Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Menü
Fotóalbum
Videók
Súgó

Képeinkből
Szavazás
Milyen az oldal?

1. Kitűnő
2.
3. Nem rossz
4. Szörnyű
5. Rossz
Összes válasz: 83
Új tagjaink
Statisztika


Tagjaink száma: 1378
Ma itt jártak:
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Nyitólap » Fájlok » Cikkek

Egy álom, ami mindenkinek szól
2010-07-11, 21:51

Egy álom, amit azért álmodtam, hogy elmondhassam nektek...

Az álom általában saját tudatalattink kódolt vagy kódolatlan üzenete hozzánk. Rólunk és nekünk szól. Ezt az álmomat mégis meg kell osztanom veletek. Tudnotok kell róla. Tudnotok kell, hogy az életet, amelyet születésünkkor ajándékba kaptunk, tisztelni, óvni és mindenek felett becsülni kell. Az élet nem purgatórium vagy pokol. Az igazi élet az Élet.

2004. július 5-én nagyon különös álmom volt. Amikor felébredtem, azonnal tudtam, hogy ez egy üzenet az embereknek, és el kell mondanom mindenkinek, akinek csak tudom. Azonnal lejegyeztem az álmot, nem irodalmi stílusban, hanem pontosan úgy, ahogy álmodtam. Nem változtattam meg egyetlen mondatot sem azóta, mert hitelesebbnek tartom a leírást az akkori kifejezéseimmel és szóválasztékommal. Ha a fogalmazás olykor szegényesnek tűnik, elnézést kérek. Íme az álom, amely nem rólam szól, hanem mindenkiről. 

Álmomban egy forgalmas belvárosi utcában voltam. Az emberek jöttek-mentek, nyüzsögtek. Békések, barátságosak voltak. Talán kedvesebbek mint a valóságban, de ez nem volt feltűnő. Társalogtam velük, bár nem ismertem őket. Megérintettem a vállukat, karjukat. Voltak akiket nem éreztem, átnyúltam rajtuk. Őket szellemlényeknek vagy halottnak gondoltam. Ők ugyanúgy néztek ki, mint az élő emberek. Nehéz volt különbséget tenni közöttük. Az érintés sem volt mindig egyértelmű. Hozzám hasonlóan a többi élő ember sem érezte a halottak érintését, de ez nem zavarta őket. A halottak sem érezték az élőket, egymást viszont igen. Volt ott két férfi, akik tudták magukról, hogy halottak. Azt mondták: „na és! Ugyanazt tesszük, mint az élők. Eszünk, iszunk, érzünk hideget, meleget, fájdalmakat. Szeretkezünk mi is.” Ez nagyon megnyugtató volt. Talán emiatt történt, hogy egy idő múlva már éreztem őket is, és nagyon összekeveredett bennem, hogy akkor ki a holt és ki az élő. Egy ideig még voltak akik élőnek mondták magukat, ezek közül néhányat nem tudtam megérinteni. Már nem tudtam pontosan eldönteni, ki melyik csoportba tartozik. Azt viszont tudtam, ha érzem a halottak érintését, akkor én is halott vagyok. A kép zavaros és kicsit ijesztő volt, de végül kitisztult. Mindenkit meg tudtam érinteni, mindenki halott volt. Én is.

Egy idő múlva természetessé vált, hogy ez egy másik világ, csak nagyon hasonlít a földi életre. Az, hogy velük együtt én is halott voltam, már nem volt félelmetes, mert láttam, milyen jól elvannak a világukban ők. Láttam a várost és tetszett. Valahogy tudatosult bennem, hogy ez egy örökkévalóságig fog tartani. Ez nem nagyon zavart. Egy kicsit talán igen, de megnyugtatott az, hogy ők nem félnek, nincs ezzel semmi bajuk. Élik a világukat. Ellenségeskedést nem láttam közöttük. Olyanok voltak mint én. Barátkoztam velük.

Láttam a földön néhány elgurult pénzdarabot. Egy- és kétforintosok voltak. Nem értettem, hogy kerültek ezek ide. Ez nem tetszett. Én úgy gondoltam, pénzre ebben a világban nincs szükség. A pénz fogalma ijesztő, mert az bajok forrása. Azt mondták, nekik is szükségük van pénzre. Csalódtam. Már nem tetszett annyira. Az volt a félelmetes, hogy egy olyan világban jelent meg ez a fogalom, ami örökké tart – tehát a pénz nem csak átmeneti földi világunk kelléke –, olyan emberek között, akikkel örökre együtt maradok.

Megmutatták azt a helyet, ahol a pénzt szerzik. Azt mondták, a pénz vadállatok közé van zárva, és a gyerekeknek kell onnan kiszedni. A vadállatok egy ráccsal elkerített helyen vannak. Oda csak gyerekek tudnak bejutni. Meg is kell keresni, mert általában el van dugva. Úgy gondoltam, ez emberkínzás. Aztán megláttam azt a helyet.Nem volt olyan félelmetes, mint ahogyan elmondták. A vadállatok kicsik voltak. Lehet hogy éltek, de úgy láttam, mintha gumiból lennének. És nem is a gyerekek mentek be közéjük, hanem a felnőttek.

