Evia Üdvözöllek Vendég


A Világ, ahol élünk...

Művészeti és ezoterikus közösségi oldal
Főoldal · Regisztráció · Belépés · Fórum · Neked hoztam
Menü
Fotóalbum
Videók
Súgó

Képeinkből
Szavazás
Milyen az oldal?

1. Kitűnő
2.
3. Nem rossz
4. Szörnyű
5. Rossz
Összes válasz: 83
Új tagjaink
Statisztika


Tagjaink száma: 1438
Ma itt jártak: Evia
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Nyitólap » Fájlok » Cikkek

Odaát (Egy asztrál-álom)
2017-07-24, 21:04


Egy rendkívül érdekes álmom. Mindenkinek szeretettel ajánlom a figyelmébe, mert olyan világot mutat be, amelyet bár sejtünk, ebben a létünkben nem tapasztalhatunk meg.


1994 őszén álmodtam. A képek valamennyire már megkoptak bennem, de emlékszem arra a másik világra, emlékszem és valóságosnak tetszik, bár az itteni életembe és az itteni énembe nem tudom azt leképezni. Itt nincs olyan, de létezésének a lehetősége éppúgy fennáll, mint akár a földi életnek. Ezt azért merem ilyen biztosan állítani, mert a „tapasztalat”, az élmény bennem van.


A történet itt kezdődött, tudtam magamról, hogy ki vagyok, hogy hol a helyem és kit szeretek. Akit szerettem – a legkedvesebbet –, elveszítettem. Meghalt. Így indult az álom. Meghalt. Ez a tudat dübörgött az agyamban, kínzott a fokozhatatlan fájdalomig, s a megváltó téboly, amelyre akkor oly sóvárogva vártam, nem közelített. Nem jött, és minél inkább próbáltam belezuhanni az agy sötétségébe, annál élesebben és tisztábban kristályosodott ki az elmémben, hogy Ő nincs soha többé, mert Ő meghalt.


Kiutat kerestem ebből az állapotból. Nem tudni róla! Nem szenvedni tovább, mert ezt nem bírom ki, ez így annyira fáj, hogy azt én képtelen vagyok elviselni. Az alkohol az egyetlen megoldás, az eltompít, akkor közelebb kerülhetek az öntudatlansághoz, akkor talán még azt is magamba tudom beszélni, hogy nem halt meg, csak képzeltem.


Egy úton mentem előre. Sivatag lehetett, valami nagy üresség volt az egész út. A bal oldalamon egy fal állt előttem. Egy méter magas és húsz centi széles lehetett, az anyaga leginkább kőre emlékeztet, de sima volt, talán fehér színű. Ez a fal volt a támaszom, e mentén haladtam. A fal peremén előre elkészített poharak álltak vodkával töltve. Mindegyik pohár egyforma, olyanok, mint amilyenből a kávét szoktam inni. Ezen az úton haladtam, hogy merre vezet, és hogy mi ez, azon nem gondolkodtam.


Ő, akit elveszítettem, odajött hozzám, a jobb oldalamra. Akkor, ott nem gondolkodtam azon, hogy fizikai valójában áll-e ott, a lelke érint-e meg, vagy jelenléte a saját hallucinációm-e. Sőt, eszembe se jutott összeegyeztetni a halálának a tényét azzal, hogy ő most ott van mellettem. Éber ésszel ezt nem tudom megérteni. Mintha két valóságot (létszférát) élnék egyszerre, amelyek függetlenek egymástól. Elképzelhető, hogy azért, mert a saját fájdalmamat a másik személytől elkülönülve éltem meg ugyanúgy, mint az iránta érzett szeretetemet. Úgy gondolom, hogy az elkülönülés a szeretetet „önzővé” teszi. Csak önmagamról tudok, a másik személyről nem, az ő érzéseit, a lelkét nem érzem, így a saját ismereteim alapján alakítom ki őt is a képzeletemben. Szeretni is csak azt tudom benne, amiről tudok, hisz minden más ismeretlen, így idegen. Fontos megemlítenem, hogy az elkülönülés nem az én személyes hiányosságom, hanem a fizikai lét egyik alapja.


Visszatérve az álomhoz: ő odajött hozzám, talán már nem haladtam előre, hanem megálltam, erre nem emlékszem. Kért, hogy ne igyak. Tanácsokat adott, hogy miként viseljem el ezt a helyzetet, de én nem bírtam ezeket elfogadni, az egyetlen kapaszkodót (az öntudatlanság lehetőségét) kellett volna ehhez eleresztenem. Nem volt erőm, nem akartam „összeszedni magam”. A saját fájdalmam olyan erősen gyötört, hogy a külvilágra figyelést lehetetlennek tartottam. ...És akkor meghaltam, úgymond „belehaltam” a fájdalomba.


Az utazás akkor, ott nem volt különleges. Földi szavakkal így lehetne jellemezni: egy-két másodperces szürkeség. Érdekes azonban most, itt ez az élmény, mivel hasonló szituációt soha nem tapasztaltam életem során. Átéltem a szürkeséget. Nem a semmit, ez nem semmi volt, hanem a szürkeség. Képzeld magad elé a szürke színt, ez legyen az egyetlen, ami körülötted van... És most olvadj bele... Valami ilyesmi lehetett.


Közvetlenül ezután már odaát voltam. Az, amit ott tapasztaltam, akkor semmiféle megdöbbenést nem okozott; nem csodálkoztam, nem érdeklődtem, nem figyeltem fel semmire. Mindent tudtam. Nem tényeket, nem tapasztalatokat vagy eszméket, nem a jövőt, múltat vagy a jelent. Azt a Mindent, amelynek darabokra szedett részeiből a földi életben sikerül néhány morzsányit felcsipegetnünk. Ez a Minden azonban nem volt szétszabdalva, nem lehetett definiálni a különböző részeit. Leginkább az általunk ismert Semmi fogalmához lehetne hasonlítani.


