A Világ, ahol élünk...

Wolfgang Amadeus Mozart (teljes nevén Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophillus Amadeus Mozart) (Salzburg, 1756. január 27. – Bécs, 1791. december 5.) osztrák muzsikus, zeneszerző, a bécsi klasszikusok egyik vezéralakja, az európai komolyzene történetének egyik legnagyobb alkotója, az egyik legjátszottabb és legismertebb szerző, aki szinte minden műfajban alkotott a (kamarazenétől a szimfóniákon és versenyműveken át egészen az egyházi zenéig, ill. az operákig)

Wolfgang Amadeus Mozart 1756. január 27-én született Salzburgban, a mai Ausztria területén. Édesapja Leopold Mozart (1719-1787), muzsikus, zeneszerző, édesanyja Anna Maria Pertl (1720-1778). A város abban az időben a Német-római Birodalom érseksége volt. Születése másnapján keresztelték meg a Szt. Rupert katedrálisban, Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart névre.

Mozart saját magát a későbbiekben leggyakrabban Wolfgang Amadé Mozartnak hívta.

Utazásai során Mozart sok zenésszel találkozott, és megismerte számos nagy zeneszerző (Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel, és Joseph Haydn) műveit. Nem csak a muzsikusokra figyelt fel: annyira lenyűgözte a Benjamin Franklin által készített üvegharmonika, hogy komponált néhány művet a hangszerre.

Mozart zenei tehetsége nagyon korán, kb. 3-4 éves korában megmutatkozott. Apja, aki kora egyik legkiválóbb zenepedagógusa volt, hegedűiskoláját, a Versuch einer gründlichen Violinschulét pont fia, Wolfgang születésének évében, 1756-ban publikálták. Leopold Mozart már igen hamar zenei képzésben részesítette fiát, zongorázni és hegedülni tanította. A gyermek zenei képességei nagyon gyorsan fejlődtek.

Nővére – Maria Anna Mozart (Nannerl) – kottáskönyvébe írt darabok némelyikét már négyéves korában megtanulta és játszotta, első ismert kompozíciói pedig Leopold papa feljegyzése szerint 1761 elejéről származnak. A legkorábbi darabjait leírni még nem tudta, ezen művek kizárólag apjának kézírásával maradtak fenn, így eldönthetetlen, hogy apja mennyit adott hozzá, ill. vett el.

1761 szeptemberében lépett fel először nyilvánosan a salzburgi egyetem egyik színházi előadásának résztvevőjeként. Korának családfőihez hasonlóan Leopold nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy fiának kivételes tehetségét közszemlére bocsássa, tehetségét teljes mértékben kihasználja, a siker és anyagi haszon reményében.

Tehát Leopold Mozart gyorsan felismerte, hogy jelentős jövedelemre tehet szert, ha bemutatja a csodagyermeket Európa udvaraiban. A kis Mozart nagyon jól zongorázott, akár bekötött szemmel vagy letakart kézzel is, emellett viszonylag jól hegedült. Mozart nővére, Nannerl szintén tehetségesen zongorázott, ill. hegedült, emiatt gyakran kísérte öccsét a turnék során. Ezt igazolja az is, hogy Mozart jó néhány hegedű-zongoraszonátát írt saját maga és nővére számára. Egy anekdota szerint, amikor a kis Wolfgang megbetegedett, apja jobban aggódott az emiatt kieső bevétel, mint fia egészsége miatt. Elképzelhető, hogy az állandó utazások és a hideg időjárás hozzájárult egészségének későbbi megromlásához (veséje végül fölmondta a szolgálatot), ill. korai halálához.

1762 januárjában Leopold Mozart a tehetségesen éneklő és hegedülő Nannerl társaságában Wolfgangot Münchenbe, majd Passaun és Linzen keresztül Bécsbe vitte: a gyerekek főúri otthonokban léptek fel, az arisztokraták, többek között a bajor választófejedelem és Mária Terézia előtt.

