkezdett csipegetni, mintha az a tény, hogy háromszáz évig tartott, míg kiköltötték, meg se kottyant volna neki.

- Örülök, hogy látlak, Péntek! - szóltam hozzá, mert amint észrevettem, hogy az a tojás a csónakban fejlődik, természetesen elhatároztam, ha valaha kikel, Péntek lesz a neve. Kissé aggódtam ugyan, hogy mivel fogom táplálni, így hát egy darab nyers halat adtam neki, amit bekapott, és kitátotta a csőrét, hogy adjak még. Igazán örültem, hogy nem válogatós, mert ellenkező esetben, ilyen körülmények között végül is őt kellett volna megennem.

El sem hinné, milyen érdekes madár volt ez az aepyornis-csirke. Már kezdettől fogva nem tágított mellőlem. Mindig ott álldogált mellettem, figyelve, mit halászok ki a lagúnából, és ha fogtam valamit, ő is megkapta a maga osztályrészét. Nagyon értelmes is volt. A part körül gyakran undorító, bibircsókszerű zöldségek hevertek, akárcsak a savanyú uborka. Egyszer megízlelt egy ilyet, el is csapta vele a gyomrát, úgyhogy feléjük se nézett többé.

És egyre növekedett. Szinte szemlátomást nőtt. Sohasem voltam társaslény, de ennek a jószágnak a barátságos viselkedése tökéletesen megfelelt nekem. Két éven át olyan boldogok voltunk ketten, amennyire egy ilyen szigeten boldog lehet az ember. Nem voltak üzleti gondjaim, mert tudtam, hogy fizetésem Dawsonéknál egyre dagad. Hébe-hóba megpillantottunk egy vitorlát, de soha nem jöttek a közelünkbe. Azzal szórakoztam, hogy a szigetet pontos tervek szerint tengeri sünnel és mindenféle díszes kagylóval kicsinosítottam. Sűrű egymásutánban, körös-körül nagybetűkkel kiraktam, hogy AEPYORNIS-SZIGET, ahogy az öreg hazában színes kövekkel kirakott vasútállomásokon lehet látni. Matematikai számításokat és különböző ábrákat is kiraktam belőlük. Néha csak heverésztem, és figyeltem, hogyan páváskodik és nő, egyre nő ez az átkozott madár. És arra gondoltam, micsoda megélhetést jelentene, ha egyszer mégis elkerülnék innen és mutogathatnám. Az első vedlés után megszépült, kék bóbitás taréja nőtt, hátul pedig hatalmas zöld tollazat borította. Sokat törtem a fejem, vajon Dawsonék joggal követelhetnék-e a madarat, vagy sem? Ha viharos volt az idő, vagy az esős évszakban, kényelmesen heverésztünk a sátorban, amit a jó öreg kenuból eszkábáltam össze, és mindenféle hazugságot meséltem neki otthoni barátaimról. A vihar elültével pedig együtt jártuk be a szigetet, hogy nem sodort-e partra valamit az ár. Mondhatom, szinte idilli volt az életünk. És ha még valami dohányféle is akad, akkor egyszerűen a mennyországban éreztem volna magam.

A második év vége felé paradicsomi életünk kezdett elromlani. Péntek ekkor már a feje búbjáig körülbelül tizennégy láb magas volt, nagy, széles feje a csőrrel csákányhoz hasonlított, két hatalmas, sárga karimás barna szeme közel állt egymáshoz, akár az emberé, nem kétfelé pislogott, mint a tyúk. Tollazata szép volt, nem olyan gyászos ízlésű, mint a struccé; ami a színezetét és az összeállítását illeti, sokkal inkább kazuárhoz hasonlított. Aztán kezdtem észrevenni, hogy kakaskodik velem, egyre szemtelenebb, és mindig jobban kiütközik mocskos természete...

Végül volt egy időszak, mikor a halászat nem járt olyan szerencsével, mint addig, ő pedig valami különös, elmélkedő tartással állandóan ott lépkedett a sarkamban. Azt hittem, talán megint tengeri uborkát vagy ilyesmit zabált, de aztán kisült, hogy nincs semmi baj, csak éppen ő nincs megelégedve. Én is éhes voltam, s ha végre kifogtam egy halat, magam akartam megenni. Aznap reggel mindkét fél részéről feszült volt a hangulat. Az első halra lecsapott és bekapta, én pedig a fejére koppintottam, hogy elkergessem. No hiszen, hogy nekem esett erre! Ez az emlék tőle származik!

A férfi sebhelyes arcára mutatott.

- Aztán úgy megrúgott, akár egy igásló. Felugrottam, és mikor észrevettem, hogy a java még hátra van, arcomat eltakarva lóhalálában rohanni kezdtem. De azokkal az otromba lábakkal úgy futott, mint egy versenyló, pörölycsapásszerű ütésekkel körbe-körbe kergetett, csákányfejével minduntalan a fejem búbját kalapálva. A lagúna felé igyekeztem, és nyakig elmerültem benne. A víz szélén megtorpant, mert utálta benedvesíteni a lábát, és olyan zenebonát csapott, mint egy hímpáva, csak még rekedtebben rikácsolt. Pöffeszkedve fel s alá lépkedett a parton. Hogy őszinte legyek, eléggé meghunyászkodtam, mikor láttam, hogy most már ez az ásatag dög az úr a szigeten. Fejem és arcom vérbe borult, és - nos hát, egész testemet kocsonyává zúzta. Elhatároztam, hogy átúszom a lagúnát, és egy darabig magára hagyom, míg dühe elpárolog. Felmásztam a legmagasabb pálmafára, s ott üldögélve, elgondolkoztam a történtek felett. Azt hiszem, ennyire még soha életemben nem sértődtem meg. Ez igazán ocsmány hálátlanság volt tőle. Jobb sora volt mellettem, mintha a testvérem lett volna. Én költöttem ki, én neveltem fel. Egy ilyen otromba, nagy, divatjamúlt madár! Megsértett! Engem! Az emberiség egyik tagját, minden korok örökösét, és így tovább...

Azt hittem, hogy egy idő után ő is ebben a megvilágításban fogja látni a dolgokat, és megbánja viselkedését. Arra gondoltam, ha majd néhány finom halfalatkával, mintha éppen arra sétálnék, odamegyek hozzá, és a csőre alá dugom - mégiscsak észhez tér. Most aztán volt időm, hogy megtanuljam, milyen rosszindulatú és kiengesztelhetetlen egy ilyen kihalt madárfajzat. Rosszhiszemű dög!

Nem sorolom fel mindazokat az apró fortélyokat, amelyekkel igyekeztem megkörnyékezni ezt a madarat. Nem is tudnám elmondani. Még most is éget a szégyen, ha arra gondolok, mennyi arculcsapást és visszautasítást kaptam ettől az átkozott őslénytani ritkaságtól. Még erőszakkal is próbálkoztam. Biztos távolból koralldarabokkal hajigáltam, de ő egyszerűen bezabálta mind. Nyitott késsel is megdobtam, és majdnem el is vesztettem a bicskámat, de hát az már túl nagy volt ahhoz, hogy lenyelje. Megpróbáltam kiéheztetni, és felhagytam a halászattal, de apály idején kisétált a partra, férgeket csipegetett, és így tengette magát. Életem felét nyakig a lagúnában töltöttem, a másik felét pedig a pálmafák tetején. Az egyik pálma nem volt elég magas, s mikor ezen egyszer elcsípett, alaposan kimulatta magát a lábikráimmal. Most már elviselhetetlen volt a helyzetem. Nem tudom, hogy ön próbált-e már pálmafa tetején hálni? Éjszakánként borzalmas lázálmaim voltak. És ráadásul képzelje ezt a szégyent! Itt volt ez a kihalt madárfajzat, tűnődő pofával jár-kel az én szigetemen, mint egy mogorva herceg, és nekem még azt sem engedi, hogy akár csak az egyik lábam a földre tegyem. Gyakran már üvöltöttem a dühtől és kimerültségtől. Szemtől szembe megmondtam neki: semmi kedvem ahhoz, hogy egy lakatlan szigeten, egy ilyen átkozott anakronizmus körbe-körbe hajkurásszon. Megmondtam neki, hogy menjen és csipkedjen egy saját korából való hajótöröttet. De ő csak a csőrét csattogtatta felém. Az a ronda, nyakigláb dög!

Még beszélni sem szeretek róla, meddig ment ez így. Már hamarabb megöltem volna, ha tudom, hogyan csináljam. De a végén mégis rájöttem, miként bánjak el vele. Ez amolyan dél-amerikai cselfogás. Összes horgászzsinegemet, hínárfélékkel meghosszabbítva, összekötöztem, legalább tizenkét yard hosszúságú, erős kötelet sodortam belőle, a végére pedig koralldarabokat erősítettem. Ez a munka némi időmbe került, mert hol a lagúnába, hol pedig egy fára kellett menekülnöm, ahogy a helyzet éppen adódott. Ezt a kötelet aztán sebesen megpörgettem a fejem fölött, majd a dög felé hajítottam. Először elhibáztam, de a következő dobásnál a kötél gyönyörűen a lábszáraira csavarodott, s a lendülettől újra meg újra rátekeredett. A madár felbukott. Dobáskor mellmagasságig bent álltam a lagúnában, de amint felbukott, rohantam ki a vízből, s késemmel már nyiszáltam is a nyakát...

Még most sem szeretek rágondolni. Már munka közben gyilkosnak éreztem magam, pedig csak úgy forrt bennem a düh. Mikor ott álltam fölötte, és néztem, hogy vérzik el a fehér homokon, és végső haláltusájában hogy rángatóznak hatalmas lábszárai és az a gyönyörű nyaka... Eh!

E tragédia után átokként szakadt rám a magányosság. Édes Istenem! El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott nekem ez a madár. A tetem mellé ültem és elsirattam. Megborzongva néztem végig a csendes, puszta zátonyon. Arra gondoltam, milyen vidám madárka volt, amikor kikelt a tojásból, és milyen kedvesen mókázott, mielőtt rossz útra tért. Még arra is gondoltam, hogy csak meg kellett volna sebeznem, és ha ápolom, majd jobb belátásra tér. Ha van nálam valami szerszámféleség, amivel abban a korallsziklában ásni tudok, el is temettem volna. Pontosan úgy éreztem, mintha egy emberi lényt siratnék. Még csak eszembe sem jutott, hogy megegyem, így hát beletettem a lagúnába, ahol az apró halak letisztogatták a csontjait. Még a tollait sem őriztem meg.

Aztán egy szép napon valami fickó ott cirkált a yachtjával, mert a fejébe vette, hogy megnézi, létezik-e még ez a korallsziget.

Éppen jókor jött, mert már torkig voltam az egyedülléttel, és azon tűnődtem, hogy besétáljak a tengerbe, és így tegyek pontot az egész históriára, vagy pedig azokra az uborkaszerű zöldségekre fanyalodjam...

A csontokat egy Winslow nevű alaknak adtam el, ez ilyesmikkel kereskedik a British Museum közelében. Azt mondja, ő mind továbbadta az öreg Haversnak. Úgy látszik, Havers nem vette észre, hogy ezek különösen hatalmas példányok, így csak halála után figyeltek fel rájuk. Nevet is adtak neki... hogy is nevezték el? Aepyornis...

- Aepyornis vastus - mondtam. - Furcsa, hogy a barátom éppen erről beszélt a múltkor. Mikor egy aepyornist találtak, egy yardnyi csípőcsonttal, azt gondolták, hogy ennél nagyobb fokozat már nem létezik, s elnevezték Aepyornis maximus-nak. Aztán valaki előállt egy négy egész hat tized lábnyi csípőcsonttal, s az lett az Aepyornis titan. Havers gyűjteményében halála után rábukkantak az ön vastus-ára, most pedig még egy vastissimus is előkerült.

- Winslow is ennyiről beszélt nekem - mondta a sebhelyes arcú férfi. - Ha még egy-két aepyornist találnak, számítása szerint jó néhány tudományos nagyfejűt üt meg a guta. De azért mégiscsak furcsa, ugyebár, hogy ilyesmi megtörténhetik az emberrel!


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:13 | Üzenet # 19 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
DAVIDSON SZEMÉNEK MEGLEPŐ TÖRTÉNETE


Sidney Davidson múló elmezavara magában véve is eléggé különös eset, de még jóval különösebbé válik, ha hitelt adunk Wade magyarázatának. Elindítja álmainkat a jövő világába, az egymás közti érintkezés leghajmeresztőbb lehetőségei felé, amikor egy közbeiktatott öt percet a földkerekség túlsó oldalán tölthetünk majd, vagy amikor egy általunk nem is gyanított szempár megfigyelheti legtitkoltabb tevékenységünket. Davidson rohamának véletlenül én voltam a közvetlen szemtanúja, így természetesen rám hárul a feladat, hogy leírjam a történteket.

Mikor azt mondom: a roham szemtanúja voltam, úgy értem: én voltam az első a helyszínen. A dolog a Harlow Műszaki Főiskolán történt - ott van mindjárt a Highgate úton túl. Davidson egyedül volt a nagyobbik laboratóriumban; én egy kisebb szobában, ahol a mérlegek állnak, a jegyzeteimen dolgoztam. A zivatar persze teljesen fölborította a munkámat. Egy hatalmas mennydörgést követően, mintha üvegcsörömpölést hallottam volna a szomszéd szobából. Abbahagytam az írást, hátrafordultam, és hallgatóztam. Egy pillanatig semmit sem hallottam, csak a zápor pergő kopogását a hullámbádoggal borított háztetőn. Most újra hallatszott a zaj; ezúttal semmi kétség: szilánkokra törő üveg csörömpölése volt. Valami nehéz tárgyat lökhettek le a munkaasztalról. Rögtön fölugrottam, és sietve benyitottam a nagy laboratóriumba vezető ajtón.

Meglepetve hallottam valami furcsa nevetést, és megpillantottam Davidsont, amint elképedt arckifejezéssel, bizonytalanul álldogál a szoba közepén. Első benyomásom az volt, hogy részeg. Nem vett észre engem. Valami láthatatlant akart megmarkolni, egy yardnyira az arcától. Lassan, szinte habozva kinyújtotta a kezét, de nem fogott meg semmit. - Hová lett? - mormogta. Kezeit széttárt ujjakkal az arca elé emelte. - Szent Kleofás! - kiáltott fel. A dolog három vagy négy évvel ezelőtt történt, akkoriban mindenki így káromkodott. Aztán elindult, nehézkesen emelgetve lábait, mintegy abban a hitben, hogy odaragadtak a padlóhoz.

- Davidson! - kiáltottam rá. - Mi van veled?

Felém fordult, aztán körülnézett; láttam: engem keres. Tekintete átsiklott rajtam, fölöttem, mellettem, jobbról és balról, anélkül, hogy a legcsekélyebb jelét adta volna, hogy lát.

- Hullámok - mondta -, és egy igen takaros kétárbocos hajó. Esküdni mernék rá, ez Bellows hangja volt. Halló! - kiáltotta hirtelen torkaszakadtából.

Azt hittem, bolondozik velem. Aztán megpillantottam a lábainál legjobb elektrométerünk szanaszét heverő, tönkrezúzott darabjait.

- Mi bajod, barátom? - szóltam hozzá. - Hisz összetörted az elektrométert!

- Ismét Bellows! - mondta. - Maradtak hát barátaim, ha a kezem eltűnt is. Valamit mondott elektrométerekről. Merre vagy, Bellows? - Hirtelen tántorogva megindult felém. - Ez az átkozott közeg puha, mint a vaj - jelentette ki. Egyenesen nekiment a munkaasztalnak, és visszahőkölt. - Ez már nem is olyan puha - mondta, és imbolyogva megállt.

Megijedtem.

- Davidson - kérdeztem -, mi az ördög jött rád?

Körülnézett minden irányba.

- Megesküdnék rá, hogy ez Bellows volt. Miért nem mutatkozol, Bellows, te gyáva alak?!

Nyilván hirtelen megvakult, gondoltam. Megkerültem az asztalt, és kezemet rátettem a karjára. Életemben nem láttam még embert ennyire meghökkenni. Elugrott tőlem, aztán félelemtől eltorzult arccal, önvédelemre készen, szembefordult velem.

- Jóságos ég! - kiáltotta. - Ki volt ez?

- Én... Bellows! Az Isten szerelmére, Davidson!

Hátrahőkölt, mikor válaszoltam, és - hogy is fejezzem ki magam - egyenesen keresztülbámult rajtam. Beszélni kezdett, nem hozzám, csak úgy magának.

- Itt állok világos nappal a sima tengerparton, és sehol egy búvóhely. - Vadul körülnézett. - Hé! Megyek! - Hirtelen sarkon fordult, és fejjel nekirohant a nagy elektromágnesnek, olyan hevesen, hogy, amint utóbb kiderült, kékre-zöldre verte vállát és állkapcsát. Erre egy lépést hátrált, és majdnem zokogva följajdult: - Mi a csoda történt velem? - Rémülettől falfehéren, hevesen reszketve megállt, jobbjával szorongatva bal karját ott, ahol megütötte magát a mágnessel.

Ekkor már nagyon izgatott voltam, és alaposan megijedtem.

- Davidson - mondtam -, ne félj.

A hangom hallatára összerezzent, de nem olyan erősen, mint az előbb. Olyan tisztán és nyugodtan, ahogy tőlem telt, megismételtem szavaimat.

- Bellows - mondta -, te vagy az?

- Hát nem látsz engem?

Fölnevetett.

- Még magamat se látom. Hol a fenében vagyunk?

- Itt, a laboratóriumban.

- A laboratóriumban! - ismételte zavartan, és kezébe temette arcát. - A laboratóriumban voltam... amíg föl nem villant... de akármi legyek, ha most is ott vagyok. Az ott miféle hajó?

- Nincs itt semmiféle hajó. Térj észre, öregem.

- Nincs hajó! - ismételte, aztán mintha föl se fogná tagadó válaszomat, lassan folytatta. - Azt hiszem, mindketten meghaltunk. Csak az a furcsa, hogy úgy érzem, még mindig van testem. Talán csak nem szokjuk meg egyik percről a másikra. A jó öreg hajóba nyilván becsapott a villám. Gyors kis munka, mi?

- Ne beszélj bolondokat. Nagyon is életben vagy. Itt vagy a laboratóriumban, itt csetlesz-botlasz. Épp most törted össze az új elektrométert. Ha Boyce betoppan, igazán nem irigyellek.

Davidson tekintete továbbvándorolt rólam a hűtőkeverékek diagramja irányába.

- Úgy látszik, megsüketültem - mondta. - Elsütöttek egy ágyút, amott száll a füstje, és egy hangot se hallottam.

Karjára tettem a kezemet. Ezúttal nem ijedt meg annyira.

- Úgy látszik, valamiféle láthatatlan testünk van - folytatta. - Tyű, a mindenit! Ott jön egy hajó. Most bukkan elő a hegyfok mögül. Hiszen ez majdnem olyan, mint a régi élet, csak más az éghajlat.

- Davidson! - kiáltottam rá, és megráztam a karját. - Ébredj föl!

Ekkor érkezett meg Boyce. Alighogy megszólalt, Davidson fölkiáltott.

- Az öreg Boyce! Meghalt ő is! Milyen vicces!

Gyorsan megmagyaráztam, hogy Davidson valamiféle alvajáró transzban van. Boyce-ot rögtön érdekelte a dolog. Együtt aztán minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy fölrázzuk barátunkat különös állapotából. Ő felelt is kérdéseinkre, maga is kérdezett egyet-mást, de a figyelme mintha állandóan elterelődött volna az ő hajó- és tengerpart-hallucinációjára.

Minduntalan közbeszúrta észrevételeit, hajókról, csónakdarukról és szélben duzzadó vitorlákról. Furcsa érzés volt ilyesmiről hallani a laboratórium félhomályában.

Davidson vak volt és magatehetetlen. Ketten közrefogtuk, úgy kellett végigtámogatnunk a folyosón Boyce szobájába. Boyce Davidson kedvéért jó képet vágott a hajórögeszméhez, s beszélgetett vele, míg én továbbsiettem a folyosón, és megkértem az öreg Wade-et, jöjjön át, és nézze meg a szerencsétlent. Dékánunk hangja hallatára barátunk észre tért, de nem nagyon. Megkérdezte, hol van a keze, és miért kell derékig a földbe süppedve járkálnia. Wade hosszasan elgondolkozott Davidson állapotán - hisz tudják, hogyan ráncolja ilyenkor a homlokát -, aztán kézen fogta, és megtapogattatta vele a pamlagot.

- Ez egy pamlag - mondta neki. - A pamlag Boyce tanár úr szobájában áll. Lószőrrel van kárpitozva.

Davidson megtapogatta, kissé eltöprengett rajta, aztán kijelentette, hogy tökéletesen jól érzékeli ugyan, de nem látja a pamlagot.

- És mit lát? - kérdezte Wade.

Semmi egyebet, válaszolta Davidson, csak rengeteg homokot és kagylótörmeléket. Wade ezután, sorra megnevezve mindent, néhány más tárgyat adott a beteg kezébe, hagyta, hogy megtapintsa őket, s közben élesen figyelte.

- A hajó majdnem megfeneklett - jelentette ki hirtelen Davidson, minden ok nélkül.

- Ne törődjön a hajóval! - szólt rá Wade. - Ide figyeljen, Davidson. Tudja, mi a hallucináció?

- Hogyne.

- Nos, minden, amit lát, érzéki csalódás szüleménye.

- Mondotta Berkeley püspök.

- Kérem, ne értsen félre. Maga él, és itt van Boyce szobájában. De történt valami a szemével. Nem lát; tud tapintani, és jól hall; de nem lát. Megértette, amit mondtam?

- Inkább úgy veszem észre, nagyon is sokat látok. - Keze fejével megdörgölte a szemét. - Nos, tehát?

- Ennyi az egész. Ne veszítse el a fejét. Bellows meg én majd hazavisszük kocsin.

- Várjon egy pillanatig. - Davidson elgondolkozott. - Kérem, segítsen leülnöm - mondta aztán -, és most, bocsássa meg, hogy terhelem vele, de legyen olyan jó, mondja el ezt mind még egyszer.

Wade türelmesen elismételte szavait. Davidson behunyta a szemét, kezét a homlokára szorította.

- Úgy van - mondta -, teljesen igaza van. Most, csukott szemmel, tudom, hogy igaza van. Ez itt te vagy, Bellows, mellettem ülsz a pamlagon. Ismét Angliában vagyok, és sötétben vagyunk valamennyien.

Ekkor fölnyitotta a szemét.

- És amott - folytatta - épp most kel föl a nap, ott a hajó vitorlarúdja, keresztárboca, az erősen hullámzó tenger és néhány szálló madár. Életemben nem láttam ennél valódibbat. Én meg nyakig ülök a homokban.

Előrehajolt, kezébe temette arcát, aztán újra kinyitotta a szemét.

- Sötét tenger és napkelte! És mégis egy pamlagon ülök, az öreg Boyce szobájában... Istenem...!

Ez volt a kezdet. Három héten át változatlan maradt Davidson szemének különös betegsége. Sokkal rosszabb volt, mintha megvakult volna. Teljesen magatehetetlen volt, etetni kellett, mint a frissen kikelt madárfiókát; ide-oda vezetgetni, öltöztetni, vetkőztetni. Ha egyedül próbált járkálni, minduntalan keresztülbukott valamin, nekiütközött a falnak, az ajtónak. Egy-két nap múlva már hozzászokott, hogy hallja a hangunkat, anélkül, hogy látna, és készségesen elismerte, hogy otthon van, és Wade-nek igaza volt abban, amit neki mondott. A húgom, akivel jegyben járt, ragaszkodott ahhoz, hogy látogassa, és órák hosszat ült mellette naponta, mialatt a szegény fiú arról a képzeletbeli tengerpartjáról beszélt neki. Mérhetetlenül megnyugtatta, úgy látszik, ha eközben foghatta a menyasszonya kezét. Elmagyarázta, hogy amikor elmentünk a főiskoláról és hazakocsiztunk vele - Hampsteadben lakott -, úgy tűnt neki, mintha egyenesen keresztülhajtanánk egy homokdombon, és teljes sötétség venné körül, mígnem újra előbukkantunk, aztán sziklákon, fákon és egyéb szilárd akadályokon mentünk keresztül. Mikor felvitték a szobájába, elszédült, és majdnem eszét vesztette félelmében; attól tartott, hogy leesik, mert a lépcsőn fölfelé úgy érezte, mintha harminc vagy negyven lábnyira emelkednék képzeletbeli szigetének sziklái fölé. Folyton azt hajtogatta, hogy össze fogja törni valamennyi tojást. Végül is le kellett hoznunk szegényt a földszintre, apja rendelőjébe, és ott fektettük le a pamlagra.

Leírása szerint a sziget sivár, kietlen hely volt, igen gyér vegetációval - valami tőzegszerű növény élt csak meg rajta -, és rengeteg kopár sziklával. Nyüzsögtek a hátán a pingvinek, fehérlett tőlük a sok szikla, ami nem volt éppen kellemes látvány. A tenger gyakran volt viharos, egyszer zivatar tört ki, ő pedig ott feküdt, és minden egyes hangtalan villámlásra felüvöltött. Egyszer-kétszer fókák úsztak ki a partra, de csak az első néhány napon. Azt mondta, nagyon mulatságos, ahogy a pingvinek egyenesen keresztültotyogtak rajta, és ahogy ő ott fekszik közöttük, anélkül, hogy zavarná őket.

Emlékszem egy furcsa dologra. Akkor történt, mikor Davidson nagyon megkívánta a dohányzást. Pipát adtunk a kezébe - majd kiszúrta vele a szemét -, aztán meggyújtottuk. De nem érezte az ízét. Azóta rájöttem, én ugyanígy vagyok vele - nem tudom, így van-e más is -, nem ízlik a dohány, csak ha látom a füstjét.

Barátom legbizarrabb látomása azonban akkor következett be, amikor Wade kivitette tolókocsin, hogy friss levegőt szívjon. Davidsonék béreltek egy tolószéket, a kezelését pedig rábízták Widgeryre, arra a süket, megátalkodott szolgájukra. Widgerynek különös fogalma lehetett az egészséges sétáról. A húgom az elhagyott kutyák otthonából jövet Camden Townban találkozott velük, a King's Cross felé. Widgery elégedetten ügetett a kocsi mögött, Davidson pedig szemlátomást kétségbeesetten, a vakok erőtlen, suta mozdulataival próbálta magára vonni a szolga figyelmét. Szegény fiú sírva fakadt, amikor a húgom megszólította.

- Jaj, vigyél ki ebből a borzalmas sötétségből! - mondta, húgom keze után tapogatva. - Ki kell kerülnöm belőle, különben végem van! - Képtelen volt megmagyarázni, mi van vele. Húgom úgy döntött, hogy haza kell vinni, és amint elindultak felfelé a hampsteadi dombra, mintha lefoszlott volna szegényről a rémület. Azt mondta, jólesik ismét látnia a csillagokat - noha éppen délre járt az idő, és ragyogóan sütött a nap.

- Úgy éreztem - mesélte nekem később -, mintha ellenállhatatlanul vinnének a víz felé. Eleinte nem nagyon ijedtem meg. Ott természetesen éjszaka volt - kellemes csöndes éjszaka.

- Természetesen? - kérdeztem, mert ezt furcsának találtam.

- Persze. Ott mindig éjjel van, mikor itt nappal... Nos, egyenesen bementünk a vízbe. Nyugodt, sima volt a tükre, ragyogott a holdfényben... egyetlen hatalmas hullám, egyre szélesebb és egyre laposabb lett, amint elmerültem benne. A felszíne csillogott, mint a buborék hártyája, akár tátongó űr is lehetett alatta, honnan tudtam volna? Nagy lassan, mert rézsút csusszantam be, a víz a szememig ért. Aztán egészen alámerültem, és a buborék mintha elpattant volna. Majd ismét összecsukódott a szemem fölött. A hold hirtelen följebb szökött az égen, zöld lett és homályos, gyöngén világító halak rajzottak körülöttem, és más mindenféle, ami mintha csillogó üvegből lett volna, aztán olajos fényben ragyogó kusza vízinövények közé kerültem. Így merültem le a tengerbe, és egyenként kihunytak a csillagok, egyre zöldebb és homályosabb lett a hold, és bíborfényt öltöttek a vízinövények. Elmosódott és titokzatos volt az egész, és mintha remegett volna körülöttem minden. És egész idő alatt hallottam a tolókocsi kerekeinek nyikorgását, a járókelők lépteinek kopogását, és távolabb egy rikkancs hangját, aki a Pall Mall különkiadását árulta.

Egyre mélyebbre süllyedtem, egyre mélyebbre. Koromsötétség vett körül, egyetlen fénysugár sem hatolt le fölülről, egyre ragyogóbbá váltak a foszforeszkáló lények, és a kígyózó mélytengeri hínár úgy lobogott, mint a borszeszégő apró lángnyelve - egy idő múlva azonban eltűnt. A halak tátogva bámultak rám, nekem jöttek, keresztülúsztak rajtam. Azelőtt el sem tudtam volna képzelni ilyen halakat. Oldalukon tüzes sáv futott végig, mintha világító festékkel volna kirajzolva a körvonaluk. Valami szörnyeteg is föltűnt, amint hátrafelé úszott, megszámlálhatatlan tekergő karjával. Ekkor észrevettem, hogy a sötétségben igen lassan felém tart egy bizonytalan fénytömeg, amely, mikor közelebb ért, rengeteg rajzó hallá bomlott szét, amint villámgyorsan cikáznak, nyüzsögnek egy sodródó valami körül. Egyenesen arra vitt az utam, és a halak fényénél nemsokára kivehettem a kavarodás közepette egy fenyegetően felém meredő árbocrúd törött csonkját, egy felborult hajótest sötét tömegét, valamint jó néhány foszforeszkáló alakot, amint ránganak, vonaglanak a halak harapásaitól. Ekkor próbáltam magamra vonni Widgery figyelmét. Elfogott a rémület. Brrr...! Egyenesen nekimentem volna azoknak a félig felfalt... valamiknek. Ha nem jön a húgod! Óriási lyukak tátongtak bennük, Bellows, és... no, mindegy! Iszonyatos volt!

Davidson három álló hétig volt ebben a különös állapotban. Nem látott egyebet, mint fantazmagóriái világát - legalábbis akkor annak hittük -, és teljesen vak volt, ami a környező világot illette. Aztán, egy keddi napon, mikor meglátogattam, találkoztam a folyosón az öreg Davidsonnal.

- A fiam látja a hüvelykujját! - ujjongott örömében az öregúr. - Látja a hüvelykujját, Bellows! - ismételte könnyes szemmel. - Rendbe jön még az a kölyök!

Rohantam be a barátomhoz. Arca elé egy kis könyvet tartott, azt nézte, miközben el-elnevette magát.

- Ez hihetetlen - mondta, és ujjával rábökött a könyvre. - Itt valami folt keletkezett. A sziklás parton ülök, mint rendesen, körülöttem szárnyukkal csapkodva ide-oda döcögnek a pingvinek, mint mindig, és időnként fel-felbukkan egy bálna. Csak most már sötét van, nem látom jól. De tégy ide valamit, és azt látom... igazán látom. Nagyon elmosódottan, helyenként töredezetten, de mégis látom, mint a tulajdon, alig kivehető kísértetét. Ma reggel jöttem rá, mialatt öltöztettek... Mintha egy lyuk keletkezett volna ebben a pokoli álomvilágban. Tedd csak ide a kezedet az enyém mellé. Nem... nem oda. Ó! Igen! Látom! A hüvelykujjad tövét és a mandzsettád darabkáját! Olyan, mintha a kezed egy részének a szelleme kinyúlna az elsötétülő égből. Épp most gyúlt ki mellette egy kereszt alakú csillagkép.

Ettől fogva Davidson állapota lassan javult. Beszámolója a változásról, ugyanúgy, mint a látomásáról különösképpen meggyőzően hatott. A látóterén keletkező foltokon mintegy elhalványodott az álomvilág, és az áttetsző hézagokon át homályosan látni kezdte való környezetét. A foltok egyre nőttek, számban és terjedelemben, összefolytak, kitágultak, mígnem csupán itt-ott maradt egy-egy vak folt a szemén. Most már föl tudott kelni és tájékozódni, tudott egyedül enni, olvasott, dohányzott és megint úgy viselkedett, mint egy közönséges honpolgár. Kezdetben nagyon zavarta ez a laterna magica váltakozó képeihez hasonló, egymást átfedő két kép, de hamarosan már meg tudta különböztetni, melyik a valódi, és melyik a képzeletbeli.

Davidson eleinte őszintén örült, és úgy látszott, mindent megtesz gyógyulása érdekében. Sokat sétált, erősítő szereket szedett. Mikor azonban lassan elhalványult benne annak az ő különös szigetének a képe, furcsa módon föléledt iránta az érdeklődése. Főleg szeretett volna ismét lemenni a tenger mélyére; fele idejét azzal töltötte, hogy ide-oda járkált London laposan fekvő városrészeiben, és megpróbált rábukkanni arra az elmerült hajóroncsra, amelyet annak idején lesüllyedni látott. A valóságos nappali verőfény csakhamar olyan élénken hatott rá, hogy kitörlődött emlékezetéből a ködös álomvilág, de éjszaka, a sötét szobában, még mindig látta a sziget fehér szikláit, és az ide-oda totyogó, esetlen pingvineket. De még ezek a képek is egyre jobban elhalványodtak benne, és röviddel azután, hogy elvette húgomat, utoljára tűntek fel előtte.

Most pedig rátérek a legfurcsábbra. Mintegy két évvel Davidson felgyógyulása után náluk vacsoráztam, és vacsora után beállított hozzájuk Atkins, a haditengerészet tisztje, egy kedves, bőbeszédű fiú. Jó barátságban volt sógorommal, és rövidesen én is összebarátkoztam vele. Kiderült, hogy jegyben jár Davidson unokahúgával, és beszéd közben elővette kis fényképalbumát, hogy megmutassa legújabb felvételét a menyasszonyáról.

- No és mellesleg, itt a vén Fulmar - mondta.

Davidson közömbös pillantást vetett a képre. Hirtelen földerült az arca, és fölkiáltott:

- Jóságos ég, szinte megesküdnék... hogy valaha már láttam ezt a hajót!

- Szerintem aligha láthattad - mondta Atkins. - Hat éve nem hagyta el a Csendes-óceán szigetvilágát, azelőtt pedig...

- De hiszen... - vágott a szavába Davidson. - Igen... erről álmodtam, ez az a hajó, egészen bizonyos vagyok benne, ez a hajó jelent meg álmaimban! Egy pingvinektől nyüzsgő sziget előtt horgonyzott, és elsütött egy ágyút.

- Szent Isten! - ámuldozott Atkins, miután meghallotta a betegség részleteit. - Hogy az ördögbe álmodhattál ilyet?

Ekkor aztán apránként kiderült, hogy ugyanazon a napon, amikor Davidsont elfogta a roham, a Fulmar valóban az Antipodusoktól délre, egy kis sziklasziget előtt állt. Előző este egyik csónakja kikötött a parton, hogy pingvintojásokat gyűjtsenek; a legénység késlekedett, közben vihar keletkezett, és meg kellett várniuk a reggelt, mire visszatérhettek a hajóra. Köztük volt Atkins is, és szóról szóra megerősítette Davidson leírását a szigetről és a hajóról. A legcsekélyebb kétség sem férhet ahhoz, hogy Davidson valóban látta azt a helyet. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon, mialatt ő maga ide-oda járkált Londonban, tekintete ezzel megegyezően ide-oda tévedt azon a távoli szigeten. Hogy miként, az tökéletesen rejtély.

