A Világ, ahol élünk...

- Nahát - mondta -, nekem ebből elegem volt! Majd mutatok én magának mindjárt valami hülye bűvésztrükköt! A pokolba veled! Na gyerünk, azonnal!

Ott maradt egyedül!

Aznap éjjel Mr. Fotheringay már nem hajtott végre több csodát, és azzal sem törődött, hogy megnézze, mi lett a virágba borult sétabottal. Megszeppenve, szép csendesen visszatért a városba, a hálószobájába vonult.

- Úristen! - mondta. - Micsoda hatalmas képesség... rendkívül hatalmas képesség! Ezt igazán nem hittem volna. Igazán nem... Vajon milyen lehet a pokol?

Ott ült az ágyon, s húzta le a cipőjét. Szerencsés ötlete támadt, s a rendőrt elküldte San Franciscóba. Aztán többet már nem avatkozott a világ rendes folyásába, hanem józan ember módjára lefeküdt. Éjszaka a dühös Winchről álmodott...

Másnap Mr. Fotheringay két érdekes hírt hallott. Hogy valaki a Lullaborough-úton, az idősebb Gomshott háza előtt gyönyörű futórózsát ültetett, és hogy Winch rendőrért ki fogják kotorni a folyót, egész a Rawling-malomig.

Mr. Fotheringay egész nap szórakozott volt, elmerengett, csodákat sem hajtott végre, csak éppen Winchről gondoskodott; és elkövette azt a csodát is, hogy tökéletes pontossággal befejezte napi munkáját, az agyában rajzó gondolatok ellenére. Rendkívüli szórakozottsága és szelíd modora többeknek feltűnt, tréfálkoztak is rajta eleget. Jóformán mindig Winchen járt az esze.

Vasárnap este elment a kápolnába. Különös módon Mr. Maydig, aki némileg érdeklődött az okkult jelenségek iránt, épp "természetfölötti dolgokról" prédikált. Mr. Fotheringay nem járt rendszeresen templomba, de a hangsúlyozott szkepticizmus rendszere, melyre az előbbiekben már célzást tettünk, most eléggé megrendült benne. A szentbeszéd tartalma merőben más megvilágításba helyezte ezeket az újdonsült képességeket, s ő hirtelen elhatározta, hogy istentisztelet után haladéktalanul tanácsot kér Mr. Maydigtől. Mihelyt ezt elhatározta, máris csodálkozott, vajon mért nem gondolt rá előbb.

Mr. Maydig - hosszú lábú, hosszú nyakú, vézna és ingerlékeny férfiú - igen örvendezett, hogy egy fiatalember, akinek vallásos dolgokban való hanyagságáról az egész városban pusmognak, magánbeszélgetésre kéri. Némi elmaradhatatlan várakoztatás után a templommal szomszédos paplakba s ott dolgozószobájába vezette. Kényelmes székbe ültette, ő maga a kedélyesen lobogó kandalló elé állt - szétvetett lába csúcsíves árnyékot vetett a szemközti falra -, s felszólította Mr. Fotheringayt, hogy adja elő az ügyet.

Mr. Fotheringay először kissé zavarban volt, s nehezen fogott hozzá, hogy megmagyarázza a dolgot.

- Ön aligha hisz majd nekem, Mr. Maydig, attól tartok... - és így kertelt tovább még egy darabig. Végül megkockáztatta a kérdést, hogyan vélekedik Mr. Maydig a csodákról.

- Hát... - Mr. Maydig csak ennyit mondott, mégpedig rendkívül bíráló hangon, mikor Mr. Fotheringay ismét közbevágott.

- Gondolom, ön nem hisz abban, hogy a magamfajta átlagember, mialatt itt üldögél, bizonyos hajlam hatására, az akaraterő segítségével mindenre képes...?

- Kérem, lehetséges - mondta Mr. Maydig. - Ilyesmi talán lehetséges.

- Ha szabadna valamit felhasználnom itt a szobában, azt hiszem, be tudnék mutatni önnek egy ilyen kísérletet... Tessék, például itt van az asztalon ez a dohánydoboz. Szeretném tudni, hogy vajon az, amit most csinálni fogok, csoda vagy nem csoda? Kérem, Mr. Maydig, csak egy pillanat.

Homlokát összeráncolva rámutatott a hamutartóra, és így szólt:

- Egy tál ibolya legyen belőled.

A dohánydoboz azt tette, amit parancsoltak neki.

Az átváltozásra Mr. Maydig hevesen összerezzent; csak állt, és hol a tálnyi virágra, hol pedig a csudatékony Fotheringayre bámult. Nem szólt egy szót sem. Kis idő múlva odamerészkedett, az asztal fölé hajolt, és megszagolta az ibolyákat: frissen szedett, nagyon szép példányok voltak. Ekkor ismét Mr. Fotheringayre meredt.

- Hogy csinálta ezt? - kérdezte.

Mr. Fotheringay a bajuszát cibálta.

- Hát csak gondoltam egyet, ennyi az egész! Csoda ez vagy fekete mágia, vagy mi az ördög? Mit gondol, mi van velem? Ez az, amit meg akartam kérdezni.

- Ez valami egészen rendkívüli eset.

- És ma egy hete még nem tudtam többet önnél arról, hogy ilyen képességeim vannak. Hirtelen jött az egész. Én csak annyit értek a dologból, hogy valószínűleg valami furaság lehet az akaratom körül.

- És ez az egyetlen? Vagy emellett képes még másféle dolgokra is?

- De még mennyire! Bármi legyen az! - Kicsit tűnődött, majd hirtelen eszébe jutott egy bűvészmutatvány, amit látott valamikor. - Tessék! - Intett. - Változz halasmedencévé... nem, nem jó... változz üvegtállá, tele vízzel és úszkáló aranyhalakkal. Így jobb lesz! Hát érti ezt, Mr. Maydig?

- Bámulatos. Hihetetlen. Ön vagy egy egészen rendkívüli... De nem...

- Bármivé átváltoztatom - mondta Fotheringay. - Akármivé! Hoppla! Most változz galambbá, akarom!

A következő pillanatban egy szürke galamb repdesett ide-oda a szobában: Mr. Maydignek mindig le kellett buknia, valahányszor hozzá közeledett.

- Ott maradj, hé! - kiáltotta Mr. Fotheringay. És a galamb mozdulatlanul csüngött a levegőben. - Vissza tudom változtatni virágos edénnyé - mondta, s miután a galambot az asztalra helyezte, csodához látott. - Gondolom, már pipára akar gyújtani. - S máris visszavarázsolta a dohánydobozt.

Mr. Maydig a további átváltozásokat időnként felkiáltásokkal kísérte. Mr. Fotheringayre bámult, majd nagyon óvatosan felemelte a dobozt, megvizsgálta, és visszahelyezte az asztalra.

- Ühüm! - mondta, s ezzel minden érzelmét ki is nyilvánította.

- Nahát, most már aztán könnyebb lesz magyarázatot találni arra, miért jöttem - jelentette ki Mr. Fotheringay. És a Behemót Sárkánybeli lámpaügytől kezdve belefogott különös élményeinek hosszadalmas, bonyolult történetébe, amelyet a Winchre vonatkozó állandó utalások tettek bonyolulttá. Ahogy a történetet folytatta, a Mr. Maydig megrökönyödésén érzett átmeneti büszkesége teljesen elpárolgott, és újra a megszokott Fotheringay ült ott, ahogy a mindennapos érintkezések során ismerték. Mr. Maydig feszülten hallgatta, s miközben a dohánydobozt szorongatta, viselkedése az elbeszélés menete szerint változott. Egyszerre, mikor Mr. Fotheringay a harmadik tojás csodáját kezdte elmondani, a pap hirtelen kinyújtotta kezét és közbevágott.

- Ez lehetséges. El tudom hinni. Persze elképesztő, de hát megold egy csomó nehézséget. A csudatékony erő különleges, sajátos tehetség, mint a lángész vagy a távolbalátás... Ez mindeddig még igen kevés embernél fordult elő. De hát ebben az esetben... Én mindig álmélkodtam Mohamed, a jógik és Blavatsky asszony csodáin. De hát persze! Ez égi adomány! Ez gyönyörűen bizonyítja - Mr. Maydig hangja elhalkult - Argyll herceg őkegyelmessége, a nagy gondolkodó érveit. Itt valami rejtettebb törvényszerűség mélyére hatolunk, mélyebbre, mint a természet szokásos törvényei. Igen, igen. Csak folytassa, folytassa.

Mr. Fotheringay Winchcsel való szerencsétlen kalandját kezdte mesélni. Mr. Maydig pedig nem rémüldözött tovább, hanem összevissza hadonászott, és ámuldozó kiáltásokat vetett közbe.

- Ez az, ami leginkább aggasztott - folytatta Mr. Fotheringay. - Ezért fő a fejem legjobban, s ezért szeretnék tanácsot kérni. Winch most persze San Franciscóban van - igen, ott valahol, de hát meg fogja érteni, Mr. Maydig, hogy ez mindkettőnk számára igen kellemetlen. Nem is tudom, hogyan értheti Winch mindazt, ami vele történt, és mondhatom, irtózatosan félhet, és el lehet keseredve, és mindent elkövet, hogy nyakon csípjen. Biztosan állandóan azon van, hogy ide jöjjön. Én pedig egyre a csodákon munkálkodom, és visszaküldöm Winchet, jóformán minden órában, valahányszor eszembe jut. Persze ő az egészet képtelen megérteni, s ez bizonyára bosszantja. Valahányszor megváltja a hajójegyet, egy csomó pénzébe kerül. Amit csak tudtam, megtettem érte, de hát persze neki sem könnyű elképzelni az én helyzetemet. Később arra is gondoltam, mielőtt áthelyeztem volna, hogy talán megpörkölődött a ruhája - hisz tudja, ha tényleg olyan a pokol, ahogy mondják - s ebben az esetben San Franciscóban valószínűleg le is csukták. Mihelyt ez eszembe jutott, csak akarnom kellett, és ő máris kapott egy új öltönyt. De hát érti, most már igazán fenemód belebonyolódtam...

Mr. Maydig tekintete komoly volt.

- Látom, szép kis csávába került. Bizony elég nehéz a helyzete. Hogy lehet ennek végére járni... - Semmire sem tudott kilyukadni.

- Hagyjuk most egy kicsit Winchet, s beszéljük meg a fontosabb kérdést. Nem hiszem, hogy fekete mágiáról, vagy valami ilyesmiről lenne szó. Nem hiszem, hogy a bűnözésnek valamilyen szégyenfoltjáról kellene beszélni, Mr. Fotheringay - semmiképpen sem, hacsak nem hallgat el bizonyos anyagi körülményeket. Nem, ezek csodák, valóságos csodák, ha szabad így mondanom, a lehető legmagasabbrendű csodák.

Hadonászott, és fel-alá járkált a kandalló előtti szőnyegen, mialatt Mr. Fotheringay karját az asztalra, fejét a karjára támasztva üldögélt, és gondterheltnek látszott.

- Fogalmam sincs, hogy kellene elintéznem ezt az egész Winch-ügyet - mondta.

- Ha valaki csudatékony, ez nyilvánvalóan igen hatalmas képesség - mondta Mr. Maydig. - Csak semmi aggodalom, majd csak rábukkan a megoldásra ezzel a Winchcsel kapcsolatban is. Kedves uram, ön igen fontos személyiség, a legbámulatraméltóbb lehetőségek embere. Például, mint bizonyíték! És máskülönben is, mindaz, amit ön véghez tud vinni...

- Igen, egyre s másra már én is gondoltam - mondta Mr. Fotheringay. - De néhány dolog kissé nyakatekerten sikerült. Látta azt a halat az előbb? Az edény meg a hal - nem jófajta egyik sem. Gondoltam, mégiscsak megkérdezem valakitől...

- Helyesen tette - mondta Mr. Maydig - igen helyesen tette, mindenképpen helyesen tette. - Elhallgatott, és Mr. Fotheringayre nézett. - Ez a képesség úgyszólván határtalan. Tegyük próbára ezeket az önben rejtőző erőket. Ha valóban olyanok... ha valóban olyanok, amilyennek látszanak...

