H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések - Fórum - Művészeti és ezoterikus közösség
Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Új hozzászólások · Tagjaink · Fórumszabályzat · Keresés
Oldal 1 / 3123»
Fórum » Művészet » Olvasószoba » H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések
H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:47 | Üzenet # 1 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
Herbert George Wells
A Bűvös Bolt
és más elbeszélések


Tartalom

AZ IDŐGÉP
The Time Machine (Ruzitska Mária)

A KŐFAL AJTAJA
The Door in the Wall (Görgey Gábor)

A SZERELEM GYÖNGYE
The Pearl of Love (Görgey Gábor)

A VAKOK ORSZÁGA
The Country of the Blind (Ruzitska Mária)

A BACILUS-TOLVAJ
The Stolen Bacillus (Görgey Gábor)

A KÜLÖNLEGES ORCHIDEA
The Flowering of the Strange Orchid (Vermes Magda)

STRUCCVÁSÁR
A Deal in Ostriches (Ruzitska Mária)

HARRINGAY MEGKÍSÉRTÉSE
The Temptation of Harringay (Görgey Gábor)

A GYÉMÁNTCSINÁLÓ
The Diamond Maker (Fóthy János)

AZ ŐSLÉNYEK SZIGETÉN
Aepyornis Island (Görgey Gábor)

DAVIDSON SZEMÉNEK MEGLEPŐ TÖRTÉNETE
The Remarkable Case of Davidson's Eyes (Vermes Magda)

A LEPKE
The Moth (Mikó Imre)

KINCS AZ ERDŐBEN
The Treasure in the Forest (Kada Júlia)

TÚLVILÁGI UTAZÁS
The Plattner Story (Görgey Gábor)

NÉHAI MR. ELVESHAM CSODÁLATOS TÖRTÉNETE
The Story of the Late Mr. Elvesham (Görgey Gábor)

AZ ALMA
The Apple (Fóthy János)

A KRISTÁLYTOJÁS
The Crystal Egg (Görgey Gábor)

A CSILLAG
The Star (Görgey Gábor)

A CSODAMŰVES
The Man Who Could Work Miracles (Görgey Gábor)

MR. LEDBETTER VAKÁCIÓJA
Mr. Ledbetter's Vacation (Görgey Gábor)

A BŰVÖS BOLT
The Magic Shop (Görgey Gábor)



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:51 | Üzenet # 2 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
AZ IDŐGÉP




1

Az időjáró (talán legjobb lesz, ha így nevezzük) rejtélyes témát fejtegetett. Szürke szeme csillogott, szaporán pislogott, máskor sápadt arca nekipirult, vonásai megelevenedtek. A tűz vidáman pattogott, és az ezüstliliomokból sugárzó lágy fehér fény átszűrődött a poharainkban felvillanó és szétpattanó buborékokon. Székeink - az időjáró szabadalmai - mintha nem is közönséges ülőhelyek lennének, szinte dédelgetően öleltek át. Az a kellemes, vacsora utáni hangulat fogta el a társaságot, amelyben a gondolat ledobja a fegyelem béklyóit, és szabadon csapong. Az időjáró gondolatai is szabadon csapongtak, miközben beszélt; sovány mutatóujjának egy-egy mozdulatával jelezte a lényeget, mi pedig a kényelmes székekben lustálkodva bámultuk szellemének gazdagságát, és azt a komolyságot, amellyel az új paradoxont fejtegette. Akkor még azt hittük, hogy paradoxon.

- Jól figyeljenek, kérem, mert vitába kell szállnom néhány csaknem általánosan elfogadott eszmével. A geometria például, úgy, ahogyan az iskolában tanítják, tévedésen alapul.

- Nem lesz ez kezdetnek nehéz? - kérdezte a vörös hajú Filby, aki szeretett vitatkozni.

- Vakon nem kell elfogadni semmit. Csak azt fogadják el, amit világosan megértenek. Annyit, amennyire nekem a továbbiakhoz szükségem van, egykettőre meg fognak érteni. Azt természetesen tudják, hogy matematikai vonal - olyan vonal, amelynek nincs vastagsága - valójában nem létezik. Ezt ugyebár tanulták? Éppen így nem létezik matematikai sík sem. Ezek csak elvont fogalmak.

- Úgy van - hagyta rá a pszichológus.

- Nem létezhet valójában olyan kocka sem, amelynek csak szélessége, hossza és vastagsága van.

- Ez már nem áll - mondta Filby. - Minden tömör test érzékelhető. Minden, ami valóságos...

- Igen, az emberek általában ezt gondolják. De várjunk csak egy pillanatig. Érzékelhető-e az olyan kocka, amelynek nincs időbeli léte?

- Ezt a kérdést nem értem - szólt Filby.

- Felfoghatunk-e érzékeinkkel olyan kockát, amelynek nincs időtartama?

Filby elgondolkozott.

- Nyilvánvaló - folytatta az időjáró -, hogy az érzékelhetőséghez minden testnek négyirányú kiterjedésre van szüksége: hosszúságra, szélességre, vastagságra és időtartamra. Ám emberi gyarlóságunknál fogva - erre mindjárt visszatérek - hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyjuk. Valójában négy dimenzió van: három térbeli és egy időbeli. Az ember azonban, mint mondottam, hajlamos arra, hogy a három térbeli kiterjedést - helytelenül - különválassza az időbeli kiterjedéstől, mégpedig azért, mert tudatunk az időben egy irányban mozog, életünk kezdetétől életünk végéig.

- Ez - mondta egy zsenge korú fiatalember, miközben görcsösen erőlködött, hogy kialudt szivarját újra meggyújtsa a lámpa fölött - ...ez valóban teljesen világos.

- Na már most - folytatta az időjáró, kissé kevésbé komolyan -, érdekes, hogy erről a tényről az emberek milyen gyakran elfeledkeznek. Pedig hát ez a negyedik dimenzió, ha sokan, akik a negyedik dimenziót emlegetik, nem tudják is, hogy ez az. A negyedik dimenzió valójában nem egyéb, mint az idő szemléletének sajátságos módja; nincs más különbség az idő és a három térbeli kiterjedés között, mint az, hogy tudatunk az idő irányát követi. Csakhogy néhány ostoba ember összezavarta a fogalmakat. Bizonyára valamennyien hallották, mi ezeknek az álláspontja a negyedik dimenzióval kapcsolatban.

- Én nem hallottam - mondta a vidéki polgármester.

- Röviden elmondom. Matematikusaink szerint a térnek három irányú kiterjedése van: hosszúsága, szélessége és vastagsága, s a tér mindenkor meghatározható három derékszögű sík egymáshoz való viszonyával. De néhány bölcselkedőnek szeget ütött a fejébe, hogy miért éppen három kiterjedés - miért ne lehetne még egy negyedik, a többi háromra merőleges irány is a térben? Megpróbáltak négy kiterjedésű geometriát szerkeszteni. Simon Newcomb professzor talán egy hónappal ezelőtt előadást is tartott erről a New York-i Matematikai Társaság ülésén. Azt tudjuk, hogy két kiterjedésű sík területen ábrázolhatunk három kiterjedésű tömör testeket. Ezek az urak azt gondolták, hogy három dimenziójú idomokkal hasonló módon négy dimenziójú idomot is ábrázolhatnak, feltéve, hogy meg tudnak birkózni a távlatával. Értjük?

- Azt hiszem, igen - dörmögte a vidéki polgármester, s homlokát összevonva, gondolataiba mélyedt. Ajka meg-megmozdult, mintha rejtelmes szavakat mondogatna. - Igen, azt hiszem, most már értem - mondta néhány pillanat múlva, szinte átszellemülten.

- Nem tagadom, egy idő óta magam is foglalkozom ezzel a négy dimenziós geometriával. Egész érdekes eredményekre jutottam. Itt van például néhány arckép. Ugyanazt az embert ábrázolják nyolcéves, majd tizenöt, tizenhét, huszonhárom éves korában, és így tovább. Ezek az arcképek úgy tekinthetők, mintha egy, négy dimenziójában állandó és változhatatlan emberi lénynek három dimenziós ábrázolásai volnának.

Az időjáró egy kis szünetet tartott, hogy hallgatói megemészthessék a mondottakat, azután így folytatta:

- A tudományos világ tisztában van azzal, hogy az idő nem egyéb, mint a térnek egy fajtája. Itt van például egy népszerű-tudományos grafikon, egy időjárásjelentés. Ez a vonal, amelyen az ujjamat végighúzom, a barométer mozgását mutatja. Tegnap ilyen magasan állt a barométer, az éjszaka esett, ma reggel óta lassan emelkedett, egészen idáig. Bizonyos, hogy a higany nem a térben ismert dimenziók irányában haladt, de minthogy kétségtelenül leírta ezt a vonalat, megállapíthatjuk, hogy az időbeli kiterjedés irányát követte.

- Csakhogy - szólalt meg az orvos, tekintetét egy izzó széndarabra függesztve -, ha elfogadjuk azt, hogy az idő a tér negyedik dimenziója, miért tekintik, illetve miért tekintették mindig olyasvalaminek, ami különbözik a tértől? És miért nem mozoghatunk az időben is előre-hátra, mint a tér minden irányában?

Az időjáró mosolygott.

- Olyan nagyon biztos az, hogy a térben szabadon mozoghatunk? Jobbra és balra, előre és hátra eléggé szabadon mozoghat, és mozgott is az ember mindig, ez igaz. Elismerem, hogy két irányban szabadon mozgunk. De már a fölfelé és lefelé való mozgásba beleszól a nehézkedés törvénye.

- Ezt nem állítanám ilyen határozottan - mondta az orvos. - Utóvégre ott vannak a léghajók.

- De mielőtt a léghajót feltalálták, függőleges irányban legföljebb ugrándozva vagy egyenetlen talajon mozoghattunk.

- Szóval egy kicsit mindig tudtunk fölfelé és lefelé mozogni.

- Lefelé mindenesetre sokkal könnyebben, mint fölfelé.

- Az időben azonban egyáltalán nem mozoghatunk, a jelen pillanatból nem léphetünk ki.

- Éppen ez az, amiben téved, uram. Ez az, amiben az egész világ téved. A jelen pillanattól, igenis, szüntelenül távolodunk. Szellemünk, amely anyagtalan és kiterjedés nélkül való, a bölcsőtől a sírig egyenletes sebességgel mozog az időben. Éppen úgy, mint ahogyan lefelé haladnánk, ha pályafutásunkat a föld felszíne fölött ötven mérföldnyi magasságban kezdenénk.

- De hiszen a probléma éppen ez - vágott közbe a pszichológus. - A tér minden irányában szabadon mozoghatunk, az időben nem mozdulhatunk.

- Ez a magva az én nagy fölfedezésemnek. De abban nincs igaza, hogy az időben nem mozoghatunk. Ha például nagyon élénken emlékezetembe idézek valami elmúlt eseményt, visszamegyek abba a pillanatba, amelyben az esemény történt. Máshol jár az eszem ilyenkor, ahogy mondani szokás. Visszaugrom egy pillanatra a múltba. Persze hosszabb ideig nem maradhatunk a múltban, mint ahogyan egy vadember vagy egy állat sem lebeghet huzamosabb ideig hat láb magasságban a föld színe fölött. De a művelt embernek ebben a tekintetben kedvezőbb a helyzete, mint a vademberé. A művelt ember a nehézkedési törvény ellenére fölszállhat a léghajóban, és miért ne remélhetné, hogy végül képes lesz megállni, vagy képes lesz mozgását gyorsítani az időben, sőt, ha akar, vissza is fordulhat, és ellenkező irányban is utazhat?

- Ó, ez már... - kezdte Filby.

- Miért ne? - kérdezte az időjáró.

- Ez nem fér össze a józan ésszel - mondta Filby.

- Már hogyne férne össze a józan ésszel - erősködött az időjáró.

- Okoskodással mindent be lehet bizonyítani - mondta Filby. - Még azt is, hogy a fehér: fekete. De engem azért nem tud meggyőzni.

- Az meglehet - mondta az időjáró. - De ugye, most már kezdik érteni, milyen irányban foglalkozom a négy kiterjedésű geometriával? Réges-rég van egy elgondolásom valami olyan gépről...

- Amellyel utazni lehet az időben! - kiáltott föl a fiatalember.

- Amellyel tetszés szerint lehet utazni a tér és az idő minden irányában, a vezető akarata szerint.

Filby ezen csak nevetett.

- Kísérleteim bebizonyították...

- Pompás eszköz lenne a történetíró számára - szólt közbe a pszichológus. - Az ember visszautazhatna a múltba, hogy ellenőrizze például a hastingsi csata köztudomású adatait.

- Nem gondolja, hogy kínos feltűnést keltene? - kérdezte az orvos. - Őseink nemigen lelkesedtek az anakronizmusokért.

- Az ember magától Homérosztól és Platóntól tanulhatna görögül - vélte a zsenge korú fiatalember.

- De akkor meg is buktatnák a szigorlaton. A német tudósok ma már jobban tudnak görögül, mint ahogyan Homérosz és Platón tudott!

- Aztán a jövő! - lelkesedett a fiatalember. - Képzeljétek csak el! Az ember befekteti a pénzét, hogy kamatozzék, aztán hurrá, előre!

- Hogy fölfedezzen egy olyan társadalmat, amely szigorúan kommunista alapon épült - mondtam én.

- Micsoda felelőtlen, túlzott elmélet... - kezdte a pszichológus.

- Én is úgy gondolom, azért nem is beszéltem róla soha, amíg...

- Azt mondta, hogy kísérletei bebizonyították...? Kísérletileg be tudja bizonyítani, hogy lehet utazni az időben?

- Lássuk a kísérletet! - kiáltotta Filby, akinek az agya már kezdett kifáradni.

- Igen, mindenesetre lássuk a kísérletet - mondta a pszichológus -, bár biztos, hogy humbug az egész.

Az időjáró mosolyogva nézett körül. Aztán, egyre mosolyogva, kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve, lassan kiment a szobából. Hallottuk, amint végigcsoszog a laboratóriumába vezető hosszú folyosón.

A pszichológus ránk nézett.

- Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből.

- Valami szemfényvesztés - mondta az orvos.

Filby belefogott valami történetbe egy bűvészről, akit egyszer Burslemben látott, de alighogy belefogott, visszajött az időjáró, és Filby anekdotája abbamaradt.

Az időjáró csillogó fémszerkezetet hozott. Finom mívű munka volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Egy része elefántcsontból készült, más része valami áttetsző, kristályos anyagból. A továbbiakban nagyon pontosan kell elmondanom, mit láttam, mert az, ami most következik - hacsak el nem fogadjuk az időjáró magyarázatát - teljességgel érthetetlen. A szobában nyolcszögletű asztalkák álltak. Az időjáró fogta az egyiket, s a kandalló elé állította, úgyhogy két lába a szőnyegen állt. A kis gépet erre az asztalkára helyezte. Aztán egy széket húzott oda és leült. Az asztalon a gépen kívül csak egy kis ernyős lámpa állt, ez világította meg a készüléket. A szobában vagy egy tucat gyertya égett, kettő a kandalló párkányán álló réz gyertyatartóban, a többi falikarokban, úgyhogy a szoba fényárban úszott. Én egy alacsony karosszékben ültem, a kandalló mellett. Előbbre húztam a széket, így az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby az időjáró mögött ült, s a válla fölött figyelte az asztalt. Az orvos és a vidéki polgármester jobbról, a pszichológus balról tartotta szemmel az időjárót. A zsenge korú fiatalember a pszichológus mögött állt. Mindnyájan éberen figyeltünk. Hihetetlennek tartom, hogy ilyen körülmények között mégoly ügyes trükk is elkerülhette volna figyelmünket.

Az időjáró előbb ránk nézett, aztán a szerkezetre.

- Nos? - sürgette a pszichológus.

- Ez a kis készülék - kezdte az időjáró, az asztalra könyökölve, s két kezét a gép fölött összekulcsolva - csak minta. Tervezete egy olyan gépnek, amellyel be lehet járni az időt. Bizonyára észreveszik, hogy oldalról nézve kissé ferde, és hogy ez a tengely milyen valószínűtlenül csillog. - Sorra mutatta a gép részeit. - Ez a kis fehér itt emeltyű, meg ez is.

Az orvos fölállt, és közelebbről is megnézte a készüléket.

- Szép munka - mondta.

- Két évig dolgoztam rajta - felelt az időjáró. Aztán, mikor valamennyien követtük az orvos példáját, és alaposan szemügyre vettük a gépet, így folytatta:

- Azt szeretném, hogy világosan megértsék: ha ezt az emeltyűt lenyomom, a gép a jövőbe siklik; ha ezt a másik emeltyűt nyomom le, akkor meg a múltba. Ez a nyereg a vezető ülése. Most mindjárt lenyomom az emeltyűt, a gép útnak indul a jövendő felé, és eltűnik szemünk elől. Nézzenek jól ide! Nézzék meg jól az asztalt is, és győződjenek meg róla, hogy nincs itt semmiféle hókuszpókusz. Nem akarom hiába feláldozni a gépet, hogy azután szélhámosnak tartsanak.

Egy percnyi csend következett. A pszichológus mondani akart valamit, aztán mást gondolt. Az időjáró ujja közeledett az emeltyű felé.

- Különben nem - mondta hirtelen. - Adja ide a kezét.

Megfogta a pszichológus kezét, és azt mondta neki, hogy nyújtsa ki a mutatóujját. Így hát a pszichológus volt az, aki végtelen útjára elindította a próbagépet. Mindnyájan láttuk, ahogy az emeltyű elfordult, csalásról szó sem lehetett. Fuvallat csapta meg az arcunkat, a lámpa lángja fellobbant, a kandallón kialudt az egyik gyertya, a kis készülék hirtelen fordult egyet, körvonalai elmosódtak, egy szempillantásig olyan volt, mint valami ködkép, mint a halványan fénylő réz és elefántcsont forgataga, azután - eltűnt! A kis asztalon csak a lámpa maradt.

Egy pillanatra megnémultunk. Azután Filby kijelentette, hogy elvitte az ördög az egészet.

A pszichológus, ahogy ámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá pillantott. Az időjáró jóízűen nevetett ezen.

- Nos? - kérdezte most ő, mint az előbb a pszichológus. Azután a kandallóhoz lepett, s nekünk hátat fordítva megtömte a dohányszelencéből a pipáját.

Egymásra bámultunk.

- Mondja, kérem - szólt az orvos -, igazán azt hiszi, hogy ez a masina útra kelt az időben?

- Természetesen - felelte az időjáró, és lehajolt, hogy a kandalló tüzén meggyújtsa a fidibuszát. Azután megfordult, pipára gyújtott, és a pszichológusra nézett. (A pszichológus, közömbösséget színlelve, szivarra akart gyújtani, de nem vágta le a szivar végét.) - Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem odabent - a laboratórium felé mutatott -, és ha azt összeállítom, én magam utazom el rajta.

- Azt akarja mondani, hogy az a gép a jövőbe utazott? - kérdezte Filby.

- Nem tudom biztosan, hogy a jövőbe-e vagy a múltba.

- Ha az időben utazott, csak a múltba mehetett - mondta némi gondolkodás után a pszichológus.

- Miért? - kérdezte az időjáró.

- Mert fölteszem, hogy a térben nem mozog. Tehát, ha a jövőbe utazott volna, még itt kellene lennie közöttünk, minthogy a mi korunkon is át kellett volna utaznia.

- De ha a múltba utazott volna - szóltam közbe én -, akkor látnunk kellett volna, amikor ebbe a szobába beléptünk, és múlt csütörtökön is látnunk kellett volna, mikor itt jártunk, sőt az azelőtti csütörtökön is, és így tovább!

- Ezek komoly érvek - mondta a vidéki polgármester tárgyilagosan, és az időjáró felé fordult.

- Egyáltalán nem komoly érvek - felelt az időjáró, és megint a pszichológushoz fordult. - Ha gondolkozik egy kicsit, mindjárt meg tudja magyarázni, mi történt. A tudatalattit nem szabad az érzékelhető valósággal összetéveszteni.

- Igaza van - hagyta rá a pszichológus. - Egyszerű pszichológiai tétel. Csodálom, hogy nem jutott mindjárt az eszembe. Pedig világos, és segít a paradoxont megoldani. Testi szemünkkel nem láthatjuk a gépet, éppen úgy, mint ahogyan nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy ahogyan nem követhetjük a kilőtt puskagolyó útját. Ha a gép ötvenszer vagy százszor akkora sebességgel mozog, mint mi; ha egy percet halad azalatt, mialatt mi egy másodpercet haladunk; az a benyomás, amelyet kelt, csak ötvened- vagy századrésze annak, amelyet keltene, ha nem utaznék az időben. Ez világos. - A gép hűlt helyére mutatott. - Látják? - kérdezte nevetve.

Csak ültünk ott, és bámultuk az üres asztalt. Aztán az időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.

- Ma estére eléggé elfogadhatónak látszik - mondta az orvos. - Kérdés, hogyan fest majd józan reggeli világításban.

- Megmutassam magát az időgépet? - kérdezte az időjáró. Azzal kezébe vette a lámpát, és a hosszú, huzatos folyosón elindult a laboratórium felé. Most is látom a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles koponyájának sziluettjét, a táncoló árnyképeket a falon. Zavartan, de hitetlenül mentünk utána. A laboratóriumban ott láttuk nagyított mását annak a kis készüléknek, amely szemünk láttára tűnt el az asztalról. A gép nikkelből és elefántcsontból készült, egyes részeit pedig hegyi kristályból reszelték és csiszolták. Teljesen készen állt, csak a hajlított kristálytengelyek hevertek még ott, befejezetlenül, a padon, néhány rajz mellett. Kezembe vettem az egyiket, hogy jobban megnézzem. Úgy látszik, kvarcból volt.

- Mondja meg őszintén - szólt az orvos -, komolyan beszél? Nem tréfa ez is, mint a szellem, amelyet tavaly karácsonykor mutatott?

- Ezen a gépen - mondta az időjáró, és magasra emelte a lámpát - felfedező útra indulok az időben. Hogy nem tréfálok-e? Soha még ilyen komolyan nem beszéltem.

Egyikünk sem tudta, mit tartson a dologról.

Az orvos válla fölött Filby sokatmondó tekintetet vetett felém.



2

Azt hiszem, ekkor még egyikünk sem hitt az időgépben. Az időjáró túlságosan bonyolult elme volt ahhoz, hogy megérthessük; az ember sohasem lehetett teljesen tisztában vele, keresetlen őszintesége mögött mindig hátsó gondolatot, rejtett mellékértelmet gyanítottunk. Ha Filby mutatja be a próbagépet, ha ő magyarázza el mibenlétét, az időjáró szavaival, őbenne jobban megbíztunk volna. Filby olyan átlátszó volt, hogy egy henteslegény is rögtön megérthette. De az időjáró szeszélyes volt, az ember önkéntelenül fenntartással fogadta minden szavát. Más, nálánál jóval kevésbé eszes ember hírnevet szerzett volna azzal, ami az időjáró kezében bűvészkedésnek hatott. Úgy látszik, az is hiba, ha valaki könnyen old meg nehéz feladatokat. Még azok a komoly emberek sem voltak tisztában szándékaival, akik komolyan vették az időjárót. Valahogy az volt az érzésük: ha nagyon bíznak benne, úgy járnak, mint aki a gyerekszobát telerakja finom porcelánnal. Így hát az utazásról a legközelebbi csütörtökig nem sok szó esett köztünk, bár a dolog, már furcsasága miatt is, erősen foglalkoztatott mindannyiunkat, s gondolatban sokszor megforgattuk az anakronizmus zűrzavarába bonyolódó hihetetlen lehetőségeket. Ami engem illet, főképpen azt szerettem volna tudni, hogyan tűnt el a kis próbagép. Emlékszem, ezt szóba hoztam az orvos előtt is, akivel pénteken a Linné Társaság ülésén találkoztam. Az orvos azt mondta, hogy hasonló esetnek egyszer Tübingenben is szemtanúja volt; a gyertya elfújásának nagy fontosságot tulajdonított, de hogy voltaképpen mi és hogyan történt, azt ő sem tudta megmondani.

A következő csütörtökön megint kimentem Richmondba. Azt hiszem, egyike voltam az időjáró leghűségesebb látogatóinak. Későn érkeztem, négy-öt férfi ült már a társalgóban. Az orvos, órájával a kezében, a kandalló előtt állt. Körülnéztem; az időjáró nem volt jelen.

- Fél nyolc - mondta az orvos. - Azt hiszem, vacsorázhatnánk.

- Hol a házigazda? - kérdeztem.

- Maga csak most jön? A házigazdának halaszthatatlan dolga akadt. Elég furcsa dolog. Azt írja itt, hogy ha hétre nem érkezik vissza, üljünk asztalhoz. Ha megjön, majd elmondja, mi jött közbe.

- Kár lenne várni, mert elromlik a vacsora - mondta egy ismert napilap szerkesztője. Az orvos csöngetett.

Az orvoson és rajtam kívül a jelenlevők közül csak a pszichológus vett részt a múltkori vacsorán is. A többiek: Blank, a már említett szerkesztő, egy újságíró és még valaki - egy csendes, szerény, szakállas férfi -, akit nem ismertem, s aki, úgy emlékszem, egész este ki sem nyitotta a száját.

Vacsora közben találgattuk, hol járhat a házigazda, én félig tréfásan azt mondtam, hogy talán már útra kelt az időben. A szerkesztő ezt nem értette, mire a pszichológus elég unalmasan beszámolt arról a "zseniális paradoxonról és szemfényvesztésről", amelynek a múlt héten tanúi voltunk. Még javában magyarázott, amikor az ajtó lassan, zajtalanul kinyílt. Minthogy szemben ültem az ajtóval, én láttam meg elsőnek.

- Halló! - mondtam. - Végre!

Az ajtó kitárult, s előttünk állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam.

- Jóságos Isten! Mi történt? - kiáltott fel az orvos is, aki szintén meglátta a belépőt. Mindenki az ajtó felé fordult.

Az időjáró lehetetlen állapotban volt. Ruhája csupa por, piszok; kabátja ujja zöldre maszatolva; a haja kuszált, és nekem úgy rémlett, szürkébb is, nem tudom, a piszok és a por tette-e, vagy megőszült? Arca kísértetiesen sápadt; az állán félig behegedt, barna sebhely, vonásai elgyötörtek, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatra habozva állt meg az ajtóban; a fény elkápráztatta. Aztán beljebb jött, de úgy bicegett, mint akinek a lába a sok gyaloglástól kisebesedett. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.

Nem szólt egy szót sem, nagy nehezen elbotorkált az asztalig, és az ital után nyúlt. A szerkesztő egy pohár pezsgőt tolt feléje. Egy hajtásra kiitta, látszott, hogy jót tesz neki. Körülnézett, s régi mosolyának árnyéka suhant át az arcán.

- Hol az ördögbe járt? - kérdezte az orvos.

Az időjáró nem is hallotta a kérdést.

- Ne zavartassák magukat - mondta botladozó nyelvvel. - Nincs semmi bajom.

Odatartotta a poharát, s megint egy hajtásra kiitta.

- Ez jó volt - mondta. Szeme csillogott, s arcába lassan visszatért az élet színe. Tekintete bágyadt felismeréssel siklott végig vendégein, azután körüljárta a meleg, kényelmes szobát. Majd újra megszólalt, de még akkor is úgy, mintha tapogatózva keresné a szavakat.

- Most megmosdom és átöltözöm, aztán visszajövök, és mindent elmondok... Tegyenek félre nekem egy szelet ürübordát. Elepedek egy darab hús után.

A szerkesztőre nézett, aki ritka vendég volt nála, és hogyléte iránt érdeklődött. A szerkesztő kérdezett valamit.

- Mindjárt megmondom - felelt az időjáró. - Kicsit furcsán érzem magam, de rögtön magamhoz térek.

Letette a poharát, és a lépcsőházra nyíló ajtó felé indult. Megint feltűnt a bicegése és az, hogy milyen nehézkesen rakja a lábát. Utánanéztem. A lábán nem volt cipő, csak rongyos, vérfoltos félharisnya. Szerettem volna utánamenni, de még idejében ráeszméltem, hogy nem szereti, ha törődnek vele. Egy pillanatra elrévedeztem. - "Egy kiváló természettudós különös viselkedése" - jegyezte meg a szerkesztő, aki mindig újsághír-címekben gondolkodott. Ez visszaterelte figyelmemet a terített asztalra.

- Hát ez mi? - kérdezte az újságíró. - Álruhában jár a nép között? Nem értem. - Egymásra néztünk a pszichológussal, és láttam, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan fölfelé biceg a lépcsőn. Azt hiszem, a többiek nem vették észre, hogy sántít.

Az orvos tért először magához. Csöngetett az ételért. Az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak. A szerkesztő morgott valamit, és nekilátott. A hallgatag férfiú követte példáját. Mindnyájan a tányérunk fölé hajoltunk. A hangos társalgást egy-egy csodálkozó felkiáltás szakította félbe. A szerkesztő nem tudta legyőzni kíváncsiságát.

- Barátunk tán valami titkos munkával szaporítja szerény jövedelmét? - érdeklődött.

- Biztos, hogy ez is összefüggésben van az időgéppel - mondtam és folytattam a pszichológus félbemaradt beszámolóját a múltkori összejövetelről. Az új vendégek nyíltan megmondták, hogy kételkednek az időgépben. A szerkesztő ellenvetéseket tett.

- Mi ez az időjáró dolog? Attól, hogy paradoxonokban hentereg, senki sem lesz poros - mondta a szerkesztő, aztán, hogy megtetszett neki az ötlet, gúnyosan tette hozzá: - Lehet, hogy a jövő emberei nem ismerik a ruhakefe intézményét.

Az újságíró sem hitt az időgépben, és készségesen kontrázott a szerkesztőnek. Nem volt nehéz nevetségességbe fullasztani az egész ügyet. A szerkesztő is, az újságíró is jókedvű, mai fiatalember volt, egyikük sem nőtt fel tekintélytiszteletben.

- Lapunk külön tudósítója a holnaputáni eseményekről - mondta vagy inkább harsogta éppen az újságíró, mikor az időjáró visszatért közénk. Sötét öltönyt viselt, és csak bágyadt tekintete árulta el, hogy valami nincs rendben. Egyébként nyoma sem látszott rajta annak a változásnak, amely az imént úgy megdöbbentett.

- Barátaink azt állítják - mondta vidáman a szerkesztő -, hogy kirándult a jövő hét közepébe!

Az időjáró szótlanul ült le. Szelíden mosolygott, ahogyan máskor szokott.

- Hol az ürübordám? - kérdezte. - Micsoda gyönyörűség, hogy újra húsba szúrhatom a villámat!

- Halljuk a beszámolót! - kiáltotta a szerkesztő.

- Hogyisne! - felelt az időjáró. - Előbb eszem valamit. Amíg egy kis tápnedvet nem juttatok az ereimbe, egy árva szót sem szólok. Köszönöm. Kérem a sót.

- Csak egy szót! - mondtam. - Az időben utazott?

- Igen - felelt tele szájjal az időjáró és bólintott.

- Egy shillinget fizetek minden sorért, ha beszámol az útjáról - mondta a szerkesztő.

Az időjáró odatolta poharát a hallgatag férfiú elé, és körmével megkopogtatta. A hallgatag férfiú, aki az időjáró arcába bámult, összerezzent, és teletöltötte a poharat. A vacsora meglehetősen feszélyezett hangulatban folyt le. Száz kérdés tolult ajkamra, bizonyára a többiekére is. Az újságíró azzal próbálta enyhíteni a feszültséget, hogy adomákat mesélt. Az időjáró minden figyelmét a vacsorájának szentelte, és farkasétvággyal evett. Az orvos cigarettára gyújtott, s leeresztett szempillái mögül figyelte az időjárót. A hallgatag férfiú még a szokottnál is félszegebben viselkedett, s merő idegességből szüntelenül itta a pezsgőt. Végre is az időjáró félretolta tányérját, és végigjártatta rajtunk a tekintetét.

- Bocsánatot kell kérnem - mondta. - Csaknem éhen haltam. Csodálatos élményekben volt részem. - Szivart vett a kezébe, levágta a végét. - De menjünk át a dohányzóba. Olyan hosszú a történet, hogy nem lehet itt, a piszkos tányérok között elmondani.

Átmentünk a szomszéd szobába. Az időjáró közben megnyomta a csengőt.

- Blank, Dash és Chose már tudják, miről van szó? - kérdezte tőlem. Hátradőlt a karosszékben.

- De hát tiszta paradoxon az egész - mondta a szerkesztő.

- Ma képtelen vagyok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet, de vitatkozni nem tudok. Ha tetszik, elmondom, mi történt velem, de kérem, ne szakítsanak félbe. Szükségét érzem annak, hogy elmondjam, holott tudom, azt fogják hinni, hogy hazugság. Azt sem bánom. Pedig a színigazat mondom. Délután négy órakor a laboratóriumomban voltam, és azóta... olyan hetet éltem át... olyan hetet, aminőt ember énelőttem nem élt át soha! Halálosan fáradt vagyok, de nem fekszem le addig, míg mindent el nem mondtam. Tehát semmi közbeszólás! Helyes?

- Helyes - mondta a szerkesztő, s valamennyien visszhangoztuk:

- Helyes!

Az időjáró tehát beszélni kezdett, amint alább következik. Eleinte hátradőlt a karosszékben, és fáradtan beszélt, de később belemelegedett. Írás közben nagyon is érzem, milyen gyönge szerszám a toll és a tinta, és főképpen milyen gyöngék az én képességeim ahhoz, hogy hűségesen visszaadjam szavait. Az olvasó bizonyára megfelelő figyelemmel kíséri az elbeszélést, csakhogy nem láthatja a mesélő nyílt, sápadt arcát a lámpa fénykörében; nem láthatja, hogyan tükrözik arcvonásai a történet fordulatait, és nem gyönyörködhet hangjának kifejező árnyalataiban. Mi, akik hallgattuk a történetet, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a dohányzóban nem gyújtották meg a gyertyákat, és így csak az újságíró arca és a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva. Eleinte egy-egy pillantást váltottunk, de később már csak az időjáró arcát figyeltük.




Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:52 | Üzenet # 3 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
3

- Múlt csütörtökön azoknak, akik itt voltak, kifejtettem az időgép alapelvét, és meg is mutattam a félig kész gépet a laboratóriumban. A gép most is ott van; igaz, egy kicsit megviselte az utazás; az egyik elefántcsontrúd megrepedt, egy rézsín elgörbült, de a többi része elég jó állapotban van. Úgy számítottam, hogy pénteken elkészülök vele, de mikor már csaknem teljesen összeállítottam, észrevettem, hogy az egyik nikkelrúd egy hüvelykkel rövidebb a kelleténél, újat kellett csináltatnom helyette, úgyhogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen. A világ első időgépe tehát ma délelőtt tíz órakor kezdte meg pályafutását. Még egyszer végigkopogtattam, újra kipróbáltam a csavarokat, még egy kis olajat cseppentettem a kvarcrúdra, aztán beleültem a nyeregbe. Azt hiszem, egy öngyilkosjelölt, mikor a pisztoly csövét halántékához szorítja, olyanféleképpen érezheti magát, mint én éreztem magam abban a pillanatban. Egyik kezemet az indító emeltyűre tettem, a másikat a fékezőre, lenyomtam az indítót, és rögtön utána a fékezőt. Mintha megfordult volna velem a világ; az a lidércnyomásos érzésem támadt, hogy zuhanok az űrben, de ahogy körülnéztem, a laboratóriumban semmi sem változott. Történt valami? Vagy csak képzelődtem? A faliórára pillantottam. Az imént tíz óra múlt rajta egy vagy két perccel; most pedig majdnem fél négyet mutatott!

Mélyet lélegeztem, összeszorítottam a fogamat, mind a két kezemmel megragadtam az indítót, és egy hirtelen rándulással útra keltem. A laboratórium homályba borult, majd elsötétedett. Watchettné belépett a szobába, nem látott engem, s a kertajtó felé indult. Bizonyára eltartott egy-két percig, amíg keresztülment a helyiségen, de nekem úgy tetszett, hogy csak átröppent, mint a kilőtt rakéta. Teljesen lenyomtam az indítót. Éjszaka lett, olyan hirtelen, mint amikor a lámpát eloltják, s a következő pillanatban megvirradt. Aztán a laboratórium megint elsötétedett, feketén jött az éjszaka, aztán megint a reggel, megint az éjszaka, egyre gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj zúgott a fülemben, és agyamra furcsa, kábító zűrzavar nehezedett.

Attól tartok, nem tudom híven ecsetelni az időutazással járó különös, rendkívül kellemetlen érzéseket. Szakasztott olyan érzés, mint amikor az ember a hullámvasúton zuhan tehetetlenül. Amellett az ember állandóan attól retteg, hogy összeütközik valamivel. Ahogy jobban rákapcsoltam a sebességre, a nappal és az éjszaka olyan gyorsan követte egymást, mint egy fekete szárny csapkodása. A laboratórium eltűnt, s láttam, amint a nap ugrándozva szeli át az égboltozatot: minden percben ugrott egyet, s minden perc egy-egy nap múlását jelentette. Az volt az érzésem, hogy a laboratórium falai leomlottak, és kijutottam a szabad levegőre. Homályosan állványokat véltem látni, de már olyan sebesen haladtam, hogy agyam semmiféle mozgást nem fogott fel. A leglassabban mászó csiga is elszáguldott mellettem. A fény és a sötétség folytonos váltakozásába belefájdult a szemem. Az egymást követő elsötétedések alatt az újholdból villámgyorsan telihold lett, s homályosan láttam a körbe rohanó csillagokat is. Az egyre fokozódó sebesség következményeként a nappalok és az éjszakák ütemes váltakozása összefolyó szürkeségbe olvadt; az égbolt a hajnal csodálatosan fénylő, mélykék színét öltötte fel; az ugrándozó nap tündöklő fényívként hatott a végtelen szabad térben; a hold olyan volt, mint egy hullámzó ezüstszalag; a csillagokból már semmit sem láttam, csak egy-egy megvillanó fénykört a sötétkék háttérben.

A táj ködös volt és elmosódó. Még itt voltam a domboldalban, ahol ez a ház áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyúlt a magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőnek, és alakot változtatnak, akár a felhők, hol barnák, hol zöldek; megnőnek, szétterjednek, összezsugorodnak, szétfoszlanak. Óriási épületek, tündérpaloták emelkedtek ki a semmiből, és elenyésztek, mint az álom. A föld egész felszíne szemem láttára megváltozott, egybeolvadt, majd szétfolyt. A sebességet szabályozó óramű mutatói egyre eszeveszettebben keringtek. Aztán egyszerre csak észrevettem, hogy a napöv hol tágul, hol szűkül, napfordulótól napfordulóig, tehát percenként már több mint egy esztendőnyi sebességgel haladtam; egyik percről a másikra hótakaró borította a világot, majd megint a tavasz színébe öltözött minden.

Az indulással járó kellemetlen érzések enyhültek. Jóleső izgalom fogott el. A gép kissé bizonytalanul himbálózott; hogy miért, arról képtelen voltam magamnak számot adni. Olyan kábult voltam, hogy úgysem tudtam már szabályozni a gépet, hát csak rohantam, rohantam tébolyodottan a jövőbe. Eleinte alig gondoltam megállásra, az új érzések egész valómat betöltötték. De egyszerre friss benyomások hatása alá kerültem - kíváncsiság fogott el, és ugyanakkor valami félelemféle, és ezektől az érzésektől nem tudtam szabadulni. Az emberiségnek micsoda érdekes fejlődése, kezdetleges műveltségünknek micsoda nagyszerű haladása tárulna föl előttem, ha jobban belenézhetnék ebbe a homályos, tünékeny világba, amely itt rohan és hullámzik a szemem előtt! Hatalmas, ragyogó építmények bukkantak föl előttem, tömörebbek, mint amilyeneket valaha, korszakunkban láttam, mégis úgy tetszett, mintha ködből és fényből épültek volna. A domboldalt bujazöld növényzet borította, s a tél nem tett benne kárt. Még így, ilyen kábultan is tündéri szépnek láttam a földet. S végre foglalkozni kezdtem a gondolattal, hogy megállítom a gépet.

Igen ám, de mi lesz, ha beleütközöm valamibe? Amíg azzal az irtózatos sebességgel robogtam az időben, ettől a veszélytől nem kellett tartanom; valósággal megsemmisültem, anyagtalanná váltam, és mint a gőz, szálltam az anyag fölött. De ha meg akarok állni, molekuláról molekulára keresztül kell préselődnöm mindenen, ami utamba akad, s atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhetnek az akadály atomjaival, hogy alapos kémiai reakció, esetleg óriás robbanás keletkezhet, s én gépestül kirepülök minden elképzelhető dimenzióból - az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször is megfordult a fejemben, mialatt a géppel pepecseltem, de akkor kedélyesen fogtam fel a dolgot: utóvégre valami kockázatot vállalni kell! De most, hogy a veszedelem elkerülhetetlennek látszott, korántsem voltam derűs és nyugodt. Nem vált ugyan tudatossá bennem, de alaposan tönkretette az idegeimet a sok új benyomás, a gép folytonos zökkenése és himbálózása, és elsősorban az a kellemetlen, zuhanó érzés. Megállapítottam magamban, hogy nem lehet megállni, s ugyanakkor elhatároztam, hogy mégis megállok. Amilyen türelmetlen bolond vagyok, visszarántottam az emeltyűt, a gép erre bukfencet vetett, s én fejjel előre zuhantam.

Mennydörgést hallottam, és egy pillanatra elkábultam. Irgalmatlan jégeső csapkodott körülöttem, s azon kaptam magam, hogy puha pázsiton ülök, szemben a felfordult géppel. Még minden szürkének látszott körülöttem, de ráeszméltem, hogy a fülem már nem zúg. Körülnéztem. Valami kis kerti tisztás lehetett ez, rododendronbokrok szegélyezték, s a piros és lila virágokat özönével verte le a jégeső. A pattogó, táncoló jégszemek kis felhőben lebegtek a gép körül, és ez a felhő úgy húzódott végig a föld fölött, mint a füst. Egy perc alatt bőrig áztam. "Szépen fogadják a vendéget - mondtam magamban -, a vendéget, aki megszámlálhatatlanul sok esztendőt utazott, hogy meglátogassa őket."

Aztán eszembe jutott, hogy bolondság így agyonázni. Fölálltam és körülnéztem. A rododendronok mögül valami fehér kőből faragott óriás alak határozatlan körvonalait láttam a jégeső fátylán keresztül, semmi egyebet az egész világból.

Bajosan tudnám elmondani, hogy mit éreztem. Mikor a jégeső ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Nagyon magas volt, mert egy ezüstnyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez hasonlított, de szárnyai, ahelyett, hogy a hátára merőlegesen emelkedtek volna, vízszintesen terültek szét, úgy, hogy szinte lebegni látszott. Talapzata, úgy látszott, bronzból van, vastag patina borította. Arca felém fordult; üres szemével mintha engem figyelt volna, ajka körül bágyadt mosoly játszott. Az idő erősen megviselte, s ez az elmúlás, a rothadás nyugtalanító érzését keltette bennem. Nem tudom, meddig bámultam a szfinxet, fél percig-e vagy egy félóra hosszat? Úgy tetszett, hol közeledik, hol távolodik, aszerint, hogy a jég sűrűbben vagy ritkábban hullott. Végre másfelé fordítottam a tekintetemet, s láttam, hogy a jégfüggöny elvékonyodik, s a felhők mögül kibújik a nap.

Megint a fehér szfinxre néztem, és egyszerre rádöbbentem vállalkozásom vakmerőségére. Mi vár rám a jégfüggöny mögött? Mi minden történhet az emberrel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség elhatalmasodott a földön? Ha az emberi faj elvesztette emberi jellegét, és emberietlenné, könyörtelenné, legyőzhetetlenül hatalmassá vált? Ha valami őskori vadállatot látnak majd bennem, amelynek félelmetességét és visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy hozzájuk hasonlít; ha olyan ocsmány teremtménynek tartanak, amelyet haladéktalanul el kell pusztítani?

Most már mindenfélét láttam: hatalmas épületeket, bonyolult párkányzatokkal és karcsú oszlopokkal; a vihar csendesedtével erdős domboldal tűnt elő a homályból. Iszonyú rémület lett úrrá rajtam. Dühös sietséggel próbáltam az időgépet felállítani. Eközben diadalmasan törtek elő a nap sugarai. A szürke jégeső úgy szétfoszlott, mint egy kísértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári égbolt mély kékségében néhány barna felhőfoszlány kergetőzött és foszlott szét. A hatalmas épületek már tisztán, élesen látszottak körülöttem, vizes faluk csillogott a napfényben, tövükben halomba gyűltek az el nem olvadt jégdarabok. Úgy éreztem magam, mintha egyedül, védtelenül állnék egy idegen világban. A kismadár érezheti magát ilyenformán a tiszta légben, tudván, hogy fölötte kering a héja, s mindjárt lecsap rá. Őrületesen féltem. Nagyot lélegeztem, fogamat összeszorítottam, és megint kézzel-lábbal nekifeszültem a gépnek. Kétségbeesett erőfeszítésemnek végre engedett és megfordult. Közben alaposan belevágódott az államba. Fél kézzel a nyeregre támaszkodtam, a másikkal megfogtam az indítót, s lihegve, indulásra készen álltam.