Ezzel véget ér Davidson szemének meglepő története. Talán ez a valódi távolbalátásnak eddig leghitelesebb esete. Magyarázat nincs rá, kivéve, amit Wade professzor tett közzé. Magyarázatába azonban belevonja a negyedik dimenziót és a különböző térelméletekről szóló értekezését. Számomra merő képtelenségnek tűnik a tér görbületéről beszélni - talán mert nem vagyok matematikus. Megjegyzésemre, hogy semmi sem változtat azon a tényen, miszerint nyolcezer mérföldnyire van tőlünk az a hely, Wade azt felelte, két pont között egy papírlapon lehet egy méter távolság, mégis összehozhatók, ha körbehajtjuk a papirost. Az olvasó talán megérti az érvelését, én azonban semmi esetre sem. Wade nyilván úgy gondolja, hogy Davidson a hatalmas elektromágnes két pólusa közé hajolt, mikor a villámlás hirtelen változást idézett elő a mágneses erőtérben, és ez hatott ily rendkívüli módon a látószervére.

Wade mindebből arra következtet, hogy lehetséges látás szempontjából a világ egyik pontján élnünk, míg testünkkel egészen máshol vagyunk. Elmélete alátámasztására még kísérleteket is végzett, eddig azonban csak annyit ért el, hogy sikerült megvakítania néhány kutyát. Azt hiszem, munkájának ez a tiszta eredménye, noha már hetek óta nem találkoztunk. Utóbbi időben annyira lefoglalnak teendőim, nem jutottam hozzá, hogy fölkeressem. Az elméletét azonban teljes egészében lehetetlennek tartom, Davidson esetének egészen máshol keresendő a magyarázata, és én személyesen szavatolok azért, hogy amit elmondtam, annak minden betűje színigaz.


Fordította Vermes Magda



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:14 | Üzenet # 20 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A LEPKE


Bizonyára hallottak már Hapleyről - nem az ifjabbik W. T. Hapleyről, hanem a híres Hapleyről, a Hapley-féle Periplaneta felfedezőjéről, a rovartantudósról.

S ha igen, biztosan értesültek a Hapley és Pawkins professzor között dúló szörnyű viszályról, bár bizonyos következményei talán újdonságként hatnak. Azok részére, akik az ügyről mégsem hallottak, szükséges egy-két szó magyarázat, amelyet a tunyább olvasó pár pillantás után átlapozhat, ha nemtörődömsége netán erre tenné hajlamossá.

Hihetetlen, mennyire általános a tájékozatlanság még olyan igazán fontos dolgokban is, mint ez a Hapley-Pawkins viszály. Itt van például az a korszakos jelentőségű polémia, amely megrázkódtatta a Geológiai Társaságot, és amely őszinte meggyőződésem szerint majdnem teljesen ismeretlen maradt ezen testület tagságán kívül eső körökben. Magam hallottam még általános műveltségű emberektől is, hogy úgy emlegették ezeken az üléseken végbemenő nagy jeleneteket, mint holmi egyházközségi tanácsülési perpatvart. És mégis, az angol és skót geológusok közötti gyűlölködés immár fél század óta tart, sőt "számos mély nyomot hagyott a tudomány épületén". Ez a Hapley-Pawkins ügy pedig, jóllehet személyesebb természetű, ugyanolyan mély, ha ugyan nem mélyebb szenvedélyeket kavart fel. A hétköznapi embernek fogalma sincs arról a buzgalomról, amely egy tudományos kutatót lelkesít, sem az ellentmondás szenvedélyéről, amelyet benne felkelthetünk. Ez az odium theologicum, új megjelenési formában. Akadnak emberek például, akik Sir Ray Lankestert szívesen elégetnék Smithfieldben azért, ahogyan a puhatestűeket az Enciklopédiában tárgyalta. A lábasfejűek rendjének az a fantasztikus kibővítése, hogy magába zárhassa a tengeri pillangósokat... De elkanyarodtam Hapleytől és Pawkinstól.

Sok-sok évvel ezelőtt kezdődött a mikrolepidopterák (akármicsodák is ezek) revíziójával, amelynek során Pawkins kiirtott egy Hapley által felfedezett új fajt. Hapley, aki mindig is veszekedős természetű volt, Pawkins egész osztályozásának éles visszautasításával válaszolt.[4]Viszonválaszában[5] Pawkins úgy állította be a helyzetet, hogy Hapley mikroszkópja éppolyan tökéletlen, mint megfigyelőképessége, és "felelőtlen, minden lében kanál"-nak nevezte - Hapley ez időben még nem volt professzor. Hapley replikájában[6] "kétbalkezes gyűjtőkről" beszélt, és Pawkins revíziós munkáját, mintegy véletlenségből, a "hozzá nem értés csodájának" minősítette. Késhegyig menő harc volt. Mindazonáltal az olvasót alig érdekelheti e két nagy ember viszálykodásának részletes taglalása, sem az, hogy miként szélesedett a közöttük levő szakadék, amíg a mikrolepidoptera-ügy után a rovartan minden nyitott kérdésében hadilábon nem álltak egymással. Emlékezetre méltó helyzetek adódtak. Időnként a Királyi Rovartani Társaság ülései kísértetiesen hasonlítottak a képviselőházéra. Mindent egybevetve úgy vélem, hogy kettőjük közül Pawkins járt közelebb az igazsághoz. De Hapley jártas volt az ékesszólásban, tudós emberekben ritkán található érzéke volt a gúnyolódáshoz, roppant energiával volt megáldva, és csodálatos sérelemérzéket tanúsított a kiirtott rovarfaj kérdésében. Ezzel szemben Pawkins nehézkes fellépésű, unalmas beszédű ember volt, aki alakra nézve erősen emlékeztetett egy vizeshordóra; túl aprólékos volt a bizonyítékok elbírálásánál; továbbá némelyek azzal gyanúsították, hogy múzeumi kinevezésekkel üzérkedik. Ezek után a fiatalság Hapley körül csoportosult, és neki tapsolt. Kezdetétől fogva dühödt és hosszú küzdelem volt, amely végül könyörtelen antagonizmussá fajult. A szerencse forgandósága: ahogy a mérleg hol az egyik, hol a másik fél javára billent; ahogy Pawkins valami sikere Hapleyt gyötörte, vagy Hapley szárnyalta túl Pawkinst - mindez inkább a rovartan történetére, mint erre az elbeszélésre tartozik.

1891-ben történt, hogy Pawkins, akinek egészsége egy idő óta romlott, tanulmányt tett közzé a halálfejes lepke "középső csíralemezéről". Hogy mi lehet a halálfejes lepke középső csíralemeze, e történet szempontjából teljesen lényegtelen. Tény az, hogy a tanulmány jóval Pawkins megszokott színvonala alatt volt, és ez kapóra jött Hapleynek, aki évek óta erre az alkalomra várt. Bizonyára éjjel-nappal dolgozott, hogy előnyét minél jobban kihasználja.

Egy mélyreható kritikai tanulmányban Pawkinst foszlányokká tépte - az ember szinte maga elé képzeli zilált fekete haját, furcsán villogó sötét tekintetét, amint nekitámad ellenfelének. Pawkins egy felszólalás keretében színtelen, akadozó választ adott, amelyet kínos szünetek szakítottak meg, de amelyből kihangzott a gyűlölködés. Semmi kétség nem volt afelől, hogy sérteni akarta Hapleyt, de nem volt hozzá ereje. Hallgatói közül azonban - én magam ezen az ülésen nem vettem részt - kevesen fogták fel, hogy emberük milyen beteg.

Hapley legyűrte ellenfelét, és most meg akarta adni a kegyelemdöfést. A lepkék fejlődése általában c. legközelebbi tanulmányában brutális támadást intézett Pawkins ellen. A tanulmány, amely igen sok munkáról tanúskodott, élesen polemikus hangú volt, bár egy szerkesztőségi megjegyzés bizonysága szerint, közzététele előtt még enyhítették is. Mindez Pawkinst nyilván teljesen megszégyenítette, és tekintélyét aláásta. Kibúvót nem hagyott. Érvelése gyilkos erejű volt, hangja teljességgel fölényes. Borzasztó dolog ez egy ember életpályájának alkonyán.

A rovartudós körök lélegzet-visszafojtva vártak Pawkins viszonválaszára. Biztosan válaszol, mert Pawkinsnak mindig helyén volt a szíve. De a válasz mindenkit meglepett, mert Pawkins viszonválasza abból állt, hogy influenzát kapott, amely tüdőgyulladásba ment át, és belehalt.

A válasz talán a leghatásosabb volt, amit az adott körülmények között csak adhatott, és a közhangulatot nagyrészt Hapley ellen fordította. Ugyanazok, akik a két gladiátort a legvidámabban biztatták, az esemény hatására más világításban látták a dolgokat. Alig lehetett kétséges, hogy a vereség okozta izgalom hozzájárult Pawkins halálához. Még a tudományos polemizálásnak is van határa - hangoztatták a megfontoltabb elemek. Pedig a következő lehengerlő támadás már nyomdában volt, és a temetés előtti napon jelent meg. Nem hiszem, hogy Hapley megerőltette magát, hogy leállítsa. Sokan emlékeztek még, Hapley milyen szívóssággal üldözte vetélytársát, de elfeledték a vetélytárs fogyatékosságait. A maró szatíra nem a legillendőbb gyászbeszéd. Az esetről a napilapok is írtak. Ezért gondoltam, hogy jóformán mindenki hallott Hapleyről és erről a polémiáról. De, amint már említettem is, a tudomány munkásai szinte elzárva élnek saját világukban, úgy lehet a fele azoknak, akik évről évre végigmennek a Piccadillyn, az Akadémiába, nem tudná megmondani, hol székelnek a tudós társaságok. Sőt talán sokan azt hiszik, hogy a tudományos kutatás afféle boldog családi kalitka, amelyben mindenféle ember békében megfér a többiekkel.

Szíve mélyén Hapley nem tudta megbocsátani Pawkinsnak, hogy meghalt. Először is hitvány trükk volt a részéről, amiért elmenekült a teljes lehengerlés elől, amire Hapley oly buzgón készült, másodszor pedig Hapley elméjében különös törést okozott. Húsz esztendőn át keményen dolgozott, néha késő éjszakáig, és hetenként hét napot, mikroszkóppal, szikével, lepkehálóval és tollal - és mindezt jóformán teljesen Pawkinsszal kapcsolatban. Európai hírneve ennek a mély ellenszenvnek mintegy véletlen következménye volt csupán. Ebben az utolsó vitában fokozatosan jutott el a drámai végkifejletig. Az elpusztította ugyan Pawkinst, de Hapley életét is úgyszólván felborította, s orvosa azt tanácsolta neki, hogy egy időre hagyja abba a munkát, és pihenjen. Így hát Hapley lement egy csöndes kenti faluba, ahol éjjel-nappal Pawkinsra meg azokra a jó dolgokra gondolt, amiket most már lehetetlen volt róla elmondania.

Végül Hapley kezdte belátni, milyen irányban halad ez az elfogultság. Elhatározta, hogy szembeszáll vele, és nekiállt regényt olvasni. De nem tudta figyelmét Pawkinsról elterelni, amint sápadt arccal utolsó beszédét mondja - amelynek minden mondata remek támadási felület az ő számára. Detektívregényekre adta magát, de rájött, hogy az ilyesmi nem tudja lekötni. Olvasta Stevenson "Szigetéji mulatságai"-t, amíg csak "oksági érzékét" a Palack Szelleme elviselhetetlenül meg nem botránkoztatta. Azután Kiplinghez fordult, és rájött, hogy ő "semmit sem bizonyít", s azonfelül tiszteletlen és közönséges. Ezeknek a tudományos embereknek is megvannak a maguk korlátai. Később szerencsétlenségére megpróbálta Besant Belső ház-át, de figyelmét már az első fejezet a tudós társaságok, valamint Pawkins felé fordította.

Hapley ezek után a sakkra tért át, s ezt némileg megnyugtatónak találta. A lépéseket, a kezdő cseleket és a gyakoribb végjátéki helyzeteket gyorsan elsajátította, úgyhogy a lelkészt mind többször megverte. Csakhogy az ellenfél királyának hengeres körvonalai Pawkinshoz kezdtek hasonlítani, amint az feláll, és a sakk-matt ellen hasztalan kapkod levegő után, s Hapley elhatározta, hogy abbahagyja a sakkozást is.

Egy új tudományág művelése végül is talán jobb kikapcsolódás lenne. A legjobb pihenés a változatosság. Hapley úgy döntött, hogy a kovamoszatokra veti magát, és egyik kisebb mikroszkópját, valamint a Halibut-féle monográfiát maga után küldette Londonból. Azt gondolta, ha talán sikerülne Halibuttal kiadós vitába keverednie, újrakezdhetné az életét, és elfelejtené Pawkinst. A maga megszokott, energikus tempójában rövidesen munkába is merült, hogy az út menti tócsák ezen mikroszkopikus honosait tanulmányozza.

A kovamoszatok harmadik napján történt, hogy Hapley a helyi fauna újszerű gyarapodását vette észre. Későig dolgozott a mikroszkópján, és szobájában az egyetlen fényforrást egy különleges alakú, zöld ernyős, fényesen ragyogó kis lámpa alkotta. Mint minden tapasztalt mikroszkópos, ő is nyitva tartotta mindkét szemét. Ez az egyetlen mód a túlságos kifáradás elkerülésére. Fél szemével a műszert kémlelte, és világosan, tisztán kivehetően lebegett előtte a mikroszkóp kör alakú mezője, amelyen keresztül egy barna kovamoszat haladt lassú mozgással. A másik szemével Hapley mintegy nézés nélkül látott. A műszer rézkerete, az asztalterítő megvilágított foltja, egy ív levélpapír, a lámpa talpazata, és mögötte terjengő sötét szoba csak homályosan hatolt tudatába.

Figyelme hirtelen egyik szeméről a másikra terelődött. Az asztalterítő olyan anyagból készült, amit a boltosok kárpitszövetnek neveznek, és igen élénk színezésű volt; szürkés alapon arany rajzolat, s szórványosan bíbor és halványkék. Egy ponton a mintázat mintha elmozdult volna, és ott a színek vibráló mozgásba kezdtek.

Egyszerre csak Hapley visszakapta a fejét, és mindkét szemével bámult. Szája tátva maradt a csodálkozástól.

Egy nagy lepke volt ott, pillangó módjára kiterjesztett szárnyakkal.

Különös, hogy egyáltalán a szobában van, mikor az ablak csukva van. Különös, hogy nem keltette fel figyelmét, amikor mostani helyére szállt. Különös, hogy színezése így összeillik az asztalterítőével. Még sokkal különösebb, hogy előtte, a nagy entomológus Hapley előtt a lepke teljesen ismeretlen. Semmi érzékcsalódás. A lepke lassan mászott a lámpa talapzata felé.

- Jóságos ég, egy új faj! Méghozzá Angliában! - kiáltott fel Hapley bámulva.

Hirtelen Pawkinsra gondolt. Semmi sem dühítette volna fel Pawkinst jobban... És Pawkins halott!

Valami a rovar feje és törzse körül meglepően emlékeztetett Pawkinsra, éppúgy, mint a sakk király.

- Az ördög vigye el Pawkinst - mondta Hapley -, ezt meg kell fognom. - Körülnézett valami lepkefogó alkalmatosság után, és lassan felemelkedett székéből. Hirtelen a rovar is felszállt, hozzáütődött a lámpaernyő pereméhez - Hapley hallotta a koppanást -, és elenyészett az árnyékban.

Hapley gyors mozdulattal lekapta a lámpaernyőt, úgyhogy az egész szoba megvilágosodott. A valami eltűnt, de gyakorlott szeme mindjárt felfedezte az ajtó mellett, a tapétán. A lámpaernyőt fogáshoz készen tartva, elindult a lepke felé. Mielőtt azonban kéztávolságra ért volna, a lepke felszállt, és körbe-körbe repkedett a szobában. Fajtájának szokása szerint hirtelen felrebbenve és keringve repült, majd itt tűnt el, majd ott tűnt elő. Egyszer Hapley rácsapott, de elvétette. Majd ismét.

Harmadszorra eltalálta a mikroszkópot. A műszer megbillent, megütötte és felborította a lámpát, majd nagy zajjal a padlóra esett. A lámpa fordult egyet az asztalon, és nagy szerencsére kialudt. Hapley sötétségben maradt. Megrezzenve érezte, amint a különös lepke az arcához csapódik.

Tébolyító volt. Ha kinyitja a szobaajtót, az a valami elmenekül. A sötétben tisztán látta, amint Pawkins kineveti. Pawkins mindig is ilyen zsírosan nevetett. Hapley dühödten káromkodott és toporzékolt.

Az ajtón félénken kopogtak. Azután kinyílt talán egy lábnyira és igen lassan. Egy rózsaszín gyertya lángja mögül a szobaasszony riadt arca tűnt elő; ősz haját hálófőkötő fedte, és bíborvörös köntöst viselt.

- Mi volt ez a szörnyű csörömpölés? - kérdezte. - Történt...? - A furcsa lepke ott repdesett az ajtónyílásban.

- Csukja be azt az ajtót! - kiáltotta Hapley, és hirtelen hozzáugrott.

Az ajtó gyorsan becsapódott. Hapley magára maradt a sötétben. A beállott csendben hallotta, amint a szobaasszony gyorsan fut fel a lépcsőn, bezárja az ajtaját, valami nehéz tárgyat vonszol át a szobán, és azt az ajtónak támasztja.

Hapley előtt nyilvánvalóvá vált, hogy viselkedése és megjelenése különös, sőt ijesztő volt. Vigye el az ördög a lepkét! Meg Pawkinst is! De azért kár lenne a lepkét most elveszíteni. Tapogatózva eljutott a hallba, és megtalálta a gyufát, miután kalapját nagy zajjal a földre sodorta. A meggyújtott gyertya fényénél visszatért a nappali szobába. Semmiféle lepke nem volt látható. Mégis, egy pillanatig úgy érezte, mintha az a valami ott szállongott volna a feje körül. Hapley nagy hirtelen elhatározta, hogy feledi a lepkét, és lefekszik. De fel volt zaklatva. Egész éjjel nyugtalanul aludt, és a lepkéről, Pawkinsról, meg a szobaasszonyáról álmodott. Kétszer is felkászálódott, hogy hideg vízzel locsolgassa a fejét.

Azzal teljesen tisztában volt, hogy a szobaasszonya semmiképpen sem tudná mire vélni a különös lepke ügyét, főleg, hogy nem sikerült megfognia. Senki más, csak egy entomológus érthetné meg őt. A szobaasszony nyilvánvalóan megrémült a viselkedésétől, és Hapley sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan magyarázza ki magát. Elhatározta tehát, hogy nem szól semmit a történtekről. Reggeli után meglátta az asszonyt a kertben, és úgy gondolta, utánamegy, beszél vele, hogy megnyugtassa. Beszélgetett vele a babról meg a krumpliról, méhekről, hernyókról és a gyümölcs áráról. Az asszony szokásos modorában válaszolgatott, de kissé gyanakodva nézett rá, és úgy járkált vele, hogy mindig egy virágágy vagy egy sor bab, vagy valami hasonló legyen kettőjük között. Kis idő múltán a helyzet kezdte ingerelni Hapleyt, és hogy bosszúságát palástolja, bement a házba, majd nemsokára elment sétálni.

A lepke vagy pillangó, amely különös módon, mintha Pawkins egyéniségének bélyegét viselte volna magán, hozzá-hozzászegődött séta közben, bár Hapley minden tőle telhetőt elkövetett, hogy figyelmét elterelje róla. Egy ízben egész tisztán látta, lelapult szárnyakkal, a régi kőfalon, amely a park nyugati peremén húzódik, de hozzálépve rájött, hogy az csak két folt szürke és sárga zuzmó.

"Ez - mondta Hapley magában - fordított mimikri. Ahelyett, hogy egy pillangó kőnek látszana, itt van egy kő, amelyik pillangóhoz hasonlít."

Egyszer valami lebegett és röpködött a feje körül, de akaraterejének megfeszítésével ezt a benyomást elhessegette magától.

Délután Hapley meglátogatta a lelkészt, és teológiai kérdéseken vitatkoztak. Egy vadrózsával befutott kis lugasban ültek, és a vita hevében buzgón dohányoztak.

- Nézze csak azt a lepkét - szólt Hapley váratlanul, az asztal szélére mutatva.

- Hol? - kérdezte a lelkész.

- Nem lát egy lepkét ott az asztal szélén?

- Nem én - mondta a lelkész.

Hapley elképedt. Levegő után kapkodott. A lelkész bámulva nézett rá. Nyilvánvaló, hogy ő sem látott semmit.

- A hit szeme sem élesebb, mint a tudományé - mondta Hapley zavartan.

- Nem értem, mire gondol - válaszolta a plébános abban a hiszemben, hogy Hapley előző vitájukra gondol.

Éjjel felfedezte, hogy a lepke a takaróján mászik. Hapley az ágya szélén üldögélt ingujjban, és önmagával vitázott. Vajon csak puszta érzékcsalódás? Tudta, hogy már nem ura önmagának, de küzdött a józan észért ugyanazzal a csendes határozottsággal, amelyet azelőtt Pawkins iránt tanúsított. A beidegződés olyan makacs volt, hogy Hapley úgy érezte, mintha még mindig Pawkinsszal hadakozna. Járatos volt a pszichológiában, és tudta, hogy az effajta vizuális képzelgés szellemi túlerőltetés eredményeként szokott jelentkezni. Csak az az érthetetlen, hogy nemcsak látta a lepkét, hanem hallotta is, amint a lámpaernyő szélét súrolta, vagy azután, ahogy a falnak ütődött, és azt is érezte, hogy a sötétben az arcához csapódott.

Ránézett. Egyáltalán nem álomszerű tünemény volt, hanem a gyertyafényben tökéletesen tisztán kivehető, térbeli test. Látta a szőrös törzset, a rövid pelyhes tapogatókat, az ízelt lábakat, sőt egy foltot is, ahol a hímpor ledörzsölődött a szárnyakról. Hirtelen méregbe jött, amiért fél egy kis rovartól.

A szobaasszony úgy intézte, hogy a szolgáló ezen az éjszakán az ő szobájában aludjon, mert félt egyedül. Ezenkívül az ajtót bezárta, és egy fiókos szekrénnyel eltorlaszolta. Lefekvés után hallgatóztak, vagy suttogva beszélgettek, de semmi aggasztó nem történt. Végül tizenegy órakor rászánták magukat, hogy a gyertyát elfújják, és mindketten elszunnyadtak. De hamarosan felriadtak, és a sötétben füleltek.

Hapley szobájából papucsos lábak csoszogása hallatszott. Egy szék felborult, és valami erősen a falhoz csapódott. Majd egy porcelán csecsebecse tört darabokra a kandallópárkány védőrácsához ütközve. Egyszerre csak kivágódott Hapley szobájának ajtaja, és a pihenő felől mozgást hallottak. Egymáshoz bújtak és figyeltek. Az volt a benyomásuk, mintha a lakó a lépcsőn táncolna. Hol gyorsan lement három-négy lépcsőfokot, hol ismét vissza, majd lesietett a hallba. Hallották, amint az esernyőtartó felborul, és a felülvilágító ablak összetörik. Azután a retesz csúszása és lánccsörgés hallatszott. Hapley kinyitotta a bejárati ajtót.

Sietve az ablakhoz mentek. Sápadt, borongós éjszaka volt. Majdnem összefüggő esőfelhőtakaró suhant el a hold előtt, és a ház előtti sövény meg fák feketén emelkedtek ki az úttest fakó hátteréből. Észrevették Hapleyt, aki ingben és fehér nadrágban úgy hatott, mint egy kísértet, amint az úton ide-oda futkosott, és a levegőt csapkodta. Néha megállt, majd nekirugaszkodott valami láthatatlan dolognak, másszor óvatos léptekkel lopakodott felé. Végül elindult az úton, a kopár dombok irányába, és eltűnt a szemük elől. Amíg azon vitatkoztak, hogy ki menjen le az ajtót bezárni, Hapley visszatért. Gyors léptekkel egyenesen a házba ment, az ajtót gondosan bezárta, és zajtalanul lefeküdt.

- Colville-né asszony - szólt le a lépcsőn Hapley másnap reggel -, remélem, nem ijesztettem meg az este.

- Ezt aztán joggal kérdezheti! - mondta Colville-né.

- Az igazság az, hogy én holdkóros vagyok, és az elmúlt két éjjel nem volt altatóm. Nincs mitől tartania. Sajnálom, hogy olyan ostobán viselkedtem. Átmegyek Shorehambe, és hozok valamit, amitől jól alszom. Már tegnap ezt kellett volna tennem.

De félúton a dombokon át, a gipszbányánál a lepke ismét útjába került Hapleynek. Folytatta útját, és próbálta figyelmét sakkproblémákra összpontosítani, de hiába. A valami csapkodott az arcába, és ő önvédelemből a kalapjával ütött felé. Végül is a düh - a régi düh, amely olyan gyakran tüzelte Pawkins ellen, ismét hatalmába kerítette. Csak ment és ment, ugrálva és csapkodva a szédítően cikázó rovar felé. Egyszerre csak kicsúszott a föld a lába alól, és fejjel előrezuhant.

Érzeteiben itt kiesés mutatkozott, s csak azt vette észre, hogy a gipszbánya nyílása előtt maga alá csavarodott lábbal, egy kvarckavicshalom tetején ül. A különös lepke még mindig a feje körül repkedett. Felé csapott a kezével, és amint a fejét elfordította, két embert látott közeledni. Az egyik a falusi orvos volt. Az volt az érzése, hogy ez szerencse. De azután rendkívüli élénkséggel hatolt agyába az a gondolat, hogy rajta kívül soha senki nem láthatja a különös lepkét, és hogy saját érdekében jó lesz róla hallgatni.

Késő éjjel azonban, miután törött lábát helyre tették, belázasodott, és az önuralomról elfelejtkezett. Hanyatt feküdt az ágyán, és szemét körüljártatta a falon, hogy lássa, ott van-e még a lepke a közelben. Próbálta fékezni magát, de hiába. Az éjjeli lámpa fényénél rövidesen megpillantotta a furcsa teremtést, amint a zöld asztalterítőn, a keze közvetlen szomszédságában pihent. Szárnyai megrebbentek. Hapley hirtelen felindulásában felé sújtott az öklével, s az ápolónő sikoltva ébredt fel. Elhibázta.

- Ez a lepke! - mondta Hapley, azután hozzátette: - Semmi, csak képzelődés.

Egész idő alatt tisztán látta, amint a rovar a függönyrúdon mászott ide-oda, vagy repkedett a szobában. Azt is észrevette, hogy az ápolónő mindebből semmit sem lát, és furcsán néz rá. Meg kell őriznie az önuralmát. Tudta, hogy elveszett ember, ha elengedi magát. Mégis, ahogy az éj haladt, a láz mindinkább úrrá lett rajta, és éppen a rettegés, hogy meglátja a lepkét, kényszerítette, hogy meglássa. Öt óra tájban, ahogy a reggeli szürkület beállt, megpróbált kimászni az ágyból, hogy megfogja a lepkét, bár lábszárát hasogatta a fájdalom. Az ápolónőnek küszködnie kellett, hogy megfékezze.

Ezután az ágyhoz kötözték. Erre a lepke merészebb lett, és egyszer Hapley úgy érezte, hogy a hajára telepedett. Azután, mivel vadul hadonászni kezdett, a karját is lekötözték. Mire a lepke odarepült, és az arcán kezdett mászkálni. Hapley sírt, átkozódott, sikoltozott, könyörgött, hogy a lepkét vegyék le róla - de eredménytelenül.

Az orvos fafejű, éppen hogy végzett általános orvos volt, és teljesen járatlan a lélektan tudományában. Egyszerűen kijelentette, hogy nincs ott semmiféle lepke. Ha lett volna fantáziája, talán még megmenthette volna balsorsától Hapleyt, úgy, hogy beleéli magát az ő érzékcsalódásába, és könyörgésének eleget téve, fátyolszövettel fedi be az arcát. Az orvos azonban, mint mondtam, fafejű volt, és Hapley ott maradt az ágyhoz kötözve, amíg csak a lába meg nem gyógyult, a képzeletbeli lepke pedig ott mászkált rajta. Nem is hagyta el soha, amíg ébren volt, álmaiban pedig szörnyeteggé torzult. Ébrenléte alatt az alvás után vágyódott, az alvásból pedig sikoltva ébredt.

Így most már Hapley hátralevő napjait egy párnázott szobában tölti, s egy lepke gyötri, amelyet senki más nem lát. Az elmegyógyintézeti orvos hallucinációnak mondja. Hapley azonban, amikor jobb kedélyállapotban van, és beszélni is tud, azt mondja, hogy az Pawkins szelleme, ennélfogva a maga nemében páratlan példány, és bőven megéri a fáradságot, hogy megfogja.


Fordította Mikó Imre



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:15 | Üzenet # 21 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
KINCS AZ ERDŐBEN


A kenu a szárazföldhöz közeledett. Az öböl kitárult, és a sziklaháton megtörő hullámtaréjon hasadék jelezte, hol ömlik a tengerbe a kis folyó; az őserdő tömöttebb és mélyebb zöldje mutatta folyását a távoli domboldalon. Az erdő itt lehúzódott egészen a partig. A távolban, elmosódottan, és szinte a felhők anyagtalanságával emelkedtek a hegyek, mint megannyi megfagyott hullám.

A tenger, valami alig észrevehető áramlástól eltekintve, nyugodt volt. Az ég szikrázott.

A faragott evezőt forgató férfi megállt.

- Valahol itt kell lennie - mondta. Behúzta az evezőt, kinyújtott karjával egyenesen maga elé mutatott.

A másik férfi a kenu orrában ült, és figyelmesen kémlelte a partot. Sárgás papír feküdt a térdén.

- Nézz csak ide, Evans! - mondta.

Mindketten halkan beszéltek; ajkuk cserepes és száraz volt.

A férfi, akit Evansnak nevezett, himbálózva végigjött a kenun, és átnézett társa válla felett.

A papír olyan volt, mint valami elnagyolt térkép. A hajtások mentén meggyűrődött, s úgy elkopott, hogy szétszakadt; a második férfi a szakadás mentén egymáshoz illesztette a kifakult darabokat. Halványan látszottak rajta - majdnem teljesen elmosódott ceruzavonalakkal - az öböl körvonalai.

- Itt van a sziklahát, és itt a szoros - mondta Evans, és hüvelykujja körmét végighúzta a térképen.

- Ez a görbe, kanyargó vonal a folyó - jól jönne most egy kis víz! -, ez a csillag meg az a hely.

- Látod ezt a szaggatott vonalat? - kérdezte a térképet tartó férfi. - Egyenes vonal; a sziklahát bejáratától egy csoport pálmafáig vezet. A csillag épp ott van, ahol ez a vonal metszi a folyót. Meg kell figyelnünk ezt a helyet, ahogy a lagúnához jutunk.

- Furcsa - mondta Evans, kis szünet után. - Mit jelenthetnek ezek az apró jelek itt lenn? Mintha egy háznak vagy minek volna az alaprajza; de hogy ezek az erre meg arra mutató apró vonalkák mit jelenthetnek, arról halvány sejtelmem sincs. És milyen írás ez?

- Kínai - mondta a térképet tartó férfi.

- Hát persze! Hisz kínai volt - mondta Evans.

- Mind azok voltak - mondta a térképet tartó férfi.

Néhány percig mozdulatlanul ültek, és bámulták a szárazföldet, míg a kenu lassan sodródott tovább. Aztán Evans az evezőre nézett.

- Most rajtad a sor, Hooker - mondta.

És társa csendesen összehajtogatta térképét, zsebre vágta, óvatosan elment Evans mellett, s evezni kezdett. Bágyadtan mozgott, mint az olyan ember, aki ereje végére ért.

Evans félig csukott szemmel ült, s a korallzátony egyre jobban közeledő, tajtékzó hullámtörőjét figyelte. Az ég úgy ontotta a meleget, mint egy kemence, mert majdnem delelőn állt a nap. Bár ennyire közel voltak a Kincshez, nem érezte azt a lázas izgalmat, amelyre számított. A tervrajzért folytatott harc feszültsége, aztán a hosszú, éjszakai út a szárazföldről, a rosszul felszerelt kenuban - tulajdon kifejezésével élve, "kiszívta belőle". Megpróbálta felrázni magát azzal, hogy figyelmét az aranyrudakra összpontosítja, amelyekről a kínai beszélt; de nem tudott hosszasabban megpihenni náluk; újra meg újra a folyóban gyöngyöző édesvíz jutott eszébe, és ajkának meg torkának csaknem tűrhetetlen szárazsága. Lassan hallhatóvá vált a zátonyhoz csapódó hullámok ritmikus zaja, és ez jólesett neki; a tenger végigmosta a kenu oldalát, és az evezőről vízcseppek hulltak le két bemerítés között. Evans elszundított.

Homályosan tudott még a szigetről, de valami különös álom szőtte át érzéki benyomásait. Az az éjszaka volt megint, mikor ő és Hooker ráakadt a kínai titkára; látta a holdsütötte fákat, a kis tűz lobogását, és a három kínai fekete alakját - egyik oldalról a holdfény ezüstözte be őket, másikról a lobogó tűz vonta fénybe -, s hallotta, ahogy torz angolsággal beszélnek egymás közt, mert különböző tartományokból jöttek. Hooker fogta fel először szavaik értelmét, s intett neki, hogy figyeljen. A beszélgetés egyes töredékeit nem lehetett hallani, másokat meg érteni nem lehetett. A történet hátterében egy aranyat és ezüstöt szállító spanyol vitorlás hajó állt, mely a Fülöp-szigetekről indult, s menthetetlenül zátonyra futott; aztán az elásott kincs, mely várta a napot, mikor majd visszatérnek érte; és a hajótörött vitorlás legénysége, melyet betegség tizedelt meg, verekedés vagy valami ilyesmi, és a fegyelem hiánya; meg hogy végül elindultak csónakjaikhoz, és többé nem hallott róluk senki. Aztán Chang-hi alig egy évvel ezelőtt a part mentén kóborolt, és rábukkant a kétszáz évvel ezelőtt elrejtett kincsre, otthagyta dzsunkáját, és újra elásta, rengeteg munkával, egymaga, de igen biztonságosan. Nagyon ügyelt a biztonságra - ez volt az ő titka. Most segítséget keresett, hogy visszatérjen, és kiássa a kincset. Aztán meglebbent az apró térkép, és mindenki lehalkította a hangját. Pompás történet két hajótörött angol semmirekellő fülének! Evans álmában a kép arra a pillanatra váltott, mikor a kezében tartotta Chang-hi varkocsát. Egy kínai élete aligha lehet olyan szent és sérthetetlen, mint egy európaié. Chang-hi ravasz kis arca, mely először élénk volt és dühös, mint egy megriasztott kígyóé, aztán ijesztő, álnok és szánakozó lett, s mindennél nagyobbra nőtt az álomban. A végén Chang-hi vigyorgott, egészen érthetetlen és rémítő vigyorral. Az álom, ahogy ez az álmoknál előfordul néha, hirtelen lidércessé vált. Chang-hi összevissza beszélt, és megfenyegette őt. Töméntelen aranyat látott álmában, és Chang-hit, aki eléje vetette magát és küszködött, hogy ő ne juthasson a közelébe. Elkapta Chang-hi varkocsát - milyen óriási volt a sárga szörnyeteg, és hogy küzdött és vigyorgott! És mind nagyobbra nőtt. Aztán az arany fénylő halma üvöltő kemencévé vált, és egy irdatlan nagyságú ördög, aki meglepően hasonlított Chang-hire, csak óriási fekete farka volt, parázzsal kezdte etetni őt. Iszonyúan égette a száját. Egy másik ördög a nevét üvöltötte:

- Evans, Evans, te mafla álomszuszék! - vagy Hooker volt az?

Felébredt. A lagúna bejáratához értek.

- Ott a három pálmafa. Egy vonalban kell lennie azzal a bokorcsoporttal - mondta a társa. - Erre ügyelj. Ha odaérünk a bokrokhoz, és innen számított egyenes vonalban átvágunk rajtuk, aztán továbbmegyünk a folyóig - helyben vagyunk.