És ekkor, bármily hihetetlennek tűnik, 1896. november 10-én, vasárnap este, a Kongregációs Templom mögötti kis ház dolgozószobájában, Mr. Maydig noszogatására és sugalmazására Mr. Fotheringay csodákat kezdett művelni. Az időpontra határozott nyomatékkal hívjuk fel az olvasó figyelmét. Az olvasó ellenvetéseket tesz majd, talán már tett is ellenvetéseket, hogy ez a történet bizonyos pontokon valószínűtlen, és ha az eddig elmondottak közül bármi valóban megtörtént, akkor egy évvel ezelőtt minden újságban olvashatták volna. Ha pedig nyomban tovább követi a részleteket, még kevésbé tudja majd a történetet elfogadni, hiszen többek között úgy alakulnak a dolgok, hogy önnek, Uram, vagy önnek, Asszonyom, vagyis a szóban forgó olvasónak több mint egy éve erőszakos és példátlan körülmények között meg kellett volna halnia. Nos, hát egy csoda fabatkát sem ér, ha valószínűtlen, és az igazság az, hogy az olvasót most egy éve erőszakos és példátlan körülmények között tényleg meggyilkolták. A további történet során ez tökéletesen világos lesz és hihetővé válik, ahogy minden épeszű és józan olvasó elismeri majd. Ámde nem itt fejeződik be a történet, még éppen csak túl vagyunk a közepén. És különben is, azok a csodák, amelyeket Mr. Fotheringay eddig művelt, félszeg kis csodák voltak - csészékkel és berendezési tárgyakkal űzött apróságok, akár a teozófusok vérszegény csodái; de bármily vérszegények, munkatársa mégis megszeppent bámulattal fogadta őket. Fotheringay szerette volna azonnal elintézni az egész Winch-históriát, de Mr. Maydig nem engedte. S miután egy csomó apró-cseprő csodát műveltek otthon, hatalomérzetük növekedett, képzeletük egyre inkább nekilendült, becsvágyuk pedig merészebb lett. Első nagyobb vállalkozásukat éhségüknek és Mr. Maydig házvezetőnőjének, Mrs. Minchinnek számlájára lehet írni. Az étel, amellyel a lelkész Mr. Fotheringayt megkínálta, valóban nem volt éppen ínycsiklandó, s ők nem érezték eléggé étvágygerjesztő felüdülésnek két ilyen iparkodó csudatékony ember számára. De azért leültek, s Mr. Maydig inkább búsan, mint bosszankodva, hosszasan beszélt tökéletlen házvezetőnőjéről - mikor Mr. Fotheringaynek hirtelen eszébe jutott, hogy lehetőség nyílik előtte.

- Kérem, Mr. Maydig - kezdte -, ha nem veszi szemtelenségnek, én...

- De kedves uram! Hiszen ez természetes! Nem, semmiképpen sem szemtelenség...

Mr. Fotheringay intett.

- Mit kívánjunk? - kérdezte nagyvonalúan, majd Mr. Maydig rendelése szerint teljesen módosította a vacsorát.

- A magam részéről - mondta, miután megszemlélte Mr. Maydig választását -, mint mindig, most is igen nagy kedvem támadt egy kupa erős barnasörre és finom pirított sajtoskenyérre, így hát ezt is rendelek. Nem sokra tartom ám a burgundit...

És parancsára máris ott volt az asztalon a sör és a sajtospirítós. Sokáig üldögéltek vacsorájuk mellett, és társalogtak, mint egyenrangú emberek; Mr. Fotheringayt egyszerre átmelegítette az örvendező meglepetés, mikor rádöbbent, hogy ők most mennyi csodát művelhetnek.

- És mellesleg, Mr. Maydig, talán segíthetnék önnek... háztartási gondjaiban is.

- Nem egészen értem - mondta Mr. Maydig, s töltött egy pohárral a csodás óburgundiból.

Mr. Fotheringay a merő semmiből egy újabb sajtospirítóssal vendégelte meg magát, és nagyot harapott belőle.

- Azt gondoltam - mondta -, hogy talán (cipp-cupp) Minchin asszonnyal is (cipp-cupp) csodát tehetnék (cipp-cupp)... talán faraghatnék belőle valamit.

Mr. Maydig letette a poharat, és kétkedőn nézett maga elé.

- De hát ő... tudja, Mr. Fotheringay, ő élénken ellenezné a beavatkozást. És, ami azt illeti, jóval elmúlt tizenegy óra, már valószínűleg ágyban van és alszik. Tudja, úgy egészében...

Mr. Fotheringay átgondolta ezeket az ellenvetéseket.

- De hát nem tudom, mért ne csinálhatnánk ezt az egészet álmában?

Mr. Maydig egy ideig ellenezte az ötletet, aztán beletörődött. Mr. Fotheringay kiadta az utasításokat, s a két úriember egy csöppet talán kevésbé nyugodtan folytatta a lakomát. Mr. Maydig hosszadalmasan fejtegette, hogy házvezetőnőjénél másnap milyen változásokra számít; olyan derűlátással beszélt, hogy ez még a szertelenségre hajlamos Mr. Fotheringayre is erőltetett túlzásként hatott. És ekkor az emeletről zavaros lárma hallatszott. A két vacsorázó férfiú szeme kérdőn kitágult, majd Mr. Maydig sietve elhagyta a szobát. Mr. Fotheringay hallotta, amint a lelkész házvezetőnőjét szólítja, majd puha léptek indultak lefelé a lépcsőn.

Tán egy perc múlva a lelkész visszatért, könnyed léptekkel, ragyogó arccal.

- Csodálatos! - mondta. - És megható! Nagyon megható!

Járkálni kezdett a kandalló előtti szőnyegen.

- Micsoda bűnbánat... nagyon-nagyon megható ez a bűnbánat... az ajtó résén benéztem. Szegény asszony! Nahát, ilyen csodálatos változást! Felkelt. Egyszerre fel kellett kelnie. Fel kellett kelnie az ágyból, hogy összetörje a pálinkás üveget, amit a szekrényében dugdosott. De még be is vallotta!... De hát ez... ez a legbámulatosabb lehetőségekkel kecsegtet bennünket. Ha ebben az asszonyban ilyen csodálatos változásokat tudunk végbevinni...

- Ez a dolog látszólag határtalan - mondta Mr. Fotheringay. - Mr. Winchcsel kapcsolatban pedig...

- Teljes mértékben határtalan... - És Mr. Maydig a kandalló előtti szőnyegen járkálva, a Winch-ügyet egy kézmozdulattal félreseperte, és kifejtett egy sereg csodálatos javaslatot, melyeket ide-oda jártában kiagyalt.

Nos, hogy miben álltak ezek a javaslatok, az ebben a történetben nem lényeges. Elégedjünk meg annyival, hogy a végtelen jóság - mondhatnók: a vacsora utáni jóindulat - szellemében születtek. És elégedjünk meg annyival, hogy Winch problémája megoldatlan maradt. Azt sem szükséges elmondani, hogy az a temérdek jó cselekedet mennyire valósult meg. Bámulatos változások történtek. Az éjféli órákban Mr. Maydig és Mr. Fotheringay ott vágtatott a hűvös piactéren, felettük a néma hold; bizonyos csudatékony révületben Mr. Maydig a karjait lóbálta és hadonászott, Mr. Fotheringay pedig felajzottan, kurta mozdulatokkal rohant, és nem szégyenkezett többé, hogy ilyen nagy ember lett belőle. A választókerületben minden iszákost jó útra térítettek. Minden sört és szeszes italt vízzé változtattak (e kérdésben Mr. Maydig meggyőződése érvényesült), továbbá tökéletesítették a helyi vasúthálózatot, lecsapolták a Flinger-mocsarat, megjavították a Kopaszhegy termőföldjét és kikúrálták a lelkész bibircsókját. És éppen meg akarták nézni, mit csinálhatnának a megsérült hídpillérrel.

- Holnap rá sem fognak ismerni a városra - lihegett Mr. Maydig. - Hogy meg fognak lepődni, és milyen hálás lesz mindenki!

Ebben a pillanatban a templom órája elütötte a hármat.

- Ejha - mondta Mr. Fotheringay -, három óra! Haza kell mennem. Nyolcra benn kell lennem a hivatalban. Ezenkívül pedig Mrs. Wimms...

- Még csak most látunk neki igazán - jelentette ki Mr. Maydig, a végtelen hatalom túlcsorduló édességével hangjában. - Még csak most látunk neki igazán. Gondoljon a temérdek jó cselekedetre, amit művelünk. Mire felébrednek az emberek...

- De hát... - kezdte Mr. Fotheringay.

Mr. Maydig hirtelen karon ragadta. Szeme vadul lobogott.

- Édes öregem - mondta -, nem kell elhamarkodnunk. Oda nézzen! - feje fölött a holdra mutatott - Józsué!

- Józsué? - kérdezte Mr. Fotheringay.

- Persze hogy Józsué! Mért ne? Állítsa meg.

Mr. Fotheringay felnézett a holdra.

- Egy csöppet magasan van - jelentette ki rövid szünet után.

- Ugyan! - mondta Mr. Maydig. - A hold persze nem áll meg. A föld forgását kell megállítania, hiszen tudja. És megáll az idő. Ezzel nem ártunk senkinek.

- Ühüm - mondta Mr. Fotheringay. - Hát jó. - Sóhajtott. - Megpróbálom. Tehát...

Kiskabátját begombolta, s rászólt a lakható földkerekségre azzal a jól megalapozott bizakodással, hogy hatalmában tartja az egészet.

- Hát ne forogj tovább, akarom! - mondta.

Egy másodperc alatt szédítő sebességgel, bukfenceket hányva számtalan mérföldnyire repült előre. Bár másodpercenként számtalanszor megpördült maga körül, mégis gondolkodott; mert a gondolkodás csodálatos dolog - néha lomha, mint a kiömlő szurok, néha meg fürge, mint a fény. Egy pillanat alatt döntött, és már akart is.

- Akarom, hogy biztonságban és épségben lekerüljek. Bármi történik, akarom, hogy biztonságban és épségben lekerüljek.

Épp jókor kívánta, mert a sebes repüléstől ruhája már felizzott, és perzselni kezdte. Erőteljes, de teljesen ártalmatlan puffanással került ismét szilárd talajra, mert a frissen feltúrt föld egy halmára zuhant. Körös-körül nagy tömeg fém és kő zuhant a földre, mintha a harangtorony lett volna a piactér közepén; röptében mindettől gellert kapott, s mint egy szétpukkanó lövedék, kőfalak, kőművesholmik és téglák halmának vágódott neki. Egy tehén valamelyik nagyobb kőtömbre zuhant, és szétzúzódott, akár egy tojás. Olyan recsegést-ropogást hallott, hogy minden eddigi szörnyű robaj pergő homok neszezésére hasonlított csupán - s mindezt éktelen zenebona követte. Roppant vihar szántott végig égen és földön, fejét alig tudta felemelni, hogy körülnézzen. Annyira kifulladt, és annyira elképedt, hogy meg sem nézte, hol van és mi történt tulajdonképpen. Első mozdulata az volt, hogy megtapogatta a fejét, majd azzal biztatta magát, hogy a viharvert haj még hozzá tartozik.

- Úristen! - hápogott Mr. Fotheringay. A szélvihar miatt alig tudott megszólalni. - Épphogy megúsztam! Itt valami nincs rendjén. Micsoda vihar és mennydörgés. Egy perccel ezelőtt szép tiszta éjszaka volt még. Maydig a ludas, hogy ilyesmibe belekevert. Micsoda szélvihar! Ha tovább így hülyéskedem, még valami nagy baleset ér!... De hát Maydig hol van?... Micsoda zűrös zagyvaság mindenfelé!

Amennyire lobogó kabátjától megtehette, körülnézett. Igazán nagyon különös kép tárult szeme elé.

- Az ég úgy-ahogy rendben volna - mondta Mr. Fotheringay. - De ezzel aztán be is fejeztük, mert a többi... Ráadásul olyan az egész, mintha valami irtózatos szélvihar kerekedne. Viszont a hold ott van, ni... Szakasztott olyan, mint volt. Fényes, mint a nappal. Ami azonban a többit illeti... Hova lett a község? És hol van... hol van egyáltalán valami? És hogy az ördögbe szabadult ránk ez a vihar? Én nem rendeltem semmiféle szeleket!

Mr. Fotheringay hasztalan kapálózott, hogy lábra álljon, néhány kudarc után tehát négykézláb maradt, s úgy kapaszkodott. A szélnek hátat fordítva végigtekintett a holdfényes világon, míg kiskabátjának a vége csattogott a feje fölött.

- Hát itt valami komolyan nincs rendjén. De hogy micsoda, azt csak a jóég tudja!

Széltében-hosszában semmit sem lehetett látni a fehéren ragyogó porgomolyban, amit az üvöltő szél űzött maga előtt; földtömegeket, romhalmazokat görgetett, sehol egy fa, egy ház, vagy valamilyen ismerős idom - csupa zabolátlan zűrzavar, melyet az örvénylő por-oszlopok és lavinák, a vágtató vihar villámlása és mennydörgése közepette elnyelt a sötétség. Nem messze az ólmos ragyogásban volt valami, ami egykor talán szilfa lehetett: koronájától a gyökeréig szétforgácsolt, összezúzott szilánkok halmaza. Odább pedig vasgerendák összegörbült tömege - nyilván csak a viadukt lehetett - magaslott ki a torlódó zűrzavarból.

Értjük ugyebár, hogy amikor Mr. Fotheringay megállította a szilárd föld forgását, a felszíni csekély mozgáskülönbségekre vonatkozóan nem határozott. A föld viszont oly gyorsan pörög, hogy felszíne az egyenlítőnél több mint ezer mérföldnyi sebességgel repül óránként, míg ezen a szélességen sebessége majdnem a felére csökken. Így hát a község, Mr. Maydig és Mr. Fotheringay, minden és mindenki, másodpercenként körülbelül kilenc mérföldnyi sebességgel előrelódult - vagyis sokkal nagyobb erővel repültek, mint egy elsütött ágyú lövedéke. Minden ember, minden élőlény, minden ház és minden egyes fa - az egész világ, úgy, ahogy van - meglódult, szétzúzódott és tökéletesen romba dőlt. Ez volt az egész.