Nem tudom, milyen képeket láttam még, lehet hogy semmilyent sem, de egyre inkább éreztem, hogy ebben a világban is vannak konfliktusok, küzdelmek, fájdalmak és talán ellenségeskedés is. Nagyon hasonlított a földi világunkhoz. Nem ezt vártam volna. Bár nem volt rosszabb mint a Föld, sőt maguk az emberek kedvesebbeknek, jobbaknak tűntek, mégis borzasztó volt, hogy ez nem csak átmeneti állapot, és örökre ide vagyunk zárva. Talán attól féltem, hogy itt ugyanolyan az emberi természet, mint a Földön, és ha előbújik belőle a rossz, már nincs hova menekülni. Ahogy néztem, és ismerkedtem a világukkal, kezdtem rájönni, hogy ez a Pokol. A Pokolban vagyunk.

Amikor rájöttem valamire, bennük is ugyanaz tudatosult. Amikor megtudtam, hogy ez a Pokol, ők is tudták. Lehet, hogy mondtam nekik, de lehet, hogy valamilyen módon össze volt kapcsolva a tudatunk. Szerettük egymást és összetartottunk. (Az álmomban nem volt benne, most fogalmaztam meg: azért volt ez az egész Pokol, mert a pénz megjelenésével megjelent a rossz lehetősége. Nem volt ott a kapzsiság, hazugság, gyilkosság, önzés stb., csak ezek lehetősége. Emberi tulajdonságok ugyanúgy, mint a Földön itt most a barátaimban és bennem. A pénz a magántulajdon szimbóluma, talaj az egoizmus növekedéséhez. Ha az egoizmus kifejlődik, hamarosan uralkodóvá válik. Ettől féltem. Csak időlegesen lehet visszatartani magunkban a vadállatot.)

Azt mondtam nekik: Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! A Pokolban vagyunk. Ki kell jutnunk innen. Ki lehet jutni. A közösség erejére van szükség. Ha képesek vagyunk arra, hogy itt, ebben a világban eszünkbe jusson Isten (ez a név a jó és tisztaság szimbóluma volt álmomban), ami nem illik ide, és nincs helye a Pokolban, arra is képesek leszünk, hogy megváltoztassuk a végzetünket. Bennünk, az emberekben ott van a jónak egy csírája, ami a Pokolban nem lehetséges. Ne vegyünk tudomást a környezetünkről, csak azt a kis jót, azt az egy szót kiáltsuk monotonon, akár örökkön örökké: Isten! Csak erre gondoljunk, csak ezt tegyük, semmi mást, mert minden egyéb a Pokolhoz tartozik. Lázadjunk! Ez lesz a szabadságunk. Semmit nem vagyunk hajlandók elfogadni ebből, amit kaptunk! Nem akarunk, és nem fogunk ide tartozni! Ha ezt tesszük, nem árthat nekünk a Pokol. Valami történni fog. Ki fogunk jutni innen! 

Egy tér közepén álltunk, amit magas épületek vettek körbe. Felettünk az ég. Felfelé néztünk és nekikezdtünk. Kórusban kiabáltunk. Mindenki. Csak ezt az egy szót, nagyon sokszor, nagyon elszántan: Isten, Isten...

Az égből egy kötél ereszkedett le. Nagyon magasról. A kötéllel párhuzamosan valami fehér vasrácsféle, amin mászni nem lehet, mert túl messze vannak a fokai egymástól. Pihenésre való. Tudtuk, a kötelet szinte lehetetlen megmászni. Mi történik, ha valaki félúton már annyira elfárad és kiborul, hogy nem bírja tovább? Nem tudtuk, csak reménykedtünk abban, hogy a pihenő vasrácsok egész úton tartanak. És meddig tart a mászás? Napokig? Évekig vagy évezredekig? Semmit nem tudtunk. A bátrak elindultak. Négyen voltak. A gyávák nagyon szenvedtek, mert ők itt maradnak örökre, hiába van meg a lehetőség a szabadulásra. Nekik a legrosszabb. Mi kiabáltuk tovább: Isten, Isten... 

A mászók közül az egyik visszaesett. Lezuhant. Azt mondta, lehetetlen! Ezt nem lehet megmászni. Innen mindenki visszaesik. Mi láttuk, hogy rajta kívül senki más nem tért vissza, de nem akartuk mondani neki, mert tudtuk, ez borzasztó fájdalmas lenne számára. De mégis rájött. Persze, mindenkinek eszébe jutott, hogy a mászók talán félúton megrekedtek vagy beszorultak valahová. Ez még rosszabb lenne, mintha visszaesnének. Tudtuk, az utat egyedül kell megmászni, nincs lehetőség arra, hogy valaki segítsen a másiknak.