Most már elláttak odáig, ahol a folyó torkolata kinyílt. Erre a látványra Evans felébredt.

- Siess, öregem - mondta -, vagy istenemre, kénytelen leszek tengervizet inni! - Kezét harapdálta, és a sziklák, meg a kusza zöld szövevény között látható ezüstös csillogásra meredt.

Hirtelen szinte dühödten támadt neki Hookernek:

- Add ide azt az evezőt!

Így érték el a folyó torkolatát. Valamivel följebb Hooker egy kis vizet mert a tenyerébe, megkóstolta és kiköpte. Kicsit odébb megint megpróbálta.

- Ez jó lesz - mondta; és mohón inni kezdtek.

- A fenébe is! - mondta Evans hirtelen. - Így nagyon lassan megy. - És veszedelmesen kihajolva a kenu orrából, szürcsölni kezdte a vizet.

Aztán befejezték az ivást, és egy apró öbölbe futtatva a csónakot, ki akartak szállni a víz fölé hajló sűrű növényzettel borított partra.

- Ezen át kell vágnunk a tengerpartig, hogy megtaláljuk a bokrainkat, és meghatározhassuk a helyes irányt - mondta Evans.

- Inkább evezzünk körbe - ajánlotta Hooker.

Így újra vízre lökték a csónakot, és visszaeveztek a tengerhez, aztán végig a part mentén ahhoz a helyhez, ahol a bokorcsoport nőtt. Itt kiszálltak, a könnyű kenut messze felhúzták a partra, aztán elindultak a dzsungel széle felé, amíg a sziklahát bejáratát és a bokrokat egy vonalban nem látták. Evans egy bennszülött szerszámot vett ki a kenuból. L alakú volt; harántrészére csiszolt követ erősítettek. Hooker cipelte az evezőt.

- Most egyenesen erre - mondta -, itt át kell vágnunk, míg el nem érjük a folyót. S akkor ásni kell.

Átvágtak a nád, széles levelű páfrány és fiatal fák sűrű szövevényén; először nehezen vergődtek előre, de hamarosan nagyobb fák közé kerültek, s alattuk szabaddá vált a talaj. A szikrázó napfényt alig észrevehető fokozatokban hűvös árnyék váltotta fel. A fák végül a magasan húzódó lombboltozat felé szökő óriási pillérekké lettek. Sápadt, fehér virágok függtek a szárukon, nyálkás kúszónövények himbálóztak egyik fától a másikig. Mélyült az árnyék. A földön egyre többször láttak gombafélét, és valami vörösesbarna lerakódást.

Evans megborzongott.

- Szinte fázik az ember a kinti őrült napsütés után.

- Remélem, egyenesen megyünk - mondta Hooker.

S most, messze maguk előtt, a komor sötétségben megpillantottak egy hasadékot, melyen át a forró napfény fehér nyalábjai dőltek az erdőbe. Ragyogó zöld aljnövényzet is volt ott, és tarka virágok. Aztán meghallották a rohanó vizet.

- Itt a folyó. Most már közel kell lennünk - mondta Hooker.

A folyóparton sűrű volt a növényzet. Hatalmas, nevüksincs növények nőttek a nagy fák gyökerei közt, óriási zöld legyezőiket kitárták az ég keskeny sávja felé. Sok virág és fényes levelű kúszónövény csüngött a szabadon álló törzseken. A széles, csendes tó vizén, melyre a kincskeresők most lenéztek, nagy, ovális levelek úsztak, meg egy vízililiomhoz hasonló, viaszos, rózsaszín-fehér virág. Távolabb, ahol a folyó elkanyarodott tőlük, a víz hirtelen fehér tajtékot borzolt, és váratlanul lármás lett a folyó.

- Nos? - kérdezte Evans.

- Kicsit eltértünk az iránytól - mondta Hooker. - Erre számítani lehetett.

Megfordult, és visszanézett a mögöttük elnyúló csendes erdő elmosódott, hűvös árnyai közé.

- Ha egy kicsit járkálunk föl-alá a folyó mentén, talán megyünk valamire.

- Azt mondtad... - kezdte Evans.

- Ő mondta, hogy van ott egy kőrakás - mondta Hooker.

A két férfi egy pillanatra egymásra nézett.

- Próbáljuk meg először egy kicsit lefelé - mondta Evans.

Lassan mentek, fürkészték a környező tájat. Evans hirtelen megállt.

- Hát ez mi az ördög? - kérdezte.

Hooker pillantásával követte a kinyújtott ujj irányát.

- Valami kék dolog - mondta. Akkor látták meg, mikor felértek egy kis domb tetejére. Aztán Hooker már látta, mi is az.

Sebes léptekkel előresietett, míg meg nem pillantotta a petyhüdt kézhez és karhoz tartozó testet is. Szorosabban markolta meg a kezében levő szerszámot. Arcra borulva feküdt előtte egy kínai. A petyhüdt test elengedettsége félreérthetetlen volt.

A két férfi közelebb húzódott egymáshoz; mozdulatlanul álltak, szótlanul meredtek a vészjósló holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. A közelben kínai ásó hevert, távolabb, frissen ásott gödör közelében, szétszórt kőrakás.

- Valaki már járt itt - mondta Hooker, és a torkát köszörülte.

Aztán Evans váratlanul szitkozódni és őrjöngeni és toporzékolni kezdett.

Hooker elsápadt, de egy szót sem szólt. Odalépett a holttesthez. Látta, hogy a nyaka puffadt és vörös, s a keze és a bokája dagadt.

- Pfuj! - mondta, aztán hirtelen elfordult, és az üreg felé indult. Meglepett kiáltás szakadt ki belőle. Visszakiabált Evansnak, aki lassan követte őt.

- Te szamár! Semmi baj. Még itt van. - Aztán megfordult, ránézett a halott kínaira, aztán a gödörre megint.

Evans a gödörhöz sietett. Egy csomó fakósárga rúd hevert ott, melyet a mellettük fekvő szerencsétlen ördög már félig kiásott. Lehajolt az üreghez, puszta kezével kotorta félre a földet, és sietve kiemelte az egyik súlyos tömeget. Eközben egy apró tüske megszúrta a kezét. Kihúzta a vékony tövist, aztán felemelte az aranyrudat.

- Csak az arany meg az ólom ilyen súlyos - mondta ujjongva.

Hooker egyre csak a halott kínait nézte. Tanácstalan volt.

- Elébe vágott a barátainak - mondta végül. - Egyedül jött el, és valami mérges kígyó megmarta... Szeretném tudni, hogyan talált ide.

Evans ott állt, kezében az aranyrúddal. Kit érdekel egy halott kínai? - Ezt az egészet darabonként kell a szárazföldre szállítanunk, és ott egy időre elásni. Hogy szállítjuk el a kenuhoz?

Levette a kabátját, és leterítette a földre, aztán két vagy három aranyrudat rádobott. Észrevette, hogy egy újabb apró tüske szúrt a bőrébe.

- Ennél többet nem tudunk vinni - mondta. Aztán váratlanul valami furcsa ingerültség rohanta meg. - Mit bámulsz?

Hooker feléje fordult.

- Nem bírom elviselni... őt. - Fejével a holttest felé bökött. - Annyira hasonlít...

- Ostobaság! - mondta Evans. - Minden kínai egyforma.

Hooker az arcába nézett.

- Ezt eltemetem előbb, mindenképpen, mielőtt neked segítenék.

- Ne légy ostoba, Hooker - mondta Evans. - Hagyd a fenébe azt a rakás szemetet.

Hooker tétovázott, aztán tekintetével végigpásztázta körülöttük a barna talajt.

- Félek én itt valamitől... - mondta.

- Az a kérdés - mondta Evans -, hogy mit kezdjünk ezekkel az aranyrudakkal. Itt ássuk el őket megint, vagy vigyük egyenesen a kenuhoz?

Hooker töprengett. Nyugtalan pillantása ide-oda járt a magas fatörzsek közt, és fent, fejük felett a távoli, napsütötte lombok között. Megint megborzongott, ahogy pillantása megpihent a kínai kék alakján. Kutatóan fürkészte a szürke mélységet a fák között.

- Mi ütött beléd, Hooker? - kérdezte Evans. - Elment az eszed?

- Mindenesetre vigyük el innen az aranyat - mondta Hooker.

Megfogta a kabát gallérjának két csücskét, Evans pedig az átellenes sarkokat, és felemelték az egészet.

- Merre? - kérdezte Evans. - A csónakhoz?

- Furcsa - mondta Evans, mikor alig pár lépést tettek meg -, még most is fáj a karom attól az evezéstől...

- A fenébe is! - mondta. - De hogy fáj! Pihennem kell.

Letették a kabátot. Evans arca sápadt volt, és a homlokán apró verítékcseppek ütköztek ki.

- Olyan fojtott a levegő ebben az erdőben.

Aztán hirtelen érthetetlen düh fogta el.

- Mi értelme van, hogy itt várakozunk egész nap? Mondom, hogy segíts már! Semmit se csinálsz, csak bámulsz, mióta megláttuk azt a halott kínait!

Hooker mereven nézett társa arcába. Segített felemelni a kabátot, az aranyrudakkal, és szótlanul megtettek mintegy száz yardnyi utat. Evans zihálva lélegzett.

- Nem tudsz beszélni? - kérdezte.

- Mi bajod? - kérdezte Hooker.

Evans megbotlott, aztán egyszer csak káromkodva ledobta a kabátot. Egy pillanatig állt, és Hookerre meredt, aztán nyögve a torkához kapott.

- Ne gyere közel hozzám - mondta. Odébbment, és egy fának dőlt. Aztán csendesebben tette hozzá: - Mindjárt jobban leszek.

Most engedett a törzset szorító keze, és Evans lassan végigcsúszott a fatörzs mentén, majd gyűrött rongyként összeesett a fa aljában. Két keze görcsösen ökölbe szorult. Arca eltorzult a kíntól. Hooker közelebb ment hozzá.

- Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! - mondta Evans fojtott hangon. - Tedd vissza az aranyat a kabátra.

- Nem segíthetek? - kérdezte Hooker.

- Tedd vissza az aranyat a kabátra.

Ahogy Hooker kezébe vette az aranyrudakat, apró szúrást érzett hüvelykujja hegyén. Odanézett, és egy vékony, körülbelül két hüvelyk hosszú tövist pillantott meg.

Evans tagolatlan üvöltést hallatott, és hasra fordult.

Hookernek leesett az álla. Egy percig kitágult szemmel meredt a tövisre. Aztán Evansra nézett, aki most összegörnyedve kuporgott a földön, háta újra meg újra görcsösen meghajlott és kiegyenesedett. Aztán átnézett a fák pillérein és a kúszónövények hálózatán, arrafelé, ahol az elmosódott szürke árnyékban még mindig látszott a kínai kékruhás teste. Az apró vonalakra gondolt az alaprajz sarkában, s egy pillanat alatt megértett mindent.

- Irgalmas Isten! - mondta. Mert a tövis nagyon hasonlított azokhoz, amelyeket a dajákok méregbe mártva, fúvócsöveikben használnak. Most megértette, mire célzott Chang-hi, amikor a kincs tökéletes biztonságáról beszélt. Most megértette azt a vigyort.

- Evans! - kiáltott fel.

De Evans most szótlan volt és mozdulatlan, csak végtagjai vonaglottak iszonyú, görcsös rángásokkal. Mélységes csend honolt az erdő felett.

Aztán Hooker dühödten szívni kezdte az apró rózsaszín pontot ujja hegyén - az életéért szívta. Aztán hirtelen sajgó fájdalmat érzett két karjában és vállában, s ujjait alig bírta behajlítani. Akkor már tudta, hogy a szívásnak nem volt semmi értelme.

Hirtelen abbahagyta, leült az aranyrúdhalom mellé, állát kezére nyugtatta, könyökét pedig térdére, és társának görnyedt, de még akkor is rángó testére meredt. Megint Chang-hi vigyora jutott eszébe. A tompa fájdalom tovább terjedt a torka felé, és lassanként erősödött. Messze fönt gyenge szél borzolta a lombokat, és valami ismeretlen virág fehér szirmai libegtek lefelé a homályon át.


Fordította Kada Júlia



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:16 | Üzenet # 22 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
TÚLVILÁGI UTAZÁS


Bizony a tanúvallomások ellenére még ma is kérdéses, vajon hitelt adhatunk-e Gottfried Plattner esetének, vagy sem. Egyrészt hét tanú áll a rendelkezésünkre, pontosabban hat és fél szempár meg egy kétségbevonhatatlan tény. Másrészt viszont ott van - hogy is mondjuk - a józan ész, az előítélet és a maradiság. Becsületesebbnek látszó tanúkat, mint ez a hét, már elképzelni sem lehet; teljesen cáfolhatatlan tény Gottfried Plattner visszás anatómiai felépítése is; de az is bizonyos, hogy ilyen természetellenes eset sem fordult még elő. Az ügyben pedig a legérthetetlenebb a tiszteletre méltó Gottfried vallomása - mert én őt is a hét tanú közé számítom. Isten ments, hogy szenvedélyes elfogulatlanságom miatt azzal gyanúsítsanak, hogy babonás vagyok, és így Eusapia pártfogóinak sorsában osztozzam. Őszintén szólva magam is azt hiszem, hogy valami nincs rendben a Plattner-ügy körül; de őszintén meg kell mondanom azt is, hogy nem tudom, mi az a valami, ami nekem nem tetszik. Meglepett, hogy éppen ott, ahol a legkevésbé vártam, az irányadó körökben is mennyire hitelt adtak a történetnek. De hát az olvasó szempontjából az a leghelyesebb, ha minden további magyarázgatás nélkül elmondom az egészet.

Gottfried Plattner, neve ellenére, született angol. Apja a hatvanas években Elzászból Angliába vándorolt, s egy tiszteletre méltó angol leányzót, feddhetetlen ősök sarját vette feleségül. Épületes és eseménytelen élete java részét szobák parkettázásának szentelte, s 1887-ben halt meg. Gottfried ma huszonhét éves. Hála annak, hogy három nyelvet örökölt, a modern nyelvek tanára egy kis magániskolában, Anglia déli felében. Felületes szemlélő számára semmiben sem különbözik bármely más magániskola bármely más nyelvtanárától. Öltözéke nem nagyon drága és nem nagyon divatos, de másrészt nem is feltűnően olcsó vagy kopott. Egész jellegében, sem magasságában, sem viselkedésében nincs semmi feltűnő. Az ember talán csak annyit vesz észre, hogy arca, mint a legtöbb embernél, nem egészen szimmetrikus, a jobb szeme kissé nagyobb, mint a bal, és állkapcsa jobbról erősebb. Ha valaki a szokásos felületességgel megvizsgálja mellkasát, és érzi szíve lüktetését, alkalmasint ugyanazt tapasztalja, mint bárki másnál. Pedig éppen ez az, amiről a gyakorlott megfigyelőknek más a véleményük. Ha valaki Gottfried szívét teljesen rendjénvalónak találja is, a gyakorlott megfigyelő egészen mást mond. Persze, ha felhívják rá a figyelmet, mindenki elég könnyen felismerheti, hogy itt valami szokatlan dologról van szó, hiszen Gottfried szíve a mellkas jobb oldalán dobog.

De hát Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különlegessége, bár a gyakorlatlan észjárás számára ez a legfeltűnőbb. Egy ismert sebész gondosan végigkopogtatta Gottfried testét, és kijelentette: úgy látszik, minden féloldali belső szerve az ellenkező oldalon van. Jobb májlebenye bal oldalra került, a bal pedig jobbra. A tüdőlebenyek szintén felcserélődtek. És ami még különösebb - és ezt el kell hinnünk, hacsak Gottfried nem tökéletes színész -, hogy jobb keze máról holnapra szerepet cserélt a ballal. Az események óta, amelyeket most, amennyire csak lehet, részrehajlás nélkül meg akarunk vizsgálni, Gottfriednek igen nehezére esik az írás, kivéve, ha bal kezével, jobbról balra rója a betűket. Jobb kézzel nem tud hajítani, étkezésnél állandó zavarban van, hogy a kést és villát melyik kezébe vegye, s mivel kerékpáron jár, elég veszedelmes körülmény az is, hogy agyában a közlekedési szabályok teljesen összekuszálódtak. Pedig semmi nyoma annak, hogy az említett események előtt balkezes lett volna.

E természetellenes históriában még egy csodálatos tény is közrejátszik. Gottfried három gyerekkori fényképet mutogat. Az első képen öt- vagy hatéves lehet; hosszú, kockás gyerekruha alól dugja ki kövér lábait és durcáskodik. Bal szeme valamivel nagyobb, mint a jobb, álla pedig balról kissé erőteljesebb. Ez jelenlegi külsejének pontosan az ellenkezője. A másik fénykép tizennégy éves korában készült, és ellentmond e tényeknek; azonban az akkoriban divatos "fényezett" módszerrel készült, a képet közvetlenül fémre másolták, s így, akár a tükörben, minden a visszájára fordult. A harmadik fénykép huszonegy éves korában ábrázolja Gottfriedot, és a másik kettő bizonyságát csak megerősíti. Itt aztán már a legteljesebb mértékben nyilvánvaló, hogy Gottfried jobb és bal oldala helyet cserélt. Egyszerűen képtelenség magyarázatot találni arra, miként változhat meg egy emberi lény ennyire - hacsak nem gondolunk valami céltalan és fantasztikus csodára.

Persze, kínálkozik egy megoldás, mely az egészet megmagyarázná: ha feltételezzük, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve jobboldalt dobog, előre megfontolt szándékkal félrevezeti a világot. Hiszen a balkezességet mímelni is lehet, s a fénykép-hamisítás sem megoldhatatlan. De Plattner jelleme nem ad alapot az ilyen feltevésekhez. Gyakorlatias, nyugodt, szerény, és még Nordau szempontjából is teljesen épelméjű ember. Szereti a sört, mértékletes dohányos, rendesen elvégzi napi sétáját, és egészséges szellemre vall az is, hogy igen nagyra becsüli tanári működésének jelentőségét. Jó, bár iskolázatlan tenor hangja van, és nagyon élvezi, ha népszerű, vidám dalokat énekelhet. Ha nem is betegesen, de nagyon szeret olvasni - főleg bizonyos meghatározhatatlan jámbor optimizmussal áthatott regényeket -, jó alvó és ritkán álmodik. Szó, ami szó, ő az utolsó ember, akiről feltételezhetnők, hogy ilyen fantasztikus mesét kitaláljon. És valóban, történetét sohasem akarta rátukmálni a világra, s mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott az esetről. Az érdeklődőket megnyerő - úgy is mondhatnók - szemérmességgel fogadja, mely a leggyanakvóbb embereket is lefegyverzi. Úgy látszik, őszintén szégyelli, hogy ilyen szokatlan dolog történt vele.

Sajnos, Plattner irtózik a halottboncolás gondolatától, s ez talán örökre elodázza, hogy biztosan megtudjuk, vajon tényleg minden szerve helyet cserélt-e. Pedig a történet hitele nagyrészt ettől függ. Hiába hurcolnánk egy embert ide-oda a térben - arra gondolok, amit általában térnek neveznek -, ettől annak az embernek a két oldala még nem fog felcserélődni. Csinálhatsz bármit, a jobb oldal jobb oldal marad, a bal pedig bal. Egy vékony, lapos tárggyal persze ezt is meg lehet tenni. Ha kivágunk egy papíralakot, bármit, aminek jobb és bal oldala van, akkor könnyen felcserélhetjük az oldalait, mert az egészet egyszerűen megfordítjuk. De a testekkel már nem ez a helyzet. Elméleti matematikusok szerint egy szilárd test jobb és bal oldalát csak úgy lehetne felcserélni, ha kivonnánk a térből, tehát ugyanakkor a létből is, s valahol a téren kívül megfordítanánk. Ez kétségtelenül kissé homályos magyarázat, de bárki, elméleti matematikában valamennyire is jártas ember, biztosíthatja az olvasót, hogy ez az igazság. Beszéljünk tehát szakszerűen: Plattner jobb és bal oldalának felcserélődése azt bizonyítja, hogy kimozdítva a térből, az úgynevezett Negyedik Dimenzióban járt, majd újra visszatért a mi világunkba. Hacsak nem akarjuk magunkat egy megfontolt, de céltalan koholmány áldozatainak tekinteni, akkor el kell hinnünk, hogy ilyen esetről van szó.

Ennyit a kézzelfogható tényekről. Most pedig egy jelenségről kell beszélnem: ugyanis Plattner bizonyos időre egyszerűen eltűnt a világból. A sussexville-i magániskolában nemcsak modern nyelveket tanított, hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzolást is, és minden olyan tantárgyat, amit a fiúk szülei, változó bogaraik szerint, megkívántak az iskolától. Plattner alig vagy semmit sem értett e különböző tárgyakhoz, de hát a középiskolában, az elemivel és a konviktusokkal ellentétben, a tanár tudása, nagyon helyesen, korántsem olyan fontos, mint az erkölcsi határozottság és az úri modor. Kémia-tudásában meglehetős hiányok mutatkoztak, és saját bevallása szerint a Három Gázon kívül semmiről sem tudott (bármi legyen is az a Három Gáz). Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak, és minden tudományos értesülésük tőle származott, ez több tanéven át sem neki, sem másnak nem okozott különösebb nehézséget. S akkor egy Whibble nevű kisfiú iratkozott be az iskolába, kit, úgy látszik, valami rosszindulatú rokon arra nevelt, hogy minduntalan kérdezősködjék. Ez a kisfiú feszült figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta Plattner előadásait, és hogy buzgalmát kimutassa, időnként analizálni való anyagokat hozott tanárának. Plattnernak hízelgett, hogy képességei ennyire megragadták a gyerek érdeklődését, s mivel bízott a fiú tudatlanságában, mindent analizált, sőt, úgy nagy általánosságban még a behozott anyagok összetételét is közölte. Ez a fiú annyira felvillanyozta, hogy szerzett egy analitikus kémiáról írott könyvet, és mikor az esti tanulóórán felügyelt, áttanulmányozta az egészet. Meglepődve állapította meg, hogy a kémia egész érdekes dolog.

Mindeddig elég hétköznapi a történet. A zöldes por csak most kerül a színre. Sajnos, a por eredetét, úgy látszik, nem lehet megállapítani. Whibble fiatalúr elég szerteágazó történetben számol be, miként bukkant rá a csomagra egy elhagyatott mészégetőben, a homokbuckáktól nem messze. Plattner és talán Whibble fiatalúr családja számára is az lett volna a legjobb megoldás, ha ez a por egy gyufa segítségével azonnyomban fellobban. Az ifjú úriember bizonyára nem az eredeti csomagolásban hozta be a port az iskolába, mert egy újságpapírral bedugaszolt, közönséges fokokra osztott kétdecis orvosságos üvegcsével jelentkezett. A délutáni órák után pedig átnyújtotta Plattnernak. Négy fiúnak büntetésből még ott kellett maradnia, hogy elvégezzék elmulasztott leckéjüket, Plattner pedig abban a kis teremben felügyelt rájuk, ahol a kémiai kísérleteket szokta bemutatni. Akárcsak minden magániskolában, ezen a vidéken, a kémiai kísérletek bemutatására szolgáló eszközöket a sussexville-i magániskolában is szigorú egyszerűség jellemezte. A szertárt egy falmélyedésben elhelyezett szekrény képviselte, s ennek befogadóképességét talán egy közepes útibőröndével lehetne összehasonlítani. Plattnert a tétlen felvigyázás untatta, s úgy látszik, örömmel üdvözölte, mikor Whibble a zöld porral megjelent. Ez kellemes fordulatot jelentett számára, kinyitotta a faliszekrényt, s azonnal hozzákezdett az elemző kísérletezéshez. Whibble, szerencséjére, biztos távolban ülve figyelte tanárát. A négy jómadár pedig, mintha teljesen leckéjébe merült volna, lopva, élénk érdeklődéssel figyelte Plattnert. Úgy tudom, Plattner még a Három Gáz határain belül is elég hebehurgyán végezte kémiai kísérleteit.

A fiúk úgyszólván egybehangzóan számolnak be Plattner műveleteiről. Egy kémcsőbe egy kevés zöld port töltött, és az anyagot először vízzel, majd klórsavval, salétromsavval és kénsavval próbálta vegyíteni. Miután mindez nem járt sikerrel, a porból majdnem fél üvegnyit egy palatáblára szórt és gyufával meggyújtott. Az orvosságos üvegcsét bal kezében tartotta. A kísérleti anyag füstölni és olvadni kezdett - majd fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.

Az öt fiú már felkészült a szerencsétlenségre, mikor látták a villanást; lebuktak a padok mögé, és egyikük sem sérült meg komolyan. Az ablak a játszótérre repült, a tábla lezuhant állványáról, a palatábla porrá zúzódott, a mennyezetről potyogott a vakolat. Sem az iskola épületét, sem a berendezést nem érte nagyobb kár, s a fiúk, mikor Plattnernak színét sem látták, először azt hitték, hogy a robbanás földhöz vágta, és ott fekszik valahol a padok alatt. Helyükről felugrálva, segítségére siettek, és álmélkodva állapították meg, hogy a terem üres. A váratlan erejű robbanás még mindig annyira megzavarta őket, hogy a nyitott ajtóhoz siettek, és kirohantak a teremből, abban a hiszemben, hogy tanáruk bizonyára megsebesült. De Carson, aki legelöl szaladt, az ajtóban majdnem összeütközött Lidgett igazgató úrral.

Mr. Lidgett testes férfiú, ingerlékeny és félszemű. A fiúk beszámolója szerint berontott az ajtón, és csak úgy dűlt belőle a saját használatára kidolgozott szitkok áradata, mely heves vérmérsékletű iskolamestereknél arra alkalmas, hogy a legrosszabbnak elejét vegyék.

- Nyomorult anyámasszony katonája! - kiáltotta. - Hol van Mr. Plattner?

A fiúk beszámolója ebben megegyezik: mélaszájú, nyafka fráter, anyámasszony katonája - úgy látszik, iskolai szótárát Mr. Lidgett csupán e néhány kifejezésre korlátozta.

Hol van Mr. Plattner? A következő napokban ezt a kérdést ismételgette mindenki. Szétpattant, mint a buborék - ez a valószínűtlen szólásmondás, úgy látszik, most az egyszer valóra vált. Plattner egyetlen darabkáját sem tudták megtalálni, sehol egy csepp vér vagy valami foszlány a ruhájából. Nyilvánvalóan szőrén-szálán elfújta a robbanás, egyetlen kis cafat sem maradt belőle, ahogy mondani szokták: még egy garasnyi sem. Kétségtelen, hogy a robbanás következtében nyomtalanul eltűnt.

Felesleges szószaporítás lenne, ha elmondanók, milyen izgalmat keltett ez az esemény az iskolában, Sussexville-ben és mindenfelé. Nagyon valószínű, hogy olvasóink között is akad néhány, aki tavaly nyáron, a szünidő alatt hallott a dologról, s így felidézheti ezeknek az izgatott heteknek különféle változatait. A jelek szerint Lidgett minden erejével azon volt, hogy elsimítsa és csökkentse az eset jelentőségét. Minden tanulónak, aki csak említeni merészelte Plattner nevét, huszonöt sor büntetésfeladatot kellett írnia, a tanulók színe előtt pedig kijelentette, hogy tökéletesen tisztában van segédtanára hollétével. Lidgett most azt bizonygatja, hogy félt, miszerint egy robbanás lehetősége, bár a kémiai kísérletek bemutatását a minimumra csökkentették, csorbát ejtene az iskola jó hírén, Plattner titokzatos eltávozása nyomán pedig még inkább ez a veszély fenyeget. És valóban, Lidgett mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtermészetesebb színben tüntesse fel a történteket. Elsősorban az öt szemtanút keresztkérdések olyan tüze alá vette, hogy a végén már maguk is kételkedni kezdtek abban, ami a szemük láttára történt. De hát a környéken, minden igyekezete ellenére, felfújt és eltorzított formában csodáról beszéltek, több szülő pedig különböző ürügyekkel előhozakodva, más iskolába íratta gyermekét.

Egy érdekes tényre is fel kell hívnom az olvasó figyelmét: a szomszédok közül egész sereg ember, a felzaklatott kedélyhangulatnak abban az időszakában, mikor Plattner még nem tért vissza, szokatlanul élénk álmokat látott; Plattner mindegyiküknek megjelent, s az álmok különös módon egybehangzóak voltak. Mindnyájan látták Plattnert, néha többedmagával, néha egyedül, s valami szivárványosan csillogó közegben bolyongott. Arca minden esetben feldúlt volt és sápadt; néha pedig vadul hadonászott az álmodók felé. A fiúk közül egy-kettő, nyilván valami lidércnyomás hatására, álmában látta, hogy Plattner feltűnő sebességgel közeledik, és az arcába mered. Mások Plattnerral együtt egészen különös, bizonytalan és gömb alakú teremtmények elől menekültek. De mind e sok agyrém kérdezősködésbe és találgatásokba vezetett, mikor a robbanást követő kilencedik napon Plattner visszatért.

Legalább olyan különös körülmények között tért vissza, mint ahogy eltűnt. Ha Plattner bizonytalan állításait kiegészítjük Mr. Lidgett mérges szavaival, akkor megállapíthatjuk, hogy az utóbbi úriember azon a bizonyos szerdai napon, alkonyattájt, az esti tanulóóra után éppen kertjében foglalatoskodott, vagyis epret szedegetett és majszolt, minthogy módfelett kedvelte. Ezt a nagy, régimódi kertet szerencsére repkénnyel borított, magas téglafal rejti el minden avatatlan szemlélő elől. Éppen egy rendkívül termékeny bokrocska fölé görnyedt, mikor valami hirtelen végigcikázott a levegőben, s mielőtt körülnézhetett volna, egy nehéz test zuhant a nyakába hatalmas puffanással. Mr. Lidgett elterült a földön, kezében az eperszemek szétnyomódtak, cilindere pedig - Mr. Lidgett ragaszkodott a tanerők ósdi divatjához - ugyanilyen erővel fejére szorult, s egyetlen szemét is eltakarta. A testes lövedék végigcsúszott rajta, ülő helyzetben az eperágyásba pottyant, s rendkívül zilált állapotban az elveszett Mr. Gottfried Plattnernak bizonyult. Sem gallér, sem kalap nem volt rajta, fehérneműje szennyes, kezét pedig vér borította. Mr. Lidgett méltatlankodott, és annyira el volt képedve, hogy fejére szorult kalapjával úgy, ahogy volt, négykézláb, heves szemrehányásokkal illette Plattnert tiszteletlen és megmagyarázhatatlan viselkedése miatt.

Ez a mérsékelten idilli jelenet zárja le a Plattner-eset - mondjuk így - be nem avatott kívülállók számára is érthető történetét. Fölösleges, hogy most annak részletezésébe kezdjek, miként bocsátotta el hősünket Mr. Lidgett az iskola kötelékéből. Ezek a részletek, az összes nevekkel, időpontokkal és beszámolókkal benn foglaltatnak abban a kimerítő jelentésben, melyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé terjesztettek.

Plattner jobb és bal oldalának sajátságos felcserélődését az első napokban észre sem vették, s csak akkor figyeltek fel rá, amikor a táblán egyszer csak jobbról balra kezdte róni a betűket. Ezt a különös bizonyító körülményt inkább titkolni igyekezett, és egyáltalán nem fitogtatta, mert úgy vélte, hogy új állásra való kilátásait előnytelenül befolyásolná. Azt, hogy szíve helyet cserélt, csak akkor fedezték fel, mikor néhány hónap múlva egy foghúzásnál el kellett altatni. Ezután, vonakodva ugyan, de beleegyezett egy felületes orvosi vizsgálatba, hogy az Anatómiai Közlemények-ben röviden beszámoljanak az esetről. A tényanyagot ezzel ki is merítettük, és most már Plattner beszámolójával folytathatjuk a történetet.

De előbb még vonjunk éles határvonalat a történet első és most következő része között. Mindazt, amit eddig elmondtam, olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy még egy büntetőjogász is megelégedne velük. Minden egyes tanú ma is életben van; ha az olvasó ráér, akár holnap előveheti az öt gyereket, s dacolva a félelmetes Lidgett rémuralmával, keresztkérdésekkel kelepcébe csalhatja, és kénye-kedve szerint faggathatja mind az ötöt. Gottfried Plattner, elrugaszkodott szívével és a három fényképpel együtt, szintén bármikor előállítható. Az is bizonyított tény, hogy egy robbanás következtében kilenc napra eltűnt, hogy hasonlóan erőszakos, Mr. Lidgett számára igen bosszantó körülmények között tért vissza (e körülmények természete most nem érdekes), és végül hogy Plattnerban ezután minden megfordult, akár egy tükörből visszaverődő tárgy. A legutóbbi tényből, mint már mondottuk, elkerülhetetlenül következik, hogy Plattnernak a kilenc nap alatt valami téren kívüli lét állapotában kellett lennie. Sokkal kevésbé nyilvánvaló bizonyítékok már nem egy gyilkost juttattak a bitófára. Ami viszont tartózkodási helyét illeti, csupán Gottfried Plattner zavaros magyarázataira, néhol meglehetősen ellentmondó szavaira támaszkodhatunk. Nem szeretnék bizalmatlanságot kelteni, és meg kell jegyeznem - s ezt sok, kideríthetetlen természeti jelenségekkel foglalkozó író elmulasztja -, hogy a kétségbevonhatatlan gyakorlati tényekről most olyasféle dolgokra térünk át, melyeket minden józan embernek jogában áll elfogadni vagy visszautasítani, ahogy éppen jónak látja. Az előbbi vallomások elfogadható színben tüntetik fel az egészet, de homlokegyenest ellenkeznek a tapasztalati tényekkel, s így a csodák világába terelik a történetet. Én semmiféle irányban nem akarom befolyásolni az olvasó véleményét, hanem egyszerűen elmondom a történetet, ahogy Plattner nekem mesélte.

Elbeszélését chislehursti házamban hallgattam meg. S amint elváltunk, még aznap este dolgozószobámba vonultam, és mindent lejegyeztem, ami csak emlékezetemben maradt. Később szolgálatkészen átolvasta a gépelt másolatot, s így ez a beszámoló minden lényeges ponton kifogástalan hűséggel követi az eredetit.

Plattner azt mondja, hogy abban a bizonyos pillanatban határozottan azt hitte: a robbanás kioltotta életét. Érezte, hogy felemelkedik a földről, majd nagy erővel hátralódul. Érdekes lélektani adalék, hogy röptében tisztán működött az agya, és arra gondolt, vajon a tábla állványának vagy pedig a faliszekrénynek vágódik neki? Mikor földet ért a lába, először tántorgott, majd nehézkesen lehuppant valami szilárd, de puha anyagra. A zuhanás egy pillanatra elkábította. Egyszerre perzselt haj orrfacsaró szagát érezte, és mintha Lidgett hangját hallotta volna, amint utána kérdezősködik. Elég érthető, hogy egy ideig alaposan meg volt zavarodva.

Eleinte az volt a benyomása, hogy még ott van az osztályban. Világosan látta az elképedt fiúkat és a belépő Mr. Lidgett alakját. Erre egész határozottan emlékszik. Beszédjüket nem hallotta ugyan, de hát ezt a fülsiketítő robbanás számlájára írta. Minden tárgy sötétnek és elmosódottnak látszott körülötte, s ezt azzal a nyilvánvaló, de mégis téves elképzeléssel magyarázta, hogy a robbanás sűrű és sötét füstöt fejlesztett. Ebben a félhomályban Mr. Lidgett és a fiúk olyan halkan és sejtelmesen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még mindig égette a robbanás tüze, és - ahogy mondta - olyan volt a feje, mint a méhkas. Első határozott gondolata, úgy látszik, az volt, hogy meggyőződjék személyes biztonságáról. Azt hitte, hogy talán megvakult és megsüketült. Óvatosan megtapogatta végtagjait. Majd kezdett mindent tisztábban látni, és nagyot bámult, mikor észrevette, hogy az ismerős vén padok és az iskolai berendezések eltűntek, s helyettük bizonytalan körvonalú, szürke idomok veszik körül. Ekkor olyasvalami történt, hogy kénytelen volt hangosan felkiáltani, és elkábult ösztönei tüstént megelevenedtek. Két fiú izgatottan hadonászva egyszerűen keresztülsétált rajta! A legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy egyáltalán tudnak jelenlétéről. Nehéz elképzelni, micsoda érzelmeket kelthetett benne ez az élmény. A két fickó olyan könnyedén hatolt át rajta, meséli Plattner, mintha valami ködgomolyag lett volna csupán.

