A Világ, ahol élünk...

Milyennek képzeljük Istent és mi közünk hozzá? Mi az életünk értelme, mi a célunk és hova tartunk?

Az alábbiakban a saját gondolataimat osztom meg veletek ezekről a kérdésekről. Mindannyiunkban legbelül ott van a válasz, de legtöbben mindent megteszünk azért, hogy ezt a választ ne halljuk meg. Azért tesszük, mert védjük az identitásunkat, azaz: az egó nagyon félti önmagát. De ha nem vagyunk képesek tovább lépni és továbbra sem merünk őszintén gondolkodni, akkor egy tapodtat sem fogunk előbbre haladni a fejlődésben. Márpedig a létünk célja a fejlődés!

Stephen Hawking:
"Mivel léteznek olyan törvények, mint például a gravitáció, e törvények alapján a világegyetem képes megteremteni, és meg is teremti magát a semmiből. Így nincs szükség isten segítségül hívására a világmindenség mozgásba hozásához."

- Nem is erről van szó. Nem a mozgásba hozás az, amivel Istent definiálni kell.

Minden előtt létezett - öröktől - egy tudat, vagy A Tudat. Ez a Tudat érző Tudat. AZ érzés pedig nem más, mint maga a szeretet. Ez a Tudat maga a Szeretet. A szeretet, ami arra késztette önmagát, hogy terjedjen, mert a szeretet természetete az átadás, a sokszorozódás. A Szeretet terjedésének eredménye a Világegyetem. Biztos vagyok abban, hogy a Világegyetem mellett a Szeretet mást is teremtett, sokkal komplexebb dolgokat.

A Szeretet öröktől fogva létezik és örökké tart. Örökké teremti önmagát, örökké szaporodik. Nem lehet célunk, hogy ezt az "örököt" megértsük vagy magyarázzuk, mert mi az idő síkjába vagyunk kötve és ezáltal nem vagyunk képesek arra, hogy meglássuk magát az időt, mert az csak egy olyan helyről lenne lehetséges, ami nem az idő síkjában van. Mint ahogy nem láthatod meg a várost akkor, ha annak a közepén állsz. Ahhoz, hogy a várost megláthasd, felülről kell nézned vagy folyamatos mozgásban kell lenned.

Ezt a Tudatot semmilyen lény nem képes megmagyarázni, legyen az földi ember vagy akár az Univerzum legintelligensebb létezője. Valószínűleg az egyén a halála után már jóval többet lát ebből a "városból", de biztos vagyok abban, hogy azt a választ, amit mi most várunk, ott sem fogjuk megtalálni. Talán maga a kérdés válik majd okafogyottá.

Úgy tartják (azt érzik) az emberek, hogy Isten mindenben és mindenkiben jelen van. Mondhatjuk, hogy ő teremtette a szeretetet, de pontosabb kifejezés, hogy ő maga a Szeretet. Ha Istenhez szólunk, azt mindig úgy tesszük, hogy önmagunkba mélyedünk el. Ez azért van, mert mi vagyunk ő. Önmagunkban találjuk meg a mindenek forrását. Amikor közelebb érezzük őt magunkhoz, a szeretet is fokozódik bennünk.

Az ő szeretete az én szeretetem is. Őt és engem nem lehet külön választani. Amikor másokkal szemben önzetlennek kell lennem, akkor nem valami "jutalom"-ért kell azt tennem. Azért kell a másik emberen segítenem, mert a másik embernek szüksége van a segítségemre. Késztetést pedig azért érzek erre, mert Isten részeként szeretem a másik lelket. Az egó az egységes szeretetet egyénekre szabdalja, önálló, elkülönült egyedekre, ezért az én emberi természetembe is belekerült az önzés, és titkon vagy nyíltan elvárom, hogy a tetteimért jutalmat vagy büntetést kapjak. Az egó azonban a földi élet elmúlásával lehullik rólunk és akkor már mindegy lesz, hogy én segítettem-e másoknak vagy mások segítettek nekem. Mindegy lesz, hogy a jót vagy a rosszat én követtem-e el, vagy valaki más. A lényeg csak az marad, hogy a szeretetnek mennyire sikerült tovább terjednie akár általam, akár valaki más által.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy ha az Isten ennyire jó, akkor miért tűri a sok szenvedést és igazságtalanságot a világban, miért nem segít. A kérdés hibás. Nem a nagy egységes Isten feladata, hogy segítsen rajtunk, hanem a miénk, hogy segítsünk magunkon. Az akaratunkkal még a természeti jelenségeket is meg tudjuk zabolázni (esőcsináló). Szeretet csak szabad akaratban jöhet létre, a szabad akarathoz pedig az egó mellett szükség van a választási lehetőségre jó és rossz között. Az entitás (aki jelenleg egóba van zárva) képes a fejlődésre. A fejlődés a szeretet kiteljesedését jelenti. Ha az entitás magas fejlettségi szintre jut és a szeretete akkora lesz, hogy már úgymond "kinövi az egót, amibe bele lett paszírozva", akkor ő maga is képes lesz a teremtésre, azaz a teremtés folytatására. Mindezt a Nagy Ősi Tudat részeként teszi.

Az emberiség nagy hányada még nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy mi mindannyian a nagy egység részei vagyunk. Olyannyira, hogy csak az egó hártyája választ szét bennünket egymástól. Tiltakoznak ez ellen és azt mondják: "én nem vagyok egy azzal a másik egyénnel. Én más vagyok, semmi közöm hozzá. Ő gonosz én pedig jó vagyok." Kisebb-nagyobb mértékben azonban kezdünk rájönni az ősi igazságra, mely szerint az egó is csak egy eszköz a földi létünkben, amit halálunkkor elveszítünk. Most még úgy gondoljuk, hogy ezzel önmagunkat veszítjük el, de odaát az egó elhagyása a rabláncok lehullását fogja jelenteni. Amikor az egó eltűnik, a szeretet kiteljesedik. Akik visszatérnek a halálból és emlékeznek az egótlan létre, nehezen viselik magukon ismét az egó szűk ruháját.

A közösség tudata a legegyszerűbb létezőkben még fellelhető. Minden méhecske külön egyedből áll, de szinte egyáltalán nincs egójuk. A céljuk közös: a királynőt védik. Minél fejlettebb egy állat tudata, a közösségi tudat annál jobban eltűnik, és az egó egyre erősebb. Érdekes tapasztalat, hogy például a kutyák egymás között nagyon erősen védik a saját érdekeiket (területet jelölnek ki maguknak, amit minden erejükkel védenek), de ha megjelenik a gazda, akkor az egójuk szinte teljesen eltűnik, és maradéktalanul átadják magukat a gazdának. A kutya hűséges és fenntartások nélkül szeret. A szeretete viszont csak egyes emberek felé irányul.