1763 januárjától újra Salzburgban élnek. Egy augsburgi újság tudósítása szerint az ekkor hét éves Wolfgang Amadeus felnőtt módon játszott. Emellett különböző stílusokban rögtönzött; blattolt, azaz lapról kísért, letakart billentyűzeten egy megadott témához basszust szerkesztett, és kivételes hallásának is rendszeresen tanúbizonyságát adta.

Visszaemlékezések szerint az igen érzékeny gyermek félt a trombita éles és magas hangjától, emellett hatalmas szeretetigény jellemezte. Öntudata és büszkesége már ekkor megmutatkozott: csak olyanok előtt játszott szívesen, akik komolyan vették a zené(jé)t.

Leopold első nagyszabású terve szerint a család 1763 nyarán indult el, hogy a „salzburgi csoda” meghódítsa az akkori Európa két zenei fővárosát, Párizst és Londont. A terveiknek megfelelően valamennyi útjukba eső, számottevő zenei központot is meglátogattak, különösen azokat, ahol gazdag adományokra volt kilátás: Münchent, Augsburgot, Mannheimet, Mainzot, Frankfurtot, Koblenzet, Aachent és Brüsszelt, majd csak ezek után érkeztek meg Párizsba, aholis öt hónapig maradtak.

1764 januárjában léptek fel Versailles-ban XV. Lajos előtt. A francia fővárosban születtek Mozart első nyomtatásban megjelent művei (C-dúr szonáta hegedűre és billentyűs hangszerre és D-dúr szonáta hegedűre és billentyűs hangszerre, K. 6-7).

Áprilisban indultak tovább Londonba, ahol tizenöt hónapot töltöttek. A gyerekek számos nyilvános koncertet adtak, de fellépett III. György udvarában, megismerkedett a nála huszonegy évvel idősebb Johann Christian Bachhal (aki a nagy Johann Sebastian Bach egyik fia volt), akivel együtt négykezesezett (hogy leckéket kapott volna tőle, arról nem maradt fenn dokumentum), és itt írta első szimfóniáit (Esz-dúr, K. 16; D-dúr; K. 19). 1765 augusztusában indultak haza Salzburgba, Lille-ben Wolfgang ugyan megbetegedett, de szeptemberben már koncerteket adott Antwerpenben, Gentben, majd Hágában.

Újabb betegeskedés után 1766. januárjában indultak tovább Párizs irányába, majd onnan Lausanne-on és Zürichen keresztül Donaueschingenbe, végül Münchenen át hazaértek Salzburgba.

A következő kilenc hónapot itt töltötte Wolfgang. Itt hangszerelte versenyművekké a Párizsban megismert zeneszerzők szonátáit, részben saját kompozicióival kiegészítve (K. 37, K. 39, K. 40, K. 41 – ezek lennének első zongoraversenyei) és komponált három vokális művet is. Ezek az Apollo et Hyacintuhs, K. 38; Grabmusik, K. 42 (egy anekdota alapján valószínűleg ez utóbbit írta egy szobába zárva, hogy a salzburgi érsek megnyugodhassék, hogy valóban a gyerek saját műve, és nem az apjáé).

1767 szeptemberében a család Bécsbe ment az egyik főhercegnő esküvői ünnepségeire. A menyasszony azonban himlőben elhunyt, így az udvari gyász és az egészségüket fenyegető veszély miatt, néhány hét után a családfő, Leopold Mozart úgy döntött, elhagyják a császárvárost.

1768 januárjában azonban máris visszatértek, mivel Leopold a fejébe vette: fia operát fog írni Bécs számára. A tervhez a császár is hozzájárult, és óvatosan bár, de Christoph Willibald Gluck, kora híres operakomponistája is támogatta, a La Finta semplice (a.m. A egyszerű csalás) (K. 51) bemutatója azonban különböző udvari intrikák miatt végül elmaradt. Mozart némi elégtételt kapott, ugyanis egy magánelőadás keretében, október táján előadták egyfelvonásos Singspieljét, a Bastien und Bastienne-t (K. 50).

1769 januárjában megint hazatértek Salzburgba, itt az érseki palota színházában előadták a La Finta semplicét. Mozart ebben az időben több rövid egyházi művet írt, illetve táncestélyekre menüett-sorozatot komponált, ill. ekkor született több fő műve Szerenádok, divertimentók és egyéb zenekari szerenád. Október végén, a tizenhárom éves zeneszerzőt salzburgi udvari koncertmesterré nevezték ki.