Ezek után Plattner az első pillanatban nem gondolhatott mást, mint hogy meghalt. Mivel nevelése szerint ezekről a dolgokról teljesen határozott véleménye volt, kissé elképedt, mikor látta, hogy a teste még megvan. Ebből most már azt következtette, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek: a robbanás elpusztította a sussexville-i magániskolát, s rajta kívül minden más élőlényt, aki az épületben tartózkodott. Ámde ez a magyarázat sem volt kielégítő. Hiszen egészen elképesztő dolgokat kellett megfigyelnie.

Körülötte minden rendkívüli sötétségbe burkolózott, s először azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölött fekete égbolt. Csupán az ég peremén látott valami halványzöld fényfoltot, mely a láthatáron kiemelkedő, fekete dombvonulatok felől sziporkázott felé. Mint már mondottam, ezek voltak az első benyomásai. Ahogy lassan megszokta a sötétséget, a feneketlen torkú éjszakában különböző, halványzöldes színárnyalatokat látott. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedtek ki az osztály berendezési tárgyai s a bent tartózkodó emberi alakok, akár valami foszforeszkáló, elmosódott és megfoghatatlan kísértet-világ. Plattner kinyújtotta a kezét, és a kályha mellett minden további nélkül keresztüldugta a falon.

Plattner, elbeszélése szerint, kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy magára vonja a figyelmet. Először Lidgettnek kiabált, majd igyekezett megfogni az ide-oda futkosó fiúkat. Mindezt csak akkor hagyta abba, mikor Mrs. Lidgett, akit mint helyettes tanerő természetesen nem kedvelt, belépett a terembe. Plattner szerint rendkívül kellemetlen érzés, ha az ember itt él a világban, és mégsem vehet részt semmiben. Plattner, meglehetősen találó hasonlattal élve, úgy fejezte ki magát, hogy ezt érezheti a macska, ha ablak mögül figyeli az egeret. Ha bármi módon érintkezni próbált a körülötte homályló, ismerős világgal, láthatatlan és érthetetlen akadályokba ütközött.

Ezután közvetlen környezetére összpontosította figyelmét. A töretlen orvosságos üveget, a maradék zöld porral, még akkor is kezében tartotta. Zsebre vágta, és tapogatózni kezdett maga körül. Úgy látszik, valami bársonyos mohával borított szirten üldögélt. A sötét tájat nem láthatta, miután az osztályterem elmosódott, ködös képe eltakarta - de (talán a hűvös szél miatt érezte így) valami dombtető közelében üldögélhetett, s lába alatt egy meredeken aláereszkedő völgy terült el. Az ég peremén beszüremlő zöldes fény egyre nagyobb és erősebb lett. Plattner, szemét dörzsölve, felállt.

Valószínűleg botorkált néhány lépést a domboldalon lefelé, majdnem elvágódott, aztán újra leült egy töredezett sziklatömbre, és figyelte a derengést. Észrevette, hogy a világ körülötte tökéletesen elnémult. Teljes csönd és sötétség. S bár a domboldalt hűvös szél tépázta, mégsem hallotta a szél nyomán zizegő fűszálakat és a gallyak susogását. Így hát ha a sötétségben nem is láthatta, de a csöndből meg tudta állapítani, hogy a hegyoldalt, melyen állott, puszta sziklák borítják. A zöldes fény egyre erősebben ragyogott, s bár nem oszlatta szét a homályt, de valami áttetsző, vérvörös derengés szőtte át a fekete égbolt és a puszta sziklák feketeségét. Miután tudom, mi történt később, az a véleményem, hogy az a vörös derengés bizonyára az ellentét okozta optikai csalódás lehetett. A sárgás-zöldes derengő égbolt alján valami fekete tárgy szárnyalt a magasba s a sötét völgyből egy harang éles és átható hangja gyűrűzött Plattner felé. Az erősödő fénnyel együtt nőtt ez a nyomasztó várakozás.

Talán több mint egy óra is eltelt, mialatt itt üldögélt, a különös zöldes fény percről percre tisztábban ragyogott, s mindent fényre lobbantva, lassan az ég zenitjéig terjeszkedett. Ugyanakkor a mi világunk kísértetiessége kezdett mindjobban szétoszlani. De úgy látszik, akkor már a földi alkonyat is beköszöntött. Amennyire most Plattner megállapíthatta: mikor az előbb elindult a lejtőn, keresztülsétált a tanterem padlóján, s most a földszinti nagyteremben, a levegőben üldögél. Elég jól látta ugyan a diákokat, de azért korántsem olyan tisztán, mint Lidgett alakját. A fiúk éppen házi feladatukat készítették, s Plattner érdeklődéssel állapította meg, hogy a mértanfeladatot puska segítségével írják, pedig ő ezekről a forrásmunkákról mindeddig nem is tudott. És telt az idő, a zöldes derengés egyre növekedett, ők pedig elhalványodtak.

Plattner lenézett a völgybe: a zöldes fény lekúszott a sziklás hegyoldalon, s a szakadék feneketlen sötétjét mintha egy jánosbogár apró, zöld fényfoltja törte volna meg. S abban a pillanatban egy roppant, zöld fényben ragyogó égitest bukkant fel a messzi bazaltvonulatok mögül, zöldes fény és mély fekete-vörös árnyak vetődtek a körülötte felmeredő óriási, kopár hegytömbökre. Észrevette, hogy egy csomó gömb alakú tárgy úszik a hegyek fölött, akár a bogáncspihe. A legközelebbi is a hegyszoros túlsó oldalán lebegett. A völgyben a harang mind gyorsabb, türelmetlen kitartással csilingelt, s itt is meg ott is fények mozogtak. A padsorokra görnyedő fiúk képe egyre inkább elmosódott.

Plattner elbeszélésének egyik különös részlete, hogy a mi világunk abban a pillanatban kialudt, mikor odaát, a másik világban a zöld nap felbukkant. Odaát éjszaka igen nehéz megmozdulni, mert olyankor a mi világunk tárgyai különös élességgel kibontakoznak. Ha így áll a dolog, akkor viszont elég rejtélyes, miért nem pillantjuk meg soha a másik világot? Talán azért, mert a mi világunk aránylag sokkal fényesebb. Plattner szerint odaát még délben sincs olyan világos, mint nálunk holdtölte idején, az éjszaka pedig koromfekete. Tehát még egy besötétített szoba csepp fénye is elegendő ahhoz, hogy a másik világ láthatatlan maradjon - ez olyan törvényszerűség, akárcsak az, hogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat csupán teljes sötétségben láthatjuk.

Amióta Plattner történetét hallottam, én is próbálkoztam néhány kísérlettel, s éjjel bezárkóztam egy fényképész sötétkamrájába. Hosszú ideig üldögéltem ott, hogy legalább valamit lássak ebből a másik világból. Egészen biztosan tudom, hogy láttam is bizonytalan alakú, zöld lejtőket és sziklákat, de be kell vallanom, tényleg nagyon bizonytalan körvonaluk volt. Az olvasó talán majd eredményesebben kísérletezik.

Plattner azt állítja, hogy mióta visszatért, álmában gyakran felismeri e másvilági tájakat, de hát mindez nyilván csak az emlékezet műve. Nagyon valószínű, hogy rendkívüli látóképességű emberek alkalomadtán megpillanthatnak egy villanásnyi részletet a körülöttünk lebegő, különös világból.

De hát elkalandoztunk tulajdonképpeni tárgyunktól. A zöld napkelte után sötét épületekkel szegélyezett hosszú utat pillantott meg a szakadék bizonytalan homályában, s rövid habozás után ebben az irányban kezdett leereszkedni a meredek hegyoldalon. Útja hosszú volt és igen fáradságos, nemcsak a hihetetlenül meredek lejtő, hanem az ingatag sziklák miatt is, melyek az egész hegyoldalt beborították. Cipősarkával minduntalan szikrákat csiholt a köveken, s mintha az egész világegyetemben az ő lépkedése lenne az egyetlen hangforrás, mert a harangszó már elhallgatott. Ahogy közeledett, észrevette, hogy ezek az épületek különös módon sírkövekre, sírboltokra és emlékművekre hasonlítanak, csak éppen nem fehérek, mint a síremlékek általában, hanem mind feketén meredeznek. A legnagyobb épületből nagy tömeg halványzöld, gömbölyű alak tódult kifelé, ahogy a templomból szoktak szétoszlani az emberek. Az alakok a széles úton különböző irányban szétszéledtek, egyesek mellékösvényekre térve, a meredek hegyoldalon bukkantak fel ismét, a többieket pedig elnyelték az útmenti, kis fekete épületek.

Mikor Plattner látta a feléje úszkáló alakokat, megállt és rájuk meredt. Nem jártak, kezük-lábuk se volt. Mintha emberi fejek lettek volna, alattuk pedig ebihalszerű testek himbálóztak. Ez a valóban nagyon különös látvány annyira elképesztette, hogy nem is rémült meg komolyan tőlük. Úgy úsztak felé a hegyoldalnak feszülő hideg szél hátán, mint szappanbuborékok a léghuzatban. Mikor a hozzá legközelebb lebegő alakot szemügyre vette, látta, hogy tényleg emberi fej, példátlanul tág szemekkel, arcát pedig olyan kétségbeesett gyötrelem torzítja el, amilyet földi halandó arcán még nem látott soha. Meglepetéssel vette tudomásul, hogy vele egyáltalán nem is törődik, hanem mintha valami láthatatlan, mozgó tárgyat figyelt és követett volna. Egy pillanatig nem értette a dolgot, de aztán rájött, hogy ez a különös lény óriásira tágult szemével valami olyasmire figyel, ami abban a másik világban történik, ő pedig azt a világot éppen most hagyta el. Egyre közeledett, mindig közeledett, és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy még kiáltani is elfelejtett. Mikor egészen közel került, halk, fűrészelő zajt hallott. Majd lágyan meglegyintette Plattner arcát - érintése nagyon hűvös volt -, és továbbúszott a hegy gerince felé.

Plattner agyában egy különös felismerés cikázott át: ez a fej rendkívül hasonlított Lidgett fejére. De figyelmét máris a többi fej kötötte le, melyek most már sűrűn rajzottak a hegyoldalon. A legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy Plattnert felismerték volna. Egy-kettő egészen közel úszott az arcához, s már majdnem követte az első fej példáját, de Plattner borzongva kitért az útjukból. Legtöbbjükön ugyanazt a reménytelenül bánatos arckifejezést látta, mint a legelsőn, s ezek is ugyanolyan elgyötört hangokat hallattak. Némelyik sírt, s az egyik dühödten őrjöngő arckifejezéssel gomolygott felfelé a hegyoldalon. Mások viszont nyugodtan viselkedtek, többnek a szemében pedig Plattner örvendező érdeklődést látott. Legalábbis az egyiken a boldogság önkívülete látszott. Plattner nem emlékszik, hogy ezenkívül bármi hasonlóságot fedezett volna fel rajtuk.

Plattner talán órákig is nézte ezeket a különös alakokat, amint eltűntek a dombok mögött, s amikor már mind kitódultak a fekete épületcsoportok mélyéből, folytatta útját a lejtőn lefelé. Annyira sötét volt körülötte, hogy lépkedni is csak üggyel-bajjal tudott már. Felette az égbolt halványzölden ragyogott. Sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Később, mikor mégiscsak megéhezett és megszomjazott, a szoros közepén végigcsobogó, hideg patakra bukkant, a sziklákon pedig ritkás mohát talált; mikor végső kétségbeesésében evett belőle, meglehetősen ízlett neki.

A szorosban sírkövek sorakoztak. Csetlett-botlott közöttük, és hasztalan kutatta ezeknek az érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú idő után végre a mauzóleumszerű épülethez érkezett, ahonnét az a sok fej kiözönlött. Odabent valami bazaltoltáron egy sor zöldes fény égett, s a térség közepén egy haranglábról hosszú harangkötél lógott alá. Körös-körül a falakon lángoló betűket látott, de az írást nem ismerte. Miközben törte a fejét, hogy vajon mit jelenthet, az utca felől távolodó, súlyos léptek visszhangját hallotta. Ismét kirohant a sötétbe, de nem látott semmit. Arra gondolt, hogy meghúzza a harangkötelet, de végül is úgy döntött, hogy inkább a lépteket követi. De bárhogy rohant, sohasem tudta utolérni, és hiába is kiáltozott utána. A hegyszoros végeérhetetlennek látszott. Véges-végig olyan sötét volt, mint a földön, ha csillagos az éj, holott a kísérteties zöld nap fénye szétterült a magas gerinceken. Idelent egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, mind ott szorgoskodtak a magasabb hegyoldalakon. Látta, hogy ide-oda imbolyognak odafönt, némelyik mozdulatlanul lebeg, mások viszont sebesen száguldoznak a levegőben. Plattnert, saját kifejezése szerint, dagadt hópelyhekre emlékeztették, csakhogy ezek halványzöldek és sötétek voltak.

Plattner azt állítja, hogy a hét-nyolc nap java részét azzal töltötte, hogy a kemény, állhatatos és utolérhetetlen lépteket követte, e végeérhetetlen ördögárok újabb tájain bolyongott, le s föl mászott az irgalmatlan magaslatokon, felkapaszkodott az ormokra, és figyelte a levegőben úszkáló arcokat. Persze, nem tudja biztosan, meddig, mert a napokat nem számolta. Egyszer-kétszer észrevette, hogy figyelmes szempárok követik, de egyetlen élő lélekkel sem váltott szót. A hegyoldalban aludt, a sziklák között. A völgykatlanban láthatatlan volt minden földi dolog, mert a mi mércénk szerint mélyen a föld színe alatt terült el. A magaslatokról azonban, mihelyt felkelt a földi nap, a mi világunkat is láthatta. Néha, miközben sötétzöld sziklákon botladozva, egy-egy meredély szélén megkapaszkodott - körülötte mindenfelé a sussexville-i utcácskák zöldellő ágai hajladoztak. Később pedig mintha újra végigsétált volna a sussexville-i utcákon, majd láthatatlanul figyelte egy-egy ház magánéletét. És akkor rájött, hogy ezen a világon majdnem minden emberi lényhez egy olyan lebegő fej tartozik, és hogy mindenkit e világon szakadatlanul szemmel tart egy-egy ilyen ügyefogyott, test nélküli teremtmény.

Hogy ezek az Élők Őrei tulajdonképpen micsodák - azt Plattner nem tudta meg soha. De két ilyen lény egyszer csak Plattnerhez szegődött, és többé nem tágított mellőle: a szüleiről alkotott gyerekkori emlékképhez hasonlítottak. Imitt-amott más arcok is rámeresztették tekintetüket: akárcsak azoknak a szemei, akik valaha irányították, bántották vagy segítették Plattnert ifjú éveiben vagy férfikorában, s azóta meghaltak. Valahányszor pillantásukkal találkozott, különös felelősségérzet markolt a szívébe. Azt is megkockáztatta, hogy anyját megszólítsa, de nem kapott választ. Szomorúan, állhatatosan és gyengéden - sőt, talán kicsit szemrehányóan nézett fia szemébe.

Plattner egyszerűen csak elmondta ezt a történetet: nem is igyekezett megmagyarázni semmit. Gondolhatunk, amit akarunk, hogy vajon kik lehetnek azok az Élők Őrei? Vagy talán ezek lennének halottaink? Akkor viszont miért figyelik olyan szenvedélyes érdeklődéssel azt a világot, melyet örökre elhagytak már? Lehetséges - és szerintem ez a valószínű -, hogy amikor életünk lezárul, s már nem választhatunk jó és rossz között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk tetteink következményeit. Ha az emberi lélek a halál után is él, akkor a halál az emberi érdeklődésnek sem vethet véget. De hát ez mindeme dolgok értelméről alkotott feltevés csupán. Plattner semmiféle magyarázattal nem szolgál, mint ahogy ő sem kapott magyarázatot. Helyes, ha az olvasó tisztán lát ebben a kérdésben.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:17 | Üzenet # 23 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Plattner szédelgő fejjel, nap mint nap járta ezt a zöldfényű, világból kirekesztett világot; az utolsó napokban már kifáradt, s az éhezéstől elgyöngült. Nappal - a mi földi nappalunkat értem - az ismerős sussexville-i képek kísérteties látványa gyötrelmesen zavarta lelkinyugalmát. Azt sem tudta, hová lépjen, azonkívül ezek az őrző lelkek minduntalan beleütköztek, és hideg testükkel arcát érintették. Mikor besötétedett, e sokaság szemmel látható szorongása teljesen feldúlta Plattner lelkivilágát. Egyetlen, mindent elsöprő vágy emésztette: hogy visszatérhessen a földi életbe, mely annyira közel volt, és mégis oly távol repült tőle. Az őt körülvevő dolgok ijesztő volta határozottan kétségbeesésbe kergette. Még saját kísérői is leírhatatlanul gyötörték. Néha odakiáltott, hogy ne bámuljanak rá folyton, veszekedett velük, elszaladt előlük. Némán és állhatatosan ott maradtak a nyomában. Még akkor is, ha hanyatt-homlok rohant előlük a szakadékos terepen.

Plattner a kilencedik napon, estefelé, messze a szakadék mélyén, ismét hallotta a láthatatlan, közeledő lépéseket. Éppen ugyanazon a széles dombtetőn bolyongott, mint akkor, midőn e különös másvilágra csöppent. Megfordult, hogy lefusson a völgybe, tapogatózva sietett, de figyelmét lekötötte valami, ami közel az iskolához, egy mellékutcában játszódott le a szeme előtt. Látásból mindkét embert ismerte, aki a szobában tartózkodott. A zsalugáter és az ablakok nyitva, a lenyugvó nap sugarai beözönlöttek a házba. Élénk fényű, tégla alakú szoba ragyogott a fekete táj s a zöld fény ólmos derengésében. A napvilágon kívül még egy frissen gyújtott gyertya fénye is világított a helyiségben.

Egy sovány férfi feküdt az ágyban, riasztó, kísértetiesen sápadt arca gyűrött párnán pihent. Összekulcsolt kezét feje fölé emelte. Az ágy melletti asztalkán néhány orvosságos üveg, pirítóskenyér, víz és egy üres pohár látszott. A férfi ajka időnként megmozdult, mondani akart valamit, de a szavakat nem tudta kiejteni. Az asszony nem vette észre, hogy a férfi akar valamit, mert a szoba másik sarkában, egy régimódi íróasztalból különböző írásokat kotort elő. Plattner egészen tisztán látta a jelenetet, de ahogy a zöld derengés erősödött, a lenti kép egyre áttetszőbb lett, majd teljesen elmosódott.

Amint a visszhangzó léptek egyre közelebb és közelebb értek - azok a léptek, melyek abban a másik világban oly messzehangzók, a miénkben pedig oly halkan közelednek -, Plattner észrevette, hogy komor arcok egész tömege gyűlt köré a homályból, s mind azt a két embert figyeli. Az Élők Őreiből még soha nem látott ennyit egyszerre. A sokaság egyik része csak a haldoklót figyelte, míg a másik rész roppant gyötrelemmel az asszony mozdulatait követte, amint mohón keresett valamit, amit sehogy sem tudott megtalálni. A furcsa lények csak úgy gomolyogtak Plattner körül, eltakarták előle a kilátást, arcának ütődtek, hiábavaló siránkozásuk ott zúgott körülötte. Csak néha-néha látott valóban tisztán. Máskor pedig a zöld sugárfátyol miatt az egész látvány homályba fulladt. A szobában, úgy látszik, nagy lehetett a csönd, és Plattner elbeszélése szerint a gyertya lángjából nyílegyenesen szállt fel a füst, míg ő a közeledő léptek minden egyes visszhangját hallotta, akár egy mennydörgés robaját.

És azok az arcok! Kettőre különösen emlékszik, mindketten az asszonyra hasonlítottak. Az egyik fehér és tiszta vonású asszonyarc volt, mely egykor hideg és kemény lehetett, de most egy földöntúli bölcsesség érintésére már meglágyult. A másik valószínűleg az asszony apja volt. Mindkettőjük figyelme nyilvánvalóan egy gyűlöletes tevékenységre összpontosult, melyet immáron nem tudtak megakadályozni. Mögöttük mások lebegtek, tanítók, akik talán valamikor rossz tanácsot adtak, vagy barátok, akik már nem tudtak hatni rá. A férfi fölött szintén egész sokaság lebegett, de ezek, úgy látszik, nem voltak szülők vagy tanárok: egykoron durva arcok, melyeket a fájdalom már megtisztított. Legelöl pedig egy lányos arc lebegett, sem haragot, sem lelkifurdalást nem tükrözött, inkább csak türelmes volt és fáradt, s Plattner szerint mintha valami enyhülésre várakozott volna. Plattner minden leírókészsége elpárolgott, mikor e temérdek kísérteties arckifejezést elő kellett halásznia emlékeiből. Akkor verődtek össze, mikor a harang megkondult. Egy másodperc alatt már látta mind. Plattner, úgy látszik, annyira izgatott volt, hogy nyugtalan keze akaratlanul a zsebébe csúszott, s a zöld port tartalmazó üvegcsét kezébe vette. Erre azonban nem emlékszik.

A lépések kopogása elhallgatott. Hiába várta az egyenletes döngést, csend volt. És akkor váratlanul, mintha egy vékony, éles penge hasította volna ketté a meglepetésszerű némaságot - felcsendült a harangszó. A rengeteg fej ide-oda imbolygott, és hangos sírás hallatszott mindenfelől. Odalent az asszony nem hallott semmit, s a gyertya lángjában éppen elégetett valamit. Mikor a harang másodszor megkondult, minden elsötétült, és jéghideg légáramlat ostorozta az őrzők seregét. Mint tavasszal a holt levelek, úgy kavarogtak Plattner körül, s a harmadik kondulás után valami a tömegen keresztül az ágy felé nyúlt. Fénykévét már láttak önök is. Ez olyan volt, mint a sötétség kévéje, s amikor Plattner jobban megnézte, egy árnyékos kart és kézfejet látott.

A zöld nap már a puszta fekete láthatár tetőpontjára hágott, s a lenti szoba képe egészen elhalványult. Plattner látta, hogy az ágyban mintha valami fehér alak küszködnék, majd megvonaglik, az asszony pedig hátratekint, s megdöbbenten az ágyra mered.

Az őrzők gomolyagát, mint valami szürke porfelhőt, elsodorta a szél, majd mindnyájan a völgyben álló templom felé suhantak. És Plattner egyszerre megértette, mit jelent az árnyas, sötét kar, mely válla fölött kinyúlva, a lenti zsákmányt megragadta. Nem mert hátranézni, nyilván ott sötétlett a kar folytatása, a Fekete Árny. Minden erejét összeszedve, szemét eltakarva, rohanni kezdett, de talán húsz lépés után megbotlott egy kőben és elvágódott. Előrebukott, s kezében az üvegcse abban a pillanatban, amint a földre zuhant, eltörött és felrobbant.

A következő percben, elkábulva és vérző kezekkel már ott is volt az öreg, körülfalazott kertben, az iskola mögött, szemtől szembe Mr. Lidgett-tel.


Plattner kalandos történetének ezzel vége. Azt hiszem, sikerült ellenállnom a regényíró természetes hajlamának, hogy különböző eseményeket szőjön történetébe. Lehetőleg abban a sorrendben mondtam el mindent, ahogy Plattner nekem elmesélte. Gondosan kerültem, hogy bármit megváltoztassak, sem stílust, sem a történet felépítését és kicsengését nem hamisítottam meg. Példának okáért, milyen könnyű lett volna a halottaságy jelenetét jobban kiszíneznem, mint valami összeesküvést, melyhez Plattnernak is valami köze lehetett. De azon kívül, hogy egy ilyen felettébb igaz történet meghamisítása igen kifogásolható eljárás - szerintem az ilyen elcsépelt fogások gyengítik az elbeszélés hatását. Pedig valóban különös világról számoltunk be, melynek ólmos, zöld fényében az Élők Őrei lebegnek s melyet meg sem közelíthetünk, pedig láthatatlanul most is itt dereng körülöttünk.

Meg kell jegyeznem, hogy az iskolakert mögötti házban valóban történt egy haláleset, s úgy látszik, tényleg abban a pillanatban, mikor Plattner világunkba visszatért. Egy adóbeszedő és biztosítási ügynök távozott el az élők sorából. Özvegye, aki jóval fiatalabb volt uránál, múlt hónapban egy allbeedingi állatorvoshoz, Mr. Whymperhez ment feleségül. Mivel Sussexville-ben az elmondott történet különböző változatokban szájról szájra járt, az asszony felhatalmazott, hogy nevét kiírjam - azzal a kikötéssel, hogy félreérthetetlenül a világ tudomására hozom, miszerint Plattner elbeszéléséből, ami férje utolsó perceit illeti, egyetlen szó sem igaz. Ő nem égetett el semmiféle végrendeletet - bár Plattner ilyesmivel nem is vádolta - néhai férje, mondja, csak egy végrendeletet készített, közvetlenül házasságkötésük után. Annyi azonban bizonyos: ahhoz képest, hogy Plattner sohasem járt a szobában, feltűnően szabatosan írta le a berendezést.

Bár az a veszély fenyeget, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, még valamire fel kell hívnom a figyelmet, nehogy az olvasó előtt javíthatatlanul hiszékeny és babonás ember látszatába kerüljek. Bizonyított tény, hogy Plattner kilenc napra eltávozott e világból. Ámde elbeszélését ez még nem bizonyítja. Mert hiszen könnyen elképzelhető, hogy az emberek kívül a téren is hallucinálhatnak. És ezt vésse jól agyába az olvasó.


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:18 | Üzenet # 24 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
NÉHAI MR. ELVESHAM CSODÁLATOS TÖRTÉNETE


Bár korántsem remélem, hogy elhiszik ezt a történetet, mégis leírom, mert szeretném a soron következő áldozat számára a menekülés útját megmutatni. Talán mégiscsak okul balsorsomon. Tudom, hogy az én esetem már reménytelen, és bizonyos fokig bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Eden a nevem. Staffordshire grófságban, Trenthamben születtem, apám itt kertészkedett. Anyám hároméves koromban, apám pedig életem ötödik évében halt meg, s ekkor nagybátyám, George Eden örökbe fogadott. A bácsi agglegény volt, önerejéből képezte magát, s Birminghamben mindenki ismerte mint vállalkozó szellemű újságírót. Nevelésemhez bőségesen megadott mindent, egyre sarkallta becsvágyamat, hogy az életben sikereim legyenek, s mikor négy éve meghalt, rám hagyta egész vagyonát: ebből a költségek kifizetése után körülbelül ötszáz font sterlingem maradt. Tizennyolc éves voltam akkor. Végrendeletében a bácsi azt tanácsolta, hogy ezt az összeget tanulmányaim befejezésére fordítsam. Akkor már elhatároztam, hogy az orvosi pályát választom, s egyrészt nagybátyám halála után is érvényesülő nagylelkűsége, másrészt egy tanulmányi versenyen megnyilvánuló jószerencsém eredményeképpen a londoni egyetem orvostanhallgatója lettem. Történetem kezdetén a University Street 11 a-ban laktam, egy igen szegényesen berendezett, huzatos kis padlásszobában. Ablakom egy nagy bérkaszárnyára nézett. Nemcsak aludni jártam ebbe a kis szobába, hanem napjaimat is ott töltöttem, mert az utolsó garasig be kellett osztanom a pénzemet.

Éppen egy pár cipőt vittem foltoztatni a Tottenham Court Road egyik cipészéhez, mikor először találkoztam az apró, sárga képű öregemberrel, akivel azóta oly kibogozhatatlanul összefonódott az életem. Mikor kiléptem a kapun, ott állt a járda peremén, s tétovázva a házszámot nézegette. A pápaszemkeret mögül kivörösödött, fáradt, szürke szemek pillantottak rám, majd arckifejezése hirtelen barátságossá változott.

- A legjobbkor jön - mondta. - Elfelejtettem, hány szám alatt lakik. Üdvözlöm, Mr. Eden.

Kissé elámultam e bizalmas megszólításra, mert még életemben nem láttam ezt az embert. Az is bosszantott, hogy éppen egy pár bakanccsal a hónom alatt kell egymásba botlanunk. Észre is vette, hogy nem vagyok túlzottan szívélyes.

- Szeretné tudni, hogy ki az ördög lehetek, mi? Biztosíthatom, hogy jó barát. Én már láttam azelőtt is, csak maga nem látott engem. Hol válthatnánk néhány szót egymással?

Haboztam. Nyomorúságos padlásszobám nem alkalmas arra, hogy idegeneket fogadjak.

- Talán sétálhatnánk itt az utcán - javasoltam. - Sajnos, nem áll módomban...

Mielőtt befejeztem volna, egy kézmozdulattal egészítette ki a mondatot:

- Ez lesz a legjobb - mondta, s ide-oda pillantva, végignézett az utcán. - Az utcán? Merre menjünk?

Bakancsaimat belöktem a folyosóra.

- Ide figyeljen - mondta hirtelen az öreg. - Amiről beszélni akarok, hosszadalmas ügy. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öreg, igen öreg ember vagyok, nem nagyon tudok magyarázgatni, és mit kezdjek az én sipogó hangommal az utcazajban...

Kissé reszketeg, csontos kezét rábeszélőn karomra tette. Még elég fiatal voltam ahhoz, hogy egy idősebb ember meghívását elfogadhassam. És mégis, egyáltalán nem örültem ennek a váratlan vendéglátásnak.

- Jobban szeretném... - kezdtem.

- Én viszont így szeretném jobban - vágott a szavamba -, s ősz hajamra való tekintettel talán tartozik ennyi udvariassággal.

Így aztán belementem a dologba, s együtt elindultunk, és betértünk Blavitskihoz. Vissza kellett tartanom lépteimet, hogy az ő lassú járásához alkalmazkodjam. Miközben kérdezősködésemet elhárította, olyan ebédben volt részem, mint még soha, és közben jobban szemügyre vehettem külsejét. Simára borotvált arca sovány volt és ráncos, ajkai petyhüdten takarták hamis fogsorát, fehér, ritkás haját elég hosszúra növesztette. Nekem kicsinek tűnt az öreg - bár én a legtöbb embert kicsinek látom -, válla csapott volt, háta pedig görbe. Miközben megfigyeltem külsejét, észre kellett vennem, hogy vállaimtól napbarnított kézfejemig, majd szeplős arcomig újra meg újra végigmustrál.

- Most pedig - mondta, mikor cigarettára gyújtottunk - elmondom, miről is van szó. Nos, először is tudnia kell, hogy én igen öreg ember vagyok. - Egy pillanatra elhallgatott. - S az a helyzet, hogy a pénzemnek hamarosan nem lesz gazdája, hiszen gyerekem nem volt soha, aki örökösöm lehetne.

"Talán rá akar szedni" - gondoltam, s elhatároztam, hogy éberen őrködöm ötszáz fontom maradványai felett. Az öreg továbbra is hosszasan fecsegett magányosságáról, s hogy a pénzéről történő intézkedés milyen nagy gondot okoz neki.

- Mérlegeltem ezt is, meg azt is, gondoltam valami jótékony dologra, intézményekre, ösztöndíjakra, könyvtárakra - s végül a következő elhatározásra jutottam... - Tekintetét arcomra szegezte. - Keresek valami becsvágyó, tiszta lelkű, szegényes sorsú fiatalembert, aki testben és lélekben egyaránt egészséges, s akit - mit kerteljek tovább - örökösömmé fogadok, mindenemet nekiadom. - Megismételte: - Mindenemet nekiadom. Így aztán egyszerre megszabadul attól a sok gondtól és bajtól, mely végigkíséri, ha hajlamai szerint vág neki az életnek, s a szabadsággal együtt minden kapu kitárul előtte.

Igyekeztem önzetlen ember látszatába kerülni. Átlátszóan képmutató megjegyzést tettem:

- Ön pedig igénybe akarja venni tapasztalataimat és szolgálataimat, hogy kiválassza ezt a fiatalembert.

Cigarettája fölött mosolyogva nézett rám, s én szintén elnevettem magam, hogy színlelt szerénykedésemet ilyen egyszerűen leleplezte.

- Micsoda karrier állna egy ilyen fiatalember előtt! - mondta. - Elönt az irigység, ha meggondolom, miként kuporgattam egy életen át, hogy valaki más elkölthesse... De vannak ám persze feltételeim, az illetőnek terheket is kell vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem számíthat ennyi mindenre viszontszolgálat nélkül. S mielőtt örökbe fogadnám, alaposan ki kell puhatolnom életkörülményeit is. Egészségesnek kell lennie. Ismernem kell a származását, tudnom kell, miben haltak meg a szülei és nagyszülei, tisztába kell jönnöm magánéletének legapróbb részleteivel is...

Ez kissé lehűtötte önmagamhoz intézett titkos szerencsekívánataimat.

- Egyszóval - mondtam -, ha jól értem, én...

- Igen - vágott közbe, szinte vadul. - Ön. Igen, ön.

Egy szót sem tudtam felelni. Képzeletem vadul csapongott, velem született kétkedésem se tudott megbirkózni elragadtatásom erejével. Egy csöpp hálát sem éreztem - azt sem tudtam, miként szólaljak meg, és mit mondjak.

- De hát mért éppen én? - kérdeztem végül.

Azt felelte, Haslar professzor beszélt rólam, mint mintaszerűen megbízható és egészséges fiatalemberről, ő pedig szeretné, ha lehetséges, olyan személyre bízni a pénzét, akiben az egészség becsülettel párosul.

Ez volt tehát első találkozásom a kis öregemberrel. Nagyon titokzatosan viselkedett: mint mondotta, egyelőre még a nevét sem akarja elárulni, s miután válaszoltam néhány kérdésre, az étterem bejáratánál faképnél hagyott. Megfigyeltem, hogy mikor fizetett, egy marék aranypénzt vett ki a zsebéből. Különös, mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk szerint még aznap nagy összegű életbiztosítást kötöttem a Királyi Biztosító Társaságnál, s a társaság orvosszakértői a következő héten tetőtől talpig alaposan átvizsgáltak. Az öregnek még ez sem volt elég, és ragaszkodott hozzá, hogy vessem alá magam a híres Henderson doktor felülvizsgálatának. Pünkösd előtti pénteken végleges elhatározásra jutott az öreg. Elég későn hívatott le az utcára - kilenc felé járt az idő -; éppen kémiai egyenleteket magoltam a szigorlatra. Az öreg ott állt a folyosón, egy halovány gázlámpa alatt, arcát furcsán eltorzította az árnyék játéka. Még görnyedtebbnek látszott, mint első találkozásunkkor, arca kissé beesett. Hangja reszketett az izgalomtól.

- Minden rendben van, Mr. Eden. Minden a lehető legnagyobb rendben van. És ezen a várva várt éjszakán velem kell vacsoráznia, hogy megünnepeljük önt mint örökösömet.

Beszédét köhögés szakította félbe.

- Látja, nem kell soká várnia - mondta, zsebkendőjével ajkát törölgetve, míg szabad kezének hosszú, csontos karmaival megragadta kezemet. - Bizonyára nem kell sokáig várnia.