Még mindig kiáltottunk kórusban, harsogott hangunktól az egész tér. Több kötél leereszkedett, már két-három volt belőle. Nem láttam ezek mellett rácsokat, de nem is figyeltem rá. A sikerélményünk már megvolt. Tudtuk, több kötélre van szükségünk, mert nagyon sokan vagyunk. (A közösségérzet abban a négyben is megvolt. Amikor elindultak, nem azért tették, mert csak saját magukkal foglalkoztak, egyszerűen csak bátrak voltak. Mi pedig azért is kiabáltunk, hogy a kötél ott maradjon, és ne olvadjunk bele a Pokolba, illetve tartani tudjuk a kapcsolatot az égiekkel) Az ég ragyogó volt, egyre több kötél ereszkedett le. A kötelek mennyei fénnyel világítottak (foszforeszkáltak). Az egész teret elborította ez a fény. Sikerült. 

Nagyon sokan kezdtek mászni a köteleken felfelé. Mindenki ki akart jutni, de nem mindenki mert elindulni. A gyávábbak lent maradtak. Nekik is van lehetőségük a kijutásra, bár tudtam, van aki soha nem fog elindulni.

Én ezután már szemlélő voltam, nem aktív szereplő. Megláttam azt a helyet, ahová az emberek igyekeztek, és többen már fel is jutottak. A Pokollal ellentétben ezt a helyet neveztük Mennyországnak. Egy nagy mező bal oldalán álltam, innen beláttam az egész helyet. A kötél teteje egy tóban volt. Aki a tavat elérte, az már nem mehetett vissza. Ott már nem volt kötél. Már nem volt visszaút. Vörös lángok és vörös füst mindenütt. Kietlen, kopár hely. A többi lélek ha itt is van, nem látják egymást, nincs semmiféle kapcsolat. Egyedül van, aki feljött. Olyannyira egyedül, hogy én sem láttam senkit, de tudtam, hogy ide érkeznek a lelkek. Egy mező, amit elborít a vörös láng és füst. A háború színei. A mező közepéről egy hatalmas ágyúval lőnek. Hogy ki az és mit akar, nem tudtam, mert az ágyú mögött sem lehetett látni senkit. Háború, félelem, iszonyat. De nincsenek katonák, nincsenek társak. Csak az egyedüllét, a félelem. Az ágyú már akkor támadt, amikor a lélek kiemelkedett a tóból. A lelket nem láttam, nem tudtam, ki volt az, de minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ez történik. Irtózatos háború, ahol az ember tehetetlen. Menekülés az ágyúlövésektől. Itt pusztítanak egy egész örökkévalóságig.

Onnan, amit Pokolnak neveztünk, volt valamiféle út, de innen már nem vezet semmi sehová. Az egyetlen menekülés, Isten nevének folyamatos kiáltása, ide vezetett. Én sem tudtam innen kijutni, bár nem szereplő voltam. A félelmet inkább csak láttam, megfigyeltem, de nem tapasztaltam (talán azért, hogy ne magammal legyek elfoglalva, és jobban figyeljek az üzenetre). Nem tudtam visszamenni a többiekhez. Innen nem volt kiút. Nem lehet szólni nekik, hogy ne induljanak el! Ők jönnek, jön mindenki, aki csak bír, tele boldog reményekkel. A gyávák és lusták (ezt a két szót használtam ott is) szerencsések, mert ők lent maradnak. És éppen ők azok, akik olyan szerencsétlennek tartják magukat, azért, mert tudják, az áhított vágy soha nem fog megvalósulni. A többiek pedig csak jönnek és jönnek. Otthagyják azt a világot, amelyből ők maguk csodálatosat tudtak volna alkotni. Minden lehetőségük megvolt rá. Nagyon fájt! Fájt, hogy nem próbáltuk meg használni azt, amit kaptunk. És fájt, hogy akik ott maradnak, mert gyávák, ők sem fogják megbecsülni azt a világot, csak gyűlölni. És akkor, álmomban visszagondoltam arra a sok érzésre, szeretetre, ami az emberekben volt; a közösségre, melynek összetartó erejével fel tudtuk volna építeni a Mennyországot. Megvolt rá a lehetőségünk, de már nincs!

Rettenetes, megdöbbentő kép volt ez az utolsó. Itt felébredtem. Az álom befejeződött. Üzenet volt.

Kategória: Cikkek | Hozzáadta: Evia
Megtekintések száma: 645 | Helyezés: 0.0/0 | Megosztás: Megosztás a Facebookon

Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]


   Chat  


Üdvözöllek
Keresés
Chat szoba
Thomas Kinkade

Thomas Kinkade
Thomas Kinkade festményei
Álomszép poszterek

Evia mandalák


Csodálatos mandala poszterek papírra és vászonra

Kedvenc linkek

Kedvenc linkjeink megtekintése, linkek ajánlása és feltöltése

Idézeteink

Neked hoztam...

Közérdekű infó

Olyan, az oldalunktól független fontos információk, amelyekről érdemes tudnunk. (Csalások, átverések e-mail vírusok stb.)

Barátaink oldalai
Copyright Evia © 2017