Mr. Fotheringay mindezt természetesen nem tudta teljes mértékben felfogni. De annyit mindenesetre megértett, hogy csodaműve balul végződött, s egyúttal roppantul megcsömörlött minden csodától. Most sötétben volt, mert a felhők összetorlódtak, s a pillanatra előbukkanó holdat is eltakarták. A levegőben a jégeső görcsösen küszködő kísértete vonaglott. Ég és föld betelt a szelek és vizek roppant robajával. Mr. Fotheringay szél ellen fordulva ernyőt formált a kezéből, s úgy kémlelt a porfellegen és ólmos esőn át; s a villámok fényénél látta, hogy a víz hatalmas falként zúdul felé.

- Maydig! - sikoltott elcsukló hangon az elemi robaj közepette. - Hé! Maydig!

- Állj! - kiáltott a közeledő víztömeg felé. - Ó, jaj, az isten szerelmére! Állj!

- Csak egy pillanatra - mondta az égzengéshez fordulva. - Csak épp egy pillanatra, állj, míg a gondolataimat összeszedem... Na, és most mihez kezdjek? Mi a teendőm? Úristen! Bár itt lenne Maydig, a kezem ügyében!

- De már tudom - mondta. - Az istenért, csak most jól sikerüljön.

Úgy maradt, négykézláb, a szélnek nekifeszülve, s körömszakadtáig azon volt, hogy mindent helyrehozzon.

- Na! - mondta. - Addig semmi se történjen, bármit akarnék, amíg azt nem mondom: rajta!... Istenem! Gondoltam volna erre!

Gyenge hangja szembe szegült a forgószéllel, egyre hangosabban kiáltozott, de hasztalan igyekezett meghallani saját magát.

- Nahát! Kezdjük!... El ne felejtsd, amit az előbb mondtam. Először is, ha majd mindaz bekövetkezik, amit mondok, meg akarok szabadulni ettől a csudatékony hatalomtól, maradjon csak olyan akaratom, mint bárkié, ezekből a veszedelmes csodákból pedig elég legyen. Semmi kedvem hozzájuk. Bár beléjük se kezdtem volna. Ez még nem minden. Ez csak az első dolog. Másodszor: ott akarom folytatni, ahol minden elkezdődött. Vissza az egész, úgy legyen minden, ahogy az átkozott lámpa felfordulása előtt volt. Nem kis dolog, de ez az utolsó. Megértettük egymást? A csodákból elég! Tehát mindent vissza, úgy, ahogy volt - vissza a Behemót Sárkányba, amikor éppen a korsó sörömet akarom felhajtani. Ez az. Nahát.

Ujjait beásta a földbe, és behunyt szemmel így szólt:

- Rajta!

Minden tökéletesen elcsendesedett. Arra ocsúdott, hogy kiegyenesedve áll.

- Ezt mondja maga! - szólalt meg egy hang.

Mr. Fotheringay kinyitotta a szemét. Ott volt a Behemót Sárkány söntésében, s Toddy Beamish-sel a csodákról vitatkozott. Ürességet érzett, mintha valami nagy dologról, ami éppen most repült el, megfeledkezett volna. Értjük, ugyebár, hogy a csudatékony erő elvesztésén kívül, ismét minden úgy volt, mint azelőtt. Mr. Fotheringay gondolkodása és emlékezete pontosan olyan állapotban volt, mint e történet elején. Így hát egyáltalán semmit sem tudott mindarról, amit itt elmondtunk, és most sem tud, mind a mai napig. És többek között persze még mindig nem hitt a csodákban.

- Én mondom - szólt -, csodák a szó szoros értelmében egyszerűen nincsenek, akár akarja, akár nem. És én ezt teljes mértékben hajlandó vagyok bebizonyítani.

- Ezt hiszi maga - jelentette ki Toddy Beamish. - Bizonyítsa be, ha tudja.

- Ide figyeljen, Mr. Beamish - mondta Mr. Fotheringay -, előbb tisztázzuk érthetően, mi is az a csoda? A természet rendjével ellentétes valami... akaraterővel létrehozható...

Fordította Görgey Gábor

Barátom, Mr. Ledbetter, kerek arcú emberke. Ha sugárzó pillantását elfogod, a szemüveg csak fokozza óriásira tágult szemének jóságos kifejezését. Megfontolt, mély hangja általában idegesíti az ingerlékenyebb embereket. Most, hogy plébániáját elfoglalta, tanulóévei emlékeként bizonyos világos, de körülményes beszédmodort hozott magával. Akár lényegtelen, akár fontos dologról van szó, világos, de körülményes beszédmodorával mindenáron határozott, kifogástalan embernek akar mutatkozni. Pap és sakkjátékos, mondják az emberek, és azzal gyanúsítják, hogy sokkal inkább érdeklik a magasabb matematika rejtélyei, mint más, fontosabb dolgok. Beszédmodora terjengős, és minduntalan elvész az apró részletek előadásában. Őszintén szólva sokan úgy vélik, hogy a vele való érintkezés igen untató, és csodálkozva bókolnak nekem ezzel a kérdéssel, miként lehet, hogy ez az ember nem hoz ki a sodromból. Másrészt viszont éppen elegen vannak olyanok is, akik őt bámulják, hogy olyan zilált külsejű, egyáltalán nem tiszteletre méltó emberrel érintkezik, mint én. Nagyon kevesen akadnak, akik barátságunkat egyszerűen tudomásul veszik. Mindez pedig azért van így, mert fogalmuk sincs arról a kapcsolatról és szeretetre méltó viszonyról, amely Mr. Ledbetter múltjával még via Jamaica összeláncol bennünket.

Barátom az ott történtekről gondos szerénységgel hallgat.

- Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha megtudnák - szokta mondani, és nyomatékosan ismételgeti: - Igazán nem tudom, mit is csinálnék.

Ami azt illeti, komoly kétségeim vannak, vajon csinálna-e mást azon kívül, hogy fülig pirul. De hát erről majd később. Most nem akarok első találkozásunkról beszélni - s ámbár szívesen megszegném ezt az általános szokást, mégis jobb, ha nem a kezdet, hanem a befejezés kerül a történet végére. A történet kezdete messze a múltba nyúlik. Vagy húsz éve lehetett, hogy a végzet, bonyolult és riasztó mesterkedése során, hogy úgy mondjam, kezemre játszotta Mr. Ledbettert.

Akkoriban Jamaicában éltem, Mr. Ledbetter pedig tanító volt Angliában. Már pappá szentelték, és pontosan ugyanaz az ember volt, aki ma: már akkor kerek volt a képe, éppen ilyen vagy hasonló pápaszemet hordott, megnyugtató arckifejezésén pedig a csodálkozásnak ugyanaz a bágyadt felhője lebegett. Persze, mikor először találkoztunk, rendetlen volt, gallérja inkább vizes borogatáshoz hasonlított, mint gallérhoz - de hát mindez csak megkönnyítette, hogy áthidaljam a köztünk levő természetes szakadékot. De amint mondottam, erről majd később.

Az egész história Hithergate-on-Sea-ben kezdődött, Mr. Ledbetter nyári vakációja alatt. Alaposan megszolgált pihenőjét akarta ott tölteni. F. W. L. monogramos, ragyogó barna bőrönddel, új, fekete-fehér szalmakalappal és két fehér flanellnadrággal érkezett. Egészen felvidult, hogy megszabadult az iskolától, miután a nebulókért nem nagyon rajongott. A vendégfogadóban, melyet a nénikéje ajánlott neki, s ahol szállást bérelt, ebéd után szóba elegyedett egy beszédes úrral. Ez a beszédes úr volt egyébként az egyetlen társa ebben a házban. Arról beszéltek, milyen elszomorító, hogy a mi világunkból már eltűntek a csodák, nincsenek többé kalandok, hogy mennyire elszaporodtak a világjáró turisták, hogy a gőz és az elektromosság megszüntette a távolságokat, hogy a reklámok milyen közönségesek, hogy a civilizáció lealacsonyította az emberiséget, és más hasonló dolgokról folyt a szó. A beszédes úr részletesen kifejtette, hogy a biztonságos élet elsorvasztotta az emberek bátorságát - az a biztonságos élet, amelyre Mr. Ledbetter is elég meggondolatlanul panaszkodott. Mr. Ledbetter el volt ragadtatva, hogy iskolai kötelezettségeitől egy időre megszabadult, ezenkívül pedig hírnevét a férfias mulatozásban megalapozandó, talán a kelleténél többet ivott abból a kitűnő whiskyből, amelyet beszédes asztaltársa előkerített. - De azért tökéletesen józan maradtam - hangsúlyozta Mr. Ledbetter.

Egyszerűen csak bőbeszédű lett, és talán kicsit szabadabban fejezte ki magát, mint rendes körülmények között. Az örökre elrepült régi szép időkről folytatott beszélgetés után pedig még kisétált Hithergate holdfényes partjára, a sziklás úton a villasor felé.

Még most, séta közben, a csendes úton is azon siránkozott, hogy a sors a pedagógusok eseménytelen életét mérte rá. Micsoda hétköznapi, egyhangú és színtelen élet is ez! Egyik év telik a másik után, csupa megállapodottság és rendszeresség - hol is lenne itt szükség bátorságra? Irigykedve gondolt a mozgalmas középkori időkre - mily közel, és mégis milyen messze van mindez! Eszébe jutottak a kémek, bérencek, condottierik, a kockázatos kardpárbajok. És lelkében egyszerre különös, kínzó kétség támadt, amely szinte teljesen lerombolta vacsora közben elejtett kijelentéseinek hitelét.

Vajon csakugyan olyan bátor ember ő, ahogy állította? Igazán öröme telnék abban, ha a vasút, a rendőrség és a biztonság egyszerre eltűnnék a világból?

A beszédes úr irigykedve mesélt a bűnözésről.

- A mi világunkban - mondta - már csak a betörő maradt kalandor. Gondoljon csak arra a küzdelemre, amelyet a betörő egymaga vív az egész civilizált világ ellen!

Irigykedése Mr. Ledbetterben tökéletes visszhangra talált.

- Bizony, már csak nekik jut egy kis mulatság az életben - jelentette ki. - Csakis nekik! Képzelje, micsoda érzés lehet...

És csintalanul kuncogott. E nyílt és őszinte önvizsgálat közben rajtakapta magát, hogy bátorságának mibenlétét összehasonlítja a megrögzött bűnözőkével. E fogas kérdést határozott állításokkal igyekezett megoldani.

- Én is képes lennék ilyesmire. Alig várom, hogy végre elkövessek valamit. Egyre csak visszatartom bűnöző hajlamaimat. Erkölcsi erőm fékez csupán.

De mindebben már akkor kételkedett, amikor kimondta.

Mr. Ledbetter éppen egy nagy, magányos nyaraló előtt haladt el. Egy csendes, ügyesen elhelyezett erkély felett, elérhető magasságban, feketén tátongó, kitárt ablakot látott. Először észre se vette, de a kép tovább kísértette, és agyába fészkelte magát. Elképzelte, amint felmászik az erkélyre, meglapul - aztán beugrik a sötét, titokzatos szobába.

- Eh! Nem lenne hozzá bátorságod - szólt benne a kétkedés szelleme.

- Felebaráti kötelességem tiltja - vélekedett Mr. Ledbetterben az önbecsülés.

Majdnem tizenegy óra volt, a tengerparti városka elnémult már. Az egész világ holdfényben szendergett. Csupán egy meleg, tégla alakú ablakszem adott hírt eleven életről, messze lent az úton. Mr. Ledbetter sarkon fordult, és lassan visszaosont a tárt ablakú nyaralóhoz. Egy darabig a kapu előtt álldogált, lelkében viharok dúltak.

- Tegyük próbára magunkat - szólt a kétkedés szelleme. - Hadd elégítsem ki ezeket az elviselhetetlen kétségeket; mutasd meg, hogy be mersz menni a házba. Csupán színleges betörés, rajta hát. Ez önmagában még semmi esetre sem bűn.

Mr. Ledbetter nagyon halkan kinyitotta, majd becsukta a kertkaput maga mögött, s a bokrok árnyékába lopódzott.

- Ostobaság - figyelmeztette belül egy óvatos hang.

- Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a vége - válaszolt a kétkedő hang.

Szíve hangosan dobogott, de annyi bizonyos, hogy nem félt. Nem félt! Egy darabig ott maradt az árnyékban.

Az erkélyre természetesen pillanatok alatt kellett felmásznia, mert a holdvilág tiszta fényében a fasorból mindent látni lehetett. A fiatal, erőteljes futórózsákkal gyéren behálózott farácsozat nevetségesen könnyűvé tette a feladatot. Ott aztán, a kővázák árnyékában, meg lehet lapulni, s a nyitott ablak tátongó résén át jobban szemügyre veheti a ház belsejét. Mr. Ledbetter néma volt, akár az éjszaka, de az a huncut whisky eldöntötte a sorsát. És ő nekivágott. Gyors, görcsös mozdulatokkal felkapaszkodott a rácson, lábát átvetette az erkély korlátján, és az árnyékban lihegve lehasalt, ahogy tervezte. Egész teste remegett, levegő után kapkodott, a szíve hangosan vert, de azért valósággal ujjongott örömében. Legszívesebben felkiáltott volna, amikor felfedezte, mennyire nem fél semmitől.