Miután egy évet Salzburgban töltöttek, három itáliai utazás következett. Leopold régóta tervezte, hogy fiát az új zene otthonának számító Itáliába viszi, mielőtt Wolfgang túllépné a kort, amelyben tehetsége még csodagyerekként kelthet feltűnést. 1769 decemberétől 1771 márciusáig, 1771 augusztusától decemberéig, és 1772. októberétől 1773. márciusáig.

Az utazás, amelyre ezúttal csak Leopold és Wolfgang mentek el, minden olyan várost érintett, ahol lehetőségük volt a hangversenyezésre, vagy valamelyik befolyásos arisztokrata kíváncsi lehetett Mozart játékára. Innsbruck, Verona, Mantova, Cremona után Milánóba érkeztek, ahol tárgyaltak egy opera megalkotásáról a decemberi karneváli szezon számára. Mozartnak alkalmasságát néhány ária megírásával kellett bizonyítania, ezek lettek a K. 77, ill. K. 88.

Milánóból Pármán át Bolognába utaztak, ahol meglátogatták a neves tanárt és zeneteoretikust,Padre Martinit és találkoztak a legendás kasztrált énekessel, Farinellivel is.

Ezután Rómába utaztak, ahol a Sixtus-kápolnában meghallgatták Gregorio Allegri 9 szólamú Misereréjét, amelyet nem volt szabad lemásolni, és csak az említett helyszínen hangozhatott el. Mozart állítólag – legalábbis Leopold beszámolója szerint – egyszeri hallás után, emlékezetből lejegyezte a művet, habár az egy példányban megvolt Martini atya könyvtárában is, ahol Mozart elvileg láthatta a kottát. Mindazonáltal a csodagyermek bizonyára képes volt a bonyolult mű hallás utáni lejegyzésére. Rómából Nápolyba utaztak, ahol több operaelőadást meghallgattak. Innen hazafelé vették az irányt, menet közben újra megálltak Rómában, ahol XIV. Kelemen pápa Aranysarkantyú-rendet adományozott Wolfgang Amadeusnak, majd Bolognába mentek, ahol megkapta a Milánónak megírandó opera librettóját és szereposztását, majd rögvest neki is fogott a komponálásának. Az új opera bemutatója 1770. decemberében volt, s nagy sikert aratott (22 előadást ért meg).

Alighogy hazatértek, Leopold megint Itáliába szeretett volna utazni fiával, mivel gyermeke több olasz megrendelést is kapott. Ezek közül a Ferdinánd főherceg Milánóban tartandó esküvőjére megrendelt színpadi mű, az 'Ascanio in Alba valósult meg. A librettót 1771 augusztusának végén kapta meg Mozart, és a mű már szeptember végére készen állt. Leopold Mozart szerint a darab kirobbanó siker volt, s a korszak legjelentősebb operaszerzőjének számító Johann Adolf Hasse ugyanerre az alkalomra írott művét teljesen háttérbe szorította. Mozart arra törekedett, hogy Ferdinánd főherceg alkalmazza, azonban Mária Terézia óvta a fiát attól, hogy „ilyen haszontalan emberekkel” vegye körül magát.

Mozarték decemberben már ismét Salzburgban voltak. Türelmes és jóindulatú munkaadójuk, Sigismund Schrattenbach hercegérsek hazaérkezésük után néhány nappal elhunyt, utóda Hieronymus Colloredo gróf 1772. márciusában lépett az érseki trónra, erre az alkalomra Mozart ünnepi serenatát komponált (Il sogno di Scipione), majd júliusban hivatalosan is az udvar szolgálatába állt 150 forint koncertmesteri fizetéssel (az elmúlt három évben fizetés nélkül alkalmazták).

A harmadik itáliai utazás 1772 októberében indult. Már az előző nyáron megkapta az új, Milánónak írandó opera Lucio Silla szövegkönyvét. A decemberi bemutató nem volt átütő siker, a darab ennek ellenére huszonhat előadást ért meg.