De ahogy megnyílt előttem a visszavonulás útja, visszatért a bátorságom. A kíváncsiság legyőzte a félelmet: szerettem volna szétnézni a távoli jövő birodalmában. Egy közeli épület falának kerek nyílásában, jó magasan, lágyan omló, bő ruhába öltözött alakokat vettem észre. Ők is megláttak, és felém fordították arcukat.

Azután közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinxet körülvevő bokrok közül szaladó emberek feje és válla bukkant föl. Egyikük bekanyarodott az ösvényre, amely egyenesen az én kis tisztásomhoz vezetett. Apró emberke volt - alig lehetett négy lábnál magasabb -, bíborszín leplet viselt, derekán bőrövvel összefogva. Hogy saru vagy koturnus volt-e a lábán, azt nem láttam tisztán; lába térdig csupasz volt, feje födetlen. Csak akkor eszméltem rá, hogy milyen meleg van.

Nagyon szép volt, és nagyon kecses, de leírhatatlanul törékenynek látszott. Kipirult arca a tüdőbetegek szépségére emlékeztetett, arra a haldokló szépségre, amelyről olyan sok szó esik. Amikor megláttam, menten visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.



4

A következő pillanatban szemtől szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek ez a törékeny szülötte. Egyenesen felém tartott, és szemembe nevetett. Rögtön feltűnt, hogy viselkedésében nyoma sincs a félelemnek. Aztán két társához fordult, aki nyomon követte, és valami lágyan és édesen ömlő, idegen nyelven szólt hozzájuk.

Többen is jöttek, és csakhamar egész kis csoport fogott körül, nyolc-tíz ilyen finom alkatú kis teremtmény. Egyikük megszólított. Elég furcsán, az ötlött eszembe, hogy az én hangom az övékhez mérten túlságosan érdes és mély. Fülemre mutattam tehát, és megráztam a fejem. Ő egy lépést tett felém, habozva megállt, és megérintette a kezemet. Éreztem, hogy többen is megtapogatják lágyan a hátamat és a vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy valóban létezem. De ebben nem volt semmi nyugtalanító. Volt valami bizalmat keltő ezekben a kedves kis lényekben, valami gyöngéd báj, gyermeki elfogulatlanság. Ráadásul olyan könnyűnek látszottak, hogy fél kézzel mozgathattam volna őket, mint a tekejáték bábjait. De mikor azt láttam, hogy rózsás kis kezükkel az időgépet tapogatják, hirtelen megmozdultam, hogy óva intsem őket. Szerencse volt, hogy idejében észbe kaptam. Lecsavartam és zsebre dugtam a kis emeltyűket, amelyekkel elindíthatták a gépet. Azután megint feléjük fordultam, és azon törtem a fejemet, hogy szavak nélkül miképpen értethetném meg magam velük.

Így, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat fedeztem föl ezeken a kecses, meisseni porcelánszerű figurákon. Fürtökben göndörödő hajuk átmenet nélkül határolódott el arcuktól és nyakuktól; arcukon még piheszerű nyoma sem volt a szőrnek, s fülük meglepően kicsi volt. Szájuk is pici, élénkpiros, ajkuk keskeny, álluk hegyes. Szemük nagy és szelíden fénylő, s már ekkor úgy találtam - és ez bántotta is hiúságomat -, hogy a legkevésbé sem érdeklem őket, holott bizonyos fokú érdeklődést, úgy éreztem, joggal elvárhatnék tőlük.

Minthogy meg sem próbáltak érintkezésbe lépni velem, hanem csak körülálltak, mosolyogva, és lágy, turbékoló hangon beszélgettek egymással, én kezdtem meg a társalgást. Előbb az időgépre, aztán magamra mutattam. Majd, egy pillanatig tétovázva, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki az időt, a napra mutattam. Az egyik, bíbor- és fehérkockás ruhába öltözött, kecses kis figura követte mozdulatomat, és ámulatba ejtett azzal, hogy a mennydörgés hangját utánozta.

Egy pillanatig nem tudtam, mitévő legyek, bár a mozdulat jelentése elég világos volt. Hirtelen megfordult a fejemben a gondolat: vajon nem bolondok ezek az emberkék? Bajos ezt megmagyarázni. De tudják, én mindig úgy képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer és egynéhányadik esztendő nemzedéke mérhetetlenül túl fog szárnyalni minket tudásban, művészetben, mindenben. És akkor egyszerre olyasmit kérdeznek tőlem, ami elárulja, hogy értelmi színvonaluk nem magasabb egy ötéves gyermekénél - azt kérdezik, hogy a napból jöttem-e, ebben a zivatarban! Véleményem már öltözetük és gyönge testalkatuk láttán kialakult róluk, de nem akartam elhamarkodottan ítélni. Csalódottnak éreztem magam. Ezért ugyan kár volt az időgéppel vesződni.

Bólintottam, a napra mutattam, és olyan élethíven utánoztam a mennydörgés hangját, hogy megrémültek. Hátrább húzódtak, és meghajoltak előttem. Majd egyikük nevetve közeledett felém, soha nem látott, szép virágokból font füzért tartott kezében, s ezt a nyakamba akasztotta. A többiek ütemesen tapsoltak, szétszaladtak virágot szedni, s úgy teledobáltak virággal, hogy szinte fulladoztam. Aki nem látta, el sem tudja képzelni, hogy évszázadok kertészete milyen csodaszép virágokat hozott létre. Aztán valamelyikük azt indítványozta, hogy vigyék játékszerüket - mármint engem - a szomszéd épületbe. Elvezettek hát a fehér márványszfinx mellett egy kopott, szürke kőépületbe. A szfinx mintha most is mosolygott volna rajtam. Nevetnem kellett azon, hogy mennyit vártam az utókortól, milyen mélységes komolyságra, micsoda szellemi fejlettségre voltam elkészülve.

A hatalmas épületnek a bejárata is óriás méretű volt. Természetesen legjobban az apró emberkék egyre növekvő csoportja érdekelt, és nagyon kíváncsi voltam arra is, mi vár rám a sötéten és titokzatosan tátongó kapunyílások mögött. A világot egyelőre bokrok és virágok útvesztőjének láttam, gondozatlan és mégsem gazos kertnek. Különös formájú, fehér virágok dárdája meredezett előttem; száruk magasra nyúlt a viasszerű sziromlevelek között. Elszórtan, szinte vadon tenyésztek ezek a virágok, a kusza bokrok között, de mondom, akkor még egyiket sem néztem meg közelebbről. Az időgép ott maradt árván a pázsiton, a rododendronok között.

A kapu ívét dús faragványok díszítették, azokat sem néztem meg alaposan, de futólag úgy tetszett, hogy régi föníciai ékítményekre emlékeztetnek. Hanem az rögtön feltűnt, hogy milyen kopottak és töredezettek. A kapu előtt még egy sereg élénk színekbe öltözött emberke csatlakozott hozzám. Virággal borított, fakó, XIX. századbeli öltözékemben elég groteszkül festhettem, a lágyan omló redők és hófehér kis lábak tarka kavargásában, vidáman röpködő szavak és dallamos kacagás közepette.

A nagy kapu megfelelően nagy, barnával kárpitozott csarnokba vezetett. A mennyezet homályban volt, és a színes ablaktáblákon át csak halványan szűrődött be a világosság. Az ablakok nem is voltak mind beüvegezve, a padlózat valami nagyon kemény, fehér fémből vágott, nem kockákkal vagy lemezekkel, hanem tömbökkel volt kirakva. A padlóburkolatot sok-sok nemzedék léptei helyenként hepehupásra koptatták. A csarnok hosszában alacsony, csiszolt kőasztalok álltak, gyümölccsel megrakottan. A gyümölcs között láttam óriásira nőtt málnát és narancsot, de a legtöbbje ismeretlen fajta volt.

Az asztalok között elszórtan sok-sok vánkos hevert a földön. Vezetőim letelepedtek a vánkosokra, és intettek, hogy én is üljek le. Kecsesen, és minden teketória nélkül majszolták a gyümölcsöt; szárát, héját és a magokat beledobták az asztalok oldalán levő kerek nyílásokba. Nem sokat kínáltattam magam, mert éhes és szomjas voltam. Evés közben kényelmesen szemügyre vettem a csarnokot.

Az lepett meg legjobban, hogy milyen rozoga állapotban van. A fantázia nélkül, csupa mértani ábrából összerakott, színes üvegablakok sok helyütt ki voltak törve, és az ablakok alsó részére akasztott függönyöket vastagon belepte a por. A mellettem álló márványasztal egyik sarka kicsorbult. S az egész csarnok mégis színesnek, festőinek hatott. Jó néhány százan lehettek ott, sokan igyekeztek a közelembe férkőzni, és apró szemükben érdeklődés fénylett. Valamennyiük öltözéke ugyanabból a lágyan omló és mégis erős, selymes anyagból készült.

Megjegyzem, hogy csak gyümölcsön éltek. A távoli jövőnek ez a nemzedéke szigorúan növényevő volt, és amíg közöttük voltam, bármennyire sóvárogtam is hús után, be kellett érnem gyümölccsel. Később megtudtam, hogy a ló, a szarvasmarha, a juh, a kutya mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De a gyümölcs pompás volt, különösen egy lisztes belű, hüvelyes fajta ízlett nagyon, ennek, úgy látszik, éppen akkor volt a szüretje, amikor én ott voltam, és ez lett a főtáplálékom. Eleinte nem győztem csodálkozni a sokféle gyümölcsön és virágon, de később napirendre tértem fölöttük.

De talán már eleget is beszéltem a távoli jövő gyümölcs-lakomáiról. Mihelyt éhségemet kissé csillapítottam, elhatároztam, hogy megtanulom emberkéim nyelvét. Ez a legfontosabb teendő. Gondoltam, legcélszerűbb a gyümölccsel kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egy gyümölcsöt, és hanggal, mozdulattal próbáltam kérdezni, mi az. Nagyon nehezen értették meg, mit akarok. Először csodálkozva bámultak rám, és kinevettek, de végre egy kis szőke megértett, és többször elismételt egy szót. Ekkor hosszasan magyarázták egymásnak, hogy miről van szó, és kitűnően mulattak azon, hogy nem tudom utánozni dallamos kiejtésüket. Én úgy éreztem magam, mint tanító a gyermekek között, állhatatosan próbálkoztam tovább, és hamarosan megtanultam vagy húsz főnevet. Azután áttértem a mutató névmásokra és az "enni" igére. De a dolog nagyon lassan ment, hallgatóim elunták a sok kérdést, és szabadulni igyekeztek. Kénytelen voltam beletörődni, hogy csak akkor folytassuk a nyelvleckét, amikor nekik jólesik, és csak kis adagokban. Hogy milyen kis adagokban kell a tanulást folytatnom, arra rövidesen rájöttem, mert ilyen közömbös és ilyen könnyen kifáradó emberekkel még soha nem találkoztam.

Csakhamar még valami furcsaságot tapasztaltam kis házigazdáimon: a világon semmi sem érdekelte őket. Első meglepetésükben kíváncsian közeledtek felém, mint a gyermekek, de egykettőre rám is untak, mint a gyermekek, és más játék után néztek. Amint az étkezés és első társalgási kísérleteim véget értek, azt vettem észre, hogy akik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien elpárologtak.

Az is furcsa, hogy én sem sokat törődtem velük. Amint jóllaktam, kimentem a napsütötte világba. Lépten-nyomon találkoztam a jövő emberkéivel, néhány percre csatlakoztak hozzám, csevegtek és nevettek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és kiintegették magukat, tovább mentek, és sorsomra bíztak.

Az este nyugalma ömlött el a világon, mikor a kapun kiléptem, s a táj az alkonyuló nap meleg fényében fürdött. Eleinte zúgott a fejem. Annyira más volt itt minden, mint abban a világban, amelyből én jöttem; még a virágok is mások voltak. A hatalmas épület, amelyből kiléptem, széles folyóvölgy lejtőjén emelkedett, de a Themze körülbelül egy mérföldnyire lehetett mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek a dombtetőre - vagy másfél mérföldnyi séta lehet odáig -, onnan jobban áttekinthetem bolygónkat a mi Urunk nyolcszázkétezerhétszázegyedik esztendejében. Gépem óraműszerkezete ugyanis ezt az évszámot mutatta.

Séta közben azon tűnődtem, mi lehet az oka annak, hogy a világot ilyen romos állapotban találtam - mert a világ hajdani pompája romokban hevert. A domboldalban például alumíniummal összetákolt gránitdarabok hevertek, följebb kőtörmelék és csonkán meredező falak labirintusa, pagoda formájú bokrok sűrű bozótja; csalánbokrok lehettek, de csodálatosan árnyalt, barna levélzetük nem szúrt. Ezek a maradványok nyilván egy hajdani nagy épület romjai voltak; hogy milyen épületé, azt nem sikerült megállapítanom. A végzet úgy akarta, hogy ezen a helyen később igen különös élményben legyen részem, és ez az élmény még különösebb felfedezés nyomára vezetett, de erről majd később.

Amint egy teraszon körülnéztem, megállapítottam, hogy kisebb házak egyáltalán nincsenek. A családi ház és valószínűleg a külön háztartás is a múlté. Itt-ott palotaszerű épületek bukkantak ki a zöld lombozat közül, de kis lakóház és villa - az angol tájnak ez az annyira jellegzetes tartozéka - nem volt sehol.

"Kommunizmus" - mondtam magamban.

S ezt a gondolatot nyomon követte egy másik. Ránéztem az engem követő fél tucat kis alakra. És akkor villanásszerűen megértettem, hogy ezek az apró emberek mind egyformák. Ugyanaz a ruha, ugyanaz a puha, szőrtelen arc, ugyanazok a nőiesen gömbölyded lábak. Furcsa, hogy ez idáig nem tűnt fel. De hát itt minden olyan furcsa, olyan idegen. Most már tisztán láttam. Korunkban már a ruha anyaga és szabása is különbséget tesz férfi és nő között. A jövő emberei - hímneműek és nőneműek - teljesen egyformán öltözködnek, de arcuk, testalkatuk is hasonló. S a gyermekek mintha csak szüleik miniatűr kiadásai lennének. Úgy láttam, hogy a gyermekek, legalábbis fizikailag, koraérettek, s ez a feltevésem később bebizonyosodott.

Látván azt a kényelmet és biztonságot, amelyben ezek az emberek élnek, a nemek hasonlatosságát egészen természetesnek találtam. A férfi ereje, a nő lágysága, a család intézménye, a foglalkozások elkülönülése: megannyi jellegzetessége a fizikai erő korszakának. Ahol a népszaporulat egyenletes és bőséges, ott a sok újszülött előbb-utóbb inkább baj az államnak, mint áldás. Ahol az erőszak ritka, és a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott kevesebb szükség van - sőt talán nincs is szükség - erős családi kötelékre, és a nemeknek a gyerekek szükségleteivel kapcsolatos különbsége elenyészik. Ennek kezdeti nyomait már ma is láthatjuk, s abban a távoli jövőben, amelyet én láttam, a folyamat már befejeződött. Hangsúlyozom, hogy akkor így okoskodtam. Később rá kellett jönnöm, hogy okoskodásom mennyire távol esett a valóságtól.

Míg ezeken tűnődtem, egy csinos kis alkotmány vonta magára figyelmemet. Olyan volt, mint egy kupolával fedett kút. Futólag megfordult a fejemben: milyen különös, hogy még ma is vannak kutak - aztán tovább szőttem elmélkedésem fonalát. Több nagy épületet már nem láttam a dombon. Minthogy a gyaloglást én jobban bírtam, egyszerre csak azt vettem észre, hogy egyedül maradtam - először, amióta megérkeztem. A szabadság és a kalandvágy lendületével kapaszkodtam fel a dombtetőre.

Odafönt ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta, és félig besüppedt a lágy moha közé. Karfái griffmadárfejeket ábrázoltak. Leültem, s e hosszúra nyúlt nap alkonyán szétnéztem a mi öreg világunkon. Soha ilyen szépet! A nap már lebukott a látóhatár mögé, és a nyugati ég kármin- és bíborvörös csíkokkal tarkázott aranyszínben lángolt. Alattam a Themze völgye, amelyben izzó acélszalagként kígyózott a folyam. Említettem már, hogy a zöld lombok között elszórtan paloták voltak; némelyik romokban hevert, de némelyiken látszott, hogy laknak benne. Itt-ott egy-egy fehér vagy ezüstös szobor emelkedett az elvadult kert fölé, másutt egy kupola vagy egy obeliszk. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, földművelésnek sehol, semmi nyoma. Mintha az egész földkerekség egyetlen kertté vált volna.

Nézegetés közben összegeztem magamban a tapasztaltakat, s az első este körülbelül a következő kép alakult ki agyamban. (Később kiderült, hogy tévedtem, illetve, hogy a valóságból édeskeveset láttam.)

Tehát akkor este úgy tetszett, hogy az emberiség hanyatlásának korszakába érkeztem. A vöröses naplemente az emberiség alkonyát juttatta eszembe. Életemben először gondoltam arra, milyen következményei lehetnek a jelen társadalmi erőfeszítéseinek. Pedig ha gondolkozik az ember, látnia kell, hogy a következmények logikusak. Az erőt a szükség hozza létre; a biztonság a gyöngeséget támogatja. Az életszínvonal emelésére irányuló munka - az igazi művelődési folyamat, amely az életet egyre biztosabbá teszi - fokozatosan elérte a tetőpontot. Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok minden, ami ma még puszta álom, tervszerűen megvalósult a jövőben. S a végeredményt tulajdon szememmel láttam.

Az egészségügy és a mezőgazdaság ma még nagyon kezdetleges állapotban van. Korunk tudománya a betegségeknek még csak igen csekély hányadával tudott megbirkózni, de makacs kitartással próbálkozik tovább. Földművelésünk és kertészetünk itt-ott kipusztít egy gyomnövényt, és bizonyos területeken hasznos növényeket termeszt - de mily sokan viaskodnak, magukra hagyatottan, a létért való küzdelemben! Nemesítjük kedvenc növényeinket és állatainkat - s mily csekély ezeknek a száma! -, fokozatosan kiválasztjuk a tenyésztésre alkalmasakat. Olykor sikerül jobbfajta őszibarackot, magtalan szőlőt kitenyésztenünk, szebb és nagyobb virágot, vagy egy jobban tejelő tehénfajtát. Fokozatosan tenyésztjük ki a növényeket és az állatokat, mert elgondolásaink bizonytalanok, tapogatózók, és tudásunk erősen korlátozott; mert ügyetlen kezünkben maga a természet is félénkké és lassúvá válik. Egyszer majd mindezt jobban meg tudjuk szervezni. Az ár sebes sodra végül megbirkózik az örvényekkel. A világ értelmes lesz, művelt és együttműködő; a természet leigázása egyre gyorsabban halad. S a végén bölcs körültekintéssel egyensúlyba hozzuk életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.

Mindennek meg kellett történnie, végbe kellett mennie, örökre el kellett intéződnie az alatt az idő alatt, míg gépem a jelenből a jövőbe szökkent. A légben nem voltak többé szúnyogok, a földről kipusztították a gazt és az élősdi gombát; mindenfelé gyümölcs mosolygott, és szépséges virágok illatoztak, ragyogó pillangók röpködtek. A preventív orvostudomány eszménye megvalósult. A betegségeket kiirtották. Ott-tartózkodásom alatt nyomát sem láttam semmiféle ragályos bajnak. Később majd azt is elmondom, hogy a rothadás és feloszlás folyamatát is milyen gyökeresen átalakították ezek a változások.

Szociális téren is óriási eredményeket ért el a jövő társadalma. Láttam, hogy az emberiség fényes palotákban lakik, pompásan öltözködik, és nem kell többé robotolnia. Sem társadalmi, sem gazdasági küzdelemnek sehol semmi nyoma. Az üzlet, a reklám, a közlekedés, a kereskedelem problémája - mindaz, ami a mi világunk lényege - megoldódott. Ezen az estén azt hittem, hogy egy társadalmi paradicsom kellős közepébe csöppentem. Úgy látszott, megoldották a népszaporulat problémáját is, s a népesség többé nem gyarapodott.

Ám a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni kell. Ha a biológia nem tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő forrása? A küzdés és a szabadság; ezek éltetik a tevékeny, erős, élelmes embert, és ezek szorítják falhoz a gyöngét; a szabadság és a küzdés az, amiért érdemes a becsületes embereknek összefogniok, amiért érdemes tűrni, lemondani, nagyot akarni. S a család intézménye, a család körén belül támadó lelki indulatok, a gyermeket dédelgető szeretet, a vad féltékenység, a szülő önfeláldozása, ez mind-mind csak az ifjúságot fenyegető veszedelmekben lelt támaszt és igazolást. De ha ezek a fenyegető veszedelmek megszűntek? Kialakulóban van, és egyre erősbödik valami ellenséges érzés a házastársi féltékenység, az önfeláldozó anyai szeretet, mindenfajta szenvedély iránt. Mindez már túlhaladott álláspont, kényelmetlen csökevény, diszharmónia egy kifinomult, kellemes életben.

Az itt talált emberek fizikai gyöngeségére gondoltam, korlátoltságukra, a sok-sok romra, amit láttam, s mindez még erősebben meggyőzött arról, hogy a természet tökéletes leigázásával állok szemben. Mert a harcra nyugalom következik. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges életerejét arra használta föl, hogy módosítsa életének körülményeit. S ez itt most a megváltozott körülmények reakciója.

A tökéletes kényelem és biztonság új állapotában az a nyughatatlan erély, ami bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is bizonyos hajlamok és vágyak, amelyeket valaha elengedhetetlenül szükségesnek tartottunk az élethez, a kudarcok állandó forrásai. A fizikai bátorság, a harc kedvelése például nemhogy nincs segítségére a művelt embernek, inkább kárára van. Egy olyan államban pedig, amely eljutott a fizikai egyensúly és biztonság állapotába, sem szellemi, sem fizikai hatalomnak nincs többé helye. Úgy gondoltam, hogy a jövőnek ezt a világát már megszámlálhatatlanul sok esztendő óta nem fenyegette sem háború, sem egyéni erőszak veszedelme, sem vadállat, sem pusztító kór - amely ellen erős szervezettel kellett volna védekezni -, sem fáradságos munkára nem volt szükség. Egy ilyen életre az úgynevezett gyönge éppoly jól fel van szerelve, mint az erős, vagyis a gyöngeség fogalma a régi értelemben megszűnik. Sőt azt mondhatjuk, hogy a gyönge még jobban fel van szerelve, mint az erős, mert az erőst izgatja a benneszorult energia. Az épületek szépsége bizonyára az immár céltalan emberi alkotó erő utolsó fellobbanásának eredménye volt. A tétlen biztonság korszakában mindig ez a tetterő sorsa; művészetre, szeretkezésre adja magát, azután a bágyadtság és az elsatnyulás következik.

Végül ez a művészi törekvés is elhal; csaknem végképp elhalt abban a korban, amelybe jutottam. Virággal ékesíteni magukat, táncolni, énekelni a napfényben - ennyi maradt meg a művészi szellemből, nem több. A végén még ez is belevész az elégedett semmittevésbe. Az ember folyton a fájdalom és a szükség malomkövei közt őrlődik, s itt mintha a gyűlöletes malomkövek szétmorzsolódtak volna.

Ahogy ott álltam a sötétedő estében, azt hittem, hogy ezzel az egyszerű magyarázattal megoldottam a világ problémáját, és hogy e rokonszenves kis emberek titkának is ez a nyitja. Lehet, hogy azok a módszerek, amelyeket a népszaporodás megakadályozására kitaláltak, túlságosan eredményesnek bizonyultak, és a népesség száma, ahelyett, hogy egy szinten maradna, csökken. Ez megmagyarázná a sok üresen álló, romos épületet is. Egyszerű volt a magyarázat és kézenfekvő - mint a legtöbb téves elmélet!



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:54 | Üzenet # 4 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
5

Amint ott álltam, az embernek ezen a túlságosan tökéletes diadalán elmélkedve, az északkeleti égen sárgán, sarlóalakúan, ezüst fényözönben megjelent a hold. Az apró emberkék elcsendesedtek odalent, bagoly suhant el mellettem nesztelenül, megborzongtam a hűvös éjszakában. Elhatároztam, hogy lemegyek, és keresek valami alvóhelyet.

Azt az épületet kerestem, amelyet már ismertem. Tekintetem ráesett a fehér szfinxre, amely most a kelő hold fényében élesebben vált ki a háttérből. Láttam az ezüstnyárfát, a sűrű rododendronbokrokat, és a kis tisztást is. "Ez nem az a tisztás" - gondoltam egyszerre, riadtan.

Pedig az a tisztás volt, hiszen a szfinx foltos, fehér arca arrafelé nézett. El sem tudják képzelni, mit éreztem abban a pillanatban. Az időgép nem volt ott!

Arculcsapásként ért a felismerés, hogy milyen szörnyű helyzetbe kerültem. Mi lesz velem, ha nem mehetek vissza abba a korba, amelyben idáig éltem, hanem itt kell maradnom, tehetetlenül ebben az új, idegen világban?! A puszta gondolatra rosszullét fogott el. Torkom összeszorult, lélegzetem elakadt. Irtózatos félelem lett úrrá rajtam, és nagy léptekkel rohantam lefelé a dombról. Egyszer el is vágódtam, és fölsebeztem az arcomat, de le sem törültem a vért, felugrottam és rohantam tovább, s éreztem, ahogy a meleg vér végigcsöpög arcomon és államon. Futás közben egyre azzal biztattam magam: "Csak egy kicsit odább tették, félretolták az útból, a bokrok közé." De azért alig vártam, hogy leérjek. Egész idő alatt tudtam, azzal a bizonyossággal, amely sokszor együtt jár a rettegéssel - tudtam, hogy csak ámítom magam, mert a gépet, igenis, elvitték onnan, olyan helyre vitték, ahol én nem férhetek hozzá. Már lélegezni is alig bírtam. Azt hiszem, tíz perc alatt tettem meg a két mérföldnyi utat a dombtetőtől a tisztásig. Pedig hát nem vagyok már fiatal. Hangosan átkoztam magam, amiért olyan ostoba voltam, hogy gyanútlanul otthagytam a gépet, s a kiabálás még jobban kifullasztott. Kiáltottam, de senki sem felelt. A holdfényes világ tökéletesen kihaltnak látszott.

Mikor leértem a tisztásra, meggyőződtem róla, hogy rettegésem nem volt alaptalan. A gépnek híre-hamva sem volt. Alig álltam a lábamon, ahogy dideregve körülnéztem. Izgatottan kutattam át az egész területet, mintha azt remélném, hogy mégis ott rejtőzik valahol a gép. Megálltam, és kínomban a hajamat téptem. A szfinx ott tornyosodott fölöttem, bronztalapzatán, foltos arca fehéren tündökölt az emelkedő hold fényében. Mintha gúnyosan mosolygott volna kétségbeesésemen.

Azzal áltathattam volna magamat, hogy az apró emberkék valami födött helyre vitték a gépet, ha nem lettem volna mélységesen meggyőződve arról, hogy sem fizikai, sem szellemi képességeikből nem futja ilyen épkézláb cselekedetre. A tudat, hogy a gép eltüntetésében egy ismeretlen erőnek kellett közreműködnie, még jobban elkeserített. Egyet azonban biztosan tudtam: ha csak egy későbbi kor nem talált fel ugyanolyan gépet, amilyen az enyém, akkor az én gépemet nem indíthatták el. Az emeltyűk felszerelésének van egy fogása - majd később megmutatom -, amelyre más nem jöhet rá. Az emeltyűket pedig én magam szereltem le. A gépet tehát csak a térben mozdíthatták és rejthették el. De hát akkor hol lehet?

Azt hiszem, egészen megzavarodtam. Emlékszem, hogy mint az őrült, futkostam a holdsütötte bokrok között, a fehér szfinx körül, és fölriasztottam valami kis fehér állatot, amelyet a félhomályban őzikének néztem. Arra is emlékszem, hogy késő éjszakáig csapkodtam öklömmel a bokrokat, míg a letört gallyak véresre nem horzsolták a kezemet. Majd zokogva és szinte magamon kívül elindultam a kőépület felé. A nagy csarnok sötét volt, néma és üres. Elcsúsztam az egyenetlen padlón, és úgy nekiestem egy malachitasztalnak, hogy majd eltört a lábam. Gyufát gyújtottam, és félrehajtottam a poros függönyöket, amelyeket már említettem.

A függönyök mögött egy másik nagy csarnokra bukkantam, ez is tele volt vánkosokkal, s a vánkosokon vagy húszan aludtak. Biztosan csodálkoztak, mikor a néma sötétségből egy szál sercegő gyufa fénye mellett, vadul ordítozva rájuk rontottam. Ők már nem ismerték a gyufát. - Hol az időgépem? - toporzékoltam, mint egy rossz gyerek, és sorra fölráztam őket. Mondom, nagyon csodálkozhattak. Néhányan nevettek, de a legtöbbje megijedt. Mikor ott álltak körülöttem, az jutott eszembe, hogy az adott körülmények között ostobábban nem is viselkedhetném. Mire jó, megfélemlíteni őket? Napközben úgy láttam, hogy nem ismerik a félelmet.

Eldobtam a gyufát, s az egyik ácsorgót fellökve, a nagy ebédlőcsarnokon át kibotorkáltam a holdfényre. Hallottam riadt kiáltozásukat, s futkosó lépteiket. Nem emlékszem, mit műveltem még, mialatt a hold fölfelé kúszott az égen. A váratlan veszteség valósággal megőrjített. Fajtámtól elszakítva úgy éreztem magam, mint egy állat, amely idegen világrészbe került. Időnkint újabb dühroham vett erőt rajtam, káromoltam Istent, és átkoztam balsorsomat. Arra is emlékszem, hogy halálosan fáradt voltam, hogy a kétségbeejtően hosszú éjszakán a legképtelenebb helyeket is átkutattam, hogy a holdsütötte romok közt keresgéltem, és a fekete árnyékok között néha mintha furcsa, idegen élőlényekhez ért volna a kezem. Végül levetettem magam a szfinx mellé, a földre, és tehetetlen nyomorúságomban kétségbeesetten zokogtam. Úgy éreztem, végem van. Aztán elaludtam, és mikor fölébredtem, már fényes nappal volt, s körülöttem kartávolságnyira verebek ugrándoztak a pázsiton.

A friss reggelben megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Hogyan is kerültem ide, és miért voltam tegnap olyan rettenetesen elkeseredve? Lassanként minden eszembe jutott. A józan nappali világításban nyugodtabban mérlegeltem a dolgokat. Beláttam, hogy az éjszaka lehetetlenül viselkedtem, és már vitatkozni is tudtam önmagammal. "Na és...? Tegyük föl a legrosszabbat. Tegyük föl, hogy a gép valóban elveszett; tegyük föl, hogy elpusztították? Akkor is az a legokosabb, ha nyugodt és türelmes maradok, kitapasztalom ezeket az embereket. Tiszta képet kell nyernem a veszteségről, és ki kell sütnöm, hogyan juthatnék anyaghoz és szerszámokhoz. Hátha sikerül új gépet szerkesztenem?" Ez volt egyetlen reményem. Szomorú kis remény, de mégis többet ér, mint a kétségbeesés. S a világ, mindennek ellenére, szép és érdekes.

Valószínű, hogy a gépet csak máshová vitték. Fő a türelem és a nyugalom. Meg kell találnom a rejtekhelyet, és aztán erőszakkal vagy ravaszsággal visszaszerzem. Ezzel az elhatározással álltam fel, és azon tűnődtem, vajon nem fürödhetném-e meg valahol. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek, és piszkos is voltam az utazástól. Én is szerettem volna friss lenni, mint a reggel. Az izgalomba is belefáradtam, nem értettem tegnap esti kétségbeesésemet. Még egyszer gondosan átkutattam a tisztást és környékét. Megpróbáltam kifaggatni néhány embert, aki éppen utamba került. Kár volt az időért. Egyik sem értette meg kérdő mozdulataimat. Volt, aki bamba képet vágott, de volt, aki azt hitte, tréfálok és nevetett. Alig tudtam megállni, hogy tenyerem csattanós érintkezésbe ne kerüljön a csinos, nevető arcocskákkal. Ostobaság lett volna, de hát az ördög, amelyet félelmem és vak haragom hívott életre, még ugrásra készen állt, és szívesen húzott volna hasznot zavaros lelkiállapotomból. A gyep jobb tanácsadó volt. Észrevettem, hogy mély barázda vágódik belé, körülbelül középen a szfinx talapzata és a között a hely között, ahol tegnap vesződtem a felborult géppel. Egyéb nyomokat is találtam, furcsa, keskeny lábnyomokat, talán egy lajhár lábnyomait. Erre jobban megnéztem a szobor talapzatát. Azt hiszem, mondtam már, hogy bronzból volt, de nem egyszerű tömb, hanem mintha egymáshoz támasztott képkeretek díszítették volna mindkét oldalán. Végigkopogtattam ezeket. A talapzat üresen kongott. Közelebbről megvizsgálván a keretszerű lapokat, láttam, hogy elmozdíthatók. Kilincs vagy kulcslyuk nem volt rajtuk, ebből arra következtettem, hogy csak belülről nyílnak. Különösebb fejtörés nélkül is tudhattam: időgépem ott van a talapzat belsejében. Hogy hogyan került oda, az más kérdés.

A bokrok között, virágzó almafák alatt két narancsszínbe öltözött emberkét láttam közeledni. Mosolyogva intettem nekik, hogy jöjjenek hozzám, s aztán, a bronztalapzatra mutatva, megpróbáltam megértetni velük, hogy szeretném, ha kinyitnák. De erre roppant furcsán viselkedtek. Körülbelül olyan arcot vágtak, mint egy finom lelkű hölgy, aki valami illetlen mozdulaton megbotránkozik. Úgy fordultak el, mintha súlyosan megsértettem volna őket. Ezután egy fehér ruhás, szelíd arcú emberkével próbálkoztam, de az eredmény ugyanaz volt. Szinte elszégyelltem magam. Az időgépet azonban mindenáron vissza akartam szerezni és újra próbálkoztam. Minthogy megint sértődötten elfordult, elfutott a méreg. Utána iramodtam, nyakon ragadtam, és a szfinx felé vonszoltam. Aztán, rémült arcát látva, mégis eleresztettem.

De azért még nem adtam meg magam. Öklömmel döngetni kezdtem a bronzlemezeket. Valami neszt véltem hallani belülről - pontosabban: valami vihogásféle hangot -, de az is lehet, hogy tévedtem. Akkor egy nagy kavicsot hoztam a folyópartról, és azzal addig kalapáltam a lemezt, míg a domborművű díszítést be nem lapítottam. A rézrozsda csak úgy porzott. Az emberkéknek egy mérföldnyire hallaniuk kellett, ahogy szitkozódva kalapáltam, de nem jöttek közelebb, csak messziről, lopva nézegettek arrafelé. Végre is fáradtan, kimelegedve leültem. Sokkal nyugtalanabb voltam, semhogy sokáig egy helyben tudtam volna ülni; a tétlen szemlélődéshez pedig nagyon is nyugati a vérmérsékletem. Évekig képes vagyok egy probléma megoldásával bíbelődni, de huszonnégy óra hosszat ölbe tett kézzel várakozni - az más!

Felálltam hát, és céltalanul bandukolva elindultam a bokrok között. "Türelem - biztattam magam. - Ha vissza akarod szerezni a gépet, hagyd a szfinxet békében. Ha az a szándékuk, hogy elvegyék a gépet, hiába teszed tönkre a bronzlemezeket, ha pedig vissza akarják adni, akkor úgyis visszaadják, mihelyt megértik, hogy visszakéred. Semmi értelme, hogy a rejtélyen tépelődj. Ebbe bele lehet bolondulni. Nézz a szemébe bátran ennek az ismeretlen világnak. Ismerd meg, és vigyázz, hogy ne ítélj elhamarkodottan. A végén mindennek megtalálod a nyitját." Aztán egyszerre megláttam a helyzet humoros oldalát is: lám, hosszú évek fáradságos munkája árán jutottam el a jövendőbe, és most minden vágyam az, hogy szabaduljak innen. Az elképzelhető legbonyolultabb és legreménytelenebb csapdát állítottam magamnak. Minthogy okosabbat úgysem tehettem, kinevettem, mégpedig hangosan kinevettem magamat.

A palotában járkálva, úgy tetszett, hogy az apró emberkék kerülnek. Lehet, hogy képzelődtem, de lehet, hogy viselkedésük a bronztalapzat körül történtek következménye volt. Valószínűnek tartottam, hogy szándékosan térnek ki az utamból. Úgy tettem, mintha nem venném észre, nem törődtem velük, és egy-két nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. Igyekeztem tanulni a nyelvüket, és folytattam a nyomozást is. Vagy elkerülte a figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig túlságosan egyszerű volt a nyelvük, csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből állt. Elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalán nem ismertek, szóképeket sem igen használtak. Egyszerű tőmondatokban beszéltek, s én csak a legegyszerűbb szófűzéseket voltam képes megérteni. Eltökéltem, hogy az időgépet és a bronzajtók titkát egyelőre emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, és csak akkor hozom felszínre, ha nyelvtudásom gyarapodtával könnyen meg tudom értetni, hogy mit akarok. De azért gondolataim ösztönösen mindig a körül a hely körül keringtek, ahol kiszálltam az időgépből. Ez, ugyebár, érthető?

Amerre csak jártam, mindenfelé ugyanolyan gazdagság tárult elém, mint a Themze völgyében. Minden dombról, amelyet megmásztam, pompás paloták sorát láttam, az anyag és a stílus szemkápráztató változatosságát, örökzöld növényzet buja sűrűségét, virágzó fákat, hatalmasra nőtt páfrányokat. Itt-ott ezüstösen csillogott a víz, és a folyón túl kékesen hullámzó dombok olvadtak bele az égbe. Különösen megragadták figyelmemet a kerek kutak, amelyek, úgy véltem, nagyon mélyek lehetnek. Egy ilyen kutat láttam az ösvény mentén is, mikor első este fölmásztam a dombtetőre. Mint a többit, ezt is finomművű bronzszegély vette körül, s kis kupola védte az eső ellen. Olykor a kút peremén ülve lenéztem a szédítő sötétségbe, de nem láttam a víz csillogását, az égő gyufa fénye sem csillant meg odalent a mélyben. De mindegyik kútból tompa dübörgés hallatszott, mint valami nagy gép zakatolása; és a gyufaláng lobogásán láttam, hogy a kút torkában erős a légáramlás. Egyszer ledobtam a kútba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna, hirtelen eltűnt szemem elől.

Egy idő múlva arra is rájöttem, hogy ezek a kutak valahogyan összeköttetésben vannak a domboldalban itt-ott emelkedő magas tornyokkal, mert fölöttük sokszor úgy megvillant a levegő, mint perzselő hőség idején a napégette vízpart fölött. Ezeket a jelenségeket egybevetve, arra a következtetésre jutottam, hogy a föld alatt valami nagyszabású szellőztető berendezés lehet, de hogy ez milyen célt szolgál, azt nem tudtam kitalálni. Arra gondoltam, hogy az egészségügyi csatornázással van kapcsolatban, s bár ez a magyarázat kézenfekvőnek látszott, később kiderült, hogy tévedtem.

Be kell vallanom, hogy az alatt az idő alatt, amelyet a jövő világában töltöttem, igen keveset láttam a csatornázásból, a közlekedési eszközökből, s a modern technika egyéb vívmányaiból. A távoli jövővel foglalkozó utópisztikus könyvekben sok szó esik az építkezésről, a társadalom szociális fejlődéséről és hasonló dolgokról. Elképzelni könnyű az ilyesmit, érzékelni azonban, olyan körülmények között, amilyeneket én találtam a jövő világában, annál nehezebb. Képzeljük el, mit mesélne odahaza egy közép-afrikai néger, aki történetesen Londonba pottyant. Mit tudhatna ez a néger a vasúttársaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és sürgönyhálózatról, a csomagszállításról, a postautalványokról és más effélékről? Pedig hát mi szívesen megmagyaráznánk neki mindent! De még abból is, amit esetleg megtudott, ugyan mennyit tudna ez a néger megértetni, vagy elhitetni honfitársaival, akik soha nem lépték át szülőföldjük határát? Holott milyen csekély távolság választja el egymástól a mai kor fekete és fehér emberét, ahhoz a szakadékhoz képest, amely köztem és a jövő aranykorának emberei között tátongott! Sejtettem, hogy kell lennie sok mindennek, ami megkönnyíti az életet, és amit én nem láthatok, de valami gépies szervezettség általános benyomásán túl semmiféle különbséget nem tapasztaltam korunk és a jövő kora között.

Nem láttam például sem krematóriumokat, sem sírokat vagy éppen temetőket. Csak feltételeztem, hogy valahol, amerre én nem jártam, vannak temetők vagy halotthamvasztók. Ezen a kérdésen is sokat tűnődtem, de egy lépéssel sem jutottam előbbre. A dolgot még rejtélyesebbé tette az, hogy egyetlen idősebb, vagy beteg embert sem láttam.

Be kell vallanom, hogy a gépesített civilizációról és a hanyatló emberiségről szerkesztett első elméletem rövidesen megdőlt. Más elméletet pedig nem tudtam kieszelni. Vegyük sorra a nehézségeket. A palotákban, ahol megfordultam, csak étkező és háló helyiségek voltak. Gépek, valamiféle készülékek sehol. Pedig az emberek ruhái tetszetős gyári készítmények voltak, amelyeket időnkint kétségtelenül újjal kellett pótolni. A szandálok is, bár egyszerűek voltak, mesterkézre vallottak. Kellett valami műhelynek vagy gyárnak lennie, ahol ez a holmi készült, annál inkább, mert hiszen ezek az emberek maguk nem dolgoztak, nem is tudtak volna dolgozni. Azután nem voltak üzletek sem, és a behozatali kereskedelemnek sem láttam nyomát sehol. Az apró emberkék egész nap játszadoztak, fürödtek a folyóban, vagy játékosan szerelmeskedtek, gyümölcsöt majszoltak és aludtak. Nem láthattam a dolgok mögé.

Aztán az időgép: valahogyan bekerült a fehér szfinx üres talapzatába. De miért? Akárhogy törtem a fejemet, nem találtam magyarázatot. S a víztelen kutak, és a meg-megvillanó tornyok. Semminek sem tudtam a nyitját. Úgy éreztem magam - hogyan is magyarázzam meg? Úgy éreztem magam, mintha valami feliratra bukkantam volna, egy feliratra, amelyben vannak kitűnő, tiszta angol nyelven megfogalmazott mondatok, de a szöveget telitűzdelték olyan szavakkal, amelyeknek nemcsak értelme, de legtöbb betűje is ismeretlen. Nos, ott-tartózkodásom harmadik napján így festett a nyolcszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!

Ezen a harmadik napon, hogy úgy mondjam, barátnőre tettem szert. Az történt, hogy a fürdőzőket nézegettem, és az egyiknek görcsöt kapott a lába. A sebes víz lefelé sodorta. A víz sodrása azonban nem volt annyira gyors, hogy akár egy közepes úszó is meg ne birkózhatott volna vele. Ezeknek az embereknek gyöngesége, tökéletlensége világosan látszott abból, hogy egyetlenegy sem akadt közöttük, aki a jajgató, fulladozó kis jószágnak megpróbált volna segíteni. Mikor ezt láttam, ledobtam ruhámat, belegázoltam a vízbe, és szerencsésen kivittem a partra a megrémült apróságot. Kicsit megdörzsöltem a tagjait, rövidesen magához tért, és megnyugodva láttam, mielőtt továbbmentem, hogy semmi baja. Olyan kevésre becsültem már az egész társaságot, hogy a hála legcsekélyebb jelére sem számítottam. Ebben azonban tévedtem.

Az eset reggel történt. Délután, mikor felfedező utamról a szállásom felé igyekeztem, találkoztam a leányzóval, legalábbis azt hiszem, hogy leányzó volt. Örvendezve szaladt elém, és virágfüzért nyújtott át, amelyet nyilván nekem font. Az eset elgondolkoztatott. Úgy látszik, nagyon magányosnak érezhettem magam. Igyekeztem tőlem telhetően megmutatni, mennyire örülök az ajándéknak. Csakhamar egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban és beszélgettünk. A beszélgetés jobbára csak abból állt, hogy egymásra mosolyogtunk. Kedvessége úgy hatott rám, mint egy kisgyerek hízelkedése. Virágot szedtünk egymásnak, s ő megcsókolta a kezemet. Erre én is megcsókoltam az ő kezét. Aztán beszélgetni próbáltam vele, és megtudtam, hogy Weenának hívják. Bár nem tudtam, mit jelent ez a név, úgy találtam, illik rá. Így kezdődött az a furcsa barátság, amely egy hétig tartott és - majd elmondom, hogyan végződött!