Kimentünk az utcára, s odaintettünk egy kocsit. Minden kis részletre emlékszem: sebesen hajtottunk, gyorsan és könnyedén suhantunk előre; emlékszem, hogyan váltakozott a gáz-, olaj- és villanylámpák fénye az utcán, s milyen nagy tömeg hömpölygött mindenfelé; emlékszem arra a Regent Street-i étteremre is, ahová betértünk, s ahol pompás vacsorát tálaltak elénk. Először nagyon bántott, ahogy a jól öltözött pincér nyomorúságos ruhámra pillantva végigmért, s zavarba jöttem az olajbogyó magva miatt - de mikor a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam ismét visszatért. Az öreg először magáról beszélt. Nevét már a kocsiban közölte: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akiről már kisdiák koromban is hallottam. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez az ember, akinek a szelleme már oly korán lenyűgözte az enyémet, ez a merő absztrakció, egyszerre élő valóságában, mint elaggott, köznapi figura áll előttem. Azt hiszem, minden fiatalember hasonló csodálatot érez, ha egyszerre hírességek közé csöppen. A jövőről szólván, elmondta, mihelyt életének gyéren csörgedező patakja teljesen kiszikkad, házak, szerzői jogok és vagyontárgyak szállnak tulajdonomba. Soha nem is sejtettem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok. Némi irigykedéssel figyelte, milyen jóízűen eszem és iszom.

- Micsoda életerő van magában! - mondta, majd sóhajtva, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával kijelentette: - Nem tart ám soká!

- Ej - mondtam pezsgőtől mámoros fejjel. - Jövőm talán van, mégpedig, hála önnek, derűs, szép jövő áll előttem. És most az a megtiszteltetés ér majd, hogy az ön nevét viselhetem. De önnek múltja van! Méghozzá olyan múltja, mely az én egész jövőmnél többet ér.

Mosolyogva rázta fejét: mint hittem, kissé bánatosan, de méltányolta hízelgő csodálatomat.

- Valóban elcserélné a jövőjét az én múltammal?

A pincér megjelent a likőrökkel.

- Talán nem esik nehezére felvenni a nevemet és rangomat, de valóban vállalná az éveimet is?

- Az ön vívmányaival - feleltem lovagiasan.

Ismét mosolygott.

- Mindkettőnknek köményt - mondta a pincérnek, s figyelmét lekötötte egy kis papírzacskó, amit a zsebéből halászott elő.

- Ezt az órát - mondta -, ezt a vacsora utáni órácskát az apró dolgoknak kell áldozni. Itt van valami azokból a felfedezésekből, melyeket nem bocsátottam a világ elé.

Remegő, sárga ujjaival kibontotta a csomagot, s kevéske rózsaszínű port mutatott nekem.

- Ez itt - mondta -, nos, találja ki, mi ez? Tegyen egy csipetnyit a poharába, s meglátja: e köménylikőr - tömény gyönyör.

Nagy, szürkés szeme kifürkészhetetlen tekintettel tapadt rám. Kissé megdöbbentett, hogy ez a nagy tudós likőrök zamatosításával foglalkozik. Mindamellett érdeklődést színleltem gyengéje iránt, hiszen éppen eléggé be voltam csípve, hogy ilyen apró képmutatásra kapható legyek.

A por felét az én poharamba, a másik felét a magáéba szórta, s egyszerre egészen váratlanul, különös ünnepélyességgel rám emelte poharát. Én is követtem példáját, s koccintottunk.

- A minél gyorsabb örökösödésre - mondta, poharát ajkához emelve.

- Nem arra - vágtam közbe gyorsan. - Nem arra.

Az öreg elhallgatott, s ajkához emelt pohárral meredt a szemembe.

- A hosszú életre - mondtam.

Egy pillanatig habozott.

- Nos, a hosszú életre - mondta, s ugatásszerű nevetést hallatott, majd farkasszemet nézve kiürítettük a poharakat. Az öreg változatlanul rám meredt. Mikor lenyeltem az italt, valami furcsa, heves érzés kerített hatalmába. Az első korty vad zűrzavart támasztott agyamban, koponyámban mintha valóságos fizikai kavargást éreztem volna, fülemben pedig zakatoló zúgás keletkezett. Rá se hederítettem a likőr ízére, pedig a zamat ott maradt a számban. Csak az öreg szürke szemének átható, perzselő tekintetét néztem. Mintha végtelen időkig kortyolgattam volna, s közben gondolataim összekavarodtak, s valami egyre zúgott-zakatolt a fejemben. Öntudatom határán félig elfelejtett dolgok különös, bizonytalan emlékei derengtek föl, majd újra eltűntek. Az öreg végül megtörte a csendet. Hirtelen feltörő sóhajjal letette poharát.

- Nos? - kérdezte.

- Felséges - mondtam, bár a kotyvalék ízét nem is éreztem. Fejem szédült. Leültem. Agyam tovább kavargott, majd lassan kitisztult előttem minden, s a tárgyak, mintha valami homorú tükörben láttam volna őket, összezsugorodtak. Az öreg viselkedése mintha megváltozott volna, ideges lett és kapkodó. Óráját előhúzva elfintorította arcát.

- Tizenegy óra hét perc! És ma éjjel ott kell lennem... hét-huszonöt... Waterloo! Hűha! Máris mennem kell.

A számlát kérte, s nagy nehezen belebújt a kabátjába. Szolgálatkész pincérek siettek hozzánk. A következő percben már a kocsi ajtajában búcsúzkodtam tőle, s még mindig nem tudtam megszabadulni attól a valószínűtlen érzéstől, hogy a dolgokat olyan apró részletességgel látom... hogy is mondjam... mintha egy megfordított színházi látcsövön néznék, sőt érzékelnék mindent.

- Az a kis keverék - mondta az öreg, végigsimítva homlokán. - Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van.

Valami kis lapos dolgot nyomott a kezembe, mintha aszpirin lett volna.

- Ezt vegye be egy pohár vízben, mikor lefekszik. Az a másik kábítószer volt. Vigyázzon, ezt csak akkor vegye be, mikor már lefekszik. Ettől majd kitisztul a feje. Ez minden. Még egy kézfogás - Futurus!

Megráztam aszott, karomszerű kezét.

- Isten vele - mondta, s szeme bágyadt fényéből arra következtettem, hogy ő is kissé e szíverősítő agyfacsaró hatása alatt áll. Hirtelen eszébe jutott még valami, belső zsebébe nyúlva egy másik, henger alakú csomagot halászott elő, akár borotvaszappan is lehetett volna.

- Tessék - mondta -, majdnem elfelejtettem. Addig ne bontsa ki, míg holnap nem találkozunk, de azért már most tegye el.

Olyan nehéz volt, hogy biz' isten, majd elejtettem.

- Rendben - mondtam én, ő pedig rám vigyorgott az ablak mögül, mikor a kocsis egy pöccintéssel indulásra intette a lovát. Az öreg valami fehér csomagot nyomott a kezembe, mely mindkét végén s hosszában vörös pecsétviasszal le volt zárva.

"Ha ez nem pénz - gondoltam -, akkor platina vagy ólom."

Alapos gonddal zsebembe csúsztattam, aztán kavargó fejjel hazasiettem a Regent Streeten lebzselők között, s a Portland Road mögötti sötét mellékutcákon át. Igen élénken emlékszem, milyen furcsán éreztem magam akkor, hazafelé menet. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat, s azon törtem a fejem, vajon ópiumot ittam - egy számomra ismeretlen kábítószert? Nehéz leírni egészben különös állapotomat; ha azt mondom, lelkileg megkétszereződtem, alig fejezem ki a való helyzetet. Ahogy felfelé sétáltam a Regent Streeten, egyszerre abban a tévhitben éltem, hogy a Waterloo-állomáson vagyok, s valami furcsamód arra ösztönzött, hogy bemenjek a Műegyetem épületébe, mintha vonatra akartam volna szállni. Megdörzsöltem a szemem, s újra a Regent Streeten voltam. Miként is fejezzem ki magam? Mintha egy ügyes színész szép nyugodtan nézne rád, aztán elfintorítja az arcát, és huss! - már nem is őt látod. Nagyon túlzottnak tűnik, ha azt mondom: mintha abban a percben a Regent Street is ezt tette volna? Mikor meggyőződtem róla, hogy ismét a Regent Streeten vagyok, valószínűtlen emlékek tolultak föl bennem, s ez különös módon megzavart. "Harminc éve - gondoltam - itt veszekedtem a bátyámmal." Aztán néhány éjjeli csavargó ámulatára, biztató közbekiáltások közepette nevetésben törtem ki. Harminc éve még nem is éltem, és semmiféle testvérrel nem büszkélkedhettem soha. Ez az ital tényleg valami folyékony butaság lehetett, mert elvesztett bátyám szívszaggató emlékétől nem tudtam szabadulni. A Portland Roadon őrültségem újabb formában jelentkezett. Eltűnt üzleteket kezdtem felidézni, és összehasonlítottam az utca mai képét a régivel. A zavaros és nehézkes gondolkodás korántsem megmagyarázhatatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én; csak ez a sok furcsa, élénk, képzeletszőtte emlék nyugtalanított, mely sorra agyamba lopakodott; de nemcsak ezek aggasztottak, hanem az emlékezetemből kicsúszott képek is. Megálltam Stevens természettudományos szaküzlete előtt, és egyre törtem a fejem, mi elintéznivalóm is lenne itt? Egy busz haladt el mellettem, de vonatdübörgés is lehetett. Mintha az emlékezés mély, sötét vermébe merültem volna. - Ja persze - mondtam végül -, hiszen holnapra három békát ígért nekem. Milyen buta dolog, szinte megfeledkeztem róla.

Vajon mutogatnak még a gyerekeknek különböző jeleneteket a kirakatban? Emlékszem, az egyik úgy kezdődött, mint valami áttetsző kísértet, egyik kép a másikra tolult. Mintha pontosan így küzdött volna bennem egy sereg kísérteties, új érzés rendes tudatom maradványaival.

Az Euston Roadon a Tottenham Court Road felé mentem, megzavarodva s kissé rémülten; szinte észre se vettem, hogy nem a megszokott útvonalon megyek, hiszen rendszerint át szoktam vágni a közbeeső mellékutcák hálózatán. Mikor a University Streetre befordultam, rádöbbentem, hogy elfelejtettem a házszámomat. Komoly erőfeszítés árán jutott csak eszembe, hogy 11 a, de még akkor is úgy rémlett, mintha egy elfelejtett személy mondta volna nekem ezt a számot. Megpróbáltam rögzíteni gondolataimat, hogy felidézzem a vacsora részleteit, de ha agyonvertek volna, akkor sem tudom vendéglátóm képét magam elé varázsolni. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, ahogy az ember önmagát látja az ablakban, mikor kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen saját külsőm képét láttam, amint ragyogó szemekkel, kipirult arccal, beszélgetve ülök az asztalnál.

- Be kell vennem azt a másik port - mondtam. - Ez a dolog egyre lehetetlenebb.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyámat és a gyufát, s fogalmam se volt róla, hányadik emeleten lehet a szobám.

- Be vagyok rúgva, annyi bizonyos - mondtam, s hogy állításomat bebizonyítsam, minden ok nélkül elvágódtam a lépcsőn.

Az első pillanatban idegenszerűnek láttam a szobámat.

- Milyen nyomorúságos! - mondtam és körülnéztem. Csak nehezen tudtam első benyomásomat leküzdeni, s különös képzelgéseim lassan beleolvadtak az ismerős tárgyakba. Ott a vén tükör, a ráma sarkában a fehérjékről szóló jegyzetek, hétköznapi ruhám pedig a földre dobálva. És az egész mégsem volt valószerű. Agyamban minduntalan egy ostoba tévhit bukkant fel; mintha csak vasúti kocsiban ülnék, a vonat éppen megáll, s az ablakból valami ismeretlen állomásra bámészkodom. Az ágy szélébe kapaszkodva igyekeztem megnyugtatni magamat.

"Ez valami álomlátás lehet - gondoltam. - Majd írnom kell a Lelki Jelenségeket Kutató Társaságnak."

A henger alakú csomagot letettem az öltözőasztalkára, s ágyamra ülve, kezdtem lehúzni a cipőmet. Mintha azon a képen, melyet jelenlegi érzékeim vetítettek elém, több más kép jelent volna meg, s ezek minduntalan átütöttek az eredetin.

- A fenébe is! - kiáltottam. - Elment az eszem, vagy két helyen vagyok egyszerre?

Félig levetkőzve feloldottam a port egy pohár vízben és kiittam. Felpezsgett, majd villódzó borostyánszínű lett a víz. Még le sem feküdtem, s agyam máris megnyugodott. Fejemet alig hajtottam a párnára, és már aludtam.

Hirtelen ébredtem, álmomban különös vadállatokat láttam. Megállapítottam, hogy a hátamon fekszem. Nyilván mindenki ismeri azokat a rémálmokat, melyekből felriadva megmenekülünk ugyan, de a szörnyű megfélemlítettség nem múlik el. Számban különös ízt, tagjaimban fáradtságot éreztem, csupa kényelmetlenség mindenütt. Fejemet a párnán nyugtatva mozdulatlanul feküdtem tovább, abban a reményben, hogy ez a furcsa, félelmetes érzés elmúlik talán, s megint álomba merülhetek. Ehelyett azonban rejtélyes közérzetem csak rosszabbodott. Először nem vettem észre semmi komiszat magam körül. A szobában olyan halvány fény derengett, hogy alig különbözött a sötétségtől, s a bútorok bizonytalan foltokként bukkantak elő a sötétség sűrűjéből. Az ágynemű fölött meredtem a homályba.

Aztán arra gondoltam, valaki talán behatolt a szobába, hogy ellopja a pénztekercsemet; de néhány percnyi fekvés után, miközben egyenletesen lélegezve alvást színleltem, megállapítottam, hogy az egész képzelődés csupán. Mindazonáltal továbbra is hatalmában tartott az a kényelmetlen tudat, hogy valami nincsen rendjén. Fejemet erőlködve felemeltem a párnáról, s körülnéztem a sötétben. De így sem jöttem rá, mi a baj. Tekintetemet végigjárattam a homályos árnyakon, a koromsötét és derengőbb foltokon, melyekből függönyökre, asztalra, kandallóra, könyvespolcokra és hasonló dolgokra következtettem. A sötét alakzatokban most már felfedeztem valami idegenszerűt. Talán megfordították az ágyamat? A könyvespolcnak amott kéne állnia, de helyette valami letakart, világos dolog bontakozik elő a homályból, s akárhogy nézem, szó sem lehet arról, hogy az ott a könyvespolcom lenne. Ahhoz meg túl nagy, hogy a székre hajított ingem legyen.

Legyűrve gyermekes rémületemet, felcsaptam a takarót, s kidugtam a lábam. Ahelyett, hogy alacsony vaságyamból földre léptem volna, jóformán még a sodrony széléig sem ért a lábam. Még egyet léptem, és leültem az ágy szélére. Az ágy mellett a törött széken ott kell lennie a gyufával együtt a gyertyának is. Kinyújtottam a kezem, de csak a semmibe markoltam. Tapogatózni kezdtem a sötétben, és valami nehéz, puha és vastag anyaghoz értem, mely érintésemre megsuhant. Megragadtam és félrehajítottam: kiderült, hogy valami függöny, melyet az ágy fölé akasztottak.

Most már aztán teljesen felébredtem, s kezdtem rájönni, hogy egy idegen szobában vagyok. Végképp megzavarodtam. Megpróbáltam felidézni az elmúlt éjjel történteket, s milyen különös: most minden élénken ott élt az emlékezetemben: a vacsora, melynek befejeztével átvettem a két kis csomagot, kétségeim, hogy vajon részeg vagyok-e, a lassú vetkőzés, végül pedig a hűvös párna érintése forró arcomon. Hirtelen gyanakodni kezdtem. Múlt éjjel történt mindez vagy még azelőtt? Annyi bizonyos, hogy ez a szoba nem az enyém, és el sem tudom képzelni, miként kerültem ide. Amott a komor, homályos körvonalak derengeni kezdtek, s rájöttem, hogy egy ovális öltözőtükör sötét árnyéka vetül az ablak üvegére, ahol redőnyön át beszüremlik a hajnal sejtelmes félhomálya. Felkeltem, és meglepődve állapítottam meg, milyen furcsa, bizonytalan gyengeséget érzek. Reszkető kezemet kinyújtva, lassan az ablak felé lépkedtem, útközben mégis alaposan megütöttem a térdem egy székben. Ide-oda botorkáltam a nagy, gyönyörű sárgaréz gyertyatartókkal díszített állótükör körül, a redőny zsinórját keresgélve. De nem találtam sehol. Véletlenül megfogtam egy bojtot, valahol pattant egy rugó, és máris felrántotta a redőnyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Oszladozott az éjszaka, s a gomolygó, szürke felhőtömegek mögül hajnali félhomály szivárgott elő. Az ég peremén, a felhőboltozat alján vérvörös csíkot láttam. Ezenkívül minden sötét volt és bizonytalan: távolabb komor dombok sötétlettek, idébb hegyes tornyokba keskenyedő épülettömbök és fák, akár a kiöntött tinta, az ablak alatt pedig fekete sövény csipkézete és halványszürke ösvények látszottak. Mindez olyannyira ismeretlen volt számomra, hogy az első pillanatban azt hittem, még mindig álmodom. Megtapogattam az öltözőasztalkát: úgy látszik, fényezett fából készült, s alaposan fel van szerelve, különböző csiszolt kristályüvegeket és keféket találtam rajta. Valami furcsa kis tárgy akadt a kezembe, egy csészében bukkantam rá, s mikor megtapogattam, éreztem, hogy patkó alakú, és sima, kemény dudorok vannak rajta. De gyufát és gyertyát nem találtam sehol.

Megfordultam, és ismét körülnéztem a szobában. Most, hogy a redőny már nem volt leeresztve, a bútorok halványan kibontakoztak a sötétségből. Hatalmas, befüggönyözött ágyat láttam, az ágy lábánál pedig a nagy, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkára támaszkodva pislogtam, és megpróbáltam gondolkozni. Ez az egész história túlságosan valószerű, semhogy álom lehessen. Egyre inkább úgy képzeltem a dolgot, hogy a különös ital következményeképpen emlékezetem még mindig kihagy. Majd arra gondoltam, hogy talán már hozzájutottam az örökséghez, s mindent elfelejtettem, ami a jó hír után történt. Talán ha várok kicsit, mindent tisztábban látok majd. Az öreg Elvesham társaságában elfogyasztott vacsora minden részletére élénken emlékeztem. A pezsgő, a figyelmes pincérek, az a por és az italok: esküdni mertem volna, hogy mindez néhány órája történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis irtózatos dolog történt, hogy még most is megborzongok, ha eszembe jut. Hangosan kezdtem beszélni. Csak ennyit mondtam: - Hogy az ördögbe kerültem ide?...

De a hang nem az én hangom volt!

Nem az én hangom volt, hanem egy vékony, különös hang: az én arcüregem rezonációja nem ilyen. Hogy megnyugodjam, egyik kezemmel végigsimítottam a másikat, s öregesen petyhüdt bőrt és csontokat éreztem. Megszólaltam, azon a rettenetes hangon, mely valahogy a torkomba fészkelte magát:

- Ez az egész csak álom lehet!

Hirtelen, mintha önkéntelenül tenném, belenyúltam a számba. Egyetlen fogam se volt! Ujjaim két sor egyenletesen összeaszott foghúson futottak végig. A rémülettől és undortól hányinger fogott el.

Ekkor szenvedélyes vágy kerített hatalmába, hogy lássam magamat, és külsőm, kísérteties átváltozásom teljes borzalmával, egyszerre táruljon elém. Odabotorkáltam a kandallóhoz, és gyufa után tapogattam. Ekkor ugatásszerű köhögés tört fel a torkomból, és flanell hálóruhámba kellett megkapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát, és egyszerre rádöbbentem, hogy a végtagjaim fáznak. Prüszkölve és köhögve - talán még nyöszörögtem is - visszavánszorogtam az ágyba.

- Ez csak álom lehet - nyöszörögtem -, csakis álom.

Szenilis módon egyre ezt ismételgettem. Fülemre húztam a takarót, reszkető kezemet beástam a párna alá, s eltökéltem, hogy mindenáron aludni fogok. Persze hogy csak álom az egész. Reggelre elmúlik, ismét fiatalon és erőm teljében fogok majd felébredni mint ifjú diák. Behunytam a szemem, egyenletesen lélegeztem, és miután még így sem sikerült elaludnom, szép lassan számolni kezdtem.

De óhajom csak nem vált valóra. Nem tudtam elaludni. Az a meggyőződésem, hogy valóban átváltoztam, kérlelhetetlenül, egyre jobban elhatalmasodott bennem. Tágra nyílt szemmel hevertem, megfeledkeztem a számolásról is, csontos ujjaimmal pedig csupasz ínyemet tapogattam. Semmi kétség, hirtelen, minden átmenet nélkül öreg ember lett belőlem. Valami megmagyarázhatatlan módon átsuhantam az életemen, öreg lettem, s nem tudom, milyen úton-módon, megraboltak, életem javát, szerelmet, küszködést, erőt és minden reményt elvettek tőlem. Párnámba temetkezve igyekeztem meggyőzni magam, hogy ilyesféle káprázat is létezik.

A hajnal észrevétlenül, lassacskán bontakozott. Végül kétségbeesetten, hogy úgysem tudok tovább aludni, felültem az ágyban, és körülnéztem. A rideg félhomályban már látható volt az egész szoba. Tágas volt és jól bútorozott; soha még ilyen szépen berendezett szobában nem aludtam. Egy fülkében alacsony emelvényen gyertyát és gyufát láttam. Felcsaptam a takarót, s holott nyár volt, a csípős kora hajnali hidegtől reszketve felkeltem, és meggyújtottam a gyertyát. Aztán irtózatosan remegve - a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó alján - a tükörhöz botorkáltam -, s megláttam Elvesham arcát!

E felfedezés borzalmát az sem csökkentette, hogy homályosan már féltem ettől. Elvesham mindig is gyenge és nyomorúságos jelenség volt, de most, hogy vastag flanell hálóruhában láttam, mely szétnyílott, s előbújt inas nyaka is - és ráadásul mindezt úgy kellett tekintenem, mint saját testemet: le sem tudom írni az elaggottságnak ezt a lehangoló látványát. Horpadt arc, ritkás, piszkosszürke hajcsomók, csipás, vaksi szem, remegő, aszott ajkak, melyek nem takarták el a száj belsejének rózsaszín, nyálkás csillogását, sőt, egyre előbukkant ez a borzalmas, fogak nélkül sötétlő íny. Akinek teste és lelke együtt fejlődik és hanyatlik az évek természetes múlásával, el sem tudja képzelni, mit jelentett nekem ez a pokoli börtön. Fiatalon, az ifjúság minden erejével és vágyával egy ilyen roskadozó emberi roncs foglyaként élni!

Ámde eltérek történetem menetétől. Úgy látszik, jó időre megdermedtem, mikor felfedeztem a változást, melyen átestem. Fényes nappal volt már, mikor végre annyira összeszedtem magam, hogy gondolkozni tudtam. Megmagyarázhatatlan módon átváltoztam, de hogy mágia nélkül miként történhetett a dolog, sehogy sem tudtam megérteni. Ahogy így töprengtem, egyszerre rádöbbentem Elvesham ördögi zsenialitására. Most már világosan láttam: ahogy én az ő helyébe kerültem, ő most nyilván ugyanúgy az én testemet, az én erőmet, az én jövőmet birtokolja.

De mindezt miként tudom bizonyítani? Mikor erre gondoltam, olyan valószínűtlennek láttam az egészet, hogy a fejem is beleszédült, meg kellett hogy csípjem magam, ujjamat végig kellett húznom fogatlan ínyemen, tükörbe kellett néznem, s mindent végigtapogatnom magam körül, míg végre meg tudtam nyugodni, és szembe tudtam nézni a tényekkel.

Hát az egész élet káprázat volt csupán? Valóban én voltam Elvesham, ő pedig nem más, mint én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett egy ilyen Eden nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, emlékeznem kellene, hol voltam tegnap reggel, mi a neve annak a városnak, melyben élek, és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna. Csak úgy viaskodtam a gondolataimmal. Felidéztem előző esti emlékeim különös kettősségét. De most tiszta az agyam! Eden emlékein kívül más emlékeknek még az árnyékát sem tudtam felidézni.

- Ez még őrületbe visz! - kiáltottam sipító hangon.

Nagy nehezen talpra álltam, erőtlen, nehéz tagjaimat a mosdóállványhoz vonszoltam, és szürke fejemet belemártottam a hideg vízbe. Mikor megtörülköztem, újra megpróbáltam ugyanazt. Nem használt semmit. Hiába, továbbra is határozottan tudtam, hogy Eden vagyok és nem Elvesham. Igen, Eden - de Elvesham testében!

Ha bármely más korban élek, talán belenyugodtam volna sorsomba, hogy elvarázsoltak. De kétkedő korunkban már nem nagyon fordulnak elő csodák. Itt valami lélektani furfangról van szó. Ha egy vegyület és a hipnózis előidézhet valamit, akkor ugyanazon a módon, vagy valami más eljárással biztosan orvosolni is lehet. Más ember is elvesztette már emlékezőképességet. De csak úgy felcserélni két emlékezetet, akárcsak két esernyőt? Felkacagtam.

Ó, jaj! Mi volt ez? Ziháló, szenilis vihogás, nem pedig az én egészséges nevetésem. Szinte láttam magam előtt az öreg Elveshamot, amint jót nevet állapotomon, s bár nálam ritkaság, ingerült dühroham fogott el. Mohón kapkodtam magamra a szerteszét heverő ruhadarabokat, és csak akkor vettem észre, hogy estélyi ruha van rajtam, mikor már teljesen felöltöztem. Kinyitottam a szekrényt, s találtam néhány hétköznapi ruhát is: kockás nadrágot húztam, s belebújtam egy régimódi háziköntösbe. Tiszteletre méltó fejemre tiszteletre méltó selyemsapkát tettem, s az erőfeszítéstől kissé köhécselve kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor, mindenütt lehúzott redőnyök, a házban teljes némaság. Tágas lépcsőházba jutottam, vastag szőnyeggel borított, széles lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe. Egy félig nyitott ajtó mögött egy íróasztalt, mozgatható könyvszekrényt, egy íróasztal-szék támláját, s temérdek polcon bekötött könyvek hosszú sorait láttam.

- A dolgozószobám - motyogtam, s a lépcsőházon keresztül elindultam. Mikor ismét meghallottam a hangomat, hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába, s beraktam a számba a hamis fogakat. A fogsor azonnal a helyére ugrott, mintha már évek óta ezt csinálnám.

- Így már jobb - mondtam fogcsikorgatva, s visszatértem a dolgozószobába. Az íróasztalfiókok zárva voltak. A fedelét sem tudtam felrántani. Nyomát se láttam a kulcsoknak, nadrágom zsebében is hiába kutattam utánuk. Ismét visszacsoszogtam a hálóba, de hiába kutattam át az estélyi ruha, majd az összes található öltönyök zsebeit. Nagyon izgatott voltam már; ha valaki benéz, azt hihette volna, betörők dúlták szét a szobát. És nemcsak a kulcsok nem voltak sehol, de egy árva garast vagy egy darabka papírt sem találtam - kivéve a tegnap esti vacsora számláját.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:19 | Üzenet # 25 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Különös fáradtságot éreztem. Leültem, s a kifordított zsebű, széthányt ruhadarabokra meredtem. Az első roham már elmúlt. Egyre jobban megértettem ellenségem tervének hallatlan zsenialitását, s egyre világosabban láttam, milyen reménytelen helyzetbe kerültem. Nagy erőfeszítéssel felálltam, s ismét visszasiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a redőnyöket. Azt hiszem, arckifejezésem miatt meredt rám annyira. A dolgozószoba ajtaját bezártam magam mögött, felkaptam egy piszkavasat, s nekimentem az íróasztal fedelének. Ebben a helyzetben találtak rám.

Az íróasztal fedelét felfeszítettem, a zárakat szétzúztam, a rekeszekből kidobáltam a leveleket, és szétszórtam a szobában. Szenilis őrjöngésem közben szétdobáltam a tollakat és minden más, könnyebb íróeszközt, majd felborítottam a tintát, sőt, nem is tudom, hogyan történt, de a kandallópárkányról is lesodortam azt a hatalmas vázát, és darabokra törtem. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, vagy valami pénzt, vagy némi útbaigazítást, miként tudnám visszaszerezni a testemet. Őrjöngve rángattam a fiókokat, mikor a komornyik két szobalány kíséretében erőszakosan behatolt a szobába.


Ez az én átváltozásom egyszerű története. Kétségbeesett állításaimat senki sem akarja elhinni. Úgy bánnak velem, mint az őrülttel, s e pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig nem vagyok őrült, nincs semmi bajom, s ennek bizonyítására írtam le ezt a történetet, pontosan úgy, ahogy volt. Az Olvasóhoz fordulok, és megkérdem: hát e történet stílusában vagy elbeszélésem módszerében van valami nyoma az őrültségnek? Fiatal ember vagyok, egy elaggott test foglyaként. De a nyilvánvaló tényeket senki sem akarja elhinni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki mindezt nem hiszi el, és honnét is tudnám titkáraim nevét, honnét ismerném a hozzám csődülő orvosokat, cselédeimet, szomszédaimat, és honnét tudnám, hogy hívják ezt a várost, melyben most lakom. Hogyne tévednék el a saját házamban, ahol a legkülönbözőbb kellemetlenségeket kell elviselnem. Persze hogy furcsákat kérdezek, sírok és üvöltök, s kétségbeesett rohamok törnek ki rajtam. Se pénzem, se csekk-könyvem. A bank nem fogadja el aláírásomat, mert - azt hiszem - testi gyengeségem ellenére is, kézírásom még mindig Edené. Ez a temérdek ember körülöttem pedig nem engedi, hogy személyesen menjek el a bankba. Úgy látszik, ebben a városban bank egyáltalán nem is létezik, s a folyószámlám valahol Londonban lehet. Úgy látszik, Elvesham mindenki előtt titokban tartotta ügyvédje nevét - nem tudok semmit kideríteni. Elvesham egyébként alaposan belemélyedt a lélektanba, s én hiába hangoztatom mindenki előtt a való tényeket - mindez csak fokozza az emberek meggyőződését: őrültségem annak a következménye, hogy túl sokat foglalkoztam pszichológiával. Hát persze, mondják, az álom-azonosulás sajátos esete!

Két napja még egészséges ifjú voltam, előttem állt az élet. Most pedig őrjöngő, ápolatlan és kétségbeesett vénember vagyok, aki szánalmasan bolyong egy pompás, ismeretlen nagy házban, megfigyelés alatt áll, félnek tőle, s mindenki kitér az útjából, akár egy bolond elől. És Londonban Elvesham, miután új, erős testet szerzett magának, elölről kezdi az életet, mindazzal a felhalmozott tudással és bölcsességgel, amit hetven-egynéhány esztendő alatt összegyűjtött. Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem tudom, mi történt voltaképpen. A dolgozószobában kötetnyi kéziratcsomóra bukkantam, s a jegyzetek nagyrészt az emlékezés lélektanával foglalkoznak; de bizonyos részek számításait és írásjeleit egyáltalán nem tudom megérteni. Valahol utalásokat találtam arra is, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Feltételezésem szerinti teljes emlékezetét, mindazt, ami személyiségét alkotta, öreg, elsorvadt agyából az én agyamba, az enyémet viszont hasonlóképpen az ő pusztuló szervezetébe ültette át. Gyakorlatilag tehát testet cseréltünk. De hogy az ilyen csere miként lehetséges - meghaladja az én gondolkodásom határait. Amióta az eszemet tudom, mindig materialista voltam, de íme, itt váratlanul olyan esettel állunk szemben, mely azt bizonyítja, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy végső, kétségbeesett kísérletre készülök: most itt ülök és írok, mielőtt végrehajtanám tervemet. Ma reggel étkezésnél elloptam egy kést, s ezzel aztán sikerült ennek az ócska íróasztalnak egy nagyon is szembetűnő titkos fiókját kifeszítenem. Valami fehér porral teli apró zöld üvegcsén kívül nem találtam semmit. Az üvegcse nyakán cédulát találtam, rajta a következő felirat: "Szabadulás."

Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy méreg. Érthető, hogy Elvesham mérget helyezett a kezem ügyébe, s biztosan tudom, hogy így akar megszabadulni az egyetlen élő tanútól, aki ellene vallhat, különben nem rejtette volna el ilyen gondosan. Ez az ember tehát valóban megfejtette a halhatatlanság titkát. Ha nem jön közbe valami véletlen, a testemben fog élni mindaddig, míg újra meg nem öregszik, aztán ismét eldobja az én testemet is, és kiszemel egy újabb, fiatal és életerős áldozatot. Ha Elvesham szívtelensége eszembe jut, elborzadok arra a gondolatra, miként nő-növekszik egyre tovább tapasztalatainak tárháza. Vajon mióta szökik már egyik testből a másikba?...

Nagyon sokat írtam, fáradt vagyok. A por, úgy látszik, jól oldódik a vízben. S az íze sem kellemetlen.


Íme, ezt a feljegyzést találták Mr. Elvesham íróasztalán. Holtteste ott hevert az íróasztal és a karosszék között. A szék, nyilván a végvonaglás közben, hátracsúszott. A történetet ceruzával írta, nagyon bizonytalan kézzel, a betűk egyáltalán nem hasonlítottak a tudós pontos írásmódjához. Csupán két különös tényt kell még megállapítanunk. Eden és Elvesham között kétségkívül létezett valamiféle kapcsolat, minthogy Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden végül mégsem örökölt. Mikor Elvesham öngyilkos lett, Eden különösképpen már halott volt. Huszonnégy órával azelőtt elgázolta egy kocsi, mikor az Euston Road és a Gower Street kereszteződésénél átvágott az úttesten. Azonnal meghalt. Így tehát az egyetlen emberi lény, aki erre a hihetetlen történetre fényt deríthetett volna, szintén örökre elhallgatott.


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:19 | Üzenet # 26 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
AZ ALMA


- Meg kell szabadulnom tőle - mondta a kocsi sarkában ülő férfi, a csöndet hirtelen megszakítva.

Mr. Hinchcliff feltekintett, mert nem hallotta jól. Elragadtatott figyelemmel szemlélte a bőröndje fogantyújához madzaggal odakötött kollégiumi sapkát - újonnan elnyert pedagógusi állásának külső és látható jelét -, a kollégiumi sapka elragadtatott csodálatával és az általa felidézett kellemes előérzetekkel. Mr. Hinchcliffet ugyanis most vették fel a londoni egyetemre, és segédtanárként készül működni a holmwoodi gimnáziumban - felettébb irigylésre méltó állás. A kocsin át útitársára meredt.

- Miért ne ajándékoznám el? - mondotta az. - El kell ajándékozni! Miért ne?

Magas, fekete, napégette férfi volt, de az arca sápadt. Karját szorosan összefonta, lábát feltette a szemközti ülésre. Hosszú, fekete bajuszát pödörgette, és mereven bámult cipője orrára.

- Miért ne? - ismételte.

Mr. Hinchcliff köhintett.

Az idegen kinyitotta szemét - különös, sötétszürke szempár volt -, és majdnem egy percig egyenesen Mr. Hinchcliffre bámult. Arckifejezése növekvő érdeklődést mutatott.

- Igen - szólt lassan. - Miért ne? És véget vetni neki.

- Sajnos nem egészen értem, mire gondol - mondta Mr. Hinchcliff, újabb köhintéssel.

- Nem egészen érti, mire gondolok? - ismételte az idegen gépiesen, miközben furcsa szeme ide-oda járt Mr. Hinchcliff és a csomag között, a tüntetően fitogtatott sapkával, aztán visszatért Mr. Hinchcliff pelyhes ábrázatára.

- Ön ugyanis egy kissé szaggatottan beszél - mentegetőzött Mr. Hinchcliff.

- Miért is ne? - mondta az idegen, továbbfűzve gondolatait. - Ön diák? - intézte a szót Mr. Hinchcliffhez.