Ahogy itt lapult, eszébe jutott Wills Mephistopheles-éből egy sikerült sor, amelyet kívülről megtanult. "Úgy érzem magam, mint macska a tetőn" - dünnyögte. Az egész vidám kaland sokkal jobban sikerült, mint gondolta. Sajnált minden szerencsétlent, aki nem ismeri a betörés gyönyöreit. És nem történt semmi, tökéletes biztonságban volt. És mégis hatalmas, bátor tettet hajt végre!

Most pedig az ablakon a sor, hogy a betörés teljes legyen! Még ezt is meg kell kockáztatnia? Mivel az ablak a kapu fölött volt, valószínű, hogy folyosóra vagy lépcsőházra nyílott, belül pedig sem tükör, sem más, hálószobára jellemző holmi nem látszott. Aminthogy az első emelet többi ablaka sem keltette azt a benyomást, hogy odabent valaki alszik. Egy darabig a párkány alatt hallgatózott, majd felágaskodva belesett a párkány fölött. Egy állványon, egészen közel, első pillantásra meglehetősen ijesztő, majdnem életnagyságú és életszerű bronzszobor állott. Mr. Ledbetter lekapta fejét, s csak jó idő múlva merészelt ismét belesni. Halványan megvilágított széles lépcsőfordulót látott; egy távolabbi ablak előtt lazán szőtt gyöngyfüggöny lógott. A tágas lépcsőház homályba borult. Hátrapillantott, de az éjszaka csendjét nem zavarta semmi.

- Ez bűn! - suttogta. - Bűn! - És gyors mozdulattal átvetette magát a párkányon, be a házba! Nesztelenül ért földet, mert valami állatbőrre ugrott. Most már aztán valóban betörő!

Egy darabig meglapult és hallgatózott. Odakint valami elsuhanó neszt hallott, és egy pillanatra már meg is bánta az egész vállalkozást. Aztán rövid nyávogást hallott, kaffogást, és könnyű lábak futását, tehát bizonyára csak egy macska volt. Bátorsága megnőtt. Kihúzta magát. Úgy látszik, mindenki ágyban van. Milyen könnyű betörni, ha valakinek hajlama van hozzá! Boldog volt, hogy próbára tette magát. Elhatározta, hogy valami apró hadizsákmányt visz magával: ezzel bizonyítja be, hogy szabad ember, és semmi alantas félelmet nem érez a törvény iránt. S ugyanazon az úton távozik, ahogy bemászott.

Körülnézett, és egyszerre ismét megszólalt a kétkedés szelleme. Betörők sokkal többet követnek el, mint hogy egyszerűen bemásznak az ablakon: behatolnak a szobákba, meg kasszát fúrnak. Rendben van - ő aztán igazán nem fél! Kasszát ugyan nem fúrhat, mert ez figyelmetlenség lenne a háziak iránt. De majd behatol a szobákba, felmegy még az emeletre is. Sőt mi több, még meg is nyugtatta magát, hogy tökéletes biztonságban van, hiszen egy üres házban sem lehetett volna nagyobb a némaság. Kezét mindenesetre ökölbe szorította, és összeszedte minden elszántságát, aztán nagyon óvatosan, minden lépcsőfoknál percekig habozva megindult felfelé. Fent, egy forduló után, egy nyitott és több csukott ajtót talált. A ház néma volt. Egy pillanatra megállt, s fejében megfordult, vajon mi történnék, ha valaki egyszer csak felébredne, és megjelennék az egyik ajtóban. A nyitott ajtó mögött holdfényes hálószobát látott: a fehér ágytakaró érintetlen volt. Három végtelennek tetsző percig tartott, míg beosont a szobába. Hadizsákmányként egy darab szappant vett magához. Megfordult, hogy még halkabban visszainduljon. Nahát, ennyi volt az egész...

- Pszt!

Lépések! Kint a kavicson, a ház előtt! Aztán kulcs fordult a zárban, nyikorgás, ajtócsapódás, majd gyufakeresés a hallban. Mr. Ledbetter szinte kővé vált, mikor ráeszmélt, milyen ostoba helyzetbe került.

- Hogy az ördögbe kerülök ki innét? - motyogta.

A hallban fellobbant egy gyertya, valami nehéz tárgy puffant az esernyőtartóban, a lépcsőn pedig közeledő lépteket hallott. Egy pillanat alatt tisztába jött azzal, hogy a menekülés útja el van zárva. Szánalomra méltó figura volt, ahogy ott állt, teljesen tanácstalanul.

- Édes Istenem! micsoda szamár voltam! - motyogta, aztán a homályos előtérből gyorsan besurrant az üres hálószobába, ahonnét éppen most jött ki. Hallgatózott, és vacogott. A lépések már az első emeletről hangzottak.

De micsoda szörnyű ötlet! Lehetséges, hogy ez éppen a későn jövő ember szobája! Nincs egy perc vesztegetni való idő. Mr. Ledbetter négykézláb leereszkedett az ágy mellé, a rojtos ágytakaróért hálát adott Istennek, és alig tíz másodperc alatt bemászott az ágy alá. Mozdulatlanná merevedett. A rojtokon át meglátta a gyertya fényét; az árnyak egymás hegyén-hátán táncoltak, majd mikor a gyertyatartót letették az asztalra, megmerevedtek.

- Uramisten, micsoda nap! - mondta az új jövevény, trombitálva kifújta az orrát, s valószínűleg egy nehéz csomagot dobott valamire, ami a lábak után ítélve íróasztal lehetett. A láthatatlan lény bezárta az ajtót, gondosan megvizsgálta az ablakreteszeket, a redőnyöket leengedte, és visszatérve az ágyhoz, ijesztő súllyal lerogyott.

- Micsoda nap! - mondta. - Uramisten!

És újra trombitált. Mr. Ledbetter szerint biztosan az arcát is törülgette. Jókora bakancsa volt; lábának árnyéka az ágytakaróra esett, és félelmetes méretű alakról tanúskodott. Rövid idő múlva egy-két ruhadarabot vetett le - kabát... mellény... következtette Mr. Ledbetter -, az ágy végére dobta, és kevésbé hangosan lélegzett. Úgy látszik, elég melege lehetett, és most igyekezett lehűlni. Időnként maga elé motyogott, egyszer pedig halkan felnevetett. Mr. Ledbetter is motyogott ugyan, de egyáltalában nem nevetett.

- Milyen ostoba dolog - motyogta. - Most mi az ördögöt csináljak?

Kilátásai nem voltak valami rózsásak. A takaró rojtjai között beszivárgott ugyan valami fény, de látni azért nem sokat lehetett az ágy alól. A takaró aljára vetődő tekintélyes láb rejtélyes árnyéka zavaróan összemosódott az ágyhuzat virágos mintájával. A takaró széle alatt a szőnyeg keskeny csíkja látszott, és Mr. Ledbetter rájött, hogy ha óvatosan a padlóhoz lapul, az egész szoba alját beláthatja. Drága szőnyeg volt, a szoba pedig tágas, és, a bútorok lábaiból következtetve, jól bútorozott.

El sem tudta képzelni, mit csináljon. Az egyetlen lehetőségnek az látszott, hogy megvárja, míg ez az alak ágyba bújik, s mikor feltehetően elaludt, kimászik az ajtóhoz, kinyitja, és hanyatt-homlok az erkélyre rohan. Vajon leugorhat az erkélyről? Micsoda veszedelmes dolog! Mr. Ledbetter egészen kétségbeesett, ha a menekülés esélyeire gondolt. Hajszál híján ott tartott már, hogy az úriember lába között kidugja a fejét, ha szükséges, még köhécsel is, hogy felhívja magára a figyelmet, és mentegetőző mosollyal, röviden és választékosan megmagyarázza balul sikerült tolakodását. De a megfelelő kifejezéseket sehogy sem találta meg.

- Semmi kétség, uram, hogy megjelenésem kissé különös - vagy: - Meg vagyok róla győződve, uram, meg fog bocsátani, hogy némileg félreérthető helyzetben kerülök napvilágra Ön alól.

Ennél több nem tellett tőle.

Súlyos következmények kergetőztek agyában. Tegyük fel, hogy egyszerűen nem hisznek neki - akkor mit fognak vele csinálni? Tekintetbe veszik majd makulátlan és magasztos jellemét? Gyakorlatilag kétségkívül betörő. Ezt a gondolatot tovább szőve éppen világosan kifejtendő védekezést állított össze a "gyakorlatilag elkövetett bűnről", amelyet majd a vádlottak padján fog előadni - amikor a jól megtermett úriember felállt és járkálni kezdett a szobában. Fiókokat csukott és nyitogatott, és Mr. Ledbetter átmenetileg már abban reménykedett, hogy vetkőzni kezd. De nem! Leült az íróasztal elé, írni kezdett, majd iratokat tépett szét. Mr. Ledbetter orrát égett papír szagával keveredő szivarfüst csapta meg.

- A helyzet, amelyben ott hasaltam - mondta Mr. Ledbetter később, mikor az egészet elmesélte - sok tekintetben igen kényelmetlen volt. Az egyik keresztvas az ágy alatt teljesen leszorította a fejemet, s így súlyomnak túlnyomó része a kezemre nehezedett. Egy idő múlva valami olyasmit éreztem, amit azt hiszem, nyakgörcsnek hívnak. A durva szövésű szőnyeg is elviselhetetlenül nyomta a kezemet. Térdem is sajgott már, s a nadrágszáram is nagyon megfeszült. Akkoriban két és fél hüvelyknyi, tehát sokkal magasabb gallérokat viseltem, mint most, és csak ott jöttem rá, az ágy alatt, hogy annak a gallérnak a széle, mely akkor rajtam volt, az állam alatt eléggé kirecésedett. De még ennél is komiszabb volt, hogy arcom viszketni kezdett, és ezen csak heves fintorgatással tudtam enyhíteni, mert amikor fel akartam emelni a fejem, kabátom ujjának a suhogása szinte megfagyasztotta bennem a vért. De ezzel a fintorgással is fel kellett hagynom, mert még idejében felfedeztem, hogy ettől az arcmozgástól a szemüvegem kezd lecsúszni az orromról. Ha a szemüveg leesik, felhívja rám a figyelmet - de ferde helyzetéből sehogy sem tudtam újra egyensúlyba hozni. Ráadásul meg is voltam hűlve, állandóan facsarta az orromat a tüsszögés, pedig ez igazán kellemetlen helyzetbe hozott volna. Annyi bizonyos, hogy szorongatott helyzetemtől függetlenül fizikailag is egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. De hát hiába, nem volt más választásom, ott kellett maradnom mozdulatlanul.

Végtelennek tetsző idő után valami csengést hallott. Ütemesen ismétlődött: csing, csing, csing - huszonötször egymás után csörrent az íróasztalon valami, a jókora lábak tulajdonosa pedig elégedetten felröffent. Mr. Ledbetter agyában felderengett, hogy ez csak aranyak csengése lehet. Mikor folytatódott, nem akart hinni a fülének, kíváncsisága pedig egyre növekedett. Ha ez igaz, ez a különös ember máris több száz fontot számolhatott le az asztalra. Végül Mr. Ledbetter nem bírta tovább, karját megfeszítve arcát a padlóhoz szorította, reménykedve, hogy az ágyterítő alatt láthat valamit. Mikor a lábát megmozdította, alig hallható zajt okozott. A pénzcsengés hirtelen megszakadt, Mr. Ledbetter pedig megdermedt. Aztán a csengés újra kezdődött, majd ismét abbamaradt. Minden néma volt, kivéve Mr. Ledbetter szívét - úgy érezte, mintha dobot döngetnének benne.

Néma csend. Mr. Ledbetter a padlóhoz szorította a fejét, s így térdig láthatta az izmos, mozdulatlan lábakat. Ahogy az ágy alól látta, a lábak a szék alá húzva, ugrásra készen feszültek. Teljes csend, nem mozdult semmi. Mr. Ledbetterben az a vad reménység támadt, hogy az ismeretlen valami görcsben, vagy a hirtelen halál bénultságában fekszik az íróasztalra borulva.

Néma csend. Vajon mi történt? Nem tudott többé ellenállni a vágynak, hogy kikémleljen. Kezét nagyon óvatosan előrecsúsztatta, s egyik ujjával fokozatosan felemelte az ágyterítő szélét, hogy lásson. A csendet nem zavarta meg semmi. Először az idegen térdét látta, majd az íróasztal hátlapját és azután - egy hatalmas, egyenesen a fejének irányzott revolver torkába meredt.

- Bújj ki, gazember! - kiáltott rá az izmos úriember ellentmondást nem tűrő hangon. - Bújj csak ki! Igen, ezen az oldalon, éspedig tüstént. Csak hagyd a trükkjeidet, gyerünk, gyerünk!

Mr. Ledbetter azonnal ki is mászott, nem nagyon szívesen ugyan, de minden trükk nélkül. Azonnal, ahogy mondták neki.

- Térdre! És föl a kezekkel!

Mr. Ledbetter mögött lehullott a terítő, négykézláb volt, tehát felemelkedett és feltartotta a kezét.