Mintha nem lettek volna érzelmeim. Az érzelmet valamiféle kelléknek tartottam a földi élethez. Hideg közöny helyett mégis inkább azt mondanám, hogy a tökéletesen higgadt józanság, a realitás megélése volt az (magam sem értem ezt az állapotot, amelyet ha ebben az életben tapasztalnék meg, valóban közönynek kellene neveznem).


Amikor megérkeztem, én nem én voltam, hanem valami több belőlem: a „nagyobbik énem”. És ez az én már nem gondolkodott a földi sorsomon, „eszébe sem jutott” az. Megdöbbentően különös, hogy néhány másodperccel az eszméletlen fájdalomérzés után ilyen tökéletes kívülről szemlélő állapotba kerültem. Itt minden szubjektív eltűnt belőlem. Egy nagy egység része voltam, egy darab a mindenből.  

Háttér, ahol a történet folyik, azt hiszem nincs. Kint vagyok a semmiben, azaz a Mindenben. De nem egyedül, mert hozzám hasonló lények körülvesznek (hogy én milyen vagyok, azt nem látom), körben állunk, egymásba mosódva. Tudom, hogy ennek a körnek szerves részét alkotom, „egy vagyok velük”. A lények olyanok, mint a lángnyelvek. Karcsú, egymásba font alakjuk állandó kiegyensúlyozott mozgásban (változásban, mint a tűz lobogása) van. Szemmagasságból látom őket. Kérésükre (amit nem hallok, hanem tudok) az élményeimet elmesélem a Föld bolygóról, ahonnan most jöttem. Én vagyok az egyetlen, aki fogalmaz és szavakat használ. „Jó, de túl sok a tégla és túl sok a szeretet”, mondom.  Összehasonlítom a földi életet a korábbi tapasztalataimmal, ami legalább száz különböző fajta életet jelent különböző helyeken. Ott kevesebb volt az anyag is és az érzelem is. A Földön ezt sokallom, különben tetszik.  


A tégláról tudom, hogy leginkább az anyagra gondoltam, de a tégla a házépítés jelképe is, ugyanakkor a falak húzása elkülönülést is jelent. Most a téglát úgy értelmezném, hogy túlságosan az anyag fogságában vagyunk és ez az, ami szétválaszt bennünket. Ébredés után gondolkodtam azon, hogy vajon miért a „szeretet” szót használtam, miért nem „ragaszkodást” vagy „érzelmet”.  Talán éppen az érzelmekhez való ragaszkodásra gondoltam, amit az álmom első fele tökéletesen illusztrál is. A tégla is, és az általános értelemben vett szeretet is az elkülönülést erősítik, legalábbis most így értelmezem.


Nem úgy beszéltem a Földről, mint aki itt él földi tulajdonságokkal. Nem éreztem sem lelkesedést, sem részvétet az itt lakók iránt. A Földi énem nem volt azonos velem. Ez csak egy kísérleti élet volt, célja pedig a tapasztalatgyűjtés, semmi egyéb. Amikor abban a Másik életben voltam, tudtam, hogy az az igazi hely. Az „érzés” ami jellemző rám, abból a lényből teljesen hiányzott, vagy olyan objektummá teljesedett ki, amelyet most már – ébredésem után – nem értek. Az ottani én semmilyen emberképbe nem illik bele, az itteni lényemmel azt nem tudom összehasonlítani. Az idegen számomra. Mégis magaménak kell tekintenem, hiszen akkor ott, az volt a kiteljesedett énem. Az állapot nem nevezhető „kettős tudatnak”, mert nem egy másik személy voltam, akinek semmi köze hozzám és éli a saját életét. Visszatért valami belém, valami objektív felülről szemlélés, és ennek birtokában a szubjektív, ami általában én vagyok, jelentéktelenné zsugorodott.

Életem egyik legfontosabb tapasztalata ez az álom volt. Korábban nem foglalkoztam az Egység gondolatával, de még az álmom után sem, hosszú éveken keresztül. 2016-ban írtam meg a könyvemet Tamás evangéliumáról. Jézus azt tanította, hogy az Élő Atya az Egység. Mindenki megtalálja őt saját magában, és vágyódik vissza hozzá az elkülönülésből az Egy felé. Ezt az álmomat 2017-ben újraolvastam és értelmeztem jelen tudásom szerint. Konklúzióként azt tudom mondani, hogy az anyaghoz és az egóhoz való ragaszkodás erősíti az elkülönülést és még távolabb sodor az Egységtől. Ez nem tesz jót senkinek. Lelkünk mélyén mindig megtaláljuk a Forrást, mert ott van. Ne felejtsük el, hogy tőle jöttünk és hozzá fogunk visszatérni. Mindannyian. Mindannyian.

 

(Fórum az álmokról)


 
Kategória: Cikkek | Hozzáadta: Evia | Tag-ek(kulcsszavak): asztrál, álom
Megtekintések száma: 1075 | Helyezés: 0.0/0 | Megosztás: Megosztás a Facebookon

Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]


   Chat  


Üdvözöllek
Keresés
Chat szoba
Thomas Kinkade

Thomas Kinkade
Thomas Kinkade festményei
Álomszép poszterek

Evia mandalák


Csodálatos mandala poszterek papírra és vászonra

Kedvenc linkek

Kedvenc linkjeink megtekintése, linkek ajánlása és feltöltése

Idézeteink

Neked hoztam...

Közérdekű infó

Olyan, az oldalunktól független fontos információk, amelyekről érdemes tudnunk. (Csalások, átverések e-mail vírusok stb.)

Barátaink oldalai
Copyright Evia © 2017