- A londoni egyetem levelező tanfolyamán - felelte Mr. Hinchcliff leplezetlen büszkeséggel, és idegesen megtapogatta nyakkendőjét.

- Tudásszomjtól űzve... - mondta az idegen, és hirtelen levette lábát az ülésről, öklét térdére rakta, és úgy meredt Mr. Hinchcliffre, mintha soha életében nem látott volna diákot. - Igen - mondta és mutatóujjával a levegőbe bökött. Aztán felállt, a poggyásztartóról leemelt egy táskát és kinyitotta. Szótlanul kivett belőle egy ezüstpapírba bugyolált gömbölyű tárgyat, és óvatosan kibontotta. Azután Mr. Hinchcliff felé nyújtotta - kicsiny, nagyon sima, aranysárga gyümölcs volt.

Mr. Hinchcliffnek szeme-szája elnyílt. Nem nyúlt a tárgy után - ha ugyan neki szánták egyáltalán.

- Ez itt - mondta lassú szóval a fantasztikus idegen - a Tudás Fájának Almája. Nézze csak meg: kicsiny, fényes és csodálatos - a Tudás. És én önnek adom.

Mr. Hinchcliff elméje egy percig gyötrelmesen dolgozott, aztán átvillámlott agyán a kielégítő magyarázat: "Bolond!", és ezzel megvilágosodott az egész helyzet. Az ember ne ingerelje az őrülteket. Fejét kissé oldalt hajtotta.

- A Tudás Fájának Almája? Ejha! - mondta Mr. Hinchcliff. Kitűnően megjátszott érdeklődéssel szemlélte a gyümölcsöt, aztán az idegenre tekintett. - De hát miért nem akarja megenni maga? És mellesleg - hogy jutott hozzá?

- Nem fonnyad meg soha. Három hónapja az enyém. És épp olyan fényes és sima és érett és kívánatos, ahogy láthatja. - Kezét térdére tette, és eltűnődve nézte a gyümölcsöt. Aztán újra bebugyolálta a papirosba, mintha letett volna arról a szándékáról, hogy elajándékozza.

- De hogy jutott hozzá? - kérdezte Mr. Hinchcliff, aki szeretett vitatkozni. - És honnan tudja, hogy ez a Fa Gyümölcse?

- Három hónapja vettem ezt a gyümölcsöt - mondta az idegen -, egy ital vízért és egy karéj kenyérért. Aki nekem adta - mert ezzel az életét mentettem meg - örmény férfi volt. Örményország! Az a csodálatos ország, minden országok közt az első, ahol Noé bárkája a mai napig fennmaradt, az Ararát hegyének jégmezőibe temetve. Ez a férfi, mondom, másokkal együtt a kurdok elől menekülve, akik üldözték őket, felment a hegyek között olyan elhagyatott helyekre, amelyekről az emberek általában nem is tudnak. És üldözőikkel a nyomukban, magasan a hegycsúcsok között, késpenge élességű fűtől zöldellő lejtőre jutottak, és ez a fű mindenkit, aki belehatolt, könyörtelenül összevagdalt, hasított. A kurdok a sarkukban voltak már, és nem volt mit tenni, mint belevetni magukat a fűbe, és az volt a legkomikusabb, hogy a vérük árán nyert ösvény vezette nyomukra a kurdokat. Valamennyi menekülőt lemészároltak, csak ez az örmény és egy társa menekült meg. Hallotta társai sikoltását, üvöltését és a fű suhogását üldözői körül - embermagasságú fű volt. Aztán kiáltást hallott, arra másik kiáltás felelt, és amikor kisvártatva megállt, már minden elcsendesült. Mit sem értve a dologból, újra előretört, összevagdalva és vérzőn, amíg egy szakadék alatt elterülő meredek sziklalejtőre nem jutott, és akkor látta, hogy a fű lángban áll, és a füst fátyolként emelkedik közé és ellenségei közé.

Az idegen kis szünetet tartott.

- És aztán? - kérdezte Mr. Hinchcliff. - Mi történt?

- Ott állt, a fű késpengéitől összehasogatva és vérezve, a sziklák lángoltak a délutáni napsütésben, az égbolt akár a megolvadt réz, és felé gomolygott a tűz füstje. Nem mert ott maradni. A halált nem bánta, csak a kínzásoktól rettegett. Messziről, a füstön túlról ordítozást, kiáltozást hallott. Asszonyi sikoltásokat. Felkapaszkodott hát az egyik sziklaszurdokba; mindenfelé bozót nőtt, amelynek levelei közül tövisként meredtek elő a száraz ágak, végül felkapaszkodott egy hegygerincre, és amögött elrejtőzött. És ekkor találkozott a társával, egy pásztorral, aki szintén megmenekült. A hideg, az éhség és szomjúság mit sem számított a kurdokhoz képest; és megindultak a magaslatok felé, a hó és jég közé. Három napig bolyongtak.

A harmadik napon jött a látomás. Azt hiszem, éhes embereknek gyakran van látomásuk, de hát itt ez a gyümölcs. - Felemelte a bebugyolált gömböt. - És más hegylakóktól is hallottam erről, akik ismerik ezt a legendát. Estefelé történt, amikor a csillagok sűrűsödnek, hogy egy síkos sziklalejtőn haladtak alá egy hatalmas sötét völgybe, furcsa, eltorzult fák között, és ezeken a fákon kicsiny golyók függtek, mint a szentjánosbogár fénygömbjei; furcsa, kerek, sárga fények.

És ezt a völgyet hirtelen, nagy messzeségben, sok mérföldnyire, aranyló láng világította meg; lassan végigpásztázta, és fényében éjfeketévé sötétültek a torz fák, és a környező lejtő, és ők maguk is olyanná váltak, akár a tüzes arany. És ők a látomáskor, ismervén a hegyek legendáit, rögtön tudták, hogy az Édenkertet látják, vagy az Édenkert őrzőjét, és arcra borultak, mint akit villám sújtott.

Amikor újra fel mertek tekinteni, a völgy egy darabig sötét volt, aztán a fény visszatért, égő borostyánszínben.

Ekkor a pásztor talpra ugrott, nagyot kiáltott, és lefelé kezdett rohanni, a fény felé, de a társa túlságosan megijedt, semhogy kövesse. Némán, szédülten, riadtan állt, és nézte, amint társa a vándorló fényözön felé halad. És alighogy nekiindult a pásztor, mennydörgésszerű zaj hallatszott, láthatatlan szárnycsapások száguldottak el a völgy felett, és valami nagy és szörnyű félelem; és ekkor az az ember, akitől a gyümölcsöt kaptam, megfordult, hogy talán még elmenekülhet. És hanyatt-homlok újra felrohant a lejtőn, nyomában a száguldó zűrzavarral, és megbotlott az egyik torz bokorban, és egy érett gyümölcs hullott le róla a kezébe. Ez a gyümölcs itt. A szárnyak és a mennydörgés ott zúgtak körülötte. Felbukott és elájult, amikor pedig eszméletre tért, ott találta magát saját falujának üszkös romjai között, és én meg a társaim ápoltuk a sebesülteket. Látomás volt? De még mindig kezében szorongatta a fa arany gyümölcsét. Voltak ott mások is, akik ismerték a legendát, tudták, mi lehet a furcsa gyümölcs. - Szünetet tartott. - És ez az - mondta.

Nagyon különös történet volt ez, egy sussexi harmadosztályú vasúti kocsiban. Olyan volt, mintha a valóság pusztán csak a fantasztikum fátyla volna, és itt most kiütközött a fantasztikum.

- Tényleg? - Mr. Hinchcliff csak ennyit tudott mondani.

- A legenda szerint - mondta az idegen -, a kertben nőtt törpe fák abból az almából erednek, amelyet Ádám a kezében tartott, amikor őt és Évát kiűzték a Paradicsomból. Ádám ráeszmélt, hogy a markában tart valamit, meglátta a félig megevett almát, és ingerülten félredobta. És most ott terem a gyümölcs abban az örökös hóval övezett, elhagyatott völgyben, és lángpallosok őrzik az Ítélet Napjáig.

- De hát én azt hittem, ezek a dolgok... - Mr. Hinchcliff pillanatnyi szünetet tartott - mesék vagy inkább példázatok. Ön azt állítja, hogy ott, Örményországban...

Az idegen válaszul feltartotta tenyerén a gyümölcsöt.

- De ön nem tudhatja - mondta Mr. Hinchcliff -, hogy ez valóban a Tudás Fájának Gyümölcse. Lehetséges, hogy az az ember... mondjuk... valamiféle káprázatot látott. Tegyük fel...

- Nézze meg - mondotta az idegen.

Csakugyan különös gömb volt, nem igazán alma; furcsa, arany színben izzott, majdnem úgy, mintha magát a fényt préselték volna bele az anyagába. Ahogy Mr. Hinchcliff nézte a gyümölcsöt, megelevenedett előtte a hegyek közé zárt elhagyatott völgy, az őrködő lángpallos, az imént hallott történet ódon furcsasága. Megdörzsölte szemét.

- De hát... - mondta.

- Ilyen maradt, sima és teljes, három hónapon át. Nem fonnyad, nem szárad, nem romlik.

- És ön, a maga részéről... - kérdezte Mr. Hinchcliff - valóban azt hiszi, hogy ez...

- A Tiltott Gyümölcs.

Nem lehetett tévedés; az idegen viselkedése komoly, elméje teljesen ép volt.

- A Tudás Gyümölcse - mondta.

- Tegyük fel, hogy az - mondta Mr. Hinchcliff, kis szünet után, még mindig a gyümölcsre szögezve szemét. - De végül is, ez másféle tudás - nem ugyanaz. Úgy értem, hogy Ádám és Éva már megette a Tudás Gyümölcsét.

- Bűneiket örököljük, de a tudásukat nem - mondta az idegen. - Akkor minden egészen világos és tiszta lenne. Mindenbe beleláthatnánk, mindenen átlátnánk, mindennek a legmélyebb értelméig hatolnánk...

- Hát akkor miért nem eszi meg? - kérdezte Mr. Hinchcliff hirtelen sugallat hatására.

- Elfogadtam, azzal a szándékkal, hogy megeszem - mondta az idegen. - Az Ember elbukott. Pusztán csak az, hogy megeszi, aligha...

- A tudás hatalom - jelentette ki Mr. Hinchcliff.

- De boldogság-e? Én idősebb vagyok önnél, több mint kétszer olyan idős. Olykor-olykor kezembe veszem ezt a gyümölcsöt, és eláll a szívem verése arra a gondolatra, mi mindent tudhatna az ember, mily iszonyúan tisztán láthatna... Gondolja el, hogy hirtelen az egész világ könyörtelenül megvilágosodnék!

- Ez, úgy hiszem, igen hasznos lenne - mondta Mr. Hinchcliff.

- Gondolja el, hogy beleláthatna mindenki szívébe és agyába, akit ismer; szívük, agyuk legtitkosabb rejtekébe - azokéba, akiket szeret, akiknek szeretetét nagyra becsüli...

- Az ember hamar rájönne a csalásra - mondta Mr. Hinchcliff, akire erős hatással volt ez a gondolat.

- És ami még rosszabb: ismerni önmagát, legtitkosabb illúzióitól megfosztottan. Olyannak látni magát, amilyen. Mindazt, amiben megakadályozta a kéjvágy és a gyöngeség. Nem valami boldogító kilátás.

- Ez is nagyszerű dolog lehetne. "Ismerd meg tenmagadat", hiszen tudja.

- Ön fiatal - mondta az idegen.

- Ha önnek nem fontos, hogy megegye, és csak terhére van, miért nem dobja el?

- Most talán újra nem fog megérteni engem. Hogy dobhatna el valaki egy ilyen tündöklő és gyönyörű dolgot? Ha az ember egyszer hozzájutott, a rabjává lesz. Másrészt viszont, elajándékozni? Elajándékozni valakinek, aki szomjazza a tudást, aki nem retten vissza a világos felismerés gondolatától...

- Persze - mondta Mr. Hinchcliff elgondolkozva -, lehet ez valami mérgező gyümölcs is.

És pillantása ekkor egy mozdulatlan valamire esett; egy fekete betűs fehér tábla végére, künn, a kocsi ablakán túl: "- MWOOD" - ennyit látott. Rémülten ugrott fel az ülésről.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel Mr. Hinchcliff. - Holmwood! - és a pillanatnyi valóság rögtön feledtette azokat a misztikus felismeréseket, amelyek az imént hatalmukba kerítették.

A következő pillanatban már kinyitotta a kocsi ajtaját, bőröndjével kezében. A forgalmista már meglengette a zöld zászlót. Mr. Hinchcliff leugrott.

- Fogja! - szólt mögötte egy hang, s meglátta az idegen feketén fénylő szemét, és az aranygyümölcsöt, ragyogón és csupaszon, amint felé nyújtotta, a kocsi nyitott ajtaján. Ösztönszerűen elvette - a vonat már mozgásban volt.

- Nem! - ordította az idegen, és utánakapott, mintha vissza akarná venni.

- Vigyázzon! - kiáltott a peronon egy vasutas, előrerohant, és becsukta a kocsi ajtaját.

Az idegen ordított valamit, amit Mr. Hinchcliff nem értett, fejét kidugta az ablakon, karjával izgatottan hadonászott, aztán ráesett egy híd árnyéka, és egy pillanat múlva eltakarta. Mr. Hinchcliff meglepetten állt, a kanyarban eltűnő utolsó kocsira meredt, és kezében ott volt a csodálatos gyümölcs. Egy fél percig minden összezavarodott az agyában, de ekkor észrevette, hogy két-három férfi, aki a peronon áll, nagy érdeklődéssel figyeli. Csak nem ő az új gimnáziumi segédtanár? Eszébe ötlött, hogy a körülállók szemével nézve, a gyümölcs nagyon is lehetne holmi frissítőnek szánt gyermeteg narancs. Erre a gondolatra elpirult, és zsebébe dugta a gyümölcsöt, ahol az kellemetlenül kidudorodott. De hát ezen már nem lehetett segíteni, így hát, félszegen leplezve félszegségét, feléjük indult, hogy megkérdezze, merre vezet az út a gimnáziumba, és hogyan juttathatja el oda a peron túlsó szélén várakozó bőröndjét és két ládáját?

Megtudta, hogy poggyászát hat pennyért elviszik targoncán, ő pedig gyalog követheti. Hangjukban egy árnyalatnyi gúnyt sejtett. Egy pillanatra sem feledhette az áruló dudort.

A vasúti kocsiban megismert férfi furcsa komolysága és a varázslatos történet, amelyet elmesélt, egy időre eltérítette Mr. Hinchcliff gondolatait a rendes mederből. Ködként elűzte mindazt, ami közvetlenül nyugtalanította. Bolyongó lidércfény! De új állásának izgalma, és az a tudat, hogy Holmwoodra általában, az iskolához tartozókra pedig különösen előnyös benyomást kell gyakorolnia, újra teljes erejével áthatotta Mr. Hinchcliffet, és eloszlatta lelkében a zűrzavart. Különös, hogy egy sima és aranyfényű gyümölcs, amely alig három hüvelyk átmérőjű, mennyire kényelmetlen és felesleges holminak bizonyulhat egy kényes fiatalember számára, ha legelőnyösebb oldaláról akar mutatkozni! Fekete kabátjának zsebében szörnyen kidudorodott, teljesen elrontotta a vonalát. Elhaladt egy fekete ruhás kis öreg hölgy mellett, és úgy érezte, a pillantása rögtön erre a kinövésre esik. A fiatalember egyik kesztyűje a kezén volt, a másikat botjával együtt vitte, úgyhogy lehetetlenség volt nyíltan vinnie a gyümölcsöt. A városba vezető út egyik megfelelően elhagyott pontján kivette zsebéből az alkalmatlan nyűgöt, és megpróbálta a kalapja alá rejteni. De ehhez túl nagy volt a gyümölcs, a kalap komikusan ingadozott a fején, és épp amikor kivette belőle, egy hentesinas fordult be a sarkon.

- A fene egye meg! - mondta Mr. Hinchcliff.

Megette volna a gyümölcsöt és azon nyomban mindentudóvá vált volna, de hát micsoda bárgyú viselkedés lenne, ha egy bőlevű gyümölcsöt szopogatva vonulna be a városba - márpedig a gyümölcsön határozottan érződött, hogy bőlevű. Ha épp arra jönne egy iskolás fiú, komoly kárára lehetne a fegyelemnek, ha így látná. És esetleg ragadós lenne az arca a létől, vagy lecsurogna a kézelőjére, esetleg olyan maróan savanyú lenne, mint a citrom, és kifakítaná a ruháját.

Aztán egy kanyarban két csinos leányalak tűnt fel a napfényben. Lassan sétáltak a város felé és trécseltek - bármely pillanatban hátranézhetnek, és egy felhevült arcú fiatalembert pillanthatnak meg, aki valami foszforeszkáló sárga paradicsomot visz a kezében! Biztos, hogy jót nevetnének.

- Ördög vigye! - mondta Mr. Hinchcliff, és egy gyors dobással áthajította a fölösleges nyűgöt egy kert kőkerítésén, amely ott húzódott az út mentén. Amikor a gyümölcs eltűnt, enyhe szívfájdalmat érzett, hogy elveszett, de ez alig tartott egy pillanatig. Megigazította kezében a botot és a kesztyűt, és délcegen, öntudatosan továbbment, hogy megelőzze a lányokat.

Ám az éj sötétjében Mr. Hinchcliff álmot látott a völgyről, a lángpallosról és a torz fákról, és most már tudta, hogy valóban a Tudás Fájának Almája volt, amit oly könnyelműen eldobott. Nagyon rosszkedvűen ébredt.

Reggelre elmúlt a megbánása, de később visszatért és idegesítette; olyankor azonban soha, amikor boldog volt, vagy sok dolga akadt. Végül egy holdvilágos éjszakán, tizenegy óra körül, amikor egész Holmwood nyugodott, kétszeres erővel szakadt rá újra megbánása, és kalandra ösztökélte. Kisurrant a házból, átvetette magát a játszótér falán, és végigment a némán hallgató városon a vasúti állomáshoz vezető útra, aztán bemászott a kertbe, ahova a gyümölcsöt dobta. De odalent, a harmatos fű és a pitypang alig sejthető gömböcskéi között semmit sem talált.


Fordította Fóthy János




Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:21 | Üzenet # 27 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A KRISTÁLYTOJÁS


London egyik utcájában egy éve még apró, mocskos butikra bukkant az ember, felette viharvert, sárga betűk hirdették: C. Cave Természetbúvár és Régiségkereskedő. A kirakatban a legkülönbözőbb dolgokat lehetett látni. Volt ott elefántagyar, hiányos sakk-készlet, üveggyöngy, kard, egy teli doboz műszem, két tigris és egy emberi koponya, számos molyette, kitömött majom - az egyik még egy lámpát is tartott -, régimódi vitrin, valami légymaszatos strucctojásszerűség, néhány horgászfelszerelés, végül egy rendkívül mocskos, üres akvárium. Történetünk kezdetén még egy tojás alakú, ragyogóra csiszolt kristálydarab egészítette ki a gyűjteményt. A kirakat előtt pedig két ember nézegette a kristályt: az egyik magas, vékonydongájú pap volt, a másik pedig egy szerényen öltözött, fekete szakállas, sötét bőrű fiatalember. A sötét bőrű fiatalember heves mozdulatokkal magyarázott valamit, s úgy látszik, rá akarta bírni a másikat, hogy vegye meg a kristálydarabot.

Mialatt ezek odakünn vitatkoztak, Mr. Cave a butik mögötti lakásából belépett a boltba. Éppen befejezte a teázást, s szakállán még ott díszelegtek a vajas kenyér nyomai. Mikor észrevette, mi köti le a két ember figyelmét, egyszerre megnyúlt az arca. Bűntudatosan pillantott hátra a lakás felé, s halkan bezárta az ajtót. Haja piszkosszürke volt; kopott, kék zsakettet viselt, fején ósdi köcsögkalapot, s mindezt csámpás posztópapucs zárta le. Csak állt és figyelte a két vitatkozót. Az egyházi férfiú mélyen belekotort nadrágzsebébe, megszámolta a maroknyi pénzt, s teli szájjal, elégedetten mosolygott társára. Mikor beléptek a boltba, Mr. Cave még levertebbnek látszott.

A pap köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést: mennyibe kerül a kristálytojás? Mr. Cave idegesen a lakásajtó felé pillantott, s kijelentette: a kristálytojás ára öt font. A lelkész tiltakozott a magas ár ellen; sem a barátjának, mondotta, sem Mr. Cave-nek nem érhet ennyit. Ez az ár valóban sokkal magasabb volt, mint amilyet Mr. Cave kérni akart, mikor a kristályt beszerezte. Ekkor alkudozni próbáltak. Végül Mr. Cave kitárta az utcai ajtót:

- Öt font az ára - mondta, mintha meg akarná kímélni magát a hiábavaló vitatkozástól. Ekkor a lakásba vezető üvegajtó mögött megjelent egy nőszemély, s kíváncsian végigmérte a két vevőt.

- Öt font az ára - mondta Mr. Cave, s hangja megremegett.

Mindeddig a füstös képű fiatalember nem szólt egy szót sem, csak Cave-et figyelte állhatatosan. Most megszólalt:

- Adja meg neki az öt fontot - mondta.

A pap a fiatalemberre pillantott, hogy lássa, nem tréfál-e, majd újra Mr. Cave-re nézett, s észrevette, milyen sápadt az öreg arca.

- Ez rengeteg ám! - mondta, majd zsebébe nyúlt, s kezdte összekaparni minden pénzkészletét. Másfél fontnál alig talált többet, s ekkor társához fordult, akivel úgy látszik, meghitt viszonyban lehetett. Ez alkalmat adott Mr. Cave-nek arra, hogy összeszedje gondolatait, s izgatottan kezdte magyarázni, hogy szó, ami szó, a kristályt tulajdonképpen nem is tudja eladni. A két vevő persze elképedt, s szemére vetették, miért nem gondolta meg előbb, mielőtt alkudozni kezdtek vele. Mr. Cave zavarba jött, de makacsul kitartott amellett, hogy nem rendelkezhetik a kristálytojással, mert egy vevő már jelentkezett aznap, aki feltételesen le is foglalta. Azok ketten pedig, miután azt hitték, hogy az öreg még feljebb akarja srófolni az árat, úgy tettek, mintha ki akarnának menni a boltból. Ám ebben a pillanatban kinyílt a lakásba vezető ajtó, s az előbbi sötét hajzat és malacszem tulajdonosnője megjelent.

Durva arcú, vaskos nőszemély volt, fiatalabb és sokkal magasabb Mr. Cave-nél. Nehézkesen mozgott, arca pedig szederjes volt.

- A kristály igenis eladó! - mondta. - És öt font éppen elég érte. Cave, én nem tudom, mi ütött beléd, hogy nem fogadod el az urak ajánlatát!

Mr. Cave megzavarodva a hirtelen beavatkozás miatt, pápaszeme fölött dühösen nézett az asszonyra, s különösebb meggyőződés nélkül hangoztatta, hogy joga van a boltját úgy vezetni, ahogy jónak látja. Erre aztán kitört a veszekedés. A két vevő mulatságosnak találta, és érdeklődéssel figyelte a jelenetet, s alkalomadtán ők is közbeszóltak, Mrs. Cave pártját fogva. Mr. Cave, bármennyire is sarokba szorították, nem tágított zavaros és valószínűtlen meséjétől, hogy valaki ma reggel érdeklődött a kristály után. Egyre görcsösebben magyarázott, s állhatatosan ragaszkodott álláspontjához. A különös vitának a fiatal keleti vetett véget. Azt mondta, két napon belül majd jelentkeznek, hogy tisztességes előnyt adjanak az állítólagos érdeklődőnek.

- De akkor aztán ragaszkodunk az öt fonthoz - jelentette ki a lelkész.

Mrs. Cave férje helyett is mentegetőzött, és megmagyarázta nekik, hogy az ura bizony néha bogaras; s mikor a két vevő távozott, azok ketten a boltban szabadon folytatták a kínos esettel kapcsolatos perpatvarukat.

Mrs. Cave bizony nem türtőztette magát, mikor férjét kezelésbe vette. A szegény kis öreg remegett a felindultságtól, teljesen összezavarta az érveit, s egyrészt azt állította, hogy akadt egy másik vevője, másrészt, mondta, a kristály bőven megér tíz aranyat is.

- Akkor mért kértél öt fontot? - mondta az asszony.

- Bízd csak rám a boltot, úgy vezetem, ahogy jónak látom! - felelte Mr. Cave.

Mr. Cave mostohalányával és mostohafiával élt együtt, így aztán este a vacsoránál újból felhánytorgatták az ügyet. Egyikük sem tartotta valami nagyra Mr. Cave üzletvezetését, s ezzel a mai ostobasággal betelt a pohár.

- Szerintem már más ajánlatokat is visszautasított - jelentette ki mostohafia, egy tizennyolc éves, nyakigláb kamasz.

- De öt fontot! - szörnyülködött a másik mostohagyerek, egy nagyszájú, huszonhat éves fiatal nőszemély.

Mr. Cave elég nyomorúságos válaszokat adott; nem túl meggyőzően motyogta, hogy üzleti dolgait ő érti a legjobban. Azok addig beszéltek neki, míg végül félbehagyta az étkezést, s űzötten kimenekült a szobából, hogy éjszakára bezárja a boltot. Füle égett, pápaszeme mögött könnyek csillogtak, s így bosszankodott:

- Mért is hagytam ezt a kristályt olyan sokáig a kirakatban? Ilyen őrültséget! - Egyre csak ez járt a fejében, és sokáig nem tudott semmit kitalálni, miként kerülje el a kristály eladását.

Vacsora után a két mostohagyerek kicsípte magát, és elment hazulról, felesége pedig visszavonult az emeletre, hogy egy forró limonádé mellett átgondolja a kristályüzlet távlatait. Mr. Cave pedig bement a boltba, késő éjszakáig ott is maradt, állítólag azért, hogy egy aranyhal-medencébe díszköveket helyezzen el; valójában egy titkos tervét akarta megvalósítani, amiről később majd bővebben szólunk.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:21 | Üzenet # 28 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Másnap reggel Mrs. Cave észrevette, hogy a kristályt eltávolították a kirakatból; néhány öreg halászati könyv mögött rejtőzött. Erre ő feltűnő helyre visszatette a kirakatba. Ám a további szóváltásnak elejét vette egy ideges fejfájás; az asszonynak most nem volt kedve veszekedni, Mr. Cave-nek pedig máskor sem.

A nap nem telt valami kellemesen. Mr. Cave, ha lehet, még szórakozottabb volt, mint rendesen, azonkívül szokatlanul ingerülten viselkedett. Délután, mikor felesége szokásához híven lepihent, az öreg ismét eltávolította a kristályt a kirakatból.

Másnap Mr. Cave-nek egy macskacápa-szállítmányt kellett átadnia valamelyik orvosi fakultáson, ahol boncoláshoz volt szükségük erre az árura. Férje távollétében Mrs. Cave gondolatai ismét a kristályra terelődtek, és már be is osztotta, miként fogja elkölteni az öt fontot, mely tisztára talált pénz. Terveiben néhány igen kellemes dolog szerepelt, többek között egy zöld selyemruha s egy richmondi kirándulás - mikor az utcai ajtó feletti csengő megszólalt, s beszólította az üzletbe. A látogató egy magántanító volt, aki vizsgákra készített elő fiatalembereket, s most panaszkodott, hogy Cave-ék nem szerezték be a tegnap megrendelt békákat. Mrs. Cave nem helyeselte, hogy férje ilyesfajta cikkekkel is foglalkozik, s a veszedelmes, kiabáló úriember, rövid szóváltás után, a maga részéről teljesen nyugodtan visszavonult. Mrs. Cave pedig önkéntelenül a kirakatra pillantott, hiszen ha látta a kristályt, lelki szemei előtt azonnal felderengtek ötfontos álmai. Hogy elképedt, mikor észrevette, hogy a kristálynak hűlt helye! Azonnal megnézte a pult alatti láda mögött, ahol tegnap rábukkant. Ott sem volt. Ekkor lázas kutató hadjáratba kezdett.

Mikor Mr. Cave a cápaüzletet elintézve, háromnegyed kettő tájt hazatért, a következő kép tárult elé: a feldúlt üzlethelyiségben felesége négykézláb és bőszen matatott a pult alatt, az állattömő holmik között. Az asszony vörös és mérges arca felbukkant a pult mögött, mikor a csilingelés férje visszatértét jelezte, majd haladéktalanul és szemrehányóan nekiszegezte a kérdést:

- Hová dugtad?

- Hová dugtam? Micsodát?

- Hát a kristályt!

Mr. Cave szemmel láthatóan megdöbbenve a kirakathoz rohant.

- Nincs itt? Jóságos Isten! Mi lett vele?

Ugyanakkor lépett be Mr. Cave mostohafia a belső szobából; néhány perccel Mr. Cave előtt jött haza, s csak úgy ontotta a szitkokat. Egy használtbútor-kereskedőnél dolgozott, itt az utcában, hazajárt ebédelni, s most dühöngött, hogy az ebéd még nincs az asztalon. De mikor megtudta, hogy a kristály eltűnt, az ebédről is megfeledkezett, s minden dühe anyjáról a mostohaapjára irányult. Persze, anyjával együtt azonnal arra gondoltak, hogy az öreg elrejtette a kristályt. De Mr. Cave állhatatosan tagadta, hogy bármit is tud a kristály sorsáról, még azt is készségesen felajánlotta, hogy közjegyző előtt, okmánybélyeggel ellátott írásbeli nyilatkozatot ad a dologról - végül pedig odáig merészkedett, hogy feleségét és mostohafiát vádolta: bizonyára ők vitték el a kristályt, hogy háta mögött eladják. Ezzel aztán felettébb elkeseredett és heves vita kezdődött, melynek betetőzéseként Mrs. Cave rendkívül ideges állapotba került, középütt járt az idegroham és ámokfutás között, fia pedig mindezek miatt fél órát késett a bútorkereskedésből. Mr. Cave felesége érzelemkitörései elől a boltba menekült.

Este szenvedélymentesebben, bíráskodó szellemben, s Mr. Cave mostohalányának elnökletével újra megtárgyalták az ügyet. A vacsora menete nem volt éppen szerencsés, s kínos jelenettel végződött. Mr. Cave megnyitotta felháborodásának zsilipjeit, s az ajtót hevesen bevágta maga mögött, kivonult a szobából. A család többi tagját most már nem zavarta Mr. Cave jelenléte, szabadon pocskondiázták az öreget, majd az egész házat, padlástól a pincéig tűvé tették, hátha rábukkannak a kristályra.

Másnap ismét beállított a két vevő. Mrs. Cave úgyszólván könnyek között fogadta a látogatókat. Szipogva mesélte, hogy azt senki sem tudja elképzelni, mit kellett neki már kiállnia attól a Cave-től házasságnak nevezett zarándokútja során... S az eltűnt kristályról is összezagyvált valamit. A lelkész s a keleti fiatalember halkan egymásra nevettek, s kijelentették, hogy ez valóban nagyon különös. Mikor úgy látszott, hogy Mrs. Cave élete teljes történetének ismertetésére készül, el akarták hagyni a boltot. Mire Mrs. Cave, még mindig reménykedve, a lelkész címét kérte, hogy értesíteni tudja, ha Cave-ből mégis sikerül valamit kicsikarni. A lelkész nyomban megadta a címét, de a cédula, úgy látszik, elkallódott, s Mrs. Cave később egyáltalán nem tudott visszaemlékezni a címre.

Aznap este a Cave család érzelemkitörései teljesen kimerültek, s Mr. Cave, aki délután nem volt otthon, vacsora közben búskomoran elkülönült a többiektől; ám ezt a hangulatot még mindig kellemesnek lehetett nevezni az elmúlt napok szenvedélyes háborgásaihoz képest. Egy darabig nagyon feszült volt a légkör a Cave házban, de sem a kristály, sem a vevők nem bukkantak fel többé.

Nos hát, ne szépítsük tovább a dolgot, s valljuk be, hogy az öreg Mr. Cave hazudott. Nagyon is jól tudta ő, hova lett a kristály. A Westbourne Streeten volt, a Szent Katalin kórházban, Mr. Jacoby Wace tanársegéd szobájában. Ott állt egy pohárszéken, fekete bársonnyal félig letakarva, egy palack amerikai whisky mellett. Valójában e történet részletei is Mr. Wace-től erednek. Cave a kristályt abba a zsákba rejtette, amelyben a cápát a kórházba vitte, s könyörgött, hogy az ifjú kutató tegye el neki ezt az apróságot. Mr. Wace először kissé habozott. Cave-vel elég különös kapcsolatban volt. A fiatal orvos előszeretettel tanulmányozta a furcsa embertípusokat, már többször meg is hívta az öreget egy kis borozásra szivarfüst mellett, hogy Cave kifejthesse elég mulatságos nézeteit az életről általában, a feleségéről pedig annál részletesebben. Az orvos már Mrs. Cave-vel is találkozott, mikor egyszer-kétszer beszólt a boltba, s az öreg nem volt otthon. Így aztán tudott az örökös zaklatásról, mely Cave-nek kijutott, s miután igazságosan mérlegelte a dolgot, úgy döntött, hogy menedéket nyújt a kristálynak. Mr. Cave megígérte, hogy megmagyarázza, miért ragaszkodik oly bolondul a kristályhoz, de már előre megmondott annyit, hogy látomások jelentek meg benne. S még aznap meglátogatta az orvost.

Elég bonyolult történetet adott elő. Mint mondotta, a kristályt más furcsaságokkal együtt egy ritkaságkereskedő árverésén szerezte, s miután fogalma sem volt, mi lehet az értéke, kitette a kirakatba, s tíz shillingben szabta meg az árát. Ezen az áron hónapokig a nyakán maradt, s már éppen arra gondolt, hogy leszállítja az árát, mikor különös felfedezésre bukkant.

Akkoriban nagyon rossz egészségi állapotban volt - s nem szabad elfelejteni, hogy későbbi élményei során ellenállóképessége tovább is csökkent -, és nagyon elkeserítette, hogy felesége és mostohagyermekei semmibe veszik, és rosszul bánnak vele. Felesége hiú, tékozló, szívtelen asszony, s titokban egyre szenvedélyesebben ivott. Mostohalánya közönséges volt és öntelt, mostohafia pedig mélységesen utálta Mr. Cave-et, s minden lehető alkalommal kifejezésre juttatta utálatát. Az üzleti ügyek is igen nyomasztották az öreget, s Mr. Wace szerint alkalomadtán ő maga sem vetette meg az itókát.

Mr. Cave jómódban nőtt fel, gondos nevelésben részesült, s most néha heteken át állandóan búskomorságban s álmatlanságban szenvedett. Félt, hogy felkölti a családot, tehát éjjelente, mikor fejében már elviselhetetlenül kavarogtak a gondolatok, szép halkan felkelt felesége mellől, s bolyongani kezdett a házban. S egy augusztus végi hajnalon három óra körül véletlenül betévedt a boltba.

A mocskos kis helyiségben koromsötét volt, csupán az egyik sarokból tört elő valami szokatlan ragyogás. Mikor közelebb lépett, megállapította, hogy a fény a kristálytojásból sugárzik, mely a kirakattal szemben, a pult sarkában állott. A redőny hasadékán beszivárgó keskeny fénysugár rávetődött a kristályra, s mintha egész belsejét fény árasztotta volna el.