- És papnak van öltözve - csodálkozott az izmos úriember. - Olyan, mint egy pap. Süllyedjek el, ha nem az! Méghozzá milyen hitvány kis fickó! Gazember! Mi az ördögnek jöttél ide ma éjjel? A pokolba is, mért bújtál az ágyam alá?

Kérdéseire szemmel láthatóan nem is várt választ, hanem továbbra is eléggé kifogásolható megjegyzésekkel illette Mr. Ledbetter személyes megjelenését. Nem volt valami magas ember, de Mr. Ledbetter szerint igen erős lehetett: ugyanolyan erőteljes volt, mint a lábszára, fehér arca csupa apró gödröcske és gyűrűző toka. Hangja rekedten suttogott.

- Mi az ördög vitt rá, hogy az ágyam alá bújj?

Mr. Ledbetter összeszedte magát, erőtlenül és engesztelően mosolygott. Köhécselt.

- Tökéletesen meg tudom érteni... - kezdte.

- Micsoda? Az ördögbe is - hiszen ez szappan! Hé, te csirkefogó! Meg ne mozduljon a kezed!

- Igen, szappan - mondta Mr. Ledbetter. - Az ön mosdójáról való. Kétségtelen, hogy...

- Sokat beszélsz. Hogy szappan, azt én is látom. Ez már aztán igazán elképesztő!

- Ha megengedi, megmagyarázom...

- Ne magyarázz semmit. Úgyis hazudsz, most pedig nincs idő magyarázkodásra. Mit is akartam kérdezni? Ja, igen! Vannak cinkosaid?

- Ha megengedné, néhány perc alatt...

- Vannak cinkosaid? Menj a pokolba a kenetes locsogásoddal, mert lövök. Vannak cinkosaid?

- Nincsenek - válaszolta Mr. Ledbetter.

- Szerintem hazudsz. De akkor megfizetsz érte. Hogy az ördögbe nem vágtál kupán, amikor feljöttem a lépcsőn? Elmulasztani egy ilyen alkalmat! Micsoda ötlet - bemászik az ágy alá! Szabályszerű betörés, az bizony!

- Nem tudom, mi módon bizonyíthatnám az alibimet - jegyezte meg Mr. Ledbetter, mert beszédmodorával igyekezett tudtul adni, hogy művelt ember. Csend lett. Mr. Ledbetter az egyik széken, összegyűrt papírhalomra dobva, nagy fekete zsákot vett észre; az asztalon pedig összetépett és elégett iratokat látott. Előtte, módszeresen az asztal szélére rakosgatva, kis sárga tekercsek sorakoztak - százannyi arany, amennyit életében valaha látott. A két ezüsttartóban gyertya égett; megvilágította az aranyhalmokat.

Néma csend.

- Eléggé fárasztó így feltartani a kezemet - jegyezte meg Mr. Ledbetter alázatosan mosolyogva.

- Annyi baj legyen - felelte a kövér. - Csak azt szeretném tudni, hogy most mit csináljak veled?

- Tudom, hogy helyzetem félreérthető, de...

- Úristen! - kiáltott fel a kövér. - Még hogy félreérthető! Itt mászkál egy darab szappannal, ménkű nagy papi talárban! Közönséges betörő vagy, az hát, mégpedig a javából!

- Hogy egészen pontos legyek... - kezdte Mr. Ledbetter, de csíptetője abban a pillanatban lecsúszott az orráról, és végigcsörömpölt mellénye gombjain.

A kövér arca eltorzult, vad elszántság futott át vonásain, s a revolver kattant egyet. A másik kezével is a fegyver után kapott. Aztán Mr. Ledbetterre meredt, majd az elejtett cvikkerre tévedt a tekintete.

- Most legalább fel van húzva a ravasz - mondta, s mintha elállt volna a lélegzete. - Mondhatom, még soha nem jártál olyan közel a halálhoz, mint az előbb. Istenemre, még örülök is! Ha a ravasz fel van húzva, most csak a hullád fekszik itt.

Mr. Ledbetter egy árva szót sem szólt, de érezte, hogy a szoba imbolyog.

- Néha még a balszerencse is jól jön az embernek. Mindkettőnknek szerencse, hogy nem sikerült.

Trombitálva kifújta az orrát.

- Azért nem kell mindjárt elzöldülnöd egy ilyen kicsiség miatt.

- Biztosíthatom önt, uram... - nyögte Mr. Ledbetter erőlködve.

- Hát nincs más választásom. Ha hívom a rendőrséget, akkor végem, hiába kezdtem bele, lőttek az egész játszmának. Ez tehát nem jó. Ha megkötözlek és itthagylak, akkor meg holnap derül ki a dolog. Holnap vasárnap, hétfőn bankszünnap - három nyugodt napra számítottam. Ha lepuffantlak - a gyilkosságért kötél jár, ráadásul felbolydul ez az egész nyomorult porfészek. Akasszanak fel, ha tudom, mit csináljak...

- Megengedné...

- Annyit locsogsz, mintha tényleg pap volnál, süllyedjek el, ha nem vagy az. A világ összes betörői közül te vagy a... Nahát! Nem engedek meg semmit. Erre most nincs idő. Ha megint prédikálni kezdesz, egyenesen a hasadba lövök, értetted? De már tudom... most már tudom, mit csinálok... Először kikutatlak, öregem, nincs-e nálad fegyver... egy kis motozás az egész. És ide figyelj! Ha valamit parancsolok, nekem ne kezdj el megint fecsegni, hanem tedd, amit mondok, de élénken!

Azzal a kövér nagyon óvatosan, revolverét Mr. Ledbetter homlokának szegezve, felállította barátunkat, majd átkutatta, nincs-e nála fegyver.

- Micsoda, te akarsz betörő lenni? Műkedvelő szamár! Még revolverzseb sincs a nadrágod farán. Ugyan! Fogd be a szád!

Mikor dűlőre jutottak, a kövér arra kényszerítette Mr. Ledbettert, hogy vegye le a kabátját, az ingét gyűrje fel, és folytassa a csomagolást, amit miatta abbahagyott. A revolvert rászegezte. A kövér szempontjából valóban ez volt az egyetlen megoldás, mert ha csomagolni kezd, a revolvert le kell tennie. Így tehát Mr. Ledbetter rakosgatta az asztalra kiszórt aranyakat is. Különös éjszakai csomagolás volt ez. A kövér elképzelése szerint az aranyat lehetőleg minél kevésbé feltűnő csomagokba kellett szétosztani. Az arany súlya tekintélyes volt, Mr. Ledbetter szerint legalább tizennyolcezer font volt a fekete zsákban és az asztalon. Kötegekben álltak az ötfontos bankjegyek is. Mr. Ledbetternek minden huszonötfontos göngyöleget papírba kellett csavarnia, ezeket a tekercseket aztán szivardobozokba rakosgatta, és egy bőröndbe, egy zsákba meg egy kalapdobozba osztotta szét. Egy dohányosdobozba rakott, mintegy hatszáz fontnyi összeg kézitáskába került, tíz font aranyat és néhány ötfontos bankjegyet pedig a kövér vágott zsebre. Időnként lehordta Mr. Ledbettert, hogy olyan ügyetlen, noszogatta, hogy siessen már, és számtalanszor megnézte Mr. Ledbetter óráján, hogy mennyi az idő.

Aztán Mr. Ledbetter lezárta a bőröndöket, és átadta a kulcsokat. Tíz perccel éjfél előtt készültek el. Éjfélig a kövér leültette Mr. Ledbettert a zsákra, ő maga pedig megfelelő távolságban, a bőröndre telepedett s kezében a revolverrel várakozott. Most már nem volt annyira türelmetlen hangulatban, s miután Mr. Ledbettert alaposan szemügyre vette, szóba elegyedett vele.

- Kiejtésed után ítélve művelt ember lehetsz - mondta, s rágyújtott egy szivarra. - Nem, nem, ne kezdj újra magyarázkodni. Látom az arcodon, hogy hosszúra nyújtanád, és én már elég öreg hazudozó vagyok, semhogy más ember hazugságai érdekeljenek. Mondom, művelt emberek között is elcsúszhatsz, mint valami káplán.

- De én tényleg pap vagyok - mondta Mr. Ledbetter -, vagy legalábbis...

- Csak szeretnél az lenni. Tudom. Nem kellene betörőnek lenned. Nem vagy te erre a pályára való. Megmondhatom - hiszen az előbb magad is észrevehetted -, hogy gyáva alak vagy.

- Tudja - próbálkozott Mr. Ledbetter, hogy végre szóhoz jusson -, éppen erről a kérdésről...

A kövér egy mozdulattal elhallgattatta.

- A betöréssel elpazarolod a műveltségedet. Pedig csinálhatnál egyet s mást. Én a helyedben vagy váltót hamisítanék, vagy pedig sikkasztanék. Én például a magam részéről sikkasztok. Igen, sikkasztok. Mit gondolsz, hogy a fenébe jutna az ember másképp ennyi pénzhez? Pszt! Hallod? Éjfél!... Tíz, tizenegy, tizenkettő. Furcsa, mennyire hat rám az ilyen lassú óraütés. Idő meg tér - milyen titokzatos dolgok... Na gyerünk, ideje, hogy induljunk. Állj fel!

Azzal jóindulatúan, de határozottan felszólította Mr. Ledbettert, hogy a kézitáskát madzaggal kösse a hátára, a másik bőröndöt dobja a vállára, a zsákot pedig - elhárítva Mr. Ledbetter ziháló tiltakozását - kapja a másik, szabad kezébe. Így megrakva, Mr. Ledbetter veszedelmesen imbolygó léptekkel lebotorkált a lépcsőn. A kövér egy felöltővel, a kalapdobozzal és a revolverrel követte, és lekicsinylő megjegyzésekkel illette Mr. Ledbetter teherbíró képességeit; de azért a lépcsőfordulóknál segített.

- A hátsó ajtón - adta ki az utasítást. Mr. Ledbetter egy télikerten támolygott keresztül, s ahová csak lépett, szétzúzott virágcserepek jelezték az útját.

- Ne törődj a cserepekkel - mondta a kövér -, a kereskedőknek is élni kell valamiből. Egy negyedóráig itt maradunk. Leteheted ezeket a holmikat. Látom, már meg is történt!

Mr. Ledbetter lihegve lerogyott a bőröndre.

- Tegnap éjjel - zihálta - még a szobácskámban aludtam, és nem is álmodtam volna...

- Szükségtelen, hogy vádold magad - vágott a szavába a kövér úriember a revolver ravaszát vizsgálgatva, és hümmögni kezdett. Mr. Ledbetter jobbnak látta, ha elhallgat.

Egyszer csak csöngettek, és Mr. Ledbetternek a hátsó ajtóhoz kellett mennie, hogy kinyissa. Egy szőke, tengerészruhás ember lépett be. Mikor Mr. Ledbettert megpillantotta, megtorpant, és háta mögé kapta a kezét. A kövérre nézett.

- Bingham! - kiáltotta -, ki ez?

- Semmi, csak egy kis emberbaráti cselekedet a részemről. Egy betörő, akit próbálok jó útra téríteni. Épp az ágyam alatt csíptem nyakon. Nincs vele semmi baj, gyáva szamár. Egész használható, majd cipeli ezeket a holmikat.

Az új jövevény először bosszúsnak látszott Mr. Ledbetter jelenléte miatt, de a kövér megnyugtatta.

- Csak egyedül van. Nincs az a banda, akinek ez kellene. Hidd el! De az ég szerelmére, most ne kezdjünk el vitatkozni!

Kiléptek az éjsötét kertbe. A nagy bőrönd még mindig Mr. Ledbetter vállát nyomta. A tengerészruhás ment elöl a zsákkal és egy pisztollyal; Mr. Ledbetter Atlaszként követte; Mr. Bingham zárta a sort a kalapdobozzal, a felöltővel és a már ismert revolverrel. A ház kertje lehúzódott egészen a sziklás partig. Itt egy meredek falépcsőn a tengerpartra jutottak, a sötétben alig kivehető fürdőkabin elé. A vízen egy kikötött csónak imbolygott, s egy néma, sötét arcú emberke állt mellette.

- Néhány percet adjanak és megmagyarázom - kezdte ismét Mr. Ledbetter. - Biztosíthatom önöket...

Valaki belerúgott, mire elhallgatott.

Be kellett gázolnia a vízbe, hogy a bőröndöt a csónakhoz vigye. Aztán vállon ragadták, és hajánál fogva behúzták a csónakba. Egész éjjel mást se hallott, mint hogy "te gazember" meg "te betörő". Igaz, hogy fojtott hangon beszéltek, s így legalább a nagy nyilvánosság nem szerzett tudomást erről a gyalázatról. Egy yacht fedélzetére hurcolták, ellenszenves ázsiaiak közé, akik ide-oda lökdösték, végül valami folyosón legurult egy undorító, sötét odúba, s itt maradt napokig. Hogy meddig, nem is tudta, mert a tengeribetegség egyik következményeként elvétette a számolást. Kétszersülttel és érthetetlen gorombaságokkal traktálták, inni pedig rumos vizet adtak, amire pedig egyáltalán nem vágyódott. Ott, ahová bedobták, svábbogarak mászkáltak - éjjel-nappal svábbogarak, éjjel pedig még patkányok is. Az ázsiaiak kiürítették a zsebeit, az egyik elvette Mr. Ledbetter óráját - de mikor Mr. Binghamhez fordult emiatt, ő maga vágta zsebre. Az öt indiai matróz - ha ugyan indiaiak voltak -, a kínai és a néger (ez volt a legénység) öt vagy hat alkalommal is elcsípte Mr. Ledbettert és a hajó tatjába cipelte, ahol Binghammel és barátaival kellett kártyáznia. Érdeklődő arccal hallgatta végig történeteiket és utálatos hencegésüket.