Egészen olyan volt, mint egy gyerek. Folyton velem akart lenni, állandóan a nyomomban volt, s nagyon sajnáltam, hogy legközelebbi kószálásom alkalmával kénytelen voltam elválni tőle, mert elfáradt. Panaszosan kiabált utánam szegényke. De hát nekem a világ problémáit kell tanulmányoznom, mondogattam magamban, nem azért jöttem ide, hogy apró szerelmi kalandokba bocsátkozzam. Valahányszor magára hagytam, valósággal kétségbeesett, nem akart elengedni, s végeredményben ez az odaadó ragaszkodás legalább annyira jólesett, mint amennyire terhemre volt. Bizonyos tekintetben jó volt, hogy törődött velem. Azt hittem, pusztán gyermeki vonzalommal csüng rajtam. Későn eszméltem rá, milyen fájdalmat okozott neki az, hogy el kellett hagynom. S még sokkal később ébredtem annak tudatára, hogy ő mit jelentett nekem. Azzal, hogy láthatóan vonzódik hozzám, és a maga együgyű módján elárulta, hogy sokat jelentek neki, csakhamar elérte ez a kis baba, hogy valahányszor visszatértem a fehér szfinx szomszédságába, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Már messziről kerestem kis fehér-arany alakját.

Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki a világból. Nappal nemigen félt, csodálatos bizalommal csüngött rajtam. Egyszer, egy ostoba pillanatban fenyegető arcot vágtam rá, és nem ijedt meg, nevetett. De este félt. Félt a sötétségtől, az árnyékoktól, mindentől, ami fekete. Félelmetesnek találta a sötétséget, s ez a szenvedélyes rettegés gondolkodóba ejtett, és megfigyelésekre késztetett. Többek között észrevettem, hogy ezek az apró emberek, mihelyt besötétedik, összegyűlnek a palotákban, és csoportosan alusznak. Ha az ember sötétben lépett oda hozzájuk, halálra rémültek. Este soha egyikükkel sem találkoztam a szabadban, és odabent soha nem aludtak egymagukban. Én mégis olyan ostoba voltam, hogy nem okultam a félelmükből, és bármilyen hevesen ellenkezett is Weena, ragaszkodtam hozzá, hogy éjszakára húzódjunk félre az alvó tömegektől.

Ez nagyon bántotta őt, de hozzám való ragaszkodása, úgy látszik, még félelménél is erősebb volt, s ismeretségünk öt éjszakáját, beleértve az utolsó éjszakát is, úgy töltötte el, hogy fejét karomra hajtva aludt. De nagyon is elkalandozom a tárgytól. Azt hiszem, a Weena balesetét megelőző éjszakán történt, hogy virradatkor fölébredtem. Rosszat álmodtam - azt álmodtam, hogy vízbe fúltam, és tengeri csillagok puha csápjai tapogatják arcomat. Fölriadtam, és az a furcsa érzésem támadt, hogy valami szürke állat éppen most surrant ki a szobából. Megpróbáltam újra elaludni, de mondom, nyugtalan voltam, és kényelmetlenül éreztem magamat. A hajnali szürkületnek az az órája volt ez, amikor a tárgyak előkúsznak a sötétségből, amikor még minden színtelen, és bár a körvonalak tisztán látszanak, mégis valószínűtlen minden. Fölkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kövezett térségre, a palota elé. Azt gondoltam, ha már kénytelen voltam ilyen korán fölkelni, legalább megnézem a napfelkeltét.

A hold lenyugvóban volt, s a halódó holdfény és a sápadt virradat kísérteties félhomályba olvadt össze. A bokrok koromfeketék voltak, a föld komor-szürke, az égbolt színtelen és szomorú. És a domboldalban mintha kísérteteket láttam volna. Háromszor egymás után fehér alakokat véltem látni. Kétszer úgy képzeltem, hogy valami magányos majomféle szalad föl a dombra, egyszer meg egy egész falka cipelt egy sötét testet. Egy pillanat alatt eltűntek a szemem elől, a bokrok között. Mondom, még félhomály volt, nem lehetett tisztán látni. Mindnyájan ismerjük azt a bizonytalan érzést, amely hajnali szürkületkor megborzongatja az embert. Nem hittem a szememnek.

Mikor aztán világosodni kezdett, a kelő nap fényében jobban szemügyre vettem a tájat. A fehér alakoknak nyomát sem láttam. "Bizonyára képzelődtem - mondtam magamban -, kísérteteket láttam." Csak tudnám, melyik korból valók ezek a kísértetek. Grant Allennek egy furcsa, mulatságos megjegyzése jutott eszembe. Ha minden kihaló nemzedék kísérteteket hagy maga után, mondta Grant, akkor a világ tele lesz kísértetekkel. Ezen az alapon nyolcszázezeregynéhány év alatt mérhetetlenül elszaporodhattak a kísértetek, nem csoda tehát, hogy egyszerre négyet is láttam. De hiába, a tréfa nem nyugtatott meg, és egész délelőtt azokra a fehér alakokra kellett gondolnom, amíg aztán Weena balesete ki nem verte őket a fejemből. Valahogy azzal a kis fehér állattal hoztam őket kapcsolatba, amelyet felriasztottam, mikor olyan kétségbeesetten kerestem az időgépet. Weena mindenesetre kellemesebb társaság volt, mint a kísértetek. Sajnos, rövidesen kénytelen voltam behatóan foglalkozni velük.

Azt hiszem, már említettem, mennyivel melegebb volt az időjárás ebben az aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka ennek. Talán a nap sütött melegebben, vagy a föld került közelebb a naphoz. Általános felfogás szerint a nap a jövőben fokozatosan kihűl. De az emberek, akik járatlanok az ifjú Darwin elméleteiben, megfeledkeznek arról, hogy a bolygók végül is visszahullanak a szülőanyagba, amelyből kiszakadtak. Ilyen katasztrófák alkalmával a nap valószínűleg újult erővel lángol; lehetséges, hogy valamelyik belső bolygó sorsa már beteljesedett. Akármi volt is az oka, az tény, hogy a nap sokkal perzselőbben sütött, mint manapság.

Nos, az egyik nagyon forró reggelen - azt hiszem, a negyedik reggel volt ez - mikor a rekkenő hőség és a vakító fény ellen egy hatalmas romhalmaz mögött kerestem menedéket, a mellett a nagy épület mellett, ahol aludtam és étkeztem, furcsa dolog történt velem. A kőtörmelék között mászkálva egy keskeny folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalsó ablakait lezuhant kőtömegek zárták el. A külső ragyogással ellentétben, itt első pillanatban szinte áthatolhatatlannak tűnt a sötétség. Tapogatózva léptem be, mert káprázott a szemem. Egyszerre földbe gyökerezett a lábam. A sötétségből izzó szempár meredt rám.

A vadállatoktól való ősi félelem ragadott torkon. Kezemet ökölbe szorítottam, és csak azért is álltam a ragyogó szempár tekintetét. Nem mertem megfordulni. És én még azt hittem, hogy a jövő emberisége tökéletes biztonságban él! Egyszerre az is eszembe jutott, mennyire félnek ezek az emberek a sötétségtől. Kissé sikerült legyőznöm a rettegést, előbbre léptem és megszólaltam. Megengedem, hogy hangom nyers volt és fegyelmezetlen. Kinyújtottam a kezemet, és valami puha testet érintettem. A ragyogó szempár elfordult, és valami fehérség suhant el mellettem. A szívem a torkomban dobogott. Megfordultam, és azt láttam, hogy egy majomforma furcsa kis alak szalad keresztül a napsütötte térségen, sajátságosan leszegett fejjel. Nekiütődött egy gránittömbnek, megtántorodott, s a következő percben eltűnt egy másik kőrakás fekete árnyékában.

Persze, ezt sem láttam tisztán, de annyit tudok, hogy piszkosfehér színe volt, és furcsa, nagy, szürkésvörös szeme; azt is tudom, hogy fejét és hátát lenszínű szőr borította. De, mint mondtam, olyan sebesen szaladt, hogy nem figyelhettem meg pontosan. Még azt sem tudnám megmondani, négy lábon szaladt-e, vagy csak nagyon lelógatta a mellső lábait. Rögtön utánamentem a romok közé. Nem találtam meg mindjárt, de ahogy szemem megszokta a mély sötétséget, egy olyan kis kútszerű, kerek nyílásra bukkantam, aminőről már beszéltem. A nyílást félig elzárta egy lezuhant pillér. Hirtelen az villant meg az agyamban, hogy vajon nem a kútban tűnt-e el az a valami. Gyufát gyújtottam, és lenézve, valami kis mozgó fehérséget láttam, amely szemét most is rám szegezte. Megborzongtam. Olyan volt, mint egy emberszabású pók! Lefelé mászott a kút falán, s én most vettem észre először, hogy a kútfalon sok-sok létraszerű fémfok van, amelyben kúszás közben a láb vagy a kéz megkapaszkodhat. A gyufa már megégette az ujjamat és kihullott kezemből. Mire másik gyufaszálat gyújtottam, a kis szörnyetegnek már hűlt helye volt.

Nem tudom, meddig ültem ott, a kútba bámulva. Jó időbe telt, amíg sikerült meggyőzni magamat arról, hogy amit láttam: emberi lény volt. De lassan-lassan derengeni kezdett az igazság: az ember nem maradt egyfajta lény, hanem két, egymástól merőben különböző állatfajra szakadt. S a jövő világának ezek a kecses gyermekei nem egyedüli utódai a mi nemzedékünknek, hanem ez a színtelen, ocsmány éjjeli lény, amelyet az imént láttam, ez is ivadéka minden koroknak.

A meg-megvillanó tornyokra, és a föld alatti szellőztetésről szőtt elméletemre gondoltam. Kezdtem sejteni valódi jelentőségüket. De mit keres ez a távoli földrészek emlőse egy tökéletesen kiegyensúlyozott szervezetben? Hogy fér ez össze a felvilágiak gondtalan vidámságával? És mi rejtőzik odalent, a kút tövében? Ott ültem a kút szélén, és biztattam magam, hogy nincs mitől félnem, le kell ereszkednem a mélybe, mert csak ott találok kérdéseimre választ. És mégis féltem az alvilági kirándulástól! Amíg ott tétováztam, két szépséges felvilági emberke kergetőzött szerelmesen enyelegve a napfényben. A hím kergette a nőstényt, s futás közben virággal dobálta.

Elszomorodtak, mikor megláttak engem, a leomlott pillérre támaszkodva és a mélybe bámulva. Ezekről a nyílásokról nem illett tudomást venni; ezt abból láttam, hogy mikor a kútra mutattam, és valamit kérdezni akartam az ő nyelvükön, szemmel láthatóan még jobban elszomorodtak és elfordultak. De gyufáim érdekelték őket, s mulattatásukra meggyújtottam néhányat. Megint megpróbáltam a kútról kérdezősködni, de hiába, nem feleltek. Útjukra engedtem hát őket, s gondoltam, megkeresem Weenát, hátha tőle megtudhatok valamit. De gondolataim már lázadoztak; sejtelmeim és benyomásaim új rendbe kezdtek illeszkedni. Megtaláltam a nyomot, amelyen elindulhattam, hogy kifürkésszem a kutak, a tornyok, a kísértetek titkát és még sokkal inkább a bronzkapuk rendeltetését, s az időgép sorsát! S még egyelőre nagyon határozatlanul, de már volt valami elképzelésem a gazdasági problémák megoldásáról is.

Új távlatok nyíltak meg előttem. Világos, hogy az embernek ez a másik fajtája a föld alatt él. Három körülmény támasztotta alá azt a meggyőződésemet, hogy ezek az emberállatok azért mutatkoznak olyan ritkán a föld színe felett, mert réges-rég a föld alatt élnek. Először is az a fakó szín, amely a túlnyomóan sötétben élő állatok közös sajátsága. Ilyenek például a Kentucky-barlang fehér halai. Másodszor a foszforeszkáló nagy szem is közös sajátsága minden éjjeli lénynek, tanú rá a bagoly és a macska. És végül az a feltűnő zavarodottság a napvilágon, az a sietős és mégis ügyetlen, ijedt menekülés a sötétbe, az a furcsa fejtartás a világosságban - ez mind a retina rendkívüli érzékenységét bizonyítja.

Kétségtelen, hogy a föld keresztül-kasul van fúrva alattam, és hogy ez az új faj a föld alatti alagutakban lakik. A sok szelelő-kút és akna a domboldalban, illetve a folyóvölgy kivételével mindenütt, azt bizonyítja, hogy a föld alatti alagutak nagy területen, sokfelé elágaznak. Természetes volt tehát a föltevés, hogy azt a munkát, amelyre a föld feletti faj jóléte és kényelme érdekében szükség van, ebben a mesterséges alvilágban végzik el. Ez a feltevés annyira valószínűnek látszott, hogy menten elfogadtam, és áttértem a másik kérdésre: hogyan történhetett az emberiség két fajra szakadása? Önök bizonyára sejtik elméletemet, bár én magam csakhamar kénytelen voltam belátni, hogy a feltevés nagyon távol esik a valóságtól.

Korunk problémáiból kiindulva, napnál világosabbnak tetszett, hogy a helyzet nyitja a tőkés és a munkás közti, ma még csak hullámzó társadalmi ellentétek fokozatos kiélesedésében rejlett. Tudom, hogy önök ezt groteszk képtelenségnek tartják, pedig még ma is vannak bizonyos körülmények, amelyek azt mutatják, hogy a jövőbeli fejlődésnek igenis ez az útja. Megvan a törekvés, hogy olyan intézmények céljára, amelyeknél az esztétikai szempont kevésbé fontos, föld alatti területeket használjanak fel; ott van például a londoni földalatti, vannak új villamosvasutak, aluljárók, föld alatti műhelyek és éttermek, s ezeknek a száma napról napra növekszik. Nyilvánvaló - így okoskodtam -, hogy ez a törekvés addig erősbödött, míg az ipar a föld színe fölött lassanként el nem vesztette létjogosultságát. Úgy értem, hogy egyre több műhely és gyár vonult le a föld alá, s a munkások egyre több időt töltöttek a föld alatt. Hiszen egy kelet-londoni munkás már ma is úgy él, mintha a szó szoros értelmében száműzték volna a föld természetes felszínéről.

S ha tovább megyünk: a gazdagok elzárkózása a széles néprétegektől, ami kétségtelenül iskolázottságuk és a közöttük meg a szegények között egyre szélesebben tátongó szakadék következménye; a gazdagok elzárkózása is odavezetett, hogy jelentős területeket foglaltak el saját érdekeik számára. London környékén például a szebb vidék felét elzárták a betolakodók elől. És ugyanez a tátongó űr, amely a gazdagok hosszabb ideig tartó és költségesebb művelődési folyamatának, fényűzőbb életmódra való törekvésüknek és a sok csábító kísértésnek a folyománya, egyre gyérebbé teszi majd a különböző társadalmi osztályok egymással való érintkezését és az összeházasodás útján való emelkedést, ami egyelőre még késlelteti az emberi fajnak társadalmi rétegeződését. Úgy, hogy végül a föld felett csak a vagyonosoknak jut hely, akik a gyönyört, a kényelmet és a szépséget hajszolják, a nincstelenek pedig leszorulnak a föld alá, mert a munkások kénytelenek az adott körülményekhez alkalmazkodni. És ha már a föld alá szorultak, bizonyára lakbért kell fizetniük, mégpedig nem is keveset, mert hát odúik szellőztetése sokba kerül; és ha nem hajlandók lakbért fizetni, éhen halhatnak, vagy megfulladhatnak. A gyöngék és a lázadók legfeljebb elpusztulnak, de végül is az egyensúly helyreáll, és azok, akik életben maradtak, alkalmazkodnak a föld alatti élet körülményeihez, és a maguk módján éppen olyan boldogan élnek, mint a föld felettiek a maguk világában. A föld felettiek kifinomult szépsége, és a föld alattiak beteges sápadtsága mindebből természetszerűen következik.

Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más alakot öltött gondolataimban. Szó sem volt az erkölcsi nevelésnek és az általános együttműködésnek olyanféle győzelméről, amilyet elképzeltem. Ehelyett egy tökéletes tudással fölfegyverzett szellemi arisztokráciát láttam magam előtt, amely a mai gazdasági rendszer tökéletesítésén dolgozott. Ez a szellemi arisztokrácia nemcsak a természetet győzte le, hanem embertársain is győzelmet aratott. Hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor állítottam fel. Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópia-könyvek szolgálatkész ciceronéja. Lehet, hogy fejtegetésem egészen helytelen, de még ma is ezt az elméletet tartom a legvalószínűbbnek. Ám még ha feltevésemet helyesnek fogadjuk el, akkor is bizonyos, hogy az évezredek múltán végre egyensúlyba került civilizáció rég túljutott zenitjén és hanyatlásnak indult. A föld felettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett; egyre kisebbek, s testileg, szellemileg egyre gyöngébbek lettek. Ezt már akkor is tisztán láttam. Hogy a föld alattiakkal mi történt, azt még nem sejtettem; de abból, amit a morlock-oknál tapasztaltam - így hívták a föld alattiakat -, elképzelhettem, hogy bennük az ember még gyökeresebben megváltozott, mint az eloi-kban, a föld felettiek szép fajában.

Aztán megint aggasztó kétségek merültek föl bennem. Miért vették el a morlockok az időgépet? Mert abban biztos voltam, hogy ők vették el. És ha az eloik az urak, miért nem tudják visszaszerezni a gépet? És miért félnek az eloik olyan irgalmatlanul a sötétségtől? Amint említettem, Weenát próbáltam faggatni a föld alatti világról, de újabb csalódás ért. Először nem értette meg, mit kérdezek, azután meg nem felelt. Úgy remegett, mintha ezt a témát elviselhetetlennek találná. És mikor, talán kissé nyersen, tovább erőszakoskodtam, Weena könnyekben tört ki. A magam könnyeitől eltekintve, mást nem láttam sírni az aranykorban. Weena könnyeinek láttára abba is hagytam a kérdezősködést, és nem volt más vágyam, mint hogy az emberi örökségnek ezeket a szomorú jeleit eltüntessem Weena szeméből. És Weena csakhamar megint mosolygott és tapsolt, mert ünnepélyesen elégettem egy szál gyufát.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:54 | Üzenet # 5 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
6

Bármily furcsának tűnik, csak két nap múlva indulhattam el az újonnan lelt nyomokon, a helyes irányban. Ösztönszerűen irtóztam azoktól a sápadt testektől. Egészen olyan szürkésfehér volt a színük, mint a csúszómászóké, amelyeket a természetrajzi múzeum állattani osztályán, spirituszban lát az ember. És undorítóan nyirkos volt az érintésük. Valószínű, hogy jórészt az eloik ellenszenvének hatása alatt undorodtam annyira a morlockoktól. Már kezdtem érteni, miért utálják annyira az eloik a morlockokat.

Másnap éjszaka rosszul aludtam. Egészségem kissé megrendült. Nyugtalan voltam, kétségek szorongattak. Olykor minden ok nélkül iszonyatos félelem fogott el. Emlékszem, hogy nesztelenül átmásztam a nagy csarnokba, ahol a kis emberek aludtak a holdfényben - ezen az éjszakán Weena is ott aludt köztük -, és jelenlétük megnyugtatott. De már akkor arra gondoltam, hogy a hold néhány napon belül utolsó negyedébe jut, az éjszakák még sötétebbek lesznek, és ezek az undorító alvilági lények, ezek a kifakult állatok, ezek az újfajta férgek, amelyek a régieket felváltották, valószínűleg még tömegesebben fognak jelentkezni. És ezen a két napon olyan ideges voltam, mint aki tudja, hogy akár tetszik, akár nem, valami halaszthatatlan kötelességet kell teljesítenie.

Tudtam, hogy az időgépet csak akkor szerezhetem vissza, ha vakmerően behatolok a föld alatti világ rejtelmeibe. De erre még nem szántam rá magam. Más lett volna, ha nem vagyok annyira magamra hagyatva. De olyan irtózatosan egyedül voltam, s már a gondolattól is visszariadtam, hogy a sötétségben leereszkedjem a kút falán. Nem tudom, megértik-e lelkiállapotomat, de mindig úgy éreztem, hogy valaki leselkedik a hátam mögött.

Talán éppen ez az állandó nyugtalanság, ez a bizonytalanság indított arra, hogy felfedező utaimat folytassam. Délnyugati irányban, a felé a dombos táj felé haladva, amelyet ma Combe Woodnak neveznek, körülbelül a XIX. századbeli Banstead tájékán, egy hatalmas zöld építményt láttam, amely egészen más volt, mint a többi épület. Nagyobb minden eddig látott palotánál vagy romhalmaznál; homlokzata keleties jellegű, s az építőanyag halvány kékeszöld csillogása egyfajta kínai porcelánra emlékeztetett. Minthogy az épület annyira különbözött a többitől, gondoltam, hogy bizonyára rendeltetése is más, mint a többi palotáé, és elhatároztam, hogy közelebbről megvizsgálom. De már későre járt, és hosszú, fárasztó bolyongás után érkeztem oda, a kaland folytatását tehát másnapra halasztottam, és visszatértem Weenához, aki a szokott hízelgő kedvességgel fogadott. De másnap reggelre kijózanodva láttam, hogy a zöld porcelán palotára irányuló kíváncsiságom önámítás volt: ürügyet kerestem, hogy elodázhassam azt a feladatot, amelytől irtóztam. Azért is úgy döntöttem, hogy haladéktalanul megkísérlem a leszállást, s kora reggel útnak indultam az egyik kút felé, amely az alumíniumos gránittömbök romjainak közelében volt.

A kis Weena mellettem szaladt. Elkísért a kútig, táncolt, ugrándozott, de mikor azt látta, hogy a kút fölé hajolok, megint érthetetlenül elszomorodott. - Isten veled, kis Weena - mondtam és megcsókoltam. Azután félretoltam őt, és a kút pereme fölé hajolva tapogatózni kezdtem a kampók után. Bevallom, attól féltem, hogy bátorságom egykettőre elpárolog, azért nagyon siettem. Weena eleinte elképedve bámult reám. Majd fájdalmasan fölsikoltott, odaszaladt hozzám, és apró kezével megpróbált visszahúzni. Azt hiszem, ellenkezése csak annál jobban sarkallt. Leráztam magamról, talán egy kissé nyersen, és a következő pillanatban átvetettem magam a kút peremén. Még láttam kétségbeesett arcát, és biztatóan mosolyogtam rá. De azután a laza kampókra kellett ügyelnem, amelyekbe kapaszkodtam.

Körülbelül kétszáz yardnyi mélységbe kellett aláereszkednem. A leszállást a falból kiálló fémfokok tették lehetővé, s minthogy ezek a kampók nálamnál sokkal kisebb és könnyebb lények számára készültek, a leszállás rendkívül fárasztó volt. De nemcsak kifáradtam! Az egyik fok hirtelen elhajlott súlyom alatt, és kis híja volt, hogy le nem zuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig fél kézzel kapaszkodva lógtam a levegőben, és ezután a tapasztalat után nem mertem többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam már ugyancsak sajgott, lehetőleg siettem a leereszkedéssel. Fölfelé pillantva, egy kis kék korongot láttam, közepén csillaggal, s Weena fejecskéje kis fekete golyónak tetszett. A föld alatti gépezet tompa zubogása egyre erősebben és egyre nyomasztóbban hallatszott. Áthatolhatatlan sötétség vett körül, csak az a kis korong volt világos, magasan a fejem fölött. Mikor újra felnéztem, már Weena is eltűnt.

Roppant kényelmetlenül éreztem magam. Már-már arra gondoltam, hogy visszakapaszkodom a föld színére, és nem törődöm többé az alvilággal. De mialatt ez járt a fejemben, egyre lejjebb ereszkedtem. Végre, mérhetetlen megkönnyebbülésemre, körülbelül egy lábnyira alattam, jobb felől, egy homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a falban. Benyomakodtam. Keskeny, vízszintes alagút nyílása volt. Végre lefekhettem, kinyújtózkodhattam és egy kicsit kipihenhettem magamat. Legfőbb ideje volt. Karom sajgott, hátam megmerevedett, s a lezuhanástól való állandó félelem következtében egész testemben reszkettem. A sötétség tönkretette a szememet. Fülem zúgott a légszivattyú zakatolásától.

Nem tudom, meddig fekhettem ott. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti arcomat. A sötétben gyufa után tapogatóztam, és gyorsan felvillantva egyet, láttam, hogy három fehér ember-állat hátrál meghajolva, sebesen a fény elől. Éppen olyanok voltak, mint azok, amelyeket a romok közt láttam. Szemük a számomra áthatolhatatlan sötétségben rendkívül nagyra nőtt, és végtelenül érzékeny volt, s éppen úgy verte vissza a fényt, mint a mélytengerekben élő halak pupillái. Bizonyos voltam benne, hogy láttak engem a sötétben is, és valószínűleg nem is tőlem féltek, hanem csak a fénytől. Mihelyt gyufát gyújtottam, hogy lássam őket, rögtön eltűntek a fekete alagutak és csatornák között, és csak messziről, rendkívül különösen meresztették rám izzó szemüket.

Megpróbáltam szólni hozzájuk, de bizonyára más nyelvet beszéltek, mint a föld felettiek, és abba kellett hagynom a meddő kísérletezést. Megint megfordult a fejemben, hogy okosabb lenne menekülni, mielőtt tisztába jövök velük. De aztán azt mondtam magamban: "Most már úgyis nyakig benne vagy" - és tovább tapogatóztam az alagútban. A gép dübörgése erősbödött. Egyszerre eltűntek a falak, és újabb gyufát gyújtva láttam, hogy egy tágas, boltozott üregbe jutottam, amely gyufám fénykörén túl teljes sötétségbe veszett. A gyufa fényénél persze vajmi keveset láthattam belőle.

Természetes, hogy csak homályosan emlékszem mindenre. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömbök emelkedtek ki egy pillanatra a homályból, és furcsa, fekete árnyékukba kísérteties alakok menekültek a fény elől. A helyiség levegője egyébként fullasztóan nyomott volt, és friss vérszag érzett benne. Közepében egy kis fehér fémasztal állt, ennivalóval megrakva. A morlockok tehát húsevők! Emlékszem, már akkor is csodálkozva tűnődtem azon, hogy ugyan milyen nagy állat maradt meg a múlt századokból, melyik állattól származhat az a nagy vörös comb, amelyet itt látok. Minden egybefolyt: a nehéz szag, az elmosódó, óriás árnyékok, az árnyékban leselkedő, undorító alakok, amelyek csak a sötétséget várják, hogy újra közelembe jöjjenek. A gyufa leégett, megperzselte ujjamat és leesett a földre - kígyózó kis vörös folt a feketeségben.

Azóta sokszor gondoltam arra, hogy milyen rettenetesen hiányos fölszereléssel vágtam neki a kalandnak. Mikor útnak indultam az időgépen, azt hittem, hogy a jövő emberei végtelenül magasan állnak fölöttünk minden tekintetben. Sem fegyvert, sem gyógyszert, sem füstölnivalót nem vittem magammal - olykor rettenetesen gyötört, hogy nem volt mire rágyújtanom -, sőt még elegendő gyufát sem. Ha legalább egy kis fényképezőgép volna nálam! Egy pillanat alatt lekaphatnám az alvilágot, és később kedvemre tanulmányozhatnám a képet. De nem volt más fegyverem, csak amivel a természet felruházott: kezem, lábam és fogam, ezenkívül mindössze négy szál gyufám maradt.

A gépek között nem mertem a sötétben botorkálni, s azt is csak a legutóbbi gyufa fényénél vettem észre, hogy a gyufával ugyancsak takarékoskodnom kell. Idáig ez eszembe sem jutott, s gyufakészletemnek csaknem a felét a föld felettiek mulattatására pazaroltam, mert nekik újság volt a tűz. Mondom, négy szál gyufám maradt, és amint ott álltam a sötétben, egy kéz érintette kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arcomat, és orromat undorító szag csapta meg. Mintha egész csapat lélegzését hallottam volna. Ki akarták venni kezemből a gyufaskatulyát, és ruhámat ráncigálták. Leírhatatlanul kellemetlen volt, amint a láthatatlan kezek megmotoztak. Csak most ébredtem igazán tudatára annak, hogy mennyire tanácstalan vagyok ezekkel a szörnyetegekkel szemben; sejtelmem sincs róla, mit akarnak. Amilyen hangosan csak tudtam, rájuk ordítottam. Erre meghátráltak, de aztán megint csak közelebb jöttek, most már merészebben tapogattak, és furcsa hangon suttogtak egymással. Összerázkódtam és megint rájuk ordítottam, de ezúttal már meg se ijedtek, hanem nevetve estek nekem. Bevallom, irtózatosan féltem. Rászántam magam, hogy még egy szál gyufát föláldozok, és a fény védelme alatt megpróbálok menekülni. Zsebemből előkotortam egy darab papírt, azt meggyújtottam, és sikerült az alagútig visszahúzódnom. De mire bebújtam az alagút nyílásába, kialudt a fény, és a sötétségben hallottam, hogy a morlockok, zizegve, mint lombok között a szél, s kopogva, mint az esőcseppek, utánam iramodnak.

Egy pillanatba sem telt, egy csomó kéz kapaszkodott belém, és mindenáron vissza akartak rángatni. Megint fellobbantottam egy szál gyufát, és káprázó szemükbe világítottam. El sem képzelhetik, milyen embertelenül undorító látvány volt az a sok fakó, áll nélküli arc, azok a nagy, szempillátlan, vörösesszürke szemek - amint elvakultan, riadtan meredtek rám. De nem sokáig nézegettem őket, azt mondhatom, sietve hátráltam, és amikor a második szál gyufám leégett, meggyújtottam a harmadikat is. Mire az aknába torkolló nyíláshoz értem, már a harmadik szál is majdnem végigégett. Le kellett feküdnöm, mert a szivattyú zakatolása elszédített. Tapogatózni kezdtem a kampók után, de közben hátulról belekapaszkodtak a lábamba, és erőszakosan visszafelé rángattak. Meggyújtottam az utolsó szál gyufát, de az, vesztemre, rögtön kialudt. Szerencsére ekkor már megtaláltam a kiálló kampót, és egy erős rántással kiszabadítottam magam a morlockok karmaiból. Amilyen sebesen csak tudtam, kapaszkodtam fölfelé. A morlockok kimeresztett szemmel bámultak utánam. Csak egy kis törpe szörny merészkedett följebb, és hajszálon múlt, hogy egyik cipőmet el nem zsákmányolta.

Azt hittem, soha föl nem érek. Az utolsó húsz-harminc lábnyi szakaszon rettentő émelygés fogott el. Alig bírtam megfogózni. Iszonyú küzdelem volt. Szédültem, minduntalan úgy éreztem, hogy most, most zuhanok le! Végül valahogy mégiscsak fölvergődtem és kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napfényre. Arcra buktam. Beszívtam a föld édes, tiszta illatát. Éreztem, hogy Weena a kezemet és a fülemet csókolgatja, és eloi-hangokat hallottam. Aztán egy időre elvesztettem az eszméletemet.



7

Most aztán még rosszabb helyzetbe kerültem. Eddigelé, attól a gyötrelmes éjszakától eltekintve, amikor az időgépet kerestem, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy majd csak megmenekülök. De az újabb fölfedezések minden reményt halomra döntöttek. Eddig azt hittem, hogy csak az apró emberkék együgyűsége gördít elém akadályokat, s valami ismeretlen erő, amelyet ha megismerek, már le is győztem. De most itt vannak ezek a gyalázatos morlockok, ezek a gonosz, nem is emberi lények. Ösztönösen iszonyodtam tőlük. Eddig úgy éreztem magam, mint aki árokba zuhant, s egyetlen gondja, hogyan szabadulhatna ki az árokból. Most: mint a csapdába került vad, amelyre nemsokára lecsap az ellenség.

Talán meglepő, hogy az ellenség, amelytől legjobban féltem, az újhold sötétsége volt. Ezt a félelmet Weena verte belém, néhány, eleinte érthetetlen megjegyzésével. Weena akkor a fekete éjszakákat emlegette, most már tudtam, mit jelentenek ezek a fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség minden éjszaka hosszabbra nyúlt. Most már bizonyos fokig azt is megértettem, miért félnek az apró föld felettiek annyira a sötétségtől. Homályosan sejtettem, hogy az újhold leple alatt a morlockok valami gyalázatosságot követhetnek el. Azt is tudtam, hogy második elméletem tévedésen alapult. Lehet, hogy a föld feletti nép valamikor kiváltságos arisztokrácia volt, s a morlockok az ő alantasaik lehettek. De mikor volt ez! Az a két faj, amelyre az emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen új kapcsolat felé haladt, vagy talán már oda is érkezett. Az eloik elsatnyultak, mint a karoling királyok; szépségük merő gyöngeség már. Puszta szokásból még övék a föld; míg a morlockok, akik megszámlálhatatlan nemzedékeken át a föld alatt éltek, elviselhetetlennek találják a föld napfényes felszínét. A morlockok készítik az eloik ruháit, okoskodtam tovább, ők gondoskodnak a föld felettiek életszükségleteiről, talán azért, mert vérükben van a szolgaság. Olyanforma ősi szokás ez, mint ahogyan az álldogáló ló a lábával kapál, vagy ahogyan az ember puszta kedvtelésből lelövi az állatokat; mert hajdani, most már megszűnt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet hajlamossága. De a régi rend már nyilvánvalóan megfordult. A balsors közeledett a föld felettiek felé. Sok ezer emberöltővel ezelőtt az ember kirekesztette felebarátját a kényelem és a napfény országából. S az ember-testvér most megváltozva visszatért! Az eloik már kezdték újra megtanulni a régi leckét. Már újra megismerkedtek a félelemmel. És egyszerre eszembe jutott a hús, amit a föld alatt láttam. Furcsa volt, ahogyan ez az emlék felbukkant bennem; nem a gondolkozás folyamata elevenítette föl, hanem mintha kívülről kérdezte volna valaki. Megpróbáltam a húsdarab formáját felidézni, tudtam, hogy valami ismerős dologhoz hasonlított, de hogy mihez, azt képtelen voltam akkor megmondani.

Akármilyen gyámoltalanok is az eloik - ebben az ő titokzatos félelmükben -, engem más fából faragtak. Én ebből a mi korunkból érkeztem közéjük, az emberi nem fejlődésének virágkorából, amikor a félelem már nem bénítja meg az embert, és a titokzatosság sem ijesztő többé. Én majd védekezem. Haladéktalanul elhatároztam, hogy a föld alól is kerítek valami fegyvert, s biztos alvóhelyet keresek. Ha biztos helyen alhatom, akkor ismét azzal az önbizalommal tekinthetek a továbbiak elé, amely önbizalom alaposan megrendült, amióta minden éjszaka ki voltam szolgáltatva ezeknek a föld alattiaknak. Úgy éreztem, nem tudok többé aludni, amíg fekvőhelyem biztonságban nem lesz tőlük. Megborzongtam a gondolatra, hogy már eddig is mennyit leselkedhettek utánam.

Délután a Themze völgyében sétálgattam, de nem találtam olyan helyet, amely megközelíthetetlennek látszott volna. A morlockok, amilyen ügyesek, kútjaik után ítélve minden fát, minden épületet játszva megmászhatnak. Egyszerre a zöld porcelán palota magas tornyai és simán fénylő falai jutottak eszembe, és aznap este Weenát, mint egy gyermeket a vállamra ültetve, nekivágtam délnyugati irányban a domboknak. Úgy számítottam, hogy hét-nyolc mérföldnyire lehet a zöld palota, pedig legalább még egyszer olyan messze volt. Először egy párás délutánon láttam az épületet, s olyankor csalóka a távolság: sokkal közelibbnek tűnik minden. Ráadásul az egyik cipőm sarka meglazult, s a talpából kiállt egy szög, alig bírtam járni. Ócska, kényelmes házicipőben indultam el ugyanis hazulról. A nap bizony már rég lenyugodott, mikor a sápadt égen feltűntek előttem a palota fekete körvonalai.

Weena eleinte roppantul élvezte, hogy viszem, de később lekívánkozott a vállamról, és mellettem szaladt, útközben virágot szedett, s a virágot zsebembe gyömöszölte. A zsebeim rendeltetésével Weena sokáig nem volt tisztában; végre is oda lyukadt ki, hogy a zsebek furcsa formájú virágvázák. Azóta virágvázaként használta a zsebeimet. Erről jut eszembe! Mikor átöltözködtem, ezt találtam a zsebemben...


Az időjáró szünetet tartott, zsebébe nyúlt, s szótlanul letett a kis asztalra két hervadt virágot, azokhoz a nagy fehér mályvákhoz hasonlókat, amelyek a kis asztalon álltak. Aztán folytatta az elbeszélést:


- Amikor az est csöndje ráborult a világra, és még mindig Wimbledon felé bandukoltunk, Weena elfáradt, és vissza akart menni a szürke kőházba. De én a zöld porcelán palota távoli tornyaira mutattam, és igyekeztem megértetni vele, hogy ott keresünk menedéket félelme elől.

Ugye, mindnyájan ismerjük azt a nagy csöndet, amely szürkületkor ráborul a világra? Még a szellő is elül a fák között. Én ilyenkor mindig teli vagyok várakozással. Az égbolt tiszta volt, végtelenül messzi, és csak a nyugati ég alját tarkította néhány vízszintes sáv. Ezen az estén a várakozás félelemmel telt meg. A sötétedő csendben érzékeim szinte természetfölötti módon kiélesedtek. Szinte azt is érezni véltem, hogy talpam alatt üresen kong a föld: szinte láttam a morlockokat, amint hangyabolyaikban nyüzsögnek és lesik a sötétséget. Izgalmamban azt képzeltem, hogy benyomulásomat birodalmukba hadüzenetnek tekintették. De miért vették el az időgépemet?

Így folytattuk utunkat, és az alkonyat lassan éjszakába mélyült. A távolság tiszta kékje elfakult, s az égen egymás után gyúltak ki a csillagok. A föld sötét lett, a fák feketén nyúltak a magasba. Weena egyre jobban félt és egyre fáradtabb lett. Karomba vettem, csitítgattam, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, karját nyakamba fonta, szemét lehunyta és arcocskáját vállamhoz szorította. Így mentünk le a hosszú lejtőn egy völgybe. A sötétben majdnem belesétáltam egy kis patakba. Keresztülgázoltam a patakon, a túlsó parton megint felkapaszkodtam a domboldalba, elhaladtam néhány alvó ház s egy fejetlen faun szobra mellett. A völgy lejtőjét akácfák borították. Idáig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még aránylag korán volt, s a legsötétebb órák, holdkelte előtt, még csak ezután következtek.

A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű, sötét erdő terül el előttem. Habozva álltam meg. Az erdő jobbra is, balra is végtelennek tetszett. Fáradt voltam, sajgott a lábam. Weenát óvatosan letettem, s magam is leültem a pázsitra.

Már nem láttam a zöld porcelán palotát, és azt sem tudtam, nem tévedtem-e el. Vajon mit rejteget az erdő mélye, tűnődtem. A sűrű lombok alól az ember még a csillagokat sem láthatja. És még ha más veszedelem nem fenyeget is az erdő mélyén - nem akartam a veszedelmekre gondolni! -, a gyökerekben és fatörzsekben könnyen megbotolhatunk.

Én is nagyon fáradt voltam a nap izgalmai után, és elhatároztam, hogy ma már nem megyek tovább, hanem itt, a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.

Weena, szerencsére, mélyen aludt. Gondosan betakargattam a kabátommal, és letelepedve melléje, vártam a holdfelkeltét. A domboldal csendes volt és kihalt, de bent az erdőben mintha élőlények mozgolódtak volna. Fölöttem, a tiszta éjszakában csillagok szikráztak, csillogásukban volt valami vigasztaló. A régi csillagképek azonban mind eltűntek az égboltról: az a lassú mozgás, amelyet száz meg száz emberöltő során alig lehet észrevenni, az évezredek folyamán új rendszerbe tömörítette a csillagokat. De a tejút, úgy látszott, még mindig a régi, csillagporral telehintett szalag. Déli irányban (legalábbis azt hiszem) egy nagyon fényes, vörös fényű csillag tündökölt, amelyet nem ismertem; még a mi zöld Sziriuszunknál is tündöklőbb volt. És a sok sziporkázó fénypont között egy fényes bolygó ragyogott szelíden, állhatatosan, mint valami régi jó barát arca.

Amíg a csillagokban gyönyörködtem, minden bajom eltörpült, és lehullott rólam a földi élet minden nyomorúsága. Megmérhetetlen távolságukra gondoltam és kiszabott pályájukra, mely az ismeretlen múltból az ismeretlen jövőbe ragadja őket. A földtengely ellipszis alakú mozgására gondoltam. A sok-sok százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam, ez a hallgatag forgás mindössze negyvenszer ismétlődött meg. S ez alatt a néhány körforgás alatt a föld minden hagyománya, minden bonyolult szervezete, minden nemzete, nyelve, irodalma, törekvése kipusztult, semmivé lett. Kiveszett a földről annak az emberfajtának még az emléke is, amelyet én ismertem. A hajdani ember helyébe ezek a gyarló emberkék kerültek, akik hatalmas elődeiknek még az emlékét sem őrizték meg, és ezek a fehér szörnyszülöttek, amelyektől annyira irtóztam. Aztán arra a rettegő félelemre gondoltam, amely a két fajt egymástól elválasztja, és egyszerre megvilágosodott előttem, mi volt az a hús, amit az alvilágban láttam. Iszonyú! A kis Weenára néztem, aki nyugodtan aludt mellettem. Arca tündöklött, mint a csillagok, s én elhessegettem azt a szörnyű gondolatot.

Egész éjszakán át igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolni a morlockokra, és azzal töltöttem az időt, hogy az új csillagképek között a régiek nyomait kerestem. Az égbolt tiszta volt, csak egy-egy ezüstös felhőfoszlány úszott rajta. Egy-egy negyedórára valószínűleg el is szundikáltam. Végre, hosszú virrasztás után derengeni kezdett a keleti ég, mintha valami színtelen tűz verődött volna vissza, és fehéren, sorvadozva feltűnt a vén hold vékony sarlója. S a hold nyomában, utolérve és legyűrve a holdat, jött a hajnal, eleinte sápadtan, aztán nekipirulva, meleget árasztva. Morlockokat egész éjszaka nem láttam a dombon. Az új nap bizakodó hangulatában szinte hajlandó voltam azt hinni, hogy félelmem alaptalan. Fölálltam, s láttam, hogy a bokám erősen megdagadt. A talpam is fájt, mindkét cipőmet lehúztam hát, és elhajítottam.

Fölébresztettem Weenát, és bementünk az erdőbe, amely most zöld volt és kellemesen hűvös, nem olyan ijesztő fekete, mint az éjszaka. Gyümölcsöt is találtunk, s így csillapíthattuk éhségünket. Nemsokára találkoztunk néhány apró társunkkal. Olyan önfeledten nevettek és táncoltak a napfényben, mintha a nappalt sohasem váltaná föl az éjszaka. És akkor megint eszembe jutott az a hús, amit a föld alatt láttam. Most már biztosan tudtam, hogy mi volt, és szívem mélyéből megszántam ezt az utolsó gyönge erecskét, amely az emberiség hömpölygő áradatából megmaradt. Az történhetett, hogy valamikor, az emberiségnek egy hajdani hanyatló korszakában a morlockoknak nem volt mit enniük. Valószínűleg patkánnyal és más efféle féreggel táplálkoztak. Az ember már ma is sokkal kevésbé válogatós az ételben, mint régen: sokkal kevésbé, mint például a majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem mélyen gyökerező ösztön. És így az embereknek ezek az emberietlen ivadékai! - Igyekeztem tudományos szempontból szemlélni a dolgot. Utóvégre ezek sokkal kevésbé emberek, és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint emberevő őseink, akik három-négyezer évvel előttünk éltek. És az értelem, amely elviselhetetlennek találná az emberevés gondolatát, az értelem már nincs sehol. Mit törődöm az egésszel? Hiszen voltaképpen ezek az eloik sem egyebek, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. És amíg ezen tépelődtem, Weena ott táncolt mellettem!

Mindenáron menekülni akartam ezektől a borzalmas gondolatoktól, és megpróbáltam úgy nézni a dolgot, mint az emberi önzés jogos büntetését. Az ember természetesnek találta, hogy jólétét és szórakozásait embertársának verejtékén vásárolja meg; kifogásként a kényszerűség jelszavát hangoztatta, s az idők teljével íme a kényszerűség visszaütött. Még azt is megpróbáltam, hogy mint Carlyle, kigúnyoljam ezt a hanyatlásnak indult, nyomorult arisztokráciát. De hiába, képtelen voltam megnyugodni. Szellemileg bármily elmaradottak voltak is, az eloik embersége rokonszenvet ébresztett bennem és akaratom ellenére is osztozni kívántam megalázottságukban és félelmükben.