Januárban az opera elsőszámú énekese, Venanzio Rauzzini számára szólómotettát komponált (Exsultate, Exsultate, jubilate). Az apa mindenáron Salzburgon kívül szeretett volna állást találni fiának – több főméltósághoz is kérvényt írt ezügyben –, de a válasz minden esetben elutasító volt. 1773 márciusában így újra otthon voltak.

Leopoldnak a salzburgi zenei életben betöltött funkciója számára nem volt elég rangos, és ezáltal fia lehetőségeit is szűköseknek találta. Ezért tervbe vette, hogy megkísérli a császári udvar, vagyis Bécs „meghódítását”. Júliusban utaztak oda, ahol ugyan Mária Terézia fogadta őket egy magánkihallgatáson, de udvari alkalmazást nem nyertek.

Wolfgang viszont kapcsolatba kerülhetett Bécs zenei életével, és a legújabb művekkel, köztük Joseph Haydn vonósnégyeseivel (többek közt akkortájt jelent meg az op. 20-as), aminek hatására hat kvartettből álló sorozatot komponált. Ennek stílusa jóval érettebb és bécsiesebb az egy évvel korábban Itáliában komponáltaknál (Quartetti Milanesi).

Salzburgba való hazatérésükkor írja Mozart első saját zongoraversenyét (5. Zongoraverseny D-dúr), valamint több szimfóniát – legkorábbi olyan darabjait, amelyek a mai koncertrepertoár elengedhetetlen részei (Mozart: 25. szimfónia, g-moll, A-dúr, ) – és néhány misét Colloredo hercegérsek számára (F-dúr, D-dúr). 1774 nyarán Mozart felkérést kapott egy opera buffa (vígopera) megírására a müncheni karneváli szezonra. December elején hagyta el Salzburgot édesapjával, a La finta Gardiniera (Az álkertészlány) bemutatóját 1775. január 13-án tartották. Münchenben mindent megtettek azért, hogy állást kapjanak a fejedelmi udvarban – Mozart írt egy Misericordias Domini offertóriumot ún. „tudós stílusban”, hogy jó benyomást keltsen, ezen kívül részt vett egy billentyűs vetélkedőn a korábban szintén csodagyerekként csodált Ignaz van Beecke ellenfeleként.

Leopold és Wolfang erőfeszítései hiábavalóknak bizonyultak, márciusban ismét Salzburgban találhattuk őket. Bár számos mű született a következő másfél évben, Mozarték számára egyre elviselhetetlenebbé vált a város provinciális légköre. Wolfgang kitörési vágyát Leopold is szította.

Ebben az időszakban született április és december között Mozart hegedűversenyeinek nagy része, a későbbi kétséges műveket nem számolva pedig hegedűversenyek, három zongoraverseny (B-dúr), számos alkalmi darab – divertimentók, szerenádok, és jónéhány egyházi mű.

1777-ben Wolfgang elbocsátásért folyamodott a hercegérsekhez, aki apát és fiát egyaránt útjára engedte. Biztos állás és ezáltal megélhetés híján azonban Leopold nem engedhette meg magának, hogy otthagyja az udvart, így Wolfgang anyjával indult Párizs felé szeptemberben, hogy apja újabb nagyszabású terveit „végrehajtsa”.

Münchenen keresztül (a választófejedelem udvarában nem volt üresedés) Augsburgba, Leopold szülővárosába mentek. Itt többek között Mozart meglátogatta J. A. Steint, a neves zongorakészítőt, fúgarögtönzésekkel kápráztatta el a helyi lakosokat, és hangversenyt adott a legújabb szerzeményeiből. Rokonokkal is találkoztak. Wolfgang élénk barátságot kötött unokahúgával, Maria Anna Thekla Mozarttal – a későbbi, meglehetősen trágár „húgocska-levelek” címzettjével –, s feltehetően első szexuális élményei is hozzá kötődnek.