Úgy beszéltek Mr. Ledbetterrel, mint aki egész életében bűnözött. Sose hagyták, hogy magyarázkodjék, ám elég kiadósan tudtára adták, hogy ő a legfurább betörő, akivel valaha találkoztak. Lépten-nyomon ezt hajtogatták. A szőke férfi hallgatott, és játék közben hirtelen haragra gerjedt. Mr. Bingham viszont, miután elhagyta Anglia földjét, és így érthető szorongása lecsillapult, örökösen természetes filozofáló hajlamát fitogtatta. Hosszasan értekezett a tér és idő rejtelmeiről, Kantot és Hegelt idézte - legalábbis azt mondta, hogy őket idézi. Egyszer-kétszer Mr. Ledbetter is eljutott odáig, hogy:

- Tudja, kérem, helyzetem az ön ágya alatt... - de ilyenkor mindig rászóltak, hogy emelje meg a kártyát, vagy adja oda a whiskyt, vagy valami mással fojtották belé a szót. A harmadik kísérlet után a szőke már szinte leste, mikor kezdi újra, s ha Mr. Ledbetter megszólalt, jól hátba vágta, és röhögve kijelentette:

- Már megint kezded! Mindig ugyanaz a jó öreg mese, te vén tolvaj!

Így kínlódott Mr. Ledbetter legalább húsz napig. Egy este pedig néhány konzervvel partra tették egy kis szigeten, amelyen egyetlen forrás csörgedezett. Mr. Bingham elkísérte a csónakon, egész úton elhalmozta jó tanácsokkal, de Mr. Ledbetter utolsó kísérletét, hogy kimagyarázkodjék, elhárította.

- De én tényleg nem vagyok betörő - kezdte Mr. Ledbetter.

- Nem is leszel soha - nyugtatta meg Mr. Bingham. - Belőled soha nem lesz betörő. Örülök, hogy végre kezded belátni magad is. Mielőtt pályát választ az ember, ki kell ismernie a vérmérsékletét. Különben előbb-utóbb beletörik a bicskája. Nézz meg például engem. Egész életemet bankban töltöttem, és elég szépen haladtam. Még bankigazgató is lett belőlem. De boldog voltam? Nem. És mért nem voltam boldog? Mert nem felelt meg a vérmérsékletemnek. Túlságosan sokoldalú vagyok, nagyon kalandos a természetem. Így aztán faképnél hagytam az egészet. Nem hiszem, hogy még valaha bankot vezetnék. Tudom, örülnének, ha újra ráállnék, de most már ismerem a vérmérsékletemet... Nem! Soha többé nem leszek bankvezér... Látod, a te természeted viszont nem alkalmas a bűnözésre, mint ahogy az enyém nem alkalmas arra, hogy tisztességes ember legyek. Most már jobban ismerlek, és így a sikkasztást se nagyon ajánlhatom. Menj csak valami tisztességes pályára, öregem. Valami emberbaráti dolog - ez a te területed. Ezzel a hanggal - mondjuk, a Nyomorék Ifjak Segélyegylete - vagy valami ilyesmi. Gondolkozz ezen.

A szigetnek, ahová most közeledünk, úgy látszik, nincs neve, legalábbis nincs rajta a térképen. De amíg itt leszel, kitalálhatsz valami szép nevet neki - mialatt az előbb mondottakon is elgondolkozol. Úgy tudom, a vize elég iható. Ez a Windward-szigetek közül az egyik Ribizke-sziget. Amott, azok az elmosódott, kék partok, az a többi Ribizke-sziget. Sok Ribizke-sziget van, de a legtöbb most nem látszik. Gyakran törtem a fejem, hogy ezek a szigetek mire valók - hát látod, most már okosabb vagyok. Legalábbis ezt az egyet neked teremtették. Előbb-utóbb valami egyszerű bennszülött erre csónakázik majd, és elvisz magával. Mondj rólunk, amit akarsz - ha úgy tetszik, akár gorombaságot is mondhatsz -, minket nem érdekel, mit mondanak egy ilyen elhagyatott Ribizke-szigeten. És nézd, itt van egy félfont aprópénz. De nehogy aztán szamárságokra herdáld, ha visszatérsz a civilizált életbe! Ha gondosan beosztod, új életet kezdhetsz vele. És aztán nehogy... Ne kössetek ki, nyavalyások, innét már nyugodtan átgázolhat a szigetre!... Ide figyelj, gyümölcsöző magányodat nehogy aztán mindenféle ostoba gondolatokra pazarold. Ha okosan használod ki ezt az alkalmat, még fordulópontot jelenthet pályafutásodban. Pénzt és időt sohasem szabad elpazarolni. Még gazdagon fogsz meghalni valamikor. Sajnálom, de most arra kérlek, fogd a motyódat és gázolj át. Ugyan, dehogy mély! Hagyd a fenébe a magyarázkodást! Erre most nincs idő. Nem, nem, szó se lehet róla! Nem hallgatom meg. Szállj ki!

És a leszálló éjszaka Mr. Ledbettert - azt a Mr. Ledbettert, aki váltig panaszkodott, hogy a kalandok kora lejárt - ott lepte meg a szigeten, amint konzervdobozai között, állát felhúzott térdére támasztva üldögél, és pápaszeme mögül a lehangolóan sima tenger tükrére pislog.

Három nap múlva egy néger halász rábukkant, és St. Vincentbe vitte. Innét pedig utolsó fillérei segítségével visszament Jamaicába. De itt mintha megfeneklett volna. Mr. Ledbetter ma sem valami élelmes ember, de akkor egyáltalán nem tudott magán segíteni. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy mihez kezdjen. Mindössze ennyi jutott eszébe: végiglátogatta a helybeli lelkészeket, hogy útiköltségre valót kérjen kölcsön. De annyira piszkos volt és rongyos, a története pedig olyan hihetetlen, hogy nem bíztak benne.

Én egészen véletlenül találkoztam vele. Éppen alkonyat előtt, délutáni pihenőm után sétáltam az úton, amikor találkoztunk. Szerencséjére eléggé unatkoztam, és az estém szabad volt. Kétségbeesetten baktatott a város felé. Levert arckifejezése, mocskos és porlepte, papos öltözéke mulattatott. Szemünk találkozott. Láttam, hogy habozik.

- Uram - mondta nekigyürkőzve -, nem szentelne néhány percet arra, hogy egy olyan történetet hallgasson végig, mely - attól tartok - hihetetlennek tűnik majd ön előtt?

- Hihetetlen? - kérdeztem.

- Egészen hihetetlen - felelte mohón. - Senki sem akarja elhinni, pedig így történt. Biztosíthatom önt, uram...

Reményvesztetten elhallgatott. Hanglejtésén szinte nevetnem kellett. Páratlan figura volt.

- Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere - mondta.

- Többek között még nem is ebédelt? - támadt egy jó ötletem.

- Már napok óta - jelentette ki ünnepélyesen.

- Akkor hát ráér mesélni ebéd után is - mondtam. És minden további teketória nélkül elmentünk valami szerényebb helyre, ahol az öltözéke nem keltett nagyobb feltűnést. És itt, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, melyeket később aztán pótolt, megtudtam a történetet. Először én is hitetlenkedtem, de ahogy a bor felmelegítette, és megalázottsága, melyet a szerencsétlen kaland vésett a modorába, eltűnt - hinni kezdtem neki. Végül annyira meggyőzött őszinteségéről, hogy éjszakára ágyat szereztem neki, másnap pedig jamaicai bankárom útján információkat kértem attól a bankártól, akinek a címét megadta nekem. Mikor ez megvolt, elmentem vele bevásárolni, alsóneműt és más ruhadarabokat vettem neki, hogy mégis úriemberszerű külseje legyen. A válasz is megérkezett, a csodálatra méltó történet valóban igaz volt. De hát nem akarok részletekbe bocsátkozni. Mr. Ledbetter három nap múlva már Anglia felé hajózott.

- Nem is tudom, miként háláljam meg önnek - kezdte első Angliából írott levelét -, hogy olyan jóságos volt egy teljesen ismeretlen ember iránt. - Mr. Ledbetter továbbra is hasonló húrokat pengetett levelében. - Ha ön oly nagylelkűen nem segít rajtam, bizonyára nem érkeztem volna meg idejében az iskolaév megnyitására, s néhány meggondolatlan perc ostobasága tönkreteszi egész pályafutásomat. Ami itteni helyzetemet illeti, kibúvók és hazugságok egész szövevényébe bonyolódtam, mivel a legkörülményesebb módon igyekszem megmagyarázni, merre jártam, és hol szereztem napbarnította színemet. Elég könnyelműen kiagyaltam két-három történetet, de nem is gondoltam, hogy a végén még milyen fejtörést fog ez nekem okozni. Mert az igazságot nem merem elmondani. A British Museumban átböngésztem egy csomó jogi könyvet, és most már semmi kétség, hogy jogilag szemet hunytam egy bűncselekmény felett, bűnpártolásban vagyok vétkes. Megtudtam, hogy az a gazember Bingham a Hithergate-i bank igazgatója volt, és a legvakmerőbb sikkasztást követte el. Kérem, nagyon szépen kérem, ha elolvasta, égesse el ezt a levelet - önben feltétlenül megbízom! Az a legrosszabb a dologban, hogy sem a nénikém, sem a barátnője, akinek a vendégfogadójában laktam, egy szót sem hisznek el nekem, pedig nekik óvatosan körülírva elmondtam a történteket. Valami szégyenletes kalanddal gyanúsítanak, de hogy ez a szégyenletes kaland mi lehet, arról fogalmam sincs. A nénikém azt mondja, ha mindent elmondok neki, akkor megbocsát. De mikor én már eddig is sokkal többet mondtam - és neki mégsem elég! Úgy látszik, akármit lódítok neki, nem hiszi el, hogy ennyi az egész, így hát azt találtam ki, hogy orvul megtámadtak a tengerparton, és túszként elhurcoltak. De a nénikém azt is akarja tudni, hogy miért támadtak meg, miért hurcoltak el, és miért vittek tovább azon a yachton. Hát ezt már nem tudom. Esetleg ön tudna valami tanácsot adni? Nekem nem jut eszembe semmi. Ha írna nekem, kérem, írjon két lapra, hogy az egyiket megmutathassam neki, és lássa, hogy idén nyáron tényleg Jamaicában voltam, és egy hajóról tettek ki oda. Ezzel igen nagy szívességet tenne nekem. Ez még inkább növelné ön iránt való lekötelezettségemet - jóságát, sajnos, sohasem tudom kellőképpen meghálálni. Ámbár hálám...

És így tovább. A végén még egyszer megkért, hogy levelét égessem el.

Mr. Ledbetter vakációjának különös története ezzel véget is ér. A nénivel való viszály sem tartott sokáig. Az öreg hölgy röviddel halála előtt megbocsátott.

Fordította Görgey Gábor

Messziről már sokszor néztem a Bűvös Boltot, egyszer-kétszer el is mentem előtte, és láttam a kirakatban a sok csábító apróságot: bűvös golyók, és bűvös tyúkok, csodálatos süvegek, hasbeszélő bábuk, bűvésztrükkökhöz szükséges holmik, látszatra kifogástalan kártyacsomagok és hasonló mindenfélék kellették magukat. De soha eszembe se jutott, hogy bemenjek, míg egy szép napon Gip se szó, se beszéd megfogta az ujjamat, egyenesen odavonszolt a kirakat elé, és úgy viselkedett, hogy nem tehettem mást, be kellett vinnem a boltba. Őszintén szólva nem is hittem volna, hogy ez a szerény homlokzatú üzlet itt van a Regent Streeten, a képkereskedés és egy másik bolt között, ahol frissen keltetett kiscsibék futkosnak; de hát hiába, itt volt az orrunk előtt. Én azt hittem, lejjebb van, közel a térhez, vagy amott túl a sarkon, az Oxford Streeten, sőt, még annál is messzebb, Holbornban. Mindig ott volt az utca másik oldalán, mintha nem is lenne megközelíthető, úgy változtatta helyét, akár a délibáb. De hát most kétségkívül itt volt, s Gip kövér kis ujja ott csúszkált a kirakat üvegén.

- Ha gazdag lennék - mondta Gip a Tünékeny Tojásra bökve -, ezt itten megvenném magamnak. És ezt is... - mutatott a Rendkívül Emberi Hangon Síró Babára. - Meg azt ottan... - ami igen titokzatos dolog lehetett, mert egy takaros céduláról az ember a következőket tudta meg róla: Vásárolj Ebből Egyet, és Ejtsd Bámulatba Barátaidat.