Akkor még csak nagyon homályos elképzeléseim voltak arról, hogy mihez kezdek. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom, s valamiféle fém- vagy kőfegyvereket szereznem. Ez volt a legsürgősebb teendő. Azután azt reméltem, hogy sikerül valami tűzszerszámra szert tennem, és alkalomadtán fáklyát gyújtanom, mert azt tudtam, hogy ez a leghatásosabb fegyver a morlockok ellen. Végül utat-módot kellett találnom arra is, hogy a fehér szfinx alatt levő bronzajtókat feltörhessem. Valami faltörő eszközön törtem a fejem. Meg voltam győződve arról, hogy ha megfelelő világító eszközzel a kezemben bejutok a bronzajtók mögé, megtalálom az időgépet és elmenekülhetek. Nem valószínű, hogy a morlockok messzire elhurcolták a gépet. Ehhez nincs elég erejük. Elhatároztam, hogy Weenát magammal hozom korunkba. Efféle terveket forgatva fejemben, újra elindultunk az épület felé, amelyet képzeletben lakóhelyünkül szemeltem ki.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:55 | Üzenet # 6 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
8

Dél felé járt, amikor a zöld porcelán palota elé értünk. Elhagyatott, omladozó épület volt. Ablakaiból csak üvegcserepek maradtak, és a homlokzat megrongált fémvázáról nagy rétegekben vált le a zöld burkolat. A palota pázsitos fennsíkon épült. Mielőtt beléptem, csodálkozva láttam, hogy északkelet felé, amerre valaha Wandsworth-nek és Battersea-nek kellett lennie, széles torkolat vagy inkább öböl terül el. Az jutott eszembe - bár nem sokáig tűnődtem rajta -, hogy vajon mi történhetett, illetve mi történt a tenger állatvilágával.

A palota valóban porcelánból épült, és homlokzatán ismeretlen betűkből álló felirat húzódott végig. Eléggé ostobán azt gondoltam, hogy Weena segít majd a felirat megfejtésében, de persze kiderült, hogy Weena nem ért a betűvetés tudományához. Furcsa, hogy én Weenát magunkhoz hasonló embernek tartottam, talán azért, mert hozzám való vonzódása annyira emberi volt.

A kitárt és összevissza töredezett kapun belépve, nem a megszokott csarnokba jutottunk, hanem egy hosszú folyosóra, ahová sok-sok ablakon át hatolt be a világosság. Első gondolatom az volt, hogy múzeumba kerültem.

A csempézett padlót vastag porréteg borította, s ugyanilyen takaró fedte a legkülönbözőbb tárgyak gazdag gyűjteményét. A folyosó közepén egy óriási csontváz alsó fele állt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami, a megatheriumhoz hasonló, kipusztult őslény csontváza lehet. A koponya és a felső test csontjai mellette hevertek a vastag porban, és egy helyütt, ahol a kilyukadt tetőn át becsuroghatott az eső, az alsótest csontváza is teljesen elkorhadt. Távolabb egy brontosaurus földi maradványai meredeztek. Csakugyan múzeum ez! Az oldalfal mentén ferde polcfélék tűntek szemembe, és amikor lesöpörtem a vastag porréteget, a korunkból jól ismert üvegszekrények kerültek felszínre. Légmentesen záródhattak, mert a bennük levő tárgyak jó része épen megmaradt.

Nyilvánvaló volt, hogy egy késői kor Dél-Kensingtonának romjai között járunk! Ez itt bizonyára a múzeum őslénytani tára, s a kövületeknek igen értékes gyűjteménye lehetett, bár az enyészet feltartóztathatatlan folyamata, amelyet egy időre sikerült megakasztani, s amely a baktériumok és élősdi gombák kipusztulásával romboló hatásának kilencvenkilenc százalékát elveszítette, végtelenül lassan bár, de végtelenül biztosan emésztette a gyűjtemény kincseit. Itt-ott fölfedeztem apró emberkéim nyomait: a ritka kövületeket bizonyára ők tördelték darabokra, vagy ők kötözték össze nádból font zsineggel. S itt-ott hiányoztak az üvegszekrények; ezeket meg a morlockok vihették el. Nagy csend honolt a múzeumban. A vastag porréteg felfogta lépteink neszét. Weena azzal szórakozott, hogy egy tengeri sünt görgetett az egyik szekrény lejtős üvegfedelén. Ahogy körülnéztem, egyszerre mellettem termett, és nagyon csendesen megfogta a kezemet.

Eleinte annyira elámultam egy művelt kornak ezen az ősrégi maradványán, hogy nem is gondoltam arra, milyen nem remélt lehetőségeket kínál a jelen számára. Egy pillanatra még az időgépről is megfeledkeztem.

A palota méreteiről ítélve, az őslénytáron kívül még sok egyéb is lehetett a múzeumban: talán történelemtudományi osztálya is volt, sőt könyvtára is! Az adott körülmények között ezek sokkal jobban érdekeltek volna, mint egy régi kor hanyatló geológiája.

Felfedező utamat folytatva, egy másik, rövid folyosóba jutottam, amely az elsőt keresztezte. Úgy látszik, ez volt az ásványtár, s amint egy kéndarabot megpillantottam, rögtön a lőpor jutott eszembe. De salétromot nem találtam, sem semmiféle nitrátot. Ezek bizonyára már évszázadokkal előbb kivesztek. De a kén egyre a fejemben motoszkált s egész gondolatsort indított el. Az ásványtár többi kincse - bár úgy látszik, ez a folyosó maradt meg a legépebb állapotban - nem érdekelt. Nemigen értek az ásványtanhoz, s ezért sietve befordultam egy másik, omladozó oldalfolyosóba, amely az első, hosszú folyosóval párhuzamosan futott.

Ez lehetett a természetrajzi gyűjtemény, de itt már minden felismerhetetlenné korhadt. Az összezsugorodott, fekete cafatok valaha kitömött állatok lehettek; kiszáradt múmiák a hajdan spiritusszal telt, de ma már üres üvegtartályokban; egy-egy marék barna por, kipusztult növények emlékeként - ez volt minden! Ezt fájlaltam, mert szívesen tanulmányoztam volna azokat a módszereket, amelyeknek segítségével késő utódaink ősei az élő természetet meghódították. Innen egy hatalmas méretű, de nagyon rosszul világított csarnokba értünk, amelynek padozata enyhén lejtett. A mennyezetről egyenletes távolságban fehér üvegburák függtek alá, nagyobbrészt kicsorbultan, összevissza töredezve. Ebből látszott, hogy a helyiséget eredetileg is mesterségesen világították.

Itt már elememben voltam, mert jobbra-balra hatalmas gépek nyúltak a magasba, némelyik teljesen megrozsdásodva és szétesve, de némelyik tűrhető állapotban. A mechanika, amint tudják, mindig érdekelt, tehát jó sokáig lézengtem a gépek között, annál inkább, mert egyik-másik gép mint talány is érdekelt; nem bírtam kitalálni, milyen célt szolgálhattak. Pedig azt reméltem: ha szerkezetükkel megismerkedem, olyan fegyverek birtokába jutok, amelyeket eredményesen használhatok a morlockok ellen.

Egyszerre csak mellettem termett Weena, olyan hirtelen, hogy szinte megijesztett. Ha ő oda nem jön, talán észre sem veszem, hogy a padozat lejt.[1] Az a vége, ahol beléptünk, egészen a föld felszíne fölött volt, és néhány ablakrésen át kapta a világosságot. De ahogy végigmentünk a termen, már olyan volt, mint egy londoni pincelakás, amelynek ablakait eltakarja a járda, s csak felülről kap csekély világítást. Annyira belemerültem a gépek tanulmányozásába, hogy a fény fokozatos gyengülését észre sem vettem, amíg Weena föl nem hívta rá figyelmemet. Akkor végre felocsúdtam, és láttam, hogy a terem vége sűrű sötétségbe vész. Azt is észrevettem, hogy a porréteg itt nem olyan vastag és nem olyan egyenletes, mint a terem világosabb részében. Keskeny lábnyomokat fedeztem fel a porban. Rádöbbentem, hogy közvetlen közelünkben morlockok vannak. Bűnbánóan éreztem, hogy a gépek elméleti tanulmányozására túl sok időt pazaroltam, mindjárt beesteledik, s nekem se fegyverem, se tűzszerszámom, se éjszakai menedékem. S akkor a sötétségből ugyanazt a sajátságos topogást hallottam, s azt a különös neszt, amelyet már a kút mélyéből ismertem.

Kézen fogtam Weenát. Aztán eszembe jutott valami, s Weena kezét eleresztve, odaugrottam egy géphez, amelyből valami emelőrúdféle nyúlt ki, hasonló a vasúti jelzőkészülékek fogantyújához. Felkapaszkodtam az állványra, és megragadva az emelőrudat, teljes erőmből rángatni kezdtem. Egyszerre csak Weena nyöszörgésére lettem figyelmes. Jól számítottam: az emelőrúd csakhamar kezemben maradt, s mire visszatértem Weenához, olyan fegyverrel rendelkeztem, amellyel bármelyik morlock koponyáját beverhetem. Alig vártam, hogy az új fegyvert kipróbálhassam. Önök, uraim, azt gondolhatják: embertelen dolog, hogy valaki meg akarja ölni a tulajdon utódait! De hát ezekben a szörnyetegekben lehetetlen volt bármi emberit is látni. Ha nem sajnáltam volna Weenát magára hagyni, rögtön nekiindulok, hogy bosszúszomjamat kielégítsem, és megöljek néhányat a mozgolódó fenevadak közül. Igaz, attól is féltem, hogy ha megfontolatlanul szétütök köztük, időgépem látja kárát.

Nos, tehát, fél kezemben a vasdoronggal, a másikkal Weena kezét fogva, egy másik, még tágasabb folyosóba léptem. Első pillanatban ez a folyosó egy rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. Csakhamar láttam, hogy a megszenesedett, barna rongyok, amelyek a falakon függnek, nem hadizászlók, hanem elpusztult könyvek maradványai. Réges-rég szétfoszlottak, s a betűknek nyoma sem maradt bennük. De itt-ott megvetemedett bekötési táblák és elgörbült fémcsatok hirdették ékes némasággal a könyvek történetét. Ha irodalmár lennék, talán eltűnődtem volna az emberi szellem termékeinek mulandóságán. Így csak azon szörnyűködtem, hogy milyen mérhetetlenül sok kárba veszett munkáról tanúskodik ez a szétporladó papírerdő. Megvallom, főleg a Filozófiai értekezések-re és a magam tizenhét tanulmányára gondoltam, amelyeket a fizikai optikáról írtam.

Aztán széles lépcsőn egy újabb folyosóra értünk, ahol valaha a gyakorlati kémia osztálya lehetett. Mindjárt felcsillant bennem a remény, hogy itt találok egyet-mást, aminek hasznát vehetem. Kivéve az egyik sarkot, ahol a mennyezet beszakadt, ez a folyosó teljesen ép volt. Mohó kíváncsisággal vettem szemügyre minden egyes szekrényt. Végre az egyikben, amely kétségtelenül légmentesen volt elzárva, találtam egy skatulya gyufát. Szívdobogva próbáltam ki: a gyufák pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek.

Weenához fordultam. - Táncolj! - kiáltottam rá, az eloik nyelvén. Most már komoly fegyverem volt a rettegett szörnyetegek ellen.

S erre ott, az omladozó múzeumban, a vastag, puha porszőnyegen, Weena nagy örömére, ünnepélyesen eljártam egy bonyolult táncot, amelyhez tőlem telhető vidáman fütyörésztem. Részben kánkán volt, részben andalgó, részben szoknyatánc (már amennyiben a kabátom a szoknya illúzióját kelthette), de eredeti lépéseket is kevertem a táncba. Mert amint tudják, természettől fogva igen leleményes ember vagyok.

Még most sem tértem napirendre fölötte: milyen csodálatos, hogy ez a doboz gyufa annyi megszámlálhatatlan esztendőn át épen maradt. És milyen óriási szerencse, hogy ráakadtam. De még ennél is különösebb az, hogy kámfort találtam egy lepecsételt tégelyben, amely merő véletlenségből szintén légmentesen záródott. Először azt hittem, parafinviasz van benne, és szétzúztam az üvegtégelyt. A szagáról rögtön ráismertem a kámforra. Ez az illó anyag talán sok százezer esztendőn át megőrizte eredeti tulajdonságait az általános pusztulás közepette. Egy szépiafestményt juttatott eszembe, amelyet egyszer a szemem láttára, belemnit-kövületből készült tintával festettek. A belemnit több millió éve elpusztult és megkövesedett. Már-már eldobtam a kámfort, amikor ráeszméltem, hogy hiszen a kámfor gyúlékony, és lobogó lánggal ég, egyszóval kitűnő gyertya - és szépen zsebre tettem. Robbanó anyagot azonban nem találtam, sem olyasvalamit, amivel a bronzajtókat betörhetném. Egyetlen fegyverem a vasdorong volt. De azért bizakodó hangulatban voltam.

Nem számolhatok be apróra a hosszú délután tapasztalatairól. Nagyon meg kellene erőltetni az emlékezetemet, ha sorjában el akarnék mondani mindent. Emlékszem egy hosszú folyosóra, amely tele volt rozsdás fegyverekkel; itt sokáig tétováztam: maradjak-e a vasdorongnál, ne vigyek-e inkább egy bárdot vagy egy kardot magammal? Kettőt nem vihettem, mert egy is nehéz volt, és úgy gondoltam, hogy a vasdorongnak talán a bronzajtó megrohamozásánál is hasznát veszem. Volt ott sok puska, pisztoly meg karabély is. A legtöbbjét elporlasztotta a rozsda, de némelyik valami újabb fémanyagból készülhetett, amelyen kevésbé fogott a rozsda. De tölténynek, lőpornak nyoma sem maradt. A folyosó romba dőlt, elszenesedett szögletéből arra következtettem, hogy ott valami fölrobbanhatott.

Egy másik sarokban gazdag bálványgyűjteményre akadtam. Polinéziai, mexikói, görög, föníciai bálványok. Azt hiszem... a Föld minden népe képviselve volt. Ellenállhatatlan vágyamnak engedve, ráírtam a nevemet egy dél-amerikai szteatit-szörnyeteg orrára, amely különösen megtetszett.

Ahogy múlt az idő, érdeklődésem lanyhulni kezdett. Keresztül-kasul jártam az épületet; mindenütt por és csend. Néhol csak romok, megszenesedett, rozsdamarta roncsok, itt-ott egy-egy ép darab. Egy helyütt egy kis ónbánya modelljére akadtam, és mellette véletlenül fölfedeztem két dinamittöltényt, egy légmentesen elzárt üvegburában. Nagyot kiáltottam: - Heuréka! -, és eltörtem az üvegburát. Aztán elfogott a kétség, egy darabig tétováztam, majd egy oldalfolyosón mégis kísérletet tettem. Soha olyan csalódottnak nem éreztem magam, mint akkor, amikor öt-tíz-tizenöt percen át hiába vártam a robbanásra. Vaktöltés volt, gondolhattam volna. Ha igazi dinamit lett volna, képes vagyok rögtön elrohanni, és levegőbe röpíteni a szfinxet, a bronzajtókat, és ezzel (amint később kiderült) végleg elvágtam volna az útját annak, hogy megtalálhassam az időgépet.

Azt hiszem, a robbantási kísérlet után egy kis nyílt térségre jutottunk a palota belsejében. Pázsitos térség volt, három gyümölcsfával. Leheveredtünk a fűbe, jóllaktunk gyümölccsel. Alkonyat felé megint latolgatni kezdtem a helyzetet. Az éjszaka itt a küszöbön, és még nem sikerült biztos menedékhelyet találnom. De ez most már nem izgatott. Volt valamim, ami a legjobb fegyver a morlockok ellen - volt egy doboz gyufám! És ha nagyobb világosságra lenne szükség, itt van a kámfor. Azt gondoltam, legjobb lesz, ha a tűz védelme alatt, a szabadban töltjük az éjszakát. Reggel majd visszaszerzem az időgépet. Egyelőre ugyan csak egy vasdorongom van, de most már, meggyarapodott tapasztalataimmal, a bronzajtóktól sem féltem annyira. Mostanáig húzódoztam az erőszaktól, főleg azért, mert nem tudtam, mi vár rám a bronzajtók mögött. De a bronzajtók nem valami erősek, talán a vasdorong is elbánik velük.



9

Mikor kiléptünk a palotából, még nem hanyatlott le a nap. Másnap kora reggel ott akartam lenni a szfinxnél, és úgy terveztem, hogy még mielőtt teljesen besötétedik, keresztülhatolunk az erdőn, amely előtt tegnap megtorpantam. Megyünk, ameddig lehet, s ha sötét lesz, tüzet rakok, akkor nyugodtan alhatunk. Útközben tehát száraz füvet és gallyakat gyűjtögettem, már mind a két karom tele volt. Így megterhelve, természetesen lassabban haladhattunk, Weena különben is fáradt volt. Én is elálmosodtam, s bizony leszállt az éjszaka, mire az erdő széléhez értünk. Weena itt mindenáron meg akart állni, mert félt a sötétségtől; de engem valami rossz előérzet tovább kergetett, holott okosabb lett volna, ha nem vágok neki az erdőnek. Már negyvennyolc órája nem aludtam, lázas voltam és ingerlékeny. Úgy éreztem, menten elnyom az álom, de tudtam, hogy akkor a morlockok is megjelennek.

Mialatt habozva álldogáltunk, a fekete bokrok között három kuporgó fehér alakot vettem észre. Körös-körül csak bozót és fű; könnyen a közelünkbe férkőzhettek. Az erdei út nem lehet hosszabb egy mérföldnél, számítgattam. Ha eljutunk a szemközti csupasz domboldalra, ott nagyobb biztonságban leszünk, s az erdőn át majd gyufával és kámforral világítok. Igen ám, de ha gyufát akarok gyújtani, le kell tenni kezemből a gyújtóanyagot. Nem szívesen, de letettem. És akkor az jutott eszembe, hogy ellenségeinket azzal is távol tarthatom, ha meggyújtom ezt a sok száraz gallyat. Sajnos, csak később derült ki, milyen végzetes ostobaságot követtem el; akkor még el voltam az ötlettől ragadtatva. Azt hittem, biztosíthatom visszavonulásunkat.

Nem tudom, gondoltak-e valaha arra, milyen ritka jelenség a lobogó tűz a mérsékelt éghajlat alatt, olyan helyen, ahol ember nemigen jár. A nap tüze ritkán gyújt lángot, még akkor sem, ha harmatcseppek gyújtópontjába kerül, ami a forró égöv alatt olykor megesik. A villám perzsel ugyan és elszenesít, de szétharapózó tüzet ritkán támaszt. A rothadó növényzet erjedése is égési folyamat, de többnyire csak parázs marad, nem csap ki nyílt lángba. S a hanyatlásnak ebben a korszakában az ember nem értett többé a tűzcsiholás művészetéhez. A száraz gallyakat nyaldosó lángnyelvek játéka merőben új látványosság volt Weena szemében.

Szeretett volna odaszaladni, és játszani a tűzzel. Azt hiszem, ha nem tartom vissza, a lángok közé veti magát. Felkaptam hát Weenát, és merészen nekivágtam az erdőnek. A tűz fénye egy ideig megvilágította utunkat. Visszanézve láttam, hogy a láng átcsapott a közeli bokrokra, s hogy a gyepes domboldalban egy tűzcsík kígyózik fölfelé. Nevettem rajta, és folytattam az utat az erdő sötét fái között. Weena félt a sötétben, és görcsösen kapaszkodott belém, de ahogy szemem hozzászokott a feketeséghez, még mindig volt annyi világosság, hogy ki tudtam kerülni a fatörzseket. Fejünk fölött áthatolhatatlan volt a sötétség, csak itt-ott láthattunk egy tenyérnyit a sötétkék égboltozatból. Egyetlen szál gyufát sem gyújtottam, mert a kezem nem volt szabad. Bal karomon az én kis Weenámat cipeltem, jobb kezemben pedig a vasdorongot szorongattam.

Egy darabig nem hallottam egyebet, mint talpam alatt a gallyak recsegését, a szellő susogását, lélegzésemet és halántékom lüktetését. Majd egyszerre lépések topogása ütötte meg a fülemet. A topogás egyre tisztábban hallatszott, és ugyanazok a furcsa hangok vegyültek bele, amelyeket az alvilágból ismertem. Igyekeztem gyorsabban haladni. Semmi kétség: a morlockok nyomomban vannak! Csakugyan, a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat és a karomhoz érnek. Weena hevesen összerázkódott, aztán nagyon elcsendesedett.

Ideje volt, hogy gyufát gyújtsak. De Weenát előbb le kellett tennem a földre. Mialatt a zsebemben kotorásztam, a térdem körül küzdelem folyt. Weena meg sem moccant, de a morlockok az ismerős, turbékoló hangokat hallatták. Kabátomat puha mancsok tapogatták, sőt egészen a nyakamig merészkedtek. Végre fellobbant a gyufa. Láttam, hogy a morlockok hanyatt-homlok menekülnek a fák közé. Gyorsan kivettem a zsebemből egy darab kámfort, hogy mielőtt a gyufa kialszik, meggyújthassam. Tekintetem Weenára esett. Arccal a földre borulva, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul feküdt. Rémülten hajoltam föléje. Alig lélegzett. Meggyújtottam a kámfort, és ledobtam a földre. Amint föllángolt s elűzte az árnyakat és a morlockokat, letérdeltem s fölemeltem Weenát. Mögöttem olyan mozgolódás és mormogás hallatszott, mintha az egész erdő tele lett volna szörnyetegekkel.

Úgy látszott, hogy Weena elájult. Gyöngéden vállamra fektettem, és tovább akartam indulni, de ekkor szörnyű valóra ébredtem. Míg a gyufákkal és Weenával bíbelődtem, többször is megfordultam, és most sejtelmem sem volt róla, melyik ösvény vezet ki az erdőből. Nem tudtam tájékozódni. Könnyen lehetséges, hogy ha vaktában elindulok, visszaérkezem a zöld palotához. Kivert a hideg verejték. Gyorsan kellett határoznom. Legjobb lesz, ha tüzet rakok, és itt, helyben várjuk meg a reggelt. Letettem Weenát, aki még mindig nem mozdult, egy kis gyepes horpadásba, és minthogy az első kámfordarab már kialvóban volt, siettem gallyakat és száraz leveleket szedni. A sötétségből a morlockok szeme úgy villogott, mint egy-egy karbunkulus.

A kámfor utolsót lobbant, aztán kialudt. Gyufát gyújtottam. Két fehér alak éppen Weenához somfordált, s most sietve meghátráltak. Az egyiket annyira elvakította a fény, hogy menekülés közben belém ütközött; éreztem, hogyan ropognak a csontjai öklöm csapása alatt. Feljajdult, megtántorodott és összerogyott. Meggyújtottam egy másik darab kámfort, s tovább szedegettem a rőzsét. Feltűnt, hogy milyen szárazak fölöttem a lombok. Persze, hiszen amióta az időgépen megérkeztem - annak körülbelül egy hete -, nem esett az eső. Egyszerűbbnek látszott, ha nem keresgélek a földön, hanem a fákról tördelem le a száraz ágakat. Csakhamar fojtós, füstös lánggal égett a zöld fa és a sok száraz gally, nem kellett a kámfort pazarolnom. Aztán visszamentem Weenához. Megpróbáltam életre kelteni, de hiába. Weena úgy feküdt ott, mint egy halott. Még azt sem tudtam megállapítani, lélegzik-e, vagy sem.

A füst elbágyasztott. A kámfor szaga is elnehezítette a levegőt. A tűzzel legalább egy óra hosszat nem kell törődnöm. Halálosan fáradt voltam, hát leültem. Az erdő mélyéből álmosító zümmögés hallatszott, amit nem tudtam mire vélni.

Elbóbiskoltam, azt hittem, csak egy pillanatra, de mikor felriadtam, mély sötétség honolt körülöttem, és éreztem, hogy a morlockok a nyakamon vannak. Lesöpörtem magamról a tapadó ujjakat, és zsebembe nyúltam, hogy gyufát gyújtsak - a gyufaskatulya eltűnt a zsebemből! A morlockok körülfogtak, szorongattak. Tudtam már, mi történt! Elaludtam, s azalatt leégett a tüzem. Ez hát a vég, gondoltam keserűen. Az erdő megtelt az égett fa szagával. Nyakamat, hajamat, karomat láthatatlan kezek rángatták. Irtózatos volt ott a sötétben tehetetlenül tűrni ezeknek az undorító, puha szörnyszülötteknek a közelségét. Úgy éreztem magam, mint aki egy óriáspók hálójába akadt. Nem bírtam velük: földre tepertek. Apró fogak harapdálták a nyakamat. Átfordultam a másik oldalamra, s közben kezem a vasdoronghoz ért. Ettől erőre kaptam. Föltápászkodtam, leráztam magamról ezeket az emberpatkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem vele csapkodni, remélve, hogy arcukat találom el. Éreztem ütéseim alatt a nedves húst, hallottam a csontok ropogását, egy pillanatig szabadabban lélegzettem.

Az a különös mámor fogott el, amely a küzdelem hevében gyakran megszállja az embert. Tudtam, hogy mind a ketten elvesztünk, Weena is meg én is, de elhatároztam, hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal ezt a lakomát. Hátamat egy fának vetettem, és jobbra-balra csapkodtam a vasdoronggal. Az erdő még mindig nyüzsgött és visszhangzott tőlük. Elmúlt egy perc. Egyre hangosabban üvöltöztek, és egyre bőszebben hadonásztak. De most már nem mertek a közelembe jönni. Ahogy a sötétségbe bámultam, reménykedni kezdtem. Hátha megijedtek a morlockok? És akkor különös dolog történt. Az erdő világosodni kezdett. Kibontakoztak a homályból az alakok körvonalai. Három közülük holtan hevert a lábam előtt, és - csodák csodája! - a többi eszeveszetten elmenekült az erdőn keresztül. Most láttam csak, milyen rengetegen voltak. Hátuk nem fehérnek látszott már, hanem vörösesnek. Amint tátott szájjal bámultam utánuk, egy kis vörös szikra hullott le a lombok közül, s rögtön elenyészett. És akkor egyszerre megértettem az égő erdő szagát, és azt az álmosító morajt, amely most már recsegő zúgássá erősödött, és megértettem, mitől volt vöröses színű a menekülő morlockok háta.

A közeli fák fekete oszlopsora közt láttam az égő erdőt. Az első tűz, amelyet raktam, lám, utánam jött. Weenát kerestem; nem volt sehol. Nem volt idő tűnődésre. A sistergés, a recsegés-ropogás, a robbanásszerű csattanások, amint a tűz egy-egy újabb fába kapott bele, menekülésre késztettek. Megmarkoltam a vasrudat, és a morlockok után iramodtam. A helyzet percről percre veszedelmesebb lett. Jobb felől olyan gyorsan terjedt a lángtenger, hogy át kellett csapnom balra. De végre szabad térségre értem. Itt egy morlock jött tántorogva szembe velem, elhaladt mellettem, és egyenesen a lángok közé rohant!

Sok szörnyűséget tapasztaltam a jövendőben, de az a látvány, amely most elém tárult, mindennél szörnyűbb volt. Az egész tisztás nappali fényben úszott. Közepén egy kis sírhalomféle domborodott, amelyet kiszáradt galagonyabokrok szegélyeztek. A tisztáson túl is lánggal égett az erdő, a lángnyelvek tűzsövénnyel kerítették körül a kis térséget. A domboldalban vagy harminc-negyven morlock futkosott ide-oda, a fénytől elvakultan támolyogtak, egymásnak ütköztek vak rémületükben. Eleinte megfeledkeztem arról, hogy nem látnak, és dühösen szétcsaptam köztük a vasdoronggal. Egyet megöltem, és néhányat harcképtelenné tettem. De amikor láttam, hogyan kuporog az egyik a galagonyabokor tövében, és milyen üres tekintettel mered a vörös égre, megértettem, hogy teljesen tehetetlenek ebben az izzó fényben, és nem bántottam többé a nyomorultakat.

Olykor mégis azt hittem, hogy egyik-másik egyenesen felém tart, és úgy megborzadtam, hogy azt se tudtam, merre meneküljek. Egyszer úgy tetszett, hogy hunyóban a tűz, s attól féltem, meglátnak a morlockok. Már-már arra gondoltam, hogy támadok, mielőtt ez bekövetkezik, de a tűz új erőre kapott, s leeresztettem a fegyvert. Körüljártam a dombot, gondosan kikerülve ellenségeimet. Weena nyomát kerestem. De Weena nem volt sehol.

Végül leültem a dombtetőn, és elnéztem ezt a hihetetlenül furcsa, vak társaságot. Ide-oda kóvályogtak, s mikor a tűz fénye szemükbe csapott, kísérteties hangokat hallattak. A füst kanyarogva szállt a magasba, s a vöröses mennyezet résein, messziről, mintha egy másik világegyetemhez tartoznának, lekukucskáltak az apró csillagok. Néhány morlock megint belém ütődött, s én, remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal hárítottam el őket.

Sokszor azt hittem akkor éjszaka, hogy az, ami körülöttem történik, nem valóság, hanem valami lidércnyomásos álom. Beleharaptam a kezembe, és kétségbeesetten ordítoztam, hogy felébredjek. Öklömmel döngettem a földet, fölkeltem, leültem, megint fölkeltem, fel-alá járkáltam, megint csak leültem. Szememet dörzsöltem, és Istenhez fohászkodtam: engedje, hogy felébredjek. Háromszor is láttam, hogy a morlockok végső kétségbeesésükben, leszegett fejjel belerohannak a tűzbe. És végre-végre, a tűz sápadó vörössége, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt fatönkök és a morlockok egyre kisebbedő serege fölött derengeni kezdett.

Megint elindultam Weenát keresni. Nem volt sehol. Biztosan otthagyták az erdőben a szegény kis elalélt testet. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt számomra az a tudat, hogy megmenekült a szörnyű végzettől, amely rá várt volna. Ha erre gondoltam, képes lettem volna egytől egyig lemészárolni ezeket a szörnyetegeket, de erőt vettem magamon.

A kis domb, mint már említettem, amolyan szigetféle volt az erdő mélyében. Tetejéről most már a füstös párán át elláttam a zöld porcelán palotáig, és meg tudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Így aztán hátat fordítottam az elkárhozott lények maroknyi, megmaradt csapatának - még mindig ide-oda tántorogtak és nyöszörögtek az erősbödő nappali világosságban -, füvet kötöztem a talpamra, s a füstölgő zsarátnok és a belül még mindig parázsló fatönkök között bicegve elindultam az időgép rejtekhelye felé. Nagyon lassan haladtam, mert fáradt voltam, alig maradt jártányi erőm, s a kis Weena iszonyatos halála lelkem mélyéig megrendített. Rettenetes csapás volt. Itt, ebben az ismerős szobában most már inkább szomorú álomnak tűnik, mint valóságos veszteségnek. De azon a reggelen úgy éreztem, hogy senkim sem maradt; rettenetesen egyedül voltam. Az otthonomra gondoltam, erre a házra, a szobámra, a barátaimra, és fájó honvágy fogott el.

Amint a derűs reggelben, a füstölgő hamu között lépegettem, örömmel fedeztem föl valamit. Nadrágzsebemben még volt néhány gyufaszál. Úgy látszik, a skatulya kilyukadt, mielőtt elvesztettem.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:56 | Üzenet # 7 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
10

Reggel nyolc-kilenc óra felé odaérkeztem ahhoz a sárga fémpadhoz, amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutottak elhamarkodott következtetéseim, és keserűen kellett nevetnem jóhiszeműségemen. Ugyanaz a szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a dús növényzet, ugyanazok a pompás paloták és fenséges romok; ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis eloik élénk színű ruhái meg-meglebbentek a fák között. Néhányan fürödtek, éppen azon a helyen, ahol a kis Weenát kimentettem a vízből, és ettől megint nagyon megfájdult a szívem. És mint megannyi folt a táj arcán: ott voltak a föld alá vezető utak kupolái. Most már tudtam, mi rejlik a föld felettiek szépsége mögött. Napjaik kellemesen telnek, olyan kellemesen, mint a mezőn legelésző nyájé. Mint a legelésző állatok, ők sem tudnak az ellenségről, és nem gondolnak a holnappal. S őrájuk is az a sors vár, ami az állatokra.

Elszomorodva gondoltam arra, milyen rövid is volt az emberi értelem álma. Az emberiség valósággal öngyilkosságot követett el. Kényelemre és jólétre törekedett, kiegyensúlyozott társadalmat akart, amelynek az állandóság és a biztonság a jelszava; reményei teljesedtek, és végül ide jutott. Az élet- és a vagyonbiztonság egyszer már csaknem tökéletes lehetett. A gazdagok biztonságban élvezhették a jólétet és a kényelmet; a szegények biztonságban élhettek és dolgozhattak. Ebben a tökéletes világban kétségtelenül megszűnt a munkanélküliség problémája, s bizonyára minden más szociális probléma is megoldódott. S most a nyugalom hosszú korszaka következett.

Van a természetnek egy törvénye, amellyel rendesen nem számolunk: hogy a találékony, tevékeny értelem a folytonos változás, a veszedelmek és a gondok jutalma. Az olyan állat, amely tökéletes harmóniában él környezetével: tökéletes gépezet. A természet csak akkor szorul rá az értelemre, ha a megszokás és az ösztön már felmondja a szolgálatot. Ahol nincs változás és ahol nincs is szükség változásra, ott az értelemnek semmi szerepe. Csak azok az állatok értelmesek, amelyeknek szükségleteik megszerzésére rengeteg veszedelemmel kell megbirkózniok.

Ahogy én láttam, a föld felettiek erőtlen szépségekké satnyultak, a föld alattiak pedig gépiesen dolgoztak. De ebben a tökéletes állapotban is hiányzott valami; valami, ami még a mechanikai tökéletességhez is föltétlenül szükséges: hiányzott az állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint múlt az idő, a föld alattiak ellátásában - bármint szervezték is meg ezt az ellátást - zökkenők mutatkoztak. A szükség, amelyet párezer esztendőre száműztek a földről, újra megjelent, és először a föld alatt jelent meg. A föld alattiak kezelték a gépeket. Ha a gépek mégoly tökéletesek is, kezelésük, a megszokáson kívül, némi gondolkozást is igényel. Így hát a föld alattiak természetszerűen többet őriztek meg a vállalkozó szellemből, mint a föld felettiek, bár minden egyéb tekintetben kevésbé maradtak emberiek, mint amazok.

S amikor odalent már fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra, amitől a megszokás idáig eltiltotta őket. Így láttam a dolgokat utolsó éjszaka a nyolcszázkétezerhétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy ennél helytelenebb magyarázatot még sohasem eszelt ki halandó emberi elme. De hát én így láttam, s ezért csak így mondhatom el.

Az elmúlt napok fáradalmai, izgalmai és borzalmai után, bármennyire fájt is a szívem Weenáért, a csendes üldögélés, a békés szemlélődés és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt és álmos voltam, és elmélkedés közben elszunyókáltam. Mikor közben felriadtam, beláttam, hogy legokosabb, ha nem küzdök az álmosság ellen. Lefeküdtem a gyepre, és csakhamar mély, üdítő álomba merültem.

Alkonyat felé járt, mikor fölébredtem. Most már nem kellett attól félnem, hogy alvás közben a morlockok rám támadnak, nagyot nyújtózkodtam hát, és elindultam a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezemmel a zsebemben talált gyufaszálakkal babráltam.

S most váratlan fordulat következett. Már messziről láttam, hogy a bronzajtók nyitva vannak. Lecsúsztak a keretes szegélyzetbe.

Habozva álltam meg. Bemenjek, ne menjek?

Kis helyiség volt, s az egyik sarokban egy emelvényen ott állt az időgép. Az emeltyűk a zsebemben. A fehér szfinx tehát alázatosan megadta magát. Fölösleges volt, hogy olyan körültekintően felkészültem a harcra. Elhajítottam a vasrudat, szinte sajnáltam, hogy nincs rá szükségem többé.

Ahogy kétrét görnyedve bemásztam a szűk nyíláson, eszembe ötlött valami. Egyszerre tisztán láttam, miben törik fejüket a morlockok. Alig tudtam a nevetést visszafojtani. Csodálkozva láttam, hogy az időgépet gondosan megtisztogatták és megolajozták. Azóta azt gyanítom, hogy a morlockok valószínűleg szétszedték a gépet, s a maguk együgyű módján az alkatrészekből próbálták kisütni, miféle célt szolgál.

Csak álltam ott, néztem a gépet, s már az is gyönyörűség volt, hogy megérinthettem. A bronz ajtószárnyak egyszerre a magasba gördültek, és csattanva bezáródtak. El voltam készülve erre. A morlockok azt hitték, hogy kelepcébe csaltak. Ezen aztán igazán nevetnem kellett.

Már hallottam is közeledő vihogásukat. Nagyon nyugodt voltam. Gyufát akartam gyújtani. Csak az emeltyűket kell becsavarnom, és már indulhatok is, mint valami kísértet. Egy dologról azonban megfeledkeztem: hogy a gyufám abból az utálatos fajtából való, amely csak a skatulya oldalán gyullad meg.

Elképzelhetik, hogy nyugalmamnak egyszeribe vége szakadt. A bestiák már ott voltak mellettem. Egyikük meg is érintett. A sötétben feléjük suhintottam az emeltyűkkel, és igyekeztem minél előbb a gép nyergébe jutni. Kezek kapaszkodtak belém. Mialatt a tolakodó ujjakkal viaskodtam, tapogatózva kerestem a kis csavarokat, amelyekre az emeltyűket ráilleszthetem. Az egyik emeltyűt majdnem megkaparintották. Mikor éreztem, hogy az emeltyű már-már kicsúszik a kezemből, fejemet használtam fegyverül, hogy visszaszerezzem. A morlock koponyája nagyot koppant. Mondhatom, ez az utolsó ütközet még az erdei harcnál is kegyetlenebb volt.

De végre-végre felcsavartam az emeltyűket, és elindíthattam a gépet. A tapadó ujjak lesiklottak rólam. A sötétség szétoszlott, s az a szürke homály kavargott körülöttem, amelyről már beszéltem.



11

Azt is említettem már, milyen kellemetlenül émelyeg az ember, ha az időgépen utazik. S ezúttal nem is ültem biztosan a nyeregben, hanem bizonytalanul, féloldalt. Egy darabig csak lógtam a himbálózó gépen, nem törődve azzal, hogy hová utazom. Elhűltem, amikor tekintetem a mutatóra tévedt. Az egyik mutató a napok ezreit, a másik a napok millióit, a harmadik a napok milliárdjait jelezte. Az történt, hogy nem visszafelé szorítottam az emeltyűket, amint kellett volna, hanem jobbra, és így nem a múltba utaztam, hanem a még távolabbi jövőbe. Az ezres-mutató olyan sebesen keringett, mint a zsebóra másodperc-mutatója.

Csodálatos élmény volt. A hullámzó szürkeség egyre sötétedett, aztán - bár még mindig szédítő sebességgel haladtam - a nappalok és éjszakák váltakozását egyre tisztábban észlelhettem, holott ez lassúbbodó mozgásra vallott. Sehogy sem értettem a dolgot. A nappalok és az éjszakák, mondom, lassabban váltakoztak, s a nap is egyre lassabban haladt keresztül az égbolton; végül már úgy tetszett, századok beletelnek, amíg a föld megkerüli a napot. S aztán állandó szürkület borult a világra. Olykor egy-egy üstökös tűnt fel a sötét égen. A fénysáv, amely a napot jelezte, eltűnt; a nap nem tette meg körútját, hanem csak felbukkant nyugaton és lehanyatlott, s korongja egyre nagyobb és egyre vörösebb lett. A holdnak nyoma veszett. A csillagok is lassabban keringtek, s csak egy-egy alig mozgó fénypont jelezte hajdani pályájuk helyét. Mikor megállni készültem, a hatalmas napgolyó vörösen és mozdulatlanul csüngött a horizont fölött, mint valami tompa meleget sugárzó fűtőtest, amely azonban időnként egy-egy pillanatra teljesen elsötétült. Egyszer, rövid időre fölragyogott, de aztán megint csak vörösen izzott tovább. Abból, hogy a nappalok és éjszakák váltakozása megszűnt, megállapítottam, hogy a föld bevégezte pályafutását. A föld nem kering többé a nap körül, hanem, egyik felével a nap felé fordulva, megpihent. Olyanformán, ahogyan napjainkban a hold fordul a föld felé. Nagyon óvatosan, nehogy megint kizuhanjak a gépből, lassítani kezdtem. Az óramű mutatói egyre lassabban keringtek, az ezres-mutató szinte megállt, és az egynapos mutató mozgását tisztán kivehettem az óra számlapján. Még tovább lassítottam, míg végre egy elhagyott tengerpart körvonalai váltak ki a háttérből.

Vigyázva álltam meg, ráültem az időgépre és körülnéztem. Az égbolt nem volt többé kék. Északkeleten, a nagy feketeségben biztatóan ragyogtak az ezüstfehér csillagok. Fölöttem mély, csillagtalan vörösség, amely délkeleten izzó bíborszínbe csapott át. Félig a szemhatár mögé süllyedve ott volt a nap óriási, mozdulatlan gömbje. Körülöttem élénkvörös sziklák, s az életnek semmi más nyoma, mint az a sűrű, zöld növényzet, amely a sziklák délkeleti oldalának minden kiszögellő részét elborította. Az erdei mohának vagy a barlangokban tenyésző kövi zuzmónak van ilyen bujazöld színe: azoknak a növényeknek, amelyek napot sose kapnak.

A gép lankás parton állt. A tenger messze elnyúlt délnyugat felé, s beleolvadt a sápadt égbe. A tenger nem morajlott, hullámai nem csapkodtak, mert szellő se rezdült. A víz felszíne szelíden emelkedett; mint valami gyönge lélegzés jelezte, hogy az örökkévaló tenger él és mozog. A part mentén, ahol a víz megtört, vastag sókéreg rakódott le; a komor égbolt alatt rózsaszínnek látszott.

Nyomást éreztem a fejemben, s igen gyorsan szedtem a lélegzetet. Életemben csak egyszer próbáltam hegyet mászni, s most az a kirándulás jutott eszembe. A hegycsúcson kattogott így a fülem, s ebből arra következtettem, hogy itt is sokkal ritkább a levegő, mint amilyenben a földön élünk.

Messziről, a kopár lejtő felől rekedt rikácsolás hallatszott. Egy óriási fehér pillangóhoz hasonló valami emelkedett föl szárnycsapkodva a magasba, s aztán eltűnt az alacsony dombok mögött. Hangja olyan kísérteties volt, hogy megborzongtam, és belekapaszkodtam a masinámba. Egyszerre csak látom, hogy az a vörös tömb, amit sziklának néztem, lassan felém indul. Nem szikla volt, hanem valami rákfajta szörnyeteg. Képzeljenek el egy akkora rákot, mint ez az asztal. Sok lábával lassan és bizonytalanul mozgott, hatalmas ollói lóbálóztak, hosszú csápjai suhogtak, mint az ostor, nyeles szemei villogtak fémes homloka két oldalán. Ráncos hátát förtelmes púpok éktelenítették, s itt-ott zöldes foltok tarkították. Szájában tapogató-szálak tömege csillogott.

Amíg ezt a szörnyeteget bámultam, úgy éreztem, légy röppen az arcomba. El akartam hessegetni, de a következő pillanatban megint ott volt, egy másik meg a fülemre telepedett. Odacsaptam, s valami fonalfélét éreztem a kezemben. Rémülten fordultam meg. Mögöttem egy másik rákszörnyeteg terpeszkedett, annak a csápja volt az, amit megfogtam. Gonosz szemei ide-oda forogtak, szája szinte habzott az éhségtől, s idomtalan, nyálkás ollói már-már lecsaptak rám.

Lenyomtam az emeltyűt, s egy hónapnyira eltávolodtam a szörnyetegektől. De még akkor is ott voltam a tengerparton, s mihelyt megálltam, tisztán láttam, hogy csapatosan mászkálnak a zord világításban, a bujazöld növényzet között.

Leírhatatlan az a nyomasztó vigasztalanság, amely a világra borult. A vörös keleti ég, az északi feketeség, a sós holttenger, a köves part, ezekkel a lomhán mozgó, ocsmány szörnyetegekkel, a zuzmós növényzet egyhangú zöldje, amely mintha mérget lehelt volna, a ritka levegő, amelytől megfájdult a tüdőm: kétségbeejtően lehangoló volt. Pár száz évet haladtam, s még mindig ugyanaz a kép: a vörös nap - csak még nagyobb, még komorabb lett - ugyanaz a haldokló tenger, ugyanaz a fagyos levegő, ugyanazok a földi rákfélék a zöld gaz és a vörös sziklák között. S a nyugati égen egy sarló alakú, sápadt vonal, olyanféle, mint egy nagyra nőtt újhold.

Így utaztam, időnként meg-megállva, egy-egy ugrással ezer esztendőt, vagy még többet hagyva magam mögött. Izgatott a föld sorsának titka, lenyűgözve bámultam a nyugati égen a növekvő és kihűlő napot, és láttam, hogyan apad el az élet a földön. Több mint harminc millió év messzeségében a nap óriási, vörösen izzó kupolája a sötét égnek csaknem tizedrészét eltakarta. Ekkor még egyszer megálltam, mert a rákok nyüzsgő csapata eltűnt, a vörös sziklapart, néhány májfűcsomótól és zuzmótól eltekintve, teljesen élettelennek látszott. Itt-ott fehér foltok tűntek föl. Dermesztő hideg volt. Ritkás fehér hópelyhek szállingóztak. Északkeleten hómező csillogott a homokszínű ég csillagai alatt, s rózsaszín dombok hullámvonala látszott a tengerparton. A víz szegélye befagyott, s távolabb jégtömbök úszkáltak. De a sós tenger nagyobb része még nem fagyott be. Vérvörösen lángolt az örök alkonyatban.