Októberben érkeztek meg Mannheimba, amely akkor fontos zenei központ volt messzeföldön híres zenekara révén, amely teljesen új hangzásokat kísérletezett ki. Az udvar is rajongott a zenéért. Mozart itt is szoros barátságba került a helyi zenészekkel, találkozott Carl Theodor választófejedelemmel, aki ugyan kedves volt hozzá, de állást nem adott neki. A telet mégis Mannheimban töltötték, valószínűleg nagyrészt azért, mert Mozart beleszeretett Aloysia Weber tizenhat éves énekesnőbe.

Levelében azt írta apjának, hogy nem utazik Párizsba, helyette Itáliába megy Aloysiával, akinek operákat fog írni. A naiv ötlet felbőszítette Leopoldot (aki egyébként eddig is levelek tucatjában próbálta az üzleti ügyekben kevéssé jártas Wolfgangot tanácsokkal ellátni), 1778 februárjában kiadta a parancsot fiának: „El veled Párizsba, mégpedig azonnal!”

Mozart és édesanyja március végén érkeztek meg Párizsba (tehát engedelmeskedett apjának), ahol Wolfgang fölkereste ismerőseit, de kedvére való állást ezúttal sem talált. Ugyan a nyár elején felajánlottak számára egy Versailles-i orgonista-állást, de azt visszautasította. Opera-megrendelésre sem számíthatott.

A városban a 18. század folyamán immáron sokadszor is éppen szellemi összecsapás volt, amely ezúttal Christoph Willibald Gluck és Niccolò Piccinni operaszerzők hívei között zajlott. Leopold papa azt remélte, hogy fia lehet a nevető harmadik, de tévedett. A probléma okát Wolfgang egyik legfontosabb pártfogója, Grimm báró írta meg Leopoldnak: „a fiú többre menne Párizsban fele annyi tehetséggel és kétszer annyi ravaszsággal”.

A párizsi út teljes katasztrófával végződött: Mozart édesanyja, talán az utazások következtében legyengült szervezete lévén megbetegedett és július elején elhunyt. Bár Mozart írt néhány darabot Párizsban, végül semmilyen lehetősége sem maradt a városban. Leopold, mivel félt fia önállósági törekvéseitől, hazarendelte azzal, hogy számára talált szülővárosában egy orgonista-állást. Mozart a hazaúton még találkozott a Weber-családdal, de szerelme, Aloysia hűvösen fogadta őt, végül 1779 januárjában ért haza szülővárosába.

Hazatérte után kinevezték udvari orgonistának, évi 450 gulden fizetéssel. A következő években egyházi műveket és szimfóniákat írt, ill. néhány divertimentót és szerenádot.

1782. augusztus 4-én apja akarata ellenére elvette feleségül Constanze Webert (1762-1842); apja végül az esküvő után kényszerűségből beleegyezett a házasságba. Összesen hat gyermekük született, közülük kettő érte meg a felnőttkort: Carl Thomas Mozart és Franz Xaver Wolfgang Mozart.

A következő időszak a konszolidációé: Mozart megkísérli, hogy mint szabadon alkotó zeneszerző, művei tiszteletdíjából, koncertezésből és tanításból éljen meg. E hármas funkciójának nagyszerű eredménye zongoraversenyeinek ragyogó sorozata, amelyet nyilvános hangversenyein („akadémiáin”) maga mutatott be. De ez az új korszak jelenti egyben a „gáláns” stílussal való végső leszámolást is az ekkortájt élményszerűen fölfedezett és behatóan tanulmányozott „tudós” stílus javára. Johann Sebastian Bach néhány művének megismerése revelációszerűen hatott Mozartra, és kései, érett kompozícióin ez a hatás jelentősen mutatkozik meg.

Egy időben az uralkodó, II. József is mutatott némi jóakaratot: megbízást kap a Schönbrunnban rendezendő ünnepségen bemutatásra szánt Színigazgató c. rövid vígopera komponálására, sőt, a szövegíró Lorenzo da Ponte közbenjárására azt is megengedi a császár, hogy Beaumarchais hírhedt Figaro lakodalma című komédiájából olasz nyelvű vígoperát írjon. Mindkét bemutató 1786-ban zajlik le. A Figaro házassága a bécsi, botrányosan hűvös fogadtatása után (az arisztokrácia sértve érezte magát a pórnép-főszereplők és az ütődött nemesek ábrázolása miatt), Prágában is színre kerül, és óriási sikere nyomán Mozart az ottani olasz operatársulattól újabb vígoperára kap megrendelést: a Don Giovanni című – ugyancsak Da Ponte librettójára készült – „játékos dráma” e megrendelésnek köszönheti létrejöttét.