Ez a jelenség feltűnt Mr. Cave-nek, hiszen ellenkezett az optika törvényeivel, melyeket ifjúkorában tanulmányozott. Azt értette, hogy a kristály visszaveri a sugarakat, melyek belül, a gyújtópontban találkoznak - de ez a szétszórt sugárzás meghaladta fizikai ismereteit. Egészen közel hajolt a kristályhoz, jól belenézett, majd körös-körül is megvizsgálta, mert egyszerre ismét feltámadt benne az a tudományos érdeklődés, mely miatt ifjúkorában ezt a pályát választotta. Elképedten látta, hogy a fény nem marad mozdulatlanul a kristály gyújtópontjában, hanem ide-oda táncol, mintha a tojás üres lenne, s valami villódzó gáz gomolyogna a belsejében. Amint ide-oda járkált a tojás körül, hogy más-más szemszögből lássa, egyszerre észrevette, hogy ott áll a kristály és a fényforrás között, és a sugárzás mégsem csökken. Elképedve távolította el a tojást a fénysugár útjából, s a bolthelyiség legsötétebb zugába helyezte. A kristály még négy-öt percig ragyogott, aztán lassacskán elhalványult, majd teljesen kialudt. Ekkor visszahelyezte a behatoló hajnali napsugár pászmájába, mire ismét azonnal felragyogott.

Mindeddig Mr. Wace is megerősítette Mr. Cave figyelemre méltó történetét. Ő maga is többször valami fény sugarába helyezte a kristályt: legalább egy milliméter átmérőjű fénysugarat kellett rábocsátania. S teljes sötétségben, azzal a bizonyos bársonnyal letakarva, a kristály valóban halvány villódzó fényt bocsátott ki. Ámde, úgy látszik, ez a sugárzás nem volt egészen mindennapi, mert egyesek nem észleltek semmit. Mr. Harbinger például - ez a név a tudomány iránt érdeklődők előtt a Pasteur-intézettel kapcsolatban bizonyára nem ismeretlen - nem látott semmiféle sugárzást. Még Mr. Wace sem észlelte olyan mértékben ezt a jelenséget, mint Mr. Cave, sőt, nagyon érdekes, hogy Mr. Cave sem észlelt mindig ugyanolyan fényerejű sugárzást: a látomás annál élénkebb volt, minél elgyengültebb és fáradtabb állapotban nézte a kristálytojást.

Nos, a kristály ragyogásának felfedezése lenyűgözően hatott Mr. Cave kedélyállapotára. S egy kötetnyi fellengzős leírásnál többet mond az öregúr elhagyatottságáról az a tény, hogy egy teremtett léleknek sem szólt rendkívüli megfigyeléseiről. Úgy látszik, otthon olyan kicsinyes és rosszindulatú légkörben élt, hogy ha elárulja újabb kedvtelését, azzal egyben a gyönyör elvesztését is kockáztatja. Megfigyelte, hogy a hajnal közeledtével, mikor egyre jobban kivilágosodott, a kristály, bárhogy nézte, elvesztette minden tündöklését. Néha pedig egyszerűen nem látott semmit, csak éj idején, a bolthelyiség sötét sarkaiban.

De Mr. Cave rájött, hogy ha azt az öreg bársonyterítőt, mely az ásványgyűjtemény hátteréül szolgált, duplán a fejére borítja, nappal is láthatja a kristály belsejében tündöklő mozgalmas jelenségeket. Nagyon vigyázott, nehogy a felesége így bukkanjon rá, és csak délutánonként vette elő a kristályt, mikor az asszony az emeleten ebéd utáni álmát aludta. De még ilyenkor is óvatosan a pult alá bújt.

És egy szép napon, miközben a kristályt ide-oda forgatta a kezében, valamit meglátott benne. Felvillant és már el is tűnt, de egy másodperc alatt is úgy rémlett neki, mintha tágas és idegen táj tárult volna fel előtte. S ahogy tovább forgatta a kristályt, s gyengült a fény - ugyanaz a látomás még egyszer felvillant.

Mr. Cave kísérletezésének minden egyes állomásáról fárasztó és fölösleges lenne beszámolni. Elég, ha az eredményt összegezzük: ha a kristályban a rávetülő fénysugár irányából 137 fokos szögben nézett, akkor egy nagy kiterjedésű, különös táj állandó, tiszta képét látta benne. E táj egyáltalán nem volt álomszerű, sőt, határozott és valóságos benyomást keltett, s minél tisztább volt a fény, annál kézzelfoghatóbbnak látszott a kép is. És nem is volt mozdulatlan: vagyis bizonyos tárgyak lassan és rendezetten ide-oda mozogtak, mintha valóságos dolgok lettek volna. S ahogy a megvilágítás és a látószög változott, úgy változott a kép is, olyasformán, amint egy ovális lencsével vizsgálva valamit, a lencse forgatásával a látvány is mindig más és más.

Mr. Wace határozott kijelentése szerint Mr. Cave igen részletesen számolt be a dologról, s elbeszélésében a hallucinálásra jellemző érzelmi elemeknek nyomát sem találta. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy Mr. Wace teljesen sikertelenül igyekezett felfedezni valami hasonlót a kristály opalizáló fényében. A két ember benyomásai korántsem voltak egyenlő értékűek, s tökéletesen elképzelhető, hogy az, amit Mr. Cave határozottan látott, Mr. Wace számára nem volt több ködös homálynál.

Mr. Cave leírása szerint mindig ugyanolyan kiterjedt síkság tárult elé, s mintha valami torony vagy árboc tetejéről, mindenesetre magasról látta volna. A síkságot nagyon messze, keleten is, nyugaton is hatalmas vöröses sziklák határolták, melyek valamilyen festményre emlékeztettek, de hogy Mr. Cave milyen képre gondolt, arra Mr. Wace nem tudott rájönni. A sziklák észak, illetve dél felé húzódtak - éjjel tudniillik a csillagok is látszottak, s így Mr. Cave az égtájakat is meg tudta határozni - s még mielőtt a két vonulat találkozott volna, a távolság homályába tűnt az egész. Mr. Cave a keleti sziklavonulathoz állt közelebb, s első látomásakor a hegyek fölött éppen felbukkant a nap. A tájban a napfényhez képest fekete, saját árnyékukhoz képest viszont halvány, bizonytalan alakú élőlények hemzsegtek, melyeket Mr. Cave madaraknak nézett. Közvetlenül alatta épülettömbök húzódtak, mintha éppen a tetejükre látott volna. A kép visszaverődő és ködösebb széle felé ezek az épületsorok elhomályosultak. Különös alakú és színű, mély mohazöld és csodálatos szürke fákat is látott egy széles, tündöklő csatorna mentén. Egyszerre hatalmas, pompás színekben ragyogó valami suhant át a képen. De hát hiába. Mr. Cave először csak villanásszerűen láthatta ezeket a jelenségeket, keze és a feje is reszketett: a képek csak felvillantak s már el is tűntek, s helyükben nem maradt más, csak valami bizonytalan homály. S persze az első időben még csak hosszas próbálkozások után tudott olyan szögből nézni a kristályba, hogy az elröppent látomást újra meglelje.

Miután egy teljes hétig tantaluszi kínok közepette eredménytelenül kísérletezett, az első látomás után megjött a második is, s ekkor teljes hosszában megjelent előtte a völgy. Most ugyan más kép tárult elé, de ő csodálatosképpen valahogy biztosan tudta, hogy erre a különös világra, ha más irányba is, de ugyanarról a pontról tekint alá. Ezt a meggyőződését egyébként későbbi megfigyelései teljes mértékben alátámasztották. A hatalmas épületnek a múltkor csak a tetejét látta, most viszont kellő távolságból végigtekinthetett a homlokzaton. Ugyanaz az épület volt, hiszen megismerte a tetőzetét. A homlokzat előtt rendkívül hosszú, nagyméretű terasz húzódott végig, közepén egyenlő távolságra hatalmas, de igen kecses oszlopok meredtek a magasba, s mindegyiknek a tetején apró tárgyak csillogtak, melyek visszaverték a lenyugvó nap sugarait. Mr. Cave először nem is tulajdonított különösebb jelentőséget ezeknek a tárgyaknak, csak később, mikor a látottakról Mr. Wace-nek beszámolt. A terasz pompázó, kecses bozótos felett lebegett, mögötte széles pázsit terült el, melyen bogárszerű, de a bogaraknál sokkal hatalmasabb lények mászkáltak. A pázsiton túl rózsaszín kövekkel kirakott, dúsan díszített gyalogút látszott, ezen túl pedig, pontosan a sziklavonulattal párhuzamosan végighúzódva a völgyben, sűrű, vörös dudvával szegélyezett víz csillogott, mint valami hatalmas tükör.

A levegőben csak úgy nyüzsögtek a méltóságteljesen ívelő madarak rajai. A folyam túlsó oldalán rengeteg nagyszerű épület állott, színesen csillogó áttört fémcsipkézettel és csiszolt felületekkel; mindez moha- és zuzmószerű fák között egy erdőbe ágyazva. Egyszerre valami újra meg újra keresztülcsapdosott a képen, akár egy drágaköves legyező vagy egy verdeső szárny, s mintha Mr. Cave orra előtt, a kristály másik oldalán lett volna, egy arc, jobban mondva egy arc felső része jelent meg, s hatalmas szemeivel közeledett hozzá, Mr. Cave annyira megrémült e szemek valószerűségétől, hogy fejét elkapva, a kristály mögé pillantott. Megfigyeléseibe merülve egészen elképedt, mikor látta, hogy ott van a hűvös, sötét kis bolthelyiségben, a megszokott faszesz bűze, dohos és rothadó szagok közepette. Mire körülnézett, a kristály ragyogása elhalványult, majd teljesen kialudt.

Ezek voltak Mr. Cave első, általános megfigyelései. Beszámolója igen közvetlen volt és részletes. A völgy már kezdettől fogva, mikor egy pillanatra felvillant szeme előtt, különös hatást gyakorolt képzeletére, s ahogy kezdte felfogni a táj részleteit, álmélkodása szenvedéllyé nőtt. Üzleti teendőit hanyagul és zavarosan végezte, mert egyre csak az a pillanat járt az eszében, mikor majd visszatérhet megfigyeléseihez. S néhány héttel az első látomás után állított be a két vevő, ajánlatukból aztán nagy izgalom és veszekedés kerekedett, s mint már elmondottam, az öregnek csak nagy nehezen sikerült a kristályt az eladástól megmentenie.

Nos, amíg mindez Mr. Cave titka volt, merő csoda maradt, olyasmi, aminek a rejtekébe csak titokban lehet bekukkantani, akárcsak gyerekeknek valami tilalmas kertbe. De Mr. Wace mint ifjú tudományos kutató, világos észjárású ember volt, s szeretett mindennek a végére járni. Amikor a kristály hozzákerült, s Mr. Cave elmondta a történetét, majd az ifjú tudós meggyőződött arról, hogy ő maga is látja a különös ragyogást, s így némi hitelt adhat Mr. Cave állításának - módszeresen kezdett foglalkozni a dologgal. Csak hát Mr. Cave mohó volt, nem tudott az elébe táruló mesés tájakkal betelni, minden este fél kilenctől fél tizenegyig ott volt a kórházban, sőt, Mr. Wace távollétében néha még napközben is megjelent. Vasárnaponként pedig még délután is ott rostokolt.

Mr. Wace az első perctől pontos feljegyzéseket készített, s ennek a tudományos módszernek köszönhető, hogy rögzíteni tudta, a belső kép felidézéséhez milyen irányú fénysugarat kell a kristályra rávetíteni. A megfigyeléseket az is lényegesen megkönnyítette, hogy a kristályt egy kilyukasztott dobozba helyezte, melyen egy apró nyíláson át rávetült a képeket felidéző fénysugár, így már csak egy fekete vászonterítővel kellett a szemlélő fejét leborítani. Ily módon aztán a völgyet hamarosan tetszés szerinti irányból meg lehetett figyelni.

Ilyenformán tehát most már röviden beszámolhatunk a kristályban rejlő látnoki világról. Mindezt minden esetben csupán Mr. Cave látta, s munkamódszerük a következőkből állott: Mr. Cave a kristályt figyelte, és beszámolt a látottakról, Mr. Wace pedig ugyanakkor röviden papírra vetette a megfigyeléseket, hiszen annak idején mint egyetemi hallgató megtanulta, miként kell sötétben feljegyzéseket készíteni. Mikor a kristály fénye kialudt, rendes helyére, a dobozba tették vissza, s meggyújtották a villanyt. Ekkor Mr. Wace kérdéseket tett fel, s a következőkben bizonyos megfigyeléseket javasolt, hogy a homályosabb részletek is tisztán álljanak előtte. Valóban, ennél kevésbé képzeletbeli és ugyanakkor anyagszerűbb dolgot el sem lehet gondolni.

Mr. Cave figyelme hamarosan a madárszerű lényekre irányult, melyek előbbi látomásaiban is oly sűrűn bukkantak fel szeme előtt. Első benyomását helyesbítve, egy ideig azt hitte, valami nappali denevérfajtához tartozhatnak, majd furcsamód keruboknak tekintette őket. Gömbölyű, különösképpen emberi fejük volt, s nyilván az egyik ilyen lény szeme lehetett, mely a második megfigyelés alkalmával annyira megijesztette. Tollatlan, hatalmas ezüstszárnyuk ragyogóan csillogott, s annyi színben játszott, mint a frissen fogott hal. E szárnyak felépítése nem olyan volt, mint a madaraké vagy denevéreké általában, hanem - amint Mr. Wace megtudta - a testből ívelő bordák segítségével, sugárszerűen feszültek szét. Talán úgy lehetne a legjobban körülírni, ha azt mondjuk: ívelt bordázatú lepkeszárnyuk volt. Apró testüket közvetlenül a szájnyílás alatt lecsüngő hosszú csápszerű tapogatószervek egészítették ki. Bár Mr. Wace először valószínűtlennek hitte, végül mégis az a meggyőződése alakult ki, hogy ezek a lények birtokolják a hatalmas, szinte emberi épületeket s a nagyszerű kertet, melyektől a völgy olyan pompás látványt nyújtott. Mr. Cave sok más furcsasággal együtt azt is megfigyelte, hogy az épületeken egyáltalán nem volt ajtó, s a különös teremtmények szabadon nyíló, nagy kerek ablakokon közlekedtek. Leszálltak csápjaikra, szinte horgászbotszerűen egészen kicsire hajtogatták szárnyukat, s beszökdécseltek az épület belsejébe. Ám ezeken kívül temérdek kisebb szárnyú lény repkedett: dongó-, lepke- és bogárszerű teremtmények, a pázsiton pedig ragyogó színekben pompázó, szárnyatlan óriásbogarak mászkáltak lomhán ide-oda. Az utakon és teraszokon a hatalmas, szárnyas lényekhez hasonló, szintén nagyfejű, de szárny nélküli teremtményeket lehetett látni, amint szaporán szökdécseltek kézhez hasonló csápjaikon.

Már említettük, hogy a legközelebbi épület teraszán meredező árbocok tetején bizonyos tárgyak csillogtak. Mr. Cave egy különösen élénk látomás alkalmával alaposan szemügyre vette az árbocokat, s megállapította, hogy ezek a csillogó tárgyak pontosan olyan kristályok, mint az övé, melybe belekémlel. Mikor még alaposabban szemügyre vette az árbocokat, látta, hogy legalább húsz árbocon csillog egy-egy ilyen kristály.

Időnként egy-egy hatalmas szárnyas lény felrepült valamelyik kristályhoz, majd csukott szárnnyal, csápjaival az árbocba kapaszkodva, néha negyedóráig is feszülten figyelte a kristály belsejét. Mr. Wace tanácsára hosszas megfigyeléseket végeztek, s ennek eredményeképpen a két kutató arra a meggyőződésre jutott, hogy az a kristály, melybe ők néztek, a látomásvilág teraszán a legutolsó árbocon állott, s e másik világ egyik teremtménye, legalábbis egy alkalommal, Mr. Cave arcába bámult, mialatt az öregúr megfigyeléseit végezte.

Ennyit e nagyon különös történet legfontosabb tényeiről. Hacsak nem tekintjük az egészet Mr. Wace képzelet-szüleményének, két lehetőség közül az egyiknek feltétlenül hitelt kell adnunk: éspedig hogy Mr. Cave kristálya vagy két világban volt egyidejűleg, s mialatt az egyikben ide-oda hordozták, a másikban ugyanott maradt, ami mindenképpen valószínűtlenül hangzik - vagy pedig valami különös kölcsönhatásban állt ama másik világ hasonló kristályával. Tehát ami az egyiknek a belsejében látható, az bizonyos meghatározott körülmények között látható a megfelelő másik kristályban is - és fordítva. Ma még valóban nem tudjuk, miként lehet két kristályt ilyen kapcsolatba hozni egymással, de jelenlegi tudásunk is elég ahhoz, hogy megértsük, az ilyesmi egyáltalán nem lehetetlen. A két kristályban megjelenő képek kölcsönhatása Mr. Wace feltételezése, s ez végeredményben számomra is nagyon magától értetődőnek látszik...

És vajon hol lehetett az a másik világ? Az értelmes Mr. Wace hamarosan erre is fényt derített. Alkonyat után az égbolt odaát igen gyorsan besötétedett, a nappal szinte átmenet nélkül fordult az éjszakába. Felsziporkáztak a csillagok, mégpedig felismerhetően ugyanazon csillagképek, melyeket mi látunk. Mr. Cave felismerte a Nagymedvét, a Fiastyúkot, az Aldebarant és a Siriust; ez a másik világ tehát szintén a Naprendszerhez tartozik, és legfeljebb néhány százmillió mérföldre lehet a mi világunktól. Ily módon Mr. Wace azt is megtudta, hogy odaát éjfélkor sötétebb kék az ég, mint nálunk tél derekán, a nap pedig valamivel kisebbnek látszik. Azonkívül két kicsi hold kering az égbolton.

- Akárcsak a mi holdunk, csak sokkal kisebbek, s egészen más pályán mozognak - magyarázta Mr. Wace. Az egyik szemmel látható sebességgel haladt előre. A két hold elég alacsonyan járt az égen, s mikor felkeltek, fényük nyomban kialudt; vagyis oly közel keringtek az égitesthez, hogy állandó holdfogyatkozásban álltak. Bár Mr. Cave nem nagyon értett az ilyesmihez, mindezek a körülmények arra engedtek következtetni, hogy a Marsról van szó.

Tényleg igen elfogadható magyarázatnak látszik, hogy Mr. Cave a kristályba kémlelve a Marsot és lakóit látta. Ha pedig valóban így volt, akkor az a csillag, mely esténként oly fényesen ragyogott a messzi látkép égboltján, nem lehetett egyéb, csak a mi jó öreg földgolyónk.

Egy ideig a marslakók - ha ugyan azok voltak - úgy látszik, nem vették észre, hogy Mr. Cave megfigyeli őket. Egyik-másik néha belepillantott valamelyik kristályba, de aztán nagyon hamar átrebbent egy másik árbochoz, mintha nem lett volna megelégedve a látvánnyal. Így aztán Mr. Cave zavartalanul figyelemmel kísérhette e szárnyas népség tevékenykedését, s bár feljegyzett beszámolói szükségszerűen homályosak és töredékesek, kétségkívül így is nagy hatást gyakorolnak az emberre. Képzeljük csak el, hogy egy marsbeli megfigyelőnek milyen benyomása lehetett volna az emberiségről, ha hosszas, komoly előkészületek után, szemét agyonfárasztva, a Szent Márton-templom tornyából négypercenként más-más részleteit figyelheti meg Londonnak! Mr. Cave nem tudta megállapítani, vajon a szárnyas marslakók ugyanazok-e, melyek az utakon és teraszokon szökdécseltek, s hogy tetszés szerint felcsatolhatnak-e ugyanolyan szárnyakat? Többször is látott bizonyos esetlen fehér és részben áttetsző kétlábúakat, melyek félig-meddig hasonlítottak a majmokra, a zuzmószerű fák között táplálkoztak, s egyesek vadul menekültek egy-egy szökdécselő, kerek fejű marslakó elől. Az üldöző el is csípett egyet a csápjaival - ám akkor egyszerre elhomályosult a kép, s Mr. Cave, legnagyobb gyötrelmére, sötétben maradt. Egy más alkalommal Mr. Cave valami hatalmasat látott rendkívüli gyorsasággal száguldani az egyik út mentén, s először azt hitte, óriási rovar lehet. De ahogy közeledett, rájött, hogy hihetetlenül bonyolult szerkezetű, csillogó fémből készült gépezet. Ámde mikor ismét odanézett, a jelenség már kisuhant a képből.

Egy idő múlva Mr. Wace arra törekedett, hogy felkeltse a marslakók figyelmét; s mikor legközelebb az egyik különös lény szeme ismét odatapadt a kristályhoz, Mr. Cave felkiáltott és felpattant, majd hirtelen felcsavarták a villanyt, s mindketten vadul hadonászni kezdtek, hogy ottlétüket jelezzék. De mikor Mr. Cave ismét belenézett a kristályba, a marslakó már eltűnt.

Eddig haladtak a megfigyelésekkel november elejéig, mikor Mr. Cave már úgy érezte, hogy az otthoniak gyanakvása a kristályra vonatkozóan elült, s ettől kezdve ide-oda cipelte magával az értékes darabot, hogy ha akár éjjel, akár nappal alkalom adódnék a vizsgálódásra, kéznél legyen. A kristály most már életének döntő tényezője lett.

Decemberben Mr. Wace-t nagyon elfoglalták a közeledő vizsgák; összejöveteleiket kényszerűségből egy hétre felfüggesztették, s tíz-tizenegy napig - Wace nem is tudja pontosan, meddig - színét se látta Mr. Cave-nek. Ekkor már szerette volna folytatni a kutatásokat, s mikor a nehéz vizsgaidőszakon túlesett, ellátogatott az öreg régiségkereskedőhöz. Már a sarkon észrevette, hogy egy madárkereskedő s egy foltozóvarga boltja előtt a redőny le van húzva. Mr. Cave üzlete is zárva volt.

Kopogott, majd kinyílt az ajtó, s gyászruhában megjelent Mr. Cave mostohafia. Azonnal kihívta Mrs. Cave-et, aki - Mr. Wace láthatta - olcsó, de alaposan felcicomázott gyászruhában páváskodott. Ezek után nem lepte meg, hogy Cave meghalt, és már el is temették. Az özvegy sírt, s hangja kissé borízű volt. Éppen most ért vissza a highgate-i temetőből - mondotta. Saját jövője s a temetés tiszteletre méltó részletei teljesen lekötötték az asszony gondolatait, de Mr. Wace végül azért mégiscsak megtudott egyet-mást Mr. Cave halálának körülményeiről. Utolsó összejövetelük utáni napon, kora reggel találták meg az öreget; holtan feküdt a boltban, s jéghideg kezében a kristályt szorongatta. Mosolygott - mesélte Mrs. Cave -, s a bársonyterítő, amit az ásványok kirakati díszítéséhez használtak, ott hevert a lábánál. Mikor megtalálták, már öt-hat órája halott lehetett.

Mr. Wace-t nagyon megrendítette a dolog, s keserű szemrehányásokat tett magának, hogy elhanyagolta az öregúr egészségét, pedig szemmel láthatóan rossz állapotban volt. De azért leginkább mégiscsak a kristály foglalkoztatta. Nagyon óvatosan közelítette meg a témát, mivel ismerte Mrs. Cave bogarait. Nagyon megdöbbent, mikor megtudta, hogy a kristályt eladták.

Ugyanis, amint Cave holttestét felvitték az emeletre, felesége első gondolata az volt, hogy azonnal írjon a kelekótya papnak, aki öt fontot ígért a kristályért: a kérdéses darab megkerült. De hiába forgattak fel mindent, lánya is hiába segített a keresésében, a címet nem találták sehol. Minthogy nem volt pénzük arra, hogy Cave-et a kerület régi lakójához méltó pompával és előkelőséggel temessék el, a család egy régi barátjához fordultak, aki szintén régiségekkel foglalkozott, s a készlet jó részét bizonyos becslés után szívesen átvette tőlük. Persze ő maga állapította meg az összeget, s az átvett áru között ott volt a kristály is. Mr. Wace néhány szokásos, talán kissé félvállról odavetett részvétteljes szó után azonnal ehhez a régiségkereskedőhöz sietett. Itt megtudta, hogy a kristálytojást egy magas, sötét bőrű, szürke ruhás úrnak már eladták. S ezzel a kézzelfogható tények sorozata ebben a különös és számomra legalábbis igen sokatmondó történetben hirtelen meg is szakadt. A régiségkereskedő nem tudta, ki lehetett az a magas, sötét bőrű, szürke ruhás férfi, nem is figyelte meg alaposabban, s így korántsem tudott róla pontos leírást nyújtani. Még azt sem tudta, merre ment az idegen, mikor kilépett az üzletből. Mr. Wace egy ideig még ottmaradt a boltban, s reménytelen kérdezősködéssel tette próbára a kereskedő türelmét, hogy elkeseredését rajta töltse ki. Végül egyszerre rádöbbent, hogy az egész immáron kicsúszott a kezéből, és szétfoszlott, mint egy éji látomás; hazament, s kissé csodálkozott, hogy a jegyzetek, melyeket erről a dologról készített, nem foszlottak szét, hanem valóban ott hevernek rendetlen íróasztalán.

Persze nagyon bosszús volt és csalódott. Másodszor is meglátogatta - ugyanoly eredménytelenül - a régiségkereskedőt, s hirdetéseket adott fel bizonyos folyóiratokban, melyek talán olyan ember kezébe kerülhetnek, aki csecsebecséket gyűjt. Két lapnak cikkeket is küldött, de a szerkesztők valami tréfára gyanakodtak, s arra kérték a fiatal tudóst, jól fontolja meg a dolgot, mielőtt kinyomtatnák, hiszen ez a különös történet annyira szűkölködik megalapozott bizonyítékokban, hogy esetleg veszélyeztetné Wace tudományos hírnevét.

Ezenkívül saját munkája is nagyon megszaporodott. Így hát vagy egy hónap elteltével, ha alkalomadtán be is nézett egy-egy régiségboltba, kénytelen volt abbahagyni a keresést, s a kristály mind a mai napig nem került elő. Mindamellett - amint Wace meséli nekem, s én tökéletesen meg tudom őt érteni - olykor elkapja a buzgóság, faképnél hagyja sokkal fontosabb dolgait, s folytatja a hajszát a kristály után.

Jelenleg igazán kár azon vitatkozni, vajon előkerül-e még valaha, vagy pedig mindenestül nyoma veszett. Amennyiben a kristálytojás jelenlegi tulajdonosa ritkasággyűjtő, akkor a régiségkereskedő útján feltétlenül tudomást kellett szereznie arról, hogy Mr. Wace mennyire kutat utána. Wace megtalálta Mr. Cave lelkészét, James Parkert, és azt a keleti fiatalembert is, akiről kiderült, hogy Bosso-Kuni jávai herceg. Néhány adatot köszönhetek nekik. A herceg - mint mondotta - csupán kíváncsiságból és különcködésből akarta a kristályt megszerezni. Már csak azért ragaszkodott annyira a vételhez, mert Cave olyan furán és kényszeredetten szabadkozott.

Könnyen lehetséges, hogy ez a második vevő nem is ritkasággyűjtő, csak alkalomszerűen vásárolta meg a kristályt, mely ebben a pillanatban talán száz méternyire sincs tőlem, s egy szalonban díszeleg vagy mint levélnehezék szolgál egy íróasztalon - birtokosa nem is sejti, hogy e nehezék milyen csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik. Valójában nagyrészt ez indított arra, hogy ezt a történetet ilyenformán papírra vessem, mivel lehetséges, hogy a kristálytojás az átlag regényolvasó kezébe kerül.

Az én elképzelésem úgyszólván azonos Mr. Wace véleményével. Szerintem a marsbeli árbocon levő kristály s Mr. Cave kristálytojása valami, jelenleg teljesen megmagyarázhatatlan módon kapcsolatban van egymással. Mr. Wace-szel együtt az a véleményünk, hogy ez az itteni kristály talán valamikor réges-régen került arról a másik bolygóról a Földre, hogy a marslakóknak napi életünkbe közvetlen betekintést nyújtson. Lehetséges, hogy a többi kristály párja is itt van valahol a mi Földünkön.

Mert a felsorolt tényekkel az érzéki csalódások semmiféle elmélete nem tud megbirkózni.


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:22 | Üzenet # 29 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A CSILLAG


Újév napján, majdnem egyidőben, három csillagvizsgáló intézet is jelezte, hogy a Naprendszer legtávolabb keringő bolygójának, a Neptunnak mozgásában figyelemre méltó rendellenesség észlelhető, Ogilvy pedig már decemberben megállapította, hogy keringési sebessége csökkent. Ez a hír persze nem nagyon érdekelte a világot, hiszen az emberek túlnyomó része azt sem tudta, hogy Neptun nevű bolygó egyáltalán létezik. Csillagászati körökön kívül az sem okozott különösebb izgalmat, hogy később titokzatos, halvány fényfoltot fedeztek fel a kizökkent bolygó tájékán. A tudósok azonban már akkor fontosnak tartották ezt a jelenséget, mielőtt kiderült volna, hogy az új égitest egyre fényesebb, rohamosan növekszik, mozgása teljesen különbözik a bolygók rendes törvényszerűségeitől, és hogy a Neptun és holdjának eltérése már-már példátlan arányokat ölt.

Tudományos képzettség nélkül csak igen kevesen tudják elképzelni, micsoda mérhetetlen űr veszi körül Naprendszerünket. A végtelen űr, melyben a Nap lebeg temérdek bolygójával, apró planetoidjaival és anyagtalan üstököseivel - minden emberi képzeletet felülmúl. Amennyire az emberi megfigyelés megállapíthatta, a Neptun pályáján túl húszmilliószor millió mérföldnyire nincs semmi, csak puszta tér, jeges és fénytelen, néma űr. A legszűkebb számítás szerint is ekkora a távolság a legközelebbi csillagig. Amíg a XX. század elején ez a különös vándor meg nem jelent, az emberi tudás szerint néhány, keskeny fénysugárnál is anyagtalanabb üstökös kivételével még soha semmiféle anyag nem haladt keresztül a tér e végtelen öblében. Ez a roppant tömegű, alaktalan és nehéz test váratlanul rohant elő az ég titokzatos sötétjéből a tündöklő Nap felé. Másnap már egyszerű messzelátóval is tisztán lehetett látni az alig észlelhető átmérőjű fényfoltot, az Oroszlán jegyében, közel a Regulushoz. Nemsokára akár színházi látcsővel is megfigyelhették már.

Újév harmadnapján figyelmeztették első ízben a világ újságolvasóit, mennyire fontos ez a szokatlan égi jelenség. Az egyik londoni újság Égitestek összeütközése címmel Duchaine véleményét közölte: a különös égitest valószínűleg össze fog ütközni a Neptunnal. A vezércikkek is felfújták az ügyet. Nem csoda tehát, hogy január harmadikán a világ szinte minden nagyobb városában kétkedő várakozással tekintettek egy közelgő égi tünemény felé. S ahogy napnyugta után az egész Földön leszállt az éj, emberek ezrei vizsgálgatták az égboltot - de csak a régi ismerős csillagok hunyorogtak rájuk, mint azelőtt.

Londonban ezalatt már hajnalodott, leszállt a Pollux is, és lassan elsápadtak a csillagok. Téli hajnal volt, bágyadtan felderengett a nappal, gázlámpák és gyertyák sárgás fénye szűrődött ki az ablakokon, s mögöttük már mozgolódtak az emberek. És akkor az ásítozó rendőr meglátott valamit! A piacokon tolongó tömeg elképedten megállt, a gyárakba siető munkások, a tejesemberek és újságkihordók, a kimerülten és sápadtan hazatérő korhelyek, hontalanok és őrjáratukat végző katonák, a földet túró parasztok, hazaosonó vadorzók, az egész borzongva ébredező táj és a tengeren hajnalt váró matrózok - mind-mind ugyanazt nézték: a hatalmas fehér csillagot, amint feltűnt az égen.

Fényesebb volt, mint egünkön bármely csillag, a tündöklő esthajnalcsillagnál is ragyogóbb. Egy órával hajnalhasadás után is teljes nagyságában, fehéren izzott az égen: nem pislákoló fénypont volt ez, hanem kerek, erőteljesen ragyogó korong. Azokon a vidékeken, ahol a tudomány ismeretlen fogalom volt még, az emberek bámészkodtak, háborút és ragályokat emlegetve rettegtek, mert ilyenkor az Ég lángoló jeleket küld. Megtermett búrok, sötét bőrű hottentották, aranyparti négerek, franciák, spanyolok és portugálok álltak a felkelő nap melegében, és lesték, hogy a különös új csillag mikor nyugszik le.

Száz csillagvizsgálóban az elfojtott izgalommal várakozó tudósok majdnem felkiáltottak, mikor a két rohanó égitest összeütközött. Ide-oda kapkodtak, hogy minden kellék, fényképezőgép, spektroszkóp, ez meg az, kéznél legyen, hiszen egy világ megsemmisülésének ritka, csodálatos látványát kellett megörökíteniük. Mert egy egész világ, Földünk jóval nagyobb testvérbolygója borult halálos lángokba. A végtelen űrből érkező idegen égitest egyenesen a Neptunnak rohant, és az összeütközésből támadt hőtől a két szilárd test egyetlen hatalmas izzó tömeggé olvadt. Ezen a napon, két órával pirkadat előtt, az egész földről láthatóan megjelent a hatalmas, fehér csillag, és csak akkor halványodott el, mikor nyugaton alább szállt, és a kelő nap felemelkedett. Az emberek mindenütt az eget bámulták, de talán senki sem bámult annyira, mint a hajósok, ezek a megrögzött csillagnézők, hiszen messze kinn a tengeren semmit sem hallottak a közelgő jelenségről. Látták, amint feltűnik, akár valami törpe hold, felkúszik az égboltra, lebeg a fejük fölött, majd lehanyatlik a szétfoszló éjszakával.

Mikor ismét megjelent Európa felett, magaslatokon, háztetőkön, tágas tereken, mindenfelé várakozó tömegek álltak, és az új, nagy csillag érkezését lesték kelet felől. Fehér sugárzással tört a magasba, mint valami fellobbanó, fehéren izzó láng, s akik előző éjjel, születése pillanatában is látták, most felkiáltottak:

- Most még nagyobb! és fényesebb!

És valóban, a nyugaton hanyatló Hold sarlója, bár nagyságukat össze sem lehetett hasonlítani, most már alig árasztott annyi fényt, mint a különös csillag kicsi korongja.

- Igen, fényesebb! - kiáltozta az utcákon hullámzó tömeg. De a komor csillagvizsgálók megfigyelőit valami más kötötte le. Visszafojtott lélegzettel meredtek egymásra.

- Közelebb van! - mondták. - Közeledik!

És szájról szájra szállt: közeledik! A kattogó távíró továbbította a hírt, a szó végigrezgett a telefonkábeleken, és ezer városban szedték az olajos nyomdászok: "Közeledik!" Hivatalokban eszmélkedve rezzentek össze az emberek, s eldobták tollukat. Ezerfelé beszélgető emberek lelkében hirtelen különös világvége kísértett, mikor ezt a szót hallották: közeledik! A hírt végigrikoltották az ébredező utcákon, s a csendes falvak hideg, elhagyott útjain. És azok, akik a távíró lüktető szalagját figyelték, sárgás fényű kapualjakból kiáltozták a járókelők felé: közeledik! Csinos asszonyok kipirult, ragyogó arccal hallgatták, mikor két tánc közt tréfálkozva újságolták nekik a legfrissebb hírt, s érdeklődést mímelve igyekeztek okosnak mutatkozni.

- Valóban? Közeledik? Milyen érdekes! Ó, csuda okos emberek lehetnek, akik rájönnek ilyesmire!

Magányos csavargók a téli éjszakában barangolva, az égboltot vizsgálgatták, és a maguk vigasztalására így dünnyögtek:

- Úgy is kell, hogy közeledjen, mert hisz ezt az éjszakát is hidegen mérik, akár az alamizsnát. De hát egykutya, nem sok meleg néz ki belőle, ha közeledik is.

- Törődöm is én a csillaggal! - zokogta halottja mellől a térdeplő asszony.