Körülnéztem, maradt-e nyoma az állati életnek. Valami megmagyarázhatatlan félelem visszatartott attól, hogy kiszálljak a gépből. De sem az égen, sem a földön, sem a vízben nem mozdult semmi. Csak a sziklákra tapadó zöld iszap tanúskodott arról, hogy még nem veszett ki teljesen az élet. Kis homokzátony bukkant föl a tengerből, s a víz visszahúzódott a parttól. Mintha valami fekete tárgy bukdácsolt volna a zátonyon, de ahogy odanéztem, nem mozdult semmi, s azt hittem, optikai csalódás volt; az a fekete valami nem egyéb, mint szikla. A csillagok nagyon fényesen tündököltek odafent, de alig-alig rezdültek.

Egyszerre azt látom, hogy a nap nyugati félköre más alakot ölt: mintha behorpadt volna a gömbje, s a horpadás folytonosan nagyobbodik. Egy pillanatig elképedve bámultam bele a világot egyre jobban elborító feketeségbe. Aztán ráeszméltem, hogy ez napfogyatkozás. Vagy a hold, vagy a Merkur bolygó haladt át a napkorong előtt. Először természetesen azt hittem, a hold, de valószínűbb, hogy egy belső bolygó vonult el földközelben.

A sötétség rohamosan nőtt; keleten csípős szél kerekedett, s a hópelyhek sűrűbben szállingóztak. A tenger sima tükre felborzolódott. De a szél zúgásának, a víz susogásának élettelen neszein túl néma volt a világ. Néma? Micsoda némaság volt ez! Mindenféle hang, amit az ember ismer - a nyáj bégetése, a madarak csicsergése, a bogarak zümmögése, az a sokféle hang, ami aláfesti a mi életünket, mind-mind megszűnt. A növekvő sötétségben egyre sűrűbben hullott a hó, s egyre hidegebb lett. A távoli dombok fehér csúcsai egymás után belevesztek a feketeségbe. A szél zúgó fergeteggé erősödött. A napfogyatkozás fekete magja mintha rohanvást közelednék felém. Az égbolt teljesen elsötétült.

Iszonyú volt ez az áthatolhatatlan feketeség. Csontjaimban éreztem a metsző hideget, s alig bírtam lélegzeni. Dideregtem és émelyegtem. És akkor, mint egy izzó-vörös íj, megjelent az égen a nap karéja. Kiszálltam a gépből, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Annyira szédültem, hogy képtelen voltam a visszautazásra még csak gondolni is. S amint tanácstalanul és összetörten álltam ott, megint úgy láttam, hogy a zátonyon, a tenger vörös vizének hátterében mozog valami. Kerek volt, akkora, mint egy futball-labda, talán nagyobb is, s tapogató csápok nyúltak ki belőle. A hullámzó, vérvörös víz mellett feketének látszott, és ide-oda ugrándozott. Ájulás környékezett. De az irtózatos félelem erőt adott. Mindent inkább, mint itt maradni, tehetetlenül, ebben az időtlen, szörnyű félhomályban! S felkapaszkodtam a nyeregbe.



12

Visszajöttem. Azt hiszem, jó darabig eszméletlenül ültem a gépen. Aztán újra megkezdődött a nappalok és éjszakák váltakozása, a nap megint arany fénnyel ragyogott a kék égen. Szabadabban lélegzettem. A táj hullámzott körülöttem. A mutatók visszafelé keringtek a számlapon. Épületek körvonalai tűntek föl, a hanyatló emberiség nyomai. Ezek is elmaradtak az időben. Mikor a milliós mutató a zérusra ért, lassítottam. Korunk építészetének jól ismert vonalai tünedeztek föl; az ezres-mutató visszaérkezett a kiinduló pontra. A nappalok és az éjszakák lassabban váltakoztak. A laboratórium vén falai közé érkezve, óvatosan leállítottam a gépet.

Eközben valami furcsa dolgot láttam. Említettem, hogy amikor útra keltem, s még nem haladtam teljes sebességgel, Watchettné keresztülment a helyiségen, illetve, amint a gépről láttam, rakétaszerű gyorsasággal keresztülröppent rajta. Mikor visszatértem, újra áthaladtam azon a percen, amelyben Watchettné keresztülment a laboratóriumon. De most úgy tetszett, hogy ellenkező irányban mozog. Azon az ajtón jött be, amelyen induláskor kilépett, s hátrafelé lépkedve tűnt el a mögött az ajtó mögött, amelyen akkor belépett a laboratóriumba. Hillyert is látni véltem egy futó pillanatra.

Megállítottam a gépet, s itt voltam megint régi, meghitt dolgozószobámban, körülöttem a megszokott szerszámok, minden úgy, ahogy itt hagytam. Tántorogva másztam ki a gépből, és leültem a padra. Néhány percig egész testemben remegtem. Aztán kezdtem megnyugodni. Itt van az én jó öreg műhelyem, semmi nem változott benne. Mintha csak álom lenne az egész utazás.

De nem! A gép a laboratórium délkeleti sarkából indult volt el, s most a délnyugati sarokban áll, ott, ahol önök is látták, a fal mellett. Az a kis tisztás, ahol a jövendőben megálltam, éppen ekkora távolságban volt a fehér szfinx talapzatától, ahová a morlockok behurcolták gépemet.

Egy pillanatra kihagyott az agyam. Aztán felálltam, s piszkosan, rongyosan, úgy, ahogy voltam, átjöttem ide. Minden lépés nehezemre esett, mert a sarkam még mindig fájt. Az ajtó mellett az asztalon megláttam a Pall Mall Gazette-et. Kezembe vettem: csakugyan a mai szám. Felnéztem az órára: öt perc múlva nyolc. Az önök hangját hallottam és tányércsörömpölést.

Megálltam az ajtó előtt. Iszonyú gyöngének, elesettnek éreztem magamat. De egyszerre jó, friss pecsenyeszag csapta meg az orromat, s benyitottam. A többit tudják. Megmosakodtam, megebédeltem, és elmeséltem az élményeimet.

- Tudom - folytatta némi szünet után -, hogy mindez hihetetlenül hangzik. De az én szememben csak az hihetetlen, hogy ma este megint itt ülök ebben a régi, meghitt szobában, baráti arcokat látok magam körül, és különös kalandjaimról mesélek.

Az orvosra pillantott.

- Nem, igazán nem kívánhatom, hogy higgyenek nekem. Gondolják azt, hogy kitaláltam vagy álmodtam az egészet, vagy hogy fölcsaptam jövendőmondónak. Gondolják, hogy addig törtem fejemet az emberi faj sorsán, míg kieszeltem ezt a történetet. Vagy: puszta fogás az, hogy minden szavamra hajlandó vagyok megesküdni; ezzel is csak érdekesebbé akarom tenni a történetet. Nem bánom, akármit gondolnak. De ha merő fantázia is az egész, mit szólnak hozzá?

Elővette pipáját, és régi szokása szerint odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig csend volt. Aztán a székek nyikorogni kezdtek, s a cipőtalpak meg-megcsusszantak a szőnyegen. Az időjáró arcáról a hallgatóságra fordítottam tekintetemet. A vendégek sötétben ültek, csak olykor villant meg arcukon egy-egy fényfolt. Az orvos elmerülten bámulta a házigazdát. A szerkesztő a szivarja végére meredt. Ma este már a hatodikat szívta. Az újságíró az óráját nézte. A többiek, amennyire emlékszem, nem mozdultak.

A szerkesztő sóhajtva állt föl.

- Milyen kár, hogy nem ír... - mondta, és kezét az időjáró vállára tette.

- Tehát nem hisz nekem?

- Hát ami azt illeti...

- Gondoltam, hogy nem hisz.

Az időjáró felénk fordult.

- Hol a gyufa? - kérdezte. Pipára gyújtott, s pöfékelve mondta: - Hogy őszinte legyek, magam sem igen hiszem... És mégis...

Kérdően tekintett az asztalon heverő hervadt, fehér virágokra. Aztán kifelé fordította tenyerét, és ujjainak alig behegedt sebeit vizsgálgatta.

Az orvos fölállt, odament a lámpához, és megnézte a virágokat.

- A bibéje nagyon furcsa - mondta.

A pszichológus előre hajolt, s a virág után nyúlt.

- Szent Isten - mondta az újságíró. - Háromnegyed egy. Hogy megyünk haza?

- Van elég kocsi az állomáson - mondta a pszichológus.

- Furcsa virág ez - jegyezte meg az orvos. - Fogalmam sincs, miféle fajta. Elvihetem?

Az időjáró egy pillanatig tétovázott, aztán hirtelen így szólt:

- Nem!

- De komolyan, hol szerezte? - kérdezte az orvos.

Az időjáró végigsimította a homlokát. Úgy beszélt, mintha nem jutna mindjárt az eszébe az, amit mondani akar.

- Weena tette a zsebembe, mikor a jövőben jártam.

Körülnézett a szobában.

- Akármi legyek, ha tudom, hogy mi történik velem. Ez a szoba... önök itt körülöttem... ez a hétköznapi hangulat... Túlságosan tele van az agyam... Nem értem... Csináltam időgépet vagy nem csináltam? Álmodtam volna az egészet? Azt mondják, hogy az élet álom, néha keserves álom... De én nem tudom... Őrültség... hogyan álmodhat ilyet az ember?... Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan van gép!

Fölkapta a lámpát, és kiszaladt a folyosóra. Mi utána. A lámpa imbolygó fényében ott állt a gép, csúf, felemás valóságként; sárgarézből, ébenfából, elefántcsontból és áttetsző, kristályos kvarcból. Megérintettem, valóban ott volt; az elefántcsonton zsíros barna foltok, a gép alsó részéhez fű- és mohacsomók tapadtak, s az egyik fogantyúja elgörbült.

Az időjáró letette a lámpát a padra, s megtapogatta a sérült fogantyút.

- Rendben van - mondta. - Amit elmondtam, szóról szóra igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottam önöket, ebben a hidegben.

Kezébe vette a lámpát. Szótlanul mentünk vissza a dohányzóba.

A házigazda kikísért bennünket a hallba, és fölsegítette a kabátot a szerkesztőre. Az orvos az időjáró szeme közé nézett, és némi habozás után azt mondta, hogy a túlfeszített munka megártott neki. Az időjáró szívből nevetett ezen. Most is látom, ahogy a nyitott ajtóban állva, elbúcsúzik tőlünk.

A szerkesztővel együtt kocsiba ültem. A szerkesztő véleménye szerint "szemenszedett hazugság" az egész. Én még akkor sem tudtam, mit gondoljak. A mese maga fantasztikus volt és hihetetlen, de előadása józan és tárgyilagos. Egész éjszaka ez járt a fejemben. Alig aludtam valamit. Másnap újra fölkerestem az időjárót. Azt mondták, a laboratóriumban van, s minthogy ismerem a járást a házban, fölmentem az emeletre. A laboratóriumban nem volt senki. Egy pillanatig az időgépet bámultam, és kezemmel megérintettem az egyik emeltyűt. A tömörnek látszó masina erre úgy megrázkódott, mint gally a szélben. Hát ilyen gyönge lábon áll ez a gép, gondoltam elámulva, s gyermekkorom jutott eszembe, amikor semmihez sem volt szabad hozzányúlnom. Lementem a földszintre. Az időjárót a dohányzóban találtam. A házból jött éppen. Egy kis fényképezőgép volt a kezében, s a hóna alatt hátizsák. Nevetett, mikor meglátott, s könyökét nyújtotta oda a keze helyett.

- Rengeteg a dolgom azzal a géppel - mondta.

- De nem tréfa az egész? - kérdeztem. - Igazán az időben utazik?

- Igazán - mondta komolyan, s nyíltan a szemembe nézett. Majd tétovázva tekintett körül. - Csak egy félórácskára van még szükségem. Tudom, miért jött. Igazán nagyon kedves. Van ott egypár képes újság. Ha itt marad ebédre, töviről hegyire megmagyarázok mindent. Bizonyítékokkal is szolgálhatok. De ugye, megbocsát, ha most egy kicsit magára hagyom?

Bólintottam; akkor még alig fogtam fel szavainak jelentőségét. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódik, elhelyezkedtem egy karosszékben, és kezembe vettem az egyik napilapot. Mi dolga lehet még ebéd előtt? Egyszerre csak egy hirdetés eszembe juttatta, hogy két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra pillantottam, s láttam, hogy máris indulnom kell, ha pontos akarok lenni. Fölálltam, és végigmentem a folyosón. Meg kell mondanom az időjárónak, hogy nem maradhatok.

Mikor megfogtam a kilincset, elfojtott kiáltást hallottam, azután egy csattanást és valami zuhanásfélét. Amint benyitottam, léghuzat csapott meg, s üvegcsörömpölés hallatszott. Az időjáró nem volt ott. Egy pillanatra mintha valami kísérteties, elmosódó alakot láttam volna egy kavargó fekete- és sárgaréz-színű felhő közepén ülni - olyan áttetsző volt ez az alak, hogy rajta keresztül tisztán láttam a padot, a szétszórt rajzlapokkal. De mire megdörzsöltem a szemem, eltűnt a fantom. Az időgép is eltűnt. Helyén csak egy kis porfelhő szállongott, a laboratórium túlsó végében. A tetőablak egyik szárnya éppen akkor törhetett be.

Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami különös dolog történt, de egyelőre semmit sem értettem. Amint elképedve álltam ott, a kertre nyíló ajtón át belépett az időjáró inasa.

Egymásra néztünk. Felocsúdtam.

- Mondja, kérem, erre ment ki az úr?

- Nem, kérem. Erre nem ment ki senki. Azt hittem, idebent van.

Most már mindent megértettem. Nem bántam, ha Richardson hiába vár is, ott maradtam, hogy megvárjam, amíg az időjáró visszatér, és elmondja második útjának talán az elsőnél is fantasztikusabb történetét, s megmutatja a bizonyítékokat, a fényképeket, amelyeket magával hoz. De már attól tartok, életem végéig várhatok. Az időjáró három évvel ezelőtt tűnt el, s azóta, mint mindenki tudja, nem tért vissza.



EPILÓGUS

Be kell érnünk a találgatással. Visszatér-e valaha? Az is lehet, hogy a múltba utazott, és a csiszolatlan kő korszakának vérszomjas, szőrös vademberei szétmarcangolták; vagy a krétakor örvénylő tengereibe fulladt; vagy a Jura-korszak óriás gyíkfajtáinak martaléka lett. De az is lehet, hogy most valami pleziozaurusz-fenyegette eolit-kori korallzátonyon bolyong, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek partján. Vagy talán a jövőbe rándult ki, egy nem túlságosan késői korba, ahol az ember még ember, de amelyben korunk nagy kérdőjeleire már megtalálták a feleletet, és megoldották jelenünk kínzó problémáit? Talán az emberi faj férfikorába vetődött, mert én nem tudom elhinni, hogy a mi korunk, a gyarló kísérletezés, a töredékes teóriák, az általános diszharmónia kora valóban az emberi fejlődés tetőpontja! Mondom, én nem hiszem ezt. Ő, tudom - mert még az időgép megszerkesztése előtt sokat beszélgettünk erről - nem nagyon bízott az emberiség haladásában, s a civilizációt meg nem alapozott, bolondos toronynak tekintette, ingatag toronynak, amely előbb-utóbb összeomlik, s maga alá temeti építőit. Ha ez igaz is, nekünk úgy kell élnünk, mintha bíznánk az emberiség jobb jövőjében. De én még mindig sötétnek és üresnek látom a jövőt, amelynek ismeretlen homályába csak itt-ott vet egy halvány fénysugarat az időjáró története. S vigasztalásul itt maradt nekem két szál fehér virág - hervadt, megbarnult, elszáradt virágok, de azt bizonyítják, hogy amikor az értelem és az erő megszűnik, a hála és a gyöngédség még akkor is él az ember szívében.


Fordította Ruzitska Mária



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Szombat, 2011-08-06, 23:56 | Üzenet # 8 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A KŐFAL AJTAJA




1

Alig három hónapja, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben töltött estén elmesélte nekem ezt a történetet. Akkor úgy éreztem, hogy a történet nem lehet hazugság.

Olyan közvetlen egyszerűséggel és olyan meggyőzően beszélt, hogy kénytelen voltam elhinni minden szavát. De reggel, a lakásomon már egészen más hangulatban ébredtem. Ágyamban heverészve, emlékezetembe idéztem mindazt, amit mondott, kivontam magam komoly és lassan áradó hangjának bűvköréből, már nem ültem az asztalra vetülő bágyadt lámpafény mellett, a kettőnket árnyékba burkoló szoba légkörében, nem csillogtak körülöttem a kellemesen elkápráztató poharak és porcelánok a vacsora csemegéi között, kívül a köznapi valóságon, egész tündöklő, külön kis világot teremtve - s őszintén szólva, most már az egészet képtelenségnek tartottam.

- Csak ámított - mondtam magamban. - De milyen remekül csinálta!... Éppen tőle igazán nem is vártam volna!

Később, mikor ágyamban ülve, reggeli teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni, mi adta valószínűtlen visszaemlékezésének a valóság zamatát, mellyel annyira megzavart. Feltételeztem, hogy némely tekintetben valóságos élményekre utalt, mutatott, hivatkozott - nem is tudom, milyen szót használjak, hiszen mindezt másként nem is mondotta volna el. Igen ám, de ez a magyarázat ma már nem nyugtat meg. Már felülkerekedtem ideig-óráig tartó kétségeimen. Ma éppúgy elhiszem a történetet, mint akkor, amikor elmondta; és meggyőződésem, hogy amennyire tudta, igyekezett titkából kihámozni az igazságot. De hogy valóban látta-e ezeket a dolgokat, vagy csak azt hitte, hogy látta; vajon felbecsülhetetlen kiváltságban volt-e része, vagy csak fantasztikus álom áldozatául esett - igazán nem állíthatom, hogy dönteni tudnék. S bár halálának körülményei örökre megsemmisítették kételyeimet, mégsem vetettek több fényt az egészre.

Ebben a kérdésben magának az olvasónak kell döntenie.

Már elfelejtettem, milyen véletlen megjegyzésem vagy bírálatom indította ezt az olyannyira zárkózott embert arra, hogy szívét kitárja előttem. Azt hiszem, a renyheség és megbízhatatlanság felhánytorgatása ellen védekezett, amikor egy kiterjedt társadalmi mozgalomról beszéltem, melyben ő csalódást okozott nekem. Ekkor hirtelen elhatározással beszélni kezdett.

- Engem állandóan foglalkoztatott valami - mondta; szünetet tartott, majd folytatta: - Tudom, hanyag voltam. Nem szellemekről és látomásokról van szó... furcsa, Redmond, hogy erről beszélek... de a dolog úgy áll, hogy engem állandóan kísért valami. S ettől lélektelenné válik körülöttem minden; elvágyódom...

Tétovázva elhallgatott. Amolyan angolos elfogódottság volt ez, mely mindnyájunkat hatalmába kerít, ha megrendítő, komoly vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

- Te mindvégig velem voltál Saint Athelstanban - mondta, s nekem pillanatnyilag az volt az érzésem, hogy valami lényegtelen dologról akar beszélni. - Igen...

Ismét elhallgatott. Aztán akadozva beszélni kezdett, majd egyre bővebben dőlt belőle a szó. Egy addig eltitkolt történetet mesélt el az életéből, a szépség és boldogság örökké kísértő emlékét, mely szívét kielégíthetetlen vágyódással töltötte el: mellette unalmasnak, terhesnek, hiábavalónak tűnt a földi élet minden érdekessége és látványossága.

Most, hogy rájöttem a dolog nyitjára, eszembe jut az is, hogy mindez szinte rá volt írva az arcára. Van egy fényképem Wallace-ról, mely ezt a távolba vesző tekintetet rögzítette, sőt, még fokozta. Erről eszembe jut valami, amit egy asszony mondott róla:

- Hirtelen minden érdeklődés kialszik benne - mondotta. - Teljesen megfeledkezik az emberről. Még azzal sem törődik, aki ott áll az orra előtt.

De érdeklődése nem mindig kalandozott másfelé, ha pedig figyelmét egyetlen dologra összpontosította, hallatlan sikereket tudott elérni. Pályafutása valóban sikerek sorozata volt. Én már réges-rég lemaradtam mögötte; bizony túlnőtt rajtam, és olyan szerepet játszott a világban, melyre én sohasem lettem volna képes. Negyvenéves sem volt még, és azt mesélik, ha életben marad, bizonyára belekerült volna az új kormányba. Diákkorunkban mindig a legtermészetesebb módon, könnyedén fölém kerekedett. Iskolatársak voltunk a nyugat-kensingtoni Saint Athelstan Kollégiumban. Az első évben osztálytársam volt, de rövidesen több osztállyal megelőzött, s mint az iskola legjobb tanulója, ragyogó eredménnyel végzett. Pedig azt hiszem, én is meglehetősen jól végeztem. A "kőfal ajtajáról" akkor, ott az iskolában hallottam először. Most másodszor is hallottam a történetet - alig egy hónappal Wallace halála előtt.

Számára ez az ajtó valóság volt, mely egy valódi falon keresztül egy halhatatlan világba nyílott. Ebben most már biztos vagyok.

Mindez egészen korai élménye volt, öt-hat éves kisfiú lehetett akkor. Emlékszem, mikor vallomásába belekezdett, higgadtan igyekezett megállapítani a pontos napot.

- Igen - kezdte -, karmazsinszínű vadszőlő kúszott rajta, ragyogó karmazsinban játszott az egész, s a fehér falra borostyánsárga napfény zuhogott. Már nem emlékszem pontosan, miért, de valahogy megragadott ez a látvány. A zöld ajtó elé, a tiszta úttestre vadgesztenyelevelek hullottak. Még egyetlen levél sem volt barna vagy sáros, sárgán és zölden tarkállottak, tehát nemrég kellett lehullaniuk. Ezek szerint, azt hiszem, október lehetett. Azóta minden évben a vadgesztenye lombhullását figyelem, így hát tudnom kell. Ha ez a következtetés helyes, akkor körülbelül ötéves és négyhónapos lehettem.

Koraérett fiúcska volt - mesélte -, rendkívül korán kezdett beszélni, olyan megfontolt és - ahogy az emberek mondogatták - öreges volt, hogy mindenfélét megengedtek neki, ami más gyerekeknek hét-nyolc éves korukban is tilos még. Kétéves volt, mikor az édesanyja meghalt, s egy korántsem éber és szigorú nevelőnő felügyelete alatt nőtt fel. Édesapja komoly és elfoglalt ügyvéd volt, aki nem sokat törődött gyermekével, de nagy dolgokat várt tőle. Azt hiszem, Wallace minden élénksége ellenére is szürkének és unalmasnak találta az életet. S egy szép napon elkóborolt.

Már nem emlékezett, milyen különös gondatlanság tette lehetővé, hogy kikerüljön a házból, s hogy merre vette útját Nyugat-Kensingtonba. Mindez már menthetetlenül az emlékezet homályába veszett. Ám a fehér fal a zöld ajtóval egészen tisztán állt előtte akkor is.

Amennyire erre a gyermekkori kalandjára emlékezett, amint az ajtót megpillantotta, különös vonzást érzett; ellenállhatatlan vágyat, hogy kinyissa az ajtót, s belépjen rajta. És ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy bár nem tudja pontosan, melyik, de esztelen vagy nem helyes dolog, ha enged ennek a varázsnak. Makacsul hangoztatta, mint érdekességet, hogy kezdettől fogva tudta: az ajtó nincs bezárva, s bármikor kényekedvére besétálhat. Így volt, hacsak nem űzött vele furcsa tréfát az emlékezet.

Szinte magam előtt látom a kisfiút, amint hol vonzza, hol pedig visszataszítja a vágyakozás. S ámbár sohasem tudta magának megmagyarázni, miért, jól tudta, hogy apját nagyon magára haragítaná, ha belépne az ajtón.

Wallace igen részletesen leírta nekem ezeket a tépelődő pillanatokat. Már el is hagyta az ajtót, majd kezét zsebre vágta, végigsétált a fal mentén, s gyerekesen fütyörészni próbált. Jó néhány mocskos üzletre emlékezett itt, különösen egy lakberendező és bádogos helyiségére, ahol poros összevisszaságban agyagcsövek, bádoglemezek, vízcsapok, tapétaminták és fénymázzal teli bádogdobozok hevertek. Úgy tett, mintha ezeket nézegetné, de közben szenvedélyes vágyakozással egyre csak a zöld ajtóra gondolt.

Ekkor, mesélte, érzelmei elemi erővel kitörtek. Rohanni kezdett, nehogy ismét hatalmába kerítse a habozás. Kezét kinyújtva egyetlen ugrással bent termett, és becsapta maga mögött az ajtót. Így került egyetlen pillanat alatt abba a kertbe, mely aztán kísértette egy életen át.

Wallace csak igen nehezen tudta tökéletesen érzékeltetni velem ezt a kertet.

Már a levegőjében is volt valami, ami felüdülést jelentett, az ember megkönnyebbült, jól érezte magát, és tudta, hogy semmi kellemetlen nem történhetik vele. Ebben a levegőben a színek tökéletesen tisztán, finoman ragyogtak. Amint belépett az ember, határtalan boldogságot érzett - ahogy ezen a földön csak azokban a ritka pillanatokban lehetünk boldogok, mikor még vidámak és fiatalok vagyunk. Ott minden, minden gyönyörű volt...

Wallace, mielőtt folytatta volna, elgondolkozott.

- Tudod, két hatalmas párduc is volt ott - mondta azzal a bizonytalan hanghordozással, amikor valaki hihetetlen dolgokról akar beszélni. - Igen, két foltos párduc. S én nem féltem tőlük. A széles, hosszú út mentén márvánnyal szegélyezett virágágyak húzódtak, s a két óriási, bársonyos fenevad labdával játszott közöttük. Az egyik rám nézett, s szinte kíváncsian elindult felém. Egészen közel jött hozzám, puha, kerek fülét apró, előrenyújtott kezemhez dörzsölte, és dorombolt. Én tudom, elvarázsolt kert volt ez. És milyen hatalmas! Széltében-hosszában nem láttam a végét. Messze dombok emelkedtek, azt hiszem. A jóég tudja, hová tűnt egyszerre Nyugat-Kensington. De mintha csak hazaérkeztem volna.

Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, máris megfeledkeztem a vadgesztenyelevelekkel borított utcáról, a kocsikról és a kereskedők szekereiről, már nem nehezedett rám és nem vonzott az engedelmesség és az otthon rendje, elfelejtettem tétovázó félelmemet, tartózkodásomat, addigi életem megszokott mindennapjait. Abban a percben igen boldog, csodákat habzsoló kisfiú lettem - egy teljesen más világban. Egészen más, melegebb, áthatóbb és lágyabb fényű világ volt ez, valami áttetsző boldogság remegett a levegőben, az égbolt kékjén pedig napsütötte felhőgomolyok úsztak. Előttem hívogatóan húzódott a hosszú, széles út, mindkét oldalán ápolt virágágyak, s a két nagy párduc a dúsan burjánzó virágok között. Két apró kezemet minden rettegés nélkül puha bundájukra tettem, kerek fülüket cirógattam s a fülek alatt az érzékeny mélyedéseket, játszottam velük, és ők mintha üdvözöltek volna, hogy végre hazatértem. Tökéletesen úgy éreztem magam, mint aki hazatért, s ekkor egy magas, szőke lány jelent meg az úton, elém jött, és mosolyogva így szólt:

- Nos? - és felemelt, megcsókolt, ismét letett a földre, és kézen fogva vezetett tovább. Csöppet sem csodálkoztam, csak gyönyörűséggel éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van, s egy régi boldogságra emlékeztem, melyet eddig érthetetlen módon nem vettem észre. Széles, vörös lépcsőket láttam, melyek szarkalábfürtök között tárultak elém, s a lépcsőkön túl hosszú fasorba értünk: vén, sötét fák árnyékában haladtunk tovább. Végig a fasor két oldalán, a vörös, megrepedezett törzsek között, pompás márványpadokat, szobrokat és barátságos, szelíd, fehér galambokat láttam.

Barátnőm ezen a hűvös fasoron vezetett végig, s egyre engem nézett. Ma is emlékszem finom vonalú állára, drága, megnyugtató arckifejezésére. Kellemes, lágy hangján mindenfélét kérdezett, és nagyon-nagyon szép dolgokról beszélt nekem, bár még sohasem tudtam felidézni, hogy tulajdonképpen mit is mondott. Egyszerre egy tiszta, vörhenyes barna, mogyorószín szemű csuklyás majom ugrott elénk egy fáról, rám pislogott, és vigyorogva szaladt mellettem, majd hirtelen a vállamra pattant. Így haladtunk együtt boldogan az úton tovább.

Wallace elhallgatott.

- Folytasd - mondtam.

- Egészen apró dolgokra emlékszem. Elhaladtunk egy babérbozót árnyában tűnődő öregember előtt, majd egy térségre jutottunk, ahol élénk színű papagájokat láttam. Árnyékos, roppant oszlopsoron át egy tágas és hűvös palotához érkeztünk, ahol pompás szökőkutakat s olyan gyönyörű dolgokat láttam, hogy emberi szív több szépséget nem is kívánhatna már. Sok mindent láttam ott, embereket is, egyre-másra világosan emlékszem még, de van, ami már elhomályosult bennem. Szép és kedves emberek voltak mind. Valahogy - nem is tudom, miként - mindjárt éreztem, hogy szeretnek, örülnek nekem, minden mozdulatuk, simogatásuk boldoggá tesz, és szemükből szíves, üdvözlő fény sugárzik felém. Igen...

Wallace néhány percig tűnődött.

- Játszópajtásra találtam bennük. Sokat jelentett ez nekem, hiszen magányos kisfiú voltam. Pázsitos udvaron elbűvölő játékokat űztek, középen pedig, virágok között, egy napóra állt. S aki játszik, az szeret is...

Furcsa, hogy itt az emlékezetem cserbenhagy. Nem emlékszem, hogy tulajdonképpen mit is játszottunk. Nem jutott eszembe soha. Később, még gyermekkoromban, órák hosszat erőlködtem könnyes szemmel, hogy a boldogságnak ezt a módját visszaidézzem. Gyermekszobámban, egyedül, újra ugyanazt szerettem volna játszani. De nem sikerült. Semmi másra nem emlékszem, csak boldogságomra s két pajtásomra, akik legtöbbet játszottak velem...

Azután nemsokára megjelent egy szomorú, fekete asszony, arca sápadt volt és komoly, tekintete ábrándozó. A szomorú asszony hosszú, puha, halványbíbor köntöst viselt, kezében könyvet tartott, magához szólított, és félrevont egy csarnok fölé emelkedő erkélyre. Játszótársaim csak vonakodva engedtek el vele, abbahagyták a játékot, és figyelmesen nézték, ahogy távolodunk.

- Gyere vissza hozzánk! - kiabálták. - Gyere vissza hamarosan! - A fekete asszonyra néztem, de ő észre sem vette a többieket. Arckifejezése gyengéd volt és komoly. Az erkélyen egy székhez vezetett, s én ott álltam mellette, hogy az ölébe helyezett könyvet végignézzem. A könyv lapjai szétnyíltak. Ő mutogatott, én pedig álmélkodva néztem, mert a megelevenedett lapokon önmagamat láttam. Életem történetét néztem végig, s mindaz, ami születésem óta történt velem, elém tárult e könyvben... Csodálatos volt ez, ugye, érted, hiszen a könyv lapjain nem képeket, hanem az eleven valóságot láttam.

Wallace komoran elhallgatott, majd kétkedőn rám nézett.

- Folytasd - mondtam. - Értem, amit mondasz.

- Igen, az volt - eleven valóság. Emberek jöttek-mentek, tárgyak mozogtak ezeken a lapokon. Drága anyámat is láttam, akit már majdnem elfelejtettem; aztán apámat, szigorúan és becsületesen, meg a cselédséget, gyermekszobámat, otthonom megszokott tárgyait. Láttam az utcai bejáratot, s az utca forgalmas zűrzavarát. Csak néztem és álmélkodtam, szinte hitetlenül meredtem a szomorú asszony arcába. Ide-oda csapongva forgattam a lapokat, hogy többet és még többet lássak a könyvből - végül ott láttam magamat, bátortalanul töprengve a hosszú fehér falba nyíló zöld ajtó előtt, s akkor ismét zavart és félelmet éreztem.

- És mi következik ezután? - kiáltottam; tovább akartam lapozni, de a komoly arcú asszony hűvös kezével elhárított.

- Mi következik? - makacskodtam, és óvatosan, de minden gyermeki erőmet összeszedve igyekeztem szétfeszíteni ujjait. Mikor mégis engedett, s én átlapoztam a következő oldalra - mint valami árnyék, fölém hajolt, s homlokomra csókot lehelt.

Ám ezen a lapon nem az elvarázsolt kertet láttam, sem a párducokat, sem a lányt, aki kézen fogva vezetett, sem pedig játszótársaimat, akik olyan nehezen szakadtak el tőlem. Nyugat-Kensington egyik hosszú, szürke utcája tárult elém, abban a hűvös délutáni órában, mikor a lámpákat kezdik gyújtogatni. Ott álltam én, nyomorult kis figura, s hangosan zokogtam, hiába igyekeztem magamba fojtani a sírást. Zokogtam, mert már nem mehettem vissza drága pajtásaimhoz, akik utánam kiáltottak: "Gyere vissza hozzánk! Gyere vissza hamarosan!..."

Ott álltam tehát. Ez nem a könyv egyik lapja volt már, hanem a kegyetlen valóság. Vajon az elvarázsolt kert és a szomorú anya óva intő keze hová tűnhetett?

Wallace ismét elhallgatott, és sokáig a lángokba meredt.

- Ó, milyen szomorú volt az a visszatérés! - mormolta.

- Aztán? - kérdeztem néhány perc múlva.

- Milyen szegény kis nyomorult voltam! Ismét visszakerültem ebbe a szürke világba! Mikor felismertem, mi is történt velem, legyőzhetetlen kínlódás lett az életem. Még ma se tudok szabadulni attól a szégyentől és megalázottságtól, hogy az utcán mindenki szeme láttára zokogtam, s hogy milyen csúfosan tértem haza. Szinte magam előtt látom azt a jóindulatú, aranycsíptetős öregurat, aki megállt előttem, s esernyőjével böködve megszólított:

- Szegény kis poronty - mondta -, hát eltévedtél?... - És mindezt nekem, egy több mint ötéves londoni fiatalembernek mondták! A tetejébe még az öreg egy barátságos fiatal rendőrt is odahívott, az emberek máris körém csődültek - és így meneteltünk egészen hazáig. És az elvarázsolt kertből, megszeppent rettegésben és szipogva, egyszerre ott találtam magam apám házának küszöbén.

Ennyit őriztem meg az elvarázsolt kert látomásából, s ennek a kertnek az emléke kísért még ma is. Persze jóformán semmit sem tudok érzékeltetni abból a leírhatatlan és áttetsző anyagtalanságból, ami az egészet körülvette, és ami a hétköznapi dolgok minden tapasztalatától különbözött. De hát ez... igen; ennyi történt. Ha álom volt, akkor is bizonyos, hogy a fényes napvilág egészen különös álma... No igen! Odahaza természetesen elviselhetetlen kérdezősködés várt rám... apám, a nagynéném, a nevelőnőm - mindenki faggatott... Megpróbáltam elmondani az igazságot, s apám ekkor vert meg először - hazudozásért. Mikor a nagynénémnek akartam elmondani, elvetemült makacsságomért ő is megbüntetett. Akkor aztán mindenkinek megtiltották, hogy meghallgasson, egyetlen szót sem szólhattam a kalandról. Bizonyos időre még tündérekről szóló meséskönyvemet is elvették tőlem, mert túl sokat képzelődöm - mondották. Hát igen, ezt tették velem! Hiába, apám régivágású ember volt... Az egész történetet tehát magamba kellett fojtanom. Csak a párnámnak suttoghattam el - s párnám gyakran átnedvesedett gyermeki könnyeimtől, melyeknek sós ízét annyiszor éreztem suttogó ajkaimon. Gépiesen elmondott és korántsem buzgó imádságom után minden alkalommal feltört belőlem a kívánság: "Kérlek, Istenem, hadd álmodjam a kertről. Ó, Istenem, vigyél vissza a kertembe! Vigyél vissza a kertembe!" Igen, gyakran álmodtam a kertről. Lehet, hogy hozzá álmodtam, lehet, hogy álmomban meg is változott egy és más - nem tudom... Mindezt, hiszen érted, egy egészen korai élmény emléktöredékeiből próbáltam összeállítani. Gyermekkorom későbbi emlékei és az elmondott élmény között nagy a szakadék. S aztán elértem azt a kort, amikor szinte lehetetlennek láttam, hogy e csodálatos pillanatról valaha beszéljek.

Egy kézenfekvő kérdést intéztem Wallace-hoz.

- Nem - felelte. - Nem emlékszem, hogy kiskoromban akár csak egyszer is próbáltam volna megkeresni a kertbe vezető utat. Ez most nekem is elég furcsának tűnik, de azt hiszem, balul végződött kalandom után sokkal jobban szemmel tartottak, nehogy ismét elkóboroljak. Nem, a megismerkedésünk előtti időben már meg sem próbáltam visszatalálni a kertbe. Én azt hiszem, bármennyire hihetetlen, de volt egy olyan időszak - nyolc-kilenc éves lehettem -, amikor teljesen megfeledkeztem a kertről. Emlékszel rám mint kölyökre, Saint Athelstanban?

- De mennyire!

- Semmi jelét nem láttad akkor rajtam, hogy egy titkos álmot rejtegetek?



2

Hirtelen mosolyogva rám nézett.

- Mondd, nem játszottad velem soha az Északnyugati Átjárót?... Nem, persze hogy nem, hiszen te nem arra jártál iskolába, amerre én!

- Afféle játék volt ez is - folytatta -, amit minden csapongó képzeletű gyerek szeret játszani. Az volt a cél, hogy iskolába menet megtaláljam az Északnyugati Átjárót. Az iskolába vezető út elég egyszerű volt, s a játék szerint nehezebb utat kellett találni. Tíz perccel előbb indultam, valami teljesen reménytelen irányban, és ismeretlen utcákon bolyongva kellett megtalálnom célomat. Egyszer úgy eltévedtem a külvárosi utcákban, Campden Hill másik oldalán, hogy már azt gondoltam, ez egyszer alulmaradok a játékban, és elkésem az iskolából. Már-már kétségbeesetten befordultam egy zsákutcába, és az utca végén ösvényre bukkantam. Újraéledt reménykedéssel végigrohantam az ösvényen.

"Mégiscsak sikerül" - gondoltam, s egy sor mocskos kis üzlet előtt haladtam el. Érthetetlenül ismerősnek tűnt mind, és képzeld, egyszerre ott álltam a hosszú fehér falnál, a zöld ajtó előtt, mely az elvarázsolt kertbe vezetett!

Mintha fejbe kólintottak volna! Tehát végül is a kert, a csodálatos kert, mégsem volt álom!

Wallace rövid szünetet tartott.

- Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval pontosan jellemzi, milyen különböző világ az elfoglalt diákélet és a kisgyermek határtalan szabadsága. Mindenesetre, e második alkalommal egy percig sem gondoltam arra, hogy fogjam magam, és belépjek az ajtón. Ugye érted... Egyre csak azon járt az eszem, hogy idejében beérjek az iskolába; én, aki mindig első voltam a pontosságban, nem akartam elkésni. De azért valami kis vágyódást bizonyára éreztem, hogy belépjek az ajtón... igen, feltétlenül éreztem ilyesmit... De úgy emlékszem, az ajtóban akkor inkább csak újabb akadályt láttam, pedig eltökéltem, hogy mindenáron pontosan ott leszek az iskolában. Persze határtalanul érdekelt ez a fölfedezés, útközben egyre ott járt az eszem - mégis siettem tovább. Az ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette, órámat kiráncigálva megállapítottam, hogy még van tíz percem - azután lejtőre értem, s egyszerre ismerős lett a környék. Lélekszakadva s csuromvizesen az izzadságtól ugyan, de idejében beértem az iskolába. Sapkámat és kabátomat felakasztottam... Fura dolog, mi, hogy egyenesen rátaláltam az ajtóra, és mégis otthagytam... Furcsa...

Wallace elgondolkozva rám nézett.

- Persze akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Egy iskolás fiúnak elég korlátoltak az elképzelései. Azt hiszem, úgy gondoltam az egészet, hogy ott van az ajtó, az pedig remek és mulatságos dolog, mert ismerem az oda vezető utat. De hát az iskola gúzsba kötött. Emlékszem, nagyon szórakozott és figyelmetlen voltam akkor délelőtt, mert felidéztem azokat a szép, különös embereket, akiket majd újra meglátogatok. Furcsa: nem is kételkedtem abban, hogy látogatásomnak örülni fognak... Igen, aznap délelőtt úgy gondoltam a kertre, mint egy vidám menedékre, ahová bármikor visszavonulhatok az iskolai élet megfeszített munkája közben.

Aznap egyáltalán nem is mentem arra. Másnap fél napos szünidőnk volt, tehát latolgatni kezdtem, menjek-e? Talán figyelmetlenségem miatt büntetést szabtak ki rám, s ez természetesen csökkentette a kirándulásra szánt szabad időmet. Lehet, hogy így volt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy az elvarázsolt kert állandóan ott járt a fejemben, s végül már nem bírtam tovább, és beszélnem kellett róla.

Mindent elmeséltem... hogy is hívták... olyan menyétképű gyerkőc volt, mindig csak Spiccnek csúfoltuk...

- A kis Hopkins - mondtam.

- Igen, Hopkins! Nem szívesen mondtam el neki. Úgy éreztem, valamiképp ellenkezik a játékszabályokkal - és mégis elmondtam. Egy darabon együtt mentünk hazafelé. Mindig fecsegett, úgyhogy ha nem hozom szóba az elvarázsolt kertet, akkor másról beszélgettünk volna, márpedig én elviselhetetlennek éreztem, hogy bármi mással foglalkozzam. Így aztán kiböktem az egészet.

Ő pedig elfecsegte titkomat. Másnap a szünetben vagy fél tucat nagyobb fiú verődött össze körülöttem, s hol kötekedve, hol pedig felcsigázott érdeklődéssel az elvarázsolt kertről faggattak. A hórihorgas Fawcett is köztük volt - emlékszel rá? -, aztán Carnaby meg Morley Reynolds. Te nem voltál köztük véletlenül? Nem, nem, bizonyára emlékeznék rád...

Furcsa teremtmény egy ilyen fiú, tele van különös érzelmekkel. Határozottan emlékszem, hogy bár undorodtam magamtól, kicsit mégis hízelgett, hogy ezeknek a nagy fiúknak az érdeklődését felkeltettem. Egy pillanatig szinte élveztem Crawshaw elismerő szavait - ugye, emlékszel az idősebb Crawshaw-ra, a zeneszerző fiára? -: kijelentette, hogy ez volt a legprímább hazugság, amit valaha hallott. De ugyanakkor valósággal elöntött a szégyen és a fájdalom, amikor szent titkomról beszélgettek. Fawcett, az a vadállat, ízetlenül élcelődött a zöld ruhás lányról...

Wallace hangja megbicsaklott, olyan élénken emlékezett erre a szégyenre.

- Úgy tettem, mintha nem hallanám - mondta. - Aztán Carnaby kis hazudozónak nevezett, és amikor hangoztattam, hogy igazat beszélek, vitatkozni kezdett velem. Kijelentettem, hogy a zöld ajtót meg is tudom mutatni, és tíz percen belül mindnyájukat odavezetem. Carnaby egyszerre szörnyen tisztességtudó lett, azt mondta, hogy ez kötelességem is, és vagy helytállok a szavamért, vagy pedig meg kell lakolnom. Kicsavarta ez a Carnaby akár egyszer is a karodat? Akkor talán megérted, hogy nem volt választásom. Hiszen megesküdtem, hogy a történet igaz. Abban az iskolában senki sem akadt, aki olyan fickótól, mint Carnaby, megvédett volna, még Crawshaw is csak hímezett-hámozott. Carnaby bolondot csinált belőlem. Égett a fülem, izgatott és kissé rémült voltam. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kölyök, s végül, ahelyett, hogy magam indultam volna az elvarázsolt kert felé, lángoló arccal, égő fülekkel, sajgó szemmel, szégyentől mardosott, boldogtalan lélekkel, még én mutattam az utat hat gúnyolódó, kíváncsi és fenyegetőző iskolatársamnak... Soha nem találtuk meg a fehér falat a zöld ajtóval...

- Hogy érted? - kérdeztem Wallace-tól.