1788-ban Mozart újabb barokk zenei élményekkel gazdagodik: Van Swieten báró oratórium-előadásai számára Georg Friedrich Händel több művét készíti elő, szükség szerint a hangszerelésen is módosítva. Utolsó, nagyszerű szimfóniái is ebben az évben íródnak, a zeneszerző anyagi helyzete azonban változatlanul labilis, olykor kétségbeejtő, s bár a császár kinevezi kamaramuzsikusának, Mozart életkörülményein ez mit sem javít.

A következő évben, németországi körútja során eljut Lipcsébe, ahol Bach tanítványa újra felébreszti érdeklődését Bach zenéje iránt. Bécsbe visszatérve ismét ellepik az anyagi gondok, feleségének szüntelen gyengélkedése. Az a reménysugár, amit II. József újabb operai megbízása megcsillant Così fan tutte (Mind így tesznek – ti. a nők), a német-római császár halálával mindörökre szertefoszlik, mivel utóda, II. Lipót nem rajong a zenéért.

Kétségbeesett helyzetében elfogadja Emanuel Schikaneder színigazgató ajánlatát egy látványos, fantasztikus mesejáték komponálására, amely a külvárosi színház közönségét vonzaná, és amelynek szövegét maga a vállalkozó szellemű, sokoldalú Schikaneder írná. Ez a látványos, hatásos – és valóban nagysikerű – mesejáték a Varázsfuvola, amelynek előadásain Mozart még utoljára élvezheti a – mint maga írja egyik levelében – „csendes siker” melengető napfényét.

A következő megbízását már nem tudja teljesíteni: Walsegg gróf gyászmisét rendel tőle, a Requiem komponálása közben azonban váratlanul meghalt, és csupán a Lacrimosa-tétel bevezetőjéig jutott el a zeneszerző. Később tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be. Mozart 1791-ben, Bécsben hunyt el.

„A haláltól mindenki fél, ám a művésznek nem kell tartania tőle. Reménye, bizonysága a halhatatlanság… Földi maradványai már régen az enyészeté lesznek, mikor még mindig hat majd az eljövendő nemzedékekre. Ez a meggyőződés tölthette el Mozartot, midőn ezernyi fül hallgatta a húrok minden rezdülését, a fuvolák halk suttogását, midőn a pihegő keblek és a szaporán verő szívek mind-mind arról árulkodtak, hogy harmóniái szent érzeményeket keltettek” – írja visszaemlékezéseiben egy karlsbadi nemesember, Franz Alexander von Kleist, az 1791-es prágai koronázási ünnepségek Don Giovanni előadásáról.

Mozart betegsége és halála kényes témák: a romantikus legendák és ellentmondó állítások különösen nehézzé teszik a tisztánlátást. A zenetörténészek különböző véleménnyel vannak afelől, miként romlott meg a zeneköltő egészségi állapota. Különösen vitatott, hogy mikor ismerte fel halála fenyegető közelségét, illetve, hogy ez mennyiben befolyásolta a késői darabjait. A romantikus álláspont szerint Mozart állapota fokozatosan romlott, és művei tükrözik a fokozatokat. Manapság azonban néhány zenetörténész, fölhasználva Mozart utolsó évében folytatott levelezését, azt állapította meg, hogy Mozart jó hangulatban volt; családja és barátai számára megdöbbentő módon, hirtelen halt meg, a Requiem írása közben, amelyet egy titokzatos, meg nem nevezett megrendelőjének komponált.

Mozart halálának közvetlen oka a halotti bizonyítvány szerint is vitatott. A legvalószínűbb a higanymérgezés vagy reumatikus láz. Az egyik feltételezés az volt, hogy Mozarttal a szabadkőművesek végeztek, mivel A varázsfuvolával túl sok szabadkőműves titkot árult el.