- Azok alatt a süvegek alatt - folytatta Gip - akármit el lehet tüntetni. Egy könyvben már olvastam erről. És az ottan, papi, az Illanó Garas, csak hát most fordítva tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.

Gip, ez a drága kölyök, anyja természetét örökölte: nem indítványozta, hogy menjünk be a boltba, s egyáltalán nem zaklatott. Csak éppen - hiszen ismerik ezt - ujjamnál fogva öntudatlanul is a bejárathoz ráncigált, s egyáltalán nem leplezte érdeklődését.

- Az ottan... - mondta, s a Bűvös Palackra mutatott.

- Nos, ha a tiéd lenne? - kérdeztem, s ő erre a sokat ígérő kérdésre hirtelen sugárzó képpel felnézett rám.

- Megmutathatnám Jessie-nek - s mint mindig, most is azonnal valaki másra gondolt.

- Már csak alig száz nap van a születésnapodig, kisöreg - s azzal megfogtam a kilincset.

Gip nem válaszolt, csak még erősebben szorongatta az ujjamat. Beléptünk a boltba.

Bizony ez a bolt nem volt éppen mindennapi: Bűvös Boltba léptünk, s Gip gőgös fölényessége, amelyet közönséges játékszerek iránt tanúsított volna, teljesen eltűnt. A nehezét, hogy beszélni kezdjek, rám hárította.

Szűk kis boltocska volt, elég gyenge világítással, s mikor az ajtót becsuktuk magunk mögött, a csengő siránkozva másodszor is megszólalt. Néhány pillanatig egyedül maradtunk a helyiségben, s így körülnézhettünk. Az alacsony pulton álló üvegszekrényben egy komoly képű, barátságos szemű papírmasé tigris egyenletesen csóválta a fejét. Akadt ott még számos kristálygolyó, egy bűvészkártyákat tartó porcelán kéz, egy csomó, különböző nagyságú bűvös akvárium, egy szemtelen bűvészkalap pedig szemérmetlenül felfedte titkos rugóit. A fal mellett bűvös tükrök sorakoztak: az egyik hosszúra és vékonyra nyújtotta az embert, a másik felpuffasztotta a fejedet, s a lábaidat eltüntette, a harmadikban rövid lettél és kövér, mint egy gombóc. S még ezen mulattunk, amikor a boltos, úgy hiszem, belépett.

Mindenesetre ott állt a pult mögött a fura, fakó, sötét emberke, egyik füle nagyobb volt, mint a másik, álla pedig egy cipő orrához hasonlított.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte, s hosszú bűvészujjait szétterpesztette az üvegszekrényen. Tulajdonképpen csak most vettük észre, hogy itt van.

- A kisfiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészholmit vásárolni - mondtam.

- Szemfényvesztőt? Valami szerkezetet? Házi használatra? - kérdezte.

- Valami mulatságos dolgot.

- Hm! - jelentette ki a boltos, s egy pillanatig a fejét vakargatta, mintha gondolkodnék. Aztán - mindketten világosan láttuk - elővett a fejéből egy üveggolyót.

- Valami ilyesmit? - kérdezte, s elénk tartotta a golyóbist.

Ez aztán váratlan fordulat volt! Előadásokon számtalanszor láttam már ezt a mutatványt, hiszen a bűvészek egyik leggyakoribb száma - de itt most igazán váratlanul ért.

- Nem rossz! - mondtam nevetve.

- Ugye? - mondta a boltos.

Gip szabad kezével a golyóbis után nyúlt, de csak a boltos üres tenyerébe markolt.

- Ott van a zsebedben - mondta a boltos, és csakugyan ott volt!

- Mibe kerül ez? - kérdeztem.

- Üveggolyókért nem számítunk semmit - felelte előzékenyen. - Mi ingyen jutunk az ilyesmihez - s miközben beszélt, ismét előhúzott egyet a könyökéből, majd a tarkójából egy másikat, s ezeket is odatette a pultra, a többi mellé. Gip komoly arccal nézegette a kezében levő üveggolyót, majd kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik kettőre; végül nagyra tágult, fürkész szemekkel a mosolygó boltosra nézett.

- Ezt a kettőt is elviheted - mondta a boltos -, és ha nincs ellene kifogásod, egyet innét a számból is... így ni!

Gip némán tanácsot kért tőlem, majd a következő pillanatban mélységes csöndben eltette a négy golyót, újra megszorította biztonságot jelentő kezemet, s erőt merített a továbbiakra is.

- Minden kisebb mutatványtárgyhoz így jutunk hozzá - jegyezte meg a boltos. Én nevettem, mint aki nem zárkózik el egy kis viccelődéstől.

- Ahelyett, hogy nagyban vásárolná - mondtam. - Persze, hiszen így olcsóbb.

- Csak bizonyos fokig. Mert a végén úgyis megfizetünk érte, ha nem is olyan mértékben, mint az emberek képzelik... A nagyobb holmikat, napi szükségleteinket és más egyebet, ami kell nekünk, ebből a kalapból kerítjük elő... És tudja, uram, már megbocsásson, de meg kell mondanom, olyan nagykereskedés nem is létezik, ahol Eredeti Bűvészárut lehetne beszerezni. Nem tudom, uram, talán észrevette a cégtáblánkat: Eredeti Bűvészáruk! - Szájából előhúzott egy cégkártyát és átnyújtotta. - Eredeti! - mondta, s a szóra bökött, majd hozzátette: - Itt szó sem lehet semmiféle csalásról, uram.

Úgy látszik, nem tágít, és végigjátssza a tréfát, gondoltam. Majd rendkívül nyájasan mosolyogva Giphez fordult:

- Tudod, te Igazi Jó Fiú vagy.

Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, mert a fegyelem érdekében még otthon is titokban szoktuk tartani. De Gip rendíthetetlen nyugalommal fogadta a kijelentést, s mereven a boltosra szegezte tekintetét.

- Ezen az ajtón csak az Igazi Jó Fiúk juthatnak be.

S mintha egyúttal be is akarná mutatni, mennyire így van, kívül az utcán megrázták a kilincset, s elmosódott gyereknyafogást hallottunk.

- De, papa, én azért is be akarok menni, én azért is be akarok ide menni! Brühühühü! - Majd egy elcsigázott szülő hangját hallottuk, amint vigasztaló és engesztelő szavakkal beszél a gyermek lelkére.

- Zárva van, Edward...

- De hát nincs is zárva - mondtam én.

- De igen, uram - mondta a boltos. - Ilyen gyerekek előtt mindig zárva van.

Miközben beszélt, egy pillantást vethettünk a kicsi, fehér bőrű, a sok torkoskodástól és túlságosan bőséges táplálkozástól fakó színű, gonosz ösztönöktől eltorzult arcú gyerekre, erre a kíméletlen, önző kis alakra, aki mancsával az elvarázsolt ajtó üvegére tenyerelt.

- Nincs értelme, uram - mondta a boltos, mikor természetes segítőkészségem ösztönzésére az ajtó felé léptem. S az elkényeztetett, üvöltöző gyereket máris elvonszolták onnét.

- Hogy csinálja ezt? - kérdeztem, kicsit fellélegezve.

- Bűbáj! - felelte a boltos hanyag kézmozdulat kíséretében, és íme! ujjaiból színes szikrák pattogtak szerteszét, s eltűntek a bolt árnyai között.

- Mielőtt bejöttél volna, azt mondtad - fordult Gip felé -, hogy szeretnél azokból a "Vásárolj Ebből Egyet, és Ejtsd Bámulatba Barátaidat" dobozokból?

Gip, hősies erőlködés után, igent mondott.

- Ott van a zsebedben.

A valóban rendkívül nyurga testű boltos áthajolt a pulton, s ez a bámulatra méltó ember a bűvészek szokott módján előteremtette a szóban forgó holmit.

- Papírt! - mondta, s a rugós, üres kalapból egy ív papírt szedett elő. - Zsineget! - És íme, a szája spárgatartónak bizonyult, melyből végeérhetetlen fonalat húzott elő; mikor átkötözte a csomagot, a zsineget elharapta, s én úgy láttam, lenyelte az egész gombolyagot. Ekkor az egyik hasbeszélő bábu orrán meggyújtott egy gyertyát, egyik ujját, mely piros pecsétviasszá változott, a lángba dugta, és lepecsételte a csomagot.

- Aztán ott volt még a kirakatban a Tünékeny Tojás - folytatta, s elő is teremtett egyet szivarzsebemből, majd ezt is becsomagolta. Ugyanígy a Rendkívül Emberi Hangon Síró Babát. Én az elkészült csomagokat Gipnek nyújtottam, ő pedig mindegyiket melléhez szorította. Alig szólt, annál beszédesebb volt a szeme. Kimondhatatlan indulatok hadakoztak benne. Hiszen ez valódi bűvészet volt.

Hirtelen úgy éreztem, valami puha izeg-mozog a kalapomban. Lekaptam a fejemről, s kétségkívül újabb szövetséges, egy izgatott galamb hullott ki belőle a pultra, majd, úgy láttam, eltűnt egy kartondobozban, a papírmasé tigris mögött.

- Semmi, semmi! - mondta a boltos, ügyesen megszabadítva fejdíszemtől. - Vigyázatlan madár... és lelkemre! éppen tojt!

Kalapomat kirázva, kinyújtott tenyerén két vagy három tojást tartott, ezenkívül egy nagy, színes játékgolyót, egy zsebórát, vagy fél tucat elkerülhetetlen üveggolyót, és nőtt és nőtt az összegyűrt, szakadt papiroshalom - miközben udvariasan, de némi szemrehányással hangjában, megállás nélkül beszélt, hogy az emberek milyen gondatlanok, belül sohasem kefélik a kalapjukat, pedig ott is kellene...

- Mindenféle belekerül, uram, és aztán csak gyűlik, gyűlik... Persze nemcsak önről van szó... Szinte minden vevő ilyen... Az ember csak bámul, hogy mi mindenfélét cipelnek magukkal!

A gyűrött papír pedig egyre tornyosult a pulton, mindig több és több lett, már teljesen eltakarta előlünk a boltost, de ő csak beszélt és beszélt.

- Senki sem tudja, uram, mi rejtőzhet egy emberi lény külseje mögött. Nem vagyunk egyéb, mint megannyi jól fésült külsőség, kimeszelt koporsó...

Hangja egyszerre elhalt, pontosan úgy, mint amikor a szomszéd gramofonját egy jól irányzott dobással telibe találja valaki - teljes csönd lett, a papírzizegés meg minden más nesz is elhalt...

- Végzett már a kalapommal? - kérdeztem rövid szünet után.

Semmi válasz.

Gipre bámultam, ő pedig rám. Csak a torzképünket láttuk a bűvös tükrökben; igen furcsának, komornak és csöndesnek látszottunk...

- Azt hiszem, megyünk - mondtam. - Legyen szíves megmondani, mibe kerül mindez?

- Mondom: kérem a számlát! - kiáltottam emeltebb hangon. - És kérem a kalapomat.

Mintha valami szuszmogást hallottam volna a papírhegy mögül...

- Nézzünk csak a pult mögé, Gip - mondtam. - Ez tréfát űz belőlünk.

Elvezettem Gipet a bólogató tigris előtt, megkerültük a pultot; és mit gondolnak, mi volt mögötte? Az égvilágon senki! Csak a kalapom hevert a földön, s egy bűvészmutatványokból ismert, tapsifüles fehér nyúl elmélkedett mellette, olyan bután és gyűrötten, amilyen csak egy bűvésznyúl lehet. A kalapot felvettem, s a nyúl ugrabugrálva eliszkolt az utamból.

- Papa - suttogta Gip bűntudatosan.

- Mi az, Gip?

- Papa, én nagyon szeretem ezt a boltot.

"Én is nagyon szeretném - gondoltam magamban -, ha a pult egyszerre nem nyúlna meg úgy, hogy az ember nem tud az ajtóhoz jutni." De hát erre azért nem hívtam fel Gip figyelmét.

- Nyuszi! - mondta Gip, s a mellettünk elugrándozó állat után nyúlt. - Te nyuszi, bűvészkedj valamit Gipnek!

Tekintetével követte a nyulat, amint besurrant egy ajtón, melyet egy pillanattal előbb, biztosan tudom, még nem láttam. Az ajtó akkor kitárult, s a felemás fülű ember ismét megjelent. Még mindig mosolygott, de mikor tekintetünk találkozott, az ő szemében a jókedven kívül valami kihívó dac is csillogott.

- Bizonyára szeretné megtekinteni bemutató termünket is, uram - mondta ártatlan nyájassággal.

Gip ujjamnál fogva húzott előre. A pult felé pillantottam, ott állt a boltos; tekintetünk ismét találkozott. Ezt az egész bűvészetet kissé túl eredetinek kezdtem találni.

- Nem nagyon érünk rá... - mondtam, de még be sem fejeztem a mondatot, valahogy máris bent voltunk a bemutató teremben.

- Minden áru ugyanazon minőségben - jelentette ki a boltos, hajlékony kezeit dörzsölgetve. - Ezek itt a Legjobb Holmik. Itt minden Eredeti Bűvészet, és kezeskedem érte, minden a legkülönösebb. Bocsánat, uram...