- Úgy, hogy nem tudtam megtalálni. Megtaláltam volna, ha odatalálok... És azután, mikor egyedül mentem, akkor sem tudtam megtalálni. Egyszer sem. Úgy emlékszem, diákkoromban folyton a zöld ajtót kerestem, de sehogy sem tudtam rábukkanni, sehogy.

- És a pajtásaid... kellemetlenkedtek? - kérdeztem.

- Rettenetes volt... Carnaby öncélú hazudozásom miatt összehívta a kupaktanácsot. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, egyenesen fel az emeletre, hogy a pityergés nyomait elrejtsem. De most már nem Carnaby miatt sírtam, amíg elnyomott az álom; a kertet sirattam, azt a gyönyörű délutánt, amelyben reménykedtem, a drága, barátságos asszonyokat, a játszótársakat, akik vártak rám, és azt a csodálatos, feledésbe merült játékot, melyet újra meg akartam tanulni...

Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha mindezt nem fecsegem el... Sötét napokat éltem át, éjjelenként sírtam, nappal ábrándjaimat kergettem. Két félévig visszaestem a tanulásban, és rossz volt a bizonyítványom. Emlékszel? Persze hogy emlékszel! Hiszen éppen te kerekedtél fölém számtanban, s ez ismét talpra állított.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:05 | Üzenet # 9 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
3

Csend volt, barátom a vörösen izzó parázsba bámult. Majd ismét megszólalt.

- Egészen tizenhét éves koromig nem láttam újra... Harmadik alkalommal egyszerre csak ott termett előttem. Az ösztöndíjamat kellett megszereznem Oxfordban, s éppen a pályaudvarra hajtattam, mikor egy másodpercre a szemembe villant. Cigarettázva elterpeszkedtem a bérkocsiban, s valóságos világfinak képzeltem magamat - mikor egyszerre megláttam az ajtót, a falat, s máris minden porcikámban éreztem a váratlanul kézzelfogható közelbe került, felejthetetlen, régi élményeket.

Elcsattogtunk előtte, s én annyira meglepődtem, hogy csak jóval távolabb állítottam meg a kocsit, mikor befordultunk egy másik utcába. Egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak, két ellentétes akarat birkózott bennem. Felcsaptam a kocsi tetejét, és kihúztam az órámat.

- Igen, uram! - szólt hátra a kocsis előzékenyen.

- Nos... igen... semmi, semmi! - kiáltottam. - Tévedtem! De késő van már! Gyerünk gyorsabban!...

És folytattuk az utat... Az ösztöndíjat megkaptam. És másnap este, mikor megtudtam, hogy sikerült, ott üldögéltem apám házában, emeleti szobám kandallója előtt. Apám jó tanácsai és ritka, nagyon ritka dicsérete még a fülemben csengtek, az ifjúkor hallatlan önhittségével kedvenc pipámat szívtam, s az ajtó meg a hosszú fehér fal körül járt az eszem. "Ha megállok - gondoltam -, elvesztem az ösztöndíjamat, lemaradok Oxfordról, s egész kecsegtető pályafutásomat elrontom. Végre-valahára tisztábban látom a dolgokat!"

Sokáig tűnődtem, de aztán arra a megállapításra jutottam, hogy az én karrierem megéri az áldozatokat... Azok a drága barátok a kertben, az a tiszta légkör még akkor is elbűvölt, de valahogy a távolba veszett már. Egy más, valóságos világban kellett megvetnem a lábam. Egy másik ajtó tárult ki előttem: a karrier ajtaja.

Wallace ismét a tűzbe bámult. A lángok vörösében konok és kemény arc villant elém, majd újra elenyészett a homályban.

- Nos - folytatta és felsóhajtott. - Megszolgáltam ezt a karriert. Keményen megdolgoztam érte. De ezerszer álmodtam az elvarázsolt kertről - és a zöld ajtót négyszer is láttam, négyszer tűnt fel előttem egy-egy pillanatra. Igen, négyszer. Egy darabig a kedvező lehetőségekkel zsúfolt világot olyan ragyogónak és érdekesnek láttam, hogy hozzá képest a kert elfakult varázsa túlságosan gyengédnek és távolinak tűnt. Ugyan ki akar párducokat cirógatni, mikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázhat? Oxfordból mint sokat ígérő ember jöttem vissza Londonba, akire még nagy feladatok várnak. Igen... aztán jöttek a csalódások.

Kétszer voltam szerelmes - nem akarok ezzel időzni -, de egyszer, mikor útban voltam valakihez, akiről tudtam, hogy azt hiszi, nem merek elmenni hozzá, s Earl's Court közelében vaktában nekivágtam egy néptelen utcának, hogy utamat lerövidítsem - egyszerre felbukkant a fehér fal s az ismerős zöld ajtó. - Különös - mondtam magamban -, mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol Campden Hillen van. Ezt a helyet valahogy sohasem tudom megkeresni, csak véletlenül bukkanok rá, mint ahogy a végtelent sem lehet kiszámítani. Itt kísértenek különös ábrándjaim.

És elmentem mellette, ragaszkodva eredeti elhatározásomhoz. Ezen a délutánon nem hatott rám. Egy pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy mégis megpróbálom kinyitni azt az ajtót, hiszen néhány lépésre voltam tőle, és szívem mélyén biztosan tudtam, hogy számomra kinyílik. De aztán arra gondoltam, csak feltartóztatna utamban, pedig becsületbeli kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek a találkozón. Később már megbántam, hiszen nem kellett volna olyan pontosnak lennem - legalább beleshettem volna, hogy intsek a párducoknak. De akkor már tudtam, hogy késő, és hiába kerestem azt, amire csak véletlenül bukkanhatok rá. Igen, nagyon lehangolt voltam akkor...

Megfeszített munkában eltelt esztendők során egyszer sem láttam az ajtót. Csak mostanában találtam rá ismét. S ugyanakkor mintha valami elhomályosította volna körülöttem a világot. Szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé ne lássam viszont azt az ajtót. Talán agyon is voltam terhelve munkával, talán a negyvenes évek fáradtsága volt ez, amiről már annyit hallottam beszélni. Nem tudom. Mindenesetre az a biztos derű, amivel eddig olyan könnyedén értem el sikereimet - elpárolgott. És éppen az újabb politikai fejlemények közepén, mikor annyira szükség lett volna a munkámra. Ugye, különös? Egyre fárasztóbbnak érzem az életet, és ahogy közeledik érte a jutalom, egyre inkább látom, milyen értéktelen. Nemrégiben nagyon-nagyon elfogott a vágy a kert után. Igen... és azóta háromszor láttam.

- A kertet?

- Nem... az ajtót. És nem léptem be.

Wallace az asztalra támaszkodva felém hajolt, hangjában végtelen szomorúság csengett.

- Háromszor lett volna rá alkalmam - háromszor! Megesküdtem: csak még egyszer lássam meg az ajtót - belépek, itt hagyom ezt a port és forróságot, hátat fordítok minden üresen csillogó hiúságnak és fárasztó dőreségnek. Belépek, és nem térek vissza soha többé. Kivárom azt a pillanatot...

Igen, megesküdtem - és amikor eljött az ideje, mégsem mentem be. Egy éven belül háromszor mentem el az ajtó előtt, és nem léptem át a küszöbét. Háromszor, mégpedig tavaly. Először, mikor a bérleti megváltás törvényjavaslata miatt váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, és csak három szavazat óvta meg a bukástól. Ugye, emlékszel? Senki sem gondolta volna közülünk, talán még az ellenzék sem számított rá, hogy még aznap éjjel végzünk. S akkor az egész vita egyszerre összeroppant, mint a tojáshéj. Én Hotchkiss-szel és unokafivérével Brentfordban vacsoráztam, hiszen nőtlen emberek voltunk. Egyszer csak szól a telefon, behívtak a parlamentbe. Autóba vágtuk magunkat, az utolsó percben értünk oda - és akkor, útközben, elhaladtunk mellette. Szó se lehetett tévedésről: tisztán láttam a holdfényben kéklő falat az ajtóval, miközben az autólámpák izzósárga fényt vetettek rá.

- Istenem! - kiáltottam.

- Mi az? - kérdezte Hotchkiss.

- Semmi... - válaszoltam, s megint nem ragadtam meg az alkalmat.

- Nagy áldozatot hoztam - mondtam a parlamenti csoport vezérének.

- Mindnyájan így vagyunk - válaszolta, és továbbrohant... De mondd, Redmond, mi mást is tehettem volna? A következő alkalommal pedig atyám halálos ágyához siettem, hogy a kemény öregúrnak istenhozzádot mondjak. A kényszerítő körülményekkel ismét nem szállhattam szembe.

- De a harmadik eset, most, egy hete, másként történt. Még most is furdal a lelkiismeret, ha rágondolok. Gurker és Ralphs társaságában voltam - hiszen már nem titok, tudod te is, hogy Gurkerrel tárgyaltam. Frobishernél vacsoráztunk együtt, és a beszélgetés bizalmas természetű dolgokra terelődött. Állandóan azt a kérdést kerülgettük, hogy milyen minőségben veszek majd részt az újjáalakított kormányban. Igen... igen... Ez már elintézett dolog. Még nem kell róla beszélned, de hát előtted minek titkolózzam... Igen, köszönöm... köszönöm... De hadd folytassam a történetet.

Azon az estén sok minden volt a levegőben. A helyzet igen kényes volt. Nagyon szerettem volna Gurkertől végleges választ kicsikarni, de Ralphs jelenléte megzavart. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy könnyedén és hanyagul tudjak társalogni, és hogy ne tereljem a beszélgetést mindjárt arra a pontra, ami egyedül érdekelt. És ez helyes is volt. Ralphs viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat. Tudtam, hogy Ralphs a Kensington High Street után majd elbúcsúzik tőlünk, s ha egyedül maradok Gurkerrel, akkor majd egy nyílt kérdéssel váratlanul rajtaütök. Hiába, az embernek néha ilyen kis csalafintaságokhoz kell folyamodnia... És akkor az utca vége felé ismét felbukkant a látóhatáron a fehér fal a zöld ajtóval.

Csevegve elhaladtunk mellette. Már el is hagytam. Szinte még most is látom Gurker kirajzolt arcélének árnyékát, cilindere feltűnő orra elé meredt, s ahogy Ralphsszal együtt ballagtunk mellette, lobogó nyakravalójának ráncai az én árnyékomat súrolták. Talán húsz hüvelyknyire sem voltam az ajtótól, mikor elhaladtunk előtte.

"Mi lenne akkor - kérdeztem magamban -, ha most elbúcsúznék tőlük és bemennék?" - De minden idegszálam bizsergett, hogy Gurker válaszát megtudjam. Igazán nem tudtam, mit csináljak, hiszen annyi más bonyolult kérdés áll előttem.

"Azt hinnék, hogy megőrültem - vitatkoztam magamban. - És ha most eltűnnék?! »Egy kiváló politikus csodálatos eltűnése!«" Ez a gondolat hatott rám. Ezer ilyen elképzelhetetlen világi apróság befolyásolt engem abban a válságos órában.

Wallace szomorúan mosolyogva felém fordult, és lassan folytatta:

- Itt vagyok tehát! Igen, itt - mert ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy éven belül háromszor láttam az ajtót, valósággal kínálkozott az alkalom. Láttam az ajtót, mely a béke, a gyönyör, a minden álmunkat meghaladó szépség és jóság világába vezet, s amit senki sem ismerhet e földön. Ó, Redmond, és én mindezt elhajítottam magamtól, eltűnt a semmibe...

- Honnan tudod?

- Hát tudom! Tudom. Most már nem marad más hátra, mint hogy végigcsináljam az egészet, és hivatásomba merüljek, ami mindig olyan erővel láncolt magához, valahányszor eljött a döntő pillanat. Azt mondod, sikereim vannak. Igen, siker... otromba és agyoncicomázott, undorító dolog ez. Hát igen, ennyi valóban az enyém.

Erős kezében mogyorót tartott.

- Bárcsak ennyi volna minden sikerem - mondta, összeroppantotta a mogyorót, és megmutatta nekem.

- Hadd mondjak még valamit, Redmond. Ez a veszteség elpusztít engem. Két hónapja, már majdnem tíz hete nem dolgozom semmit, csak legszükségesebb és legsürgősebb kötelezettségeimnek teszek eleget. Megszakad a szívem, kimondhatatlanul megbántam mindent. Éjszakánként, mikor a legkevésbé valószínű, hogy felismernek, kimegyek az utcára, és kóborolok. Igen. Vajon mit gondolnak az emberek, ha tudnák? Egy miniszter, a legfontosabb tárca felelős vezetője - egyedül kóborol... búslakodva, néha már-már hangosan jajveszékelve... egy ajtó, egy kert után.



4

Szinte most is látom Wallace sápadt arcát, s a szemében lángoló szokatlan, komor tüzet. Ma este igen élénken látom magam előtt. Szavait és hangját visszaidézve ülök most itt, mellettem a heverőn a tegnap esti Westminster Gazette, s benne a halálhír. Ma délben a klubban másról sem beszéltek az emberek.

Tegnap kora hajnalban egy mély árokban találták meg a holttestet, a Kelet-Kensington pályaudvar közelében. A déli irányú vasútpálya építéséhez két aknát ástak; a tolongó tömeg miatt a magas út mentén deszkafalat emeltek, s a közelben lakó munkásoknak egy kis ajtót vágtak a palánkba. Két felügyelő nézeteltérése miatt nem zárták be az ajtót. Ezen az ajtón vezetett Wallace útja.

A rejtélyes kérdések zűrzavarában nem tudok eligazodni.

Úgy látszik, aznap éjjel idáig gyalogolt a parlamentből - az utolsó ülésszak idején gyakran gyalog sétált haza. Elképzelem magas alakját, amint magányosan, gondolataiba merülve és elszántan megy végig az üres, éji utcákon. És akkor a közeli állomás halvány és csalóka lámpafényében a durva deszkapalánk talán fehérnek látszott. Ez a nyitva felejtett, végzetes ajtó talán valami emléket ébresztett fel benne...

Végül is létezett egyáltalán az a fal, s benne a zöld ajtó?

Nem tudom. Én elmondtam ezt a történetet, úgy, ahogy tőle hallottam. Olykor magam is azt hiszem, hogy Wallace egy ritka, de nem példa nélkül álló káprázat és egy gondatlanul nyitva felejtett csapóajtó - tehát véletlenek áldozata. Persze ez korántsem a legmélyebb meggyőződésem. Ha úgy tetszik, akár babonás bolondnak is tarthatnak. De többé-kevésbé az a meggyőződésem, hogy Wallace természetfölötti adottsága, valami - nem tudom, miféle - hatodik érzék megsúgta neki: az ajtó és a fal megjelenése titkos kivezető utat nyújt neki, hogy egy másik, sokkal szebb világba meneküljön. Lehet, hogy azt mondják: végül mégis csalatkozott. De vajon csakugyan csalatkozott-e? Itt már az álmodozók legbensőbb titkát, a látomások és káprázatok emberének titkait érintjük. Mi ezt a világot, gödreivel és palánkjaival együtt, rendben valónak találjuk. A mi nappali mércénk szerint Wallace a biztonságból a sötétség, a veszedelmek és a halál birodalmába sétált át.

De vajon neki is ez volt a véleménye?


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:06 | Üzenet # 10 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A SZERELEM GYÖNGYE


A legragyogóbb gyémántnál is ékesebb a gyöngy, állítják a moralisták, mert egy élőlény szenvedése teremti. Én erről mit sem mondhatok, mert semmi elragadtatást nem érzek a gyöngyök iránt. Felhős fényük egyáltalán nem lelkesít. Ugyanígy nem tudom eldönteni azt az évezredes vitát sem, hogy a Szerelem Gyöngyének históriája tulajdonképpen micsoda: a legkegyetlenebb történet, vagy pedig a szépség halhatatlanságának bájos legendája?

A középkori perzsa irodalom tanulmányozói a történetet és a vitát egyaránt ismerik. A történet rövid, ám a korszak irodalmának tekintélyes részét a hozzáfűzött magyarázatok adják. Sokan úgy vélték, hogy költői játék csupán, mások példázatot láttak benne, mely ezt is, azt is jelentheti. A teológusok szokásos terjengősségükkel azt bizonygatták, hogy a test feltámadását példázza. Esztétikai írásokban is gyakran idézték példaként a történetet. De sokan voltak, akik úgy vélték, hogy egy megtörtént eset leírása csupán, egyszerű és nyers valóság.

A történet színhelye Észak-India. Magasztos szerelmi történetekben ez az ország a leggazdagabb a világon. Napfényes tájak, tavak és burjánzó erdők, dombok és termékeny völgyek vidéke. Távolabb pedig nagy hegyek, megközelíthetetlen, s örök hóval borított csúcsok, ormok és hegygerincek törnek az égre. Itt élt egy ifjú herceg, az összes tartományok ura, és egy gyönyörűséges, pompázó szépségű lányra talált. A herceg trónjára emelte, és hódoló szívébe zárta. Ilyen édes és gyönyörűséges, különös és reménykedő, csodálatosan nemes szerelemről talán még nem is álmodott senki. Így éltek több mint egy évig. És akkor egy ligetben egy mérges fullánk kioltotta a leány életét.

Igen, meghalt. A herceget pedig sújtotta a fájdalom. Némán és mozdulatlanul szenvedett. Attól féltek, hogy megöli magát, pedig fia vagy testvére sem volt, aki követhette volna a trónon. Két napon, két éjszakán át étlen-szomjan, arcra borulva feküdt a pamlag előtt, melyen a kedves kihűlt teste pihent. Aztán felemelkedett, evett, és olyan nyugodtan járt-kelt, mint aki elszánta magát valamire. És kiadta a parancsot: kedvese testét tegyék ezüsttel ötvözött ólomkoporsóba, ezt finom, illatos fákból faragott, arannyal kivert koporsó borítsa, mindkettőt pedig drágakövekkel kirakott alabástromszarkofágba helyezzék. És amíg mindez elkészült, idejét a tavaknál, a kerti lakokban, ligetekben töltötte, s a kedves emlékén tűnődve, sorra járta a palota termeit, ahol annyi időt töltöttek együtt. Ruháját nem szaggatta meg, hamuval és vezeklő-csuhával sem csúfította el magát, ahogy a szokások előírták, mert nagy szerelméhez méltatlannak érezte az ilyen szertelenségeket. Végül ismét megjelent tanácsosai között, s elhatározását kihirdette a nép előtt.

Kijelentette, hogy soha többé nem fog asszonyt érinteni, hiszen még gondolni sem tud rájuk. Egy alkalmas ifjút keres majd, akit örököséül fogad, és akit eljövendő hivatása szellemében fog felnevelni. Ő addig is kötelességszerűen elvégzi uralkodói teendőit, de ezeken kívül minden erejét, hatalmát és gazdagságát arra áldozza, hogy egyetlen, drága, elvesztett szerelmének méltó emléket állítson. Kecses, tökéletes szépségű épületet, mely minden eddigi és valaha készülő építményt túl fog szárnyalni. A világ csodája lesz az idők végezetéig, az emberek csodálni fogják és beszélnek róla, a földkerekség minden tájáról ide zarándokolnak majd, mert leküzdhetetlen vágy űzi őket, hogy lássák a csodát. Idézni fogják királynéjának hírét és emlékezetét. Az épület neve pedig a Szerelem Gyöngye lesz - mondta a herceg.

Tanácsosai és a nép beleegyeztek a tervbe, és a herceg munkához kezdett.

Évek teltek, és a herceg minden idejét a Szerelem Gyöngyének építésére szentelte, hogy minél ékesebb legyen. Terméskőbe hatalmas alapot vájtak, ahonnét a világ völgyén túl látszottak a roppant hegység havas vadonjai. Alatta falvak és dombok, kanyargó folyók, és messze-messze három nagy város. Itt, egy különös és mesteri épület mélyén helyezték el az alabástrom szarkofágot. Körülötte ritka és értékes kövekből oszlopok, faragott és kivert falak emelkedtek. Olyan volt az egész, mint egy ritka szép ékszer, a kőműves mesterség csúcsíves tornyokkal és kupolákkal díszített roppant ékszerdoboza. A Szerelem Gyöngyének terve eredetileg nem volt ilyen merész és finom, először sokkal kisebb, jobban kidolgozott és tömörebb épületet akartak emelni. Áttört falak és rózsásan árnyalt oszlopok gyöngéd csoportja mélyén feküdt a szarkofág, mint egy virágok közt álmodó gyermek. Az első kupolát ezüsttel összedolgozott zöld csempével fedték, de később eltávolították róla, mert szűkösnek látszott, s nem elégítette ki a herceg képzeletének merész szárnyalását.

Ekkor nem az a bájos ifjú volt már, aki a királyi lánykát szerette. A komoly, céltudatos férfi már csak a Szerelem Gyöngyének építésével törődött. Fáradozásának minden egyes esztendejében többet és többet tudott meg a falak, ívek és pillérek tulajdonságairól. Már túlságosan nagy hatalma volt az anyag fölött, vagy százféle követ, árnyalati hatásokat ismert meg, mindezt kezdetben el sem tudta volna képzelni. Színérzéke kifinomult és lehiggadt, nem szerette már az aranyívek zománcos ragyogását, a díszes fóliánsokhoz hasonló pompát, mely valamikor annyira tetszett neki. Inkább az egek kékjét és a messzeségek finom árnyalatait kereste: rejtélyes homályt, a derengő bíbor hirtelen áradását és a tér nagyszerűségét. A faragások, festmények és berakott díszítések, az aprólékosan kidolgozott részletek fárasztották már. Csinos csecsebecsék - mondta ezekre a régebbi díszekre, és jelentéktelenebb épületrészeken helyezte el őket, ahol nem zavarták legfontosabb terveit. Művészete egyre tökéletesedett. A nép megilletődötten és csodálattal látta, miként nő a Szerelem Gyöngye a nagyszerűség emberfeletti méreteire. Tulajdonképpen maguk sem tudták, mire számítanak, de minden várakozásukat felülmúlta ez a fenséges alkotás. - A szerelem csodákat művel - suttogták, s a világ asszonyai, ha volt is kedvesük, a herceget szerették hűséges rajongásáért.

Az épületet középen hosszú árkádsor szelte át, s a herceget a kilátó-csarnok egyre többet foglalkoztatta. A belső bejárattól áttekinthetett a roppant oszlopcsarnokon, s a központi térségen át, melyről a rózsás árnyalatú pillérek azóta már régen eltűntek, a koporsót őrző pavilon tetejére. Egy csodálatosan elhelyezett nyílásból pedig kétszáz mérföldnyire a nagy hegyek hóborította vadonjait, a hegyek királyát láthatta. Ívek, pillérek, oromzatok és erkélyek lebegtek-szárnyaltak mindenfelé, mégsem hivalkodón, hanem szerényen, mint az Isten jelenlétében árnyékba húzódó arkangyalok. Mikor az emberek ezt a szigorú szépséget meglátták, először lelkesedtek, aztán dideregtek, és szívük elszorult. A herceg gyakran járt ide, és megindultan nézte a kilátást, de még most sem volt elégedett. Érezte, hogy a Szerelem Gyöngyét még nem fejezte be, s addig nem teljesítette feladatát. Hol itt, hol amott változtatott valamit, vagy visszahelyezte, amit már lebontott. Egy szép napon pedig kijelentette, hogy a szarkofág sokkal tisztábban és egyszerűbben érvényesülne pavilon nélkül. És hosszú szemlélődés után lebontatta a pavilont.

A következő napokon ismét megjelent és nem szólt semmit. Azután két napig távolmaradt. Majd egy építésszel, két mesteremberrel és maroknyi kísérettel ismét megjelent.

Kis, néma csoportban álltak ott, s művük tündöklő nagyszerűségét szemlélték. Tökéletességén nem látszott, milyen verejtékes munkával készült. Mintha munkájuk gyümölcsét Isten, a csodálatos természet teremtője is magáénak tekintette volna.

De valami megzavarta a teljes harmóniát: a szarkofág aránytalan méretei. A koporsót sohasem bővítették, de hát miért is építették volna nagyobbra? Most bántotta a szemet, zavarta a vonalak szabad áramlását. Pedig ebben a szarkofágban helyezték el az ólom- és ezüstkoporsót, s bennük a királynét, a halhatatlan kedvest, akiért mindez a szépség létrejött. Ámde most a koporsó elenyésző kis téglaként sötétlett csupán, s elütött a Szerelem Gyöngyének lenyűgöző látványától. Mintha az ég kristálytükrébe valami apró ládikát pottyantottak volna.

A herceg sokáig töprengett, de senki sem sejtette, mit forgat fejében.

Végül megszólalt. S intett.

- Ezt pedig vigyétek innét! - parancsolta.


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:06 | Üzenet # 11 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A VAKOK ORSZÁGA


Száznyolcvan mérföldnyire a Csimborasszótól, vagy talán még messzebb, hatvan mérföldre a Cotopaxi hófedte csúcsaitól, az ecuadori Andok kietlen tájain, elvágva a világtól egy titokzatos völgy húzódik: a Vakok Országa. Sok-sok évvel ezelőtt a völgyet, ha nem könnyen is, de meg lehetett közelíteni: félelmetes szakadékokon át le lehetett jutni sík mezőire, és akadtak is, akik megkockáztatták a veszedelmes utat. Néhány perui félvér család idemenekült egy gonosz és erkölcstelen spanyol uralkodó zsarnoksága elől. Aztán jött a Mindobamba irtózatos kitörése, és Quitóra tizenhét napos éjszaka borult, és a Yaguachi vize felforrt, és a döglött halakat levitte Guayaquilig; a Csendes-óceán felé néző lejtőkön mindenütt megcsuszamlott a föld, és hirtelen megolvadt a hó, és árvizek hömpölyögtek, és a vén Arauca-hegy egyik oldala mennydörgő robajjal leomlott, és mindörökre elzárta a Vakok Országát az emberek kutató léptei elől.

Az egyik régi telepes véletlenül éppen a szoros innenső oldalán járt, amikor a föld olyan iszonyatosan megrendült, és a telepesnek bele kellett törődnie, hogy feleségét és gyermekeit és barátait soha többé nem láthatja, és hogy minden vagyonát elvesztette. Új életet kellett kezdenie. De nem volt szerencséje, később kényszermunkára ítélték, megvakult, és a bányákban halt meg. De a történetből, amelyet elmondott, legenda keletkezett, s a legenda ma is él a Kordillerák között.

Elmesélte ez az ember, hogy miért merészkedett vissza az erdőből, ahová valamikor gyerekkorában került, egy nagy batyuval együtt, egy láma hátára kötözve. A völgyben, azt mondja, minden együtt volt, amit csak szem-száj kívánhat. Jó ivóvíz, legelők, egyenletes éghajlat, a lejtőkön zsíros barna termőföld; a sűrű bokrok roskadoztak az ízes gyümölcs terhe alatt, s az egyik lejtőn hatalmas fenyőerdők védték a völgyet a lavina pusztítása ellen. Igaz, hogy magasan fönt, háromfelől is jég borította a hegyek szürkészöld szikláit, de a jégár nem zuhant le a völgybe, hanem csendesen elfolydogált a távoli lejtőkön, és csak nagyon ritkán történt meg, hogy a jégtömegek lezúdultak.

Lent a völgyben nem esett, nem is havazott, de a bővizű források megöntözték a földet, s a legelőkön dús fű zöldellt. A telepesek szépen boldogultak. Az állatok kövérre híztak és szaporodtak. Csak egyvalami zavarta az általános megelégedettséget, de ez aztán alaposan feldúlta a telepesek életét. Egy ismeretlen betegség következtében a gyermekek mind vakon születtek, és sok nagyobb gyermek is megvakult. Az a telepes, aki a történetet elmondta, azért tette meg a veszedelmes és fáradságos utat a völgyből kifelé, hogy valami varázsszert keressen a külvilágban a szörnyű járvány ellen. Akkoriban még, ha betegség lepte meg az embert, senki sem gondolt bacilusokra vagy fertőzésre; a baj okát az emberek bűneiben keresték. A mi emberünk is azt hitte, hogy egy felsőbb hatalom vaksággal bünteti a vallástalan bevándorlókat, akik elmulasztották, hogy letelepedésük után valami oltár- vagy szentélyfélét állítsanak a völgyben. Emberünk tehát egy ilyen szentélyt szeretett volna, megszentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és imákat. Tarisznyájában egy rúd termésezüstöt őrzött, amelynek eredetéről nem akart beszámolni. Makacsul hangoztatta, hogy a völgyben nem találtak ezüstöt, de éppen ez a makacsság árulta el, hogy nincs gyakorlata a hazudozásban. Azt mondta, hogy a völgybeliek minden pénzüket és értéküket összekaparták - odalent sem pénzre, sem ékszerre, vagy ilyesmire nincs szükségük -, hogy vásároljon valami "szent segítséget" a baj ellen. Szinte látom magam előtt ezt az elborult szemű fiatalembert, napégette, csontos arcával, amint - még a vulkán kitörése előtt - kalapja szélét izgatottan gyűrögetve, nyugtalanul, a világ dolgaiban járatlanul, előadja kívánságát egy figyelmesen hallgató, éles szemű papnak; s aztán látom őt, amint zsebében a csalhatatlan kegyszerekkel visszafelé indul. S látom leírhatatlan kétségbeesését, mikor odaér az eltorlaszolt hegyszoroshoz, amelyen át felkapaszkodott a völgyből. Hogy mi mindenen kellett még keresztülmennie, nem tudom, csak évek múltán bekövetkezett kegyetlen haláláról értesültem. Szegény eltévedt bárány! A patak, amelynek völgye egykor járhatóvá tette a Vakok Országába vezető szorost, egy sziklabarlang száján át tört utat. S a legenda, amely az ügyetlenül elmondott, szomorú történet nyomán a vakok törzséről "odaát" szárnyra kelt, ma is él.

S a maroknyi nép között, amely ott maradt az immár elszigetelt völgyben, a kór tovább rombolt. Az öregek rosszul láttak, a fiatalok alig, s a gyermekek, akik ott születtek a völgyben, semmit sem láttak. De az élet nagyon könnyű volt ebben a hóval szegélyezett, isten háta mögötti medencében. Itt nem voltak tüskés bokrok, sem mérges rovarok, sem vadállatok. Az állatok közül egyedül a szelíd láma botorkált a kiszáradt folyómedrekben, amelyeken át a telepesek valaha ide jöttek.

A megvakulás folyamata olyan lassan ment végbe, hogy alig vették észre. Annyit vezetgették a vakon született gyerekeket keresztül-kasul a völgyön, hogy csodálatosan ismertek minden ösvényt, minden zugot, és a faj tovább élt akkor is, amikor ráborult az örök sötétség. Még a tűz kezelését is volt idejük megtanulni. Kőből épített kályhákban raktak nagyon óvatosan tüzet. Kezdetben tanulatlan, egyszerű emberek voltak, a spanyol műveltségből alig-alig ragadt rájuk valami, de az ősi Peru művészi hagyományaiból és elfelejtett bölcseletéből valami tovább élt bennük. Az egymást követő nemzedékek sok mindent elfelejtettek, és sok mindent kieszeltek. A nagyvilág, ahonnan jötték, egyre ködösebbé, egyre bizonytalanabbá vált emlékeikben. Erősek és ügyesek voltak mindenben, amihez nem kellett látni; és egyszer csak támadt közöttük egy kiváló elme, aztán még egy, aki meggyőzően tudott beszélni, és tanította a többit. És amikor ezek meghaltak, hatásuk megmaradt a völgyben, és a kis közösség egyre gyarapodott számban és tudásban, és már meg tudta oldani a felmerülő társadalmi és gazdasági problémákat. Egyik nemzedék követte a másikat. Eljött az idő, amikor az újszülöttet tizenöt emberöltő választotta el attól az őstől, aki egy rúd termésezüsttel útra kelt, hogy Isten segítségét keresse, és soha többé nem tért vissza. És ekkor történt, hogy a külső világból egy ember került a völgybe. Ez a történet erről az emberről szól.

Hegymászó volt, Quito környékéről való. Bejárta a világot, a tengert is látta, sokat olvasott, eredeti, tevékeny és vállalkozó szellem volt. Egy angol társaság megfogadta hegyi vezetőnek. Az angolok hegyet mászni jöttek Ecuadorba, és az egyik svájci vezetőjük megbetegedett. Kisebb próbálkozások után az Andok Matterhornjának, a Parascotopetlnek a megmászása következett volna, és Nunez e próbálkozás idején tűnt el. A szerencsétlenség történetét számtalanszor megírták. Pointer beszámolója a legsikerültebb. Elmondja, hogyan kapaszkodott fel a turisták csoportja a veszélyes és csaknem teljesen függőleges hegyoldalban egészen az utolsó és legnagyobb szakadék tövéig. Drámai erővel írja le Pointer, hogy a hóborította sziklákon egy kis éjjeli menedékfélét építettek, és egyszer csak észrevette, hogy Nunez eltűnt közülük. Kiabáltak - semmi felelet; egész éjszaka nem aludtak, fölváltva kiáltoztak és fütyültek.

Amikor megvirradt, látták, hol zuhant le. Természetes, hogy nem tudott jelt adni. A hegy ismeretlen, keleti oldalán csúszott le; mélyen alant egy meredek havas lejtőbe ütközött, s a lavina közepén vájt mélyedésben csúszott tovább. Egy félelmetes szakadék széléig láthatták föntről a nyomokat, azontúl már semmi sem látszott. Mélyen, nagyon mélyen lent, a távol kékjében néhány fa látszott, egy szűk kis völgy, a Vakok Országának fái. De az angol turisták nem ismerték a Vakok Országának legendáját, és onnan fentről különben sem tudták volna a fennsík többi keskeny völgyétől megkülönböztetni. A szerencsétlenség annyira lesújtotta őket, hogy délután visszafordultak. S aztán jött a háború, és Pointernek be kellett vonulnia, anélkül, hogy megmászta volna a Parascotopetlt. A csúcs azóta is megmászatlan, és Pointerék menedéke árván porladozik a hóban.

És az ember, aki lezuhant, életben maradt.

A lejtőről ezer lábnyi mélységbe esett, de fennakadt egy hatalmas hópárnán. Innen egy még meredekebb lejtőn csúszott tovább. Kábultan és eszméletlenül, de csonttörés nélkül bukfencezett lejjebb. Most már szelídebb lejtők következtek, és végre ott feküdt csendesen, abba a puha hógomolyagba burkolva, amelynek életét köszönhette. Mikor magához tért, azt hitte, ágyban fekszik és beteg; aztán, értelmes és gyakorlott alpinista lévén, ráeszmélt, hogy mi történt vele, és nagy nehezen kikászálódott a hótömegből. Most már a csillagokat is látta. Hasra feküdt, és próbálta kitalálni, hogy hol van, és mi történt vele. Végigtapogatta magát. Megállapította, hogy több gombja leszakadt, s hogy a kabátja keresztülcsúszott a fején. Kése is kiesett a zsebéből, sapkája is eltűnt, pedig azt az álla alatt megkötötte volt. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy köveket keresgélt a sátorlap megerősítéséhez. A jégcsáklyája is elveszett.

Most már tisztában volt azzal, hogy lezuhant, és körülnézett. A kísérteties világításban még hihetetlenebbnek tetszett, hogy ekkora utat tett meg épségben. Egy darabig gondolattalanul meredt a fölötte tornyosuló meredek sziklafalra, amely csak egy-egy pillanatra tűnt elő halványan a sötétségből. A táj fantasztikus, titokzatos szépsége lenyűgözte, s idegeinek feszültsége síró-nevetőgörcsben oldódott fel.

Nagy sokára vette csak észre, hogy közel van a hóhatár alsó széléhez. Alatta, a holdsütötte, járható lejtőn túl már sziklákkal beszórt füves térség látszik. Nagy nehezen feltápászkodott, s a laza hókupacról lefelé menet, míg a rétre nem ért, minden tagja fájt. Ott inkább leesett, mint leheveredett egy szikla mellé, előkotorta belső zsebéből a kulacsot, jót húzott a friss vízből, és menten elaludt.

Madárcsicsergésre ébredt.

Felült, és látta, hogy egy hatalmas szakadék tövében van, egy kis tisztásfélén, amelyet a víz moshatott ki. Ezen a vízvájta teknőn gurult le tegnap, a hóba ágyazva, ő is. Szemben vele másik sziklafal meredezett. A hegyszoros, amely kelet-nyugati irányban a két szakadék közt húzódott, reggeli napfényben fürdött. A napfény megvilágította a nyugati oldalon azokat a leomlott hegytömegeket is, amelyek elzárták a völgy bejáratát. Ha lejjebb akar jutni, egy rendkívül meredek szakadékkal kell megbirkóznia. De a hóban szerencsére fölfedezett egy kürtőszerű nyílást, amelyen át, ha minden kötél szakad, egy elszánt ember megkísérelheti a leereszkedést. Könnyebben ment, mint remélte. Egy másik elhagyott tisztásra ért, és aztán nem túlságosan nehéz kapaszkodó után egy meredek lejtőre, ahol már fák nőttek. Tájékozódott, és jobban szemügyre vette a távoli völgyet. Zöld réteket látott, s a zöld között tisztán ki lehetett venni egy kis házcsoportot. Kőből épült, de szokatlan formájú házak voltak. Nunez folytatta útját. Olykor mintha sima falat kellett volna megmásznia, s a sziklák közé nem hatolt be a napfény, a madárcsicsergés is elhalt, a levegő lehűlt. De a távoli völgy házai egyre biztatóbban látszottak. Végre a sziklafal tövéhez ért, ahol megvethette lábát, s itt - mert nyitott szemmel járt a világban - egy ismeretlen páfrányfélét fedezett föl, amely mintha kinyújtotta volna erős zöld kezét a repedések közül. Nunez leszakított néhányat, megrágta vastag szárukat, ezzel csillapította éhségét.

Délfelé végre a szoros torkából megint kijutott a napfényes síkságra. Nagyon fáradt volt, tagjai megmerevedtek. Letelepedett egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát forrásvízzel, az egészet kiitta, és egy kicsit pihent, mielőtt továbbment a házak felé.

A házak így, közelről, még furcsábbak voltak, s az egész völgyben volt valami szokatlan. Nagyobb részét kövér mezők foglalták el, a fű között sok szép virág nyílt. Látszott, hogy a mezőket gondosan öntözik, és gondosan kaszálják. Magasan fönt fal fogta körül a völgyet, és valami körbefutó csatornahálózat, ebből csörgedeztek alá azok a vízerek, amelyek a mezei veteményeket öntözték. A magasabb lejtőkön, a fal és a csatornahálózat fölött pedig lámák legelésztek a gyér fűben. Itt-ott pajtaféle épületek tűntek fel a fal mentén; nyilván ólak vagy etetőhelyek a lámák számára. A csatornahálózat vizei egy főcsatornába torkolltak a völgy közepébe, s ezt a főcsatornát minden oldalról mellmagasságnyi fal vette körül. A kőfalak valahogy városiassá tették ezt a kis elzárt területet, s a városi jelleget még fokozta a sok, fekete és fehér kővel kirakott gyalogút, amelyeknek mentén néhol még takaros járdaszegély is futott. A falu közepe egészen másképp festett, mint a hegyvidéki falvaknak azok az összevissza dobált házacskái, amelyekhez Nunez hozzászokott. A meglepően tiszta kis főutca mindkét oldalán katonás rendben sorakoztak a házak; a színesre mázolt homlokzaton itt-ott egy ajtó szakította meg a fal sima felületét, de ablak sehol. A falak teljesen szabálytalanul voltak mázolva: itt szürkére, ott homokszínre, amott téglavörösre vagy sötétbarnára. A vad mázolás láttára jutott eszébe Nuneznek először ez a szó: "vak". "A derék ember, aki ezeket a házakat festette, vak lehet, akár egy denevér" - gondolta.

Egy meredek ösvényen át odaérkezett a völgyet körülkerítő falhoz és csatornahálózathoz; éppen ott állt meg, ahol a csatorna vézna és kanyargós kis vízesésben köpi bele fölös vizét a völgy torkába. Nunez most már embereket is látott: a mező túlsó végében, szénaboglyák tetején heverésző férfiakat és asszonyokat, közelebb a faluhoz ácsorgó gyermekeket, közvetlen közelben pedig három férfit, akik vállra akasztott jármon vödröket cipeltek azon a keskeny ösvényen, amely a körfaltól a házakhoz vezetett. Ez a három férfi lámabőrből varrt öltönyt, bőrövet és csizmát viselt, és tarkóig lehúzott, fülvédős sapkát. Libasorban, lassan lépegettek, közben nagyokat ásítottak, mint aki egész éjszaka nem aludt. Olyan megnyugtatóan derűsnek és tiszteletre méltónak látszottak, hogy némi habozás után Nunez fölágaskodott a sziklán, amilyen magasra csak tudott, és olyan nagyot kiáltott, hogy csak úgy visszhangzott a völgy.

A három férfi megállt, és fejét a hang irányába fordította, mintha körülnézne. Jobbra-balra forgolódtak, Nunez pedig kézzel-lábbal hadonászott. De hiába hadonászott, úgy látszott, az emberek nem látják. Egy idő múlva, jobbra, a távoli hegyek felé fordultak, és mintegy feleletül ők is kiáltottak egyet. Nunez visszakiabált egyszer, visszakiabált kétszer, és mikor látta, hogy hasztalan integet, megint eszébe tolult a szó: "vak". "Vakok a szerencsétlenek" - mondta magában.

Mikor aztán már rekedtre kiabálta és kidühöngte magát, Nunez átszaladt az arasznyi hídon, s egy kapuhoz ért. S hogy közvetlen közelből látta őket, most már semmi kétség nem fért hozzá: vakok. Ismerte a legendát, s tudta, hogy a Vakok Országába került. Micsoda nagyszerű kaland, gondolta, hogy fognak irigyelni érte odaát!

A három férfi ott állt a járdaszélen, csak a fülüket hegyezték. Nem ismerjük ezeket a lépéseket, gondolhatták. Szorosan egymás mellett álltak, mintha egy kicsit félnének. Nunez látta lehunyt és beesett szemhéjukat; mintha szemgolyójuk is elsorvadt volna. Arcukon is valami félelemféle tükröződött.

- Egy ember - szólalt meg az egyik, alig érthető spanyol nyelven -, egy ember vagy egy szellem jött le a sziklákról.

Nunez egy magabiztos ifjú öntudatos lépéseivel közeledett hozzájuk. Minden eszébe jutott már, amit valaha a betemetett völgyről és a Vakok Országáról hallott, és a régi közmondás motoszkált a fejében, mint valami refrén:

"A félszemű is király a Vakok Országában."

"A félszemű is király a Vakok Országában."

Nagyon udvariasan üdvözölte a három férfit. Nézte őket, és szólott hozzájuk.

- Honnan jön ez az ember, Pedro bátya? - kérdezte az egyik.

- A sziklák közül.

- A hegyeken át jövök - mondta Nunez -, abból a világból, ahol az emberek látnak. Bogota környékéről, ahol száz- meg százezer ember él, és ahol olyan nagy a város, hogy nem is látni a végét.

- Látni? - motyogta Pedro. - Látni?

- A sziklák közül jön - mondta a másik vak ember.

Nunez a ruháikat nézte, különös szabásukat, a szabálytalan öltéseket.

A három férfi most kinyújtott kézzel feléje indult. Volt valami ijesztő a mozdulatukban. Nunez ösztönösen hátrált kinyújtott ujjaik elől.

- Gyere közelebb - mondta a harmadik vak ember, és megfogta Nunez kabátját.

Csak akkor szólaltak meg újra, amikor mind a hárman végigtapogatták a jövevényt.

- Vigyázat! - kiáltott rájuk Nunez, mikor ujjuk a szeméhez ért, és sehogy sem értették, mi ez a mozgó valami. Újra megtapogatták.

- Furcsa valami ez, Correa - mondta az, akit Pedrónak szólítottak. - Érzed, milyen durva a haja? Akár a láma szőre.

- Durva, mint a sziklák, amelyek szülték - jegyezte meg Correa, aki puha és kissé nyirkos kezével most Nunez beretválatlan állát tapogatta. - Talán majd simább lesz.

Nunez megpróbált szabadulni a tapogató ujjaktól, de nem tudott, mert erősen fogták.

- Vigyázat! - szólt rájuk újra.

- Beszél - mondta a harmadik férfi. - Akkor hát mégis ember.

- Brr! - horkant fel Pedro, mikor keze Nunez durva szövésű kabátjához ért.

- Most jössz a világba? - kérdezte Pedro.

- A világból jövök. Hegyeken és jégmezőkön keresztül, onnan felülről, ahonnan a nap csak félannyi távolságra van, mint innen tőletek. Abból a nagy-nagy világból jövök, ahonnan tizenkét napi járóföld a tenger.

Alig hederítettek rá.

- Apáinktól azt hallottuk, hogy a természet erőiből is lehet embert gyúrni - mondta Correa. - Meleg kell hozzá, és nedvesség, és rothadás - rothadás.

- Vigyük el őt az öregekhez - szólt Pedro.

- De előbb kiáltsunk egy nagyot - ajánlotta Correa -, nehogy a gyerekek megijedjenek... Csodálatos eset.

Kiáltottak hát, aztán elindultak. Pedro ment elöl, kézen fogva vezette Nunezt a házak felé.