A legenda szerint Mozart halálakor koldusszegény volt és mindenki elfeledte, és amikor meghalt, szegények közös sírjába temették, koporsó nélkül. Valójában, még ha nem volt is olyan népszerű Bécsben, mint néhány évvel azelőtt, továbbra is jól fizető állása volt az udvarban és számos megrendelést kapott Európa különböző részeiből, különösen Prágából. Való igaz, hogy fennmaradtak segélykérő levelei, de ezek nem annyira szegénységének, hanem annak bizonyítékai, hogy mindig többet költött, mint amennyit keresett. Constanze költekezési hóbortja vitte romlásba a rossz nyelvek szerint. Nem tömegsírba, hanem szabályos közsírba temették az 1783-as törvények alapján. Rendes temetést feleségének hanyagsága és a borzalmas hófúvás miatt nem rendeztek. Ma jelképes emlékműve áll Bécs temetőjében.

Constanze 1809-ben hozzáment Georg Nikolaus von Nissen dán diplomatához. Von Nissen rajongott Mozartért, életrajzot is írt róla, amely jóval a szerző halála után, 1828-ban jelent meg.

Legismertebb művei:

Operák (Idomeneo, Szöktetés a szerájból, Figaro házassága, Don Giovanni, Così fan tutte, A varázsfuvola)
41 szimfónia, 27 zongoraverseny, 5 hegedűverseny, további versenyművek egyéb hangszerekre

Hatása
Beethoven egyik tanítványának, Riesnek azt mondta, hogy ő maga sosem tudna olyan nagyszerű dallamot kitalálni, mint a 24. zongoraverseny első tételének főtémája. Mozart számos témájára írt variációkat, például két variációsorozatot is szerzett csellóra és zongorára a A varázsfuvola egy-egy témájára. Kadenciákat is írt Mozart számos zongoraversenyéhez, például a d-moll versenyműhöz (K. 466.).
* Csajkovszkij a zeneszerző magasztalására írta Mozartianáját.
* Mahler utolsó szava „Mozart” volt.
* Számos kortárs zeneszerző irigyelte és gyűlölte Mozartot.

A Mozart mítosz
Mozartról számos mítosz és legenda terjeng.
Különösen népszerű az a legenda, mely szerint Mozart és Antonio Salieri rivalizáltak egymással. Ez a témája Alekszandr Szergejevics Puskin darabjának, a Mozart és Salierinek, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov azonos című operájának és Peter Shaffer Amadeus című színdarabjának, illetve az ebből készült Milos Forman-filmnek is. Shaffernek sokan felrótták, hogy a darabban Mozartot – igazságtalanul túlzó módon – közönségesnek és faragatlannak állítja be.

1824-1825-ben a 74 éves Antonio Salieri Mozart megölésével vádolta magát. Az emberek az előrehaladott korból fakadó beszámíthatatlanságról beszéltek, kijelentései azonban mégis beszédtémává váltak. Ezt Beethoven "beszélgetőfüzeteiből" is megtudjuk, vagyis azokból a feljegyzésekből, amelyekbe a már süket Beethoven beszélgetőpartnerei írták a közlendőjüket. „Salieri azt állítja, hogy megmérgezte Mozartot” így az 1824. január 21. és 25. közötti bejegyzés. „Salierivel megint rosszul állnak a dolgok. Teljesen meg van bomolva. Állandóan azt fantáziálja, hogy bűnös Mozart halálában, és hogy megmérgezte- ez az igazság, mert igazságként akarja meggyónni.” (1824. január 25. körül). „Most nagyon erős a meggyőződés, hogy Salieri volt Mozart gyilkosa” 1825. január vége). A gyanú, hogy Salieri megmérgezte Mozartot máig tartja magát. Mozart fia ugyan kétségbevonta ezt a teóriát de Mozart maga is úgy vélte: Megmérgezték. Máig sem teljesen világos azonban, hogy mi történt.

Megjegyzendő, hogy Salieri a betegágyán azt mondta Ignaz Moschelesnek, Beethoven tanítványának: "halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak kedves Moscheles".

Cikk forrása