A diák kora hajnalban kelt, és vizsgadolgozatát készítve szintén a jégvirágos ablakon beragyogó, hatalmas, fehéren izzó csillagon törte a fejét:

- Centrifugálisan... centripetálisan... - tűnődött öklére támasztott fejjel. - Ha egy bolygót megállítunk a pályáján, és centrifugális erejétől megfosztjuk, akkor mi történik? Centripetális erő fog hatni rá, és belehull a Napba. Ez pedig...

- Vajon mi is az útjába kerülünk? Erre igazán kíváncsi vagyok.

De ez a nap is elmúlt, mint a többi, s a fagyos sötétedésben újra megjelent a különös csillag. Most már olyan fényes volt, amint napnyugtakor teljes nagyságában feltűnt, hogy a növekvő hold csupán saját halvány árnyékának látszott. Egy dél-afrikai városban pedig valami híres ember esküvőjét ünnepelték, és a fogadtatásra kivilágították az utcákat.

- Még az ég is fénypompába öltözött - mondták a hízelgők.

A Baktérítő vidékén, vadállatokkal és gonosz szellemekkel dacolva, fénybogaraktól hemzsegő nádasban néger szeretők ölelkeztek. - Ez a mi csillagunk - suttogták, és szelíd ragyogásától erő és bizakodás költözött lelkükbe.

A dolgozószobájában üldögélő nagy matematikus félrelökte feljegyzéseit. A számításokkal már elkészült. A kis, fehér üvegcsében még maradt valami abból a szerből, melytől négy hosszú éjszakán át ébren tudott dolgozni. Hallgatói előtt mindennap megtartotta előadásait szokásos nyugodt, világos és türelmes modorában, majd azonnal visszatért fontos számításaihoz. Arca a megfeszített munkától betegesen lázas volt és elgyötört. Rövid ideig mintha gondolataiba merült volna. Aztán az ablakhoz lépett, a redőny egyetlen kattanással felgördült. Fenn az égen, a tetők, kémények és tornyok tömkelege fölött, ott lebegett a csillag. Mintha egy kíméletlen ellenfél szemébe nézett volna.

- Megölhetsz - mondta rövid hallgatás után. - De beleférsz - az egész világmindenséggel együtt - az én kicsiny agyamba. Nem cserélnék! Nem, még most sem!

A kis üvegcsére pillantott.

- Nem lesz szükség alvásra többé - mondta.

Másnap délben percnyi pontossággal a tanterembe lépett, szokása szerint az asztal szélére tette kalapját, és gondosan kiválasztott egy nagy darab krétát. Hallgatói tréfásan azt mesélték róla, ha a krétát eldugták előle, s nem volt mivel babrálnia előadás közben, szinte teljesen megbénult. Megállt, ősz szemöldöke alól végignézett a fiatal, üde arcok során, és megfontolt, de közvetlen modorában így szólt:

- Bizonyos körülmények jöttek közbe, hatáskörömön kívül eső körülmények - mondta, és elhallgatott. - Ezek megakadályozzák, hogy tervezett előadásaimat befejezzem. Hogy rövid és világos legyek: úgy látszik, uraim, az Ember hiába élt.

A hallgatók összenéztek. Jól hallották? Megőrült? Felhúzott szemöldökű arcok, mosolygó ajkak látszottak mindenfelé, de egy-két arc továbbra is a merev, őszbe borult fej felé fordult.

- Talán érdekelni fogja önöket, ha ezt a délelőttöt arra szentelem, hogy amilyen világosan csak tudom, önök elé tárjam azokat a számításokat, melyekből az előbbi következtetést levontam. Tegyük fel...

A tábla felé fordult, szokása szerint a legalkalmasabb ábrán töprengve.

- Mit akart azzal mondani, hogy az Ember hiába...? - suttogta egyik hallgató a másiknak.

- Figyelj! - bökött a másik az előadó felé.

És akkor kezdték érteni.

Aznap éjjel a csillag később kelt, mert eredeti keleti irányú mozgása az Oroszlánon át a Szűz felé hajlott; most már úgy tündöklött, hogy kék fényével az egész eget beragyogta, minden csillagot elhomályosított, kivéve a zenitjéhez közeledő Jupitert, a Capellát, az Aldebarant, a Siriust és a Nagy Medve csillagjegyeit. Fehéren izzó fénye gyönyörű volt. A Földön többfelől is úgy látták, hogy halvány fénykoszorú övezi. Észrevehetően nagyobb volt, a trópusok tisztán tükröző égboltján pedig már negyedakkorának látszott, mint a Hold. Anglia földje még dermedt volt a fagytól, mégis olyan fényben úszott az egész világ, mint holdfényes nyári éjszakákon. Közönséges, nyomtatott betűket egészen jól lehetett olvasni a hideg, tiszta fényben, s a városok kivilágítása csak halványsárgán pislákolt.

Virrasztott az egész föld ezen az éjszakán. A keresztény világban mindenütt, mint virágok közt a méhek zúgása, a zord éjen át komor moraj hullámzott a tájak felett, a városokban pedig a zümmögés zavaros kolompolássá dagadt. Millió templom tornyában kongatták a harangokat, figyelmeztetve az embereket, hogy ne aludjanak, és ne vétkezzenek tovább, hanem templomokba gyülekezve imádkozzanak. És ahogy a Föld továbbgördült az űrben, és lassan foszladozni kezdett az éj, egyre hatalmasabban és káprázatosabban emelkedett a csillag.

A városokban mindenütt kivilágított utcák és házak; a hajógyárak ragyogtak, és minden magaslatra vezető úton egész éjjel hömpölygött a tömeg. A civilizált világ összes partjairól zakatolva, vagy dagadó vitorlákkal, emberekkel és mindenféle élőlénnyel zsúfoltan hajók vágtak neki az óceánnak észak felé. Mert a nagy matematikus figyelmeztetését már az egész világnak tudtára adta a távíró, már száz nyelvre lefordították szavait. Az új égitest és a Neptun, lángoló egyesülésük után, egyre szédítőbb sebességgel rohant egyenesen a Nap felé. Az izzó tömeg másodpercenként száz mérföldnyit zuhant, és ez az iszonyú sebesség egyre nőtt. Eddigi irányát tekintve százmillió mérföldnyire tőlünk kell majd elhaladnia, és így szinte semmi hatással sem lenne a földre. Ám e várható pálya közelében ott van holdjaival a hatalmas, tündöklő Jupiter, mely eddig még nem zökkent ki rendes Nap körüli keringéséből. De a lángoló csillag és a leghatalmasabb bolygó között a vonzás percenként erősödik. És mi lesz ennek a következménye? A Jupiter kétségtelenül eltér majd eredeti irányából, és elliptikus pályát követ, a lángoló csillagot pedig magához vonzza, és eltéríti a Naptól. Így az új csillag görbét ír le az űrben, és talán össze is ütközik velünk - mindenesetre a Földhöz nagyon közel halad el.

- Földrengések, vulkanikus kitörések, ciklonok, a tengeren pedig szökőár és áradások várhatók; a hőmérséklet állandóan emelkedik, hogy meddig, nem tudom - jósolta a nagy matematikus.

Odafönt pedig, hogy szavait igazolja, fenyegető, hideg fénnyel lobogott a végzetes csillag.

Sokan, kik addig nézték, míg a szemük káprázni nem kezdett, úgy látták, hogy észrevehetően közeledik. És valóban, ezen az éjszakán az időjárás is megváltozott. Közép-Európában, Franciaországban és Angliában enyhült a fagy, és mindenütt megindult az olvadás.

Arról beszéltem, hogy az emberek egész éjjel imádkoztak meg hajóra szálltak, és hegyes tájakra menekültek - de azért ne higgyük, hogy az egész Föld a csillagtól rettegett. Valójában még mindig régi szokások és kényszerek szerint élt a világ - a szabad percekben váltott néhány szón kívül, vagy mikor elvonult az éjszakai tünemény, tíz ember közül kilenc továbbra is közönséges napi gondjaival törődött. Az üzleteket, egy-kettő kivételével, a megszokott időben nyitották és zárták, az orvos és a temetkezési vállalkozó végezte a dolgát, a munkások beözönlöttek a gyárakba, a katonák gyakorlatoztak, a tudósok kutattak, a szerelmesek egymást keresték, a tolvajok leskelődtek és elosontak, a politikusok pedig tervezgettek. Az újságok nyomdái egész éjjel zakatoltak, és itt is, meg ott is akadt egy-egy pap, aki bezárta a templomot, nehogy még ő is fokozza a pánikot, mely szerinte merő ostobaság. Az újságok intő példaként emlegették az 1000-ik év tanulságait: az emberek akkor is a világ végét várták. A csillag nem is csillag, hanem üstökös, vagyis puszta gáz. És ha csillag volna, akkor sem ütközhetne a Földnek, ilyesmi még nem fordult elő soha. A józan ész hívei megvetően és gúnyosan hadakoztak, talán már arra is hajlandók lettek volna, hogy a megrögzött szorongókat üldözzék. Ezen az éjjelen, greenwichi idő szerint hét óra tizenöt perckor kerül a csillag a Jupiterhez legközelebb. Akkor majd meglátja a világ, miként fordulnak a dolgok. A nagy matematikus sötét jóslataira azt mondták, hogy csak nagy hűhót akar csapni maga körül. Végül a józanok, érvelésüktől felhevülve, azzal tüntettek szilárd meggyőződésük mellett, hogy lefeküdtek az ágyba. A barbárok és műveletlenek szintén megunták az újdonságot, és mentek a dolguk után. Itt-ott egy üvöltő kutyát kivéve, az állati világ nem sokat törődött a csillaggal.

Mégis, mikor az európai államok virrasztói látták, hogy egy órával később ugyan, de tegnapi nagyságában feltűnik a csillag, még mindig éppen elegen maradtak ébren ahhoz, hogy a matematikust kinevessék - hiszen minden veszély elmúlt már.

De lassan ajkukra fagyott a nevetés. A csillag egyre nőtt, ijesztő állhatatossággal óráról órára növekedett. Minden órában nagyobb lett egy kicsit, és közeledett éjféli zenitjéhez. Egyre tündöklőbb fénye második nappá varázsolta az éjszakát. Ha nem görbe pályán mozog, hanem egyenesen a Föld felé zuhan, s ha sebességét nem csökkenti a Jupiter vonzása, akkor egyetlen nap alatt átszelte volna az űrt, ami a Földtől elválasztotta. Így azonban öt nap telt el, míg bolygónkhoz érkezett. Másnap éjjel Angliából már akkorának látták, mint a Hold harmada, az olvadási hullám pedig fokozódott. Mikor Amerikában feltűnt, már majdnem akkora volt, mint a Hold, és fehéren lángolva forróságot árasztott. Egyre hevesebb, perzselő szél sepert végig Virginián, Brazílián és a St. Lawrence-völgyben, a csillag száguldó zivatarfelhők gomolygása mögül ragyogott elő, lilásan cikázó villámok és példátlan jégverés közepette. Manitobában is olvadt, és pusztított az árvíz. Ezen az éjszakán a világ hegységeiben felengedett a jég, és olvadni kezdett a hó. A magasságokból lerohanó, megdagadt folyamok nemsokára kitépett fákat, állati hullákat és emberi holttesteket sodortak magukkal. A túlvilági ragyogás közepette a folyók szintje egyre emelkedett, míg végül kicsaptak medrükből, s a víz a menekülő lakosság nyomában hömpölygött.

Az argentin part mentén és végig a déli óceánon nagyobb volt a dagály, mint bármikor emberemlékezet óta, a felkorbácsolt hullámok mérföldekre ellepték a szárazföldet, és egész városokat borítottak el. Az éjszaka folyamán pedig úgy áttüzesedett a levegő, hogy napkelte után mintha hűs árnyék borult volna a földre. Megindultak a földrengések is, egész Amerikában, a sarkkörtől Cape Hornig megmozdult a föld, mindenfelé hegycsuszamlások és szakadékok tátongtak, házak és falak dőltek romba. Egyetlen hatalmas lökésre Cotopaxi oldala leomlott, roppant tömegű híg lávatömeget okádva, mely széles folyamként, nagy sebességgel hömpölyögve, egyetlen nap alatt elérte a tengert.

Így vonult végig a csillag, sápadt holddal a nyomában, a Csendes-óceán felett, uszályként vonszolva maga után a viharokat, tajtékzó hullámokat, növekvő dagályt, mely mohón elnyelte a szigeteket, s elsepert minden élőlényt. És akkor vakító ragyogás és perzselő forróság közepette hirtelen felmagasodott egy roppant hullámtorony, s az ötven láb magas, éhesen zúgó víztömeg nekirontott Ázsia partjainak, benyomult a szárazföldre, s végigsepert Kína lapályain. A delelő napnál is nagyobb és perzselőbb csillag rövid időre megvilágította könyörtelen fényével az óriási, népes földrész tájait. Fényében feltüzeltek a városok és falvak, fák, utak és pagodák, a széles, megművelt földek s az álmatlan milliók szemei, amint tehetetlen rémülettel meredtek az izzó égboltra. És messziről már hallatszott a dagadó ár bőgése. Ezen az éjszakán hőségtől ellankadt végtagokkal, vadul lélegzet után kapkodva, milliók menekültek reménytelenül. S nyomukban az ár, mint valami rohanó, fehér fal. Jött a halál.

Egész Kína teste fehéren izzott: de Japán, Jáva s a kelet-ázsiai szigetek felől, a gőztől, füsttől és hamutól, melyet tűzhányók lövelltek a magasba, mintha üdvözölnék, sötétvörösen izzó gömbnek látszott a hatalmas csillag. Fent láva, perzselő gáz és hamu, lent pedig a kavargó áradat. Az egész föld rázkódott a vulkanikus lökésektől. Már a Himaláján és Tibetben is olvadni kezdett az örök hó: milliónyi friss medrű, összefutó csatorna árja öntötte el Burma és Hindosztán síkságait. Az indiai őserdők bozótos ormai mindenfelé lángoltak, a rohanó vízben a facsonkok körül sötét testek küszködtek, s kimerült szemek tükrözték a vérvörös lángnyelveket. A széles folyamokon fejetlen összevisszaságban emberek tömegei menekültek végső reménységük, a nyílt tenger felé.

A csillag pedig egyre nőtt, egyre fényesebb izzással, egyre félelmetesebb sebességgel közeledett. Az egyenlítő körül nem villódzott már az óceán; a tajtékzó, hajókat dobáló fekete víztömeg kísértetiesen gyűrűzve gőzölgött.

És ekkor csoda történt. Azoknak, akik Európában várták a csillag feltűnését, úgy tűnt, mintha megállt volna a Föld. Az emberek, akik az árvíz, összeomló házak és hegycsuszamlások elől menekültek, ezernyi fennsíkon várták a késlekedő csillagot. Szorongó várakozásban egyik óra telt a másik után, de a csillag nem jelentkezett. Az emberek ismét a régi, megszokott csillagképeket látták, pedig erről a látványról örökre lemondtak már. Angliában meleg volt, és kitisztult a légkör, bár a föld állandóan remegett. A trópusokról úgy látszott, hogy a Siriust, a Capellát és az Aldebarant gőzfátyol övezi. És mikor a csillag majdnem tíz órát késve feltűnt, fehérlő tányérja közepén fekete korong sötétlett, nyomában pedig máris felbukkant a Nap.

A csillag Ázsia felett kezdett az ég pereme mögött lehanyatlani, és mikor India fölött lebegett, egyszerre elhomályosult. Azon az éjszakán az Industól a Ganges torkolatáig az egész indiai síkságot sekély, csillogó víztükör borította, melyből emberekkel zsúfolt templomok és paloták, falak és magaslatok meredtek elő. A minaretekről fürtökben lógtak az emberek, s a forróságtól és rémülettől elgyengülve, egyenként hullottak a kavargó vízbe. Egy egész földrész jajgatott, amikor a kétségbeesés e tüzes kemencéjére hirtelen árnyék borult, szél támadt, s a hűvösödő levegőben felhők gyülekeztek. Az emberek káprázó szemmel látták, hogy a csillag fényes felületén fekete korong árnyéka vonul át. Igen, a Hold a csillag és a Föld közé került. És mialatt az emberek kiáltozva adtak hálát Istennek a pillanatnyi szabadulásért - keleten érthetetlen gyorsasággal felszállt a Nap. Nap és Hold a csillaggal együtt futott fel az égboltra.

Tehát ezért láthatták az európaiak, hogy közvetlenül a csillag után felkelt a Nap is: egy ideig nagy sebességgel, majd lassabban emelkedtek, míg végül az égbolt zenitjén megállapodtak, s lángolva olvadtak össze. A Hold már nem homályosította el a csillagot, hanem többé nem láthatóan az égbolt ragyogásába olvadt. Bár az életben maradottak nagy része az éhezéstől, hőségtől kimerülten már elfásult, mégis akadtak, akik felismerték e tünemény jelentőségét. A csillag földközelbe jutott, s bolygóként megkerülve továbbhaladt. Fokozódó sebességgel távolodott - szédítő zuhanása a Nap felé végéhez közeledett.

Aztán a tornyosuló fellegek eltakarták az égi látomást, csapkodó villámokkal átszőtt lepel borult a Földre. Szerte a világon, olyan felhőszakadás zuhogott, mint még soha, s a felhők bíborában izzó vulkánok torkából sárfolyamok hömpölyögtek. A szárazföldről visszahúzódó víz nyomában mindenütt iszap borította romok maradtak, s mint viharvert partokon, ott hevertek az elsodort emberek, gyermekek és jószágok tetemei. A szárazföldről napokig özönlött vissza a víz, hordalékot, házakat és fákat sodorva magával hatalmas gátakat emelt, és óriási csatornákat vájt a talajba.

A sötétség napjai voltak ezek, a csillag perzselő napjai után. De még hetek és hónapok múltán is földrengések rázták meg a világot.

A csillag pedig eltűnt, s az éhség űzte emberek lassan felbátorodtak. Újra visszaszivárogtak romba dőlt városaikba, a betemetett magtárakba és a letarolt földekre. Néhány hajó, melyet a vihar valamelyest megkímélt, összetöredezve és megrongálva, óvatosan kereste az utat valamikor ismerős kikötők új zátonyai között. Mikor elültek a viharok is, az emberek észrevették, hogy a nappali hőmérséklet magasabb, mint azelőtt, a Nap megnövekedett, a Hold régi nagyságának harmadára csökkent, és csak nyolcvan naponként volt holdváltozás.

Ez a történet már nem foglalkozik az emberek között kialakuló új testvériséggel, a törvények, könyvek és gépek megmentésével. Izland, Grönland és Baffin's Bay éghajlata teljesen megváltozott: a hajósok nem akartak hinni a szemüknek, mikor mindenütt zöldbe borult, elragadó tájakat találtak. Arról sem beszélünk bővebben, hogy a Föld felmelegedésével az emberiség tovább terjeszkedett a sarkkörök felé. Már csak a csillag megjelenéséről és távozásáról szólunk néhány szót.

A Mars csillagászait - hiszen a Marson is vannak csillagászok, ámbár ezek a lények teljesen különböznek az embertől - kimondhatatlanul érdekelték az események. Ők persze a saját szempontjuk szerint értékelték a dolgokat.

"A lövedék hatalmas tömegét és hőfokát tekintve, amint Naprendszerünket átszelve a Napba zuhant - írta egyikük -, szinte hihetetlen, milyen csekély kárt szenvedett a Föld, holott majdnem összeütközött vele. A kontinensek ismert körvonalai és a tengerek tömege változatlan. Úgy látszik, az egyetlen különbség abban észlelhető, hogy a sarkokat borító színtelen fehérség (ahol befagyott tengereket tételezünk fel) összébb húzódott."

Mindez pedig csak azt példázza, hogy néhány millió mérföld távolságból a legnagyobb emberi katasztrófa is jelentéktelen közjáték csupán.


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:24 | Üzenet # 30 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A CSODAMŰVES




(Versfantázia prózában)

Nem lehet tudni, vajon született tehetség volt-e? A magam részéről azt hiszem, hirtelen jött az egész. Valójában harmincéves koráig kétkedő volt, s nem hitt semmiféle csodálatos erőkben. És itt, eme legalkalmasabb pillanatban meg kell említenem, hogy apró emberke volt, aki izzó barna szemmel, égnek meredő vörös hajjal, felkunkorított bajusszal és szeplőkkel rendelkezett. George McWhirter Fotheringay névre hallgatott - korántsem olyasféle név ez, melynek tulajdonosától egyáltalán csodákat várna az ember -, s hivatalnokként működött Gomshottéknál. Nagy szenvedélye volt az ellentmondást nem tűrő vitatkozás. Első ízben éppen akkor sejtette meg rendkívüli képességeit, mikor váltig hangoztatta, hogy minden csoda lehetetlenség. Ez a különös vita a Behemót Sárkány söntésében zajlott le; Teddy Beamish egyhangúan, de hatásosan így fejezte ki ellenkezését: - Ezt mondja maga! -, s ez Mr. Fotheringay türelmét végsőkig csigázta.

Rajtuk kívül jelen volt még egy fülig poros biciklista, Cox vendéglős, és Maybridge kisasszony, a Behemót Sárkány igen tiszteletre méltó és meglehetősen vaskos csaposleánya. Maybridge kisasszony, Mr. Fotheringaynek háttal, poharakat mosott; a többiek pedig Fotheringayt hallgatták, s többé-kevésbé azon mulattak, hogy ellentmondást nem tűrő vitatkozó módszere ebben az esetben mennyire hatástalan marad. Mr. Beamish elhárító taktikája miatt felbőszülve, Mr. Fotheringay szokatlan szónoki fogás alkalmazására határozta el magát.

- Ide figyeljen, Mr. Beamish - mondta -, előbb tisztázzuk érthetően, mi is az a csoda? A természet rendjével ellentétes valami, puszta akaraterővel létrehozható, olyasmi, ami kizárólag akkor fordulhat elő, ha nagyon erős akarattal kikényszerítik.

- Ezt mondja maga - szólt Mr. Beamish elutasítóan.

Mr. Fotheringay a biciklistához fordult, ki mind ez ideig néma hallgató volt csupán - egy tétovázó köhintéssel s egy Mr. Beamish-re vetett tekintettel meg is kapta tőle helyeslését. A vendéglős nem akart véleményt nyilvánítani, és Mr. Fotheringay, mikor Mr. Beamishhez visszafordult, a csoda előbbi meghatározásával kapcsolatban váratlanul bizonyos fokú engedékenységet tapasztalt.

- Például - mondta Mr. Fotheringay igen nekibátorodva. - Csoda lenne a következő: ez a lámpa tótágast fordulva a természet rendje szerint nem éghetne így, ugyebár, Mr. Beamish?

- Ezt mondja maga! - vélte Beamish.

- Na és maga mit mond? - firtatta Fotheringay. - Nem éghetne...

- Nem... - mondta kelletlenül Mr. Beamish.

- Nagyon helyes - nyugtázta Mr. Fotheringay. - És akkor jön valaki, mondjuk, én, és ideáll, mint én, s odaszól a lámpának, akárcsak én, miután összeszedtem minden akaraterőmet: "Fordulj tótágast, de el ne törj, és lobogj csak tovább rendületlenül, és erre..." Ejha!

Az eset valóban rászolgált, hogy valaki azt mondja: "Ejha!" A lehetetlent, a hihetetlent ott láthatták mindnyájan. A lámpa fejjel lefelé lógott a levegőben, s lángja is békésen lefelé lobogott. Olyan biztos és vitathatatlan tény volt, mint maga a lámpa, a Behemót Sárkány közönséges, mindennapi kocsmalámpája.

Mr. Fotheringay csak állt, kinyújtott mutatóujja a levegőben maradt, homlokát összeráncolta, mint aki valami szörnyű szerencsétlenségtől tart. A biciklista, aki a lámpához legközelebb ült, nyakát behúzva egyetlen ugrással a helyiség másik sarkában termett. Majdnem mindenki felugrott. Maybridge kisasszony megperdült és sikoltozott. A lámpa vagy három másodpercig nyugton maradt. Mr. Fotheringayből kitört a szorongás elhaló kiáltása:

- Nem bírom tovább... - Hátratántorodott, a visszabukó lámpa pedig felizzott, a kocsma sarkának esett, oldalra pattant, szétzúzódott a padlón és kialudt.

Szerencsére fémfoglalata volt, különben az egész helyiség lángba borul. Mr. Cox jutott először szóhoz, és minden fölösleges szószaporítás nélkül oda lyukadt ki, hogy Fotheringay bolond. Fotheringay viszont túl volt azon, hogy akár egy ilyen alapvető meghatározáson is vitatkozott volna. Szörnyen elcsodálkozott a történteken. Ami Fotheringayt illeti, az elkövetkezendő beszélgetés egyáltalán nem tisztázta az ügyet. A közvélemény nemcsak teljes mértékben, de rendkívül hevesen osztotta Mr. Cox felfogását. Mindenki ostoba tréfával s a kényelem és közbiztonság felborításával vádolta Fotheringayt. Gondolatai a megdöbbenés forgószelében küszködtek, ő maga is hajlott arra, hogy egyetértsen a többiekkel, és csak egy meglehetősen eredménytelen ellenvetést kockáztatott meg, mikor azt ajánlották neki, hogy távozzék.

Kipirulva és felhevülve ment haza, kabátgallérját felhajtotta, szeme égett, füle vörös volt. Mind a tíz utcalámpát idegesen szemmel tartotta, amikor elhaladt előttük. A történtek emlékével csak akkor tudott komolyan foglalkozni, mikor templomsori szűk hálószobájában magára maradt. És feltette a kérdést:

- Mi az ördög történt hát?

Kabátját és cipőjét levetette, kezét zsebre dugva üldögélt az ágyon, s már tizenhetedszer ismételte védekező szavait:

- Én nem akartam, hogy az az átkozott vacak felforduljon.

S ekkor eszébe jutott, hogy abban a pillanatban, mikor kimondta a parancsot, mellékesen akarta is, amit mondott; s amikor látta a lebegő lámpát, pontosan érezte: csak rajta múlik, hogy a levegőben maradjon vagy sem - bár fogalma sem volt róla, miként lehetséges az egész. Intelligenciája nem volt különösebben bonyolult, máskülönben megakadt volna ezen a kifejezésen - "mellékesen akarni valamit". Miután pedig már amúgy is töprengett, nem ártott volna, ha kicsit átgondolja az akarat cselekvőképességének homályos problémáját. De így ez a gondolat mint teljesen elfogadható valami gomolygott benne. És meg kell mondanom, ettől kezdve, letérve a tiszta logika ösvényéről, egyenesen kísérletekbe bocsátkozott.

Határozottan rámutatott a gyertyára, s összpontosította minden figyelmét, noha érezte, hogy bolondságot csinál.

- Emelkedj fel - mondta. Ám a következő pillanatban már nem találta bolondságnak. A gyertya felemelkedett, egy röpke másodpercig ott lebegett a levegőben, s miközben Mr. Fotheringay levegő után kapkodott, nagy koppanással a kis asztalra esett. A sötétben csak a kanóc kihunyó parazsa pislákolt.

Mr. Fotheringay egy darabig némán ült a sötétben.

- Ez megtörtént, annyi bizonyos - mondta. - Csak tudnám, mi lehet a magyarázata!

Nagyot sóhajtott, s gyufa után kezdett matatni zsebeiben. De nem talált semmit, így hát felállt, s a kisasztalon tapogatózott.

- Bár lenne egy szál gyufám - mondta. Felöltőjéhez botorkált, itt sem talált semmit, és ekkor felderengett benne a sejtelem, hogy talán gyufával is lehetne csodát művelni. Egyik kezét kinyújtotta, s komoran meredt a sötétbe.

- Gyufát e kézbe! - mondta. Érezte, hogy tenyerébe valami könnyű tárgy esik: egy szál gyufát tartott a kezében.

Meg akarta gyújtani, de néhány eredménytelen kísérlet után rájött, hogy biztonsági gyufa van a kezében. Erre eldobta, ám akkor eszébe jutott: akár azt is akarhatná, hogy meggyulladjon. És akarta; s látta, amint fellobog a kisasztal terítőjének kellős közepén. Gyorsan felkapta, mire a gyufa elaludt. Lassan kezdte megérteni, milyen lehetőségek állnak előtte, tapogatózva megkereste a gyertyát, s visszahelyezte a tartóba.

- Rajta! Lobbanj lángra - mondta Mr. Fotheringay, a gyertya azonnal fellobbant, a terítőn pedig kicsi lyuk látszott, melyből kis füstgomolyag szállt a magasba. Egy ideig hol erre, hol pedig a kis lángra meredt, majd felpillantva, saját tekintetével találkozott a tükörben, s így hosszasan és csendben tanakodott önmagával.

- Hogy is állunk tehát most a csodákkal? - kérdezte végül tükörképéhez intézve szavait.

Mr. Fotheringay alább következő elmélkedése komor és zavaros. Amennyire ő látta, a dolog kizárólag akaratától függött. Az első tapasztalatok jellege elvette a kedvét a további próbálkozástól, kivéve a lehető legóvatosabb kísérleteket. De azért fellebegtetett egy ív papirost, pirosra, majd zöldre változtatott egy pohár vizet, csigát varázsolt, amit később csodálatos módon megsemmisített, végül előteremtett magának egy csodálatos, vadonatúj fogkefét. Valamikor éjfél után arra a megállapításra jutott, hogy nyilván hallatlanul ritka és átütő erejű akarata van, s erről az adottságról bizonyára eddig is voltak sejtelmei, csak éppen bizonyítékokkal nem rendelkezett. Az első felismerés riadalma és döbbenete büszkeséggé változott, miután a dolog rendkívülisége nyilvánvaló lett, s halványan derengeni kezdett benne, hogy mindebből még hasznot húzhat. Hallotta, hogy a templom órája elütötte az egyet, és miután nem jutott eszébe, hogy csodák segítségével Gomshottéknál is elintézheti mindennapos munkáját, folytatta a vetkőzést, hogy további késedelem nélkül ágyba kerüljön. Mikor éppen azzal bajlódott, hogy ingét fején át lecibálja, ragyogó ötlete támadt:

- Legyek az ágyban - mondta, s már benne is volt. Még azt is kikötötte, hogy: - Levetkőzve! - S mivel az ágyneműt hidegnek találta, gyorsan hozzáfűzte: - Mégpedig a hálóingemben... nem, valami finom, puha gyapjú hálóingben. Ejha! - mondta roppant élvezettel. - És most kényelmesen el akarok aludni...

A szokott órában felébredt, s reggeli közben azon töprengett, hogy talán az elmúlt éjszaka élménye csak valami sajátságosan élénk álom lehetett. Végül elhatározta, hogy óvatos kísérletekkel próbálkozik. Például reggelire három tojást evett; kettővel a háziasszonya látta el, jók voltak, de boltból valók - a harmadik azonban élvezetes, friss libatojás volt, amit rendkívüli akaraterejével teremtett elő, főzött meg és tálalt ki magának. Gondosan leplezett izgalommal sietett be a céghez, és csak akkor jutott eszébe a harmadik tojás héja, amikor este a háziasszonya megemlítette. Bámulatos új tulajdonságát felismerve egész nap nem tudott dolgozni, de ez sem járt kellemetlenségekkel, mert az utolsó tíz percben minden munkát csodálatos módon elvégzett.

Egész nap bávatag és emelkedett lelkiállapotban volt, noha a Behemót Sárkányból való eltávolítására még most sem nagyon szívesen emlékezett vissza, és az eset elferdített változata már kollégái fülébe is eljutott, azok pedig kötekedtek vele. Nyilván vigyáznia kell, ha valami törékeny tárgyat felemel, másrészt azonban egyre azon járt az esze, hogy ez a képesség mindig többet és többet ígér. Elhatározta, hogy személyes tulajdonát teremtő tevékenysége útján, nem feltűnő módon gyarapítani fogja. Két nagyszerű briliáns inggombot teremtett elő, melyeket gyorsan megsemmisített, mikor a fiatal Gomshott az irodában íróasztalához közeledett. Attól tartott, hogy a fiatal Gomshott esetleg érdeklődni kezd, miként jutott a briliánsokhoz. Világosan látta, hogy e képesség gyakorlása óvatosságot és éberséget igényel, de ezenkívül nemigen látott különösebb nehézséget a csodamívelés elsajátításában, mint amikor kerékpározni tanult. Talán ez az összehasonlítás, talán az előérzet, hogy a Behemót Sárkányban nem látnák szívesen, űzte vacsora után a gázművek mögött megbúvó sikátorba, hogy a nyilvánosság kizárásával kipróbáljon néhány csodát.

Lehetséges, hogy kísérleteiből hiányzott az eredetiség, de Mr. Fotheringay, akaraterejétől eltekintve, korántsem volt rendkívüli ember. Eszébe jutott Mózes vesszejének a csodája, de a sötét éjszaka nem nagyon kedvezett annak, hogy hatalmas csodakígyókat szemmel tarthasson. Ekkor felidézte Tannhäuser történetét, amit egy hangversenyműsor hátlapján olvasott egyszer. Ezt különösen vonzónak és ártalmatlannak érezte. Sétabotját - igen kiváló bambuszbot volt - az út szélén húzódó fűbe bökte, s a száraz fának megparancsolta, hogy hajtson ki. A levegő hirtelen megtelt rózsaillattal, s Fotheringay egy szál gyufa fényénél látta, hogy az elragadó csoda valóban beteljesedett. Elégedettsége azonnal elpárolgott, mikor közeledő lépteket hallott. Félt, hogy képességeit idő előtt felfedezik, gyorsan odaszólt hát a viruló sétabotnak:

- Menj vissza!

Persze ő ez alatt azt értette, hogy "változz vissza" - de hát teljesen megzavarodott. A sétabot figyelemre méltó sebességgel hátrált, s a közeledő léptek tulajdonosa felől nyomban igen dühös kiáltás és szitok hallatszott.

- Kit dobálsz tüskebozóttal, te bolond? - üvöltött a hang. - Pont bele a lábszáramba!

- Sajnálom, öreg fiú - mondta Mr. Fotheringay, s mikor felismerte, milyen kellemetlen lesz a kimagyarázkodás, idegesen cibálni kezdte a bajuszát: Winch közeledett ugyanis, a három helybeli rendőr egyike.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte a rendőr. - Ohó! Maga az, ugye? Az úr, aki eltörte a Behemót Sárkány lámpáját?

- Én nem akartam semmit - mondta Mr. Fotheringay. - Egyáltalán semmit.

- Na és most mit művel itt?

- Ej, fene a dolgomat! - bosszankodott Mr. Fotheringay.

- Úgy bizony, ahogy mondja! Tudja-e, hogy ez a bot megütött engem? Minek csinál ilyeneket, mi?

Mr. Fotheringay ebben a pillanatban csakugyan nem tudta, minek csinálta tulajdonképpen. Hallgatása, úgy látszik, felingerelte Mr. Winchet.

- Fiatalember, maga most hatósági közeget bántalmazott. Az ám!

- Ide figyeljen, Mr. Winch! - mondta bosszúsan és zavartan Mr. Fotheringay. - Igazán nagyon sajnálom. Az a helyzet...

- No?

Az igazságon kívül nem látott más kiutat.

- Éppen egy csodán munkálkodtam. - Igyekezett könnyedén beszélni, de ez igen kevéssé sikerült neki.

- Egy csodán... Hé, ne beszéljen zöldeket. Csodán munkálkodott! Csodán! No, ez aztán vicces! De hiszen maga az a fickó, aki nem hisz a csodákban... Igazság szerint ez is csak egyik hülye bűvésztrükkje, akárcsak a többi. Most pedig azt mondom...

Ámde Mr. Fotheringay nem tudta meg soha, mit akart Mr. Winch mondani. Rádöbbent, hogy kiadta magát, értékes titkát a szelek szárnyára bízta. Az ingerültség heves rohamában cselekvésre kényszerült. Fürgén és vadul a rendőrhöz fordult.



Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések
Oldal 2 / 3«123»
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016