Nunez kihúzta a kezét Pedro kezéből.

- Hiszen én látok - mondta.

- Látsz? - kérdezte Correa.

- Igenis, látok - felelte Nunez, Correa felé fordulva, és abban a pillanatban belebotlott Pedro vödrébe.

- Az érzékei még tökéletlenek - mondta a harmadik vak ember. - Megbotlik és értelmetlenül beszél. Fogd csak meg a kezét, Pedro.

- Ahogy tetszik - morogta Nunez, és nevetve hagyta, hogy vezessék.

Nem tudják, mit jelent az: látni, gondolta Nunez. No, majd én megmagyarázom nekik.

A házak felől kiabálás hallatszott, és a falu főutcáján sok ember verődött össze.

A megismerkedés a Vakok Országának népével sokkal jobban próbára tette Nunez türelmét és idegeit, mint gondolta volna. Közelről a falu jóval nagyobbnak látszott, és a tarkára mázolt házak még furcsábbak voltak, mint messziről. Gyermekek, férfiak, asszonyok gyűltek Nunez köré (örömmel állapította meg, hogy a nők közül némelyiknek, bár lehunyt és beesett a szeme, bájos az arca), körülszaglászták, mohón figyeltek minden szavára, lágy, finom ujjak érintették. A leányok és a gyerekek közül azonban néhányan riadtan hátrább húzódtak. Nuneznek magának is feltűnt, milyen rekedt, milyen érdes az ő hangja a vakok dallamos, lágy hangja mellett. Három vezetője szorosan Nunez közelében maradt, mintegy jelezvén, hogy tulajdonuknak tekintik.

- Egy vad ember a sziklák közül - ismételték újra meg újra.

- Bogotából jövök - mondta Nunez. - Bogotából. A hegyek túlsó oldaláról.

- Vad ember... vad szavakat használ - szólt közbe Pedro. - Hallottátok? Bogota! Még nemigen tud gondolkozni. Most kezd beszélni.

Egy kisfiú megcsípte Nunez kezét.

- Bogota! - mondta csúfolódó hangon.

- Az ám! Mekkora város az, a ti falutokhoz képest! Én a nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van. Ahol az emberek látnak.

- Bogotának hívják - mondták.

- Megbotlott - tódította Correa. - Kétszer is megbotlott, míg ideértünk.

- Vigyétek az öregekhez.

Belökték egy koromsötét helyiségbe, ahol csak az egyik sarokban pislákolt a tűz. A tömeg is benyomult Nunez után. Hogy az ajtó becsukódott, Nunez semmit sem látott, és mielőtt észbe kaphatott volna, megbotlott egy ülő férfi lábában, és orra bukott. Estében érezte, hogy a karjával valakinek az arcába csap, és egy bosszús horkanást is hallott. Egy pillanatig küzdeni próbált a beléje kapaszkodó kezek ellen. Egyoldalú küzdelem volt, erre ő maga is csakhamar rájött. Jobbnak látta, ha csendben fekve marad.

- Elestem - szólalt meg aztán. - Ebben a vaksötétben nem látok semmit.

Csend támadt, mintha szavainak értelmét próbálnák megfejteni a jelenlevők. Majd Correa hangja hallatszott:

- Új ember. Most csinálták. Járás közben megbotlik, és értelmetlen szavakat kever a beszédébe.

A többiek is mondtak róla ezt-azt, de Nunez nem hallotta vagy nem értette pontosan, hogy mit.

- Fölkelhetek? - kérdezte, mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben. - Nem fogok többé ellenkezni veletek.

Kicsit tanácskoztak, aztán megengedték, hogy felálljon.



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:07 | Üzenet # 12 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére

Egy hang - idősebb férfi hangja lehetett - most mindenfélét kérdezett tőle. Nunez megpróbálta lefesteni a nagyvilágot, ahonnan ide pottyant, és az eget és a hegyeket, a látást magyarázta, és a világ csodáit ezeknek az öregembereknek, akik sötétben ültek itt, a Vakok Országában. És azok semmit, de semmit nem hittek el, és semmit nem értettek abból, amit Nunez mondott. Erre nem volt elkészülve Nunez. Még a szavait is alig értették. Ezek az emberek már tizennégy nemzedéken át vakságban éltek, teljesen elvágva a látó világtól; mindazoknak a dolgoknak jelentése, amelyek a látással voltak kapcsolatban, elhalványult vagy megváltozott. Tündérmesévé vált képzeletükben maga a külső világ is; már régóta nem érdekelte őket semmi, ami a fal fölött emelkedő sziklás lejtőkön kívül esett. Lángeszű vak férfiak támadtak közülük, ezek összeszedegették a látó időkből magukkal hozott hit és hagyományok foszlányait, és mint üres képzelgést elvetették. Józan, egészséges tanítással újjá formálták a lelkeket. A vakok képzelete lassan-lassan elsorvadt a szemükkel együtt, de éles hallásukkal, érzékeny ujjaikkal új képzeletvilágot teremtettek. Csakhamar Nunez is rájött erre. Látnia kellett, mekkora balgaság volt azt hinni, hogy ezek az emberek tisztelni, sőt csodálni fogják őt azért, mert a nagyvilágból jött. Látnia kellett, hogy az ő képességei, amelyekre olyan büszke volt, itt mit sem érnek. Hasztalan próbálta nekik a látás csodáit magyarázni; a vakok azzal intézték el, hogy ezek csak egy "újonnan készült ember" összefüggéstelen zagyvaságai. Kissé szégyenkezve megadta tehát magát, és figyelmesen hallgatta a vének tanítását. A völgy legöregebb lakója elmagyarázta neki az élet, a vallás, a bölcselet problémáit. Elmondta, hogy ez a világ (mármint a völgy) valamikor üres katlan volt a sziklák között, azután előbb lélektelen lények kerültek ide, akiknek még tapintóérzékük sem volt, majd lámák jöttek, és más, kissé értelmesebb teremtmények, azután emberek, és végül angyalok, akik énekelnek és halk, csapkodó hangokat hallatnak, de akiket egyáltalán nem lehet megérteni. Nunez ezt az utóbbit sehogy sem értette, de aztán rájött, hogy az angyalok csak a madarak lehetnek.

Aztán megmagyarázta az öregember, hogy van meleg idő, és van hideg idő. Nunez megértette, hogy a vakoknál a hideg és a meleg váltakozása a nappalok és éjszakák váltakozását jelenti. A melegben nagyon jól lehet aludni, és a hidegben nagyon jól lehet dolgozni. Ha Nunez nem jön, mondta az öregember, most már az egész falu nyugovóra tért volna. Nunez bizonyára azért teremtődött, hogy elsajátítsa azt a bölcsességet, amelyet ők már a magukénak mondhatnak, s bár összefüggéstelenül beszél, és ügyetlenül viselkedik, bátorságában és jóindulatában nem kételkednek. Remélik, hogy igyekezni fog mindent megtanulni. Az ajtóban állók helyeslően morogtak. Aztán azt mondta az öregember, hogy késő éjszaka van - mert a vakok a nappalt nevezik éjszakának - és itt az ideje, hogy mindenki pihenni térjen. Megkérdezte Nuneztől, tudja-e, hogyan kell aludni. Nunez azt felelte, hogy tudja, de mielőtt lefekszik, enni szeretne.

Hoztak neki ennivalót, egy tál lámatejet és sós kenyeret, aztán elvezették egy távolabb eső viskóba, hogy egyék és aludjon, amíg a hegyi este hidege - az ő hajnaluk - új napra nem ébreszti. De Nunez nem tudott elaludni.

Felült, kinyújtóztatta fáradt lábát, és újra meg újra meghányta-vetette magában különös tapasztalatait.

Időnként fölnevetett, olykor vidáman, olykor bosszúsan.

- Még hogy értelmetlen vagyok! S az érzékeim tökéletlenek! Mit tudják a szerencsétlenek, hogy az égből küldött urukat és királyukat sértették meg! De majd én észre térítem őket. Csak előbb ki kell sütnöm, hogyan! Hogyan?!

Mikor a nap lehanyatlott, Nunez még mindig azon törte a fejét: hogyan?!

Nunez gyönyörködött minden szépben, és most úgy érezte, hogy a völgy körül tornyosuló, s a naplemente rózsaszínű fényében tündöklő hó- és jégborította csúcsoknál szebbet sose látott. A csodálatos látványról tekintete lesiklott a völgybe, ahol a falura és a zöldellő mezőkre már homály borult, és túláradó szívvel adott hálát az Istennek, amiért megadatott neki a látás gyönyörűsége.

A faluból valaki szólította:

- Hé, Bogota! Gyere ide!

Nunez mosolyogva állt föl. Most aztán megmutatja nekik, mi az, ha lát az ember. Kereshetik; csak azért sem fogják megtalálni.

- Ne mozdulj, Bogota! - kiáltotta az előbbi hang.

Nunez csak nevetett magában, és lopva lelépett az ösvényről.

- Ne taposd le a füvet, Bogota! Azt nem szabad!

Nunez szinte megnémult a csodálkozástól! Alig hallotta a saját lépéseit.

A hang tulajdonosa szaladva közeledett a tarkán kövezett úton.

Nunez lelépett a fűről.

- Itt vagyok - mondta.

- Miért nem jöttél, amikor hívtalak? - kérdezte a vak ember. - Mindig vezetni kell téged, mint egy gyereket? Nem hallod, hova lépsz?

Nunez nevetett.

- Látom, hová lépek - mondta.

- Olyan szó, hogy "látom", nincs - felelte némi szünet után a vak ember. - Hagyj már fel ezzel a butasággal, és gyere, amerre a lépéseimet hallod.

Nunez kedvetlenül ment utána.

- Majd eljön az én időm - biztatta magát.

- Igen, majd megtanulod. A világban sokat kell az embernek tanulnia.

- Azt még sohasem hallottad, hogy "A félszemű is király a Vakok Országában"?

- Mi az, hogy vak? - kérdezte a vak ember csak úgy odavetve, hátrafelé.

Négy nap múlt el, és a Vakok Királya még az ötödik napon is névtelenül, ügyetlenül és értelmetlenül botladozott alattvalói között.

Királlyá kikiáltatni magam, gondolta Nunez, nem olyan egyszerű dolog, mint hittem. S addig is, amíg az "államcsínyen" törte a fejét, szót fogadott a vakoknak, és igyekezett elsajátítani az ország szokásait. Az éjszakai munkát rendkívül fárasztónak találta, és elhatározta, hogy ez lesz az első, amin változtatni fog.

A vakok egyszerű, munkás életet éltek, s az élet értékéről, a boldogságról körülbelül olyan fogalmaik voltak, mint általában az embereknek. Dolgoztak, de nem robotoltak; élelem, ruházat bőségesen kielégítette szükségleteiket: pihenőnapokat tartottak, sőt olykor huzamosabb időn át nem dolgoztak; szerettek muzsikálni és énekelni; ismerték a szerelem csodáit, és örültek a kisgyerekeknek.

Csodálatos biztonsággal mozogtak a maguk szervezett kis világában. Szükségleteiknek megfelelően készült minden. A völgy valamennyi szertefutó ösvénye ugyanabban a szögben keresztezte egymást, s a fordulókat az út szélébe vágott bemélyedésekkel jelölték; az utak és a talaj minden egyenetlenségét réges-rég eltüntették; minden módszerük és eljárásuk a jellegzetes körülményekből fejlődött ki, és természetes könnyedséggel alkalmazkodott a szükségletekhez. Érzékeik bámulatosan kifinomodtak; tíz lépés távolságból meghallották egymás legkisebb mozdulatait, és tudták, mit jelent a mozdulat - még egymás szívdobogását is hallották. A hallás és a tapintás tökéletesen pótolta a látást. Ásóval, kapával, vasvillával olyan ügyesen bántak, mint a leggyakorlottabb mezei munkás. Szaglóérzékük is csodálatosan kiélesedett; olyan szimatjuk volt, mint a kutyának. A sziklák közt élő lámák gondozása sem okozott nehézséget. Az állatok lejártak a falhoz, ahol a vakok ólakat építettek számukra, és enni adtak nekik. Nunez is kénytelen volt elismerni, hogy a vakok értik a dolgukat.

Nunez csak akkor kezdett lázadozni, mikor látta, hogy nem boldogul velük.

Eleinte többször is megpróbált a látásról beszélni.

- Hallgassatok rám, emberek - mondta. - Ti nem értetek engem.

Egyszer-kétszer néhányan meghallgatták; köréje ültek, és fejüket lehajtva, fülüket figyelmesen feléje fordították, és Nunez igyekezett minél értelmesebben megmagyarázni nekik, mi az, hogy látni.

Hallgatói közt volt egy lány - nem olyan beesett szemű, mint a többi, s a szemhéja is kevésbé vörös; az ember akár azt gondolhatta, hogy csak lesüti a szemét - ezt a lányt különösen nagyon szerette volna meggyőzni Nunez. Beszélt a látás csodáiról, a hegyekről, az égről, a napkeltéről. A vakok eleinte derűs hitetlenkedéssel, később egyre ellenségesebben hallgatták. Végül is kijelentették, hogy hegyek egyáltalán nem léteznek; ahol a lámák legelnek a sziklák között, ott a világ vége, s a sziklák fölött horpadt tető borul a világra, onnan kapják a harmatot és a lavinákat. És amikor Nunez erősködött, hogy a világnak se vége, se teteje nincsen, azt felelték, hogy ez bűnös beszéd. Nunez szavaiból, ahogy megpróbálta leírni az eget, a felhőket, a csillagokat, a vakok csak annyit értettek, hogy valami undorító, félelmetes üresség van a sima tető helyén, márpedig ők szentül hittek abban, hogy a világ horpadt teteje sima, bársonyos érintésű. Nunez látta, hogy megbotránkoztak szavain, és föladta a harcot. Azt gondolta, hogy megmagyarázza nekik a látás gyakorlati előnyeit. Egy reggel Pedrót látta közeledni a Tizenhetediknek nevezett ösvényen, a házak felé. Minthogy Pedro még olyan messze volt, hogy a vakok sem fülükkel, sem szimatjukkal nem érzékelhették közeledtét, Nunez így szólt:

- Pedro mindjárt itt lesz.

Egy öregember megjegyezte, hogy Pedrónak semmi keresnivalója a Tizenhetedik Ösvényen, és mintha csak igazolni akarná az öreget: az az ember, akit Nunez látott, befordult a Tizedik Ösvényre, és fürge léptekkel a külső fal felé igyekezett vissza. Minthogy Pedro nem érkezett meg, a többiek kicsúfolták Nunezt. Nunez mindenáron be akarta bizonyítani, hogy nem tévedett, és később megkérdezte Pedrót, nem őt látta-e a Tizenhetedik Ösvényen, de Pedro tagadta, hogy ő lett volna, meghazudtolta Nunezt, és attól fogva ellenségesen viselkedett vele.

Nunez aztán rávette őket, tegyék próbára. Egyikük menjen föl vele jó messzire, a lejtős domboldalba, és ő majd odafönt elmondja neki, mit lát lent, a házak között. El is mondott egyet-mást, de ami igazán érdekelte volna ezeket az embereket, az az ablaktalan házak belsejében, vagy a házak mögött ment végbe, így hát ez a próba nem sikerült, mert abból, ami a házakban vagy a házak között történt, Nunez sem látott semmit odafönt a domboldalban. Ez után az újabb kudarc után a vakok jól kinevették, és Nunez akkor elhatározta, hogy erőszakhoz folyamodik. Fölkap egy ásót, és a nyelével egy-két embert földre terít; majd a közelharcban kiderül, nem jobb-e annak, aki lát! Elhatározásának megvalósításában odáig jutott el Nunez, hogy megragadott egy ásót, de akkor rájött, hogy hidegvérrel képtelen egy vak embert megütni.

Azok tudták, hogy ő ásót vett a kezébe; ezzel Nunez tisztában volt. A vakok félrefordított fejjel, fülüket hegyezve résen álltak: várták, hogy most mi lesz.

- Tedd le azt az ásót - mondta az egyik, és Nunez szinte megborzadt önmagától. Már-már eldobta az ásót, de aztán az egyik vak embert odalökte a falnak, és szaladva menekült. El innen, el!

Keresztülvágott a réten, csak azért is letaposta a füvet, és valahol egy ösvény szélén leült. Érzett valamit abból a mámoros izgalomból, amely harc kezdetén fogja el az embert, de azért nem tudta, mitévő legyen. Nem, mégsem lehet a siker reményében olyanokkal kiállni, akiknek szellemi színvonalától egy világ választja el. Látta, hogy odalent az emberek ásókkal, botokkal fölfegyverkezve özönlenek ki a házakból, és feléje indulnak. Lassan haladnak, beszélgetnek, időnként valamennyien megállnak, a levegőbe szaglásznak és fülelnek.

Nunez kezdetben nevetett rajtuk. De később elment a kedve a nevetéstől.

Az egyik megtalálta Nunez nyomait a fűben, és lehajolva tapogatózott tovább.

Nunez vagy öt percig figyelte a menet lassú közeledését. Eleinte csak homályosan, aztán egyre dühösebben érezte, hogy nem várhat tétlenül. Fölállt, egy-két lépést tett a körfal felé, majd megfordult, és visszament előbbi helyére. A vakok csendesen, félkörben álltak és figyeltek.

Nunez is mozdulatlanul állt, és mind a két kezével szorosan fogta az ásót. Mit csináljon? Szétüssön köztük?

Füle vadul lüktetett "A félszemű is király a Vakok Országában!" ütemére.

Mit csináljon? Szétüssön köztük?

Fölnézett a mögötte ágaskodó, magas és megmászhatatlan falra. Megmászhatatlan, mert teljesen sima felület, de itt-ott rések is akadnak benne... Aztán megint a közeledőket nézte. Egyre újabb csapatok özönlöttek ki a házakból.

Szétüssön köztük?

- Bogota! - kiáltott valaki. - Hol vagy, Bogota?

Még szorosabban markolta az ásóját, és lefelé akart indulni, de abban a pillanatban körülzárták. "Ha hozzám nyúlnak, ütök! - fogadkozott magában. - Szavamra, ütök, ha hozzám nyúlnak!"

- Ide hallgassatok! - kiáltotta. - Én ebben a völgyben azt fogom csinálni, ami nekem tetszik! Halljátok, mit mondok? Azt fogom csinálni, ami nekem tetszik, és oda megyek, ahová akarok!

A vakok tapogatózva, de gyorsan közeledtek feléje. Olyan volt, mintha szembekötősdit játszanának, mintha csak egyvalakinek nem lenne bekötve a szeme.

- Fogjátok meg! - kiáltotta az egyik.

A kör egyre szűkebbre zárult Nunez körül. Most már igazán tennie kell valamit.

- Nem értitek?! - A kiáltásnak fenyegetően és határozottan kellett volna hangzania, de Nunez hangja megcsuklott. - Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!

- Tedd le az ásót, Bogota, és gyere le a fűről.

Erre a felszólításra, amely olyan ismerősen hangzott a városi ember fülének, Nunezt elöntötte a düh.

- Jaj nektek! - Nunez már zokogott izgalmában. - Jaj nektek! Szavamra, ütök, ha nem hagytok békében!

Nunez szaladni kezdett, maga sem tudta, hová, merre. Menekült a vakok elől, mert irtózott a gondolattól, hogy megüsse őket. Megállt, hogy körülnézzen, hol bújhatna ki a körből. Arrafelé indult, ahol az emberek nem álltak olyan szorosan egymás mellett, de azok meghallották közeledő lépteit, és menten fölzárkóztak. Nunez látta, hogy nincs menekvés - és lecsapott az ásóval. Érezte, hogy az ütés valakinek a karját érte, egy vak ember feljajdult és elvágódott, Nunez pedig szabad volt.

Szabad! Hiszen lent a házak között ásókkal, karókkal fölfegyverzett férfiak százai nyüzsögtek megfontolt fürgeséggel.

Háta mögül is lépéseket hallott, egy magas férfi szaladt utána. Nunez magánkívül volt dühében, az ásóval üldözője felé suhintott, továbbszaladt, és szinte felrikkantott örömében, hogy egy másik üldözője elől is sikerült kitérnie.

De most már nagyon félt. Fejvesztetten szaladgált ide-oda, fölösleges kerülőket tett, s mert azt se tudta, merre nézzen, minduntalan megbotlott. El is esett egyszer, és a vakok hallották a zuhanást. Messze fönt a körfalban egy nyílást fedezett fel - a mennyország, gondolta -, s eszeveszett futásnak eredt. Már nem is törődött azzal, hogy üldözik-e vagy sem. Végre fönn volt, átbotorkált egy pallón, és fölkapaszkodott a sziklák közé, egy fiatal láma nagy meglepetésére és bosszúságára. A láma ugrándozva elmenekült, Nunez pedig zihálva roskadt le a földre.

Hát így végződött "az államcsíny".

Nunez két napot és két éjszakát töltött a völgykatlanon kívül, étlen-szomjan, a szabad ég alatt. Volt ideje rágódni a váratlan eseményeken. Sokszor-sokszor elmondta magában, és egyre gúnyosabban - önmagát gúnyolva - a közmondást, amely ezúttal csütörtököt mondott: "A félszemű is király a Vakok Országában." Hasztalan törte a fejét, miképp gyűrhetné le és hódíthatná meg ezt a népet, semmi okosat nem tudott kitalálni. Nincs fegyvere, és most már nem is szerezhet fegyvert.

A civilizáció már Bogotában megfertőzte Nunezt. Sehogyan sem tudta rászánni magát, hogy lemenjen és megöljön egy vak embert. Persze, ha megölne egyet közülük, és azzal fenyegetőznék, hogy valamennyiüket lemészárolja, akkor talán diktálhatná a feltételeket. De előbb kialussza magát!

Valami ennivalót keresett a fenyőfák között, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a bokrok aljában, mialatt hullott a dér - sőt, nem sok reménnyel bár, de azon mesterkedett, hogy megfogjon és leterítsen egy lámát: esetleg egy kővel agyondobhatná, és aztán megehetné. De a lámák féltek tőle, bizalmatlanul méregették barna szemükkel, és sziszegtek, ha Nunez a közelükbe merészkedett. A második napon már nagyon félt Nunez, és többször is kirázta a hideg. Végül visszamászott a völgybe. Gondolta, megpróbál egyezkedni a vakokkal. Addig kiabált, míg két ember elő nem jött. Mikor látta, hogy hajlandók szóba állni vele, azt mondta Nunez:

- Bolond voltam. De hát nem tehetek róla, új ember vagyok, csak nemrég készültem el.

Azok azt felelték, hogy ezen a hangon már inkább megérthetik egymást.

Aztán azt mondta Nunez, hogy azóta okosabb lett, és nagyon megbánt mindent.

Aztán - tehetetlenül - sírva fakadt, mert nagyon elgyöngült, és rosszul érezte magát. A vakok a sírást is jó jelnek vették.

Megkérdezték, még mindig azt hiszi-e, hogy "lát"?

- Nem - felelte Nunez. - Az is ostobaság volt. A "lát" szó semmit nem jelent, a semminél is kevesebbet!

- Mi van odafönt? - kérdezték a vakok.

- Tízszer akkora magasságban, mint amekkora egy ember, tető van a világ fölött - sziklatető, nagyon-nagyon sima sziklatető... - Nunez megint görcsös zokogásban tört ki. - Ne kérdezzetek többet, amíg enni nem adtok, mert éhen halok!

Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de a vakok elnézőek voltak. Lázadását általános butaságának és alsóbbrendűségének számlájára írták. Miután megverték, igen egyszerű, de a lehető legnehezebb testi munkát bízták rá, és nem lévén más választása, Nunez alázatosan engedelmeskedett.

Néhány napi betegsége alatt gondosan ápolták, ez megkönnyítette az engedelmességet. Viszont a vakok ragaszkodtak ahhoz, hogy Nunez sötétben feküdjék, s ezt nagyon nehezen bírta. És vak bölcsek jöttek be hozzá, és elméjének gonosz eltévelyedéséről beszéltek, és megfeddették őt, amiért kételkedett abban, hogy az ő világegyetemüket fedél borítja. Olyan meggyőzően beszéltek a bölcsek, hogy Nunez már-már azt hitte: ő az, akit érzékei rászednek, és csak ezért nem látja a világ fedelét, amely pedig valóban ott van a feje fölött.

Nunez tehát polgárjogot nyert a Vakok Országában. Már nem látta valamennyiüket egyformának, egyénenként ismerte és megszokta őket. Az a világ, amely a hegyeken túl terült el, egyre távolibbnak és valószínűtlenebbnek tetszett. Yacob, Nunez gazdája, ha nem haragudott valamiért, egészen kedves ember volt. Aztán itt volt Pedro, Yacob unokaöccse, és Medina, Yacob legkisebb leánya. Medinát nem sokra becsülték a Vakok Országában, mert nemes metszésű arca volt, és lényéből hiányzott az a simulékony lágyság, amely a vakok számára a női szépség elengedhetetlen feltétele. Nunez mindjárt kezdetben szépnek találta Medinát, s most már az egész világon a legeslegszebbnek. A leány szemhéja nem volt olyan vörös és beesett, mint a többi nőé; az ember szinte várta, hogy fölvesse a szemét. És hosszú szempillái voltak Medinának, márpedig a hosszú szempilla itt a völgyben nagy szépséghibának számított. És a hangja is erősebb volt, mint amilyet a völgybeli ifjak szerettek. Így hát Medinának nem akadt udvarlója.

Eljött az idő, amikor Nunez úgy érezte, ha Medina szeretné őt, élete végéig boldogan itt maradna a völgyben.

Szemmel tartotta a lányt; alkalmat keresett arra, hogy apró szolgálatokat tegyen neki, és egyszer csak észrevette, hogy a lány is fölfigyelt rá. Egy pihenőnapon egymás mellett ültek a csillagok halvány fényében. Lágy, édes zene szólt. Nunez keze a lány kezére tévedt, és meg merte szorítani. Medina nagyon gyöngéden viszonozta a szorítást. És egy napon, mikor ebédeltek a sötétben, Nunez érezte, hogy a lány keze az ő kezét keresi. A tűz éppen felvillant, és Nunez látta, hogy milyen gyöngéd a lány arca.

Elhatározta, hogy beszél vele.

Egyszer, mikor a lány a nyári este holdfényében a rokkát pergette, Nunez odament hozzá. Olyan volt most Medina, mint valami ezüstös ködből szőtt csodálatos tünemény. Nunez a lábához kuporodott, megmondta neki, hogy milyen gyönyörű, és megmondta, hogy szereti. A szerelmesek tiszteletteljes gyöngédségével szólott, szinte áhítatos volt a hangja; a leányhoz még soha, senki nem közeledett ilyen hódolattal. Medina nem adott határozott választ, de nyilvánvalóan szívesen hallgatta Nunez szavait.

Ezután, valahányszor alkalma nyílt, Nunez mindig megszólította a lányt. Most már Nunez számára is a völgy jelentette a világot, s az a másik világ, a hegyeken túl, ahol az emberek napfényben éltek, tündérmesévé ködösödött; tündérmesévé, amelyet majd egyszer elmond Medinának. Nagyon tapintatosan, nagyon félénken megpróbált a lánynak a látásról beszélni.

Medina valami csodálatosan költői elképzelésnek gondolta a látást, és úgy hallgatta Nunez meséit a csillagokról és a hegyekről és a saját tündöklő szépségéről, mintha valami titkos dolgot cselekednék. Nem hitte el, amit a férfi mesélt, és csak félig értette Nunez szavait, de megborzongott a gyönyörűségtől, és Nunez azt hitte, Medina tökéletesen érti őt.

Nunez szerelme már nem volt olyan félénk és áhítatos: bátrabb lett. Elhatározta, hogy megkéri a lány kezét Yacobtól és a vénektől, de a lány megijedt ettől, és azt mondta Nuneznek, hogy várjon még. Yacob az egyik idősebb lányától tudta meg, hogy Medina és Nunez szeretik egymást.

A házasságot kezdettől fogva hevesen ellenezték a völgyben; nem annyira azért, mert Medinát többre értékelték, mint inkább azért, mert Nunezt nem tartották maguk közül valónak; ostoba, tehetetlen lényt láttak benne, olyan valakit, aki az ember legalacsonyabb mértékét sem üti meg. Medina nővérei is elkeseredetten ellene voltak a házasságnak, mondván, hogy Medina mindnyájuk fejére szégyent hoz; és az öreg Yacob, aki már szinte megkedvelte ügyetlen, de engedelmes szolgáját, most erélyesen megrázta a fejét, és kijelentette, hogy erről a házasságról szó sem lehet. A völgybeli fiatal férfiak azt mondták, ez a házasság fajuk meggyalázása lenne; egyikük odáig vetemedett, hogy leszidta és megütötte Nunezt. Az visszaütött. Amióta itt élt a völgyben, Nunez most vette először hasznát annak, hogy félhomályban is lát, és ez után a verekedés után senki sem mert többé kezet emelni rá. De a házasságba azért nem egyeztek bele.

Az öreg Yacobnak a legkisebbik lánya volt a kedvence, és fájt neki, hogy Medina sírva borul a vállára.

- De hát tapasztalhattad, szívem, hogy milyen idétlen. Képzelődik, és mindent rosszul csinál.

- Tudom - zokogott Medina. - De azért már okosabb, mint volt. Napról napra javul. És erős, édesapám, és olyan kedves - mindenki másnál erősebb és kedvesebb. És szeret engem, apám, és én is szeretem őt.

Az öreg Yacob nagyon szomorú volt, hogy nem tudta lányát megvigasztalni, és a helyzetet még szomorúbbá tette az, hogy az öreg maga is megszerette Nunezt. Sok jó tulajdonságot fedezett föl benne. Ott ült az öreg az ablaktalan tanács-szobában a vének között, és hallgatta beszélgetésüket. Alkalomadtán közbe is szólt.

- Már okosabb, mint volt - mondta. - Valószínű, hogy egy szép napon éppen olyan épelméjű lesz, mint mi vagyunk.

És akkor az egyik öregnek, aki szeretett a dolgok mélyére hatolni, egy ötlete támadt. Ezt az öreget orvosként tisztelte a völgy népe, ő volt a nagy gyógyító, bölcs és találékony elme, és vonzotta őt a feladat, hogy Nunezt kigyógyítsa különcségeiből.

- Megvizsgáltam Bogotát - mondta -, és most már jobban értem a helyzetet. Azt hiszem, van mód rá, hogy meggyógyítsuk.

- Én is mindig ebben reménykedtem - mondta az öreg Yacob.

- Az agya beteg - szólt a vak orvos.

A többiek helyeslően morogtak.

- És mi baja az agyának?

- Ó! - sóhajtott az öreg Yacob.

- Ez - felelt önmagának az orvos. - Ez a furcsa valami, amit ő szemnek nevez, és ami csak arra való, hogy kellemesen lágy bemélyedést idézzen elő az arcban. Bogotának ez az úgynevezett szeme beteg, mégpedig olyan mértékben, hogy az agyban is zavarokat okoz. Bogota szeme természetellenesen nagy, szempillái is vannak, a szemhéjai mozognak, következésképpen a szemek állandóan izgatják az agyat.

- Igazán? - kérdezte Yacob. - Igazán azt hiszed, hogy ez a baj?

- Alapos megfontolás után, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy Bogota meggyógyításához csak egy könnyű és egyszerű műtétre van szükség. El kell távolítani ezeket az agyat ingerlő, fölösleges testeket.

- És akkor teljesen épelméjű lesz?

- Teljesen épelméjű, és kitűnő honpolgár.

- Ó, milyen csodálatos a tudomány! Hála legyen az Égnek! - kiáltott fel Yacob, és rögtön elindult, hogy közölje Nunezzel az örvendetes újságot.

Yacob azonban úgy találta, hogy Nunez hidegen fogadta a jó hírt. Ez elkedvetlenítette az öreget.

- Olyan hangon beszélsz, mintha nem is szeretnéd a leányomat - dohogott.

Medina végül mégis meggyőzte Nunezt arról, hogy alá kell vetnie magát a műtétnek.

- Ugye, te nem akarod, hogy elveszítsem a szemem világát?

Medina a fejét rázta.

- Az én világom a látás.

Medina még mélyebben hajtotta le a fejét.

- Olyan sok szép van a világon, olyan sok szép - a virágok, a zuzmók a sziklák között, a szőrme lágy fénye, a messzi ég a kergetőző felhőkkel, a naplementék és a csillagok. És itt vagy te. Ha semmi más nem volna a világon, már azért is jó látni, mert láthatom a te édes, derűs arcodat, mosolygó ajkadat, a te drága, összekulcsolt kezedet... A szememnek köszönhetem, hogy rád találtam, a szemem tart itt melletted, a szemem, amelyet ezek az ostobák el akarnak venni tőlem. S ha elveszik a szememet, be kell érnem azzal, hogy megérinthetlek, hogy a hangodat hallom, de soha többé nem láthatlak. Ha elveszik a szememet, el kell merülnöm a sötétségben, a sziklatető alatt, az alatt a rettenetes tető alatt, amely a te képzeletedet megbénítja... Ugye, nem akarod, hogy elveszítsem a szemem világát?

Nunez szívébe nyugtalanító kétség lopózott. Elhallgatott, a kérdés ott maradt a levegőben.

- Néha - kezdte a lány -, néha azt szeretném... - ő is elhallgatott.

- Mit szeretnél? - kérdezte, rosszat sejtve a férfi.

- Néha jobban szeretném, ha nem beszélnél így.

- Ha hogyan nem beszélnék?

- Tudom, hogy... hogy szép, amit elképzelsz. Szeretem, ha mesélsz, de most...

Nunez hátán végigfutott a hideg.

- De most? - kérdezte elhaló hangon.

A lány nagyon csendesen ült a helyén.

- Azt akarod mondani, hogy... azt hiszed... jobb lennék, jobb lennék talán, ha...

Nunez most már mindent értett. Düh fogta el, düh a kegyetlen sorssal szemben, de ugyanakkor melegség öntötte el a szívét, forró szánalom a leány iránt, aki nem képes őt megérteni.

- Drágám - mondta, és látta Medina sápadt arcán, mennyire küszködik szegényke a szavakkal. Átölelte a lányt, megcsókolta a fülét, és sokáig ültek némán egymás mellett.

- És ha beleegyezném!... - kérdezte végül, nagyon gyöngéden a férfi.

Medina a nyakába borult, és vad zokogásba tört ki.

- Ó, ha beleegyeznél - tördelte -, ha beleegyeznél!


A műtét előtt, amely a szolgai alsóbbrendűségből a vak polgár rangjára fogja emelni őt, Nunez már egész héten nem tudott aludni, s a napfényes, meleg órák alatt, míg a többiek jóízűen szunnyadoztak, ő tépelődve gubbasztott vagy céltalanul kóborolt. Megpróbált beletörődni sorsába. Beleegyezett a műtétbe, de még most sem volt biztos önmagában. A munkaidő véget ért, a nap tündöklő-fényesen emelkedett a hegycsúcsok fölé. Elérkezett az utolsó nap. Holnap már nem fog látni. Néhány pillanatig beszélt Medinával, mielőtt a lány nyugovóra tért.

- Holnap - mondta -, holnap már nem láthatlak.

- Édes szívem - suttogta a lány, és teljes erejéből megszorította Nunez kezét. - Nem fog nagyon fájni - mondta -, és énértem viseled el ezt a fájdalmat... Ó, bár meghálálhatnám... Ó, ha boldoggá tehetnélek, én édes szerelmem! Te szelíd hangú egyetlenem, ha tudnád, milyen nagyon szeretnélek boldoggá tenni!

Nunez azt sem tudta, melyiküket sajnálja jobban: önmagát-e, vagy a lányt?

Átölelte Medinát, ajkát az ajkára szorította, és utoljára nézett az édes arcocskába.

- Isten áldjon meg! - rebegte. - Isten áldjon!

Aztán némán elfordult a lánytól.

Medina hallotta szerelmesének lassan távolodó lépteit, és volt valami a lépések ritmusában, ami megint szenvedélyes zokogásra késztette.

Nuneznek az volt a szándéka, hogy elvonul valami elhagyatott helyre, a rét szépséges fehér nárciszai közé, és ott várja be az áldozat óráját, de ahogy mendegélt, felnézett az égre, és látta a reggelt, és a reggel, mint egy aranypáncélba öltözött angyal, lépegetett le a szirteken...

Úgy tetszett Nuneznek, hogy ezzel a csodálatos ragyogással szemben minden: ő maga is, szerelme, a vakok világa odalent a völgyben - a bűn fészke.

Nem tért le a virágos mezőre, amint szándékában volt, hanem egyenesen ment tovább, megmászta a körfalat, felkapaszkodott a sziklákra, és tekintete állandóan a napsütötte jeges csúcsokon, a hómezőkön járt.

Csak itta, itta a tündöklő szépséget, és képzelete abba a másik világba szárnyalt, amelyről örökre le akart mondani.

A nagy, szabad világra gondolt, amelytől elszakadt, az ő világára, képzelete a hegyeken túl csapongott, a mérhetetlen távolokba. Bogotát látta lelki szemével, a város ezernyi, vérpezsdítő gyönyörűségét, az aranyfényű nappalokat, a titokzatos, ezüstfehér éjszakákat, a legislegszebbet minden város között, a szökőkutakat, szobrokat, fehér házakat. Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt, hegyszorosokon át, el lehetne jutni a város nyüzsgő utcáiba. A hosszú hajóútra gondolt, amely a folyón Bogotából a még tágabb világba viszi az embert, falvak és városok mentén, erdők és pusztaságok között. Megy-megy az ember napokon át a folyó hátán, és egyszer csak elmaradnak a folyó partjai, hatalmas gőzösök hasítják a vizet, és a bámuló tekintet előtt kitárul a tenger, a végtelen tenger, ezer szigetével, ezer meg ezer szigetével és a sok-sok, homályba vesző hajóval, amelyek szakadatlanul járják az utat a nagy-nagy világ körül. És a tenger fölött az égbolt - itt nem sötétítik el a hegyek az eget, nemcsak egy tenyérnyi darabkát látni belőle, mint a hegyek között, hanem mérhetetlen, véghetetlen kékséget, és éjszaka csillagok úsznak az ég mély, sötétkék tengerében...

Nunez tekintete élesen fürkészte a hegyek dús kárpitját.

Ha például felmászna az ember ezen a víz vájta meredeken, ahhoz a kürtőszerű szakadékhoz, egészen magasra jutna a törpefenyők között, amelyek lépcsőzetesen kerítik körül a szorost. És aztán? Azt a kiugró sziklát is el lehetne érni. És onnan talán még följebb lehetne kapaszkodni azon a hóborította szakadékon; és ha arra nem járható az út, talán kelet felé akad egy másik, amellyel meg tud birkózni. És azután? Azután az ember fölér arra a borostyán színű hómezőre, és akkor már a fél út mögötte maradt.

Nunez visszapillantott a falura, aztán megfordult, és sokáig bámult le a völgybe.

Medinára gondolt, de a lány már nagyon messze volt tőle.

A hegyfal felé fordult, amelyet megvilágított a kelő nap fénye.

Nagyon óvatosan, nagyon vigyázva fölfelé kezdett kapaszkodni.


Mikor leszállt az alkonyat, már nem kapaszkodott, de messzire és magasra jutott. Volt már életében magasabban is, de most is nagyon magasan volt. Ruhái összevissza szaggatva, keze-lába vérzett, testéről sok helyütt lehorzsolódott a bőr, de mosolyogva feküdt a sziklán, mint aki nagyon jól érzi magát.

Onnan, ahol feküdt, a völgy szűk katlannak látszott. Nunez úgy gondolta, egy mérföldnyi utat tehetett meg. A völgyre már árnyék borult, áttetsző pára lebegett fölötte, pedig a hegycsúcsok még napfényben lángoltak. A hegycsúcsok még napfényben lángoltak, és körös-körül ezek az apró sziklák, ez a csodálatos szépség. Itt finom rajzú zöld erek hálózzák be ezt a szürke kőzetet, amott kristályos felületek csillannak meg, és a szikla repedéseiből, ott, ahol Nunez feje pihent, egy icipici, gyönyörűségesen szép, narancsszínű zuzmó bújt elő. Titokzatos, mély árnyékok ereszkedtek alá, a kékség bíborszínbe mélyült, a bíborszín fénylő sötétségbe. És odafent a határtalan égbolt. De Nunez már mindebből nem látott semmit, teljesen mozdulatlanul feküdt, csak mosolygott, mintha örülne, hogy sikerült elmenekülnie a Vakok Országából, ahol király akart lenni.

Aztán a naplemente izzása is megfakult, leszállt az éjszaka, és Nunez még mindig békésen és elégedetten feküdt ott, a hideg csillagok alatt.


Fordította Ruzitska Mária



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:08 | Üzenet # 13 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A BACILUS-TOLVAJ


- Ez a preparátum pedig - mondta a bakteriológus, s az üveglapot a mikroszkóp lencséje alá csúsztatta - a híres kolera-bacilus, a kolera baktériuma.

A sápadt férfi a mikroszkópba nézett. Látszott, hogy még szokatlan számára az efféle készülék, és petyhüdt, fehér kezével eltakarta a másik szemét.

- Alig látok valamit - mondta.

- Fogja azt a csavart - felelte a bakteriológus. - Talán nincs jól beállítva a mikroszkóp lencséje. Hiszen minden szem más. Próbálja kissé ide-oda csavargatni.

- Aha! Most látom - szólt a látogató. - Tulajdonképpen nem sok látnivaló van rajta. Apró rózsaszínű pálcikák és foszlányok. És ezek a parányok, ezek az egyszerű kis atomok, ha elszaporodnak, mégis elpusztíthatnak egy egész várost! Csodálatos!

Felállt, az üveglapot kihúzta a lencse alól, és az ablak felé tartotta.

- Alig lehet látni - mondta a preparátumot vizsgálgatva. Habozott. - És ezek... elevenek? Veszedelmesek még?

- Ezeket már megfestettem és megöltem - válaszolt a bakteriológus. - Ami engem illet, azt szeretném, ha a világmindenség valamennyi baktériumát megfesthetnénk és elpusztíthatnánk.

- Azt hiszem - jegyezte meg a sápadt férfi könnyed mosollyal - ön nem nagyon örülne annak, ha ezek a jószágok eleven, aktív állapotban nyüzsögnének ön körül?

- Ellenkezőleg, ez nálunk elkerülhetetlen - mondta a bakteriológus. - Ez itt, például... - átvágott a szobán, és több lezárt üvegcső közül kiemelt egyet. - Ezek élnek. Ez eleven kolerabaktériumtenyészet. - Egy pillanatig habozott. - Hogy úgy mondjam, palackozott kolera.

A sápadt férfi arca egy pillanatra elégedetten felragyogott.

- Félelmetes dolog, hogy ilyesmi van a birtokában - mondta, és szemével majd felfalta a csövecskét. A bakteriológus figyelmesen nézte látogatóján a beteges gyönyörűség kifejezését. Ez az ember, aki ma délután egy régi barátjának ajánló soraival állított be hozzá, már egyéniségük éles ellentéte miatt is érdekelte. A látogató, sima, fekete hajával, mélyen ülő, szürke szemével, sovány arcával és ideges modorával, amint szeszélyesen és mégis buzgón érdeklődött - újdonságként hatott rá, hiszen azok a tudományos kutatók, akikkel ő érintkezett, nagyrészt egykedvű, megfontolt emberek voltak. Így hát nem is lehet csodálkozni, hogy hallgatója előtt, kire nyilván nagy hatással volt a téma halálos természete, minél színesebben igyekezett lefesteni a dolgot.

Elgondolkozva tartotta kezében az üvegcsövet.

- Bizony, ez itt a bebörtönzött dögvész. Csak törjünk fel egy ilyen üvegcsét, és ürítsük a vízvezetékbe; mondjuk ezeknek az apró életparányoknak, melyeknek se szaguk, se ízük, és a legerősebb mikroszkóppal is csak akkor láthatók, ha megfestjük őket - tehát mondjuk nekik: "Menjetek, növekedjetek és szaporodjatok, töltsétek meg a víztárolókat" - és titokzatos, kifürkészhetetlen halál, gyors és irtózatos halál, megalázó és gyötrelmes halál szabadulna erre a városra, és üldözné áldozatait. Asszonyától elragadná a férfit, anyjától a gyermeket, az államférfit hivatásától választaná el, a munkást pedig megszabadítaná fáradalmaitól. Tovább terjedne a vízvezetékben, az utcák mentén kúszna végig, itt is meg ott is kiszemelne egy házat, büntetésképp, hogy nem forralják ivóvizüket, befészkelné magát az ásványvizek forrásaiba, belemosnák a salátába is, és ott szunnyadna a jégkockák mélyén. Felkészülten várná, hogy vályúikból kiigyák a lovak, és közkutakból a vigyázatlan gyermekek. Beszivárogna a talajba, hogy kutakban, forrásokban, ezernyi váratlan helyen újra megjelenjék. Csak egyszer szabadítsuk be a vízhálózatba, és még mielőtt bekeríthetnénk és megfoghatnánk, már megtizedelte a nagyvárost.

Hirtelen elhallgatott. Gyakran mondták már, hogy gyengéje a szónoklás.