Éreztem, hogy leszed rólam valamit, ami a kabátujjamba kapaszkodott; farkánál fogva egy kis kapálódzó vörös démont szorongatott, az apró szörnyeteg rugdalt és harapott, mindenáron el akarta kapni a kezét - a boltos pedig a következő pillanatban hanyagul a pult mögé hajította. Hiszen semmi kétség, ez a dög nyilván gumiból volt, de hát az első pillanatban...! S mindezt pontosan olyan mozdulattal tette, ahogy az ember valami aprócska, csípős férget pöcköl félre. Gipre pillantottam, de Gip éppen egy bűvös hintalovat nézegetett. Örültem, hogy ezt a közjátékot észre sem vette.

- Hallja - mondtam letompított hangon tekintetemmel Gipre és a vörös démonra mutatva -, ugyebár nincs sok ilyen izéjük errefelé?

- Mi nem is tartunk ilyesmit! Valószínűleg magával hozta, uram - jelentette ki a boltos szintén letompított hangon, lekötelezőbb mosollyal, mint valaha. - Bámulatos, mi mindent cipelnek magukkal az emberek, s nem is tudnak róla. - Giphez fordult: - Találtál itt valamit, ami tetszik neked?

Bizony, sok minden megtetszett Gipnek. Bizalommal vegyes tisztelettel fordult a csodálatra méltó boltoshoz.

- Az ott egy Bűvös Kard, ugye? - kérdezte.

- Bűvös Játék Kard. Nem hajlik, nem törik, nem nyisszant ujjakat. Akinek a kezében van, az minden tizennyolc éven aluli ellenféllel szemben győzhetetlen. Két és fél shillingtől hét és fél shillingig, nagyság szerint. Ezek a lovagi felszerelések pedig ifjú kóborlovagok számára rendkívül hasznosak... íme, a Biztonság Pajzsai, a Gyorsaság Sarui és a Láthatatlanság Sisakja.

- Ó, papa! - Gip csak úgy kapkodott levegő után.

Szerettem volna megtudni, mibe kerülnek, de a boltos rám se hederített. Gipet teljesen magához láncolta, a gyerek elengedte az ujjamat, s hiába, nem tudtam kivédeni a boltos elhatározását, hogy az egész átkozott árukészletét bemutassa. Egyszerre bizalmatlanságot és féltékenységet éreztem, mert láttam, hogy Gip úgy szorongatja ennek az alaknak az ujját, ahogy az enyémet szokta. Semmi kétség, érdekes ez a fickó, gondoltam, és ezek a dolgok érdekes hamisítványok, valóban nem rossz hamisítványok, de hát mégis...

Utánuk kullogtam, alig szóltam valamit, de azt a boszorkányos fickót állandóan szemmel tartottam. Végül is Gip jól szórakozik. És semmi kétség, ha itt az ideje, hogy menjünk, bizonyára minden nehézség nélkül távozhatunk.

A bemutató terem hosszú, zegzugos helyiség volt, állványokkal, rekeszekkel és pillérekkel megosztott folyosó; különböző boltíves mellékfolyosók más osztályokra vezettek, ahol a legfurcsább külsejű segédek ácsorogtak, és bámultak az emberre, elképesztő tükrök és függönyök között. Mindez valóban annyira megzavart, hogy egyszerre arra döbbentem, azt sem tudom, melyik ajtón jöttünk be ide.

A boltos bűvös vonatokat mutatott Gipnek, melyek gőz vagy szerkezet nélkül, csupán bizonyos jelzés segítségével szaladtak; azután néhány doboz nagyon-nagyon értékes játékkatonát szedett elő, melyek nyomban életre keltek, mikor az ember levette a doboz fedelét, és azt mondta nekik... Nincs túlzottan éles hallásom, s valami nyakatekert szó lehetett, de Gip anyja hallását örökölte, s azonnal elsajátította a bűvös szócskát.

- Bravó! - kiáltott fel a boltos, köntörfalazás nélkül visszarakta a katonákat a dobozba, s az egészet átnyújtotta Gipnek. - Nos, hadd lássuk - mondta a boltos, s Gip máris életre keltette a társaságot.

- Parancsolja ezt is? - kérdezte tőlem a boltos.

- Megvenném - mondtam -, hacsak nem kell a teljes értékét megfizetni. Mert akkor amerikai milliomosnak kéne lennem.

- Drága uram! Dehogy! - s azzal újra besöpörte az apró emberkéket, rácsapta a fedelet, a dobozt megpörgette a levegőben - s máris be volt csomagolva. A körülspárgázott csomagolópapíron pedig ott állt - Gip teljes neve és címe!

Elképedten bámultam, a boltos pedig nevetett.

- Ez az eredeti bűvészet! Nem csalás, nem ámítás!

- Az én ízlésem szerint kissé túl eredeti - jegyeztem meg.

Ezután egy csomó trükköt mutatott Gipnek, de a furcsa trükköknél is furcsább volt, ahogy csinálta őket. Mindent megmagyarázott, összevissza forgatta a dolgokat, s a drága kis kölyök buksi fejével szaporán és nagy komolyan csak bólogatott hozzá.

Nem figyeltem annyira, mint amennyire kellett volna.

- Hé, presto! - kiáltotta a Bűvös Boltos, s a gyerek tiszta, vékony hangja máris válaszolt: - Hé, presto!

De most más dolgok kötötték le a figyelmemet. Egyre inkább éreztem, milyen félelmetesen boszorkányos ez a hely, hogy úgy mondjam: át volt itatva boszorkánysággal. Még a berendezésben, a mennyezetben, a padlóban s az összevissza álló székekben is volt valami meghatározhatatlan boszorkányság. Az a furcsa érzés fogott el, hogy amint nem nézek oda, megbillennek, ide-oda mozognak, s a hátam mögött némán hol-az-olló-komámasszonyt játszanak. A falon a párkányt álarcfüzérek díszítették, csakhogy ezek az álarcok nagyon is kifejező képet vágtak ahhoz, hogy csupán gipszből legyenek.

Ekkor hirtelen az egyik fura külsejű segéd kötötte le a figyelmemet. Nem messze állt, s valahogy nem vette észre, hogy ott vagyok, és figyelem, én is csak egy árkádon túl, mellkastól felfelé láttam őt egy halom játék mögött. Egy oszlopnak támaszkodott, és semmittevésében a legborzasztóbb fintorokat vágta. A legfurcsább szörnyűséget az orrával művelte. Mintha csak unalmában szórakoznék. Mindenekelőtt rövid, tömpe orra volt, amit aztán hirtelen kilőtt, mint egy teleszkópot, és csak nyújtotta tovább, a kilőtt orr egyre vékonyodott, míg végül olyan lett, mint egy hosszú, hajlékony, vörös ostorszíj! Akárcsak valami lidércnyomás! Aztán megcsóválta a levegőben az orrát, és kivetette, mint a halász a horgot.

Arra gondoltam, hogy Gipnek ezt nem szabad látni. Megfordultam, de Gip csak állt, a boltos teljesen lefoglalta, és semmi rosszra nem gondolt. Sugdolóztak egymással, és egyre pislogtak felém, Gip ott állt egy széken, a boltos pedig valami hatalmas dobot tartott a kezében.

- Papa, játsszunk bújócskát! - kiáltott Gip. - Te leszel a hunyó.

És még mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos máris ráborította a dobot. Rögtön láttam, mi készül.

- Azonnal vegye le róla! - kiáltottam rá. - Megijeszti a gyereket. Vegye le azonnal!

A kajla fülű boltos szó nélkül engedelmeskedett, s a hatalmas hengert felém döntve mutatta, hogy üres. És üres volt a szék is. A fiamnak egy pillanat alatt tökéletesen nyoma veszett!

Talán már tapasztalták ezt a baljós érzést: mintha egy láthatatlan kéz facsarná az ember szívét; az embert szinte kiragadja önmagából, s valami tanácstalan izgalomban hagyja; ami végbemegy a lelkében, az nem is túl lassú, de nem is gyors, az ember nem bosszankodik, de nem is fél. Ez történt most velem.

A vigyorgó boltoshoz léptem, s félrerúgtam a széket.

- Elég legyen ebből az ostobaságból! - mondtam. - Hol a fiam?

- Láthatja - felelte a boltos még mindig a dob belsejét mutatva. - Nem csalás, nem ámítás...

Egy kézmozdulattal nyakon akartam csípni, de ő ügyesen kitért előlem. Ismét odakaptam, de ő elugrott, s kilökött egy ajtót, hogy meneküljön.

- Állj! - kiáltottam, s ő távozóban nevetett. Utánaugrottam - a koromsötétben.

Zutty!

- Irgalmas Isten! Bocsánat, uram, nem vettem észre, hogy jön!

Kint voltam az utcán, a Regent Streeten, s egy tisztes külsejű munkással ütköztem össze. Néhány lépésre pedig, alaposan megzavarodva, ott állt Gip. Sűrű bocsánatkérés után elváltam a munkástól, Gip pedig megfordult, és mosolyogva, sugárzó arccal odajött hozzám, mintha csak egy pillanatra tévesztett volna szem elől!

És a karjában négy csomagot cipelt.

Biztonság kedvéért azonnal megmarkolta az ujjamat, én pedig pillanatnyilag elég nagy zavarban voltam. Körülnéztem, merre van a Bűvös Bolt bejárata, de képzeljék el, az ajtó nem volt sehol. Se ajtó, se üzlet, semmi - csak egy pillér a puszta falon, a képkereskedés és a másik kirakat között, ahol a csibék szaladgálnak...

Teljesen megzavarodtam, nem tehettem mást: a járdaszélen ballagva esernyőmmel egy kocsiért hadonásztam.

- Jé, kordé! - kiáltott Gip ujjongva.

Besegítettem a gyereket a kocsiba, némi erőlködéssel bemondtam a címet, és beszálltam én is. Valami szokatlant éreztem a kabátzsebemben, s felfedeztem egy üveggolyót. Ingerült mozdulattal kivágtam az utcára. Gip nem szólt egy szót sem. Egy darabig mind a ketten hallgattunk.

- Papa! - mondta végül Gip. - Ez igazán rendes üzlet volt!

Ezzel helyben is lettünk volna; most már tudom, mint vélekedik az egészről. Úgy látszik, teljesen sértetlenül került ki a dologból, legalábbis eddig semmi baj. Az élmény nem hozta ki a sodrából, nem látszott rajta rémület, csupán roppantul meg volt elégedve ezzel a délutáni mulatsággal, ráadásul pedig még a négy csomagot is ott szorongatta a kezében.

A csudába is! Vajon mi lehet bennük?

- Hm! - motyogtam. - Kisfiúk nem mehetnek ám ilyen boltokba minden áldott nap.

Szokott sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet, s egy pillanatig szinte bántam, hogy az apja vagyok, nem pedig az édesanyja, s így ott a kocsiban, nyilvánosan nem csókolhattam meg a kölyköt. Végül is, gondoltam, a dolog nem is sült el olyan rosszul.

De csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor felbontottuk a csomagokat. Háromban katonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan nagyszerű kivitelben, hogy Gippel már-már elfeledtették: eredetileg ezek a csomagok valódi Bűvös Ravaszságokat tartalmaztak, az Egyedüli Hamisítatlan Fajtából. A negyedik csomagban egy eleven cica volt, egy kis fehér cica, mely kiváló egészségnek, jó étvágynak és kedélynek örvendett.

A kicsomagolást bizonyos átmeneti megnyugvással szemléltem. Még sokáig ott ténferegtem a gyerekszobában...

Mindez fél évvel ezelőtt történt. Már kezdem hinni, hogy minden a legnagyobb rendben van. A cica csupán annyiban bűvös természetű, mint minden más cica, a katonák pedig, úgy látszik, olyan megbízhatóak, hogy az ezredes sem kívánhat ennél rendesebb társaságot.

No és Gip?

Minden értelmes szülő meg fogja érteni, hogy vele nagyon óvatosan kellett bánnom. De a napokban egészen odáig merészkedtem, hogy megkérdeztem tőle:

- Mit szólnál hozzá, ha a katonáid életre kelnének, s maguktól masíroznának?

- Az enyimek úgy szokták - mondta Gip. - Tudok egy szót, csak ki kell mondanom, mielőtt felnyitom a dobozt.

- És akkor maguktól masíroznak?

- Ó, teljesen maguktól, papa. Ha nem így lenne, nem is szeretném őket annyira.

Nem mutattam elképedésemet. Azóta, valahányszor alkalmam nyílt rá, egyszer-kétszer váratlanul megleptem, mikor a katonákkal játszott, ám eddig még nem vettem észre, hogy valamiféle bűvös dolgot vittek volna végbe...

De olyan nehéz ezt megállapítani.

Aztán itt van még a dolog pénzügyi része. Szeretem kifizetni az adósságaimat - ebben javíthatatlan vagyok. Már nemegyszer keresztül-kasul bejártam a Regent Streetet, hogy azt a boltot megkeressem. Véleményem szerint a dolog becsületbeli részét ezzel el is intéztem: mivel a boltban ismerik Gip nevét és címét, bármilyen népség legyen is, nyugodtan rájuk bízhatom, hogy majd benyújtják a számlát, amikor jónak látják.

Fordította Görgey Gábor