- De hát itt veszélytelen, látja - teljesen veszélytelen.

A sápadt férfi bólintott. Szeme felcsillant, és a torkát köszörülte.

- Ezek az alávaló anarchisták - mondta - ostobák és sült bolondok, hogy bombákat használnak, mikor hozzájuthatnak ilyesmihez is. Azt hiszem...

Az ajtó felől könnyed koppantás hallatszott, éppen csak egy köröm gyengéd koccantása. A bakteriológus kinyitotta az ajtót.

- Csak egy pillanatra, drágám - suttogta a felesége.

Mikor a laboratóriumba visszatért, a látogató az órájára nézett.

- Sejtelmem sem volt, hogy egy egész órát raboltam el az idejéből - mondta. - Három óra negyvennyolc perc. Csak fél négyig akartam maradni, de hát ezek valóban nagyon érdekes dolgok. Nem, igazán nem maradhatok tovább egy percig sem. Négykor valahol dolgom van.

Hálálkodva ment ki a szobából; a bakteriológus egész a kapuig kísérte, majd gondolataiba merülve visszaindult a laboratóriumba vezető folyosón. Azon töprengett, hogy látogatója vajon milyen népfajtához tartozhat. Semmi esetre sem germán, de nem is tiszta latin típus.

- Nos, akármi, de attól tartok, beteges alkat - állapította meg magában. - Milyen mohón nézte ezt a baktériumtelepet!

Hirtelen nyugtalanító gondolat nyilallt belé. Először a pároló mellett álló pad felé, majd gyorsan az íróasztalához fordult - lázasan végigkutatta zsebeit, aztán az ajtóhoz rohant.

- Talán otthagytam a hall-asztalon... Minnie! - kiáltott a hallból rekedten.

- Mi az, drágám? - felelt egy távoli hang.

- Édesem, volt valami a kezemben, mikor az előbb beszéltünk?

Csend.

- Semmi, drágám, mert emlékszem, hogy...

- A kék nyavalya!... - kiáltott fel a bakteriológus, és hanyatt-homlok rohant ki az ajtón, le a lépcsőn, az utcára.

Minnie, mikor a heves ajtó-csapódást meghallotta, riadtan az ablakhoz szaladt. Lent az utcán egy ösztövér ember éppen beszállt egy kocsiba. A bakteriológus pedig, kalap nélkül, posztópapucsban, vadul hadonászva rohant felé. Az egyik papucsot elvesztette, de rá sem hederített.

- Megőrült! - mondta Minnie. - Tessék, ide vezetett a rémes tudománya!

Kinyitotta az ablakot, utána akart kiáltani. A nyurga férfi, mikor hirtelen hátrapillantott, ugyancsak azt hihette, hogy elmebajossal van dolga. A bakteriológusra mutatva, gyorsan odaszólt a kocsisnak, becsapta az ajtót, pattant az ostor, és a lovak patkói máris csattogtak. A következő percben a kocsi, nyomában a bakteriológussal, végiglejtett az utcán, s mindkettő eltűnt a sarkon.

Minnie egy percig még kihajolt az ablakon.

Aztán behúzta a fejét. Egészen meg volt döbbenve.

- Hát persze hogy különc! De harisnyában szaladgálni Londonban... méghozzá a szezon közepén!

Szerencsés ötlete támadt. Gyorsan feltette a kalapját, felkapta férje cipőjét, a hallban leakasztotta férje könnyű felöltőjét és kalapját - és máris lent volt a kapuban. Odakiáltott egy épp jókor arra baktató kocsinak.

- Hajtson végig az úton és körül a Havelock Crescenten, és nézzen szét, hogy lát-e valahol egy bársony házikabátban, kalap nélkül szaladgáló urat.

- Bársonykabátban, kalap nélkül! Igenis, nagysád! Rendben van, nagysád!

És a legnagyobb lelki nyugalommal a lóra cserdített, mintha egész életében erre a címre hajtott volna.

Néhány perccel később a Haverstock Hill-i kocsipihenő körül összeverődött kocsisokat és lézengőket egy gyömbérszínű, agyonhajszolt gebével elvágtató kocsi riasztotta fel. Amíg elhaladt, csendben maradtak, de akkor aztán rákezdték:

- Tyű, hisz ez Harry Hicks! Hát ebbe meg mi bújt belé? - mondta a köpcös úriember, aki Vén Dudás névre hallgatott.

- Jól jár a kezében az ostor, azt meg kell hagyni - jegyezte meg a lovászgyerek.

- Hé! - kiáltott a szegény öreg Tommy Byles. - Itt meg a másik futóbolond! Vigyen el az ördög, ha nem az.

- Az öreg George - mondta Vén Dudás -, és úgy van, ahogy mondod, bolondot visz. Még ki talál pottyanni abból a batárból. Tán Harry Hickset kergeti?

A csoport a pihenő körül egészen fellelkesült. Szólt a kórus:

- Rajta, George! Ez aztán a versenyfutás! Megcsíped még! Nyomd meg!

- Micsoda menő, de az ám! - kiáltott fel a lovászgyerek.

- Üssön meg a guta! - kiabált Vén Dudás. - Nicsak! A végén még én is belejövök. Tessék, itt jön a harmadik! Hát minden konflis meghibbant Hampsteadben ma reggel?

- Ez meg itt egy nőszemély - mondta a lovászgyerek.

- Hogy szalad a pasas után! Pedig fordítva szokott lenni - állapította meg Vén Dudás.

- De mi van a kezibe?

- Mintha keménykalap volna.

- Micsoda remek móka! Hármat egy ellen az öreg George-ra - mondta a lovászgyerek. - Hajrá!

Minnie valóságos tapsviharban haladt el előttük. Nem nagyon örült neki, de érezte, hogy kötelességét teljesíti. Szemét egyre az öreg George élénken mozgó hátára függesztve - de miért viszi csavargó férjét érthetetlen módon egyre messzebb tőle? - továbbkarikázott Haverstock Hillen, és végig a Camden Town High Streeten.

Az első kocsiban ülő férfi a sarokban kuporgott, és szorosan összekulcsolt kezében görcsösen szorongatta a szörnyű pusztításra képes csövecskét. Különös lelkiállapotába ujjongó öröm és szorongás vegyült. Főleg attól félt, hogy elfogják, még mielőtt tervét végrehajtaná; emellett azonban egy bizonytalan, de még nagyobb félelem lappangott benne - a szörnyű bűntett miatt. De ujjongása messze felülmúlta rettegését. Előtte még nem élt anarchista, aki csak meg is közelítette volna az ő eszméjét. Ravachol, Vaillant, mindezek a kiváló férfiak, kiknek a hírnevét annyira irigyelte, mellette most már jelentéktelen alakokká törpültek. Csak oda kell férkőznie a fővezetékhez, hogy a csövecskét a víztárolóba ürítse. Mily remekül eszelte ki az egészet! Ajánlólevelet hamisított, bejutott a laboratóriumba. Milyen nagyszerűen ragadta meg a kínálkozó alkalmat! Végre mégiscsak hallani fog róla a világ. Az emberek, akik gúnyolódtak felette, mellőzték, másokat jobban kedveltek nála, és kerülték a társaságát - végre megtudják, hogy ő kicsoda! Halál, halál, halál! Mindig jelentéktelen embernek tekintették. Az egész világ összeesküdött ellene, hogy elnyomják. Majd ő megmutatja, mi az, egy embert kiközösíteni. Milyen ismerős ez az utca. Persze, a Great Saint Andrew's Street! Nézzük, hogy áll a hajsza?

Kihajolt a kocsiból. A bakteriológus alig ötven lépésnyire volt mögötte. Ez bizony baj. Még utolérik és lefogják. Zsebébe nyúlt, és talált egy fél aranyat. Ezt a kocsi tetőnyílásán keresztül a kocsis orra elé bökte.

- Lesz még több is - üvöltötte -, de csak akkor, ha sikerül megszöknünk!

A kocsis elkapta a pénzt.

- Nyugodt lehet - mondta. A csapóablak lecsattant, s az ostor végigszántott a gebe patakzó oldalán. A kocsi megingott, és az anarchista, aki még félig-meddig állt, az üvegcsét szorongató kezével az oldalajtónak támaszkodott, hogy egyensúlyát el ne veszítse. Érezte, hogy a törékeny jószág összeroppan, és letört fele ott csörög a kocsi fenekén. Átkozódva lerogyott az ülésre, és komoran bámult a néhány cseppnyi nedvre az ajtón. Megborzongott.

- Nos, úgy látszik, én leszek az első. Eh! Legalább mártír leszek. Ez is valami. Elég pocsék halál, annyi bizonyos. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg olyan fájdalmas-e, mint mondják.

Hirtelen eszébe jutott valami, s a kocsi fenekén keresgélni kezdett. Egy cseppecske még maradt az üvegcső letört végében - ezt megitta, hogy biztos legyen a dolgában. Jobb ez így, biztos, ami biztos. Akárhogy lesz is, ő már nem sülhet fel.

Aztán derengeni kezdett benne, hogy most már fölösleges a bakteriológus elől menekülnie. A Wellington Streeten előreszólt a kocsisnak, hogy álljon meg, és kiszállt. A lépcsőn megcsúszott, a feje szédült. A koleraméreg! Ez aztán gyorsan dolgozik! Intett a kocsisnak, hogy tűnjön el; mellén összefonta karjait, úgy állt a járdán, és várta üldözőjét. Tartásában volt valami tragikus. A közelgő halál tudata bizonyos méltóságot adott neki. Üldözőjét dacos nevetéssel fogadta.

- Vive l'Anarchie![2] Elkésett, barátom. Már megittam. A kolera elszabadult!

A bakteriológus ránézett a kocsiból, a szemüvege mögött különös fényben égett a szeme.

- Megitta? Szóval anarchista... Most már értem.

Még akart valamit mondani, de aztán elharapta. Szája szögletében mosoly bujkált. Éppen kinyitotta a konflis ajtaját, mintha ki akarna szállni, mire az anarchista drámai búcsút intve, a Waterloo Bridge felé indult. Fertőzött testét lehetőleg mindenkihez hozzádörzsölte, aki csak útjába került. A bakteriológust annyira lekötötte ez a látvány, hogy alig látszott rajta valami meglepődés, mikor Minnie - kalappal, cipővel és felöltővel felszerelve - megjelent a járdán.

- Nagyon szép tőled, hogy elhoztad a holmimat - mondta, és elmerülten szemlélte a távolodó anarchistát.

- Sokkal jobban tennéd, ha beszállnál - szólt oda Minnie-nek, még mindig bámészkodva.

Minnie most már szentül meg volt győződve arról, hogy férje megbolondult. Saját felelősségére odaszólt a kocsisnak, hogy induljanak haza.

- Hogy húzzam fel a cipőmet?... Hogyne, drágám... - motyogta a bakteriológus, mikor a kocsi bekanyarodott, és eltakarta előle a büszkén feszítő, egyre távolodó és kisebbedő sötét alakot. Egyszerre valami furcsaság jutott eszébe és felkacagott.

- Pedig ez igazán nagyon komoly dolog - jegyezte meg. - Tudod, ez az ember ma nálam járt és anarchista. Nem, ne ájulj el, mert akkor a végét nem tudom elmondani. Én pedig nem tudtam, hogy anarchista, bámulatba akartam ejteni, és elővettem azt az újfajta baktériumtelepet, amiről már beszéltem neked. Tudod, arra a fajtára gondolok, ami a majmokon azokat a kék foltokat okozza. És én egy bolond ötlettel ráfogtam, hogy ez az ázsiai kolerabaktérium. Ő meg elrohant vele, hogy megmérgezze London ivóvizét, és bizonyára jól el is kékült volna ez a civilizált város. Most pedig lenyelte. Persze nem tudom, mi történik vele, de emlékszel, hogy a macska megkékült, a három kutyakölyök ma is csupa kék folt, és a veréb is tiszta kék lett tőle. Csak az a bosszantó, hogy most megint egy csomó pénzembe kerül, és újra vesződhetek, amíg az új preparátum elkészül... Hogy vegyem fel a kabátomat ebben a melegben? De miért? Mert esetleg találkozunk Mrs. Jabberrel? De drágám, Mrs. Jabber nem léghuzat! Mért hordjak én kabátot ilyen melegben Mrs.... Jó, jó... rendben van!


Fordította Görgey Gábor



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:10 | Üzenet # 14 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
A KÜLÖNLEGES ORCHIDEA


Orchideát venni mindig némi kockázattal jár. Csupán a gyöktörzs megbarnult, összeaszott szövedékét látjuk ilyenkor, egyebekben rábízhatjuk magunkat ítélőképességünkre, vagy az árverési kikiáltóra, vagy a jó szerencsénkre - ki mire hajlik jobban. Lehet, hogy a növény javában halódik, vagy már nincs is benne élet; lehet egyszerűen becsületes a vásár, amikor pontosan megkapjuk a pénzünk ellenértékét, de megesik - mert ilyesmi is előfordul lépten-nyomon -, hogy a szerencsés vevő ámuló szeme láttára napról napra szebben kibontakozik egy újfajta változat, szokatlan pompa, a virágajkak különös hajlata, finomabb színárnyalata, vagy egy meglepő mimikri. Büszkeség, szépség és haszon együtt virágzik ki, egyetlen törékeny zöld szár hegyén, sőt, talán még a halhatatlanság is. Mert az új természeti csodának új, különleges név kell, és mi lenne megfelelőbb, mint azé, aki fölfedezte. Johnsmithia! Akadt már ennél rosszabb név is, nem egy.

Talán valami ilyenfajta szerencsés fölfedezés reményében vett részt olyan gyakran Winter-Wedderburn ezeken az árveréseken. Ez a remény ösztökélte nyilván, és az a tény, hogy az égvilágon nem volt semmi egyéb említésre méltó dolga. Félénk, magányos, aránylag gyönge képességű ember volt, jövedelme épp elég arra, hogy ne serkentse munkára a szükség; és nem eléggé tettre kész ahhoz, hogy valamilyen fárasztó elfoglaltság után nézzen. Gyűjthetett volna bélyeget vagy régi pénzt, foglalkozhatott volna Horatius fordításával, vagy könyvkötészettel, föllelhette volna a kovamoszatok új fajtáit - történetesen azonban orchideát termesztett saját jól felszerelt kis melegházában.

- Úgy érzem - mondta reggeli kávéja mellett -, hogy ma történik velem valami. - Lassan beszélt, mint ahogy lassú volt a gondolkodása és minden mozdulata is.

- Jaj, ne mondjon ilyet! - kiáltott föl a házvezetőnője, aki távoli rokona is volt. Számára csak egyet jelenthetett a sokatmondó "valami történik".

- Félreértett. Nem gondolok semmi rosszra... de hogy mi motoszkál a fejemben, azt magam se tudom.

- Ma - folytatta rövid szünet után - Peterséknél eladásra kerül egy csomó növény az Andaman-szigetekről és Indiából. Fölmegyek, megnézem, mijük van. Esetleg veszek is valamit, ha érdemesnek találom. Lehet, hogy ez lesz az.

Odanyújtotta csészéjét, a második adag kávéjáért.

- Annak a szegény fiatalembernek a növényeiről van szó, akiről a minap beszélt? - kérdezte az asszony, miközben teletöltötte a csészét.

- Igen - felelte Wedderburn, és tűnődve majszolt egy darab pirított kenyeret.

- Velem soha nem történik semmi - jegyezte meg hirtelen. - Ugyan, miért nem? Másokkal annyi minden történik. Itt van például Harvey. Csak a múlt héten is... hétfőn talált egy hatpennyst, szerdán valamennyi csibéjén kitört a kergekór, pénteken hazaérkezett az unokafivére Ausztráliából, és szombaton eltörte a bokáját. Hozzám képest... csak úgy tobzódik az izgalmakban...

- Azt hiszem, inkább lemondanék ennyi izgalomról - mondta a házvezetőnő. - Nem jó az senkinek.

- Valószínűleg kellemetlen! Mégis... értse meg, velem soha nem történik semmi! Kisfiú koromban nem ért egyetlen baleset sem. Mikor felnőttem, nem lettem soha szerelmes. Nem házasodtam meg... Kíváncsi vagyok, milyen érzés az, amikor történik velünk valami, valami igazán rendkívüli dolog. Az az orchideavadász csak harminchat éves volt - nálam húsz évvel fiatalabb -, amikor meghalt. És kétszer nősült, egyszer elvált. Négyszer volt maláriája, egyszer a lábát törte. Egyszer leütött egy malájit, egy ízben megsebesült egy mérgezett nyíltól, és végül megölték a dzsungelpiócák. Ez mind igen kellemetlen lehetett, de bizonyára nagyon érdekes is... talán a piócákat kivéve.

- Biztos vagyok benne, hogy nem tett jót neki - jelentette ki meggyőződéssel az asszony.

- Meglehet. - Wedderburn órájára nézett. - Hét perc múlva fél kilenc. A háromnegyed-tizenkettes vonattal megyek, van még időm bőven. Gondolom, épp elég meleg van, a lüszteröltönyt veszem föl, a szürke nemezkalapot és barna cipőt. Talán...

Kinézett az ablakon a derült égboltra és a napsütött kertre, aztán nyugtalan pillantást vetett házvezetőnője arcára.

- Inkább vigye magával az esernyőjét, ha Londonba megy - mondta az asszony ellentmondást nem tűrő hangon. - Gondoljon az útra, visszafelé az állomástól idáig.

Wedderburn meglehetősen izgatott volt, amikor hazaérkezett. Vásárolt. Csak ritkán szánta el magát kellő gyorsasággal a vételre, de ezúttal nem tétovázott.

- Ez itt mind Vanda, ez Dendrobium, ez meg itt néhány Palaeonophis - magyarázta.

Miközben a levesét kanalazta, szeretettel nézegette szerzeményeit. Kirakta maga elé a makulátlan tiszta abroszra valamennyit, és mindent elmondott róluk a házvezetőnőjének, mialatt komótosan elfogyasztotta a vacsoráját. Szokása volt, hogy este újra átélje londoni látogatásait, mind a maga, mind rokona szórakoztatására.

- Tudtam, hogy ma történik valami. És meg is vettem ezt mind! Közülük néhány... néhány... tudja, határozottan úgy érzem, hogy néhány rendkívüli lesz. Nem tudom, miért, de olyan biztosan érzem, mintha valaki egyenesen megmondta volna, hogy ezek közül valamelyik egészen rendkívülivé fog fejlődni.

- Ezt itt - mutatott egy összeaszott gyöktörzsre - nem sikerült azonosítani. Talán Palaeonophis..., de lehet, hogy más. Esetleg egy új fajta, sőt egy egészen új faj. Ez volt szegény Batten gyűjtőútjának utolsó lelete.

- Nekem nem tetszik - jelentette ki a házvezetőnő. - Olyan csúf a formája.

- Szerintem nincs is formája.

- Nem tetszenek azok az izék, amik kinyúlnak belőle.

- Holnap cserépbe kell ültetnem.

- Olyan, mint egy pók, mikor halottnak tetteti magát.

Wedderburn elmosolyodott, és félrehajtott fejjel vizsgálgatta a gyökeret.

- Tényleg nem valami szép példány. De nem lehet megítélni ezeket így, kiszáradt formájukban. Valójában csodaszép orchidea válhat még belőle. Jaj, mennyi dolgom lesz holnap! Még most este pontosan meg kell állapítanom, mi a teendőm ezekkel itt, holnap aztán munkához látok.

- Szegény Battent holtan vagy haldokolva találták egy mangrove-mocsárban, már elfelejtettem, hogyan - kezdte rá hirtelen újra -, pontosan egy ilyen orchidea préselődött a teste alá. Már napok óta rosszul volt, valamilyen trópusi láz gyötörte, és azt hiszem, elájult. Azok a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták már a dzsungelpiócák. Talán épp ez az a növény, amelynek megszerzéséért az életével fizetett.

- Ettől nekem még nem tetszik jobban.

- Férfié a munka, nőé a könny - jelentette ki Wedderburn mély meggyőződéssel.

- Képzelje el, milyen lehet az, meghalni távol minden kényelemtől egy förtelmes mocsárban! Képzelje, milyen lehet lázas betegen feküdni, amikor nincs mit bevennie, csak klorodin meg kinin... ha a férfiak magukra lennének utalva, klorodinon meg kininen élnének... és senki sincs körülötte, csak azok a szörnyű bennszülöttek! Úgy hírlik, az Andaman-sziget lakói undok fickók, és különben is, aligha lehetnek jó ápolók, hisz nincsenek arra kiképezve. És mindezt csak azért, hogy Angliában egyeseknek legyen orchideájuk!

- Nem hiszem, hogy kényelmes volt, de némelyik ember, úgy látszik, szereti az ilyesmit - mondta Wedderburn. - Mindenesetre, a kíséretében levő bennszülöttek eléggé civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak a gyűjteményére, amíg a társa, egy ornitológus, vissza nem tért a sziget belsejéből, noha nem tudták megmondani, milyen fajtához tartoznak az orchideák, és hagyták, hogy elfonnyadjanak. Ez pedig csak fokozza az érdekességüket.

- Talán az undokságukat. Én félnék a rájuk tapadó maláriától. És csak gondolja el, ezen a csúf micsodán egy holttest feküdt. Ez eddig eszembe se jutott. Ejnye! Egy falatot sem tudok többé lenyelni a vacsorából.

- Ha akarja, leveszem az asztalról, és az ablakülésre teszem. Ott ugyanolyan jól látom valamennyit.

Wedderburn a következő napokban valóban rengeteget munkálkodott párás kis melegházában. Fontoskodva tett-vett a faszén, a tikfa, a moha és az orchideatenyésztő összes többi rejtélyes kelléke közepett. Úgy érezte, csodálatosan eseménydús időket él át. Esténként az új orchideákról mesélt barátainak, és ismételten visszatért abbeli előérzetére, hogy valami teljesen újszerű fog kibontakozni valamelyikből.

A Vandák és Dendrobiumok közül jó néhány elpusztult gondozó keze alatt, az ismeretlen orchidea azonban egyszerre csak föléledt. Wedderburn el volt ragadtatva, és alighogy fölfedezte az eseményt, tüstént elvonszolta házvezetőnőjét a lekvárfőzéstől, hogy azon nyomban megmutassa neki.

- Itt egy bimbó - magyarázta -, és nemsokára egész sereg levél hajt ki, ezek az előbúvó apró micsodák itt pedig kis léggyökerek.

- Nekem úgy tűnnek, mintha apró fekete ujjak nyúlnának ki a barnaságból - mondta a házvezetőnő. - Nem tetszenek nekem.

- Miért nem?

- Nem tudom. Olyanok, mint az ujjak, és mintha belém akarnának markolni. Nem tehetek arról, hogy mi tetszik vagy mi nem tetszik.

- Nem tudom biztosan, de nem hiszem, hogy ismernék bármilyen orchideát pontosan ilyen léggyökerekkel. Lehet persze, hogy képzelődöm csupán. Nézze csak, ezeknek kissé ellapul a végük.

- Nem tetszenek nekem - jelentette ki az asszony hirtelen megborzongva, és elfordult. - Tudom, ostobaság, és igazán sajnálom, különösen, mert maga úgy szereti. De nem tehetek róla, folyton arra a holttestre kell gondolnom.

- De hisz talán nem is ez az a bizonyos növény! Csak feltételeztem, hátha ez az.

A házvezetőnő vállat vont.

- Mindegy, nekem nem tetszik.

Wedderburn kissé sértve érezte magát a nőnek a növény iránti ellenszenve miatt. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy bármikor, ha kedve volt rá, beszéljen neki általában az orchideákról, és különösen erről az orchideáról.

- Furcsa jószág az orchidea - mondta egyik nap -, csupa lehetőség és meglepetés. Darwin tanulmányozta a megtermékenyítést, és kimutatta, hogy a közönséges orchideavirág egész felépítése arra szolgál, hogy lepkék vigyék virágról virágra a hímporát. Nos hát, egész sereg olyan orchideát ismerünk, amelyeknek a virágát lehetetlen ilyen módon megtermékenyíteni. A Cypripediumok néhány fajtáját például egyetlen ismert rovar sem tudná megtermékenyíteni, és jó néhány olyan is van, amelyikben soha nem találtak magot.

- Hát akkor hogy szaporodnak?

- Indák, gumók és más ilyen kinövések útján. Ezt könnyű megmagyarázni. Talány azonban az, hogy mire valók akkor a virágok?

- Nagyon valószínű - fűzte tovább -, hogy az én orchideám ezen a téren lesz valami különlegesség. Ha igen, akkor tanulmányozni fogom. Gyakran megfordult már a fejemben, hogy kutatni fogok, mint Darwin. De eddig még sohasem volt rá időm, vagy valami más akadályozott meg benne. A levelek már sarjadnak. Szeretném, ha odajönne, és megnézné.

Unokanővére azonban azt mondta, az orchideaház olyan meleg, hogy mindig megfájdul a feje tőle. Egyetlen alkalommal látta csak újra a növényt, amikor a léggyökerek némelyike több mint egy lábnyira kinőtt már, és sajnálatos módon mohó csápokra emlékeztették. Aznap velük álmodott, amint hihetetlen gyorsasággal nyúlkálnak utána. Úgyhogy megegyezett magával - teljes megelégedésére -, hogy többé nem nézi meg azt a növényt; és Wedderburn kénytelen volt egyedül megcsodálni az orchidea leveleit. A leveleknek a szokásos széles formájuk volt, színük ragyogó sötétzöld, aljuk táján mélyvörös pettyek és foltok. Wedderburn nem ismert más, ezekkel tökéletesen egyező leveleket. A növény a hőmérő közelében, egy alacsony padon állt. Mellette egy egyszerű szerkezet volt, amely az alatta futó, forróvízzel telt fűtőcsövekre állandóan csöpögő vízcsapból állt, és így biztosította a levegő páratartalmát. Wedderburn mostanában jóformán rendszeresen ott töltötte délutánjait, magában latolgatva a különös növény közelgő kivirágzását.

És végre megtörtént a nagy csoda. Alighogy belépett a kis üvegházba, tudta, hogy a szár fölpattant, noha az óriási Palaeonophis Lowii eltakarta azt a sarkot, ahol kedvence állt. Új illat érzett a levegőben; tömény, áthatóan édes, minden egyebet fölülmúló illat ebben a zsúfolt, gőzölgő kis melegházban.

Amint észrevette, odasietett a különös orchideához. És íme! A kúszó zöld száron most három nagy virágkehely nyílt, és ontotta a mámorító, édes illatáradatot. Révülten bámulva állt meg előtte.

A virág hófehér volt, a szirmokon aranyló narancssárga csíkokkal. A súlyos virágajak bonyolult formába csavarodott, csodálatos kékesbíborral tetézve az aranyat. Wedderburn rögtön tudta, hogy teljesen új fajtával áll szemben. És ez a szinte tűrhetetlen illat! Ez a forróság! A virágok összefolytak a szeme előtt.

Meg kell néznie, rendben van-e a hőmérséklet. Egyet lépett a hőmérő felé. Hirtelen minden elmozdult a helyéről. A padló téglái föl-le szökelltek. A fehér virágok s mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház - minden mintha oldalra dőlt volna, aztán nagy ívben tótágast állt.


A házvezetőnő, megrögzött szokása szerint, fél négykor elkészítette a teát. Wedderburn azonban nem jött be teázni. "Azt a szörnyű orchideát imádja - gondolta az asszony, és várt tíz percig. - Biztosan megállt az órája. Megyek és behívom."

Egyenesen a melegházhoz sietett, benyitott, és már az ajtóból kiáltotta rokona nevét. Nem jött válasz. Észrevette, mennyire fojtó a levegő, és milyen átható illattól terhes. Aztán megpillantott valamit a fűtőcsövek között a téglapadlón.

Talán egy percig állt még mozdulatlanul.

Wedderburn ott feküdt, arccal fölfelé, a különös orchidea előtt. A csápszerű léggyökerek már nem lengedeztek szabadon a levegőben; összegabalyodott szürke kötelékként egymásba bogozódtak, feszesen kihúzott végük szorosan rátapadt a férfi állára, nyakára és kezére.

Az asszony nem értette a dolgot. Azután szemébe ötlött a férfi arcára tapadó egyik csáp alól kiszivárgó vér vékony csíkja.

Fölsikoltott, hozzárohant, megpróbálta elrántani a piócaszerű gyökérsarjak alól. Kettőt átszakított; vörös nedv csöppent ki belőlük.

Megszédült a virág illatától. Úristen, hogy belekapaszkodnak ezek a csápok! Szaggatta a szívós köteleket, szeme előtt összefolyt a virágok és a férfiarc fehérsége. Érezte, hogy elájul, de tudta, hogy most nem szabad. Fölegyenesedett, gyorsan kitárta a legközelebbi ajtót, egy percig lihegett még a friss levegőn, s ekkor zseniális ötlete támadt. Fölkapott egy virágcserepet, és bezúzta vele az ablakokat az üvegház végén. Aztán ismét bement. Újult erővel cibálta Wedderburn mozdulatlan testét, miközben nagy robajjal lerántotta a földre a különös orchideát. A növény még most is bősz szívóssággal tapadt áldozatára. Az asszony félőrülten a kétségbeeséstől vonszolta ki a növényt és az embert a szabadba. Csak most gondolt arra, hogy egyenként széttépdesse a vérszívó gyökereket. A következő percben már kiszabadította a férfit, és elhúzta a szörnyűség közeléből.

Wedderburn arca falfehér volt, és tucatnyi kerek kis sebből vérzett.

A háziszolgát megriasztotta az üvegcsörömpölés, és sietve jött feléjük a kerten át. Amikor meglátta az asszonyt, amint véres kézzel vonszolja az élettelen testet, egy pillanatra képtelen gondolata támadt.

- Hozzon vizet! - kiáltott rá a nő, és a hangja eloszlatta a szolga minden téves gondolatát. Mikor szokatlan fürgeséggel visszatért a vízzel, az asszony már sírva fakadt izgalmában, és ölében tartva Wedderburn fejét, javában törölgette az arcáról a vért.

- Mi történt? - szólalt meg Wedderburn. Szemhéja gyöngéden megrebbent, de nyomban megint lecsukódott.

- Menjen, küldje ki Annie-t, aztán azonnal szaladjon el Haddon doktorért - szólt oda a nő a háziszolgának, amint az megérkezett a vízzel; aztán, látva, hogy az ember megtorpan, hozzátette: - Majd elmondok mindent, ha visszajött.

Wedderburn hamarosan ismét kinyitotta a szemét. Unokanővére észrevette, mennyire nyugtalanítja fekvő helyzetének rejtélye, és fölvilágosította:

- Az imént elájult a melegházban.

- És az orchidea?

- Arról majd gondoskodom - felelte.

Wedderburn jó sok vért vesztett, de ettől eltekintve nem esett komoly baja. Konyakot adtak neki, erős húskivonatot, aztán fölvitték az ágyába. Házvezetőnője csak töredékesen tudta elmondani Haddon doktornak a hihetetlen történetet.

- Jöjjön velem a melegházba, és nézze meg.

A nyitott ajtón át besüvítő hideg levegő jóformán eloszlatta az émelyítő illatot. Az elszaggatott léggyökerek legnagyobb része már fonnyadtan hevert a téglaburkolaton sötétlő foltok közt. A virágba borult szár eltört, amikor a növény lezuhant, a virágok petyhüdten feküdtek a földön, szirmaik széle megbarnult már. Az orvos föléjük hajolt, aztán észrevette, hogy az egyik léggyökér még gyöngén meg-megmozdul, és visszahőkölt.

Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már elfeketedett, és bomlásnak indult. A reggeli szellő ide-oda csapkodta az ajtót, és Wedderburn egész orchideagyűjteménye elfonnyadt, elpusztult. Maga Wedderburn azonban fönt az emeleten eleven volt, dőlt belőle a szó, és valósággal ragyogott különös kalandja dicsfényében.


Fordította Vermes Magda



Neked hoztam...
 
EviaDátum: Vasárnap, 2011-08-07, 00:11 | Üzenet # 15 · Megosztás: Megosztás a Facebookon
Lap tetejére
STRUCCVÁSÁR


- Visszatérve a madarak árára - mondta az állatkitömő, egy ifjúkori utazásának emlékeit élesztgetvén -, láttam egy struccot egyszer, amelyiknek háromszáz font volt az ára. Háromszáz font!

Rám nézett a szemüvege fölött, hogy hát ehhez mit szólok.

- És láttam egy másikat, amelyik négy fontért sem kellett senkinek.

- Nem - mondta -, nem volt különleges strucc az a háromszáz fontos. Semmiféle kunsztot nem tudott. Közönséges átlag-strucc volt, a tollazata egy kicsit színehagyott, mert diétán élt. És még csak azt sem lehetett mondani, hogy túlságosan nagy volt a kereslet a struccpiacon. Az ember azt hitte volna, hogy egy kelet-indiai könnyen kifizet a mellényzsebéből öt struccot. Csakhogy az egyik strucc lenyelt egy gyémántot.

Azt az alakot, akinek a gyémántját lenyelte a madár, Sir Mohini Padishah-nak hívták. Utálatos, nyegle, piperkőc majom volt; mondjuk, a lábától a nyakáig olyan jampec, amilyenek ezrével szaladgálnak a Piccadillyn, a nyakán pedig ocsmány fekete fej ült, a fején ormótlan turbánt viselt, a turbán közepén egy gyémánt csillogott. A mi struccmadarunk kikapta a fényes követ, és mire a pasas észbe kapott és patáliát csapott, a strucc is rájött, hogy szabálytalan dolgot művelt, és inkognitóját megőrzendő, szépen elvegyült társai közé. Mindez egy szempillantás alatt történt. Én az elsők között érkeztem a helyszínre, akkor már javában ordított az indus. Két matróz meg az az ember, aki a madarakat szállította, a hasát fogta nevettében. Hát ha az ember meggondolja, mindenesetre eléggé szokatlan módja az ékszerlopásnak. A struccok gondozója a válságos pillanatban nem volt jelen, tehát nem tudhatta, melyik madár a tettes. Elég az hozzá, a gyémánt eltűnt. Hogy őszinte legyek, én egy csöppet sem sajnáltam a kárvallottat. Egész úton azzal a nyavalyás gyémánttal hencegett.

Az ilyesminek persze rögtön híre kel a hajón. Mindenki erről beszélt. Padishah visszavonult bánatával a kabinjába. Ebédnél, a pasas két másik indussal külön asztalnál pöffeszkedett, a kapitány egy kicsit ugratta Padishah-t, erre az dühbe gurult, és felém fordult. Én a háta mögött ültem. Hogy azt mondja, őneki esze ágában sincs megvásárolni a struccokat, ő a drágakövét akarja vissza. Neki, mint angol állampolgárnak, jogai vannak. A gyémántot meg kell találni. Ehhez ragaszkodik. Ha kell, a Felsőházhoz fordul jogvédelemért. Az az ember, aki a madarakat szállította, fafejű alak volt, semmit nem lehetett neki megmagyarázni. Az istennek sem egyezett bele, hogy orvosi beavatkozással keressék meg a tolvaj struccot. Őneki azt parancsolták, hogy így meg így etesse az állatokat, így meg így bánjék velük, és ő nem bolond az állását kockáztatni. Nem tűri, hogy az állatokat olyasmivel etessék, ami nincs benne a kiszabott diétában, és nem tűri, hogy holmi orvosi kezelésnek vessék alá őket. Padishah gyomormosást követelt, bár természetesen madaraknál nem lehet gyomormosást végezni. Ez a Padishah mindenféle jogszabályokkal dobálózott, ahogy már ezek a bengáliak szoktak; azzal fenyegetőzött, hogy lefogja a struccokat meg más effélével. Volt a hajón egy öregúr, aki azt mondta, hogy a fia Londonban ügyvéd, és ez az öregúr azt állította, hogy amit egy madár lenyel, az ipso facto a madár alkatrészévé válik, és Padishah legföljebb kártérítést követelhet, de még akkor is kérdés, nem utasítják-e el keresetét azzal, hogy ő, mint tulajdonos, vétkes hanyagságot követett el, miért nem vigyázott jobban a gyémántjára. Egy struccmadárral, amely nem az ő tulajdona, egyébként semmit sem csinálhat. Ez rettenetesen felizgatta Padishah-t, annál inkább, mert a legtöbben egy véleményen voltunk az öregúrral. A hajón nem volt jogász, aki a vitát eldönthette volna, így hát mindenki azt mondta, ami éppen eszébe jutott. Végre, mikor már az adeni kikötőt is elhagytuk, az indus megadta magát. Négyszemközt tárgyalt a madarak gondozójával, és felajánlotta neki, hogy mind az ötöt megveszi.

Másnap reggel megint nagy ramazurira ébredtünk. A madaras ember kijelentette: neki nincs felhatalmazása a struccok eladására, és semmi pénzért nem válik meg tőlük. De, úgy látszik, elárulta Padishah-nak, hogy van a hajón egy Potter nevű euráziai, aki már ajánlatot tett neki a madarakra. Padishah erre mindnyájunk füle hallatára lepocskondiázta Pottert. De azt hiszem, a legtöbben úgy véltük, hogy Potternek több esze van, mint mindnyájunknak, és amikor kiderült, hogy Potter már Adenből sürgönyzött Londonba, hogy meg akarja venni a madarakat, és Szuezbe távirati választ kér, én úgy szidtam magam, mint a bokrot, amiért ez nem nekem jutott eszembe, és amiért így elszalasztottam ezt a kedvező alkalmat.

Szuezbe érvén, Padishah sírt - igazi könnyeket ontott -, mikor megtudta, hogy Potter lett a madarak gazdája, és azonmód kétszázötven fontot ígért az öt struccért. Ez az összeg két százalékkal több volt, mint amennyit Potter adott értük. Potter azt felelte, akármi legyen, ha csak egyetlen strucctól is megválik, hogy ő sorra meg akarja ölni valamennyit, mert meg kell találnia a gyémántot. De aztán gondolkozott az ajánlaton, és már nem zárkózott el oly mereven. Nagy svihák volt ez a Potter, alighanem hamisjátékos, és az ilyen zsákbamacska üzlet, amilyen ez a strucc-dolog volt, nagyon megfelelt a vérmérsékletének. Félig tréfásan azt mondta, hogy egyenként elárverezi az állatokat, a kikiáltási ár darabonként nyolcvan font lesz. De az egyiket kabalából megtartja.

Nem szabad elfelejteni, hogy az eltűnt gyémánt értékes darab volt. Egy kis zsidó, egy gyémántkereskedő, aki velünk utazott a hajón, mikor Padishah megmutatta neki a követ, azt mondta, hogy három-négyezer fontot is megér. A strucc-árverés tehát izgatta az utasok fantáziáját. Egyszer, amikor a madarak gondozójával mindenféle közömbös dologról beszélgettem, ő véletlenül megemlítette, hogy az egyik strucc gyöngélkedik, alighanem az emésztésével van baj. Azt is mondta, hogy a beteg struccnak az egyik farktolla majdnem teljesen fehér, így hát könnyen ráismertem a többi között, és amikor a másnapi árverésen Padishah nyolcvanötöt ígért ezért a madárért, én kilencvenet ígértem. Gondolom, túlságosan biztosnak látszottam a dolgomban, és nagyon is mohón licitáltam, amiből a többiek arra következtettek, hogy én tudok valamit, amit ők nem tudnak. Padishah, mint egy felelőtlen őrült, rávetette magát erre a madárra. Végül is a gyémántkereskedő vette meg 175 fontért. Potter azt állította, hogy amikor leütötte a kalapácsot, Padishah 180-at kiáltott, de akkor már késő volt. Egyszóval a strucc a zsidó kereskedőé lett. Az valahonnét rögtön kerített egy pisztolyt, és agyonlőtte a madarat. Potter óriási ribilliót csapott, hogy ő most majd nem tudja eladni a többit, persze Padishah is handabandázott; de valamennyien roppant izgatottan vártuk a boncolás eredményét. Mondhatom, nagyon örültem, hogy a gyémánt nem került elő - képzelhetik, mennyire örültem. Száznegyvenig magam is alkudtam erre a madárra.

A kis zsidó úgy viselkedett, ahogyan a zsidók szoktak, nem csinált nagy esetet a balszerencséből. Potter azonban kijelentette, hogy addig nem folytatja az árverést, amíg egyhangúlag meg nem állapodunk abban, hogy a vevők csak az árverés befejeztével vehetik át az árut. A kis zsidó tiltakozni próbált, azt vitatta, hogy kivételes esetről van szó, és minthogy nem tudtunk megegyezni, a döntést másnapra halasztottuk.

Mondhatom, hogy aznap este, a vacsoránál nagyon harcias volt a hangulat. Végül mégis Potter győzött, mert beláttuk, hogy igaza van, és különben is "sportszerűen" viselkedett, ezt illik figyelembe venni. Az öregúr pedig, akinek a fia Londonban ügyvéd, azt mondta, hogy gondolkozott a dolgon, és nem tudja, nem az lenne-e a leghelyesebb, ha a megtalált gyémántot visszaadnák jogos tulajdonosának. Emlékszem, én azt mondottam, hogy a gyémánt ebben az esetben jogilag a "talált tárgyak" kategóriájába tartoznék, amivel körülbelül el is találtam az igazat. Heves vita után megállapodtunk abban, hogy ostobaság a madarakat a hajón megölni. Az öregúr erre még mélyebben belemerült a jogi fejtegetésekbe, és azt akarta bebizonyítani, hogy maga az árverés is törvénytelen szerencsejáték, és a kapitányhoz fordult; de Potter azt felelte, hogy ő utóvégre a struccokat bocsátja áruba, nem a gyémántot, és senkit sem kíván rábeszélni a vásárra. Persze, mert Potter meg volt győződve róla, hogy a közül a három madár közül, amelyet még el akart árverezni, egyik sem nyelte le a gyémántot. Potter azt remélte, hogy a gyémánt annak a madárnak a gyomrában van, amelyet nem akart eladni.

Másnap megint nagyon magasra verték föl az árakat. Az esélyek emelkedtek, minthogy öt madár helyett már csak négy volt. Következésképpen az árak is emelkedtek. Átlag kettőszázhuszonhét fontra verték föl egy-egy madár árát. Furcsa volt, hogy Padishah ezúttal nem licitált. Összevissza fecsegett, megint a lefoglalást emlegette. Potter szóba sem állt vele. Az egyik struccot egy csendes kis tengerésztiszt kapta, a másik a kis zsidóé lett, a harmadikat közösen vették meg a hajó gépészei. És akkor Potter egyszerre úgy tett, mintha megbánta volna, hogy eladta a madarakat, azt mondta, legalább ezer fontot dobott ki az ablakon, és hogy biztosan nem az ő madara nyelte le a gyémántot. Próbáltam megnyugtatni, azt mondtam, még nem veszett el minden remény, és akkor kisült, hogy azt a negyedik madarat is, amelyet magának akart megtartani, eladta valami politikusnak, aki szabadsága alatt Indiában volt tanulmányúton, az indus erkölcsöket és társadalmi viszonyokat tanulmányozta. Ez a negyedik volt a háromszáz fontos strucc. Három madarat Brindisiben kivittek a hajóról - bár az öregúr véleménye szerint ezzel súlyosan megsértették a vámszabályokat -, és Potter meg Padishah is kiszállt Brindisiben. Az indus majd megőrült, látván, hogy a madarak, amelyek az ő gyémántját lenyelték, hogy úgy mondjam, eltűnnek a szeme elől. Hangoztatta, hogy pert indít, kártérítést követel - az agyára ment a kártérítés -, s megadta nevét és címét a madarak tulajdonosainak, hogy tudják, hová kell küldeniük a megtalált gyémántot. Senkit sem érdekelt Padishah neve és címe, és senki sem közölte vele a saját nevét és címét. A pályaudvaron megint nagy veszekedés volt. Aztán mindegyikük más-más vonatra szállt.

Én Southamptonban láttam az utolsót a boldogtalan struccok közül, mikor partra szálltam. Az a strucc volt, amelyet a gépészek vettek meg; valami léces ládafélében álldogált hosszú lábaival; mondhatom, soha nem láttam drágakövet ilyen buta foglalatban, ha ugyan benne volt a gyémánt!

Hogy hogyan végződött a történet? Hát... így. Nem, talán van még valami hozzátenni valóm. Valami, ami esetleg világosságot derít erre a homályos ügyre. Körülbelül egy héttel a megérkezésem után dolgom volt a Regent Streeten, és ki jön szembe velem, kart karba öltve, puszipajtásként, mint Padishah és Potter. Ha az ember meggondolja...

Igen. Az én fejemben is megfordult ez. Bár, ami azt illeti, a gyémánt kétségtelenül valódi volt. Padishah pedig előkelő indus személyiség. Gyakran találkoztam nevével az újságokban. De hogy a madár csakugyan lenyelte-e a gyémántot, az persze, amint az előbb igen helyesen meg méltóztatott jegyezni, más kérdés.


Fordította Ruzitska Mária



Neked hoztam...
 
Fórum » Művészet » Olvasószoba » H.G.Wells: A bűvös bolt és más elbeszélések
Oldal 1 / 3123»
Keresés:



Chat

 

Copyright Evia © 2016